- Hééé… annyira nem vészes. – nevettem fel. – Különben nem terveztem beengedni senkit. Neked meg amúgy is kulcsod van ahhoz a szobához. * No igen. Valóban él nálunk azaz elv, hogy mindent megosztunk egymással. Bár tény, hogy a pengéimért harapok. Még Leonak is, annak ellenére, hogy nem féltem tőle. Csak rohadt pipa vagyok, ha megcsorbulnak és úgy kapom vissza. *
- Nem ma… ma pihenek, este meló. De holnap mindenképp lemegyünk a terembe. De a városba csak a szabadnapomon. Nappal nincs buli én meg éjjel meglózom. * Húztam el a számat. De hát most na, a táncos lányok nem nappal üzemelnek. S Leo sem. Szóval ez nem lesz olyan nagy tragédia, hogy nem kapom magam, hogy menjünk szórakozni.*
- Ahham… lefogod hengerelni őket és szavaid miatt nem fognak a tettekre figyelni. Nyert ügyed lesz. * Már megint azaz irónia, ami ugyan nem hallatszott de mindketten tudtuk, hogy ott van a mosolyom mögött.*
- Ó hát persze… szeretem, ha fáj. * S vigyorom ellenére ott lapult benne az igazság is. Ami ma már csak poén, de akkor mikor, és ami miatt kialakult közel sem volt ez olyan szívderítő és mulatságos. Így lesz egy gyengéd lányból egy szadista és valamilyen szinten mazochista nő. Tökéletes ellentét. Azokban úgy is jó vagyok.*
- Hmm… most, hogy így mondod rémlik valami. Ritka nagy idióta, szerencsétlen és balf*sz srác. De ügyes, hisz csak alig kétszer találtam el, mivel tökéletes tud cikk-cakkba futni és egy idő után megtanulta, hogy a kiszámíthatatlanság a legjobb dolog. Valami Leonard a neve… nem találkoztál vele véletlen Londonban? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm, mintha csak nem is az alattam elterülő emberről beszélnénk. *
- Jó-jó… - tartottam fel a kezeim. – …féltelek. Megszokhattad volna már. De akkor befogtam. Azonban ha kimurdálsz idő előtt… levágom az „ékszered” és egy üvegben fogom tárolni. Aztán évek múlva kiásom a sírod és a szádba rakom. * Vázoltam a helyzetet, hogy ha meghal akkor kinyírom. Ha Londont túlélte, akkor ne mellettem halljon már meg. Aztán már csak a testé volt a főszerep, mégha nem is egymás csatakosságába merülve. Ott nem járunk és még csak meg sem fordult a fejünkben, még ha húztuk is egymást vele. Szimplán, jól megszokott és – magunkhoz képest – gyengéd adok-kapok. Harapok, harap, karmolok, csíp, ütök, mar… mikor mi van a szeren, avagy a porondon. A párnát magam mellé dobom, és örömömre menetközben a belé akadt tőrt elrántom – ki szakítva a huzatot, de nem érdekel – és ahogy felül a nyakához illesztem a pengét.*
- Nyertem? * Vonogatom a szemöldököm, ám csak annyira érzi a pengét, hogy tudja, hogy ha mozdul akkor neki vége lenne, ha most ez egy éles helyzet volna. De egymás ellen már egy ideje nem harcolunk. Előtte meg még nem játszadoztam pengékkel, csak a szavakkal. Ám mi sem mutatja jobban, hogy nem fél tőlem, mint az, hogy még ebben a helyzetben is képes átölelni. Ámbár ez egy elismerés is, hisz tudja, hogy biztosan fogom a pengét, így hiába mocorog, véletlen sem vágom meg. S ki az aki egy ilyen néma elismerés után még szavakat is akar? Én ugyan nem… így a kezem le is hanyatlik a nyakától és inkább így ültömben fúrom az arcom a nyakába, egy apró puszit lehelve rá.*
- Tök vagy, de imádlak… Azonban most aludjunk, ha holnap szeretnél akrobatikázni. * Mosolyodom el és egy utolsó puszit nyomva a nyakára mászok vissza az ágyra, a párnát a helyére rakva. S ha nem izeg sokat, akkor bizony ebben a melegségben és nyugalomban bőven elég számomra 5 perc, hogy elaludjak. De úgy, mint a bunda. Itt van, biztonságban vagyok. Miért is ne aludnék mélyen? Hisz bár a rémálmaim nem tünteti el, de a melegsége megnyugtat.*

