A fák egymás után suhannak el mellettem és a menetszél borzolja a bundámat. A talpam alatt ropogó érintetlen hó hangja megtöri az erdő csöndjét. Csak rohanok egyenesen olyan gyorsan, ahogy a lábaim bírják. Irányt csak akkor váltok, ha egy fa az utamat állja. Egy külső szemlélőnek az a benyomása támadna, ha látná, miközben a hófehér tájtól elütő éjfekete bundájú farkasként futok, hogy talán üldözök valamit. Ez valóban így is volt. Természetesen csak átvitt értelemben. Ugyanis amit én hajszoltam az a lelki nyugalmam volt. Az utóbbi idők teendői miatt nem volt sok lehetőségem kiszellőztetni a fejemet. Naphosszat csak az irodában ültem és próbáltam kitalálni, mi is lenne a legkézenfekvőbb megoldás a kialakult helyzet kezelésére. Sok ötlet született, de a legtöbb rövid élet után az enyészés keserű sorsára jutott. Mennyivel egyszerűbb lenne halandók nélkül. Ha nem kellene miattuk aggódni, akkor máris megoldhattam volna a problémát. Pontosabban inkább az Őrzők aggódnak értük, akiket nem lenne szerencsés ismét felbosszantani, főleg miután legutóbb kifejtettem Williamnek, hogy a falkánk igyekszik kerülni az összetűzéseket a tudatlan világgal. Szabadság. Röviden ennyit jelent számomra farkasként róni a végtelennek tűnő rengeteget. Sokan talán azt hinnék, mindenem az elegáns és méregdrága ruha, az ékszerek és az ízlésesen berendezett helyiségek, ahol a teámat szürcsölgethetem. A tökéletes úri nő azonban már évszázadok óta csak egy álca, egy burok. Nélküle szétesnék és emberi alakban nem tudnék érvényesülni. Az igazi valóm, viszont ez. A sötét bundájú nőstény farkas, akit nem kötnek társadalmi szabályok és teljesen önmaga lehet. Ezt a tényt sok időbe telt elfogadnom, de így van. Ez a két énem, pedig furcsa párosítást alkot. Az egyiknek teljesen el kell nyomnia a másikat bizonyos helyzetekben, de mindkettőre szükségem van ahhoz hogy éljem az életemet. Az egyedül töltött perceimet azonban nem sokáig élvezhettem. Hamarosan egy falkatársam energiáját érzékeltem a távolból, ami úgy hatott rám, mint egy stop tábla. Rögtön megálltam, majd kis gondolkodás után irányt változtattam és ugyanolyan tempóval elkezdtem futni Darren irányába.
Szerettem mozogni, megerőltető fizikai munkát végezni, jól esett, ha éreztem minden porcikámat, csakhogy ezt általában ember alakban végzem, mert a farkasom nem egy nagyigényű bestia. Éppen ezért nem is szeretném, ha ez megváltozna, így még azelőtt megmozgatom, hogy mocorogni és elégedetlenkedni kezdene. Csendes őrült típus, jól elvan, jön, ha hívom, de békésnek nem mondanám, inkább közömbösnek. Ami kifejezetten jó, mert engem is lecsillapít, ha olykor hevesebben reagálok valamire. A probléma akkor jön el, ha már a fenevad reakciói kerülnek előtérbe, mint a múltkor az O'Connors mosdójában. Az a helyzet előcsalogatta, felingerelte és követelőzővé tette, én pedig nem tudtam ellenállni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam, mert élveztem. Nem fogok bűntudatot érezni amiatt, ami vagyok, mert az gyerekes lenne, emellett igencsak megkérdőjelezné, mennyire szoktam hozzá a farkasléthez ennyi év alatt. Nem vadásztam, cseppet se voltam éhes, csak rohantam, ahogy erőmből telt, föl meredek kaptatókon, hogy utána lejtőn futhassak. A hó ropogott a mancsom alatt, néhol jobban belesüppedtem, fehér bundámmal szinte egybeolvadtam a környezettel, és majdhogynem kölyköt megszégyenítő elevenséggel és vidámsággal nyargaltam. Kissé kajla szaladgálásomat egy ismerős energia és illat szakította meg. megtorpantam, hegyeztem a fülem, körbenéztem, majd szaladtam tovább Milagros felé. A farkasom kifejezetten boldog volt - már amennyire a maga komótos-közönyös módján az lehetett -, én meg amúgy is jókedvű vagyok, szóval ez így együtt elég nagy löket. Ha ember alakban lettem volna, ezerwattos vigyort villantottam volna, így viszont csak vidáman vakkantottam, és ha lehetséges volt, még gyorsabban futottam. Amennyiben Mili nem tett kitérő mozdulatot és nem ugrott félre, a nyakába kapta a tulajdon Ikkumáját, mert én biza ráugrottam, bucskáztunk egyet és a végén még képen is nyaltam, miközben Naturalakokat megszégyenítve csóváltam vígan a farkam. ~ Mili! ~ Leugrottam róla, ha sikerült leterítenem, és némi komolyságot magamra erőltetve a hátamra dobtam magam és a hasamat mutattam felé a behódolás jeleképp. ~ Pepiták vagyunk egymás mellett. ~ Oké, még nem teljes a komolyság, de dolgoztam rajta, csak hát na... Szállingózott a hó is, nekem meg most az egyszer kicsit kölyöknap volt. Mindez akkor sem tűnt el teljesen, amikor ráeszméltem, hogy hát nekem gyónnom kell Milinek és azért egyéb dolgokat sem ártana kicsit megrágni. Meghemperedtem, majd négy lábra szökkentem, megráztam magam, aztán nyújtóztam egyet. ~ Híreim és bűneim vannak, melyiket szeretnéd előbb hallani? ~ biccentettem kérdőn oldalra a fejem.
A hófehér bundájú Darren pár perc múlva látótávolságba került. Mikor közelebb értem hozzá, szép fokozatosan lassítani kezdtem, nehogy a nagy lendülettől ne tudjak megállni. A közeledő hím azonban úgy tűnt, nem vált tempót és továbbra is szélsebesen közeledett felém, majd végül rám ugrott és gurultunk egyet a friss hóban. Egyáltalán nem bántam a dolgot, sőt még örülök is minden örömteli pillanatnak ebben a vészterhes időszakban. Gyorsan talpra ugrottam, mikor az Ikkuma leszállt rólam, majd közelebb léptem hozzá. ~ Majdnem ~ Válaszoltam, majd jó erősen megráztam magamat. A cél az volt, hogy neki is jusson jócskán a hóból. Ez egyfajta visszavágás az előbbi „támadásért”. ~ Most már tényleg igaz ~ Tettem hozzá, majd arrébb ugrottam, mielőtt visszakaptam volna a hó mennyiséget, amitől az előbb szabadultam meg. A következő mondata egy kissé lelombozta a jó kedvemet. Hírek és bűnök. Ez már rosszul kezdődik. Kivéve persze, ha valami pozitív fejleményről akar beszámolni. Most tényleg szeretnék valami igazán jót hallani. Egy pillanatra elgondolkodtam a kérdésen, majd rövid, de alapos mérlegelés után döntést hoztam. ~ Halljuk azokat a bizonyos híreket először. A gyónás után már nem biztos, hogy lesz lehetőséged bármit elmondani ~ Persze az utóbbit egyelőre viccnek szántam. Egyébként, ha így kérdezi, akkor nem valószínű, hogy olyan dologról lenne szó, amiért vérnek kellene folynia. A többes szám használata azonban kissé aggasztó. Mindenesetre bármi legyen is kíváncsivá tett vele. Így utólag belegondolva lehet, hogy mégis fordított sorrendben kellett volna hallanom, de már nem változtattam meg a döntésemet. ~ Remélem, nem súlyosak a bűneid. Nem szeretnék új Ikkumát keresni ~ Jegyeztem meg mielőtt még bármi konkrétumot mondhatott volna, aztán a figyelmem teljesen az övé volt.
Gondolatban küldtem felé egy kis nevetést arra, hogy gyónás után lehet már semmit nem fogok tudni közölni, de ez is benne van a pakliban. Miután a tőle "kapott" havat is leráztam magamról, és úgy-ahogy sikerült veszteg maradnom, leültem az élménybeszámolóhoz. ~ Yettával érkezett a városba egy hím is. Idős, erős de eléggé balhés fazon, ahogy az eddigiekből meg az elmondásából leszűrtem. ~ Miközben küldtem felé a gondolatokat a komolyságot is megtaláltam, ami valljuk be, nem volt hátrány. ~ Találkoztam vele az O'Connorsban, és... tudom, hogy szükségünk van erős tagokra is, de nem vagyok benne biztos, hogy alkalom adtán nyugton tudna várni a fenekén és nem keverne nagy szart. Felvetettem neki, hogy menjen a betolakodókhoz, és szimatoljon nekünk, cserébe Yetta szinte hímes tojás számba fog menni. Egyedül ő érdekli igazán. Tetszett neki az ötlet, de még semmi sem biztos, plusz a végső döntés úgyse rajtam, hanem kettőtökön áll ~ fejeztem be a dolgoknak ezt a részét, s igyekeztem úgy, hogy Mili érezze, minden tiszteletem az övé, ez sem a háta mögötti szarkavarás volt. Ráadásul a találkozó előtt nem volt lehetőségem egyeztetni vele, plusz látatlanban nem lehet tervezni, a Silasszel való beszélgetés alatt ért meg bennem is ez a gondolat. ~ Megmondtam neki, hogy amint van fejlemény, értesítem, ha a kémkedősdi nem játszik, akkor is szeretne csatlakozni. Felálltam és mászkálni kezdtem, eddig bírtam nyugton. A mozgásom nem volt kapkodó, szép komótosan sétálgattam, néha megálltam, vagy egy-egy nesz felé füleltem, de gondolatban egy pillanatra se kalandoztam el. ~ A másik hír, hogy megkértem Olent, tartsa nyitva a szemét falkán belül is, és szóljon valamelyikünknek, ha úgy látja, akad Tarknak való farkas még a falkában. ~ Szerintem nem kellett neki felvázolnom, milyen harmatosan álltunk ezen a téren, főleg most, hogy már sem ő, sem én nem voltunk abban a kasztban. Két farkas "kiesése" is rengeteget tud számítani, jelenleg pedig úgy álltunk, hogy Olen és Tazanna voltak a legkönnyebben elérhető, bevethető Tarkjaink. ~ Emellett javasolta Dustint, mint másik műszakist Eden mellé, ha biztonsági rendszer kiépítésről lenne majd szó. ~ Némi technikai védelem se ártana... Fújtam egyet. Ha emberként kellett volna mindezt elmondanom, kiszáradt volna a szám, és még mindig nem értem a szövegelés végére. Jön a kényesebb rész, és én is nagyon reméltem, hogy nem fog új Ikkuma után nézni. Nem voltam hatalommániás, és akkor se voltam depressziós, amikor mindössze Innarkként tevékenykedtem, de a lefokozás nem lett volna életem fénypontja, ez tény. Ahogy az a várható megrovás sem, amiben Victor részesítene ilyesmi esetén. ~ Volt egy görbeesténk Jamesszel az O'Connorsban ~ kezdtem, és igen, Jamest is említettem, ha már vallunk, akkor pontosan és töredelmesen, az cikibb lenne, ha erre-arra később, mástól szerezne értesülést. ~ Kicsit elengedtük magunkat, sokat ittunk, és... a kocsma közelében felfaltunk egy emberlányt. Ő az az eltűnt, akit az újságban is említettek, de a tömegsírhoz az erdőben semmi közünk. ~ Aztért ezt tisztázzuk a félreértések elkerülése érdekében. ~ Eltüntettük, ami maradt belőle, de a barátnői beazonosítottak minket.A rendőrség a hulla, felvételek és egyebek híján valószínűleg nem fog tudni lecsukni minket, szóval az emberi hatóságok még a kisebbik probléma, az őrzők viszont biztos fel fognak keresni minket, vagy meginvitálnak. Annyi mákunk van, vagy lehet, hogy ott az a tömegsír, és aki azt okozta, nagyobb rivaldafényt fog kapni. Megálltam és kissé lesunytam a fejem pár másodpercre, aztán újból emelt fővel néztem szembe az Atanerkkel. ~ Sajnálom a hajcihőt, ami ezzel fog járni. ~ Nem, nem azt, hogy megtettem. Az emberek levágják a disznót, ha éhesek, én miért ne lakhatnék jól legalább egyszer? Idejét se tudom, mikor csillapíthattam utoljára ez előtt az éhségemet emberhússal.
