Aaarrgggh... Te jó szagú atya világ... Fogalmam sincs róla, hogy most inkább érzem magam egy tapasztalatlan, lelkes és csalafinta kölyöknek, vagy egy olyan igazi, érett férfinak, aki egészen egyszerűen rég volt nővel. Fogalmam sincs, hogy melyik lenne helytállóbb. A lényeg az, hogy a farkasom is és én is majd megveszünk, főleg azután, hogy Charlotte kifejezi az örömét, és azt, hogy annak örül, én így döntöttem. Én. Igen, én hoztam meg ezt a döntést és nem ő. De még ha Ő is hozta volna, hát akkor is madarat lehetne fogatni velem. Ezek után George sem tűnik már akkora fenyegetésnek... Mondanám, hogy én fiatal és jóképű vagyok, de ugyebár... Nem, ennyire... sőt, egyáltalán nem gondolom ezt magamról. Főleg nem George mellé állítva. Csak egy hosszú és elhaló sóhajjal fejezem ki, hogy mélységesen egyetértek azzal a bizonyos sóvárgással. Talán... Akkor ő is ugyan azt érzi most George felé, mint én iránta? Nem, az semmiképpen sem lehet. Hiszen egy éve már, talán több is, hogy nem találkoztunk, és ami azt illeti, azóta én nem voltam senkivel sem. - Tudom, hogy én nem azért lettem beharapva, mert erős vagyok vagy voltam. - vonok vállat, és engem ez a dolog egyáltalán nem zavar - Hanem hogy örömet szerezzek Neked. És én... Ezt készséggel vállaltam és igazándiból... - megvakarom a tarkóm zavartan - Nagyon hiányzott, hogy ezt megtegyem. A szavaim őszinték, mert titkon tényleg vágytam "másfajta" törődésre is, mint amit Darrenék adnak nekem. Ha jobban belegondolok, ez olyan, mint a függőség. És ha még jobban belegondolok, nem tudnék mást elképzelni Charlotte helyére. Az már meg sem fordul a fejemben - mert nincs elég tapasztalatom -, hogy mások nem is úgy csinálják azt, mint ahogyan mi. És ha ez eljutna a tudatomig, akkor talán még nevetnék is, hogy mégis hogy lehet máshogyan szexelni? Nem érteném meg, az már egyszer fix. Hasonlóképpen, ahogyan Ő, én is haloványan mosolyodom el arra, hogy az a férfi csak egy ember. Értem én, hogy mire céloz ezzel. Egyértelmű, hogy nincs benne semmi különleges és tényleg csak egy a sok közül. Masára még véletlenül se gondolok úgy, mint csak egy emberre (jó, most már nem az) és azt sem hiszem, hogy Charlotte rá is utalt volna ezzel - pedig esélyes, hogy megtette. Meg vagyok győződve arról, hogyha ismerné, akkor ő is látná benne azt a különlegességet, amit én Na de, majd ennek is eljön az ideje. Már alig várom, hogy mindent tisztázhassunk és csillapodjanak a kedélyek. Új céljaim lettek az elmúlt percekben, és bár két lábbal állok a földön, mégis úgy érzem, hogy repülni tudnék. A nevetése hívogatón, édesen cseng a fülemben és ahogy felcsúsznak a kezei a felkaromra, és végigsimít... Egy pillanatra le kell hunynom a szemeimet és erőteljesen kifújni a levegőt, mert lassan ott tartok, hogy fel fogok robbanni. De tényleg! - Hah, könnyű azt mondani... - mármint, hogy legyek türelmes - Ha nem ismernélek, és tudnám, hogy nem érdemelsz ilyen... körülményeket, akkor azt hiszem, hogy nem lennék képes kivárni még ezt a kicsit sem. Mi történt a hangommal? Egészen mélyen és furcsán... Kéjesen hangzott fel, szinte már követelőzően. Ezen kissé meg is lepődöm, de aztán ha úgy tűnik, hogy Ő nem veszi zokon, akkor betudom annak, hogy egyszerűen egy délceg dalia vagyok, aki mindent megtesz azért, hogy a Nő boldog legyen.
Vártam már a mai estét. Na, tűpárnán azért nem ültem egészen végig, és lássuk be, egyszer már megfordult a fejemben, hogy kihúzom magam alóla, de nem tettem. Mégis mit mondtam volna? Hogy elkaptam a náthát? Na, ennyire ostoba azért még én sem vagyok. Egyébként csak aggódok. Hiába viselem a legjobb öltönyöm, hiába borotválkoztam az elmúlt évtizedben valószínűleg először normálisan, attól még leríhat rólam, hogy az elmúlt másfél évszázadban a legkulturáltabb hely, ahová betettem a lábam, az a sztriptízbár volt. Nem vagyok egy mintapéldány, az egyszer biztos, de Annabelle megszavazott nekem egy második lehetőséget, én pedig próbálom nem elcseszni. Szóval Éppen aktuális párom, Emily most visszamarad, én pedig teljes harci szerelésben álltam meg Annabelle ajtaja előtt. Persze vagy két ezüstpenge, egy Beretta M9-es, meg két póttár megbújik a zakó alatt, de erről senkinek nem szükséges tudnia rajtam kívül. Nem balhét keresni megyek ugyan, de ha mondjuk fölbukkan az a szemeteszsáknak való farkas, aki képes volt leszedálni, tudni fogom, mit, hogyan és mikor érdemes használnom. Meg amúgy sem árt az elővigyázatosság. Bár alapvetően a motorokat preferálom, de ez alkalomra kölcsönkértem egy kocsit, mert mindenféle előkészületnek véget vetne, ha mondjuk szétzilálna bennünket a menetszél. Jobb ez így, meleg is, kényelmes is, csak kevésbé kellene aggódnom az este miatt. Magamnak sem teszek jót vele, tudom. Mikor megérkezünk, természetesen átsietek a másik oldalra, és kinyitom előtte az ajtót. Elhatároztam, ma az úriember leszek, akit még kölyökkorunkban ismert, nem pedig az, aki vagyok és voltam az elmúlt évszázadban. Az a farkas hátramaradt a hotelben. – Szabad a kezét, Miss. Evans? – kérdezem. Egyik kezemben a jegyeket tartom, a másikat pedig felé nyújtom, hogy kisegítsem a kocsiból, és hogy foghassam az övét. Százhetvenhez közeledek, de valahol megpróbálhatok legalább egy éjszaka nem önmagam, hanem a kölyökkorom romantikus nyálgombóca lenni, nem igaz?
Én viszont határozottan tűpárnán ültem egész végig, vagyis, én sokkal inkább jellemezném egy aranyos, pihe-puha rózsaszín felhőcskének, ami kényelmes, és meleg, ésésésés… wáááá… Kész tragédia volt, míg eldöntöttem, milyen ruhát vegyek fel, de végül csak kitaláltam. Muszáj volt, hogy lélegzetelállító legyen, és elegáns, merthogy színházba megyünk, nem valami füstös kricsmibe. A dögös macát majd előhúzom magamból valamikor máskor. Igazi nőhöz méltóan nagyjából fél napja készülődök, szegény Norát szerintem már jó alaposan lezsibbasztottam, mert ha húsz ruhában nem kellett végignéznie, és kiértékelnie, akkor egyben sem. Jó, ő úgyis olyan aranyos, hogy szerintem nem unatkozott, vagy ha igen, remekül leplezte. A cipő és a kiegészítők könnyebb falatnak ígérkeztek, még a fehérneműt is seperc alatt kiválasztottam, de szerencsére végül megleltük az igazit. A gyönyörű piros ruha meglehetősen tökéletes volt erre az alkalomra, legalábbis én meg voltam győződve róla. Mondjuk, mindezt könnyedén elfelejtettem, mikor megláttam Rayt az ajtóban öltönyben, és onnantól kezdve már nem is láttam mást, csak őt. Meg a szívecskéket a feje körül. Jó, ennyire azért nem volt súlyos a helyzet, de azért odaképzeltem. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, madarat lehetett volna velem fogatni, és azt sem bántam, ha ezt esetleg mindenki látja rajtam. Teljesen be vagyok zsongva, atya ég, amióta ismerem, erre vágyom, mármint, egy igazi randira, és most tényleg megyünk. El se hiszem. Már csak nem kellene elrontanom valami butasággal, hajlamos vagyok néha ilyesmire. Mikor megérkezünk, már szállnék ki a kocsiból, de megelőz, és kinyitja nekem az ajtót, meg nyújtja a kezét. Holt biztos, hogy ő is rendesen kitesz magáért. Igazából, nekem nagyon imponál, de csak remélni merem, hogy ő nem érzi pocsékul magát közben, mert akkor semmit sem ér az egész. Nekem sokkal fontosabb, hogy ő jól érezze magát, minthogy én magam. - Természetesen! Nyújtom mosolyogva a kezem, majd amint kiszálltam, bele is karolok. Mi tagadás, emlékeztet arra, akinek megismertem, de fogalmam sincs, mennyi létjogosultsága van annak a valakinek ebben a világban, 150 év keserű tapasztalatával egyetemben. Mindenesetre, ha úgy fogom látni, hogy pocsékul van a dolog miatt, úgyis leállítom. - Mit is nézünk meg? Kiment a fejemből… Persze hogy ki, mert csak arra tudtam gondolni, hogy vele nézem, az már teljesen mindegy, hogy micsodát.
