- Nem foglak, mert nem te vagy az első akinek ez jut az eszébe az országomról. Igen, Magyar találta fel. Mosolyodom el, mert bizony találkoztam már olyan személlyel, akinek ez ugrott be elsőnek. Ez sok mindentől függhet, de ebbe most nem akarok belemászni és kifejteni sincs kedvem. - Nem olyan rossz játék, csak ügyesnek kell lenni. Vonom meg a vállamat. Én is próbáltam nem is egyszer anno, de valahogy kétszer egymás után még soha nem sikerült. Legyintek egyet a megjegyzésére. Annyira régen jöttem már el, hogy nem is emlékszem mikor múlt el a honvágyam, bár meg kell jegyeznem, hogy talán nem is volt, mert más dolgokkal kellet foglalkoznom, mondjuk azzal, hogy megérjem a holnapot. olyankor nincs más érzés csak a túlélés ösztöne, mely nagyon erős, talán az egyik legerősebb ösztön. A kocsihoz érünk s látom rajta a hezitálást. Elmosolyodom. - Nem én vagyok a cukros bácsi, ne félj. Jegyzem meg barátságosan, mert nem fogom elvinni az erdőbe és nem is erőszakolom meg, de még elrabolni sem fogom. Az valahogy nem az én műfajom, de természetesen megértem a hezitálást, hiszen nem ismer és egy erős, idegen férfit lát bennem, talán valahol félelmetesnek is tart, bár a kinézet sokszor csal. Végül csak beül, s amint ezt megteszi gyújtást adok a motorra és elindulok. A cím is meg van, s nem is olyan sokára meg is érkezünk. Nincs messze. Érdeklődöm, minden hátsó szándék nélkül, hogy van e élettársa vagy lakótársa, de a válsz nem leges. Érzem, a kétségeket, mely benne zajlik le. Elég jellegzetes a szaga és nem nehéz felismerni, de nem mondok neki semmit. - Nem jó egyedül lenni a nagyvilágban, már mint egyedül érkezni egy új városba vagy földrészre, de néha nincs más választás. Hát igen, ha egyről a kettőre akar jutni az ember akkor meg kell hozni bizonyos döntéseket. Persze akkor még nem tudhatjuk, hogy a döntés jó avagy rossz, de ez majd idővel úgy is kiderül, mert ez az élet rendje. Tényleg nem mondtam még meg, hogy merre is találja a boltot, ezért a zsebembe nyúlok és előveszem a névjegykártyámat, melyen rajta van minden infó ami csak kell. - Tessék, hogy ez se maradjon el. Pillantok rá féloldalasan, s átnyújtom a kis cetlit. Most már tudja, hogy mi a cím és a számom is rajta van, bár azt már tudja. Közben pedig megérkezünk a megadott címre vagyis a háza elé. Leparkolok s felé fordulok féloldalasan. - Örültem a találkozásnak és akkor várlak a boltba amikor ráérsz, csak egyeztessünk előtte. Esőben pedig ne mászkálj sokat. Nyújtom felé a kezemet, köszönés képen s célzok arra, hogy mi is történt ma vele az esőben. Ha megfogta a kezemet, akkor megrázom, majd elengedem és amint kiszállt én tovább állok, mert akad dolgom nem is kevés a mai napra.
// Köszöntem a játékot Alice Ha nem írsz már rá, akkor majd kérj egy zárást //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen valóban rossz, mivel sokkal nehezebb így megtalálni a helyed. Nekem is kellett egy kis idő mire otthonomnak tudtam nevezni a várost. Néha még most is idegennek érzem magam, de legalább már kiismerem magam a városban.-Bár mondjuk örülnék neki, ha nem csak az állatok várnának otthon engem, de azt hiszem még egy ideig ilyen lesz az életem. Tudom én választottam Alaszkát. Maradhattam volna Kanadában is, ahol több az ismerős, de én ennek az új életnek is örülök és igazából nincs is okom panaszkodni. -Köszönöm!-Átveszem a névjegykártyát és el is teszem a pénztárcámba. Most nem kezdem el olvasgatni, majd otthon bőven ráér. -Persze mindenképpen felhívlak előtte, és ha nem mászkáltam volna, nem futottunk volna össze! Még egyszer nagyon szépen köszönöm a segítséget. Nagyon kedves volt tőled, hogy így kiálltál értem. Nem sokan tették volna meg és persze a fuvart is nagyon szépen köszönöm.-Hálás mosollyal pillantok rá, majd meg is fogom a kezét gyengéden, majd ahogy azt kell megrázom. Amint elengedem őt ismét rám tör a csuklás. -A...fené...be. Bo...csánat!-Miért? Miért kell mindig előjönnie? Mi olyat csináltam most, amiért megint csuklani kezdtem? Már kezd nagyon elegem lenni ebből. Ez ma már a második alkalom. Ennyit még senki nem csuklott! -Én...is örülök...a talál...kozásnak!...Akkor majd....hívlak!-Még integetek neki ügyetlenül egy sort és már ki is lépek a kocsijából és a kapuig meg sem állok. Mielőtt eltűnnék az ajtó mögött egy utoljára hátra fordulok és intek neki még egyet. A lakásba érve első dolgom, hogy levetem magamról a vizes ruhákat és amint szárazba bújtam a képekkel kezdek el foglalkozni.
Napokkal azután, hogy megtudta: Masa vérfarkas lett..., nagyjából este 10-11 környékén
Valami nem jó, valami más. Nagyon. Nem tudok enni, nem tudok aludni és már nem csak Darren kérésére vagyok akár fél napokat is farkas alakban. Egyszerűen pumpálja a szívem és minden gondolatom a tény, hogy újfent elbuktam. Masa mondhat, amit akar. Egy életen át ott lesz a seb a szívemen, ahogy a megbecsülésem zálogának a halála is, akit a Klán a szemem láttára tépett szét. De ez most más. Érzem. Amikor végre sikerült is elaludnom valamelyik nap, akkor is arra ébredtem, hogy a saját izzadtságomban vergődöm, leestem az ágyról és félig át voltam alakulva. Ingerlékenyebb vagyok, mint eddig, sokat bunkózok. Bár, ez tőlem inkább gyerekességnek tűnhet, mintsem komoly fenyegetésnek. Nah ja, mert ugyebár én csak egy kis szerencsétlen hülyegyerek vagyok. Ezt eddig is tudtam, de most kezdett el igazán zavarni. Nem a szégyen bánt, és nem is az, hogy esetleg mások lenéznek és jót röhögnek rajtam. Az bánt, hogy ha akarnám, se tudnám megbosszulni ezt az egész ügyet. Na meg persze sokat bőgök. De ezt mindig igyekszem olyankor, amikor senki sem látja. Nem mulya vagyok, hanem antiszociális. Egyedül Darrent és Masát tűröm meg a közelben, a többiekre a farkasom egyből morogna, hogy hagyjanak minket békén... De mivel ugyebár semmi esélyünk nincs, így mi állunk odébb egy magányos sarokba, ahol aztán kedvünkre rághatjuk a kefét. Ezért is jöttem el. Ha mást nem, legalább Masa kedvére tehetek azzal, hogy hazamegyek és felviszek a Farkaslakba pár olyan cuccot, amit szeret és aminek örülne, ha ott lenne vele, de a kedves James-lovag nem vitte oda neki. Az meg aztán a másik! Bahh... Egy Masa cuccaival megrakott hátizsák lötyög a hátamnak csapódva, ahogy zsebre dugott kézzel, kapucnit húzva a fejemre sétálok el a színház előtt. Ha jól tudom, ez az egyik falkatagé... Nem tudom, de mindegy is. Darren amúgy is azt mondta, hogy tartsam nyitva a szemem. Idegesen veszem a levegőt, meg persze gyorsan is lépdelek, de nem azért, mert sietnék akárhova, hanem mert így hozza a bennem tomboló energiafergeteg. Az előadásnak már úgy tűnik, vége. Egy ajtónálló pakolászik, néhányan még a szőrmekabátjukban cigiznek valamivel arrébb... Én pedig semmit nem akarok, csak minél előbb eltűnni innen. Ám valamivel a főbejárat előtt idegen-ismerős szag csapja meg az orromat. Elsőre azt hiszem, hogy hallucinálok, még meg is rázom a fejem, hogy hogy lehetek ekkora marha. De az illat, az édes-keserves aroma csak erősödik és nem akar megszűnni. Feltapad az orromba, rácsurog a torkomra akár a méz, hogy aztán mázsás súlyként ülje meg a gyomromat. Észre sem vettem, hogy idő közben megálltam és a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Zihálok és idegesen nézek a hátam mögé. Aztán gondolkodás nélkül - jobb a békesség alapon - megpróbálok elkezdeni futni, mintha csak egy rémálomban menekülnék a szörnyetegek elől. Ne, ne, ne... Ez zakatol szüntelen a fejemben, akár sikerült futásnak erednem, akár nem. Aztán persze ha mégis... Akkor ki tudja, hogy mi fog történni. Hogy létezik-e az a szörny az ágyam alatt, és ha igen, akkor ki fog-e mászni alóla, hogy megragadja a bokámat, magához húzzon és megpróbáljon felfalni. ~ Darren... ~ Nyüszítek fel kétségbe esve, és mindent megadnék azért, hogy most itt legyen. Bukkanjon fel az egyik sarkon és öleljen meg, eresszen a háta mögé és mondja azt, hogy nincsen semmi baj és hogy minden rendben lesz. Mert... Minden rendben lesz, ugye...?