-Neked, édesem, neked... és nekem. Hidd el, egy laikusnak ez meglepő. Viszont ha cselesen helyezel el mindent, akkor ez eszébe sem jutna senkinek.
Annak ellenére, hogy szabad bejárásom van, egyvalamihez sosem nyúltam, mégpedig a fegyverekhez. Az tabu, és ezt mindig is betartottam, erre kérni sem kellett, én is harapok azért, ha bármelyik kincsemnek baja esik.
-Megegyeztünk. Mivel már a bárban is el akartál aludni, nem is engedném, hogy elindulj lefelé. Le sem viszlek a vállamon, előre szólok.
Bólintok, nincs vita, nemsokára indulás van, tehát most nem rendezünk át semmit, lesz arra még idő a későbbiekben is. Az éjszakában élek, így nem fogok belehalni abba, ha nappal pihenés van, sőt. Talán még élvezem is.
-Magam is erre gondoltam. Az opciók a következők: röhögőgörcsöt kapnak, lefagynak, hogy ki ez az állat, vagy elkönyvelik, nem vagyok 100-as, és maguktól is meglépnek.
Ezeknek igen kicsi az esélye, mindketten tudjuk, ám figyelemelterelésre bőven elég. Ha csak egy tized másodpercre is kihagy valaki, az eldönthet bármilyen csatát, a cél pedig szentesíti az eszközt.
-Igen, ezt eddig is tudtam, na de a kövek... ha ezt tudom, gyűjtök neked párat, hogy kiegészíthesd a kollekciódat. Ezt pedig most hogy mondod, mintha láttam volna, párszor. Hasonlít rám, megmutassam? Bár nem tűnt balf@sznak, sem szerencsétlennek, az idiótát nem kérdőjelezem meg.
Képes lettem volna egy zsák kaviccsal beállítani, a hecc kedvéért, és most tükröt keresek, ami kimerül egy pengében, amit a képem elé tartok, hogy lássa a hasonlóságot, aztán vissza is teszem a párnám alá.
-Tudom, Drága, de nem azért jöttem és válok frizsiderré, hogy kinyírassam magam. Micsoda tervek... jobb ha tényleg vigyázok magamra. Ezzel csak egyetlen baj van. Amit üvegben tartasz, konzerválódik, míg ha engem elkaparnak, hát nem éppen. Viszont... mi van ha a víz alatt találsz meg, vagy a betonban? Leereszkedsz a fenékre, és feltöröd a betont, hogy sikerrel járj?
Játékosan fenyeget, de tudom, komolyan megtenné, ha idáig fajulna a helyzet. Tudom, hogy semmit nem hagy kihasználatlanul, így készülök, mert ez a játszma még nincs lefutva. Amint felülök, már érzem is, azonban ő is. Az egyik penge ami a párna alatt volt, már a kezemben pihen, és azt pont a mellkasának szegezem, a szívénél.
-Nem hiszem, inkább döntetlen szaga van.
Pofátlanul vigyorgok, de ki is húzom a kezem onnan, nehogy tényleg megsértsem vele, bár ez kizárt, figyelünk egymásra. Szeretem a dinkaságát, igazi lökött, de ez így van jól. Még szorosabban ölelem magamhoz, ez az, ami az elmúlt két évben hiányzott nekem.
-Én is, kislány, az összes hülyeségeddel együtt. Előbb dolgozni kell menned, utána akrobatázunk.
Homlokon csókolom, és hagyom, hogy befúrja magát a karjaimba, ahogyan régen is, és ha csak pár óráról van szó, az is több a semminél. Nem mozgolódok, fontosabb számomra az, hogy nyugodtan tudjon pihenni, mert érzésem szerint a telefon hamarosan megszólal. A haját simogatom, és nézem ahogy alszik, nem szeretném, ha bármi is megzavarná álmát.

*Csak mosolyogtam a válaszára. Tudta Ő is, hogy amit használok, azok kéznél vannak és legtöbbször észrevétlenül. Az, hogy esetleg azt hiszik, hogy rajongok a pengékért sosem érdekelt. Azt meg senkinek nem kellett tudnia előre, hogy nem csak nézegetni tudom őket.*
- A hátadon is levihetnél… *Vontam meg a vállaim. De e tényeken nem változtat, mely szerint nem akartam menni. S szerencsére Ő sem akarta annyira azt a bemutatót, hogy győzködni próbáljon vagy bevesse azokat a boci szemeket, amik mindig hatásosak.*
- Én a röhögő görcsre szavaznék… de a gyakorlás alatt ne vesd be. Egyszer jött be… azóta sem. * Vigyorogtam, mint a tök. Na igen, egyszer megvágott egy ilyen figyelmetlenségem miatt, még ha nem is volt mély. Ő arra számított, hogy kivédem… én meg mással voltam elfoglalva. Megesik…
Mikor „magára ismer” nem is próbálom meg visszatartani a nevetésem és a kövekre sem reagáltam. Úgy is megtette volna én meg úgy is kidobtam volna… mármint a köveket.*
- Megtenném… * Víz, beton, levegő… valahonnan előkaparnám előbb utóbb és bár neki akkor már mindegy lenne, de nem úszná meg. Viszont amint a mellkasomnál érzem a másik fegyverét, csak összeszűkülnek a szemeim.*
- Mint többnyire mindig… * Mosolyodtam el végül. Persze lehetett volna tovább vinni, de sok haszna nem lett volna. Úgy is ez a végzár, bármeddig is „kínozzuk” egymást. De aztán már csak a jótékony csend van körülöttünk, s álomba is merülök… a már jól megszokott kínzó álmaimba, melyektől semmi és senki nem óvhat meg…


*Ijedten ültem fel és szabad mancsomban bizony már ott lapult az egyik tőröm, miközben körbe kaptam a tekintetem. Szívem hevesen dobogott, ahogy a tekintetem felfogta, hogy nincs baj, otthon vagyok. A meleg karok is eljutnak a tudatomba, amibe aztán vissza/nekidőlve igyekszem a szapora légzésem is nyugtatni, ahogy az ujjaim szorítását is enyhíteni a markolat körül. Amely nehezen oldódik. De nem szóltam egy szót sem, csak a kócos hajamba túrtam, ami jelezte, hogy bizony sokat forgolódtam, vergődtem álmomban. Mint mindig…*
- Mindjárt csinálok egy kávét, csak megnyugszom egy kicsit. * Emeltem meg a kezeim, ami még mindig remegett. Nem jelzés értékű, csak én voltam kíváncsi, hogy hol tartok benne.*
- Kérsz Te is? *Kérdeztem miközben csak beleolvadtam az ölelésébe és szive halk dobbanásaiba. Lelkemnek több idő kell, mire megnyugszik, tudtam jól… de addigra már melóban szoktam lenni.*
- A kocsit viszem, szóval, ha jössz is, akkor is taxival kell haza jönnöd. Műszak után általában kijárok az erdőbe járni egyet. * Motyogtam halkan neki. Nem akartam hangosan beszélni. Fájt a torkom egy kicsit, valószínűleg kiabáltam is. De bármit csinálhatott a másik, amíg az álmaim nem akarják, hogy szabaduljak tőlük addig nem is fognak kirángatni belőle.*