Türelemmel figyeltem Darren mondandóját és miközben beszélt, már az agyam elkezdett forogni ezzel a bizonyos Silas nevű hímmel kapcsolatban. Ennek ellenére igyekeztem koncentrálni az utána elhangzottakra is. Nem szándékoztam egyelőre reagálni egyik témára se, hiszen egyrészt nem lett volna illendő, másrészt lehetőséget akartam adni az Ikkumának a mondanivalója kifejtésére. Ez persze a végén egyre nehezebb feladatnak bizonyult, amikor a hím elért az általam leginkább várt információhoz, azaz ahhoz a bizonyos bűnhöz. A légzésem láthatóan felgyorsult és éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben kezd verni. Amikor a bocsánatkéréssel lezárta a monológot, füleim felágaskodtak és morgó hang kíséretében kivillantak az elülső szemfogaim. Közelebb léptem a fehér farkashoz, majd testemmel próbáltam a földre szorítani. ~ Hát még én. Főleg, miután pont a napokban hangoztattam a Protektor előtt, mennyire megváltozott a falka és megtanultuk a leckét, amiért a betolakodókat küldték ~ Ennél a résznél a morgásom felerősödött. Meglehetősen kínos ez a szituáció, hiszen Williamet azzal az indokkal próbáltam meggyőzni a másik falka kiűzésére, hogy mi már nem jelentünk veszélyt. Persze, ezt a kérést elutasította, de attól függetlenül ez még enyhén szólva kellemetlen. ~ Egy ember és ráadásul egy nyilvános hely közepén?! Ennél még az is jobb lett volna, ha a parancs ellenére egy betolakodót öltök meg. Annak is több értelme lett volna. Legalább akkor mondhatnánk, hogy eggyel kevesebb az ellenségből. Így viszont csak annyit sikerült elérni, hogy az Őrzőket magunkra haragítjátok ~ Persze ezzel nem azt akartam mondani, hogy akkor most már szabadon lehet az utasításom ellenére betolakodókat inzultálni, de ezt nem szándékoztam elmagyarázni a hímnek, hiszen elég értelmesnek tartottam ahhoz, hogy ezt magától is felfogja. Ettől függetlenül nagyon dühös voltam rá. Meg természetesen Jamesre, aki az elmondottak alapján ugyanúgy bűnös. Természetesen magamat is okoltam, amiért nem emeltem ki külön, hogy ezt a fajta viselkedést se tolerálom. Csak a rivális csapatra gondoltam és ez hiba volt részemről. ~ Annak viszont örülök, hogy az emberi hatóságokkal nem kell számolni ~ Tettem hozzá, hogy a történetnek mégis csak legyen valamilyen pozitív oldala is. Örülni kell még az ilyen apróságoknak is. Mélységesen csalódtam mindkettőjükben. Az újonnan csatlakozott tagoktól vagy a fiatalabbaktól még jobban megértettem volna ezt a kihágást, de pont tőlük. Az alkohol. Már megint az volt a probléma egyik okozója. Nem hiába vezették be anno a szesztilalmat. Ezek az élvezeti szerek csak ártanak a társadalomnak. Legszívesebben a falkán belül is betiltanám a szeszesital fogyasztását, de ilyen messzire egyelőre még nem megyek. ~ A tettetek nem marad megtorlatlanul. Még a héten jelentkeztek nálam büntetésre ~ Jelentettem ki, ezzel le is zárva a témát. Legalábbis egyelőre. A véleményem többi részét, majd akkor közlöm, ha a másik jómadár is jelen lesz. Bármennyire kedvelem őket, nem hagyhatom annyiban a dolgot, hiszen akkor nem lennék igazságos. Darrent például most is helyre tehetném, de nem élek ezzel a lehetőséggel. Azt akarom, hogy mindketten egyszerre legyenek jelen. Az emberi énemmel próbálom lecsillapítani a dühös farkasomat, és újra koncentrálni. Ugyebár a vétek említése előtt is fontos információk hangzottak el. ~ A kémkedést felettébb briliáns ötletnek tartom. Ebben az esetben, viszont tudatosítani kell benne és Yettában is, hogy nem érintkezhetnek egymással a küldetés alatt, nehogy a betolakodók gyanút fogjanak. Ezen kívül Silas a mi terveinkről nem tudhat. Szigorúan csak szállíthatja az információt a chicagóiaktól ~ Foglaltam össze, amit erről az egészről gondolok. Egy beépített ember tényleg nagy hasznunkra válhat, csak meg kell tenni bizonyos óvintézkedéseket, nehogy a terv fordítva süljön el. ~ A kamerás rendszer kapcsán akkor fel fogom keresni Dustint. Ezzel és Silasszel együtt, ha minden igaz elég előnyre teszünk szert az információszerzés terén ~ Tudtam le ennyivel ezt a témát. Persze az, hogy tisztább képet kapunk az ellenségről még nem azt jelenti, hogy minden el van intézve. A tudás talán hatalom, de nem lehet vele likvidálni egy egész falkát. Idő közben a morgás abbamaradt és a fenyegető fogaim is eltűntek. Végre sikerült megnyugodnom. Ez azonban nem azt jelenti, hogy elfelejtem a dolgot. Az a veszély egyelőre nem fenyegeti Darrent, hogy megfosszam a rangjától, hiszen ahogy a jelek is mutatják, nagyon jól végzi a feladatát. Ezt azonban neki még nem árulom el. Ha már ilyen kihágásra vetemedett, az a legkevesebb, ha fél egy kicsit.
Na, basszus, ez így tényleg gáz! Ez volt az első, ami átfutott az agyamon, miután színt vallottam és Mili rám förmedt. Teljesen jogosan tette, alapjáraton is megértettem volna, de így meg aztán pláne érthető az indulata. Kushadtam, mert ez volt ilyenkor a dolgom, elcsesztem, hát vállaltam a következményeket. ~ Igen, megtanultuk ~ mondtam, de valami azt súgta, hogy ebből feleselés lesz. ~ De szerintem ezen nagyon nincs mit csodálkozni. Egy éven belül te vagy a harmadik Atanerkünk, amióta a másik falka itt tanyázik, nem hogy nem balhéztunk, de érdemi ellenlépést sem tettünk, lapítottunk, és azért ez is kiütközik valahol. ~ Egyelőre még azt hiszem szerencsésebb formában, bár... ~ Vinc meghalt, a feszültség nagyobb lett, ez pedig kicsapódik valahol. Nálam éppen a múltkor az O'Connorsban. Ja hát én is jobban örültem volna egy ellenség halálának, de ezen utólag már sajna nem tudunk változtatni. ~ Mi még csak az előszél voltunk Mili ~ néztem a dühös szempárba, némiképp meghunyászkodva ~, de ha az esztelenebbek is besokallnak, ugyanott tartunk, sőt, még rosszabb helyzetben leszünk, mint a másik falka előtt. Ha tilos a magánakció, akkor a felgyülemlett feszültséget, indulatot és energiát két dologban lehet kiélni: balhézásban és vadászatban. Utóbbinál pedig nem feltétlenül kerül mindig csak szarvascomb az asztalra, bepottyanhat emberé is, mert az alapból tiltott gyümölcs, ami mindig is édesebb. ~ Nem fogunk sokáig váratni ~ ígértem és bűnbánó tiszteletadással lesütöttem a tekintetem. Nem akartam sokáig elnyújtani a büntetés dolgot, ha már az őrzők részét úgyse befolyásolhatom, legalább hazai pályán minél előbb essünk túl rajta, bármi legyen is. ~ Viszont ha az őrzők kezében nem lesz döntő bizonyíték ránk, nem fogjuk feladni magunkat. ~ Játszhatunk becsület bajnokait - Milivel szemben a részemről meg is tettem -, de nem akartam magam ezüsttálcán felkínálni Jamesszel együtt. Ha ránk bizonyítják, nem keresünk kibúvót (a kemény munkájuk megérdemelt jutalma), de ha semmivel sem tudják alátámasztani, akkor elméletben nincs is miért büntetniük. De ez még odébb van kicsit... Éreztem a nőstényből sütő haragot, aminek nem örültem, de eszembe se volt kétségbe vonni, hogy megérdemeltem, úgyhogy ehhez mérten lapítottam. ~ Ha Silas rábólint, én leszek a kapcsolattartó, és senki sem fog róla tudni a mijeink közül sem. Neki pedig természetesen semmit sem szivárogtatok ki. Rizikós volt ez a dolog, és Silas még így is lazán keresztbe tud tenni nekünk, vagy majd akkor elárulni minket és a vesztünket okozni, szóval amilyen kockázatot ki lehet lőni, azt ki is fogjuk. Muszáj hazardíroznunk. ~ Mikorra kérsz vele találkozót? És ha nincs ellenvetésed, elkísérnélek rá. Rendben van, hogy Yetta Don Juanja, de Mili meg az Atanerk, én pedig nem vagyok bolond. Nyitott vagyok és alapból bizalommal fordulok mindenki felé, de van egy határ, Silasben pedig nem bíztam annyira, hogy csak úgy kettesben hagyjam a nősténnyel. Éltem a gyanúval, hogy a hím le tudná győzni őt, egy halott Vincent után pedig nem hiányzott egy halott vezető is.