Mit ne mondjak, gyönyörűen néz ki. Annabelle tényleg ritka és lélegzetelállító szépség, mindig is az volt. Már kölyökkorunkban is volt benne valami különleges, tudom. Azt a ruhát pedig mintha csak ráöltötték volna, kérem szépen. Na jó, ennyi bókot tudtam csak elolvasni a mai este előtt, mert az összes weblap azzal fogadott, hogy a szépség belülről fakad, meg bókoljunk, ne pisiljünk a hátsó ülésre – igen, az egyik kutyáknak szólt –, szóval nem lettem sokkal okosabb. Érzem az energiáin, hogyan érzi magát, és mit ne mondjak, rám is hatnak az érzései. Nem, nem zavar, örülök én annak, hogy így érzi magát, főleg, hogy miattam érzi így magát – ha másról lenne szó, úgyis darabokra tépném az illetékest. Na, de ilyen gondolatokat most a háttérbe szorítom, mert szépen, lassan megérkezünk, és nem akarom, hogy a gyilkolásról szóló gondolatok ködösítsék el az elmém. Ma ő a fontos, ő a lényeg, és ha valami adódik, azt inkább csendben intézem. Neki arról nem kell tudnia. Ahogy belém karol, kicsit olyan az érzés, mintha áramütés futna végig rajtam. Hiába, nem éreztem életem során valami gyakran a szerelmet, pontosabban legutoljára kölyökként. Azóta el is felejtettem, hogy milyen inkább menekültem bele a kóbor numerák világába, aminek még az sem vetett véget, hogy valaki egy miniatürizált üvöltőgépet pakolt a küszöbömre. Most viszont, ahogy ismét fölfedezem az érzést, amelyet kölyökkoromban olyan biztosnak és halhatatlannak véltem… Furcsa. Ez a legjobb szó rá. Hosszú ideig gondoltam megvetéssel arra a kölyökre, aki egykor voltam. Most már úgy gondolom, voltak dolgok, amiket jobban tudott nálam. – Ha emlékezetem nem csal, ma este a Rómeó és Júlia van műsoron. Vagy Shakespeare valamelyik másik műve, de szerintem az – mondom. Hangomon talán nem érzi, de nem vagyok nagy híve ennek a darabnak. A mindent elöntő, felölelő szerelem, amiért meghalni is érdemes, mert a másik nélkül nem lehet élni… Ugyan már, kérem, ez a tinédzsereknél működik, felnőtt embereknél ritkásabban. De ha ő szereti az ilyesmit, én végigülöm vele. Ha elalszok közben, majd leordíthatja a fejemet utána. Na jó, nem hiszem, hogy ilyesmit tenne, de nem is akarom, hogy megharagudjon rám, szóval ittam kávét mielőtt elindultunk. A kapu előtt strázsáló, láthatóan szarráfagyó srácnak odanyújtom a jegyeket, aki csak bólint, és már mehetünk is befelé. Odabent kellemes meleg fogad, szóval feltételezem, hogy a srác az innen kitóduló levegőn él. – Szabad a kabátját, hölgyem? – kérdezem mosollyal az ajkamon. Igen, a tükör előtt állva gyakoroltam, szóval most már egészen jól működik.
- Rómeó és Júlia? Kérdezek vissza szinte rögtön felvont szemöldökkel. Nem arról van szó, hogy ne értékelném Shakespeare munkásságát, de a jelenlegi lelkiállapotomhoz nem nagyon illik ez a mű. Valahogy túlságosan is negatív a szememben. Mindig az volt, pedig én aztán mindenben megtalálom a jót, de azt hagyjuk már, hogy két szerelmes fiatal kénytelen a halálba menekülni, mert a családjuk nem tolerálja az érzéseiket, és nem képesek miattuk a háttérbe szorítani az ellentéteiket… - Bíztató. Jegyzem meg, de azért mosolygok, mert bár szerelmes vagyok, de arra nem lennék képes soha, hogy megöljem magam, ezzel elfutva a problémák elől. Meg aztán, a bennem élő fenevad úgysem hagyná, ő az utolsó lélegzetéig küzdene az életéért. Az biztos, hogy ezután meg kell majd néznem otthon valami vígjátékot, mert az ilyesmitől még én is képes vagyok szürkének látni a világot. Egyszerűen vannak olyan történetek, amik nem nekem valók. Azonban a színházat szerettem, és ha másért nem, hát a színészekért remélhetőleg megéri a dolgot, na jó, természetesen Rayyel lenni minden körülmények között csodálatos, úgyhogy igazából nekem teljesen mindegy, hol vagyunk, és mit csinálunk. Nyilván akadhatnak extrém esetek, amiket nem élveznék túlzottan, de attól még megnyugtató lenne, hogy ott van a közelemben. A jegyszedő srácra rámosolygok, szegény ne érezze magát olyan pocsékul idekinn a hidegben, ha nem kezdődne hamarosan az előadás, akkor még szóval is tartanám egy darabig, de nem biztos, hogy azt Ray értékelné. Mondjuk, még a féltékenység jeleit nem véltem felfedezni rajta, de talán jobb is, ha nem generálok ilyesmit, szándékosan persze sosem tenném, de vannak, akik félreértelmezik a kedvességemet. - Természetesen, uram! Igazából, tényleg sugárzok, rólam biztos, hogy lesír, hogy szerelmes vagyok, mert minden érzésem ott van az arcomon, a lélektükreim csillognak, és szinte le sem bírom venni a szemem Rayről. - Nagyon-nagyon rég voltam színházban, úgyhogy örülök, hogy eljöttünk. Azért, ha lesz még ilyenre lehetőségünk a közeljövőben, meg fogom kérni, hogy valami vidámabb műsor legyen a cél.
– Miért? Azt hittem, ti, nők szeretitek ezt a sztorit – jegyzem meg. Hogy őszinte legyek, a melléfogás gondolatára kicsit megnyúlik a képem. Be kell látnom, az ellenkező nem lelkivilágáról meglehetősen keveset tudom, bár a bemeneti nyílásokat meg elég jól ismerem, szóval biológiával kiváltom a hiányosságaimat. Szóval nekem aztán halovány lila segédfogalmam sincs arról, mit akarnak, csak annyit tudok, hogy mindig valami Rómeóra meg Edwardra várnak. Na már most, egyszer megtapasztaltam, milyen az az Edward, és azóta is várok az új TV-re, mert nem találtam a távkapcsolót és inkább kivágtam az egészet az ablakon. De azért remélem, nem fogtam mellé teljesen és tökéletesen. Tekintetem inkább a jegyre téved, és a sor meg persze a hely számát keresem. Csak magamban nyugtázom, mielőtt az öltönyöm zsebébe helyezném mindkettőt. Szerencsére a memóriám egészen jó, nagy bajban is lennék, ha nem volna az. Igaz, a vérvonalamat tekintve inkább lenne ironikus, de azon nevetni lehet, én pedig nem vagyok az a típus, aki szokott. Igen, ez is olyan dolog, amit tanulnom kell majd. A jegyszedő srác visszamosolyog Bellsre, amire kedvem lenne rávicsorogni a kölyökre, de annak nem lenne túlságosan sok értelme. Egyébként sem szabad veszélyeztetni a titkunkat, és lássuk be, az emberek nem szoktak egymásra morogni meg vicsorogni. Tökön szokták térdelni a másik, potenciális hímet, de azt meg valószínűleg Annabelle nem értékelné. Szóval marad a csendes ellenállás, meg az arc megjegyzése, hogy ha a srácot valaha is meglátom a hotel környékén ólálkodni, egy kilencmilis golyó ütötte lyukat helyezzek rá valahol ágyéktájban. Finoman veszem le a kabátját, majd sétálok az oldalán a ruhatárhoz, ahogy átnyújtom előbb az övét, majd a sajátomat. A kedvesnek tűnő, pirospozsgás arcú hölgy éppen csak nem kezd el arról elmélkedni hangosan, mikor látott utoljára ilyen párocskát, de lehet, jobb is, mert akkor a felesleges csiripelésért megkapná a magáét. – Én is örülök – felelem. És akkor nem fűzöm hozzá, én mikor voltam utoljára színházban, mert hamar kisülne a turpisság. Nem mondom, hogy nem hiányoznak azok a napok, amikor a kulturális szórakozást éltük meg Dommal, de ma már… Ma már jobb, hogy Annabelle mellett vagyok. – Mit gondolsz, keressük meg a helyünket? Körülöttük több embert is látok, de messze nem akkora a vendégsereg, mint amilyenre számítottam. Hiába, itt, a civilizáció segglyukában, Alaszkában jobbra nem is számíthat az ember. Mentünk volna el Chicagóban egy ilyen előadásra, ott teltház volt minden alkalommal.