Szavakra sem volt szükség ahhoz, hogy tudjam, mire gondol, a mosolya mindent elárult, és ugyanazt kapja viszonzásul. Szeretem, ha meglepetést okoz, és még véletlenül sem szólom el magam senki előtt, hogy Eve ügyes pengeforgató, elég, ha megtapasztalják.
-Mi vagyok én? Van két kicsi lábad, használni is tudod őket. Nem vagyok én ló.
Tudtam, hogy nem hagyja ki, valamit visszaszóljon, képes kitalálni a legkülönfélébb pozitúrákat, hogy megnézze, az milyen, ha úgy szállítják, mondván, így még nem utazott. Pont az egyik ilyen megjegyzésénél ejtettem le a földre játékosan, azt hiszem, akkor felhúzta az orrát, de nem kérdeztem meg tőle.
-Amit egyszer ellőttél, tedd el talonba, és soha ne használd azon a személyen, akin már próbáltad.
Aranyszabály, hiszen ha az ellenfeled figyel és tudod, nem utoljára akadtál vele össze, emlékezni fog arra, mit léptél adott szituációban. Egyszer megvágtam őt, nem akarattal, ártatlan helyzet volt, adta magát, hogy kivédi... tévedtem.
-Naná, a halálom után is szívnád a véremet csak azért, hogy neked legyen igazad. Te vámpírok gyöngye, Te. Abban különbözöl a legendáktól, hogy modernizáltad az eszközeidet, és felhasználod a technikát, a fogaid meg teleszkóposak, mint a Gadget felügyelő karja. De lásd, rendes leszek, előtte megkérem a kivégzőmet, hogy csapolja le neked, tartósítsa akár tasakban, és küldje el a címedre. Megfelel?
Merje azt mondani, hogy nem vagyok gáláns, úgysem fogja, maximum azt is maga akarja elintézni, hogy egy tűzoltó tömlőt belém állítva, nagy teljesítményű ipari porszívóval szerezze meg a maradék véremet, de még azt is kinézem belőle, hogy a kifolyt részt is összekanalazza. Nem mozdul, ahogyan én sem, csak akkor, amikor már kihúzom a kezem a mellkasa elől.
-Valami ilyesmi.
Ádáz kis küzdelem ez kettőnk között, melynek tétje sosem komoly, soha nem is ér véget, de nem is akarjuk. Visszateszem a pengét és hátradőlök, hagyom, hogy elhelyezkedjen a karjaimban, és úgy aludjon el.

***Három órával később***

Az alvást kilőttem, nem tartottam fontosnak, és az igazat megvallva nem is ment volna. Éreztem a feszültségét, ami egyszer csak kitört, és tartott hosszú órákon át. Nem próbáltam nyugtatni, tudtam, hasztalan, mint annyi éven át, bármit is tettem. Csendben figyeltem, még mindig nem tudom pontosan, mi történt akkor, csak foszlányok vannak, és hogy ebből mi a valóság, mi nem? Az egyelőre megfejthetetlen. Magamban jegyzem csupán amiket hallok vagy tapasztalok, egyszer összeáll a kép, biztosan tudom, már csak idő kérdése.
Amint felriad, nyugtatólag ölelem át, nem szólok semmit, veszélyes lenne, jobb, ha maga jön rá arra, minden rendben van, a saját ágyában fekszik. A tőrt sem szedem ki a kezéből, akkor teszi le, amikor jónak látja, és ha magával viszi, akkor azt teszi.
-Rendben, van idő, a telefon sem jelzett még. Viszont megjegyezném, hogy a madárijesztő jobban fésült, mint te. Inkább ezzel foglalkozz, a kávét magam is megtalálom, és még főzni is tudok anélkül, hogy felrobbantanám.
Nem állom meg, hogy azért egy fricskát ne lőjek oda, mindezt csak azért, hogy visszarántsam a valóságba. Nem ugrom ki az ágyból azonnal, megvárom, míg megnyugszik annyira, hogy eltaláljon a fürdőig.
-Megyek, nekilátok a munkakeresésnek. Mondtam már, hogy gyűlölöm az álcákat? Viszont muszáj, nem tehetek mást. Ne aggódj, hazatalálok magam is, nem szorulok kíséretre. No de, neked irány a fürdőszoba, én mentem kávét főzni addig.
Meló... amire nem is lenne szükségem, ha nem kellene tökéletesen fednem magam, és úgy festenem, mint egy új srác, aki szerencsét próbálni érkezett ide. Nincs ezzel semmi bajom, az ilyen lehetőségeket is ki lehet aknázni, mert soha nem tudhatom, kivel futok össze, kiket ismer. Tisztes dolgozó emberként legalább nem gyanakodnak, és ez bőven elég, hogy felkeltsem bárkinek is az érdeklődését a kelleténél jobban. Eve-t kitessékelem a fürdőbe, magam pedig a konyhába indulok, hogy egy erős feketével kezdjük az éjszakát.

*Leo szavai még mindig kissé távolról érkeznek meg hozzám, ám ennek ellenére elnevettem magam és ezzel sikerült oldanom a feszültségem. Nem nagyon, csak egy kicsit…*
- Hát… kösz a bókot. De Én még így is szép vagyok és különben sem érdekelnek a külsőségek. Bár nem hiszem, hogy Corvin örülne annak, ha így állítanék be. * Fordultam oldalra egy vérszegény mosollyal az ajkaimon és egy puszit lehelve az arcára keltem ki az ágyból, megigazítva magamon az elcsavarodott és felcsúszott felsőt. Mely alól így tökéletesen látszott a hasam. Szavaira elmosolyodtam.*
- Csak légy önmagad, és figyelj arra, hogy ne egy fekete szatyorba végezd. Ha valakinek kellesz inkább tudja az elején, hogy mire számítson… így utána már nem tud kirúgni miatta. *Tapasztalat. A kávéra és arra, hogy haza talál csak bólintottam és a fürdőbe vettem az irányt, hogy a hideg víz végig folyjék a testemen, és kissé felfrissítsen. Utáltam az ébredéseim, még ha az álmaim meg is szoktam. Hmmm… meg lehet egyáltalán szokni azokat a képeket? Egy jó negyedóra kellett, mire a víz megtette a hatását és kissé átfagyva állítottam be a megfelelő hőfokot, de utána már 10 perc alatt végeztem. Egy combfix, egy bugyi és egy melltartóba rohantam le a konyhába miközben hajam lófarokba és kifésülve össze volt fogva. Persze az alkaromra már felvolt csatolva a két pengém, a kezemben pedig ott lógott a másik kettő, ami a csizmám alá ment.*
- Nem tudod, hol a kék felsőm? - csaptam csípőre a kezem, de aztán leesett. – Honnan tudnád… csak most érkeztél. * Forgattam a szemeim, de aztán már meg is fordultam és végül a nappaliban találtam meg, a kimosott ruha halmában, ami ott volt az egyik fotelben. Ahogy megtaláltam, már mentem is vissza a konyhába, menet közben magamra kapva a felsőt és bele bújni a farmerbe, mint egy idióta. Menetközben, ugrálva. Mint aki késésben van, pedig nem voltam. A konyhába érve felpattantam az előkészítő pultra és a kávém elvéve tekintettem Leora, immár mosolyogva, újra önmagamként miközben megkóstoltam a kávém. Hmm… még mindig nem felejtette el, hogy miként iszom.*
- Szóval az O’Connors vagy melyik kocsma lesz a kiinduló pontod? * Kérdeztem s míg válaszolt lassan kortyolgattam a kávém. Azt már tudtam, hogy kirakom a célállomáson aztán nekem viharoznom kell melóba, így nem lacafacáztam sokat a kávémmal. Nem most szeretnék elkésni először.