Önmagam megnyugtatása céljából lassan megindultam előre. A fejemmel intettem Darrennek, hogy kövessen. Nem, mintha szükséges lett volna, hiszen ha a továbbiakat is meg szeretné beszélni, az ő érdeke a közelemben maradni. Sajnos a kihágás témán nem sikerült olyan gyorsan túltenni magam, ahogy azt vártam magamtól, ezért a hím érezhette rajtam a távolságtartást, amit utoljára abban az időben tanúsítottam vele szemben, mikor még újonc volt a falkában. Nyilván ez nem fog így maradni hosszú távon, de egyelőre senki ne várja, hogy legyintsek egyet és nevessek az egészen. ~ Az élet a teljesítményt díjazza, nem a kifogásokat. Ezzel én magam is így vagyok. Éppen ezért nem vagyok kíváncsi az okokra. Csak annyit akarok, hogy az ilyen és ehhez hasonló eset ne ismétlődjön meg ~ Közlöm gondolatban és közben a testem is teljes nyugalmat áraszt. Fölösleges jelen helyzetben dühöngeni, úgyis hamarosan megkapják a méltó jutalmukat. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna számára, ha mindezt, akkor közli, mikor emberi alakban vagyok. Akkor maximum egy megbotránkozó tekintettel találta volna szembe magát, de mivel a társadalmi korlátok feszélyeznek, a nagyobb kirohanást elkerültem volna. Persze nyilván ő se tervezte előre ezt a bizonyos találkozást. ~ Nehogy azt gondold, hogy nem értelek meg. Már egy jó ideje hatalmas a feszültség. Most se azért vagyok dühös, mert meghalt egy ember, hanem hogy ez az őrzőknek szemet szúrhat. Én pedig úgy gondolom, egyetlen ellenséggel is elég nehéz megbirkózni és nincs szükség arra, hogy az őrzőket is magunk ellen fordítsuk. Ha most elvesztjük a kontrollt, nekünk végünk ~ Az utolsó gondolatot a falka többi tagja soha nem fogja tőlem hallani. Ezt csak most így négy szem közt voltam hajlandó megosztani az Ikkumával. Igen, egy szerepet játszok. A külvilágnak szakadatlanul azt mutatom, hogy egyértelműen mi vagyunk az erősebbek és kétség sem férhet a győzelmünkhöz. Legbelül, viszont tudom, hogy ha nem leszek képes megtartani a rendet, akkor csúfosan veszteni fogunk és az őslakos falka, aki a legrégebben létezik, rövid időn belül megszűnik létezni. Nem én akarok lenni az utolsó, aki az Atanerk címet viseli. ~ Ez csak természetes. Nem is vártam, hogy megtegyétek ~ Helyeseltem arra, hogy ha nincs rá szükség nem adják fel magukat az őrzőknek. Az lenne a legjobb, ha nem találnának bizonyítékot ellenük és legalább tőlük nem kéne tartanunk. Remélem, így is lesz. ~ Amilyen hamar csak lehetséges. Szeretném gyorsan tisztázni vele a feltételeket, hogy minél előbb elkezdhesse a beilleszkedést a betolakodókhoz ~ Álltam meg erre a mondatra és ismét a hím szemeibe néztem. Nincs vesztegetni való időnk. Nem lenne jó, ha ez a bizonyos Silas idő közben jobb ajánlatot kapna a másik oldalról. Erre pedig bizony van esély. ~ Rendben, nem látom akadályát, hogy velem tarts ~ Jelentettem ki, bár nem igazán értem, miért szeretne elkísérni erre a találkozóra. Nyilván nekem is előnyösebb, hogy nem kell külön elmondanom az információkat, amik erre a projektre vonatkoznak. Ráadásul ő lesz a kapcsolattartó. ~ Van még esetleg valami más, amiről szeretnél beszámolni? ~ Tettem fel a kérdést végül. Reméltem, hogy nem akar még egy bűnt bevallani, mert abból már így is elég volt mára.
~ Pedig nem árt, ha érdekelnek az okok ~ jegyeztem meg csendesen, s ügyeltem rá, hogy ne csiklandozzam a szemtelenség határát. Elképzelhető, hogy ez nálam rossz tulajdonság, vagy a mentorság "hagyatéka", de az oldalamat kegyetlenül szokta fúrni a kíváncsiság az okok kapcsán. A mozgatórugók voltak a gyökér, a forrás, és ez nem összetévesztendő a kifogással. Legalábbis én bíbelődtem azzal, hogy különbséget tegyek a kettő között. Az ok az, ami mozgat bennünket... Értettem Mili aggályait, osztottam is őket, emellett örültem, hogy reálisan látja a helyzetünket. ~ Semmiképp sem fogjuk őket az ellenségünkké tenni. Ha lebuktunk, készségesen együttműködünk, sem James sem én nem akarok ebből nagyobb bajt, mint amekkora alapjáraton. Bízz bennünk, nem fogjuk tetézni. ~ Ezt egyfajta ígéretként is elkönyvelhette. A magam részéről eddig különösebb konfrontációm nem akadt az őrzőkkel, az, hogy egyiket másikat esetleg nem kedveltem, az egy dolog, nem lehet mindenki szimpatikus, de nem kerestem a bajt. James se véletlenül köthette meg velük a maga alkuját, úgyhogy összességében nem láttam okot túlzott aggodalomra. Biztos nem kapunk vállon veregetést, de talán a durvább büntetéseket megússzuk. Főleg úgy, hogy valaki nálunk kismilliószor nagyobb hullahalmot hozott össze. ~ Amint lesz fix hely és idő a találkozóra, szólok. Örültem, hogy nem ellenkezett a kísérettel kapcsolatban, még ha esetleg nem is értette, mire fel tőlem ez a nagy kísérgethetnék. Sokkal nyugodtabb leszek így, maradjunk annyiban. ~ Nincs, egyelőre ennyi ~ fejeztem be a "jelentést". Ha Milinek se volt több mondandója, akkor elköszöntem, valószínűleg jót fog tenni neki egy kis egyedüllét, hogy még átforgassa magában mindazt, amit a nyakába zúdítottam. Ha marasztalt, akkor természetesen nem ellenkeztem.
Az okokról alkotott véleményünk úgy tűnik, megint nem egyezik. Megtehettem volna, hogy kifejtem, számomra, miért a tettek következményei fontosak, de mivel az egészet puszta időpocsékolásnak véltem, nem óhajtottam belemenni egy hosszú eszme cserébe. El kell fogadnia, hogy a saját értékrendem szerint döntök. Ettől függetlenül nem szándékozok megváltoztatni az ő nézőpontját. ~ Rendben van, bízok bennetek ~ Ezt nem esett nehezemre kijelenteni. Tisztában vagyok vele, hogy az alkohol káros befolyásoltsága nélkül érett és felelősségteljes döntéseket képesek hozni. Nem véletlenül kerültek arra a posztra, ahol most vannak, és ahonnan fénysebességgel rúgom ki őket még egy hasonló botrány esetén. Fellélegeztem, mikor kiderült, hogy Darrennek nincs több mondanivalója. Még egy ilyen hírt nem bírtam volna elviselni, még akkor sem, ha pillanatnyilag sikerült is megnyugtatni magamat. ~ Ebben az esetben, köszönöm az információkat, és nem is rabolnám tovább az idődet. Kérlek, amilyen hamar csak lehet, egyeztess megfelelő időpontot a lehetséges jövőbeli kémünkkel ~ Nem véletlen a feltételes mód. A személyes találkozáson keltett benyomása fog dönteni arról, hogy alkalmasnak találom-e a feladatra. ~ A büntetés időpontját, pedig hamarosan megkapjátok ~ Emlékeztettem, bár elég valószínű, hogy még elevenen él benne az alig pár perccel ezelőtti ígéretem. Nyilván, mielőtt ezt megteszem, lesz ideje felkészíteni Jamest is erre a bizonyos eseményre lelkileg. ~ Ha bármilyen új fejlemény merülne fel, értesíts ~ Adtam ki az utolsó utasítást, ami egyben a búcsút is jelentette részemről. Mivel az előbb jelezte, hogy nincs több mondanivalója, megfordultam és ismételten futni kezdtem abba az irányba ahonnan jöttem. A fák egymás után suhannak el mellettem és a menetszél borzolja a bundámat. A talpam alatt ropogó érintetlen hó hangja megtöri az erdő csöndjét. Csak rohanok egyenesen olyan gyorsan, ahogy a lábaim bírják. Irányt csak akkor váltok, ha egy fa az utamat állja. Egy külső szemlélőnek az a benyomása támadna, ha látná, miközben a hófehér tájtól elütő éjfekete bundájú farkasként futok, hogy talán üldözök valamit. Ez valóban így is volt. Természetesen csak átvitt értelemben. Ugyanis amit én hajszoltam az a lelki nyugalmam volt. Sajnos, ahogy az előbbi példa is rámutatott, gyorsabban menekült előlem, mint gondoltam és rá kellett jönnöm, hogy egyhamar nem érem utol…