*Azt mondják, aki keres, az talál. Nos, én eddig nem akadtam a kölykömre, de az kiderült számomra, hogy az Orfeum, egy jó hely. Tele pénzes, puccos emberekkel, akik olyan lányokra legeltetik a szemüket, akik még a levegőt sem érdemlik meg, nem még a figyelmet. De nem is miattuk mentem, és a fogás persze nem maradt el. Unalmas, ahogy az est fénypontja is csak a darab volt, aminek már a címére sem emlékszem. De pénze van és bár egy nyámnyila, de Ő… Joseph még túl is élheti az éjszakát, már ha, nem sírja tele a párnám. Nem fecseget sokat, bár az ízlésemhez mérten már nem fér bele a korba, de nem is állandóra akarom. Kell valaki, valaki akin kiélhetem magam, akinek kéjes, fájdalmas sikolya elhatol az agyamig és alapjaimban, sejtjeimben rezgeti meg a fantáziám. Aki pótolja erre az egy éjszakára Georgét, Kevint és Jamiét. Kék tekintetem végig pásztázott az emberen, aki mellettem sétált és valami ügyvédi irodáról fecseget. Nem, Ő nem tudna annyi mindent kibírni mint ők. Csak egy ember…* - Igen, szerintem is csak az érdemel büntetést, aki bűnös. * Hajm… egy világmegváltó terveket szövögető ügyvéd, aki az ártatlanok mellett van. De nem tudja még? Nem tudja, hogy csak akkor követ el valaki bűnt, ha be is bizonyítják? S ha a bűn megtörtént, akkor valakinek el kell vinnie a felelősséget és többnyire nem a tettes teszi. Legalábbis akkor nem, ha van egy kis esze. De tekintetemből sugárzott az érdeklődés, pedig, nem érdekelt. Egy kicsit sem. Az ajtón kilépve épp a kulcsait kereste a parkolóban, miközben szorosabban húztam magamon össze a kabátom, fázósan. Türelmetlen voltam. Hogy lehet ennyire… ügyetlen valaki? Húztam el a számat, míg háttal volt nekem és eljátszottam a gondolattal, hogy miként fogom megtorolni azt, hogy váratott. Ezekből a képekből egy illat rántott vissza, melyet a szél hozott magával. Mint akit madzagon rángatnak pördültem meg és eresztettem lejjebb a pajzsom. A farkasom azonnal felkapta a fejét, megérezte kölyke jelenlétét. A vágyódás mart belém és belé. Emberi felembe a hiánya, ám a farkasomba a kölyke utáni vágy. Számomra nem volt újdonság, azonban ezek mind olyan érzelmek voltak, amiket a pajzsom mögé rejtettem. Sosem engedve szabadon. A vágyódás, az ilyen szintű vágy, gyengeség… amit a Klán nem fél kihasználni. Hallottam távolodó, rohanó lépteit. Tudja, hogy itt vagyok és rohan. Ez pedig haraggal töltött el.* ~ Állj meg! ~ Csattant a mentális parancsom az elméjébe, melyben érezhette a dühöm, a haragom, amit csak Ő váltott ki. Ő volt a felelős azért, mert életre kelt.* - Menj haza Drágám… nem sokára megyek. * Szólaltam meg mézesmázos hangon, ahogy egy lágy csókot leheltem a férfi ajkaira és minden szó nélkül ott hagytam. Aztán vagy megyek, vagy nem. Az a dolga, hogy várjon. Viszont lépteim Jamie felé vezettek, oda, ahol épp állt, ahol meghallotta a mentális parancsom. A dühöm a pajzsom mögé rejtettem és hagytam, hogy a farkasom vágyódása, a farkasom szeretete lengje körbe. Nem nagyon, nem annyira mint amennyire én éreztem a bestiám. Csak annyira, hogy lelkiismeretet okozzak a másiknak, amiért így fogadta a jelenlétem. Azt akartam, hogy rosszul érezze magát. Magas sarkúm halk, határozott kopogással jelezte érkezésem, ahogy a vörös estélyim uszálya halk surrogása is erről árulkodott, amit a fekete hosszú kabátom takart. Jamie elé sétálva némi bánatot csaltam kék íriszeimbe.* - Hát így kell fogadni? Annyi éven át melletted voltam, segítettelek, szerettelek és… - Nyeltem egyet, csak úgy a játék kedvéért. - … még utánad is jöttem. Annyira szerettelek volna látni, már feltúrtam szinte az egész várost… * Tartottam magamon rendíthetetlenül a tekintetét, és ha megpróbálta lesütni, hát ujjam az álla alá dugtam, hogy a szemembe nézzen. Lássa, hogy mit okozott bennem. Azt a fájdalmat, amit csak én csaltam oda. Ám a csalódottságom valódi volt, ahogy a farkasom szeretete is, vágyódása is mely körbe lengte a fiút.*
Ha akarnék, se tudnék ellenállni Charlotte szavainak. Bár ennek ellenére szinte fizikai fájdalommal jár, hogy szinte azonnal megálljak és képes legyek megállni a lábamon és ne essek egyből orra. Nem csak a mellkasom, de a nyakam is lüktet, az egész testem semmi másból nem áll, csak egy hatalmas, lüktető félelemgócból. De ez csak az emberi felem. Hallom a közeledő lépteit. A cipője kopogva ropog a kissé havas betonon. A ruhája vészterhesen siklik mögötte. A farkasom pedig felsír odabent, a pajzsom fogságában. Mert bár Charlotte könnyedén áttör rajta, én nem adom meg neki a régi szokásokat. Tartom magam és nagyon igyekszem helyt állni, de félek, nem tart sokáig. Szóval a farkasom... Az egy dolog, hogy fájdalmasan nyüszít, de ez még szinte semmi. Mintha láncra verve ugrálna, rázná a fejét, mert hiszen itt van Ő, az, akinek az életét köszönheti. Az, aki annyiszor megajándékozta őt, akinek a része és aki aztán olyan csúfosan magára hagyta. És a gőgös dac helyett most sóvárog, vágyik arra a törődésre, amit nem kapott meg az utolsó időkben. Örül, hogy figyel rá az anyja, és minden áron ki akarja használni lehetőséget. Az emberi felem azonban futna, rohanna innen messze, szeretnék segítségért kiáltani, de egy hang se jönne ki a torkomon, annyira kiszáradt a szám. Elém lép. Csak egy pillanatig vagyok képes állni a csalódott és szomorú tekintetét, aztán lassan hajtom le a fejem, megszemlélve a testét, a ruháját, teljes valóját. Még mindig olyan gyönyörű... Még levegőt venni is elfelejtek, a szavait pedig mintha egy üvegburán keresztül hallanám. Megérint. Az egész testem beleremeg, ahogy a bőre az enyémhez ér. Apró sóhaj szökik fel belőlem, szemeimet idegesen és segélykérően kapkodom ide-oda, míg végül sikerül elvesznem a kékségeiben. Istenem... A farkasom már nem bírja tovább. És én engedek. Meztelenre vetkőztetem az elmém előtte és a Teremtőm előtt, a nőstény felől áradó vágyódás pedig úgy ölel körbe, mintha egy puha köntös volna. De már tudom, tudnom kéne, hogy az egész nem több, mint egy olcsó hazugság. - Sa... Sajnálom... Nyögöm vékonnyá torzult hangon, és hirtelen valós bűntudatot érzek. De ezt ő teszi. Csak manipulál. Ezt mondja a józan eszem. A farkasom, a szívem, a vérem és a sok-sok évtized azonban szeretne zokogva térdre rogyni Charlotte előtt... - Hi-hiszen tudod, hogy száműztek... - megpróbálok nyelni egy nagyot, de mintha vatta lenne a számban - És te... Te nem tettél semmit. Megértem... Hogy azért értem-e meg, mert tudom, hogy nem érdemeltem volna meg, hogy kiálljon értem, vagy azét, mert Kevin bőven el tudott feledtetni vele, az még számomra is kérdés. Nem akarok tiszteletlen lenni, csak tényeket közöltem. Persze az is lehet, hogy felhúzza magát a dolgon... Megremegek, ahogy veszem a levegőt. Minden érzékemben csak ő van, ő létezik és vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok szabályozni. Igen, ott lent. És a fejemben. Mindeközben a farkasom már régen hanyatt vágta magát Charlotte lábai előtt, én pedig vagyok annyira elvetemült, hogy továbbra is csak mereven állok előtte. És szeretnék elsüllyedni a kapucnimba. De nagyon. - Miért jöttél? Hol van Kevin? És bár a hangom bizonytalan és remeg, azért a szóhasználatomból érezheti, hogy ha nem is túl sokat, de valamicskét fejlődtem, más lettem az eltelt egy év alatt. Aminek nem biztos, hogy túlzottan örülni fog.
*Láttam, éreztem Jamie mindegy egyes rezdülését. Szinte látható volt az a kettőség, a kétségei arcán, ahogy kutatta a környezetét. Nem, még nem álltam vele szembe, de ismertem a Kölyköm. Tudtam, hogy milyen, hogy milyen az arca. S valahol mélyen, egy olyan ponton, amit magam sem láttam tisztán, amit eltemettem, ami az évek alatt kihalt belőlem, ez…ez megérintett. Fájdalmat okozott volna. Most viszont, most viszont csak csalódott voltam. Hát nem tanulta meg? Nem tanulta meg, hogy Tőlem senki sem védheti meg? Én vagyok az Anyja, Ő az enyém. Nekem köszönheti az életét, hisz ahelyett, hogy megajándékozom, egy jobb élettel el is vehettem volna. S ez a hála. Szavaim valósak, ahogy a mögöttük megbúvó érzelem egy része is. Hisz… sehol nem találtam azóta sem olyan jó játékot, mint Ő. S mégis csak Ő volt az első kölyköm, a büszkeségem alig százötven esztendősen. S az a boldog büszkeség, még mindig bennem élt. Ott lapul a lelkem mélyén, melyből Jamie is érezhet egy darabot. De nem bontottam le, nem törtem át az összes gátat csak annyit, hogy a hangom eljusson az elméjébe. Azt akartam, hogy maga tegye szabaddá magát előttem. Otthon, otthon egy ilyenért már lábait törtem volna, hogy megtanulja, hogy ismét a fejébe verjem, hogy teremtőnk előtt tiszteletlenség pajzzsal vértezve megjelenni. Most, türelmes voltam. Még. Hisz visszakell kapnom, Ő az enyém. Éreztem, ahogy érintésemre megremeg s a pajzsom takarásában némi önelégültség kélt. Még mindig hatással vagyok rá. Ezt szeretem. Minden férfinek így KELL reagálni az érintésemre, miközben elönti a megtiszteltetés. S ahogy a kékszeme rám szegeződik, csak nézem… nézem, mintha csak a lelke mélyéig akarnék hatolni. S közben, közben megtörténik az „áttörés”. Önként engedi le a pajzsát s a bestiám azonnal a kölykére veti magát. Nem fenyeget, nem büntet… most, most csak szeret. Játékosan csípi meg a másik fülét, miközben a hátára veti magát. Játszani hívja… egy ideje már nem látta a kölykét s most, most csak a szeretet van abban a fekete istenségben mely bennem él. Melyből Jamie (is) lett. De kitudja… ahogy a gazdája, úgy Ő is egy szeszélyes teremtés. De minek fogjam vissza? Néha neki is megkell adni azt amit szeretne. A sajnálatára csak meghajtom a fejem, ezzel jelezve, hogy elfogadom. Azonban csak hajtanám, hisz a folytatás megakadályoz ebben és fejem felkapva tekintek kegyetlen íriszeimmel Jamiere. A vádja… belém mar. De oké, játszunk Jamei… így ezt az érzelmem is átengedem a pajzsom, a dühöm még mindig elzárom előle.* - Gratulálok Jamie. Ezzel a mondattal bizonyítottad be, hogy felesleges volt az a cirka hatvan esztendő. Komolyan úgy véled, hogy nem tettem semmit? * Csattant a kérdés, melyre választ vártam és csak utána folytattam.* - Igen, Suzannért megérdemelted a büntetést. S szó nélkül végig néztem, ahogy szétszedik a lányt. De mond, hogy nem tanultál belőle! Megfordult a fejedben azóta, hogy felelőtlenül megharapj valakit? * Nem ezt nem hittem. Jamie tanul, könnyedén, ami azt illeti s biztos voltam benne, hogy megértette, hogy fiatal még most is ehhez. Azonban lágyabban folytattam, messze űzve a kegyetlenségem, a zord hangom.* - Suzanne, nem csak a Te szégyened volt, hanem az Enyém is. S Én, hogy ott maradhattam, hogy George maga mellett tartott rosszabbul jártam, mint Te. Vagy szerinted csak unalomból jegyeztem meg a lány nevét? * Húztam el a számat. Az első szégyenem volt, az első olyan hiba, amit nem magam vétettem s mégis én bűnhődtem érte. Több mint kétszáz évesen.* ~ Ne mozdulj és figyelj! ~ S azzal közelebb léptem hozzá, kezem a két orcájára csúsztattam finoman és lehunyt szemmel a homlokom az övéhez érintettem. Egy emlék… egy emlék volt azt amit megosztottam Jamievel…
Vér, csont, húscafatok… Ez minden, ami a hófehér márványpadlón hever a terem közepén. Az orromba kúszik Jamie félelme, s farkasát a farkasom tartja láncon, hogy ne ellenkezzen, míg testét két idősebb farkas fogja le. A csalódottság szinte elemészt, de jeges kék tekintetem csak Jamiet fürkészi, olykor-olykor lepillantva a lány maradványaira. Jamiet kirángatják a teremből s George mellett állva nézem, ahogy pár kölyök a szégyent takarítja. Jamei eltűnt a szemem elől s George hangja kúszott az elmémbe, megtörve a pajzsom. ~Gyere!~ Szólt az utasítás,s fejem meghajtva, követtem egyenesen a lakosztályába. Minden vörös volt és fekete. Semmi szín, még azt a kevés fényt is nehéz függönyök zárták ki. Csupán csak a gyertyák tánca volt az, amely baljóslatúan verték táncukat a falakra. - Hova viszitek Apám? – kérdeztem ridegen, minden érzelem nélkül. De ahogy a szobába léptünk, már rég leengedtem a pajzsom, hisz ez a tiszteletem jele. Így érezte a kíváncsiságom. Tudtam, hogy meg kell fizetnie a tettéért, s azt is, hogy ez már a Falka szabályai szerint már túlnőtt engem. Alig hagyta el a kérdés a számat, már visszakézből kaptam is egyet, s a saját vérem nyelve, támasztottam meg magam az ágy szélén. Tekintetem lesütöttem és csak a mintákat néztem a szőnyegen. Nem szóltam többet, vártam megpróbálva csitítani azt a vékony kis hangot, mely felnyüszített. - El! Soha nem jöhet vissza és ezt az értésére fogják adni. Soha nem teheti be a lábát Sitkára, különben úgy jár mint a foltja! – Farkasom felmorrant, ahogy felfogta, hogy elszakították a kölykétől. Tudtam kezelni, de ezt… ezt nem bírtam visszatartani. Az anyai ösztönei lenyomtak engem. - Ezt nem teheted! Ő az enyém! A falka szabályzata kimondja, hogy… - George mentális csapása szinte széttépte a lelkem és a testem, ahogy erőszakkal rántotta ki a nőstényem. S ezzel egy időben az ég tudja honnan állított egy ezüst tört a combomban. Egyik csontom repedt a másik után, az ezüsttől szinte üvöltöttem a holdra. De meg sem fordult a fejemben, hogy ellen álljak neki. Mégis a farkasom olykor-olykor megmutatta a fogát, ahogy Jamiet szapulta minden egyes szavával… Órák teltek el így… Véremben fürödve, magatehetetlenül feküdtem a padlón. Nem volt olyan csontom mely épp maradt volna, a fájdalom szinte minden gondolatot, érzést kiölt belőlem. Csak ez az egy, ez volt ott mindenhol. - Legalább csak azt, hogy… - …hol van. De már az újabb vágás érkezett s a kérdésem egy sikolyba torkollott. Végig vezettem a tekintetem a véres testemen, hófehér bőröm a vöröstől a rózsaszín minden árnyalatban fénylett attól függően, hogy hol kevesebb, hol több vér lapult. Egy dobással az ágyon találtam magam, ahogy a puha ágyra való érkezésem még több kínnal gyötört. Éhes, felajzott, vad mozdulataira minden egyes alkalommal egy halk sikoly hagyta el a torkom, mígnem nyöszörgéssé szelídült, ahogy a hangszálaim felmondták a szolgálatot. A farkasom pedig az Övé tartotta sarokba, míg magáévá tett. A gyógyulgató sebeim újra és újra felszakítva, órákon keresztül.