//Szerintem a köv. reagodban zárhatsz Drága… aztán majd találkozunk a kórházba, ha végeztem a Farkasokkal. Köszöntem a játékot. *.*//

-Hol állítottam az ellenkezőjét? Csupán rávilágítottam arra, hogy jelenleg úgy festesz, mint egy felrobbant csirke. Engem nem zavar, de ha dolgozni indulsz, lehet, ott nem fogják értékelni.
Pofátlan vigyorom jelzi, eszem ágában sincs komolyra fordítani a szót, majd akkor, ha látom, hogy magához tért, és tudatában van annak, hogy senki nem bántja. A puszija az első, ami meggyőz erről, hagyom, hogy kikászálódjon mellőlem, miközben magam is ezt teszem.
-Biztos vagy ebben? Mégsem kezdhetek úgy, hogy zenész vagyok mellékállásban, de fő tevékenységem a behajtás, nem kívánt személyek félreállítása, eltüntetése és egyebek. Szerinted ez kifizetődő lenne? Hm... nem igazán. Azt sem tudom, ki kicsoda, mennyire becsületes és a többi és a többi.
Adjam magam, azzal nincs probléma, viszont nem is fedhetem fel teljesen, talán majd idővel, bizonyos körökben. Fegyverforgatásban otthon vagyok, a bunyókban is, de ezt talán nem a legelső alkalommal kellene megmutatnom, különben az életben nem találok melót.
Amíg Eve a fürdőbe megy, felsétálok a konyhába, hogy méregerős kávét eszkábáljak. A kávéfőző a megszokott helyén, na de hol a kávé? Valamelyik szekrényben csak megtalálom, ha végignyitogatom az összeset, ez azért nem túl bonyolult feladat. Sikerrel járok, és mire Eve kijön a fürdőből, már a kávé is készen van, csupán adagolnom kell. Nagy bögrébe töltöm, ahogy szoktuk, és a pultra készítem, hogy már csak fogyasztani kelljen, most pedig magam veszem célba a fürdőt.
-Édesem, a pengéidet előbb megmondom, de ne várd tőlem, hogy a gyors idegenvezetésed után azt is tudjam, hol tartod a ruháidat. A szekrényben biztosan nem, talán valamelyik fiókban.
Vigyorogva bólintok a zuhany alatt, mikor maga is rájön arra, nem én vagyok a legjobb személy arra, hogy felvilágosítsam. Az már meg sem lep, hogy így is előbb végzek, mint ő, és mire kiér a konyhába, ott várjam, a pultnak támaszkodva. Szerencséje, hogy nem láttam, hogyan veszi fel a farmert, mert minden bizonnyal hangosan röhögnék rajta.
-Az O'Connorsban kezdek, ha ott nincs meló, akkor megyek tovább. Viszem a gitárom, mondanod sem kell. Mehetünk?
Mintha én mennék időre, úgy hajtom le a kávét, és indulok az ajtó felé, felkapva hangszeremet is, mielőtt itt hagyom. Mégis milyen zenésznek néznének, ha csak önmagamat viszem? Nem vagyok amatőr és felkészületlen sem, tapasztalatból tudom, hogy a munkaadók nem kedvelik az ilyesmit. Most nem vezetek, nekem elég, ha Eve kidob a pub-nál, a többit elintézem magam is.