- Én a magam részéről inkább az előbb szenvedünk, és utána van happy end dolgokat szeretem. Feleltem mosolyogva, persze, valahol nagyon mélyen biztos romantikus dolog együtt meghalni, ezzel a részével nincs is semmi bajom, engem a többi zavar, a miértek. Ez olyan, mintha, Ray apja, meg az én apám ősellenségek lennének, és nem lehetnénk együtt. Más kérdés, hogy bizonyos értelemben ez a személy egy és ugyanaz. Ettől függetlenül az előadást nagyon szívesen megnézem, nincs vele semmi bajom, csak örülök, hogy sosem voltam olyan helyzetben, mint Júlia. Észlelem, hogy Ray kicsit berág a jegyszedő srácra, de nincs semmi oka rá. Én a világ legcsodálatosabb férfijára sem néznék úgy, ahogy rá, jó, nekem tulajdonképpen Ray tölti be ezt a szerepet, de szerintem ezt fölösleges lenne ecsetelnem. A hülye is látja, hogy nézek rá. Mérhetetlenül örülök, hogy eljutottunk idáig, most már valahogy nagyon távolinak tűnik az a pillanat, amikor ezüst pengét szegezett a torkomnak, és talán képes is lett volna megölni. Mondjuk, akkor és ott inkább meghaltam volna, ha nem hallgat meg, és tudom neki bebizonyítani, hogy én sosem vertem át. Hagyom, hogy levegye a kabátom, jól esik kicsit hölgyként viselkedni, ritkán van lehetőségem ilyesmire, többnyire csak tönkretenném a csinos ruhákat a vérrel, annak meg nincs semmi értelme. - Persze! Nem kérem el a jegyeket, ő csak tudja, hogy hova szól a helyünk, vagy ha nem, majd megnézi. Hagyom, hogy vezessen, nekem nem gond ilyen téren a háttérbe húzódni, lévén közel sem vagyok egy vérmes, domináns nőstény. Jó nekem így, finoman, egyszerűen. Az nekem is feltűnik, hogy viszonylag kevesen vannak, de nem baj, legalább annyival is kisebb lesz a zsivaj, azt nagyon nem szeretem, amikor egyesek az előadások közepette duruzsolnak. Egyedül a gyerekeknek tudom elnézni, de remélem, ilyenkor senki sem hoz már ide lurkókat, nekik már ágyban a helyük. Lopva a karórámra pillantok, és úgy tűnik, már némileg sürget is minket az idő. - Hú, siessünk, mindjárt kezdődik. Aztán, amint helyet foglaltunk, még csenek magamnak egy gyors, de annál finomabb és érzékibb csókot, mert hát, miért ne… utána ismerve magamat úgyis bele fogok feledkezni a műsorba. Valamint, még ülve is fogom Ray kezét, remélem, nem fogja túlságosan kellemetlennek találni a dolgot.
Elmosolyodom azon, amit mond. Nem, nincs ellenemre, egyszerűen csak teljesen másképp gondolom. Az elmúlt másfél évszázad megtanított arra, hogy a boldog befejezés, amire a többség vágyik, baromi szép illúzió. Én nem reménykedek benne. Éljek elég hosszú ideig, hogy jóvátegyem Bellsnek, amit elbasztam, aztán legalább egyvalaki jó emberként fog emlékezni rám. Másra én nem vágyok, és nem is vágyhatok. Nem akarok hosszú életet. Legyen „rövid”, de a lehetőségekhez mérten boldog. A kölyökre nem fecsérlek több időt. Megjegyeztem az arcát, ha legközelebb meglátom a közelünkben grasszálni, halott, annyi biztos. Más farkasnak sem tűröm el, hogy túlságosan „barátságos” legyen Annabelle közelében, nemhogy egy mocskos kis embernek. Hát hová fajul a világ, komolyan mondom? Emberek meg farkasok? Ne röhögtessük ki magunkat… Persze azt tudom, hogy nem Bells miatt kell félnem, de hát ismerem én a saját nememet. Gátlástalan szarháziak vagyunk, ha föláll a farkunk. Lassú, de magabiztos léptekkel lépdelek a székeink felé. Valahol fél távon vannak, középen, egészen jó helyen. A többség mögöttünk helyezkedik el. Azt tudom, hogy ha valaki megpróbálja megzavarni a nagy műélvezetet, hát én fogom és fordulatból képen lövöm. Áh, nem jó, az hangos, mi lenne, ha kést dobálnék? Ugye, máris jobb. Leülök a helyemre, Bells mellé, és már éppen megpróbálnék figyelni, amikor hirtelen megcsókol. Nem mondom, hogy nem lep meg a dolog, de én leszek a legutolsó ember, aki ellenkezik, ha egy hölgy éppen a szájába próbál jutni. – Ehhez hozzá tudnék szokni – vigyorgom rá. A keze az előadás alatt egyáltalán nem zavar. Próbálok figyelni, nem álomba zuhanni – azért a didibár ennél jóval interaktívabb –, és sikerül is elérnem a dolgot. Mondjuk a történet felénél elkezdem magam különböző háborús emlékképek újrajátszásával szórakoztatni az agyamban, de hallok mindent, ami körülöttem történik, a végjátékra pedig már ismét teljesen „éber” vagyok. A történetet meg úgyis ismerem, a színészek játéka meg… Nos, lényegesen túl fogom élni mindegyiküket, majd kiderül, hogy mit gondolt róluk az utókor. Ha gondol bármit is róluk. – Ez jó volt – mondom még mindig ülő helyemben, amikor a társulatot már másodjára tapsolják vissza. Gépiesen ütögetem össze a kezemet, arcomon látni némi boldogságot, de ez inkább Annabelle-nek szól, semmint a színészi játéknak. Én kész vagyok lelépni innen. – Mit gondolsz, merre tovább?
- Lassan kénytelen is leszel hozzászokni. Kacsintottam pajkosan, ami talán nem illett hozzám, de na, néha még én is képes vagyok meglepetésekre. Ilyen téren meg már eléggé be vagyok sózva, nem véletlenül van csodaszép csipke a ruhám alatt. Akármennyire is félek attól, hogy halál béna lehetek esetleg, nem bírok tovább várni. Egész életemben rá vártam, ránk, elég volt belőle. Jó lenne egy kicsit boldognak lenni minden tekintetben. Szükségem van rá, és biztosan neki is. Én azért figyelem a műsort, ha már kifizette érte a jegyeket, meg elhozott, kötelességtudóan végignézem. Akkor is úgy tennék, ha halál béna színészek játszanának, de szerencsére nincs így. Valahol az előadás közepén jövök rá, hogy iszonyatosan kell pisilnem, de úgy, hogy nagyjából két percre rá keresztbe is vetem a lábaimat, hogy nehogy baj legyen. Jellemző… kedves Bells, ma sem úszod meg anélkül, hogy ne legyél halál ciki. Szerintem annak ellenére, hogy a karmám a pozitív irányban nagyjából a csillagos eget verdesheti, mindig szívok. Nem is értem, hogy van ez. Ennek ellenére szerencsére hamar beszippant ismét a látvány, ha a történet nem is, és egyszer csak azon kapom magam, hogy legördül a függöny. - Na, ne kamuzz, alig figyeltél oda. Öltök rá nyelvet, én sokkal lelkesebben tapsolok, majd állok fel, és holt biztos, hogy gyorsan becélzom a női mosdót, mert anélkül nekem végem. - Elmehetnénk táncolni. Szerintem az Orfeumhoz elég elegánsak vagyunk. Mit szólsz? De felőlem lehet bármi más, nekem mindegy, csak veled legyek. Viszont most el kell rohannom a mosdóba… Várj meg kint vagy az előcsarnokban, sietek! Gyorsan megcsókolom megint, mert hát, ebből nekem sosem elég, aztán már sietek is kifelé. Kicsit nehezebben haladok a tömegben, de hamar becélzom a mosdót, és bár várnom kell egy kicsit, míg bejutok, mert persze más is járt úgy, mint én, de aztán csak sikerül megkönnyebbülnöm. Aztán meg észre sem veszem, hogy hosszú perceket töltök azzal, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, meg megigazítsam a vörös tincseimet, mert hát… muszáj előtte tökéletesnek lennem.