Az emlék áradatot megszakítva, léptem egyet hátra és emeltem fel tekintetem. Ó nem, attól, mert látta, még nem lettem kevesebb. Hisz itt vagyok, kibírtam s bár ez volt a legkegyetlenebb húzása, de nem az első. Kétszáz év alatt meg tanultam kezelni. Csak az emlékeimben érezhette az akkori fájdalmaim, keserűségem, megaláztatásom. Most, a jelenbe ennek halvány nyoma sem volt.* - Mert látni akartalak és megfelelő indokkal szolgálhattam Georgenak, hogy elhagyhassam Sitkán. Kevin pedig otthon van Vele. *Adtam választ a kérdésére, azt elhallgatva, hogy nem sokára jön. Ugyan, nem hazudtam, hisz nem kérdezte. Én meg csak a kérdésre válaszoltam. De tekintetem még nem eresztette a másikat. Éreztem, hogy más… nem tudtam volna megfogni, hogy miben. De oké, haragszik. Megértem, hisz azt hitte, hogy magára hagytam. Az, hogy ez nem egészen volt így, s ezek után még akadt 1 alkalom mikor kimondottan Jamie megkeresésére kértem eltávot már más kérdés. Ezt nem is kell tudnia. De talán így, hogy látja… talán újra velem lesz. Az emlékeim csak az én szemszögemből láthatta, azonban pont ezért mindent érezhetett, amit én. Csak néztem az arcán a reakciókat és vártam, hogy miként reagál. *
- Nem tudom. Felelem a kérdésére. Ha egy kicsit bátrabb lennék, talán azt felelném neki, hogy nem, szerintem nem tett semmit, mert az új falkámban már láttam, hogy milyen az, amikor egy Teremtő igazából küzd a kölyke miatt. Ők nem hagynák egy évig a sorsukra őket... Ahogy felemlegeti Suzanne-t, kissé összeszorulnak az állkapcsaim a feltörő emlékekre. Szerintem nem is kellene igazából válaszolnom, mert tudja és szinte biztos benne, hogy megtanultam a leckét. - Igen. Kétszer. Megfordult. Próbálok nagyon határozottan nézni, de persze nem sikerül. Azért bennem van, hogy nem hazudhatok neki, de hát... Úgyis megérezné, kiolvasná belőlem, és akkor nem csak a szavai hasítanának pengeként a testembe, hanem minden bizonnyal a karmai is. Ez az egész egyre rosszabb. Nem csak skizofrénnek és végtelen gyengének érzem magam, hanem idiótának is. Mint amikor az ember ellentétes parancsokat ad a kutyának, az meg nem tudja, hogy akkor most szabad-e rágni a gazdi cipőjét vagy sem...? Az elmúlt évtizedek szabályai nem koptak el. Ott voltak egészen eddig, mélyen eltemetve bennem. De ott van Darren, aki teljesen mást mond, mint amit eddig tanultam, és ő... Ő most van velem. És támogat. És boldog vagyok. És nem kell kuncsorognom a figyelemért vagy a szeretetért. Szeretném Charlotte arcába köpni, hogy Suzanne egyáltalán nem volt szégyen, ő egy nagyon kedves lány volt, de csak addig jutok el, hogy megtöltsem a tüdőmet a hideg levegővel, hang, ellenkezés azonban nem jön ki a torkomon. És közben egyre jobban próbálok nem foglalkozni azzal, hogy a farkasaink konkrétan úgy fonódtak egymásba, mint egy szerelmespár.
Ne, csak ezt ne! Könyörgöm, ne érj hozzám még ennél is jobban! Minden egyes simítással közelebb kerülök ahhoz, hogy a karjaiba vessem magam, és ez annyira marcangol, hogy szeretném elbőgni magam. - De nekem haza... ...kell mennem. Suttogok, de képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert Charlotte emlékeinek örvényébe kerültem. Mintha az ő szemén át kellene végignéznem az egész jelenetet. Végső soron három dolog aggaszt és hagy bennem nyomot. Az egyik az, hogy most újra felszakadtak azok a sebek, amiket talán be tudtam azóta gyógyítani. Ahogy láttam magamat, amint kivonszolnak. A saját szerencsétlenkedésem és reményvesztettségem teljesen letaglóz. A másik pedig a felismerés. Ő tényleg... tényleg... küzdött értem! Ugyan nem veszem észre, de a való világban a testem kissé megroggyan, és zihálva veszem a levegőt. A harmadik és talán a legsúlyosabb dolog pedig... Felizgatott, amit láttam. Ahogy a Nővel bánt George, eszembe juttatta, ahogy Charlotte bánt velem. Bár Darren szerint ez beteg dolog, de mégis arra lettem kiképezve, hogy ezt tűrjem, ezt élvezzem, és már a látványa is égető, maró hiányérzetet és vágyat ébresztett bennem. Hogyaza...
Ellép tőlem, és én csukott szemmel hallgatom a válaszát. Kevin nincs itt. Jó... De miért érzem úgy magam, mintha be lennék rúgva? Miért van az, hogy felépítek valamit és azonnal leomlik? Masából farkas lett. A dühöm felkavar, de Charlotte még ezt is elmarja tőlem. Mindent elvesz. Az eszemmel kezdi és a testemmel fejezi be. Fogalmam sincs, hogy mikor jött el az a pillanat, hogy konkrétan sikerült összeomlanom. Csak azt tudom, hogy a térdeim fájdalmasan koppannak a kemény betonon, lehajtott fejjel tör ki belőlem a zokogás. Ott vagyok, ahol a helyem van. A Teremtőm lábai előtt, a porban. De azt nem tudom, hogy mit siratok. Nem tudom, mi lesz ezután, mi lesz most. Talán sok volt nekem az elmúlt néhány hét, nap. Ez pedig a kegyelemdöfés lenne? Meglehet. Ha csak Charlotte nem guggolt le mellém eddig, hát nem törődve az esetleg minket néző járókelőkel, négykézláb csúszom térden Anyám lábai elé, hogy átfoghassam a karcsú lábakat és az ölén folytathassam a sírást. Az egyik felem könyörögne, hogy engedjen el és ne vigyen vissza. A másik felem pedig képes lenne felvinni a falkába és megmagyarázni, hogy tévedés történt, a Teremtőm nem is szadista, fogadjuk be. A harmadik darabkám... Nos... Ő azt hiszem, hogy bocsánatért esedezik és azért zokog.
- Nem tudod, de mégis kijelented. Ez mi, ha nem gyerekes gőg mely a sérelmeid mutatja? Azt, hogy nem tetted túl magad, nem dolgoztad fel? Vagy talán így jobb volt a lelkednek, hogy ebben a tudatban ringatod magad minden bizonyíték nélkül? Hogy önámításban élted le ezt a kis időt? * Persze, utána járni nem tudna és nem is tudott volna a dolognak. Erről csak hárman tudtunk, vagyis, most már négyen. Kevin, aki ápolt a rá következő napokban, George és Én. Senki mást nem fogadtam és társaságba sem mentem addig, míg nem bírtam lábra állni. A kis idő viszont relatív… az együtt töltött hatvan mellett, már semmi nem volt. A magam korához pedig már végképp nem. Láttam az izmait megfeszülni és vártam a kitörését. Nagyon érdekelt, hogy mennyit változott az utóbbi időben. Tudtam, hogy a válasz nem tetszene, de büntetni ráérek akkor is, ha már végképp magam mellett tudom.* - Kétszer. – biccentettem. – Mégis miért? Azért mert úgy érezted, hogy menni fog vagy mert megint bizonyítani akartál egy másik életet tönkre téve? Nagyon jól tudod, hogy fiatal vagy még hozzá. Egy fiatal farkasnak nem lehetnek erős kölykei… *S az igazat megvallva, a magam százötven évével én is fiatal voltam, mikor Jamie-t beharaptam. A farkasok nem véletlen csak háromszáz környékén fogadnak kölyköket. De én sikerrel jártam, tökéletes kölyköt teremtettem. De hát, én csináltam… nem is lehetett volna másképp. Még akkor sem, ha ebben akkor még én magam is kételkedtem. Hallottam a félbemaradt mondatát, de nem érdekelt. Az otthona ott van, ahol én vagyok. S Én, jelenleg itt vagyok. Így minden szava ellenére megosztottam vele annak a párórának az emlékét, még ha nem is percről percre végig szenvedve, végig élve, hanem egy gyorsított formában. Miután már tudja, látja… benne lesz az emlékem rá ér elemezgetni. Ráér majd akkor végig nézni, már ha egyáltalán látni akarja, még akkor. Ha képes lesz szembenézni azzal, hogy mennyire becsapta magát ebben az időszakban, azért, hogy a lelkét enyhítse. Vagy tudomisén, hogy mit éreznek ilyenkor a fiatalok. Éreztem, ahogy megroggyan, de nem hagytam veszni a kontaktust, a csatornát csak kissé a testemnek támasztottam egyet lépve felé, hogy ne hagyja el a lába. Érzem a vágyát, nem csak fizikálisan, hanem így a kapcsolaton keresztül átáramlanak belém, amire pluszban még az is rátette, hogy már nem takarta magát. Úgy ahogy azt kell, tisztában voltam minden érzelmével. Ahogy térdre rogyott, még csak meg sem próbáltam megállítani a folyamatot, csak a tekintetemmel követtem a mozgását, halk puffanását, térdei koppanását a betonon. S bár magam nem tettem semmit, még egy picit megengedve a pajzsomon hagytam, hogy ne csak a farkasom vigasztalja az övét, ne csak az anyai szeretetett érezze, hanem a nyugalmam is körbe vegye. Nem erőszakoltam rá, nem parancsoltam meg, hogy hagyja abba. Csak felkínáltam, körbe öleltem vele, hogy ha akar, akkor engedjen neki, takarózzon be vele, s hagyja, hogy az én nyugalmam, higgadtságom átjárja. Ez csak egy pillanat volt, miközben megszűrtem az érzelmeim és az önelégültségem elrejtettem, hogy véletlen se kerüljön ki a fal mögül. Viszont ahogy csúszni kezdett csak közelebb léptem, hogy ne kelljen és leguggoltam mellé. Ó nem, valahol sajnáltam, de nem akartam feltűnést. Ismerve az itteni viszonyokat egyáltalán nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Finom ujjaim Jamie hajába túrtak míg másik kezem a vállánál ölelte át.* - Csss… Nyugalom Kicsim… * Szólaltam meg lágyan, nyugtató szavakat suttogva a fülébe. Olykor-olykor egy puszit nyomva a hajára. Ó istenem… mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak ráparancsolnék, hogy hagyja abba. Ezerszer… de egy ideig, egy ideig muszáj ilyennek lennem, ha csak nem akarom még jobban elijeszteni. Ó nem, szerettem én… a magam módján. Most meg egy olyan módon, amit senki nem láthat, amit már én magam is elfelejtettem. Éreztem a kétségeit, bár nem tudtam, hogy konkrétan mikről van szó. De Én Sitkához tartozom, George mellett a helyem. Neki meg mellettem. Így ezt nem volt nehéz kitalálni.* - Csss kicsi Jamie… nem megyünk oda vissza… se ma, se holnap… nem kényszerítelek rá… nyugalom kicsi Jamie… * S csak öleltem egészen addig vigasztalom, még meg nem nyugszik. Legalábbis ez a terv. Az már más kérdés, hogy mikor unom meg és oldom meg egy paranccsal a dolgot vagy vesztem el a türelmem és gondoskodom róla, hogy a fájdalom legyen a legnagyobb baja és ne az, hogy kisírja magát. De egyenlőre még a remény ott pislákolt bennem, hogy az ennyire látványos, figyelem felkeltő gyengeségének elismerése hamar vége tér. *
Vajon valóban kérdez? Tényleg kíváncsi a véleményemre és arra, hogy miért akartam beharapni Betty-t és Masát? Hát... hát.. kapja be! Már bocsánat. Persze ezt nem kötöm az orrára, de azt érezheti, hogy igen is lenne mondanivalóm a számára, de csak megrázom a fejem. Nem akarok erről beszélni, nem akarok semmiről se beszélni! És közben mégis... Aztán az emlékek és az azt követő kiborulás pont eléggé elterelik a figyelmemet a kérdésekről. Ott vannak, nem felejtettem el őket, de most sokkal jobb és megnyugtatóbb Anyám gondoskodásában megfürödni, mint komoly dolgokkal foglalkozni. Leereszkedik hozzám és van olyan kegyes, hogy felkínálja nekem a nyugalmát. Ahogy én is tettem azt Ashley-vel és Masával, de én nem akartam cserébe semmit. Önzetlen voltam. És bármennyire szomjazom Charlotte szeretetét, valahol mélyen tudom, hogy nem adja ingyen. De nem érdekel... Most nem számít a holnap, egyébként sem vagyok képes a gondolkodásra. Amíg hagyja, addig megfürdök benne, mohón veszem el, amire annyira vágytam és amit az utolsó években sosem kaphattam meg. A finom csókjai és simításai elhitetik velem, hogy a szavai igazak. Nem kell elmennünk... Maradhatunk itt. A sírás abbamarad, könnyes és végtelenül hálás és alázatos, kék tekintettel nézek fel Charlotte-ra. S ha még mindig közel van hozzám az arca, hát felnyújtom a fejem annyira, hogy halk, berregő hangon, farkasként morranva jelezzem számára a köszönetet, s ha nem veszi tiszteletlenségnek, hát felkínálom neki magamat, hogy a kedvére tegyek: a nyakam nyújtva esdeklek elhalóan azért, hogy az ajkam finoman az övére tapaszthassam. És ha megtisztel azzal, hogy viszonzásra is talál a csókom, úgy finoman és lágyan, akár a méz, úgy kóstolom le róla az előző férfi nyomát. De ez nem zavar. Mert nem vagyok rá felhatalmazva, hogy zokon vegyem. Örülnöm kell annak is, hogy egyáltalán nem tolt el magától. Ha megengedte, akkor a csók végeztével, ha nem, akkor a csók helyett kanyarodok vissza a korábbi témához. Persze azóta kissé úgy érzem, hogy megváltozott a hozzáállásom. - Igen, gyerekes gőg volt. Azt hittem, ha Kevin ott van, én már nem is kellek. Már Sitkán rettegtem, hogy elvett tőlem. A hangom egészen halk és teljesen őszinte. Én nem tudom neki megmutatni az emlékeimet, azonban biztosan kiérzi a hangomból és a szomorkásan derengő energiáimból. - Én csak... Azt akartam, hogy szeressenek. Sajnálom. Ez is... gyerekes dolog volt. Beismerésemet és bűntudatomat megerősítve nézek bele Charlotte szemeibe. Ez talán furcsa lehet számára, ugyanis ezt Darrentől tanultam. Hogy ne nézzek félre és álljak ki magamért. Még ha nem is vagyok egy masszív téglafal, már az, hogy nem nézek most félre, sokat elárulhat Charlotte-nak, és kicsit izgulok is, hogy mi lesz. - Eljössz velem a falkához, Charlotte? Egyáltalán nem olyan, mint a Klán... Tudod, megismerkedem egy hímmel, aki sokat segített. Ha ő nem lenne, talán hiába kerestél volna, mert meghaltam volna, mire ideérsz. Tudom, hogy nincs jogom kérni, de gondoltam, ezt megoszthatom vele. Hiszen szeret! Fontos vagyok neki! Akkor talán most.. Most minden más lesz, hogy nem kell a Klán szabályai szerint élnünk. És így talán számít majd neki az is, hogy én mit akarok. - Vagy... megkérdezhetem, hogy milyen terveid vannak? Kérek engedélyt illedelmesen és cseppet sem tolakodóan. Sőt, ha a korábbi csók kísérlet is sikerült, akkor talán még kissé lelkesebb is vagyok.