//Én is köszönöm. :-)//

*Azt mondják, hogy nagy az isten állatkertje… De még mekkora. Oda tartozik ez a gorilla is itt az ágyam mellett. Igen, elértem Corvint és az egyik emberét kölcsönbe vettem, hogy azért mindig legyen mellettem valaki. Na hogy ez mibe fog fájni, még nem tudom. De bizonyára jót szórakozott mikor a kéréssel elé álltam. Már csak azért is, mert elég nagy kislány vagyok, hogy megvédjem magam és ezt már tapasztalta Ő is. No mindegy, szórakozzon csak, ennyi öröme legyen a sivár életében. De ez a fazon haláli… egy szót se szól, mint aki nem is él. Pislogni is csak néha. Pedig aztán a bejárónőmön és Leo-n kívül senki nincs itt. De hol máshol is lehettem volna, mint a házamban? A nénike édes, segített felöltözni miközben lefárasztott a szövegével. No mindegy, ez legyen a legkevesebb bajom. Már járkáltam, már mindent csináltam. Na jó, enni nem ettem és az igazság az, hogy még nem voltam annyira éhes, hogy hagyjam, hogy bárki is megetessen. Egy kényelmes nyakba kötős egybe ruha volt rajtam, mely a combom közepéig ért. Sokkal könnyebb ezt felvenni és a kezem is csak egy picit kell mozgatni, ami még mindig a mellkasom előtt volt rögzítve. Kényelmes, ám közel sem itthoni viselet. Azonban ez van… épp a kanapén feküdtem és fájó szívvel szemléltem a zongorám, ami már hiányzott. Játszani akartam… Persze ide is követett ez a marha. Hiába mondtam neki, hogy lazítson… nincs semmi baj, nem várok senkit, nincs itt senki. Az csak megrázta a fejét és a fejem fölött állt, mint akinek kötelező és bármelyik percben bombát dobhatnának be. Nah de a csengő megszólalt… *
- Hagyja csak kisasszony megyek én… * Hát de most izéé… nem is készültem ugrálni, hogy ajtót nyissak. Már csak azért sem, mert semmi kedvem nem volt, másrészt ki sem tudnám nyitni. Viszont füleltem.
A telt idomokkal és mélységgel megáldott nénike kinyitva az ajtót, szinte tátott szájjal tekintetett fel a férfire, hirtelen még félre állni vagy épp köszönni is elfelejtett. Talán megszédült, hogy ennyire fel kellett néznie.
- A kisasszony nem tart órákat. * Makogta zavarodottan. Az meg sem fordult a fejében, hogy mi is a helyzet. Azonban ahogy meghallottam, a szavait összevontam a szemöldököm.*
- Rosa… a diákjaim lemondtam… ki az? * Kiabáltam ki. De válasz bizony nem érkezett, csak félre állt az ajtóból, és hallottam, ahogy kattan a zár. A kis gorilla mellettem egyből haptákba vágta magát, mint aki attól tart, hogy egy merénylő az. De most komolyan… azok nem kopognak. A reakcióra csak a szemeim forgattam meg és egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaim. Nah de én bizony fel nem ültem… Jó volt nekem itt fekve, ahogy a sarokba álló zongorát szemléltem továbbra is. Ha valaki akar valamit, az majd úgy is idetipeg. Különösen nem hiszem, hogy fog érdekelni… éhes vagyok. S nincs rosszabb egy éhes nőnél… najó, de… egy menstruáló. De ez az esett most nem állt fent… hál istenek. Nem, nem akarom megtudni, hogy törött karokkal mihez fogok akkor majd kezdeni. Ó anyám… nem lehetne, hogy ne jöjjön meg a következő hónapokban? Eskü… teherbe ejtem magam. Még nem tudom, hogy de megoldom okosba.*

*A mély durmoló hangot több száz közül is felismerném és csak összevontam a szemöldököm, hogy most mégis mit akar itt. De mondjuk úgy, hogy ez a pillanatnyi meglepődésem oka, hisz eleddig is eljött. De nem kezdtem el még mindig ugrálni, jó voltam én így fekve míg megtalálja a befelé vezető utat. Nagy ház, de eltévedni azért nem lehet benne. De még mindig nem tudom, hogy ennek örüljek vagy sem. Mármint annak, hogy ilyen kitartóan látogat. Persze ennek alapjáraton örülnék, azonban az már kicsit sem tetszik, hogy úgy tűnik Leonarddal a kapcsolatom rá ment arra, hogy épp kinyitottam a szám. Ó nem, még mindig mellettem van, de valami megváltozott. Kilenc év után azért észreveszem az ilyesmit. Csak azt nem tudom, hogy mi változott meg… nah de mindegy. Balázs szavaira azonban nem birom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Vagy csak a virág az oka? Talán mindkettő. *
- Nem bírlak megfogni… de miből gondolod, hogy kivágnálak? * Oké, ez azért nem fordult meg a fejemben. Örültem a társaságának, még akkor is ha nem. Húú… ez aztán a szép ellentmondás. De ugorjunk tovább, és ennek érdekében fel is ültem. Persze csak kecsesen, semmit sem mutatva. Elvégre tudnom kell még mindig az ilyen göncökben elegánsan, sznob módjára viselkednem. No meg egyébként sem vagyunk olyan viszonyban, hogy lássa a vörös csipkés bugyimat. De ahogy felültem már tekintetem a mellettem lévő szoborra vándorolt. *
- Na… hess… menj fel pihenj le. B.B. is testőr, csak nem ért rá… szóval sipircc… menj már az istenér is, én fizetem a béred. Na tünés… vagy végig akarod nézni, ahogy végig szexeljük a hátralévő időt? * Hehe… azt hiszem ez megtette hatását és már kettesben is maradtunk, bár gőzöm sincs miért de végig mérte B.B-t mielőtt lelépett volna az emelet felé. De mit bánom én, felőlem aztán kézen állva is mehet. De akkor is menjen, nem kérek szem tanukat, történjék bármi is. Oké, nem mondom, hogy nem bíztam a másikban, hisz ez nem igaz. De volt egy szolid fenntartásom vele szemben. De még mindig nem magam miatt, nem magam féltettem Tőle.*
- Csak úgy mint mindig… unalmasan. Bár ma már rohadtul hiányzik a zongorám. – Húztam el a számat. – Szóval semmi újdonság. Gyere csüccs le… vagy te is felettem akarsz álldogálni? * Vontam fel a szemöldököm, és finoman magam alá húztam a kanapéra a lábaimat.*
- Most nem kérek… - a gyomrom persze meghazudtolva megkondult - … Akarom mondani, nem fogom hagyni senkinek, hogy megetessen. Szóval míg nem kínoz az éhség jól vagyok. Rosa… - kiabáltam ki – Hoznál be evőeszközt meg a virágot vázába tennéd? Jah és valami innivalót... Amit kér. * Már ha akad itt olyan, bár biztos, még ha az első alkalommal nem is volt, mostanra valahogy biztos beszereztünk egyet. Nem tudom hova ült le. Választék bőven van, ahogy mellettem is hely a kanapén. *
- Neked milyen napod volt? Nincs lent… * Ingattam meg a fejem, ahogy láttam a kutató tekintetét. Ha mellettem foglalt helyett, akkor kissé befelé fordultam, hogy lássam rendesen. Barna tekintetemben azonban csak a vidámság szikrái voltak, a pocsék hangulatom és éhségem ellenére. A bejáranő meg persze egy kistányéron, szalvétával meghozta az evőeszközöket, no meg az asztalra letette a virágot.*
- Köszönöm… * Mosolyodtam el, ahogy oldalra billentett fejjel nézegettem a virágszálat. Utáltam a virágot, kivéve ezt az egyet. Nem véletlen használtam ennek az illatát.*
- Miért pont fehérliliomot hozol mindig? * Tudom, nem mondtam még, hogy milyen illatot használok. Mégis ezt hozza mindig, ami most is árad belőlem.*