Dijon még mindig sehol. Hova a bánatba tud úgy eltűnni ez az isten csapása, hogy kisfaszom bal pattanásán se találom? Kezdett idegesíteni, ha előkerül, szarrá verem üdvözlésképpen, az már biztos, ezt nem fogja megúszni, de nem ám! Addig is nem árt megtudni, hogy valamelyik bolhacsoportosulásnak nincs-e sejtése róla, hol lehet az elkóborolt franciám, ha bármelyiknek is köze van hozzá, attól megtudom. Meg egyébként is, a környéket már ismerem, most ideje lesz barátságok kötését kezdenem, kapcsolatokat elmélyíteni, és a többi... Szóval muri lesz, legalábbis nekem, hogy a delikvens hogy fogja magát érezni interjú közben, az más kérdés. Színházba mentem. Ja, én. Meg is bántam, nem lehet bent bagózni, de mázli, hogy nem is előadást nézni jöttem ide. Kint a parkolóban egy kocsiból farkasszag áradt. És volt benne valami falkás is, leszarom, melyik brancs, a lényeg, hogy nem magányos. Hím és nőstény, istenem, az élet elkényeztet, de megérdemlem. A cigit elszívtam, elnyomtam, aztán bevetés indul, szimatolok ezerrel, mint egy vadászkopó és megyek is a szag után, amint biztos vagyok benne, hogy a mosdóban a nőstény, teljesen felrántom az eddig résnyire hagyott pajzsom, és megvárom, míg kijön, mert ilyen gavallér vagyok. Amint kilépett, elkaptam a karját és a hátsó kijárat felé tereltem, elegen voltak, hogy ne legyen túl feltűnő, közben pedig rászorítottam, hogy érezze, nem érdemes ellenkezni és azért magyaráztam is. - Te most velem jössz, tündérbogár - mondtam és kilöktem az ajtót, majd a saját kocsimhoz vonszoltam. Éreztem rajta a hím szagát, mire cseppet sem szívderítő vigyorra húztam a szám. - Remélem szeret téged az a kis nyikhaj - azzal leengedtem teljesen a pajzsom és szabadjára eresztettem a farkasom energiáit. Érezze csak a másik, hogy gebasz van a romi estéjében. Mellettem a nősténynek fojtogató lehetett, arra viszont figyeltem, hogy ne váltson alakot, nem hiányzott a plusz feltűnés. A járgány a lámpák fénykörén parkolt, így mikor odaértünk, takarásba kerültünk, nemes egyszerűséggel leütöttem és betettem az anyósülésre. Elsötétített ablakai vannak a kocsinak, megnézem azt az embert, aki belát rajta. ~ Kagylózz ide töki, ha nem jössz utánunk egymagadban ~ rágyújtottam közben, beszálltam és indítás ~, felcsinálom a szukád, aztán megölöm és részleteiben elhagyom a városban. ha jössz, akkor nyomos érv mellett elbeszélgetünk, aminek a végén mindenki megy szépen a maga dolgára, ti meg kefélhettek halásig. Nem vártam meg a választ, kigurultam a parkolóból és irány egy elhagyatott kis ház a város szélén. Mint a régi szép időkben! Ja, nem is, csak pár hónap telt el azóta, hogy utoljára ilyesmit csináltam. Ú, remélem jön, annyira snassz lenne simán kicsinálni a csajt, kell előtte némi feszkó, meg dráma és könnyek, nekem meg buli!
//Ha nem hallgatsz rá, Heine tényleg megöli... a narancs indítás átka. XD//
– Ez ellen sem fogok ellenkezni – mert nem. Elvégre, ha egy jó nő le akarja dugni a nyelvét a torkomon, én meg esetlegesen ezt mással csinálhatom később, az nekem aztán végképp nem probléma. Ez tipikusan olyan dolog, amit az ember megtanul, ha élete jelentős részét kurvázással tölti, de lehet, romantikus esti kikapcsolódásokhoz nem a legjobb jelige. Erre gondolva, meg persze az emlékeimben lubickolva ülöm végig az estét, és amikor fölállok, még szentül hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. – Ismerem a sztorit, és láttam, amit látni akartam – mosolyogtam rá. Gondolja csak azt, hogy őt figyeltem az idő nagy részében. És igaz, ami igaz, az emlékeim között föl-föl bukkant, de főleg azokat figyeltem. Ahogy előadja a terveit, bólintok. Tényleg jó ötlet, és igaz, ami igaz, eléggé elegánsak is vagyunk jelenleg egy görbe estére az Orfeumban. Úgyis én futtatom a helyet mostanában, bár igaz, ami igaz, éppen nem kellene bent lennem. VIP-helyiség, pezsgő, jó buli lesz ez… – Persze, menj csak, megvárlak. És úgy is teszek. Csöndesen beállok katonai pihenj-állásba az ajtó és a fal találkozásánál. Ekkor érzem meg azt a furcsa, idegen energiát. Halkan morgok, ahogy átjön az üzenet is. De most már nem vagyok olyan hülye, mint voltam, első dolgom elővenni a telefonomat. Tárcsázom Dantét, mert az Alfát mégsem zavarom ezzel, ő meg mégiscsak a First Lady, vagy mi a fene. Na jó, inkább alelnök. Leszarom, telefon. – Valami buzeráns, szarrágó kóbor elrabolta Bellst – közlöm vele hadarva, és így is folytatom. – Azt akarja, hogy kövessem. Tudjátok, hol vagyok, tudjátok követni őt is. Csendben gyertek, ne lásson titeket, vagy megöli. Hagyjátok, hogy beszéljek vele. Jobb esetben nem lesz semmi baj, ha mégis… Leszarom a saját testi épségem. Ennyit üzenek, azután a telefont a zsebembe süllyesztem, és sprintelek a kocsihoz. Az egész szöveget legfeljebb fél perc alatt toltam le a Bétának, aztán már a volán mögött is vagyok, és éppen látok egy kocsit távozni, amelynek lesötétített ablakai vannak. Szó nélkül követem, fél kézzel a kormányt fogom, a másikkal meg rendezkedem. Az én ablakaim is sötétítettek, szóval így éjjel csak nem lát be. Beretta megy az anyósülésre, az egyik kés hátra, a másik meg a zakó ujjába. Amikor kiszállok a pajzsom zár, mint a Berlini Fal, szóval fingom sincs, a többiek ideérnek-e. Magamhoz veszem a Berettát, kibiztosítom, és megközelítem az épületet.