*Mindenki életében vannak olyan napok, mikor bal lábbal kell, az élet kedve a mínusz végtelen folyamatban kavarog és az istenért sem találja a helyét, még a saját otthonában sem. Nos, ezt megnehezíti az is, hogy ha annak a bizonyosnak nincs is igazán otthona. Hotel sehogy sem nevezhető annak, ahogy egy idegen város még kevésbé. Az Én életemben ez volt ez a nap. Nem ritka, de nem is sűrűn fordul elő az életemben tekintve, hogy este egy teljesen újmunka helyen kezdek. Ennek legalább el kéne töltenie egy kis izgalommal még ha feszültséggel nem is. De nem jött… csak edzeni akartam. Van abban valami felüdítő, mikor az ember hátsóját szétrúgja az edzője, mert dühből küzd, és nem figyel. De az edzőm Floridában én meg az isten háta mögött és bármily keserű is, nem sikerült magammal rángatnom és a két szép szememért nem fog az északi sarkra költözni. Tettem egy kitérőt az edzőtermek felé, de semmi olyan helyet nem találtam, ami megfelelt volna. Így hát tovább furikáztattam magam körbe-körbe… Azért meg van az előnye annak, hogy ha az ember taxiba szál. A sofőrök kíváncsi népségek közé tartoztak és bár célom nem volt, de máris akadt egy tanács. Az erdő szélén állítólag nyugalom van és bár nem mindig jutnak haza az emberek onnan, de ez a kiegészítés engem nem zavart. Kiszálltam és megköszönve a tanácsot indultam el befelé. Nem akartam teljesen a szélén maradni, az feltűnő lett volna és nekem erre volt a legkevésbé szükségem. Kékfarmer, alatta harisnya, de még ezt is takarta a magas sarkú csizmám szára ami a térdemig ért. Hosszított vörös pulcsi és egy fekete bundás kabát. Nem épp erdei túrához öltöztem, de szerintem már anyukámból is ilyen cipőben pottyantam ki így nem okozott gondot közlekednem benne. Csak a hó… az az átkozott hó ne lett volna, amibe sokszor belesüllyedtem és tiszta esetlen lett a mozgásom. Az ég szerelmére, most még az apám sem ismert volta rám, olyan bénán jártam. De küzdeni kell… Pedig aztán az edző cipőm és a terembe összekészített cuccom ott lapult a táskámban. Közötte pedig ott lapultak szépen bebugyolálva a pengéim, már amelyik nem volt rajtam. Hisz a csizmámban is volt egy és az alkaromra is felvolt szíjazva 1-1. A hajtűimből is kettő ott lapult a hajamba ami szintén csak fél kontyba volt összefogva.* - Azta jóóó…. * Szitkozódtam a fogaim közt szűrve mikor a hajam beleakadt az egyik ágba. Na igen, a hosszú haj szép, de megvannak a maga hátrányai. Pláne, hogy még így is a hátam közepéig ért, hogy félig fel volt tűzve. Egy idő után eltévedtem és már azt sem tudtam, hogy merről jöttem, nem még azt, hogy merre tartottam. Elővettem a telefonom, de térerő az luxus… éljen a természet lágy öle. Kár, hogy nem kaptam kiképzést és a mohák növése résznél sem voltam iskolába vagy épp csak kipuskáztam. Azok zöldek és ennyi… Na de ha már itt vagyok, lássam meg a pozitív dolgokat és mielőtt az erdő szelleme válik belőlem legalább haszna is legyen. Mert ha megfagyok, tuti kísérteni fogok. Így aztán ledobtam a táskám, és egy vászont vettem ki belőle amire rá volt rajzolva egy ember. Nem én rajzoltam, hanem így vettem, szóval az az ember felismerhető volt. Az egyik fatörzséhez rögzítettem, de mivel itt az öntapadó nem segít így megvágtam a szélét és csak a fa túloldalán megkötöttem. * - Gratulálok Eve… roppant leleményes vagy ezt sem apádtól örökölted.* Morogtam magamnak, kicsit sem érdekelt, hogy a madarak hülyének néznek vagy sem, mert magamba beszélek, ráadásul magammal. Pláne, hogy madár sem volt erre. De ahogy ezt összehoztam már terülj-terülj asztalkámat is csináltam, ahogy előszedtem a készletem. Négy dobótőr, két normális és persze az elengedhetetlen középhosszú és hajlított pengéjű kés. Ezeknek a külső íve sima volt, míg a belső recézett. De ezek ma kimaradnak a játékból, ehhez edző kell amim nincs. Szóval csak a dobótőröket szíjaztam fel a combomra és kezdtem el kínozni a fát. A találataim pontosak voltak és dühből fogantak. Minden egyes dobás után hátráltam egy lépést.* - A világ végére kell jönnöm nekem is… nem igaz, hogy nem bírtam megmaradni a seggemen. Végül is… akár el is mondhattam volna az igazat. De ááá… minek azt? Hisz úgy sem értette volna meg? A gond az… hogy baromira megértette volna. De nem, sosem kell a jó és még a férfiakra mondjuk, hogy barmok. Na ha ők barmok, akkor mi nők meg… Áh… mi a frászt emésztem magam? Hisz itt vagyok… s ha így folytatom nem sokáig. Ha mégis akkor sem hátrálnék meg. Bahh… mért vagyok ilyen roppant makacs és idióta? Apuuu… egy kis alázatot is tunkolhattál volna anyuba mikor meggyártottál… * S ha kifogytam a törökből, míg morgolódtam csak egyszerűen oda sétáltam a fához, dühös, határozott mozdulatokkal kihúztam és visszasétáltam ott ahol tartottam. Minél messzebb kerültem a célponttól annál nehezebben találtam el azt amit céloztam. S ez leginkább a comb és csukló volt. Nem vagyok gyilkos… de ahogy nőt a dühöm, úgy tértem át nyakra, fejre és persze mellkasra. Már amikor nem dobtam mellé a távolság miatt.*
Álmaimban, mint általában, megint másutt jártam. Alaszkához hasonló, vadregényes tájakon, ám, hogy melyik földrész, melyik területén, azt nem tudnám megmondani. Ahhoz túl idegen és amorf volt, hogy teljes mértékben felismerjem. Tiszán emlékszek, ahogy verejték csípte a szemeimet, s csiklandozva csorogtak lefelé a mellkasom és a nyakam vonalán, hogy egyesülve a fehér szatén ágyneművel, elpárologhassanak, felszívódjanak. Úgy vergődtem a takaró tetején, mint egy partra vetett hal, s csak Tanja hűvös ujjainak érintése volt az, ami letudott nyugtatni olyan szintig, hogy ne egy felbőszült bika módjára fújtassak. Csak hosszú, rettentő hosszú percek elteltével tudtam olyan szinten lehiggadni, hogy ne remegő szájjal próbáljak meg egy épkézláb mondatot elmesélni Tanjanak. Az a minimum, ha megértetem vele magam, de ahogy akkor csináltam, azt még egy csimpánz is eltudta volna játszani. Szerintem az még élvezné is a bemutatót... Két egymást követő cigi segített rajtam, hogy a remegés alább hagyjon. Soha nem voltam kibékülve a gondolattal, hogy a lányomnak úgy kellett meghalnia, hogy egy farkas fogai között sikoltozzon és élje át a véget nem érő fájdalmakat, ám az álmok, melyek évek óta vissza-visszatérnek, csak még nagyobb fejfájást okoznak nekem.
Karba tett kézzel ácsorgok az erdő egy farkas járta pontján, ott, ahol normális ember nem áll le piknikezni. Na nem azt mondom, hogy szokásom piknikezni, de jelen esetben nem csinálok más. Kiló számra szívom a cigarettát, s egy már letört faágat élezek ezüst pengéjű tőrömmel csak, hogy legyen mivel foglalatoskodnom. Telefont felesleges lett volna idehozni, térerővel aligha büszkélkedhetnék. Ha Tanjat is magammal hoztam volna, nyilván nem unnám őszre magam, de mivel jelen pillanatban fontosabb dolga akadt, mint itt ácsorogni a semmi közepén azért hogy elkapjuk a senkit. A senki amúgy a fivérem, kit a mai napig nem tudtunk nagyon csípni, pedig többször is lett volna rá alkalmunk. Csak az a nagy büdös helyzet, hogy számít ránk. Mintha valaki adná neki a háttérben az információkat. Tudja, hova ne lépjen, mikor itt van, tudja, milyen irányba ne menjen, mikor lemegy a házunkhoz. Érdekes módon oda soha nem lép, ahol csapdát állítottunk. Halk motoszkálásra kapom fel a fejem, s ezzel abbahagyva előbbi munkamenetemet, farkas módjára kezdek el fülelni. Még levegőt venni is elfelejtek, s bár sikerül teljesen kiüríteni a fejemből a gondolataimat, mégis legbelül azon rágódok, hogy kivel van dolgom. Csak akkor jövök rá, hogy csakugyan nem farkassal, mikor tisztán hallom, ahogy penge találkozik fával. Tompa csattanás, s már látom is magam előtt, ahogy a penge belemélyed annak a szerencsétlen teremtménynek a törzsébe. Elhajítva a faágat, szaporázom meg a lépteimet, s kínlódva a hó ropogásával, csak, hogy ne adjak ki jelentősebb hangot, próbálok a már kitaposott útszakaszon haladni. Csakugyan sok farkas jár erre, ám a lábnyomok emberiekben végződnek. Összerezzenek, mikor az egyik fegyver a fát éri, a következő viszont a távolság miatt elsuhan mellette, s felém veszi az irányt. Koncentrálva vetem meg a lábaimat, majd a tőr markolatáért kapva, megállapodik az a kezemben. - Mit ártott neked az a szerencsétlen fa? - szegezem a nőnek a kérdést kíváncsi mosollyal, miközben a fegyvert megállás nélkül pörgetem az ujjaim között, miközben rendíthetetlenül haladok felé.