*Ezt a pár percet egy örökké valóságnak éreztem. De megtanultam türelemmel lenni miközben ezüstláncra verve voltam órákon, de olykor napokon át. Nos igen, van egy furcsa nevelési módszere Georgenak és a Klánnak. De mindenképp hasznos, hisz ha ott túléltem napokat, úgy, ahogy akkor ez a pár perc már mit sem számít, míg a Kölyköm könnyei apadnak és lelke megnyugszik a szeretetemben, nyugalmamban. Úgy, ahogy annak lennie kell. Azért látom, mégsem felejtette el, hogy kihez is tartozik valójában. Még ha dacosabbnak is tűnik. De egy év alatt, nem lehetett annyi mindent elnyomni, egy év… olyan, amit a megfelelő módszerrel két hónap alatt a helyére teszek, hogy megint minden rendben legyen. De nem most. Egy halvány, elfogadó mosoly kúszik az ajkaim szegletébe, ahogy feltekint. Finom kezem felkúszik a fiú arcára, hogy letöröljem vele a könnyeit és bőrömön viseljem tovább, míg az be nem szívja a sós nedűt, aminek az illata szinte jólesően facsarta az orromat. De nem húzódtam el Tőle. Emberi – hisz kicsit sem emberibb, mint a másik – felem csak fürdött a tekintetében, gondosan elrejtve azt. Nem láthatott mást Jamie, csak azt, hogy elfogadtam a háláját. Miért is ne tettem volna? Hisz, amíg ilyen nekem csak jó. Addig az én malmomra hajtja a szelet. S a tiszteletet sem felejtette el. Nem felejtette el, hogy nem támadhat csak úgy le, nem veheti el azt, amit akar engedély nélkül. Na, nem olyan halott ez a dolog, mint amilyennek Jamiet hittem ennyi idő elteltével. Kissé lejjebb hajtom a fejem – de közel sem egy szintbe az övével – hagyom, hogy az ajkát az enyémre tapassza, s csak azután viszonzom a csókját. Lágy érintésem nem lett követelőzőbb, azonban az ujjaim finoman, éhesen túrnak és fognak a tincseire, ahogy magamhoz vonom és mégis szinte észrevétlenül megtartom a szintjén a fején. Igen, hiányzott… kár volna tagadni, hisz akkor nem jöttem volna idáig. Ennyire még Én sem unatkozhatok, mikor a világ bármely pontjáról kaphatok fiatal fiúkat, de olyat, mint Jamie nem. Emberként is egy senki volt, mellettem lett valaki. A kölyköm, mely bár nem járt tisztelettel a nagyobbaktól, de mégis eljuthatott közéjük. Eljuthatott volna, ha nem ostoba. De nem szítom tovább a fájdalmát azzal, hogy az orra alá dörgöljem, hogy ha szólt volna a lányról, akkor megkaphatta volna. Magam haraptam volna be neki, mint egy jutalmat. Más nyalókát kap, Jamie kaphatott volna egy nőt. Persze, csak is mögöttem, szóval félreértés ne essék… a nyomomba sem ért az a lány és Jamie még mindig nekem tartozott volna elszámolással, felelősséggel, alázattal és ha úgy kívánom, továbbra is az én ágyam melegítette volna. Csakhogy, megérdemelte volna. De minek is ezt feszegetni? Jamie ostoba volt, a lány meg halott. Az időt még Én sem tudom visszaforgatni. A hosszú csókból kiszakadva, tekintettem Jamie szemeibe. S nem vak és nem is egy érzéketlen, szaglástalan tuskót neveltem. Láthatta a tekintetemben a vágyat, érezhette az energiáimban mert utat engedtem nekik. Azonban a szaglás az, amivel nem tudtam volna mit kezdeni, hisz a testem is reagált rá. DE! Nem folytattam, nem vettem el. Ha akarja, megkapja, ha akarja, kielégít és a kedvemre tesz. Ha nem, ma így is jó. Egy barommal kevesebb lesz Fairbanksben. Szavaira azonban elkomorodtam és vágyam is csillapodni kezdett, ámbár nem tűnt el a semmiben.* - Ó kis idióta… ha tudnád, hányszor büntettem meg Kevint miattad. *És hányszor kaptam Én is miatta. Bár tény, hogy jóval kevesebbszer mint Jamie miatt, hisz Kevin mellett szólt a pénze. De ez már tényleg nem tartozik Jamiere. Mondjuk az sem, hogy a színfalak mögött megbüntettem Kevint, vagy épp az, ahogy George engem büntet. De a legrövidebb út az egyenes, s jelenleg ez tűnt a legkifizetődőbbnek is. Az őszinteség. Nem foglalkoztam sokat Jamievel Kevin első időszakában, mert nagyobb figyelmet igényelt a nevelése. Azonban ez nem jelentette azt, hogy bárki szórakozhat a kölykömmel. Még ha nem is szóltam bele, mikor egymás közt civakodtak. Gyerekek, majd kinövik. A következő szavaira mélyen sóhajtottam, míg átgondoltam, hogy erre most mit mondjak.* - Nem gyerekes dolog Jamie. Csak… gyengeség. Olyan, ami sebezhetővé tesz. Példának okáért, Kevin látta rajtad, hogy mennyire vágyódsz utánam. S hogy Téged… hmm… hogy is mondjátok ma? Cseszegessen? Mindegy is, szóval ilyen miatt egyre nagyobb hibákat követett el, egyre nagyobb galibákat okozott, amik megkövetelték, hogy mellette legyek. Ha nem akarom azt, hogy kivégezzék. S inkább viselte a büntetéseket, mert míg büntetek, sem foglalkozom veled. S elérte a célját. Hisz Te is tudod, hogy a klán szabályzata szerint, a kölykeink büntetését magunknak kell végre hajtani. *Ahogy Jamiért oda álltam arra a pár pillanatra George elé, míg le nem vert a lábamról. Úgy a másik kölykömért is megtettem volna. Az én Kölyköm, az Én felelősségem. A hibáik az én hibáim. S köszönöm szépen, az ilyen szintű verés még kétszáz évesen sem móka és kacagás, hogy ne fogjam Őket rövid gyeplőre. Élvezem a fájdalmat, abban lelem az örömöm, a kéjt. De mindennek van határa. A félholt állapot már csak a nekrofilok élvezik, azok is csak félig. Láttam, nem kerülte el a tekintetem, hogy egyenesen a szemembe nézett, de ezt csak kételkedve fogadtam. Nocsak, mi tette ilyen bátorrá? Miért képes ennyire nyíltan vállalni, hogy bűnbánata van. Nem erre tanítottam. De, idővel kibújik a szög a zsákból, ahogy Jamie szemei is a padlóra.* - Erős vagy Jamie… nem haltál volna meg. Még ha nem is a vérem csörgedezik benned, de az én bestiám. * Még hogy más férfi érdeme? Kizárt. Csak is az enyém, és nem, nem akartam belegondolni, hogy meghal? Mennyire viselt volna meg? Valószínűleg semennyire… de a farkasom igen, ha szembesül vele. A kérdése azonban váratlanul ért és a szemöldököm felvonva vártam, hogy folytassa. De képes volnék elhagyni a Klánom? Elárulni Őket? Elárulni Georgét? Igen, bántott mert nevelt. Bántott, mert ezt élvezzük. Büntetett ha tiszteletlen voltam. Gyűlöltem és egyszerre rajongtam érte. Mégis csak az első szerelmem… az egyetlen hím az életemben, aki végig kísérte minden rezdüléseim. Vágytam rá és mégis saját kezűleg nyírtam volna ki. De a szerelmet és a gyűlöletet csak egy vékony perem válassza el egymástól. Egy olyan perem, amin ha rosszul lépsz, könnyen áteshetsz a másik oldalra. Nem, én még nem estem át. Most is vágytam rá. A farkasom vágyott arra, amit Ő adott Jamienek, amit én is kaptam ha jó voltam, ha megfelelően hajtottam végre, egy hang nélkül a szadista mégis kéjes játékait. Amik után büszke volt rám. * - Én máshogy nevelkedtem, mint azok akik Klánokban élnek. Tapasztaltam már itt egy-egy egyeddel, hogy Ők miként is viszonyulnak egymáshoz. Nem tűrne meg az új falkád maguk között. Lehet, hogy más mint a miénk… de Jamie, két száz múltam. Vannak dolgok, amiket nem lehet levetkőzni. Olyan dolgok amiket már csak a halál írt ki belőlünk és a farkasunkból egyaránt. * Feleltem őszintén - miközben figyeltem, hogy miként reagál a halálom eshetőségére-, de ettől függetlenül érezhette a ragaszkodásom hozzá, ahogy azt is, hogy nem akartam onnan kiszakítani. Még. Majd kiszakad Ő magától, ha eljön az ideje. Ha kirángatom, fent áll az esélye annak, hogy csak dacol és addig pengeti a húrt míg el nem pattan és kivégzésre nem kerül. Az újabb kérdésére elhúztam a szám, és felálltam. Kezem nyújtva neki, ezzel engedélyt is adva, hogy felálljon.* - Gyere sétáljunk egy kicsit, aztán ha még mindig szeretnél haza mehetsz. De nálam is töltheted az éjszakát. * Adtam választási lehetőséget. De aztán csak kecsesen megvontam a vállaim, ahogy lépdeltem előre, már ha jött velem és válaszoltam neki.* - Talán furcsa lehet, de nem volt kimondott tervem. Üzleti ügyben jöttem… legalábbis ezt mondtam Atyámnak. Ami nem volt hazugság, csak rész igazság, hogy eljöhessek. Mindössze, csak megakartalak találni. Azt sejtettem, hogy nem akarsz majd visszajönni velem, de ha találok egy kényelmes üzletet itt, akkor ide áthelyezem a székhelyem és csak néha kell haza mennem pár órára. Atyám még mindig nem akarja elhagyni Sitkát. De tudod milyen… * Szeret mindent az uralma alatt tartani és a pénz fontosabb a kölykénél. Szóval ég Ő maga ajánlaná fel, hogy költözzek ide. Csak mi a fenét találjak neki. Tényleg sok lehetőség van mint ahogy mondtam, de mással voltam elfoglalva. Azonban szavaimban nem volt semmi szemrehányás, csak a szeretet, a tisztelet és a megbecsülés. Az, ami egy kölyökből áradnia kell a teremtője felé. Ha Jamie nem zárta el magát, akkor érezhette, hogy farkasomban feldereng a vágyódás Atyja iránt.* - Merre laksz vagy mivel foglalkozol? * Érdeklődtem utána, finoman oldalra pillantva és észre sem véve, hogy olykor-olykor a vállaink súrlódtak, ahogy mellettem haladt. Legalábbis látszólag nem vettem észre.*
Felcsillannak a szemeim. Darren önbizalomról és büszkeségről mesélt nekem, erre biztat már hónapok óta. De hiába próbálom, keresem magamban ezeket a dolgokat, csak erőltetett próbálkozás az egész. De most, hogy Charlotte édes ajkai közül szólnak a szavak és adja tudtomra, hogy miattam büntette az öcsémet, úgy érzem, hogy valós alapja lehet némi önelégültségnek. Persze messze nem annyinak, amennyi esetleg talán zavarná Charlotte-ot, de esetleg mégis: nem tudok tenni ellene. Örülök, hogy Kevin sokat bűnhődött azért, amit velem tett. Hülye pöcs. Ez ugrott be, amikor összeállt a kép arról, hogy mit miért csinált és hogy elérte a célját. Ha ezt nem hagytam volna neki... Akkor talán még mindig én lehetnék Charlotte szeme fénye és ez az egész trauma meg sem történt volna. - Ha kiválasztottad Őt, biztosan megvolt az oka. Sosem kételkednék a döntéseidben, Charlotte. - pislogok rá - De... örültem volna, ha ezt akkor elmondod nekem. Magamtól nem jöttem rá, hogy csak ezért kerültem háttérbe. Annál pedig sokkal jobban vágytam Rád, mint hogy szó nélkül elviseljem Kevin aljas húzásait. Úgy érzem, hogy ebben a helyzetben, ha már beavatott, megengedhetem magamnak, hogy elmondjam neki, mit érzek. Eszembe nem jutna bírálni vagy megkérdőjelezni, csak... Örültem volna, ha nem fajulnak el a dolgok. És azok alapján, amiket az emlékében láttam, szerintem ő is. Újabb engem méltató bók érkezik. A pupilláim a normálisnál is nagyobbra tágulnak a hirtelen felbukkanó izgatottságtól, amit a Teremtőm elismerése vált ki. Persze nem fogom fel, hogy igazából saját magát dicséri, én abszolút úgy érzem, hogy nekem szól. Ezek a szavak csak az enyémek. Aztán kissé megrázom a fejem. - Á, akkor biztos a másik falkával találkoztál! - lehetetlen, hogy az Őslakosok ne legyenek rendesek, hiszen még engem is maguk közé vettek - Ne légy ilyen! Hiszen ha engem befogadtak... Téged százszor annyira! Sőt, talán még könyörögnének is, hogy légy a csapat része, egész biztosan nem ölnének meg. Nem smúzolok, egyszerűen csak nem értem, hogy mégis miért gondolja azt, hogy amit én el tudok érni, azt ő nem. Hiszen sokkal jobb, erősebb és... Tökéletesebb, mint én. Ezen nincs semmi meglepő és nem is érdemes