- Már miért mennék? Kérdezem halkan, megijedni nem fogok, elég sokszor vonszolt már jó apám ide-oda, de azt azért szeretném tudni, hogy mi ez az egész. Nem is oly rég elmélkedtem a karmámról, erre tessék… szerintem odafenn engem nem szeretnek. Úgy tűnik, a hím nem ismeri az ellentmondást, ami jelenleg nem okoz épp felhőtlen örömöt, mert… most mi lesz? Mit akar tőlem? Meg miért pont én? Ilyen sablonos kérdések fogalmazódnak meg a fejemben, és őszintén szólva, aggódom. Bár a pajzsom pillanatok alatt rántom teljesen fel, és az máaodik bőrként simul rám. Az első gondolatom az, hogy bármit is akar, tőlem nem fogja megkapni, legyen szó információkról a falkámról, vagy akár Rayről, kihúzni belőlem semmit sem fog, inkább öljön meg, minthogy eláruljam azokat, akiket szeretek. Ha meg… el tudja venni, amit akar, vegye, nem érdekel, de az már nem rajtam fog múlni. Ray… meg ne ölesd magad, mert abba belepusztulok. - Ez esetben én meg remélem, hogy nem… Soha nem akartam ilyesmit kiejteni a számon, de ha ez ennyire fontos információ, akkor sosem kívántam még ilyen biztosan, hogy Ray érzései ne legyenek annyira mélyek. Azt hiszem, abba is bele tudnék pusztulni, de nem akartam, hogy bántsa... Ugyanakkor igenis tudtam, hogy utánam fog jönni, és abból baj lesz. Sajnos nem annak, aki elvonszol. Az erejét a felvont pajzsomnak hála nem éreztem olyan fojtogatónak, de még így is sikerült leszűrnöm, hogy sokkal erősebb nálam. Ez baj… tekintettel arra, hogy Ray és én majdnem ugyanannyi idősek vagyunk, tehát nem biztos, hogy neki lesz esélye. Hacsak nem lövi le… azt meg valahogy nem akartam, mert… senkinek sem akarok rosszat. Mondjuk, abban nem voltam biztos, hogy ezt még sokáig fogom így gondolni. Odaértünk egy kocsihoz, megjegyeztem a rendszámát, köszi, hülye még nem vagyok, bármennyire is legyen nagy szarban, és ha már olyan kedvesen képen törölt az erejével, lehúztam annyira a pajzsom, hogy ezt megüzenhessem Raynek, hátha odahaza ki tudnak deríteni róla valamit, bár esélyesebb, hogy lopott, de hát, a remény hal meg utoljára. Mellé meg még annyit, hogy vigyázzon, és ne akarjon mindenáron megmenteni… Tudom, hogy valószínűleg süket fülekre találok, de egy próbát muszáj tennem. Aztán pedig lekapcsolják a villanyt, és már fogalmam sincs semmiről, ami körülöttem történik. Legalábbis egy ideig…
A kocsi nem az enyém - a Hammerem Anchorage-ben pihen, itt "kölcsön" kocsikkal furikázok -, a ház le van árnyékolva, jelek ide be, vagy innen ki nem mehetnek, azért felkészültem, mert igaz, hogy nem reméltem, hogy rögtön az első vadászatom sikeres lesz, a terepet jó előre elkészítettem. Amint megérkeztünk, örömmel nyugtáztam, hogy Romeo is a seggünkben liheg, de még le van maradva némileg. Úgy szálltam ki a kocsiból, hogy a nyakánál húzva vittem magammal a nőstényt is, és könnyed mozdulattal emeltem fel, élő pajzsnak magam elé, fél kézzel kitartva, jelezve csórikámnak, hogy ha próbálkozik, szíve bimbaja hulla. ~ Minden fegyvert lepakolsz a házon kívülre és fegyvertelenül lépsz be, ha akár egy kisbicska lesz nálad, a nőstény halott ~ közöltem az állást de nem csuktam be magunk után az ajtót, szeretném látni, ahogy lepakol. ~ Úgy, hogy lássam ~ duruzsoltam, negédesen mosolyogva, a szukát pedig egy faszékre ültettem, mögötte helyezkedve el. Végig úgy navigáltam, hogy egy pillanatra se tudjon Romeo úgy meglőni, ha van nála stukker, hogy a csaj ne sérüljön. Ha a hím tette, amit mondtam, és kipakolt, akkor ragadozó tekintettel figyeltem, ahogy belépett. Nem ütöttem le, nem kötöztem meg - azt a nősténnyel tettem, míg Romeo megszabadult a fegyvereitől -, azt akartam, hogy szabadon legyen. - Minden letettél, ugye? Igennel és nemmel válaszolhatsz, ha mással felelsz... - a csaj torkát szorongató kezem félig manccsá alakult, jelezve, hogy kinyírom akkor is, ha hazudik, ha nem engedelmeskedik, nincs B opció. Ha volt még nála fegyver vagy hazudott, kitéptem a nőstény torkát és ezzel félig le a fejét. Ha nem volt fegyver és ezt szóval is megerősítette, akkor még inkább a szukához hajoltam és megnyaltam oldalt a nyakát, miközben végig a hím szemébe néztem. - Mesélj nekem kicsit a falkádról. Rém kíváncsi vagyok, milyenek az itteniek, azon túl, hogy... finomak. - Lehajtottam a vörös ruha felső részét, hogy ezzel fedetlenné váljanak a csini kis cickók, majd simogatni kezdtem őket. - Neveket, rangokat és fokokat akarok, különben... Végig a másikat figyeltem, csak fél kézzel dolgoztam, ügyeltem a szukára is. Bár ha felébred se tud nagyon szabadulni. Ha sokat váratott a nyikhaj - vagyis maximum fél percig -, akkor a szabad kezem már repítette is szét a szoknya részt és nyúlt a nőstény lába közé.
Amikor a fegyverekről üzen, szívem szerint visszaküldeném, hogy „azért a gatyámban lévő maradhat?”, de mivel túl sok minden forog kockán, visszanyelem a kikívánkozó megszólalást, ahogy visszanyelem a haragomat is. Bármennyire dühös is legyek, bármennyire is érezzem azt, hogy meg akarom ölni ezt a szarházit, ide hideg fej kell. Olyanom meg évekkel ezelőtt volt utoljára. Csak dühösen pakolom le a fegyvereket, és indulok el a ház irányába. Még a kést is leraktam, és meztelenebbnek érzem magam, mint egy átmulatott este után… Baromira nem tetszik a fölállás. A pajzsom lent van, ez az egyetlen dolog, ami miatt a másik talán nem érzi a haragom és a gyűlöletem, ami abban a pillanatban, hogy meglátom, még inkább föllángol. Tessék, egy újabb féreg a listára, akinek előbb-utóbb ki fogom tépni a szaros belét… Vagy legalábbis mindent elkövetek majd mindent, hogy ez így történjen. – Igen – felelem, a fogaim között szűrve a szavakat. Közben gondolatban azért kiegészítem azzal, hogy az anyja igazán szépen nézett ki az este, amikor megdöngettem, de ez is olyan dolog, ami csak rontana a helyzeten. Ennyit még az én korlátolt agyam is képes végiggondolni, annak ellenére, hogy a vörös ködből igen nehezen látok ki. Ott van, Bells nyakára teszi a kezét, és végignyalja… Kezem ökölbe szorul, remeg, és szentül megfogadom, hogy ez a szarkupac szenvedni fog ezért. Ó, de még mennyire… Hallom a hangját, de sokkal jobban lefoglal az, amit csinál. Ha a zsebemben nem lenne nyitva a bicska, akkor most nyílna ki, az hót ziher. Nehezen tudom egyáltalán kontrollálni magam, de tudom, ha nekiugrok, azzal lófaszra nem megyünk, legalábbis addig, amíg Dante meg a csapat be nem érkezik. Szóval elő kellett állnom valamivel. Igazán gyorsan sikerül kitalálnom, mivel, legalábbis magamhoz képest. Nem is olyan rossz dolog, ha az ember használja az agyát. Segítségül hívom az egyik emlékképet, hogy hitelesebben hangozzon, és ne hazugságnak. – Todd Ridley, Alfa – közlöm. Újabb emlék kerül a felszínre, újabb figura. – Patrisha Benett, Béta. Bradley Glover, a harcosaink vezetője. Egyébként megjegyezném, hogy ha helyiekről akarsz informálódni, kurvára a rossz ajtón kopogtatsz.
A fejem kóvályog, először csak felnyögök, nem akarom kinyitni a szemeim, nem, mert tudom, hogy baj van. A farkasom idegesen feszül a bőrömnek, mintha legszívesebben már most kiugrana, hogy legalább úgy haljon meg, hogy csinál is valamit. Akármit. A pajzsom még azelőtt felrántom, hogy végül felnyitnám a szemeimet, a hatalmas, barna szemekből nem sugárzik pánik, mert én sem félek. Majd pont azt fogok mi? Rohadt sok vért láttam már életemben, még több fájdalmat, most magamon fogom érezni, de nem számít. Milyen marhára ironikus amúgy, megnéztük a Rómeó és Júliát, erre most meghalhatunk együtt. Tök jó. Igazából, legalább ennyi jutott nekünk. Nem, nem temetem máris magunkat, de ismerem Rayt, és túlságosan tartok attól, hogy a hirtelenségével megássa a sírunkat. Az első, amit látok, az idegen hím keze, szorongatja a nyakamat, hát hello, én is örvendek ám. Komolyan mondom, félelmetes, mennyire szerencsétlen vagyok. Komolyan ennyire nem ér semmit, ha valaki senkivel nem tesz rosszat? Még csak kellemetlen szava, vagy pillantása sincs. Azt kell, mondjam, rohadt igazságtalan az élet. Belefeszülök a pillanatba, mikor megnyalja a nyakam, undorodom tőle, szeretnék minél messzebb lenni tőle. Lehunyom a szemeim, inkább ne is lássam. Vagy nem, ez így nem jó, mert így jobban érzem. Nem, inkább Rayre nézek, bele a szemeibe, mert akármi is történjék, őt akarom utoljára látni. Ökölbe szorulnak a kezeim, csak… bírjak erős maradni. Nehogy a reakcióim tovább hergeljék Rayt, nem szabad, okosan, lassan. Még a tekintetembe sem engedem kiülni az érzéseimet, a pajzsom tökéletesen tartja őket, még én magam sem veszek róluk tudomást. Amikor lehajtotta a ruhám felső részét, úgy elvörösödtem, mint a rák, a szégyen majd megölt, és legalább annyira gyűlöltem a gondolatot, hogy Ray így lát, mint amennyire a tényt, hogy más ér hozzám így. Mégsem néztem másfelé, mert valamiből erőt kell merítenem, és másból nem tudok, mint a páromból. Nem tudtam most üzenni neki, de remélem, tudnia kellett, hogy egy falka tagjai vagyunk, nem számíthatok jobban neki, mint az egész, mert akkor ha túl is éljük ezt az egészet, otthon kerülünk rohadt nagy szarba. Kérlek, kérlek Ray, ne áruld el a családodat miattam. - Ray, ne csináld, nem teheted! Szóltam rá rögtön, mikor meghallottam az első neveket, a hangomba pánik csendült, de nem a nevek miatt, ám mégis valós volt, mert a saját helyzetemben igenis úgy éreztem magam. Most kapóra jött, hihetővé tette a felcsattanásomat, nem volt benne semmi művi, még a tekintetem is könyörgő volt. Mindenki azt hiszi, hogy szarra sem vagyok jó, mert nőstény vagyok, és egy ártatlan bárányka, de azt igenis tudom, hogy bánjak a saját érzéseimmel, hogy minden pillanatban maga legyek a tökéletes őszinteség.