*Az, hogy mellé ment nem volt meglepő nem ez az első és a hóban amúgy is megtalálom. Már lendítettem is volna a következőt, mikor azonban a düh ködén keresztül eljutott az is, hogy valaki elkapta a tőrt. Összeszűkült szemekkel néztem a közeledőre miközben szemeim tajtékoztak a dühtől. Hideg van, fázom, és ha nem csinálok semmit, le fognak fagyni a kezeim, amiket a kérdés hallatán csak csípőre vágtam, persze benne a tőrrel.* - Mi van, talán Te vagy a fák védőszentje? Különben is, ha innen nézed, akkor nem csak egy fa. * intettem fejemmel előre, hogy ugyan vegye már észre, hogy nem épp a fával van bajom. Az kit érdekel? Az, hogy közeledett nem érdekelt… még.* - De ha már ilyen édes vagy, hogy visszahozod az eldobott játékszereimet akkor talán ide is adhatod. * Nyújtottam ki a kezem egy báj vigyorral, csak a miheztartás véget, hogy tudja nem bóknak szántam. Azonban ha nem állt meg és két lépésnél közelebb jött, akkor bizony tettem egy lépést hátra, jelezve, hogy hátrébb az agarakkal… de a mancsokkal mindenképp.* - Beszállhatsz, de a fa elé is állhatsz nekem aztán mindegy… de örülnék, ha hagynál mozogni. Csúnya halál a fagy halál és amúgy sem tudom, merre vagyok arccal előre. Szóval tegyél egy szívességet… * Intettem a kezemmel, hogy álljon el a kereszttűzből. Na igen… ma tényleg nem vagyok kedves. Az meg sem fordult a fejemben, hogy Ő esetleg tudja, hogy hol van, és talán még segítene is. Erre mondják azt, hogy a büszkeségnek ára van. Ha elállt akkor bizony eldobtam a tőröm. Ha nem, akkor csak igyekeztem nagyon-nagyon csúnyán nézni, hogy rávegyem.*
Mikor kijöttem ide, félretettem minden szánalomra méltó tettemet, amit a nap folyamán megengedtem magamnak, így az álom utáni pánikot, mely teljesen kiszívta az utolsó csepp energiámat is. Muszáj az érzékeimre hagyatkoznom, valamint a gyűlöletemre. amit a fivérem iránt érzek. Máskülönben nem tudnám megállni a helyem, és kis híján lefagyna minden kiálló testrészem, ebben a megátalkodott hidegben. Normális ember ilyenkor nem teszi ki a lábát, a gond csak az, hogy én nem vagyok az. Fűt a gyilkolási vágy, persze nem azt akarom eltenni láb alól, aki nem érdemli meg. Csak akkor hagyok fel a faág élezésével, mikor meghallom a hívó szavakat, amik mellesleg nem léteznek, csupán jó annak nevezni. Fekete, lábszárközépig érő bakancsom lehetővé teszi, hogy a magasabb hórétegbe gázoljak, s így anélkül tudom megközelíteni az ismeretlen hölgyeményt, hogy az észre venne. - Micsoda? Én? Védőszent? Úgy nézek én ki, most komolyan? Inkább vagyok a természet őszinte rosszakarója, mint a védelmezője - mondom határozottsággal, és némi éllel a hangomban. Persze semmi gond a természettel, hisz szükség van a fákra, óvni kell a környezetet és habla habla. A Greenpeace biztos levágta volna már a farkamat, ha tudná mennyi kárt tettem az ő színpompás, egyetlen természetükben. Tény, hogy nem a fát kaszabolja, ennek ellenére távolból úgy tűnt, hát mi mást jegyeztem volna meg? - Hmm... kössünk alkut. Ha elveszed, visszakapod... ha nem, hát, akkor kénytelen leszek megtartani. De ha elég bájosan mosolyognál ahhoz, hogy meghass, akkor talán megenyhül atyai szívem, és visszaadom anélkül is, hogy könyörögni kellene érte. Morcos - teszem hozzá. Soha nem szerettem, ha legjobb kedvemet valaki morgással, vagy duzzogással rontja el. Nem vitatom, nem volt egész nap túl jó kedvem, de ez mostanra megváltozott. Élvezd az életet... és játszadozz egy elveszett báránykával. Következő szavai hallatán csak megvillantok egy játékos vigyort, ami csak kiszélesedik a tekintete láttán. - Mondtam nem? Ha elveszed visszaadom a tőrt, és ezt tovább fejlesztve, talán meg is tanítanálak pontosabban célozni. Mit gondolsz, áll az alku? - biccentem félre a fejem, hogy így fejezzem ki kíváncsiságomat.
*A sok-sok fölös kérdésre csak a szemeimet forgattam türelmetlenül. Most komolyan, úgy nézek én ki mint aki csevegni akar? De ám legyen…* - Nem, pontosan úgy nézel ki, mint egy idióta, aki nem veszi észre, hogy dühös vagyok, és mikor kell befogni a száját. * Hangom még midig sütött az indulat, de igyekeztem a bájos mosolyom az arcomon tartani, ami jelenleg inkább volt gúnyos, mint bájos, de hát a színészet nem az én asztalom. Én sem lehetek mindenben jó… sőt… A szavaira meg meglepetten szaladt a homlokomra a szemöldököm.* - Álmodozol Kicsikém? Azt lesheted, hogy Én könyörögni fogok. Még az apámnak sem, nem még neked. Hidd el, hamarabb halnék meg itt… * Na ebben már nem volt semmi düh. Sőt, még egy igazi mosolyra is húzódott a szám. Bár tény, az első kérdésemben – ami az egyetlen volt – volt némi gúny is. De nem vagyok semminek az elrontója. Az új „nevemre” csak megingattam a fejem.* - Megeshet… * Mikor felnéztem azonban a vigyorát kihívásnak vettem. Ez egy olyan dolog aminek sosem tudtam ellenállni még akkor sem, ha tudtam, hogy ezt bukni fogom. Most közel sem volt ilyen érzésem. Bár az, hogy elkapta a tőrt árulkodó volt. De hát istenem… kezdőké a szerencse vagy mi.* - Szóval játszadozni akarsz… * Cincogtam a fejem ingatva, ám már vigyorogtam is az ajánlatára.* - Milyen nagylelkű, de ilyen távból nem szokásom vadászni, és ha vetsz egy pillantást az anyagra, akkor magad is láthatod, hogy nem vagyok Én olyan elveszett, mint amilyen elsőre tűnök. * Ó nem… ebben egyáltalán nem voltam gyenge. A konyha meg más tészta… de hát épp nem is vacsit kéne főznöm. Na de aztán vidáman villantak a szemeim, ami azért hirtelen váltás és sejtheti a másik, hogy pont erre volt szükségem. Hogy legyen egy kis… hmm… pezsgés a napomba.* - Majd megkapod a válaszod, ha alattam leszel. * Vigyorogtam rá pofátlanul, de azért ez valahol egy válasz volt, hisz maga a játékba belementem. S már lendültem is előre a tőrt tartó keze felé. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy el is kapom a kezét, ám a megmozdulásomnak köszönhetően azt reméltem, hogy így háttal kerülök elé és a másik kezem könyökét már lendítettem is hátra, hogy gyomorszájon találjam. *
- Kemény szavak egy magadfajta lánytól nem gondolod? Azt hinné az ember, hogy apuci megtanított szépen beszélni és tisztelni az idősebbet. De úgy látszik nagyot tévedtem - semmi gondom a lánnyal, félreértés ne essék. Csupán jobb szeretném felhergelni csak, hogy tudjam, mire számítsak. Mikor felszalad a szemöldöke a homlokába, gúnyos mosollyal állom a tekintetét. Soha nem tartoztam azon emberek közé, akik egykönnyen feladnak valamit, amit tulajdonképpen ők vívtak ki maguknak. Ha most nem szájhősködtem volna, vagy nem látnék a lánynál fegyvereket, és úgy viselkednék ahogy azt ő elvárja, akkor most nyilván bájosan pillogva ácsorognék mellette és bájcsevegnénk, miközben azt lesem, ahogy a tőrökkel dobálózik. - Akkor csak tessék - tárom ki a karjaimat, hogy ezzel is bizonyítsam, akkor előbb fog itt meghalni. Nem fogom bántani, nem kell aggódni! Minden esetre ha már ilyen nagy a szája, akkor megmutatom neki, hogy kell befogni... psszt, az asszony ne tudja meg! - Mmm - emelem a kezemet a szám elé - valahogy úgy. Tudod, mint macska az egérrel. Nem is, kicsit nagyobb falat... mint oroszlán az antilopkölyökkel. Igen, ez tökéletes hasonlat - nem szoktam fényezni magam, bár nem tagadom, az egóm a helyén van. Minden esetre el szeretném érni, hogy beleadjon anyait, apait az ütközetbe és kiderítsem róla, mégis mi fajta? Ember, vagy Őrző? Bár ez utóbbit nem hiszem, már rég találkoztam volna vele. - Lehet... de egy védtelen, kifeszített anyagot, még egy gyerek is széles vigyorral hasít fel - vágok vissza, amint szemügyre veszem az imént említett dolgot, mi lelkesen illegeti magát a fa előtt. - Túlteng benned az önbizalom - dőlök előre, enyhén behajlítva a térdemet, hogy könnyebben tudjak mozdulni. Nagy lelkesedéssel hagyom, hogy övé legyen a kezdő lépés, s bevigye az ütést könyékkel úgy, ahogy ő számított rá. Azért még se lenne olyan élvezetes, valamint kiegyenlített meccs, ha már most a földbe döngölném. Az ütése tényleg erős, de azért adjunk a stílusnak. - Ennél még a halott nagyanyám is erősebbet üt - kapom el a karját, s szorítom magamhoz úgy, hogy háta a mellkasomnak simuljon - mosolyogj szivi, és megkíméllek egy csúnya vereségtől. Nem lenne túl szerencsés, ha véletlenül egy lila folt csúfítaná el a csinos arcodat - figyelem meg jobban a profilját, miközben a tőrt tartó kezem lassan elindul felé, hogy a nyakához érinthessem a pengét. - És most? Lássuk, hogy védekezel?!