rajta vitatkozni. Felkel, kecsesen és tiszteletet parancsolóan, én pedig - mint régen -, csak nézek fel rá, és várom, hogy utasítson. A kezét nyújtja, én pedig felnyúlok hozzá, és felegyenesedem mellé. Nem húzom fel magam a kezébe kapaszkodva, nem akarom lerántani és ennyit magamtól is meg tudok tenni. Ez csak egy jel volt. És ha nem veszi zokon, finoman bújtatom az ujjaim az övé közé, hisz ha már itt van, ha ekkora utat megtett és kiderült, hogy mennyire fontos vagyok neki, érezni akarom. De ha nem akarja, hogy fogjam a kezét, akkor egy kicsit lemaradva mögötte sétálok, hogy ő "vezethessen". A felajánlásán el kell gondolkodnom... - Te mit kívánnál? Kérdezem kissé behúzva a nyakamat. Ha kedvére való a társaságom, talán vele tartok. De ha egyelőre megelégszik annyival, hogy megtalált, akkor viszont felviszem Masa cuccait. - Hát... Sitkán már minden a Klán kezében van, szóval nem nagyon lehet új bevételt szerezni szerintem. Ha megengeded... Szerintem mindannyian jobban járnánk, ha csak megpróbálnánk itt együtt. Érzem, hogy olykor-olykor hozzáér a válla az enyémhez. A farkasom lassan ki fog ugrani a bőréből, én pedig egyre kevésbé akarok neki megálljt parancsolni. Biztató dolgokat mondott Charlotte, és maximálisan elhiszem neki, hogy nem lesz baj. És olyan filmes happy end lesz majd, mint a mesékben. Legszívesebben most azonnal rávetném magam, de nem azért, mert "kanos" vagyok, hanem... hiányzik a törődése és a figyelme, amit akkor kapok. És valljuk be, a módszerei is. Bár, ezt mélyen titkolom a külvilág elől. És ebbe csak az zavar bele, hogy érzem, hogy a figyelme kissé elkószál, és egy pillanatra nem én vagyok a vágyakozásának tárgya, hanem George. Felsóhajtok és lehajtott fejjel lépdelek tovább. A kérdésére azonban némi büszkeséggel a hangomban válaszolok. - A Síparadicsomban élek a helyi falkával. Fent a hegyen. Előtte egy lánnyal laktam együtt, de azóta ő is bekerült a falkába... - ahogy felidézem Masát, újra előre törleszkedik a megfoghatatlan harag szikrája, és Charlotte sajnos mindenképp megérezheti, hogy ez elég... Mélyen érint. - Asztalosinas vagyok Darren műhelyében. Bútorokat tudok már készíteni! Jelenleg ebből éldegélek. Vonok vállat, de azért azzal nagyon elégedett vagyok, hogy egy ilyen nehéz mesterség alapjait már elsajátítottam. Nem tudom, hogy Charlotte mit fog szólni hozzá, de én akkor is örülök neki. - Tudom, hogy ezt Te alantasnak tartod, de... A Klán előtt, de még a Klánban sem voltam több ennél. Itt pedig... Értéket készítek. Nekem ez fontos. Szeretem... Közlöm elmélázva, majd finoman belerúgok egy apró kőbe, ami az utamba került, vigyázva, hogy nehogy Charlotte-ot találjam el vele, de szerencsére ez nem történik meg.
*Csendesen már-már kissé elmélázva hallgattam a szavait, még ha az első két mondatára össze is szaladt a szemöldököm. Nem kételkedne, milyen édes… próbálná megtenni. De ezt megtartottam magamnak.* - Nem jöttél rá, mert az érzelmeid irányítottak és gyengítették le az ítélőképességed, a józanságod mely segített volna látni is és nem csak nézni. Az érzelmek gyengévé tesznek Jamie, mindig is ezt tanítottam neked. S lásd, most szembesülsz vele, hogy igazam volt. A vágyod elvakított és ostobaságra adtad a fejed. De miért mondtam volna el? Már évtizedek óta ott voltál, már rég tudnod kellett volna, hogy miként mennek a dolgok. * Igen, meg volt az okom Kevinre. Köztük George és az, hogy friss húsra vágytam. Jamie már kiöregedett, azonban ez nem jelentette azt, hogy munkám gyümölcsét veszni hagytam volna. A terhelést meg bírna kell! Ez nem vita, vagy kérdés tárgya. Csúfosan elbukott, és ezt maga is belátta. * - Te voltál az idősebb, az erősebb… kitudtad volna fejezni a feljebb valóságod _vele_ szembe. *Adtam a tudtára, hogy Kevinnel csak annyi tisztelettel kellett volna viseltetnie, mint amennyit Ő kapott mert az én Kölyköm. Minimálist. Azonban ha megérdemelte volna, nyugodtan neki mehetett volna. Tény, hogy kikapott volna, de Kevin egy idő után megunja. Nem tiszteljük az alattunk valókat, mindaddig, míg ki nem vívja magának. Könnyű… könnyebb, mint gondoltam volna, hogy lesz. Persze reménykedtem benne, hogy nem történt Jamievel semmi olyan, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatná. Azonban mégis számoltam vele. De hogy magam dicsérem és magának ítéli a szavaim. Hát áldásom rá… hisz csak az energiáiban érzem, hogy ennek jelét adja. Szavaiban azonban nem. De ez a falka… megkell néznem magamnak. Az már biztos, de nem most. Még nem.* - Hízelgőek szavaid. De Én… máshogy nevelkedtem Jamie. Ott csak egy lennék a sok közül, amit a neveltetésem nem enged meg. De hagyjuk is… majd kialakul. * Legyintettem dobva a témát, hogy nem akarok többet beszélni róla. Én tudom mi vagyok, tudom mi lakozik bennem. Sem az Őslakosok sem a másik falka nem látna szívesen. S remélem, ez így is marad… hisz, senkiért sem hagynám ott Georgét, Ő meg a klánt. Mi egyek vagyunk, együtt vagyunk egy egészek. Egy halvány mosolyt csal az ajkaimra, mikor feláll. Nem nehezedik, csak elfogadja a gesztust, úgy ahogy azt kell. Finoman, de mégis maga végzi el a dolgát, azt, hogy felálljon. De most nem kívánom, hogy lemaradjon mögöttem, valahogy fent kell tartanom a látszatott és ez azért hiányzik is az első időkből, mikor még nem kezdtem el a nevelését, csak szoktattam ahhoz, ami. Megmutattam, hogy mi lehet mellettem, mit érhet el s csak aztán mutattam meg milyen út vezet oda. A kérdésére könnyedén válaszoltam, látszólag fenn sem akadva rajta.* - Szeretném, ha velem tartanál… de nem otthon vagyunk. Szóval, nem kötelező. * A frászt nem, azt akartam, hogy velem jöjjön, hogy velem töltse az éjszakát s közben fokozatosan hagytam, hogy egyre több ragaszkodás kerítse hatalmába a farkasom, ahogy játékosan csillapította a hiányérzetét a kölykével. Talán hatással lesz rá… régen az volt. Pedig, negyed ennyire sem engedtem szabadjára. De ez majd kiderül a válaszából.* - Pénzből mindig akad új bevétel… * Zártam le a témát. Nem toborozni jöttem, mindössze anyagiak lapultak a háttérben. Egy új üzlet meg senkinek nem jelenthet hátrányt és mindig van feljebb. A pénz hatalom, s abból csak jó ha sok van. Ideje terjeszkedni Sitkán kívül is. De Jamienek nem kell ennyire mögé látni, hogy végeredményben milyen indokkal jöttem el. Hisz itt vagyok, csak ez számít. Neki is csak ez kell, hogy számítson. Mert a kölyköm, az enyém. S ha kell ezt újra belé nevelem. Azonban a sóhaja nem kerüli el a figyelmem és felvont szemöldökkel pillantok oldalra.* - Zavar valami? * Igazából ez egyértelmű volt, a kérdésem inkább az volt, hogy mi az ami ezt váltotta ki. Ugyanis, halvány dunsztom sincs, hogy mit csináltam szerinte rosszul. Hisz ez egy nem tetsző sóhajnak fogtam fel. Nem baj Jamie, gyűjtögesd csak. De remélem még benned él, hogy sosem felejtek. S Te is jobban jártál, ha apránként kaptad mintsem, mikor egyszerre. Az meg, hogy, George lehet a gondja tárgya még csak meg sem fordul a fejemben. Nem mintha különösebben érdekelne, de Ő mégis ezt látja rajtam, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy mi a baja. Ó hát igen… a lányok jönnek, mennek de belőlem csak egy van. Senki nem lesz olyan jó és kegyes Jamievel mint Én. Nálam jobbat keresve sem találna. Féltékeny? Ugyan. Fényévekkel jobb vagyok mint ő, ezt így láthatatlanba is megkockáztatom, hisz semmi kockázat nincs benne. Azóta… ráadásul még csak egy kölyök. Pff… * - Mért érzek belőled haragot kicsi Jamie? * Kérdeztem őszintén, hisz ezt ritkán tapasztaltam felőle és akkor sem tartott sokáig. Szerelmes volna? Ó nem, Én vagyok neki a nagy betűs Nő. Csak én tudom megadni neki, azt, amire szüksége van. S ha a lánynak baja esik, úgy is hozzám jön. Kevin is hozzám jött.* - Valóban. Én nem csinálnám. De ha ez esik jól, ha ebben lelted meg az örömöd, egészségedre. Azonban már itt vagyok. Ha nem szeretnéd, nem kell. De ha továbbra is folytatni akarod, akkor valamelyik nap ellátogatok oda. Feltéve, ha megmondod, hogy hol van. * Jobban érdekelt Darren mint a műhely, mi tagadás. De ezt csak én tudtam. Nem először merül fel a neve és kacattal több vagy kevesebb… ha indoknak jó, majd útközben kidobom. Nekem aztán mindegy. Azonban azt már tudom, hogy nem olyankor megyek, amikor Jamie is ott van. De ezt Ő nem tudhatja. Azt érezheti, hogy engem az érdekel, hogy Ő hol dolgozik, mit csinál és leginkább hogyan. Kac-kac… imádom Georgét, hogy tökéletesen megtanított a pajzsommal játszani. Ez a kis buta meg még csak észre sem veszi. Hajm Jamie… mennyi örömet fogsz még nekem szerezni. De ne aggódj, jutalmad nem marad el. Újra az lehetsz aki vagy. Egy ágyas és a kölyköm.*
Rég tudnom kellett volna, én vagyok az idősebb, én vagyok az erősebb, de mégis gyenge vagyok, az érzelmeim vezetnek, és különben is: minden az én hibám. Kevin meg egy cirkuszi majom. Áh, lényegében teljesen mindegy már, bármennyire érzem azt, hogy Charlotte szavai valahol mélyen porig aláznak, most sokkal jobban érdekel az, hogy most mindennek vége. Minden megjavult és kiderült, hogy félreértés volt. Ráadásul, oké, minden bizonnyal az én hibám volt. De Charlotte eljött hozzám, mert hiányzom neki. És ez a tény, a megbocsájtása és az, hogy még mindig szeret, jelen pillanatban az egész világot jelenti nekem. Amikor azt mondja, hogy csak egy lenne a sok közül, fürkészően próbálom elcsípni a tekintetét. Féloldalas, lágy és egészen férfiasnak mondható mosoly rajzolódik ki az arcomon, a szemeim finoman szűkülnek össze kissé és szinte csábos hitetlenséggel nézem a Teremtőmet. Mondjuk úgy, hogy ebben a pár pillanatban igazi férfinak érzem magam. Hiszen Charlotte a Nő, az egyetlen, akinek ismerem a rezdüléseit és akiről úgy gondolom, hogy képes vagyok örömet szerezni neki, kielégíteni és megadok neki mindent, amire vágyik. Ilyen tekintetben pedig biztos talajon állok, azonban más nőkhöz... Hát... Nos, azt nem tudom, hozzájuk hogyan kell viszonyulni. De ez most, ahogy egymás mellett lépdelünk, és ahogy az arcom kölykös vonásai közt pár másodpercre kidugja a fejér a férfi, egyáltalán nem számít. - Bocsáss meg, ha nem értek egyet a szavaiddal, de ahogy kéred, hagyjuk. A hangomban most nincs semmi megalázkodó, inkább bazsalygó, játékra hívó és tisztelettudó. Aztán elfordítom a fejem a föld felé, a mosoly pedig még ott ül egy ideig, amíg a gondolataim el nem terelődnek. Hirtelen sóhaj szakad fel a mellkasomból, mintha csak a víz alól buktam volna a felszínre. Szóval... Szeretne engem. De szabad kezet ad. Úr Isten! - Szeretnék menni. Hirtelenjében az egész testem egy lüktető, zizegő, lelketlen húsdarabbá lényegül, ahogy az elkövetkező órák lehetséges eseményeit latolgatom, a múlt emlékképeiből táplálkozva. És fogalmam sincs arról, hogy ez az egész mekkora ostobaság. De hogy is lenne... Nem jut eszembe, mivel magyarázom majd Darrennek Charlotte illatát és a gyönyöre nyomait a testemen. Gyerekes és naiv feltételezés részemről, hogy ezt egy legyintéssel elintézhetem. De ha már Charlotte-tal