Engedelmes pincsi, jól van, ha így haladunk, tényleg hamar végzünk, aminek örülnék, nem érek én se rá napestig. Fegyverek kint hagyva, szépen megszabadult tőlük, hű, csini arzenál, bár ha rajta maradnak se ér velük olyan hű de sokat, legalábbis úgy nem, hogy a nősténye is életben maradjon. Látom és érzem, hogy Romeo egyre paprikásabb, ami alattomos mosolyt csal az arcomra, s habár a nőstény arcát nem láttam, abból, ahogy meg-megfeszült vagy épp próbált elhúzódni, nem tudomást venni rólam, szinte láttam, milyen kifejezést vághatott. A pajzsát szép lassan, ráérősen törögettem fel, mint aki kocogtatva tör át egy üveglapot, nem siettem el, érezze a nyomást ő is. Olyan kis készségesen sorolgatta nekem itt a rangokat és a neveket, hogy az nekem kicsit furcsa volt, tényleg ennyit jelent neki a nőstény, hogy simán kiadja a feletteseit és vállalja, hogy utána én ezzel visszaélek, ő meg szarba kerül a falkánál? Egyéb iránt, ebből megtudtam, hogy nagyjából hagyományos szerkezetű bagázs, és ha minden igaz, ő akkor olyan negyedik helyen állhat a ranglétrán - hajlamosak vagyunk addig sorolni, amíg fölöttünk állnak, ha csak nem mi vagyunk legfelül, mert folyton a felettünk lévők felé tekintgetünk. Képeket is mutogat, miközben én csecseket taperolok... ami azt illeti, nem tűnnek valami frissnek, főleg annak a Todd gyereknek a feje... Eléggé régimódi és nem is valami éles a kép, amiről arra tudok csak következtetni, hogy nem az elmúlt napokban látta. Abbahagyom a melltapit és az övemből előveszem az ezüst pillangókésem, egy laza mozdulattal kinyitom és a nőstény lába közé szúrom, először csak a szoknya szövetét téptem fel, de utána következett a fehérnemű, kínosan precíz mozdulattal, aztán következett a puncija, amihez kíméletlenül odanyomtam az ezüstöt. Egyelőre égette, ha mocorgott, vágta is, ha felbasztak agyilag, akkor a vaginájában köszönthette a pengét. - Szóval, ők a jelenlegi feletteseid? - Nem költői kérdés volt, a szemem sárgán villant, pedig nem voltam még dühös, spontán jött, mint olyan sokszor. Csak ennyit kérdeztem, azzal összezúztam a nőstény pajzsát, hogy minden félelme, undora, szégyene szétáradjon a helyiségbe és fullasztón megtöltse a levegőt. Nekem édes volt, nekik aligha. - Itt éltek, nem? Akkor helyiek vagytok és pont - tettem hozzá csevegő hangon, s a pillantásomban ott volt, hogy erre viszont semminemű reakciót nem kérek.
Bells játszik. Remek, tudja, miről van itt szó, tudja, hogy itt az életünk a tét, és azt is, hogy most vagy velem együtt játszik, vagy mindketten itt döglünk meg. De ha az életembe kerül is, föl fogom tartani ezt a szarkupacot, amíg Dante meg az erősítés befut, ők már csak le tudják szedni. Addig viszont az eszemet kell használnom, bármennyire irtózatos is legyen ez a gondolat. A mozdulatra felmorranok, szemem farkasom szemének színében villan. Szívem szerint mozdulnék, hogy a szarházi gigájának ugorjak, és megpróbáljam leszedni Bellsről, de nem mozdulok, mert tudom, csak többet ártanék. Amíg a kés ott van, ahol addig nem mozdulhatok, tudom jól. Megöl a várakozás, de „szerencsére”, a fickó ad némi okoskodnivalót. Nekem pedig nem apró lehetőséget arra, hogy a vérvonalam képességeit kamatoztassam. Most olyasmihez kell nyúlnom, amit régen nem tettem már, de muszáj most megtennem, mert különben itt van végünk. A dolog veszélye a hitelessége… És ez főleg önmagamra veszélyes. Castor irodája lesz az alapfelületem. Dante és Bradley állnak az asztal előtt. Az emlék a legfrissebb, amit fel tudtam idézni az azóta elhalt hústoronyról, márpedig az ő jelenléte igazán kulcsfontosságú. Ő alapozza meg a jelenet hitelességét, mert ténylegesen jelen van, rajtam kívül, persze. Az első, akit eltávolítok, az Castor, akinek csak a hátát látom, helyére pedig Todd kerül, ahogy egy másik emlékből ismerem. nagy szerencse, hogy „elloptam” azt az emléket, egy korábbi testőr memóriájából, így rekreálni tudom, és nem csak elmosódott alakként, arra támaszkodva, amit láttam. A következő Dante, akit Patricha vált föl az asztal előtt. Bradley marad a helyén. Az emlék egészen eddig a pillanatig nem látható a másik számára. – Igen, ők azok – biccentek mély meggyőződéssel. Az emlék ezután lemerül, de már módosított, és az is marad mindörökre, hacsak valaki egy, az enyémhez hasonló vérvonalból nem vet rá egy pillantást, és kaparja le a rárakódott „mocskot”. Ha pedig valakinek nincs vérvonal által turbózva az érzékelése, nem nagyon veheti észre a kis csínyt, amit elkövettem. Az emléket aztán megpróbálom olyan mélyre ásni, amennyire mélyre csak tudom, de sosem leszek már képes arra az irodára nézni ugyanúgy. Mindig látni fogom Toddot és Patrichát. Tudom, hogy nem vár választ a szavaira, én pedig megkaptam a magam „válaszát”. Szóval próbálom rá figyelni, és még csak nem is pillantani Annabelle-re. Nehéz, de muszáj megtennem, mert ha az ismeretlen tenni akar valamit, akkor előbb szeretném rajta látni, mint a nőstényen.