- Egy magamfajta lánytól? * Kérdeztem, bár aligha tudhatott rólam bármit is. Max a külsőségek. Oké, jól néztem ki… de az ártatlan, elkényeztetett külsőm miatt sokszor alábecsülnek és ez a barmok ellen nekem pont megfelel. De ez még nem jelenti azt, hogy nem érdekelt, hogy mire gondolt.* - Mondták már neked, hogy seggfej vagy? * Kérdeztem a hasonlatot meghallva, de belül valahol mélyen kezdett emészteni a düh. Ennek a fazonnak aztán semmi nem számít, ahelyett, hogy nyugtatna, mint bármelyik másik tenyérbe mászóan irritáló fazon inkább még jobban mérgel. Bár lássuk be, azért ez egy nagy piros pont neki. De na, azért így az elején had ne bókoljak már. Önbizalom? Hát ez a nap vicce… oké, a hónap viccét is megkapja. Egyetlen dolog van, amiben magas az önbizalmam… és az pont nem ez.* - Lehet… * Mosolyogtam még mindig, de már untam a beszédet. Le kell törni egy kicsit a szarvát mert kezd idegesíteni. Szóval inkább cselekedjünk… Az ütés talál, azonban a kezem már el is kapja és… Ó anyám… ez még ölelget is. * - Eressz el… * Szűrtem a fogaim között és észrevehette, hogy valami nem stim mert pár pillanatra még a testem is megmerevedett, amit azért valljunk be, nem épp egy megszokott dolog. De csak pár pillanat volt, amíg az a bizonyos vörös köd meg nem jelent bennem és új lánggal kezdett el lobogni. Nem érdekelt, hogy a tőr merre vándorol. Kicsit sem érdekelt… a túlélési ösztöneim valahol a béka feneke alatt vannak ilyenkor. Egy dolog számít… testközelből elmenni. Élve vagy holtan… nem érdekel. Ha meg nekrofiliában szenved… az már nekem nem fáj. De így az egyik kezem viszont szabadon volt. Bal lábam megemeltem, mintha csak a lábára akarnék lépni. De lássuk be, ez egy bakancsot viselő ember felé tipikusan nőies megmozdulás. De nem is ez volt a célom. * - Nem volt túl szerencsés hozzám érned… * Sziszegtem, és ahogy megemeltem a ballábam, már kaptam is ki az ott rejtőzködő kést belőle, hogy azzal a lendülettel a combjába állítsam. S ha lazul a szorítása, akkor bizony már fordulok is ki belőle, hogy egy rúgással tántorítsam el magamtól. Ilyenkor kellemetlen a magas sarok a másik felnek. No meg nekem, pláne hóban de ez most nem érdekelt. Ha nem sikerült, nos… az majd kiderül…*
- Aham... habos babos, csinos, kiscica - magyarázom gyorsan, tömören, minden idegbaj nélkül. - Mondták... a nejem napi szinten mondogatja, de a munkatársaim is. Viszont képes vagyok jó modort erőltetni magamra, ha a másik fél nem játssza az eszit. De ilyen vagyok. Tudod, mint az időjárás. Én is lehetek derűs, kedvű, zord és dühös, vagy épp kelekótya, hibbant. Vagy ezt csak nektek nőknek szabad? - teszek fel egy kérdést a felsorolásom végére, s csak most látom be, ez mennyire igaz rám. Minden szempontból. Tényleg nem hasonlítok jobban semmi másra, mint az időjárásra. Van egy olyan érzésem, hogy nem veszi a lapot, hogy nem a saját ügyessége vezetett el odáig, hogy hasba vágjon. Elvégre kilencven éves vagyok, vagy mi a szösz. Ennyi idő alatt bőven volt mit tanulnom, azt pedig végképp, hogy fegyverezzek le egy agresszív lányt, vagy miként tudjam meg, milyen fából faragták. Jól üt, pontosan a célja felé tör, ennek ellenére kevés. Ellenem legalábbis biztos. Ami pedig az érintést illeti, így soha nem fog megtanulni verekedni, ami pedig a harcot illeti... soha nem a távolsági harcokban rejlik az ember igazi tehetsége, ereje. Fél szemmel látom, ahogy a lába környékén matat, majd ahogy a combom felé döfi a kést, félrehúzom a lábamat, és bár meglehet, hogy súrolt, és most egy vékonyka vágásban kibuggyan a vérem, még se talált artériát, vagy mást ideget, esetleg csontot, ami komolyabb fájdalmat okozhat. Ahogy rúg felém, engedem, hogy a lába célt ér, de mielőtt még túlságosan elbízná magát, megragadom a bokáját, s csavarva egyet arra ösztökélem, hogy felém forduljon. Amint ezzel megvagyok, elég közel lépek hozzá ahhoz, hogy bakancsommal egy jókorát sózhassak a térdhajlatába, hogy megrogyva a földre zuhanjon. De amint megpillantom az arcát, még a kedvem is elmegy tőle, hogy komoly erővel üssem, így visszavéve az ütés erejéből veszítem el az egyensúlyomat vele együtt. Ha ő földet ér, én fölé kerülve kapom ki a maradék fegyvert a ruhájából, ami menet közben szemet szúrt, s annak hegyét a torkához érintve hajolok egészen közel hozzá. - Ha harcos akarsz lenni... már pedig az akarsz ugye? - suttogom a kérdést - akkor leszel szíves levetkőzni magadról azt az undort, kényszerállapotot, hogy az ember nem érhet hozzád. Fogalmam sincs, ki mit művelt veled, hogy nem nyúlhat hozzád senki, vagy szimplán idegenundorod van, de ez a saját érdekedben mondom - magyarázom olyan halkan, hogy csak ő hallja, miközben gondosan odafigyelek arra, hogy egy pontommal se érjek hozzá. Se a kezemmel, se a lábammal.
*Szóval neje is van. Hát le a kalapom előtte, hogy képes elviselni és még nem akasztotta fel. Ritka idegesítő az fix. Vagy csak Én érdemeltem ezt ki? Nem, ezt azért kételkedtem. A kérdésre nem is válaszoltam. Nő létemre igen csak érdekes véleménnyel voltam a nem társaimról. De hát most mit csináljak? Nem szerethetek mindenkit, a nőket meg pláne nem. De a dühödt reakcióm csak kudarcba fulladt, amit ugyan összeszorított fogakkal fogadtam és vittem tovább, hogy a rúgáshoz megfelelő pozícióba kerüljek. Ó nem, a rúgásnál sem bíztam el magam. Ez mind olyan érzelem volt, ami a gyűlöletem alatt nem tudott a felszínre törni. Különben is, amíg nincs a földön magatehetetlenül nincs nyereség. A csavarására önkéntelen is fordultam és nem tartottam ellen. Érdekes lett volna az első napomon felhívnom Corvint, hogy; Bocs, nem tudok bemenni, táncolni mert eltörték a lábam. Az kéne még… meg lennék lőve, szóval önként fordultam a fordítás irányába. Arcomból pedig sugárzott a gyűlölet, a megvetés úgy a másik egész lénye felé. Na nem Ő érdemelte ki, tévedés ne essék. Felé némi elismerés volt bennem, de hím. Nem kellemes hátránnyal indulni. Mikor indul a lába, már ösztönösen ugrok fel ezzel a másik lábam tartó kezére támaszkodva, de aztán elbizonytalanodik, vagy az isten tudja miért, de már zuhanok is a földre és igyekszem az oldalamra esni, még mielőtt valami komoly baja esne a hátamnak. Ugyan is annyi eszem még nekem is van, hogy ne csuklóval tompítsam. De kifordulni már nem volt időm, hisz már a alkaromról le is szedte a pengéket és összeszorított állkapoccsal néztem a szemeibe. * - A frász sem akar harcos lenni… nekem bőven elég, ha a hozzád hasonló tahókat leszerelem. A többsége mikor hozzám ér, korántsem számít ellenállásra. Hisz egy "habos babos kiscica" nem tenne ilyet. Elfelejtitek, hogy a macskák karmolnak. De nem is provokálnak táncra, mint Te. Mellesleg… ha csak nem akarsz az új edzőm lenni, akkor baromira semmi közöd hozzá, hogy miért és hogyan küzdök. * Válaszoltam és láthatta, hogy felőlem az egész arzenálom a nyakamhoz teheti, akkor sem érdekel, hogy egy rossz mozdulat és jobb esetben lesz egy csúnya seb a nyakamon. Ezt mi sem mutathatta jobban, hogy bár nem ért hozzám de mégis a térdem lendítve rúgtam hátsón, hogy kibillentsem az egyensúlyából és ha csak nem fogta le a kezeim, akkor bizony a felsőjét megragadva egy időben taszítottam is rajta, hogy ne legyen felettébb. Nem szerettem kiszolgáltatva lenni. Ha sikerült, akkor a lehető leggyorsabban igyekeztem felállni. De nem támadtam. *
Nem gondoltam, hogy az események majd az egyik pillanatról a másikra úgy fognak felpörögni, ahogy azt az egóm kívánta. Ha épelméjű lennék, és beletörődnék abba, hogy a lányka csak egyszerűen ilyen típus, akkor most nem ott tartanánk, hogy egymásba gabalyodva hadakozunk, ki-ki nagyobb erőfeszítéssel, mint a másik. Elölről és hátulról is igen szép látványt nyújt, amit ki is élvezek, ám a lábát eszem ágába sincs eltörni még akkor se, ha látszólag arra készülök. Inkább csak próbálom magam felé fordítani úgy, hogy ne okozzak benne fizikai kárt, ennek ellenére érezze, hogy annak, hogy leértékelt, van bennem erő. Nem akarom túlzásba vinni az ütlegelést, így csak enyhítve a rúgás erejét, gáncsolom ki, majd kibillenve fölé térdelek úgy, hogy ne érjek hozzá. A végén még kitalálja verni a fogaimat, amire amúgy nagy szükségem van. Lehet, hogy vén vagyok, de hogy néznék ki fogak nélkül? - Á, vagy úgy... minden esetre nagyon rosszul csinálod. Ahhoz, hogy egy magamfajta tahót leszerelj, már megbocsáss, de kénytelen vagy testi kontaktust felvenni, ami nem fog menni akkor, ha nem érhet hozzád a másik. Nem értem, férfi undorod van? Vagy mi? - érdeklődök elvéve a torkától a pengét, miközben mind végig az arcát figyelem. - Mi? Edződ? Mit ne mondjak, te járnál a legjobban vele... vagy épp a legrosszabbul - tény, hogy mentor vagyok az Őrzők között is, de egy ember és egy Őrző tanonc teljesen más téma. Míg az egyiket alapból a rátermettsége miatt választják ki, és mi mentorok az ő szintjükön tanítjuk őket, amit gyakorlatilag megszoktunk és megszoktak, addig egy ember...? Hát... nem is tudom. Meg van rá az esély, hogy egy embert olyan szinten túlhajszolnék öntudatomon kívül, hogy szerencsétlen a földön csúszna mászna, mint egy meztelencsiga. Ahogy hátsón rúg, valamint kibillent az egyensúlyomból, s már azon mesterkedik, hogy felálljon, és a meglepettségtől az oldalamra gurulva fordulok négykézláb, s hajítom felé az eddig tartogatott tőrt, és a ruhája újánál fogva a mögötte álldogáló fához szegezem. - Ne légy már ilyen makacs kislány - lépek oda hozzá, s végigmérve dörgölöm meg az államat. - Nem vagy te veszett ügy... tessék - kapok ki a kabátom zsebéből egy kósza névjegyet, ami bár nincs nálam ilyen alkalmakkor, most mégis bekerült, mivel érkeztem előtt egy ügyféllel találkoztam. - Ha tényleg szükséged lenne egy edzőre, állok elébe. Majd megpróbálom visszafogni magam. Csak aztán jól gondold át... az ingatlanügynök meg ne ijesszen meg jó? - húzom ki a fából s ez úttal a ruhájából is a tőrt, hogy azt visszacsúsztathassam az övébe. - Amúgy mit csinálsz itt egyedül? Kint az erdőben a fagyban? Nem lenne könnyebb a város egyik edzőtermében? - értetlenkedek, bár van egy sejtésem, mi lehet a gondja...