tartok, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem. Ekkor érzem meg, hogy ő minden bizonnyal máshol és másnál jár lélekben, és sajnos a pillanatnyi zavarom az ő figyelmét sem kerüli el. Hazudhatnék, sőt, talán hazudnom kéne, de ez a helyzet túl jó egyébként ahhoz, hogy ilyesmivel elrontsam. - Csak az, hogy már most Rá gondolsz, pedig csak percekkel ezelőtt találtál rám. Közlöm vele halkan, mindenféle sértettség nélkül. Ebből pontosan tudhatja, hogy csak azért mondtam ki, mert nem akartam titkolózni, de már én sem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Masa ügye sokkal inkább érdekel, mint George. - Mert haragszom. vonok vállat dacosan - A lány nem akart farkas lenni, én pedig nem lehettem ott, mikor egy kölyök a másik falkából megtámadta. Pedig megígértem, hogy vigyázni fogok rá. - felköhintek - Nem lesz baj azzal a fickóval? Nézek kissé hátra, és a távolban még látom az autót, amibe minden bizonnyal Charlotte is készült beszállni. Közben kissé összevont szemöldökkel hallgatom, hogy mennyire máshogy beszél, mennyire... Gondoskodni akar rólam, de újra lehetőséget ad, hogy önállóan döntsek. Lehet, hogy hülye vagyok, nem tudom, de amennyire szokatlan, annyira tetszik a helyzet. - Persze, hogy megmondom. - nyúlok hátra, leveszem a vállamról a hátizsákot, és kiveszek egy prospektust, ami a Síparadicsomot hirdeti, rajta a különféle szolgáltatásokkal. Persze Masa és a közös cuccaink szaga, ami a táska felől árad, most intenzívebben csaphat mindkettőnk orrába. - Tessék, ott a cím a hátoldalán. Akkor jössz, amikor csak akarsz. - doromboltam édesen, mint egy kölyökmacska, és visszaigazítottam a táskát a hátamra. - Messze vagyunk még? Kotnyeleskedek, miután újabb perceket töltöttem el izgatott, félszeg és kissé... Ideges, megfelelni akaró állapotban. Minél tovább megyünk, annál jobban érzem, mennyire hív magához, a farkasa és ő maga is. Meg akarok fürödni benne, s ha nem lenne a hátam mögött ennyi év tapasztalat, akkor biztosan szemtelenül csókolnám meg újra az engedélye nélkül.
*Éreztem vizslató tekintetét s a magam jégjét kaptam felé, mely továbbra is érdektelenül, ámbár kérdőn viszonozva a pillantást. Nem tudtam, hogy mit akar megtudni, azonban úgy sem tudná meg, szóval miért is érdekelne? Semmiért. Maximum, hogy „kedvére” tegyek a szavaimmal, hisz az hosszú távon nekem kifizetődő. Csakis ezért, semmi másért. Láttam megváltozott tekintetét, már csak halvány árnyalata volt annak a kisfiúnak ebben a pillanatban, mint akit magam mellé vettem, akire szemet vetettem. Ez nem tetszett, kicsit sem. Azonban nézzük mindennek a jó oldalát… van mit megtörni rajta, hogy visszakapjam az ÉN Jamie-met és nem ezt az ócska utánzatot, mely itt halad mellettem. Az ajkaim őszinte mosolyra húzódtak. Ó igen… ezt Jamie annak is értheti, hogy örömöm jele afelé amit látok. Azonban az igazság az volt, hogy a következmény az, ami boldoggá tett. Tudtam, ismertem magam és Jamie-t is. Tudtam, hogy élvezni fogom, Ő már kevésbé, de a lényegen nem változtat. Nekem jó. A többi meg… nos mellékes tényező. Szavaira azonban már az őszinteség nem volt sehol. Még hogy nem ért velem egyet… Pff.. mióta van saját véleménye? De most komolyan… Azonban a beleegyező szavaira kék tekintetemben sokat ígérő fények villannak, ahogy annak idején, most is megkapja azt, amit szeret. Kielégítheti a vágyam, hogy ez által Ő (is) boldog legyen. * - Örülök neki, hogy így döntöttél. * Biccentettem halványan. Valóban örültem neki és ezt hagytam is, hogy érezze… pajzsom alatt kiszivárogtattam az örömöm mely ezzel járt. Nem véletlen fogalmazva meg úgy, ahogy. Hogy szavaimból is azt érezze, hogy Ő döntött. Az már más kérdés, hogy az egész lényem, a jelenlétem, de leginkább a farkasom halványan befolyásolta. Halványan? Beszélek itt ostobaságot… senki nem tud nekem ellenállni. A kérdésemre a válaszra azonban felkacagtam. Mélyen belül háborogtam, azonban a hang mely tova szállt az ajkaimra elnéző, kacér és mégis szeretett teljesen lágy. * - Jamie… Ő a Teremtőm. HA mint ember utálnám, a farkasom akkor is érte kiáltana. Ahogy a Tiéd is, az enyém után… * Ó igen, azonban nem véletlen feltételes. Imádtam és gyűlöltem egyszerre a férfit. Van egy így, csak az idő döntheti el, hogy melyik irányba billen el a mérleg és válik szerelmem gyűlöletté, vagy olvad bele a gyűlöletem a szerelmembe. A lányt illető szavaira azonban felvontam a szemöldököm. Oké, egyre jobban érdekel ez a kiscsaj… de lássuk be, amíg nem köp a levesembe felőlem aztán fel is fordulhat. Ha meg megteszi, majd segítek neki benne. * - Jamie, farkas törvény. Téged sem engedtelek emberek közé, pontosan ezért. Hidd el, a jelenlegi farkasok kilencven százaléka nem akar farkas lenni, a maradék tízből kilenc százalék idő előtt életét veszti, mert nem alkalmas rá. Nem véletlen kiválasztás útján történik a beharapás. Azokat az egyéneket harapják be, akik alkalmasak és… erősek (értsd; hasznosak). Nem azokat, akik azok akarnak lenni. Hisz az ilyen emberek többsége csakis azért akar az lenni, mint mi, mert halandóként gyengének érzik magukat és azt hiszik, hogy a farkassal majd babérokra törhetnek. Pedig ez fordítva működik. * Magyaráztam el, azonban baromira kihagyva a lányt a játékból. Kit érdekel? Egy kölyök nem tudatosan harap be egy embert. Hanem ösztönből, amit valószínűleg valaki félbe szakított, különben nem beharapja, hanem darabokra szedi és csillapítja éhségét. Tehát sok ész nem kellett hozzá, hogy tudjam, a lányt valószínűleg átharapták. Ostoba mód. De ez nem az én problémám. Legyen azé a baromé, aki megtette minden előzmény, felmérés nélkül. Nem nekem fog fájni, ha nem alkalmas és végül ki kell nyírni vagy valaki megteszi helyette. Ó nem… nekem nem is fájna. Nem fájt volna, ha Jamievel kudarcot vallok. Pontosan az volt a tervem, hogyha nem jön össze, akkor megölöm. De nem így lett, mert jó vagyok. * - CSAK egy ember… * Legyintettem nem törődöm mód, halvány mosollyal az ajkaimon. Van nekem most sokkal jobb dolgom is, mint egy emberrel foglalkozni. Minek játszak egy halandóval, ha játszhatok a kölykömmel? Ugyan már… ha jön ugatni, még fel is képelem. Megmondtam… menjen haza, majd megyek. Addig meg várjon, az a dolga. Azért van, azért létezik, hogy nekem engedelmeskedjen. Ha meg nem tetszik… nos Faribanksnak is van temetője… biztos szabad hely is benne, ha meg nem… majd csinálok saját sírt. Egyedi lesz az fix. Az erdő közepén… mindig élvezheti a természet lágy ölét. Ahogy a táskát kinyitja, szinte meg csap a nő szaga… Ó anyám… muszáj ezt nekem éreznem? Annyira… semmilyen, védtelen… lágy… de leginkább irritáló. De legalább ezek után felismerem, még akkor is ha ezek emberként voltak rajta. Hisz az illat a farkassal nem tűnik el, csak kap egy kis pluszt. A prospektust érdeklődő tekintettel lapozgattam, egy hálás mosollyal. Háthogyne… papír-papír… szöveg. Kit érdekel? Viszont a kérdésére elnevettem magam, és fejem ingatva pillantottam rá. Miközben kezem a kezéből felcsúszott a karjára. Lágyan, finoman simítva végig a szöveten, mígnem a felkarjához értem, ahol viszont már határozott mozdulattal karoltam belé.* - Türelem Jamie… mindjárt ott vagyunk. Körülbelül egy jó tíz perc. * Intettem magam elé. Tényleg nem voltunk messze, azonban eszembe sem jutott gyorsítani. Ugyan… várjon csak, különben is magas sarkúban vagyok. Az hiányzik még, hogy kitörjön a sarka. Na akkor már nem biztos, hogy visszatudnám szorítani a nem tetszésem. De addig is… én vagyok a minta anyuka, aki a múltban vétet és most igyekszik jóvá tenni. A gond ott van, hogy amit teszek az mindig olyan, mint én magam is; Tökéletes. *
// Még írj ide egyet, aztán a következőt már a házamba írom. ^^//
Aaarrgggh... Te jó szagú atya világ... Fogalmam sincs róla, hogy most inkább érzem magam egy tapasztalatlan, lelkes és csalafinta kölyöknek, vagy egy olyan igazi, érett férfinak, aki egészen egyszerűen rég volt nővel. Fogalmam sincs, hogy melyik lenne helytállóbb. A lényeg az, hogy a farkasom is és én is majd megveszünk, főleg azután, hogy Charlotte kifejezi az örömét, és azt, hogy annak örül, én így döntöttem. Én. Igen, én hoztam meg ezt a döntést és nem ő. De még ha Ő is hozta volna, hát akkor is madarat lehetne fogatni velem. Ezek után George sem tűnik már akkora fenyegetésnek... Mondanám, hogy én fiatal és jóképű vagyok, de ugyebár... Nem, ennyire... sőt, egyáltalán nem gondolom ezt magamról. Főleg nem George mellé állítva. Csak egy hosszú és elhaló sóhajjal fejezem ki, hogy mélységesen egyetértek azzal a bizonyos sóvárgással. Talán... Akkor ő is ugyan azt érzi most George felé, mint én iránta? Nem, az semmiképpen sem lehet. Hiszen egy éve már, talán több is, hogy nem találkoztunk, és ami azt illeti, azóta én nem voltam senkivel sem. - Tudom, hogy én nem azért lettem beharapva, mert erős vagyok vagy voltam. - vonok vállat, és engem ez a dolog egyáltalán nem zavar - Hanem hogy örömet szerezzek Neked. És én... Ezt készséggel vállaltam és igazándiból... - megvakarom a tarkóm zavartan - Nagyon hiányzott, hogy ezt megtegyem. A szavaim őszinték, mert titkon tényleg vágytam "másfajta" törődésre is, mint amit Darrenék adnak nekem. Ha jobban belegondolok, ez olyan, mint a függőség. És ha még jobban belegondolok, nem tudnék mást elképzelni Charlotte helyére. Az már meg sem fordul a fejemben - mert nincs elég tapasztalatom -, hogy mások nem is úgy csinálják azt, mint ahogyan mi. És ha ez eljutna a tudatomig, akkor talán még nevetnék is, hogy mégis hogy lehet máshogyan szexelni? Nem érteném meg, az már egyszer fix. Hasonlóképpen, ahogyan Ő, én is haloványan mosolyodom el arra, hogy az a férfi csak egy ember. Értem én, hogy mire céloz ezzel. Egyértelmű, hogy nincs benne semmi különleges és tényleg csak egy a sok közül. Masára még véletlenül se gondolok úgy, mint csak egy emberre (jó, most már nem az) és azt sem hiszem, hogy Charlotte rá is utalt volna ezzel - pedig esélyes, hogy megtette. Meg vagyok győződve arról, hogyha ismerné, akkor ő is látná benne azt a különlegességet, amit én Na de, majd ennek is eljön az ideje. Már alig várom, hogy mindent tisztázhassunk és csillapodjanak a kedélyek. Új céljaim lettek az elmúlt percekben, és bár két lábbal állok a földön, mégis úgy érzem, hogy repülni tudnék. A nevetése hívogatón, édesen cseng a fülemben és ahogy felcsúsznak a kezei a felkaromra, és végigsimít... Egy pillanatra le kell hunynom a szemeimet és erőteljesen kifújni a levegőt, mert lassan ott tartok, hogy fel fogok robbanni. De tényleg! - Hah, könnyű azt mondani... - mármint, hogy legyek türelmes - Ha nem ismernélek, és tudnám, hogy nem érdemelsz ilyen... körülményeket, akkor azt hiszem, hogy nem lennék képes kivárni még ezt a kicsit sem. Mi történt a hangommal? Egészen mélyen és furcsán... Kéjesen hangzott fel, szinte már követelőzően. Ezen kissé meg is lepődöm, de aztán ha úgy tűnik, hogy Ő nem veszi zokon, akkor betudom annak, hogy egyszerűen egy délceg dalia vagyok, aki mindent megtesz azért, hogy a Nő boldog legyen.