Nem engedem könnyen a pajzsom, nem szeretném megadni neki azt az örömet, hogy minél tovább érezze, mennyire kicsinál azzal, amit tesz velem. Nem akarom tudomásul venni, hol a keze, és hogy mit tehet még velem. Már a gondolattól is kikészülnék. Nem érdekelt, hogy be akar jutni rajta, nem ez volt az, amit kétségbeejtőnek találtam, sokkal inkább az, hogy úgy használja a testem, mintha egy egyszerű báb lennék, ezt pedig gyűlölöm. Éreztem, hogy harag gyúl a lelkem mélyén, nem akartam, mert ha dühös vagyok, hamarabb szabadul a bundásom, márpedig ő nem jöhet ki, abba is belehalunk. Éreztem, ahogy odabenn sétál fel, s alá, egyre feszültebb, nem tűri, hogy így bánjanak velünk, tudom, hogy ugrásra kész, és csak arra vár, hogy elengedjem a gyeplőt, ő pedig már meg is elevenedjen a fizikai síkon, és legalább tegyen valamit. Megfeszítem a kezemet, hogy milyen szoros rajta a kötél, nem szándékozom nyugiban megvárni, hogy ez a szemét állat azt tegyen velem, amit csak akar. Nem, így nem, egyszerűen hányni tudnék. Lehet, fogok is, de igyekszem még benn tartani a gyomrom tartalmát. Aztán a penge olyan helyre kerül, ami miatt a farkasom azonnal a húsbörtönének ugrik, és úgy kaparja, mintha az életünk múlna rajta. Mindjárt, mindjárt… de még húznunk kell az időt, még nem jöhet ki, most biztosan belehalnánk. Dacosan hátravetem a fejem, oldalról nézek rá, igen, most már látni akarom, ki az, aki ilyet bír tenni gondolkodás nélkül. Mélyet szippantok a levegőből, állatias, ösztönös, emlékezni akarok a bűzére. Nézem a borostás képét, és nem hiszem el, hogy ezt a fazont is anya szülte. A lélektükreimet borostyán lángok nyaldossák, de nem azért, mert elvesztettem a kontrollt, hanem mert kicsit lazítottam a láncokon. Nekem mindegy, mit hisz, de szerintem pont nem érdekli, hogy én mit csinálok. Igyekszem nem mozogni, nem mutatni, hogy mennyire kikészít ez az egész, csak nézek ki a fejemből, és azon gondolkodom, mit kellene csinálnom. Hogy érdekelni fog-e, ha az a kés beljebb szakad? Minden bizonnyal a büdös életbe nem engedem majd senkinek, hogy hozzám nyúljon, de ez már egy másik probléma lesz. Csak azt akarom, hogy ez a féreg szenvedjen, hogy izzó ezüstöt dugjanak a seggébe, és tegyék tönkre úgy, ahogy ő teszi velem. Mondjuk, azt is el tudom képzelni, hogy nem hatná meg túlzottan a dolog, és rajtam se segítene sokat, de egyszerűen muszáj ebbe a gondolatba kapaszkodnom. Legalább elképzelni, hogy szenvedhet. Soha, senkinek nem kívántam ilyet, de jelen pillanatban nincs más vágyam. A pajzsom darabjaira hullott, a világra köpve minden gyötrelmemet, a szégyenem volt a legnagyobb, az szinte felperzselte a bőröm, a torkomban éreztem a csalódottság és undor különös elegyét. A világ kérem szar hely, csak eddig nem kaptam elég nagy pofont, hogy ezt meglássam. Szomorú. Nagyot nyeltem, megpróbáltam leküzdeni őket, hogy ez a farkasok szégyene ne érezze emiatt is nyeregben magát. Nem akarom, hogy tudja. Szépen fokozatosan próbáltam felülemelkedni a saját érzéseimen, hogy tisztán gondolkodhassak, és cselekedjek, amint látom egy csepp értelmét is.
Valami bűzlik Dániában... Ejnye, hát ez nem túl fincsi, de megteszi, már csak azért is, mert már nagyon itt van az ideje rágyújtani, azt se értem, eddig hogyan bírhattam? Úgy tűnik egy hete az a repülőút megtette a hatását, de hogy haza már kocsikázni fogok, az is biztos. Az emlékképre már kiegyenesedtem és elléptem a nősténytől, őt az energiáimmal, a hímet a tekintetemmel figyeltem, miközben a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom. Nem kellett odanéznem, tudtam, kinek a száma van legfelül a gyorshívón, hála annak, hogy utoljára vele beszéltem. - Guten Abend, Digó! - köszöntem nagy kedélyesen, mintha csak egy baráti csevelyre hívnám fel, és legalább a szülinapja alkalmából akarnám felköszönteni. - A kedves kis Romeo elég sokat pofázott, én eléggé képben vagyok pár dologgal, de adom is csórikámat. Windslone felé nyújtottam a mobilomat, a kést pedig - mivel elmozdultam - már nem tartottam a bigéje puncijához. - A jelenlegi Alfád az, Castor de Luca - mondtam sátáni mosollyal a képemen és érezhette, hogy nem hazudok, meg szerintem ha nem vette át egyből, Digó képes volt üvöltözni egy sort, hogy csipkedje magát. Hogy ne kelljen üvöltöznie, szépen ki is hangosítottam, így hallhatták is, hogy tényleg nem blöff. Igazán lekötelezett ezzel a kis privát partival, bár mindkettőnknek van belőle haszna, szeretem az értelmes farkasokat, azokkal éri meg seftelni. Ha Romeo átvette a telefont nagy nehezen, akkor végre rágyújtottam. A kés azért kéznél volt, mert bár mindkettejüket le tudnám gyűrni, ha arra kerülne a sor, hogy nagy megkönnyebbülésükben nekem esnek, nem szívesen váltanék. Végre bagózok cseszd meg, tudod te mennyi ideig voltam cigi nélkül? Kb fél óráig! Csoda, hogy nem golyóztam be! Amíg csórikám Digót hallgatta, addig én egy régi plédet kaptam fel a közelből és a nőstényre terítettem előről. Egy köcsög vagyok, és szarok a világra, de értékelem, ha valaki tud viselkedni és tartja magát, különösen, ha az egy nőstény. Szeretem az erőseket. A lefedése után elvágtam a drótot, amivel hátrakötöztem a csuklóinál, ha sokat ficergett, akkor már véres árkok barázdálták a bőrét, ha nem, akkor csak erősen vöröslött. Ezt követően várakozó állásba helyezkedtem, elégedetten pöfékeltem - véééééégreee! - és én is hallgattam az "ítéletet".
Már másodszor kerültél bajba olyan dolog miatt, ami neked, személyesen fontos volt. Az első esetről nem tudok nyilatkozni, csak annyit tudok, hogy eltűntél, a jelentésednek pedig a mai napig külön aktát őrizgetek a fiókomban, de még mindig üresen áll. Azt gondolom megérted, hogy a bájos Annabelle nekem semmit sem kell, hogy érjen - ügyes keze van ugyan, de nekem feleannyi örömet sem szerez, mint amennyit neked. Nem bízhatok egy olyan farkasban, aki másodjára hajítja el akár az életét is előbb, minthogy Testőrként felelősséget vállaljon. A te szerelmed nyilvánvalóan nem a falka, katona létedre inkább dezertőrként viselkedsz, és nemhogy jóvátételt, de még csak egy egyszerű bocsánatkérést sem kaptam érte. Dante és Shirley odakint várnak. Amíg hazahoznak benneteket, lesz időd végiggondolni, hogy mihez szeretnél kezdeni. Most azonnal összepakolod a cuccaidat és Annebelle nélkül elhagyod a várost, vagy maradsz, élheted az egyszerű szerelmes ifjak lehangolóan depresszív és szánalmas életét. Egyszerű falkatagként. Abban a tudatban, hogy ebben a falkában te ennél már soha többé nem lehetsz több. Sajnálom a kellemetlenségeket Annabelle, a német barátunk csak a munkáját végezte.