- Téged sem az eszedért szeret a nejed. Nem tűnt fel, hogy Én minden probléma nélkül akartam hozzád nyúlni és csak akkor pattant el a cérna mikor Te tetted? Sok ész nem kell kitalálni, hogy ez a problémám egyoldalú. De mit számít, hogy mim van? A lényegen nem fog változtatni… *Egyenes válasz és érzelem mentes. Tudok én ilyet is, bár tény, hogy nevetni jobban szeretek és ugratni a másikat. De nem lehet minden nap ugyan olyan. De a válaszára csak megforgatom a szemeimet.* - Nem kérdeztem, hogy hogyan járnék. Elég kitartó vagyok, és nem Te leszel az első. * Na igen, nem Ő az első aki elvállal. Azonban olyan még nem volt, hogy valakinek könyörögtem volna akár csak egy kis szünetért is. Makacsságom néha már oklevelet érdemel még akkor is, ha ezzel csak saját magamnak ártok. Sok időm nincs élvezni a győzelmem és már nyúlnék is a táskámon hagyott játékszereim után mikor a tőröm a ruhámnál a falhoz szegez. Na, ezzel sikerült egy elismerő tekintetet a felszínre hoznia. Ahogy közelebb jön, már mosolygok is.* - Ügyes, de leginkább pontos. * Hisz akár a csuklom is átszúrhatta volna, de nem. Olyan pontosan dobott, hogy még csak nem is karcolt.* - Ha nem volnék makacs már nem lennél itt. * Hívom fel a figyelmét egy egyszerű dologra. Hisz ha könnyen beadom a cica-egér játékba a derekam, akkor se kihívás se semmi. Könnyen jött győzelem pedig mindenki számára érdektelen. A tekintete nem zavar, ehhez már hozzá szoktam. Azonban mikor visszacsúsztatja, a szíjba a tőrt igen csak bambán nézek rá, még akkor is ha a csuklómon lévőbe csúsztatta és nem abba ami a combomon volt. De szabadulás előnye, hogy egyet előre tudok lépni és minél gyorsabban igyekszem a másikat a fához lökni. Egyik kezemet a mellkasán fektetem keresztbe a vállánál, hogy ott tartsam. A másikkal meg csak egyszerűen kikapom az egyik hajtűmet és igyekszem a hegyes végét a nadrágjához tartani. De a mosolyom ott van, szóval közel sem akarom én bántani. A feleségének valószínűleg szüksége van a micsodájára, hisz más miatt nem nagyon szeretheti. Na igen azok a bizonyos egyedi készítésű hajtűk amikre a kutya sem gondol, hogy azok nem csak hajdíszek.* - Visszafogni magad? Ugyan már… tényleg ennyire törékenynek nézel? * Kérdeztem vigyorogva, mit sem foglalkozva azzal, hogy a hajam már félig sem szalonképes azzal az egy hajtűvel, ami még benne volt.* - Remek… duplán örvendek a szerencsének Tündérem. * Nos, nem foglalkoztunk a bemutatással így inkább kreáltam én egy snassz nevet, míg nem jövök rá, hogy mi illene rá a legjobban. * - Ugyanis nem csak edzőt, de házat is keresek megvételre. * Na de ha eddig tűrte a fölényemet, akkor már önként engedtem el és vettem ki a másikat is a hajamból. Jó ez így hogy teljesen leomlik a hátamra. Semmi kedvem most ezzel szórakozni és lazán hátat fordítva sétálok vissza a táskámhoz, hogy a cuccaim összepakoljam.* - Az volt a cél… de nem tetszett és rájöttem, hogy nem örülnék senki társaságának, ahogy Ők sem örülnének, ha szétlyuggatnám a falakat. Így egy bölcs taxis tanácsára ide tévedtem… aztán meg már magamtól is sikerült úgy eltévedni, hogy azt se tudjam, hogy merre van az arra. Téged mi szél hozott erre? Nem lenne kényelmesebb a feleséged mellett egy meleg házban összebújva, mint a sok tini? * Néztem rá miközben guggoltam a táskám mellett és szépen, óvatosan elkezdtem visszatekerni az anyagba a késeket. Nem zavart, hogy így a hajam a földön van.* - Viszont ha kikisérsz innen, akkor a vendégem vagy egy sörre... ha eddig nem hiányolt az asszonyod, egy sört még kibír.
- Semmi gond az eszemmel. Csak próbállak kiismerni, de őszintén szólva, nagyon nagyon nehezen megy. Ha közelharcban te hozzáérsz valakihez, de ő hozzád, akkor majd szépen fogod és megszabadítod azon testrészétől, amit a legkönnyebben elérhetsz? Lazán meggyilkolod, csak mert megérintett? Nem értelek én titeket nőket. Tanja is olyan tud lenni néha, mint egy jégkirálynő, akihez még a tulajdon férje se érhet hozzá - ingatom a fejemet elégedetlenül, bár biztos vagyok benne, hogy Tanja azóta ilyen rideg, mióta megölték a lányunkat. Efelől semmi kétségem, hisz én is rengeteget változtam. Míg annó sziklaszilárd voltam, nem tudtam meginogni egy-két csúnya, kellemetlen szó hallatán, most még azért is képes lennék kivájni néhány ember szemét, amit nem is csinált meg... hát normális az ilyen? Próbálom túltenni magam a múlton, de nem vagyok benne biztos, hogy egy szülő olyan könnyel félretudja tenni azokat a perceket, mikor a még fortyogó, saját vérében fulladozó, alig három éves lányát az ember a kezében fogja. Szerintem érthető, hogy azóta is rémálmok gyötörnek főleg úgy, hogy évtizedeket kellett várnunk arra a kislányra... - Ebben biztos vagyok - kacsintok rá egy elégedett mosollyal. Néha még az Őrző tanoncokból se tudunk ilyen elszántságot kicsikarni. Foglamam sincs, miből van ez a lány, ki ez vagy mit akar, de annyi szent, hogy különleges. - Volt időm rá bőven, hogyan tanuljam meg anélkül odaszegezni valakit a fához egy tőrrel, hogy ne tegyek benne túl nagy kárt, max egy kis anyagit, ami a ruhát illeti - magyarázom, miközben mosolyt cserélünk... hogy mit csinálunk? Mosolyt cserélünk? Vigyorogva megyek bele a játékba, és engedem, hogy a fához utasítson anélkül, hogy valami olyat tenne, ami nagyon nincs ínyemre. Kíváncsi tekintettel meredek az arcára, és figyelem meg annak minden egyes pontját. - Nem... már tanúbizonyságot adtál róla, hogy nem vagy törékeny. Ennek ellenére nem fogom mindig puszilgatni a sebeidet, amit szerzel. Nem vagyok a gyakorlás, és az okítás terén olyan laza csávó, mint amúgy... Szóval fel kell majd kötni a gatyádat. Ahogy a hajadat is - biccentek az említett hajzuhatag felé. Volt már rá precedens, hogy Tanja hajából is lecsíptem egy... két, tíz centit, aminek természetesen nagyon nem örült. A becézésre összerezzenek. - Clayton. Nem Tündérem... vagy Clay, ami tetszik... - morranok fel. Soha nem voltam oda a becézgetésért, ez pedig egy olyan, ami kifejezetten megrémít. Larát is Tündéremnek hívtam, nem hiányzik, hogy felemlegessék. - Hidd el, az mindennél kellemesebb lenne... csupán dolgozik, én pedig... jöttem körülnézi. Eltenni egy farkast láb alól, mielőtt több bajt okozna - hangom míg eddig derűs volt akkor is, mikor szemétkedtem szegény lánnyal, mostanra teljesen a homályba veszett, s rideg, távolságtartó lett. - Jól van. Egy sör - mutatok rá - semmi több! A végén még túlzásba vinném az italozást - húzom ki a maradék tőrt az anyagból, s átadva neki, megállok felette.