Vártam már a mai estét. Na, tűpárnán azért nem ültem egészen végig, és lássuk be, egyszer már megfordult a fejemben, hogy kihúzom magam alóla, de nem tettem. Mégis mit mondtam volna? Hogy elkaptam a náthát? Na, ennyire ostoba azért még én sem vagyok. Egyébként csak aggódok. Hiába viselem a legjobb öltönyöm, hiába borotválkoztam az elmúlt évtizedben valószínűleg először normálisan, attól még leríhat rólam, hogy az elmúlt másfél évszázadban a legkulturáltabb hely, ahová betettem a lábam, az a sztriptízbár volt. Nem vagyok egy mintapéldány, az egyszer biztos, de Annabelle megszavazott nekem egy második lehetőséget, én pedig próbálom nem elcseszni. Szóval Éppen aktuális párom, Emily most visszamarad, én pedig teljes harci szerelésben álltam meg Annabelle ajtaja előtt. Persze vagy két ezüstpenge, egy Beretta M9-es, meg két póttár megbújik a zakó alatt, de erről senkinek nem szükséges tudnia rajtam kívül. Nem balhét keresni megyek ugyan, de ha mondjuk fölbukkan az a szemeteszsáknak való farkas, aki képes volt leszedálni, tudni fogom, mit, hogyan és mikor érdemes használnom. Meg amúgy sem árt az elővigyázatosság. Bár alapvetően a motorokat preferálom, de ez alkalomra kölcsönkértem egy kocsit, mert mindenféle előkészületnek véget vetne, ha mondjuk szétzilálna bennünket a menetszél. Jobb ez így, meleg is, kényelmes is, csak kevésbé kellene aggódnom az este miatt. Magamnak sem teszek jót vele, tudom. Mikor megérkezünk, természetesen átsietek a másik oldalra, és kinyitom előtte az ajtót. Elhatároztam, ma az úriember leszek, akit még kölyökkorunkban ismert, nem pedig az, aki vagyok és voltam az elmúlt évszázadban. Az a farkas hátramaradt a hotelben. – Szabad a kezét, Miss. Evans? – kérdezem. Egyik kezemben a jegyeket tartom, a másikat pedig felé nyújtom, hogy kisegítsem a kocsiból, és hogy foghassam az övét. Százhetvenhez közeledek, de valahol megpróbálhatok legalább egy éjszaka nem önmagam, hanem a kölyökkorom romantikus nyálgombóca lenni, nem igaz?
Én viszont határozottan tűpárnán ültem egész végig, vagyis, én sokkal inkább jellemezném egy aranyos, pihe-puha rózsaszín felhőcskének, ami kényelmes, és meleg, ésésésés… wáááá… Kész tragédia volt, míg eldöntöttem, milyen ruhát vegyek fel, de végül csak kitaláltam. Muszáj volt, hogy lélegzetelállító legyen, és elegáns, merthogy színházba megyünk, nem valami füstös kricsmibe. A dögös macát majd előhúzom magamból valamikor máskor. Igazi nőhöz méltóan nagyjából fél napja készülődök, szegény Norát szerintem már jó alaposan lezsibbasztottam, mert ha húsz ruhában nem kellett végignéznie, és kiértékelnie, akkor egyben sem. Jó, ő úgyis olyan aranyos, hogy szerintem nem unatkozott, vagy ha igen, remekül leplezte. A cipő és a kiegészítők könnyebb falatnak ígérkeztek, még a fehérneműt is seperc alatt kiválasztottam, de szerencsére végül megleltük az igazit. A gyönyörű piros ruha meglehetősen tökéletes volt erre az alkalomra, legalábbis én meg voltam győződve róla. Mondjuk, mindezt könnyedén elfelejtettem, mikor megláttam Rayt az ajtóban öltönyben, és onnantól kezdve már nem is láttam mást, csak őt. Meg a szívecskéket a feje körül. Jó, ennyire azért nem volt súlyos a helyzet, de azért odaképzeltem. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, madarat lehetett volna velem fogatni, és azt sem bántam, ha ezt esetleg mindenki látja rajtam. Teljesen be vagyok zsongva, atya ég, amióta ismerem, erre vágyom, mármint, egy igazi randira, és most tényleg megyünk. El se hiszem. Már csak nem kellene elrontanom valami butasággal, hajlamos vagyok néha ilyesmire. Mikor megérkezünk, már szállnék ki a kocsiból, de megelőz, és kinyitja nekem az ajtót, meg nyújtja a kezét. Holt biztos, hogy ő is rendesen kitesz magáért. Igazából, nekem nagyon imponál, de csak remélni merem, hogy ő nem érzi pocsékul magát közben, mert akkor semmit sem ér az egész. Nekem sokkal fontosabb, hogy ő jól érezze magát, minthogy én magam. - Természetesen! Nyújtom mosolyogva a kezem, majd amint kiszálltam, bele is karolok. Mi tagadás, emlékeztet arra, akinek megismertem, de fogalmam sincs, mennyi létjogosultsága van annak a valakinek ebben a világban, 150 év keserű tapasztalatával egyetemben. Mindenesetre, ha úgy fogom látni, hogy pocsékul van a dolog miatt, úgyis leállítom. - Mit is nézünk meg? Kiment a fejemből… Persze hogy ki, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vele nézem, az már teljesen mindegy, hogy micsodát.
Mit ne mondjak, gyönyörűen néz ki. Annabelle tényleg ritka és lélegzetelállító szépség, mindig is az volt. Már kölyökkorunkban is volt benne valami különleges, tudom. Azt a ruhát pedig mintha csak ráöltötték volna, kérem szépen. Na jó, ennyi bókot tudtam csak elolvasni a mai este előtt, mert az összes weblap azzal fogadott, hogy a szépség belülről fakad, meg bókoljunk, ne pisiljünk a hátsó ülésre – igen, az egyik kutyáknak szólt –, szóval nem lettem sokkal okosabb. Érzem az energiáin, hogyan érzi magát, és mit ne mondjak, rám is hatnak az érzései. Nem, nem zavar, örülök én annak, hogy így érzi magát, főleg, hogy miattam érzi így magát – ha másról lenne szó, úgyis darabokra tépném az illetékest. Na, de ilyen gondolatokat most a háttérbe szorítom, mert szépen, lassan megérkezünk, és nem akarom, hogy a gyilkolásról szóló gondolatok ködösítsék el az elmém. Ma ő a fontos, ő a lényeg, és ha valami adódik, azt inkább csendben intézem. Neki arról nem kell tudnia. Ahogy belém karol, kicsit olyan az érzés, mintha áramütés futna végig rajtam. Hiába, nem éreztem életem során valami gyakran a szerelmet, pontosabban legutoljára kölyökként. Azóta el is felejtettem, hogy milyen inkább menekültem bele a kóbor numerák világába, aminek még az sem vetett véget, hogy valaki egy miniatürizált üvöltőgépet pakolt a küszöbömre. Most viszont, ahogy ismét fölfedezem az érzést, amelyet kölyökkoromban olyan biztosnak és halhatatlannak véltem… Furcsa. Ez a legjobb szó rá. Hosszú ideig gondoltam megvetéssel arra a kölyökre, aki egykor voltam. Most már úgy gondolom, voltak dolgok, amiket jobban tudott nálam. – Ha emlékezetem nem csal, ma este a Rómeó és Júlia van műsoron. Vagy Shakespeare valamelyik másik műve, de szerintem az – mondom. Hangomon talán nem érzi, de nem vagyok nagy híve ennek a darabnak. A mindent elöntő, felölelő szerelem, amiért meghalni is érdemes, mert a másik nélkül nem lehet élni… Ugyan már, kérem, ez a tinédzsereknél működik, felnőtt embereknél ritkásabban. De ha ő szereti az ilyesmit, én végigülöm vele. Ha elalszok közben, majd leordíthatja a fejemet utána. Na jó, nem hiszem, hogy ilyesmit tenne, de nem is akarom, hogy megharagudjon rám, szóval ittam kávét mielőtt elindultunk. A kapu előtt strázsáló, láthatóan szarráfagyó srácnak odanyújtom a jegyeket, aki csak bólint, és már mehetünk is befelé. Odabent kellemes meleg fogad, szóval feltételezem, hogy a srác az innen kitóduló levegőn él. – Szabad a kabátját, hölgyem? – kérdezem mosollyal az ajkamon. Igen, a tükör előtt állva gyakoroltam, szóval most már egészen jól működik.