//Ez lenni Ray-teszt, amit egy régebbi FB üzenetben már pedzegettem neked. Nem akartam, hogy számíts a dologra, ez a narancssárgán hagyott játék pont alkalmat adott arra, hogy IC újra olyan helyzetbe hozzunk, mint Martinez kapcsán. Bár támogatást kértél és egy remeknek tűnő ötlettel próbáltad menteni a menthetetlent, mégis fejetlenül indultál Bells után - fegyver nélkül, támogatás nélkül partizánakciózva egy olyan ellenféllel szemben, akiről egyértelmű volt, hogy akkor öl meg, amikor akar. Ezzel nem "csak" egy Gyógyítót, hanem egy sokkal fontosabb "Testőrt" is elvettél volna a falkától. Mivel Heine információszerzésre használta Bells-t, így zsarolva téged, érezhetted volna, hogy nincs választása: ha valóban megöli Bells-t, belőled már képtelen lenne kiszedni bármit is, mert inkább meghalsz Bells nélkül, mint hogy egyetlen szót is szólj neki. A telefonbeszélgetésben elhangzottak értelmében gondold át, hogy mihez szeretnél kezdeni a karakterrel, és mivel a Testőri rangodat mindenképpen elveszíted, így akár a hirdetett karaktereidet is behozhatod, de az Alfa és a falka támogatására még egy jó darabig ne számíts. Sajnálom :/ C. //
Remélem, Bells nem csinál semmit. Tudom, hogy gondolkodik valamin, bár nem látok a fejébe, de ilyenkor mindenki ezt tenné. Segíteni próbálna. A legnagyobb segítség azonban az, ha nyugton marad, és nem tesz semmit. Talán nem vagyok a legélesebb eszű harcos, vagy emberi lény, de az biztos, hogy még kézben tartom a helyzetet. Többé-kevésbé. Legalábbis még senki sem halt meg, ami pozitív. Amikor beleszól a telefonba, a képemre az őszinte megdöbbenés költözik. Nincs értelme rejtegetni, nincs értelme eltakarni. Mert megdöbbentem. Az Alfám rendezte meg ezt az egészet. Hallgatom a szavait, vágnak, olyan mélyre, amennyire mélyre még sosem vágott semmi az életemben. Ahogy Bellst elengedi, nem lépek hozzá, egyszerűen csak állok ott. Dühös vagyok, ordítani akarok erre a kibaszott kóborra, vagy a telefonba, de nem teszek semmi mást csak lehajtom a fejem, és megszólalok. – Értettem – mondom, és visszanyelem az összes kikívánkozó szavamat. Annak ellenére, hogy dühös vagyok, nem gyűlölöm az Alfám. Még mindig az életem adnám érte, még mindig a végtelenségig tisztelem, de tudom, neki erre már nincsen többé szüksége. És nincsen többé szüksége rám sem. Csöndesen, szótlanul lépek az ajtóhoz, nem nézek hátra, semmit sem teszem. A földet bámulom, a lábaimat bámulom, bármit, amivel nem kell mások szemébe néznem. Mert nem akarom, nem bírom látni a megvetést a szemükben. Tudom, hogy dühös lennék, és a dühöm kiszámíthatatlan. A kocsiban ülve sem nézek egyikükre. Ha mondanak is valamit, gépiesen, röviden felelek, de csak bámulok ki az ablakon. Szívem szerint addig verném a fejem az üvegbe, amíg az ki nem törik, és az egyik szilánkkal föl nem vághatom a saját torkom. Úgy kellett volna lennie, meg kellett volna halnom, amikor az a hülye hegyi megpróbált elrabolni. Akkor mindez nem történt volna meg. Nem bántják miattam Bellst, nem okozok csalódást az Alfámnak és a Falkámnak. Most mi vagyok? Egy senki. Az. És a senkiknek meg kell halnia, mert nincs helyük ebben a világban. Fölmegyek a szobámba, és rövid ideig csak bámulok ki az ablakon. Két lehetőséget látok magam előtt, de tudom, ha most leülnék és meghúznám a ravaszt, az csak jobban fájna mindenkinek, rajtam kívül. Így aztán ruháimat, fegyvereimet a táskámba rakom, mindenféle rendszer nélkül, aztán egy ládába teszem a maradékot. A fegyvereket magammal viszem. Ezután az éj leple alatt levonszolom a parkolóba, fölrakom a motorra, és mire a hajnal megvirrad, már félúton vagyok Kanada felé. Nem intek búcsút, nem mondom, mennyivel jobb lesz mindenkinek így. És nem nézek vissza többé.
Némileg megkönnyebbültem, mikor eltávolodott tőlem a pasas, de attól meg ismét aggódni kezdtem, hogy Castor van a vonalban. Nem magam miatt, de aztán ez is elég hamar változott, mert az, amit hallottam több okból is megviselte a lelkemet. Semmit sem kell, hogy érjen… Lesütöttem a szemem, a szégyen már így is megölt, most pedig meg kell tudnom, hogy valójában csupán egy feláldozható gyalog vagyok Castor sakktábláján, amitől már végképp semminek éreztem magam. Nyeltem egyet, próbáltam visszahúzni magamra a pajzsom, ami talán sikerült, mert most már nem kellett játszania ennek a hagynemondjam, milyen egyednek. A csalódottságom keserű ízt csalt a számba, nem akartam hallani Castort, most az egyszer lettem volna süket rá, de tényleg… Annyi mindent borított fel bennem, hogy megszámolni sem tudnám, de azt hiszem, mind közül mégis az volt a leginkább elevenembe vágó, hogy nem érek semmit. Ennyire fölösleges lennék a falka számára? Tudom, hogy Ray hogy fog dönteni. Ismerem. Túl jól is talán. Közben takaró kerül rám, csak valahol a tudatom peremén érzékelem. Azt hiszem hivatalosan is ez avanzsált életem legrosszabb napjává, pedig volt a versenyben pár. A washingtoni elválás volt eddig a csúcs, de most ez kiütéssel győzött, hisz akkor legalább nem éreztem magam egy szardarabnak. Felálltam, amint lehetőségem volt rá, és elindultam kifelé. Felemelt fejjel, büszke tartással, mert nem, ti rajtam többet nem fogjátok látni, hogy szenvedek. Ray sem. Főleg ő nem. Eltört bennem valami. Valószínűleg a szívem, de olyan hangos lehetett, hogy süketté váltam mindenre, és mindenkire. Látom odakinn Dantét és Shirleyt az autóban, de én csak megcsóválom a fejem. Engem nem küldtek el a városból, úgyhogy nem is fogok visszamenni most a Hotelbe, és ha már olyan rohadtul fölösleges vagyok, akkor ne számítson az sem, hogy most egyedül akarok lenni. A farkasom a felszínre vágyik, és engedni fogok neki. Ma éjjel azt tesszük, amit ő szeretne, nem azt, amit a galamblelkű emberi felem. Azzal eddig nem mentem semmire.
Ugyan lakhelyem még nem nagyon volt, de egyébként is sürgetőbbnek tűnt az, hogy munkát találjak. Meg aztán, részemről ez volt az egyszerűbb is, mert a munkáim terén mindig is bárhol jól elvoltam, viszont az már közel sem volt ennyire egyszerű, hogy lakást is találjak. Sajnos ilyen téren mindig egészen pontos elvárásaim voltak, és egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy egyáltalán milyet szeretnék. Béreljek valami nagyobb házat, esetleg elég lesz egy kis lakás, vagy költözzek be a hotelbe, amíg nem döntöm el. Ez azonban legyen a holnap problémája. Pár napja felhívtam a porhüvelyem előző munkáltatóját, és megkértem őket, hogy küldjenek egy ajánlólevelet rólam az itten színházba, mert szeretnék ott dolgozni. Békés elválás volt, tudok én, ha akarok, úgyhogy készségesen a rendelkezésemre álltak. Aztán ma úgy döntöttem, hogy ideje lesz benézni az ominózus intézménybe. A terveim között szerepelt még az is, hogy nyitok egy kis boltot, amolyan jelmezkölcsönzőt, hátha lenne értelme. Egyelőre azonban ráérek farsangig vele, addig csak összeállnak a fejemben a dolgok, meg beszerzek hozzá mindent. Elég zord idő volt ma is, de én nem bántam, világ életemben ehhez voltam szokva, szerettem a hideget. Ennek ellenére a nadrágkosztümöm mellé elengedhetetlen volt a hosszú, karcsúsított fazonú szövetkabát, és egy elegánsabb, de bélelt csizma. Mindez feketében, nem, nem volt gyászos hangulatom, de ilyen szerelésben nagyobb volt az esélye, hogy képes leszek komolynak maradni, és nem szárnyalok megannyi viselkedésformáim egyikében. A színház tetszett, bár nem volt nagy, de ez nem jelentette azt, hogy nem fér el köztük egy díszlettervező, ha már az előző kilépett. Nem tudom, miért, de azt az információt kaptam, hogy december eleje óta keresnek a helyére valakit. Nem ismertem a tréfát ilyen téren, és utáltam, hogy valami nem sikerül, ezért az igazgató körül sertepertéltem pár napig, hogy megtudjam az igényeit. - Esetleg megkínálhatom egy kávéval, ha már az irodámban elmaradt? - Igen, az jól esne. Mosolyogtam rá hálásan, büfé az itt is volt gondolom, bár azt nem tudom, hogy ilyenkor működött-e. Esetleg, ha volt itt épp próba, akkor volt értelme, de ilyesmiről nem volt tudomásom. - Aztán, ha gondolja, beülhet a próbára, úgysem árt megismerni a közeget. A színészeink között is van pár új arc, meg emlékeim szerint ma is érkeznek még olyanok, akiket meg kell hallgatnom. - Ezer örömmel, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Ez valóban így volt, meg nem volt épp elhanyagolható szempont az sem, hogy nem vágytam az unatkozásra, úgyhogy bolond lettem volna nemet mondani. Azt egyébként szintén tudtam az utóbbi napok gyűjtőmunkájának eredményeképp, hogy felmondott három színésze, mert szerencsét akartak próbálni a nagyvilágban, kicsi volt nekik a város. Eléggé szívta rajta a fogát az öreg, de hát, semmi sem tökéletes, majd lesznek új színészei, addig meg csak kihúzzák valahogy, amíg beleszoknak ők is a dolgokba. A kávé után már indultunk is, hogy elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Egy szemüveges nőszemély igazgatta a színészeket, és mondta el mindenkinek, hol a helye, mi a dolga, vagy nyomott a kezükbe egy szövegkönyvet, hogy a megfelelő szerepet felöltve csatlakozzon be a próbába. Imádtam a színházat, szívesen beálltam volna közéjük, de most nem ezért voltam itt.
Kezdőlap
//