- Hmm… mi tagadás, rusnya. De közel sem unalmas. Ha meg unom, majd átszabom. * Vontam volna meg könnyedén a vállaim, ha tudtam volna, De persze a komolynak ható szavaim mellett ott volt a játékos mosolyom, ami jelezte, hogy csak ugratom a másikat. Bár, hogy most a rusnyával vagy azzal, hogy átszabom… talán mindkettővel. De ki tudja… najó, én. De az egy dolog. Az már viszont nem, hogy a kajás zacsival a zongorámnál lepzsel. Összevont szemöldökkel nézem, hogy mégis mit akar vele csinálni. Oké, a virágért nem harapom meg, ha a zongorára teszi. De ha a kaját is oda rakta volna… nos, lehet, hogy így törött karokkal is neki megyek. Lábam még van – és nem is akár milyen - vagy mi a szösz. De szerencsére – hogy kiére, az most lényegtelen – csak mellé rakta. Kissé összébb húztam magam a kanapén, ahogy leült mellém – mindjárt elolvadok -, de nem azért mert féltem Tőle vagy valami, hanem szimplán megpróbáltam elkerülni a véletlen érintkezést is, annak ellenére, hogy nem rég még saját magam kértem. S talán pont ezért.*
- Egyébként sem vagyok egy vastag darab és még csak nincs is kinek tetszenem. * Szépen is néznénk ki, ha táncos létemre kövér lennék. Bár az sem jobb, ha épp valakinek tetszeni akarok. Nos… a férfiak csesszék meg. Én tök jól vagyok így, köszönöm. Ha nem tetszik, lehet másfelé pislogni. De már kissé felé is dőltem, hogy lássam mit is akar mutogatni. Na de mikor megláttam… csak kikerekedett szemekkel pislogtam a képre, aztán meg Bazsira és vissza a képre. De a kérdésére, már megállapodik rajta a tekintetem. Ó anyu… *
- Szóval ezért volt a cumisüveg? *S akár mennyire is próbálok mérges lenni, nem megy. Egyszerűen a nevetése végig jár és mosolyt csal az ajkaimra. Mellesleg én sem hagytam volna ki a kép készítését, ha van rá lehetőségem. S az sem utolsó, hogy messzemenőleg az volt az egyik legjobb napom, mióta itt vagyok. Nah de a kérésére, csak megforgattam a szemeim.*
- Csoda, hogy még nem lyukadtál ki annyi szénsavtól. * Nevettem fel. De most komolyan… ennyi széndioxidtól már lufinak kéne lennie és repülnie. Bááár hmm… kitudja, mit takar a póló és lehet, hogy épp sör pocak helyett inkább széndioxid pocak van.*
- Nincs könyvelő ismerősöm, vagyis van… de Londonban. Viszont a számláidat én is rendbe tudom rakni, addig, míg nem találsz valakit… Legalább lefoglalom magam. * Oké, nem vagyok könyvelő és nem is ezt mondtam. Azonban számolni, rendszerezni, felvezetni a kiadásokat és a bevételeket még én is megtudom csinálni. A kézfejem tudom használni, ahogy az ujjaim is. Az excel meg nem egy nagy szám, ahhoz, hogy diploma nélkül ne boldoguljak vele. *
- Viszont ha annyira könyvelőre akarod bízni, az Orfeumnak van könyvelője, ahogy a Hotelnek is kell lennie. Szerintem a családod nem haragudna meg, ha kölcsön vennéd pár órára az övékét. S ha Corvint is ismered… Ő sem hiszem, hogy túlságosan ellenkezne. * Csak logika… de aztán kitudja. Nem ismerem Corvint és az Ő kapcsolatát sem, a családjáról meg végképp nem tudok semmit. Szóval… csak tippek voltak, ha mindenképp hivatalos emberhez akarja vinni a sok papírt. Mellesleg nem azt mondtam, hogy nincs itthon Leo, csak azt, hogy itt lent nincs. *
- Okéé… ezt én is tudom, de nem virágban fürdök, hogy ennyire erős legyen, és ha még így is lenne kevesen tudják azonosítani. Csak annyit, hogy valamilyen virág… * De nem forszíroztam tovább. Érezte, felismerte és pont. Nincs mit ezen lovagolni. Na de mikor a telefont rakja el érzem, hogy felállni készül… Na de Ő sem gondolhatta komolyan, hogy ennyivel megússza ezt a képet… Szóval ahogy rakja a telefont én már térdelek is fel a kanapén és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne vetem át a lábam a lábain. De tekintve, hogy rögzítve vannak a karjaim, nem értem hozzá és a lábaim is csak a nadrágjához értek, amin nem sokkal ezuttán a súlyomat is érezhette.*
- Csak ne olyan hevesen… Annyi szerencséd van, hogy nem tudom mozgatni a kezem, különben már rég a telefonodért kutatnék. Nah de jelen esetben maradt az üzlet. * Biccentettem oldalra a fejecském, ahogy a szemébe néztem. Egy pillanatra elhallgattam, na nem azért mert annyira akartam, hanem mert mindössze elmerültem a tekintetében pár pillanatra. Azonban ez elég volt ahhoz, hogy elhallgassak és megfeledkezek a nyakam ívén éktelenkedő sebről, amiről a vak is megmondja, hogy egy penge nyoma. Igen, eddig gondosan ügyeltem rá, hogy ne látszódjon és a hajam minden esetben takarja Corvin kis hmmm… nyomát. Kivéve a kórházban, de ott különben sem volt ennyire nyilvánvalóan látható, mint most. Tekintetem egy pillanatra az ajkaira tévedt, de aztán inkább elmosolyodtam, mintha csak most tértem volna észhez. Mintha? A frászt… valójában csak most tudatosult bennem, hogy mit is teszek.*
- Kitörlöd a képet és megetethetsz vagy megtartod, de böjtölök. Esetleg megmutatom milyen a durcás Eli… * Vigyorodtam el szélesen. Így viszont a kajáért sem tudott menni, ahogy nem is követtem volna. Egyszerűen felesleges, hisz velem szemben csak akkor foglalhatott helyett, hogyha átrendezi a nappalim, az asztal meg ugyan úgy van, ahogy a képen eddig is. De jelenleg kicsit sem érdekelt az asztal, tök jó volt nekem itt az ölében, vele szemben. Addig biztosan, míg nem törli ki a képet. De ha kell, hát kupám vágom én a gipsszel is. Najó, nem, nem bántom… úgy is én húznám a rövidebbet bár ez nem mindig rossz. Mint azt tapasztaltam már… *
- Nem tudom, de nem is érdekel, hogy melyik valójában. Corvin nem alkalmaz selejtes tudással rendelkező embereket. Szóval rám sem sózott volna ilyet. De azt hiszem, a bére… nos… egy külön játszmám lesz Duncannal. Bár a franc se tudja… semmi konkrétat nem mondott. De ezen már meg sem lepődök. Sosem érdekli semmi, mégis mindig felcseszi a kíváncsiságom. De hát… nem törvényszerű utálnom, mert a Főnököm. *