- Nem, Én nem ölök, sosem volt a célom. Azonban ha valaki nem ért a szép szóból vagy épp figyelmeztetésből… nos… lazán levágom, megvágom, amit érek. Papa mindig azt mondta, hogy; Hagyd, aki hülye haljon meg. Szóval egy idő után ideje volt megfogatni a tanácsát. Nem ismerem a feleséged és nem is hiszem, hogy akarom. DE! A nőket ne próbáld meg kiismerni. Ők vannak, mert nélkülük a hímek éhen vesznének, és mocsokban fetrengenének. De ezen kívül se eléjük se végük, csak pár lyukkal vannak díszítve. Velük született képesség, hogy semmise legyen jó és semmi sem feleljen meg. Szóval kár a gőzér… Ha összehasonlítod őket, akkor meg fújtatnak, mint egy sárkány. Szóval Én ezt sem tenném a helyedbe, de részvétem, hogy a nőkkel kell boldogulnod. * Húztam el a számat és szavaimba nem volt semmi provokatív vagy becsmérlő. Egy szimpla vélemény, azon egyedekről ahova jó magam is tartoztam. Legalábbis ha a biológiát nézzük és a domborzati viszonyokat.* - Mellesleg amit rólam tudni kell; Vagyok, ilyen vagyok, és nem fogok változni. Lehet, hogy néha kedvesebb leszek vagy máskor bunkobb és pofátlanabb. De engem nem kell kiismerni vagy közelebbről megismerni. Nincs mit. * Vontam meg egyszerűen a vállaim, hisz ez így volt. Semmi érdekessel nem tudnék szolgálni. Na jó, ez így nem volna igaz csak részben. Számomra valóban nem volt semmi érdekes magamban és igazából nem is akartam érdekes lenni. Senki kíváncsiságát nem akartam felkelteni már évek óta. Ha meg még is sikerült, nos az sem a nőies bájaimnak volt köszönhető. De annyit azért a másik is észrevehet, hogy tényleg így gondolom. Szóval nem hazudtam én, csak maximum eltérnek a nézeteink. A kacsintására nem reagálok, bár tény, hogy a fejemben felüti a fejét egy szöveg buborék egy „WTF?” felirattal. Ha nem tudnám, hogy felesége van, még a végén azt hinném, hogy flörtöl. Vagy csak Én vagyok morcos és az itteni időjárás belül is lehűtött? * - Jajj Te vénség, mégis mennyi idős vagy? 30? Ugyan már… * Vontam fel a szemöldököm, de ez a bizonyos „mosoly csere” azért melengette a lelkem. Hisz még mindig jobb, mintha ruhát cseréltünk volna. Bár biztos édesen tipegne a csizmámban. * - Én a helyedben egyáltalán nem puszilgatnék semmit, aminek köze van hozzám. De persze Te tudod… azonban ha a hajamhoz nyúlsz, eunuchot csinálok belőled. Legalábbis megpróbálom… * Az, hogy fel kell kötni a nadrágom nem reagáltam. Mi tagadás… levenni jobban szeretem, mert az azt jelenti, hogy vagy meleg van, vagy pedig jöhet a forró fürdő. Az összerezzenésére csak oldalra biccentettem a fejem és kíváncsisan fürkésztem az arcát. De inkább csak bólintottam. Ő nem turkál az Én életemben, Én sem az övében.* - Rendben Clay. De nem kell egyből harapni… Elionore. *Mutatkoztam be én is, hogy azért na… bár a Morcos ellen semmi kifogásom nem volt, de ha már így, akkor ne érje szó a ház elejét. * - Szóval nem természetvédő vagy, hanem állat kínzó… ezek után nem tudom bóknak venni a korábbi szavaid. * Na nem mintha szükségem volna rájuk. Jól nézek ki ez elég a munkámhoz. A többi meg, nos… elenyésző. Ahogy az is, hogy én speciel kicsit sem voltam kibékülve magammal. Nesze neked maximalista tanár bácsi, én magam is az lettem.* - De itt az erdő közepén aligha okozhat nagy gondot egy farkas… maximum vadászidényben. * Na igen, ebből sütött, hogy gőzöm sincs a farkasokról. A hangszíne feltűnt, de sosem voltam pátyolgatós. Vagyis de, voltam… a barátaimnak. De olyanjaim meg nincsenek. A legnagyobb pátyolgatásom is az volt, mikor az edzőm összeesett a melegben és leöntöttem a kulacsomból egy kis hideg vízzel. * - Kösz… * Vettem el a tőröket, aztán bele dobtam a táskámba a combomról leszereltem a nyilvánvaló cuccot de a biztonság kedvéért a csuklómhoz vissza rejtettem azt a kettőt. Mikor a vállamra kaptam a táskám, karba fontam a kezeim és a szemébe néztem.* - Nézd… felőlem annyit iszol, amennyit akarsz. Nem vagyok sem az asszonyod, sem az anyád, hogy rád szóljak. Felnőtt ember vagy el tudod dönteni, hogy hol az elég. Ha nem csak a szád járt és valóban elvállalod az edzésem, akkor nem árt, ha még most felhívom a figyelmed pár dologra. De azért haladjunk közben… * Intettem előre, hogy mutassa az utat és Én meg mellette haladva követtem, miközben folytattam.* - Edzőteremben, edzés alatt nem érdekel, hogyha hozzám érsz. Lesz alkalom mikor morcosabb leszek és ingerlékenyebb, ezt hívják menstruációnak. Olyankor meg foglak kérni edzés előtt, hogy tedd meg és nincs probléma. Ott az sem érdekkel, ha porig alázol, legfeljebb megutállak. De a termen kívül… ugyan az a szabály vonatkozik rád is, mint másra. Hozzám érsz, azon leszek, hogy eltörjem a kezed. Ha úgy van, meghallgatom az ügyes bajos dolgaidat, de tanáccsal nem mindig tudok szolgálni és akkor sem biztos, hogy hasznos. Nem vagyok toppon párkapcsolati témákban, a nőkben meg mégúgy sem. Nekem nincs miről mesélnem, szóval ennyi. Ó és a legfontosabb… többnyire minden éjjel nyolctól kettőig melózom. Szóval, ha éjszakai képzést akarsz szar ügy, de ha szólsz, akkor közlöm, hogy melyik éjszakám üres. * Be sem állt a szám, csak most. Hisz néha levegőt is kell venni és azért idő még a hallottak leülepednek a másikban.* - És ha mindig ilyen fancsali képet vágsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem lesz jó hangulat. Az Én kedvemet egy kis küzdelemmel fel lehet dobni, sőt… néha ez az egyetlen módszer. Na de ideje áttérni az ellenszolgáltatásra… szóval mennyiért tartasz órákat és a másik; Merre találni erre értelmes házat? * Kérdeztem egy mosolyt megengedve felé. Huhh… azt hiszem agyamra ment az egyedüllét, mióta itt vagyok alig beszélgettem valakivel és most egyszerre tört fel a kényszer. Nos… legalább nem telik unalmasan az út kifelé.*
- Így van.... aki hülye, haljon meg. De azt magától tegye, ne te akard már megölni - kelet embertársaim védelmére. Nem vagyok oda a gondolatért, hogy ez a gyilkos hajlamokkal megáldott nőszemély, képes arra, hogy aki csak egy rossz szót mer szólni, már teszi is a dolgát. - Már megtanultam, hogy egy életöltő se lenne elég ahhoz, hogy kellőképpen kiismerjem őket. De nem is áll szándékomban, mivel kénytelen voltam rájönni, hogy bár valamit megtudunk róluk, valami van, amit megjegyzünk, máris jön a következő dolog, s egy idő után teljesen reménytelennek tűnik a helyzet. Mellesleg inkább boldogulok nőkkel, mint egyéb más emberfajtával - ráncolom az orrom. Kicsit furcsa teremtés ez a lány, van benne valami ami egyfajta vonzalmat kelt bennem, ami talán azért ütötte fel a fejét, mivel Tanja is hasonló természetű, és látom a közöset bennük. Ám leginkább az a jellemző, hogy fogalmam sincs, hogy viszonyuljak hozzá. Kellemetlen, de ez van, idővel talán sikerülni fog, hogy elérjek valamit nála. Komoly tekintettel hallgatom végig, ahogy felvázolja, milyen is ő. Legszívesebben felkiáltanék, hogy remek, elvégre én is ilyen vagyok, de ezzel talán túl elhamarkodottan cselekednék. Sokszor hallottam már, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és mi nem vagyunk kifejezetten nagy ellentétek, így fogalmam sincs, miben reménykedjek. Talán az edzésekből az lesz, hogy kinyírjuk egymást? - Ja... harminc - válaszolok, bár magam se tudom a pontosan, mennyi is lennék kinézetre. Mondjuk ez teljesen felesleges vitatéma lenne. Kilencven vagyok, nem kevesebb, viszont ezt nem tudom, nem mondhatom el neki. A többi meg hol érdekes? Felesleges azt latolgatni, mennyi lehetek, ennyi erővel mindig kitalálhatnék valamit. A személyimen és az útleveleimen persze az áll, hogy huszonkilenc, de én is öregszek nem? Pár év múlva már festethetem is a ráncokat magamnak, mivel tényleg furcsa lesz az embereknek, hogy más tempóban öregszek, mint ők. - Ennyire ne legyél már jószívű... - fintorgok némi undorral. Nem érdekel engem a haja, és bár lehet, hogy szép darab, még se az lesz a fő célom, hogy megfosszam tőle. Csak akkor fogadja meg szépen a tanácsomat, és kösse fel minimum egy kontyba, hogy ne lebegjen előttem, ne lógjon a számba vagy a szemembe. A végén megunom, és copfostul kapnám le a fejéről. Elvégre a haj az visszanő, nem igaz? Mikor a kelleténél feljebb viszem a hangsúlyt, és arrogánsan, mi több, vérszomjasan szögezem le, hogy hogy szólíthat, egy pillanatra megingok. - Bocs, nem akartam szemét lenni. Bár, amit eddig mutattam magamból, gondolom ez nem is volt meglepő - vakarom meg kelletlenül a tarkómat, s bemutatására szerény mosollyal biccentek, hogy tudomásul vettem és megértettem. - Nem... nem vagyok állatkínzó. Csak abból az egy farkasból akarok stólát készíteni. Ja, mondjuk a macskákat rühellem, de nem akarom megkínozni őket. Jól kijövök velük, amíg nem kell egy fedél alatt tartózkodnom néhánnyal - regélem. Megállapítására csak egy értetlen arckifejezéssel reagálok, majd mélyet sóhajtok. - Gondolom még nem esett le, hogy farkasokról beszélünk... ők hazai terepen vannak, négy lábuk van, nagy agyaraik és körmeik. Ja, és mondanom se kell, hogy esélyünk se lenne ellenük itt - remélem tudja, hogy alábecsüli ezeket a jószágokat főleg úgy, hogy nem is kifejezetten farkas farkasokról van szó, hanem valamiféle mutálódott jószágokról, melyek bár farkasok, mégis emberek. Megjegyzéseire inkább nem reagálok, talán bölcsebb maradok, ha nem szólok egy szót se. A végén nem túl szépen vágnék vissza. Viszont, ahogy megemlíti a nők havi baját, megköszörülve a torkomat, fordulok el tőle, s pillanatok alatt zavarba jövök. - Nem tudom, ehhez nekem mi közöm - fordulok végül vissza felé, legnagyobb értetlenségemet kimutatva. Elég, ha a nejemét észben tartom nem? Nincs szükségem máséra. - Ez mind szép és jó... de, hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy pont veled akarnám megvitatni az "ügyes bajos" dolgaimat - mondom az őszintébbnél is őszintébben. Persze szeretek lelkizni emberekkel, mintha azt remélném, azzal közelebb kerülünk egymáshoz valamilyen téren, de ez nem mindig jön össze. - Majd egyeztetünk az időpontokat illetően, én se érek rá minden nap... mellesleg akad, hogy jókedvemben le se lehet lőni, szóval nem kell attól tartanod, hogy fancsaliságommal fogom elrontani a hihetetlennek hangzó jókedvedet. Az árakat még nem tudom... nem voltam soha személyi edző, majd körülnézek, ki mennyiért dolgozik a környéken, mit tanít, és az alapján döntök. Ami pedig a házat illeti... a városban - lökdösök meg egy nagyobb faágat a bakancsom orrával, mit bucka formában lep el a hó, mintha lenne alatta valami. A semmin kívül viszont csak egy nyúltetemet találok. Farkasok. Gyanakvó tekintettel nézek végig a tájon, s vélek felfedezni egy megmozduló fehér kupacot, tőlünk délre. Akaratlanul is a lány elé lépek, mintha attól félnék, ő lenne az első, akit a farkas eltenne láb alól, ha támadásba lendülne.
Kezdőlap