- Rómeó és Júlia? Kérdezek vissza szinte rögtön felvont szemöldökkel. Nem arról van szó, hogy ne értékelném Shakespeare munkásságát, de a jelenlegi lelkiállapotomhoz nem nagyon illik ez a mű. Valahogy túlságosan is negatív a szememben. Mindig az volt, pedig én aztán mindenben megtalálom a jót, de azt hagyjuk már, hogy két szerelmes fiatal kénytelen a halálba menekülni, mert a családjuk nem tolerálja az érzéseiket, és nem képesek miattuk a háttérbe szorítani az ellentéteiket… - Bíztató. Jegyzem meg, de azért mosolygok, mert bár szerelmes vagyok, de arra nem lennék képes soha, hogy megöljem magam, ezzel elfutva a problémák elől. Meg aztán, a bennem élő fenevad úgysem hagyná, ő az utolsó lélegzetéig küzdene az életéért. Az biztos, hogy ezután meg kell majd néznem otthon valami vígjátékot, mert az ilyesmitől még én is képes vagyok szürkének látni a világot. Egyszerűen vannak olyan történetek, amik nem nekem valók. Azonban a színházat szerettem, és ha másért nem, hát a színészekért remélhetőleg megéri a dolgot, na jó, természetesen Rayyel lenni minden körülmények között csodálatos, úgyhogy igazából nekem teljesen mindegy, hol vagyunk, és mit csinálunk. Nyilván akadhatnak extrém esetek, amiket nem élveznék túlzottan, de attól még megnyugtató lenne, hogy ott van a közelemben. A jegyszedő srácra rámosolygok, szegény ne érezze magát olyan pocsékul idekinn a hidegben, ha nem kezdődne hamarosan az előadás, akkor még szóval is tartanám egy darabig, de nem biztos, hogy azt Ray értékelné. Mondjuk, még a féltékenység jeleit nem véltem felfedezni rajta, de talán jobb is, ha nem generálok ilyesmit, szándékosan persze sosem tenném, de vannak, akik félreértelmezik a kedvességemet. - Természetesen, uram! Igazából, tényleg sugárzok, rólam biztos, hogy lesír, hogy szerelmes vagyok, mert minden érzésem ott van az arcomon, a lélektükreim csillognak, és szinte le sem bírom venni a szemem Rayről. - Nagyon-nagyon rég voltam színházban, úgyhogy örülök, hogy eljöttünk. Azért, ha lesz még ilyenre lehetőségünk a közeljövőben, meg fogom kérni, hogy valami vidámabb műsor legyen a cél.
– Miért? Azt hittem, ti, nők szeretitek ezt a sztorit – jegyzem meg. Hogy őszinte legyek, a melléfogás gondolatára kicsit megnyúlik a képem. Be kell látnom, az ellenkező nem lelkivilágáról meglehetősen keveset tudom, bár a bemeneti nyílásokat meg elég jól ismerem, szóval biológiával kiváltom a hiányosságaimat. Szóval nekem aztán halovány lila segédfogalmam sincs arról, mit akarnak, csak annyit tudok, hogy mindig valami Rómeóra meg Edwardra várnak. Na már most, egyszer megtapasztaltam, milyen az az Edward, és azóta is várok az új TV-re, mert nem találtam a távkapcsolót és inkább kivágtam az egészet az ablakon. De azért remélem, nem fogtam mellé teljesen és tökéletesen. Tekintetem inkább a jegyre téved, és a sor meg persze a hely számát keresem. Csak magamban nyugtázom, mielőtt az öltönyöm zsebébe helyezném mindkettőt. Szerencsére a memóriám egészen jó, nagy bajban is lennék, ha nem volna az. Igaz, a vérvonalamat tekintve inkább lenne ironikus, de azon nevetni lehet, én pedig nem vagyok az a típus, aki szokott. Igen, ez is olyan dolog, amit tanulnom kell majd. A jegyszedő srác visszamosolyog Bellsre, amire kedvem lenne rávicsorogni a kölyökre, de annak nem lenne túlságosan sok értelme. Egyébként sem szabad veszélyeztetni a titkunkat, és lássuk be, az emberek nem szoktak egymásra morogni meg vicsorogni. Tökön szokták térdelni a másik, potenciális hímet, de azt meg valószínűleg Annabelle nem értékelné. Szóval marad a csendes ellenállás, meg az arc megjegyzése, hogy ha a srácot valaha is meglátom a hotel környékén ólálkodni, egy kilencmilis golyó ütötte lyukat helyezzek rá valahol ágyéktájban. Finoman veszem le a kabátját, majd sétálok az oldalán a ruhatárhoz, ahogy átnyújtom előbb az övét, majd a sajátomat. A kedvesnek tűnő, pirospozsgás arcú hölgy éppen csak nem kezd el arról elmélkedni hangosan, mikor látott utoljára ilyen párocskát, de lehet, jobb is, mert akkor a felesleges csiripelésért megkapná a magáét. – Én is örülök – felelem. És akkor nem fűzöm hozzá, én mikor voltam utoljára színházban, mert hamar kisülne a turpisság. Nem mondom, hogy nem hiányoznak azok a napok, amikor a kulturális szórakozást éltük meg Dommal, de ma már… Ma már jobb, hogy Annabelle mellett vagyok. – Mit gondolsz, keressük meg a helyünket? Körülöttük több embert is látok, de messze nem akkora a vendégsereg, mint amilyenre számítottam. Hiába, itt, a civilizáció segglyukában, Alaszkában jobbra nem is számíthat az ember. Mentünk volna el Chicagóban egy ilyen előadásra, ott teltház volt minden alkalommal.
- Én a magam részéről inkább az előbb szenvedünk, és utána van happy end dolgokat szeretem. Feleltem mosolyogva, persze, valahol nagyon mélyen biztos romantikus dolog együtt meghalni, ezzel a részével nincs is semmi bajom, engem a többi zavar, a miértek. Ez olyan, mintha, Ray apja, meg az én apám ősellenségek lennének, és nem lehetnénk együtt. Más kérdés, hogy bizonyos értelemben ez a személy egy és ugyanaz. Ettől függetlenül az előadást nagyon szívesen megnézem, nincs vele semmi bajom, csak örülök, hogy sosem voltam olyan helyzetben, mint Júlia. Észlelem, hogy Ray kicsit berág a jegyszedő srácra, de nincs semmi oka rá. Én a világ legcsodálatosabb férfijára sem néznék úgy, ahogy rá, jó, nekem tulajdonképpen Ray tölti be ezt a szerepet, de szerintem ezt fölösleges lenne ecsetelnem. A hülye is látja, hogy nézek rá. Mérhetetlenül örülök, hogy eljutottunk idáig, most már valahogy nagyon távolinak tűnik az a pillanat, amikor ezüst pengét szegezett a torkomnak, és talán képes is lett volna megölni. Mondjuk, akkor és ott inkább meghaltam volna, ha nem hallgat meg, és tudom neki bebizonyítani, hogy én sosem vertem át. Hagyom, hogy levegye a kabátom, jól esik kicsit hölgyként viselkedni, ritkán van lehetőségem ilyesmire, többnyire csak tönkretenném a csinos ruhákat a vérrel, annak meg nincs semmi értelme. - Persze! Nem kérem el a jegyeket, ő csak tudja, hogy hova szól a helyünk, vagy ha nem, majd megnézi. Hagyom, hogy vezessen, nekem nem gond ilyen téren a háttérbe húzódni, lévén közel sem vagyok egy vérmes, domináns nőstény. Jó nekem így, finoman, egyszerűen. Az nekem is feltűnik, hogy viszonylag kevesen vannak, de nem baj, legalább annyival is kisebb lesz a zsivaj, azt nagyon nem szeretem, amikor egyesek az előadások közepette duruzsolnak. Egyedül a gyerekeknek tudom elnézni, de remélem, ilyenkor senki sem hoz már ide lurkókat, nekik már ágyban a helyük. Lopva a karórámra pillantok, és úgy tűnik, már némileg sürget is minket az idő. - Hú, siessünk, mindjárt kezdődik. Aztán, amint helyet foglaltunk, még csenek magamnak egy gyors, de annál finomabb és érzékibb csókot, mert hát, miért ne… utána ismerve magamat úgyis bele fogok feledkezni a műsorba. Valamint, még ülve is fogom Ray kezét, remélem, nem fogja túlságosan kellemetlennek találni a dolgot.
Elmosolyodom azon, amit mond. Nem, nincs ellenemre, egyszerűen csak teljesen másképp gondolom. Az elmúlt másfél évszázad megtanított arra, hogy a boldog befejezés, amire a többség vágyik, baromi szép illúzió. Én nem reménykedek benne. Éljek elég hosszú ideig, hogy jóvátegyem Bellsnek, amit elbasztam, aztán legalább egyvalaki jó emberként fog emlékezni rám. Másra én nem vágyok, és nem is vágyhatok. Nem akarok hosszú életet. Legyen „rövid”, de a lehetőségekhez mérten boldog. A kölyökre nem fecsérlek több időt. Megjegyeztem az arcát, ha legközelebb meglátom a közelünkben grasszálni, halott, annyi biztos. Más farkasnak sem tűröm el, hogy túlságosan „barátságos” legyen Annabelle közelében, nemhogy egy mocskos kis embernek. Hát hová fajul a világ, komolyan mondom? Emberek meg farkasok? Ne röhögtessük ki magunkat… Persze azt tudom, hogy nem Bells miatt kell félnem, de hát ismerem én a saját nememet. Gátlástalan szarháziak vagyunk, ha föláll a farkunk. Lassú, de magabiztos léptekkel lépdelek a székeink felé. Valahol fél távon vannak, középen, egészen jó helyen. A többség mögöttünk helyezkedik el. Azt tudom, hogy ha valaki megpróbálja megzavarni a nagy műélvezetet, hát én fogom és fordulatból képen lövöm. Áh, nem jó, az hangos, mi lenne, ha kést dobálnék? Ugye, máris jobb. Leülök a helyemre, Bells mellé, és már éppen megpróbálnék figyelni, amikor hirtelen megcsókol. Nem mondom, hogy nem lep meg a dolog, de én leszek a legutolsó ember, aki ellenkezik, ha egy hölgy éppen a szájába próbál jutni. – Ehhez hozzá tudnék szokni – vigyorgom rá. A keze az előadás alatt egyáltalán nem zavar. Próbálok figyelni, nem álomba zuhanni – azért a didibár ennél jóval interaktívabb –, és sikerül is elérnem a dolgot. Mondjuk a történet felénél elkezdem magam különböző háborús emlékképek újrajátszásával szórakoztatni az agyamban, de hallok mindent, ami körülöttem történik, a végjátékra pedig már ismét teljesen „éber” vagyok. A történetet meg úgyis ismerem, a színészek játéka meg… Nos, lényegesen túl fogom élni mindegyiküket, majd kiderül, hogy mit gondolt róluk az utókor. Ha gondol bármit is róluk. – Ez jó volt – mondom még mindig ülő helyemben, amikor a társulatot már másodjára tapsolják vissza. Gépiesen ütögetem össze a kezemet, arcomon látni némi boldogságot, de ez inkább Annabelle-nek szól, semmint a színészi játéknak. Én kész vagyok lelépni innen. – Mit gondolsz, merre tovább?
- Lassan kénytelen is leszel hozzászokni. Kacsintottam pajkosan, ami talán nem illett hozzám, de na, néha még én is képes vagyok meglepetésekre. Ilyen téren meg már eléggé be vagyok sózva, nem véletlenül van csodaszép csipke a ruhám alatt. Akármennyire is félek attól, hogy halál béna lehetek esetleg, nem bírok tovább várni. Egész életemben rá vártam, ránk, elég volt belőle. Jó lenne egy kicsit boldognak lenni minden tekintetben. Szükségem van rá, és biztosan neki is. Én azért figyelem a műsort, ha már kifizette érte a jegyeket, meg elhozott, kötelességtudóan végignézem. Akkor is úgy tennék, ha halál béna színészek játszanának, de szerencsére nincs így. Valahol az előadás közepén jövök rá, hogy iszonyatosan kell pisilnem, de úgy, hogy nagyjából két percre rá keresztbe is vetem a lábaimat, hogy nehogy baj legyen. Jellemző… kedves Bells, ma sem úszod meg anélkül, hogy ne legyél halál ciki. Szerintem annak ellenére, hogy a karmám a pozitív irányban nagyjából a csillagos eget verdesheti, mindig szívok. Nem is értem, hogy van ez. Ennek ellenére szerencsére hamar beszippant ismét a látvány, ha a történet nem is, és egyszer csak azon kapom magam, hogy legördül a függöny. - Na, ne kamuzz, alig figyeltél oda. Öltök rá nyelvet, én sokkal lelkesebben tapsolok, majd állok fel, és holt biztos, hogy gyorsan becélzom a női mosdót, mert anélkül nekem végem. - Elmehetnénk táncolni. Szerintem az Orfeumhoz elég elegánsak vagyunk. Mit szólsz? De felőlem lehet bármi más, nekem mindegy, csak veled legyek. Viszont most el kell rohannom a mosdóba… Várj meg kint vagy az előcsarnokban, sietek! Gyorsan megcsókolom megint, mert hát, ebből nekem sosem elég, aztán már sietek is kifelé. Kicsit nehezebben haladok a tömegben, de hamar becélzom a mosdót, és bár várnom kell egy kicsit, míg bejutok, mert persze más is járt úgy, mint én, de aztán csak sikerül megkönnyebbülnöm. Aztán meg észre sem veszem, hogy hosszú perceket töltök azzal, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, meg megigazítsam a vörös tincseimet, mert hát… muszáj előtte tökéletesnek lennem.
Kezdőlap
Ha nem írsz már rá, akkor majd kérj egy zárást 