//Ha nagyon gáz, csak dobj egy pm-et. Felmérgesítettem magam a vége felé. De holnap kapsz akkor másikat. Sajnálom, hogy ilyen lett. //

- Kösz a bókot. A szabást pedig kihagynám.
Vigyorodom el ahogy szoktam. Nem veszem én magamra, mert tudom, hogy csak poén az egész, hiszen ez látszik is rajta. Egyébként sem feküdnék kés alá, legalább is, ami az arcomat illeti. Mellé ülök le, mert miért kell nekünk 6 km távolságot tartani……talán az lenne az ész szerű, de nem célra vezető ez egészen biztos és amúgy is szeretek a közelében lenni. Csak a fejemet csóválom meg, hogy nem eszik vagy inkább arra, hogy nem akar senkinek tetszeni?
A képet megkeresem, s mivel most van alkalmam megmutatni, hát nem hagyom ki. Engem most is nevetésre késztet s bólintok a kérdésre. Azonban jó látni, hogy mosolyog és nem vág hozzám semmit, nem mintha erre most képes lenne.
- Ne aggódj egy szénsavfeldolgozó üzem rejlik a pólóm alatt.
Kacsintok rá, mert semmi bajom nincs vele és igen, mindig ezt iszom. Szeretem az ízét, de csak ha hideg. Melegen gondolom, olyan lehet, mint a pisi, bár még soha nem kóstoltam vizeletet és nem most fogom kipróbálni. Valóban kéne egy könyvelő, de nem azért, mert én nem tudom megcsinálni, hanem azért, mert időhiányban szenvedek. Sok felé kell koncentrálnom és hamarosan eljön az idő, amikor már nem bíróm és valami háttérbe fog szorulni. Nos, a falka természetesen nem, tehát a bolt marad, de nem azért nyitottam meg s valósítottam meg az egyik álmomat, hogy utána összedőljön, mint egy kártyavár.
- Oh, az nagyon nagy segítség lenne. A családomat ebből kihagynám és a könyvelőjüket is. Tudod ez amolyan egyedi vállalkozás és nem akarom egyik családtagomat sem bele vonni a könyvelésben. Corvint pedig hagyjuk inkább.
Valóban nem akarom, hogy úgy mond közük legyen az üzletemhez, már mint a könyvelés részben. Corvin is a családom tagja, de ezt nem mondom meg neki. Nekem az is bőven elég ha Eli segít egy kicsit, mert rengetek számla van, amit nem rögzíttetem fel és ha jön egy ellenőrzés, akkor megüthetem a bokámat.
- Mondj egy árat, hogy mennyiért segítesz be, mert ingyen nem kérem. Lehet, hogy nem fizethetek helyetted, de ez munka, szóval jár a fizetés érte. Azonban azt is tudnod kell, hogy elégé be vagyok úszva, szóval nem kis meló.
Hívóm fel a figyelmét, mert ez az igazság. ha pedig nem akar érte pénzt elfogadni, akkor én nem kérek a segítségből és ebből nem engedem. őszintén felelek a kérdésre, hogy honnan tudtam, milyen illatot használ s ez meglepi kicsit. Nem tehetek róla, hogy ennyire jó a szaglásom, ez a farkas lét egyik előnye.
- Jó a szaglásom
Zárom le ezzel a dolgot és nem fejtem ki, hogy miért. A telefonomat zsebre csúsztatom s állnék is fel, de két láb és egy teste ebben megakadályoz. Meglep nem mondom, de nem ellenkezek. Végig futtatom a tekintetem az egyik lábán s igen csak felcsúszott a ruhája, de ha ez még nem lenne elég, akkor a mély kivágás miatt két dombbal találom szembe magamat. Hát egy kicsit felszökött vagyis inkább leszökött a vérem, de nem annyira, hogy ennek érezhető nyoma legyen. Inkább csak beköszönt nekem a kis fickó, hogy még él és virul. Aminek nem örülök, mert nem akarom, hogy megtudja milyen hatást gyakorol a testemre. Csinos nő és teljesen normális ha a testem felpezsdül tőle. Az már más kérdés, hogy abszolút nem szeretem ezt a vér eltávozást a fejemből.
-Üzlet?
Csak ennyi ragad meg a szavaiból s szemeibe nézek, s próbálom helyes irányba terelni a gondolataimat, mert Eli nem az a Nő aki hozzám való, hiszen törékeny és amúgy sem vagyok neki elég jó. Tekintetünk összekapcsolódik s látom, ahogy az ajkamat nézi és érzem is azt a bizonyos dolgot amire gondol. Az illata elárulja, mely ilyenkor árad egy nőből. Az a gondolat támad a fejembe, hogy ez az a pillant amit meg kell ragadni még pedig úgy, hogy megcsókolóm. Tisztán érzem, ahogy megszűnik a világ s nem marad más bennem csak a vágy az ajka iránt. Vajon milyen íze lehet az ajkának? Nem szabad ilyenre gondolnom s a pillantott is hagyom elszállni. Az lenne a legokosabb ha lehámoznám magamról, de valahogy a kezem nem hajtja végig azt a parancsot amit az agyam kiadott. Szabadulnom kell ebből a helyzetből, mert a gondolataim egyre hangosabbak és a testem is túl fűtött lesz, és ha az elszabadul nem lesz megállás.
- Kiváncsian váróm a durcás Eli-t, de mielőtt kijön belőled feltennék egy kérdést. Mi az a vágás a nyakadon?
Nem érek hozzá, de a szemeimmel végig simogatom az a csúnya vágást, melyet csak egy penge okozhatott rajta. Nem tudom, hogy került oda vagy miért, de az is lehet nem ez a megfelelő alkalom, hogy ezt megkérdezzem, mert ahogy követem a nyaka vonalát ismét a dombokhoz térek vissza, pedig nem akartam. Elszakítom a tekintetem s most már egyre jobban cseng bennem az a bizonyos vészcsengő.
- Kérlek, szállj le rólam Eli.
Hangom gyengéd s még mindig nem érek hozzá, de remélem leszáll, mert ha nem akkor lehámozom magamról. Nem örülök, de igen, örülök, hogy rajtam van, de nem akarok olyat tenni, ami neki nem jó vagy nem akar. Makacs ezt már tudom, de ha nem száll le, akkor kénytelen leszek leszedni magamról, mert ha továbbra is itt marad és feszíti a húrt, az bizony elfog szakadni és még a végén az ajkam az övén lesz. Mély levegőket veszek s fejben csendesítem magamat és kövér apácákra gondolok, de egyelőre nem sokat használ és egyre jobban feszülök. Remélem nem érzi, de ebben nem lehetek most már biztos. Igaz, hogy farmer van rajtam, de még soha nem próbáltam ki, hogy azon keresztül mit érez, az aki rajtam van s ilyen helyzetbe hoz. Nem mintha olyan sokan ülnének az ölembe.
- Valóban nem törvényszerű és az nem rossz dolog ha a kíváncsiságodat valami fent tudja tartani.
Nyelek egyet ismét és még mindig váróm, hogy leszálljon, ha még nem tette meg. ha megteszi amit kértem, akkor az asztalét közelebb húzom s neki látok enni, bár már nincs étvágyam még is valamivel le kell magamat foglalni, hogy lenyugodjak s a vér visszatérjen a fejembe.
Ha pedig nem száll le, akarok maradok megbénultan alatta és kíváncsian váróm a következő lépését, bár remélem hallgat rám csak most az egyszer.
- Miért csinálod ezt velem?

// Semmi gond nincs vele :<333: //

*Ó anyú… ilyen labdákat. De most komolyan… miért pont most? Na de a szemöldököm össze szaladt, ajkaim vidám mosolyra húzódtak az üzem hallatán. De aztán lebiggyesztett ajkaimmal ráztam meg a fejem.*
- Mocsok vagy ám… akkor dobálózol ilyen labdákkal, mikor tudod, hogy tehetetlen vagyok. Különben már rég megnéztem volna. * Éppenséggel kívülről és csak úgy, hogy felhúzom a felsőjét. De nem tehettem meg és meg voltam esküdve, hogy direkt most dobálózik ilyennel. De se baj, nem felejtek ám… egyszer még megnézem. Mients lekerül a gipszem…
Már kezdtem azt hinni, hogy elfogadja a segítségem még akkor is, hogy a családját ki akarja hagyni. Vagyis, éppen ezért mikor kiegészíti a mondani valóját. Na ez az a pont, amikor a hajamba túrnék mérgesen és egy fújtatás hagyná el az ajkaim. De most csak a lemondó sóhaj maradt számomra. *
- Nézd… úgy nézek ki mint aki fizetésre szorul? Azért táncolok, mert élvezem és nem azért mert szükségem van rá. És a segítségem is ide tartozik. Időm mint a tenger és valami legalább lefoglal és nem azon kattogok, hogy nem tudok zongorázni, hogy nem táncolok és nincs semmim. Szóval szívesen megcsinálom, még akkor is, ha kilehetne tapétázni vele az egész házat. De nem fogok pénzt elfogadni… de ha annyira akarod, akkor legyen szívesség. S majd ha szükségem lesz viszonzásra, megtalállak. Hasznosabb számomra ez, mintha fizetnél… Eléggé hmm… vonzom a káoszt. * Adtam egy kompromisszumot, vigyorogva. De ha ez sem tetszik, akkor tehet egy szívességet… és szenvedjen a számláival Ő maga. Jó-jó… hát akkor legyen jó a szaglása. Mit bánom én… ez hmm… csak egy kis plusz. Legalább ha valami rohad a konyhában, könnyű szerrel megmondja, hogy hol találom. De remélem, eddig nem jutunk, azért nem trehány Leo… de na, sosem lehet tudni. Majd Bazsi lesz az én vadászkutyám. Vagy valami ilyesmi…
Nah de azért tényleg nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. S már rajta is landoltam, csak kissé finomabban. De mellesleg nem érezhettem volna a „kis fickót” bár ha kicsi, akkor úgy sem éreztem volna, ha konkrétan rajta lennék , mert nem az ölébe ültem, hanem csak a combjára. Nem véletlen távolabb helyezkedve el az ölétől. Persze láttam én, hogy végig szalad rajtam a tekintete. De ahogy máskor, úgy most sem érdekelt, ahogy az sem, hogy a combom kissé jobban megvillant. A tekintetek azok azért vannak, hogy nézzenek. *
- Az. Valamit valamiért… de kelljen már bemutatnom, hogy mi az. * Nem ismételtem meg, mert már elmondtam. Ennyire nem lehetek hatással senkire, vagy ha igen, akkor az már régen rossz. Szóval betudtam annak, hogy csak fogalomzavarban van a másik. Amúgy sem úgy tűnt, mint aki egy hű de na észkombájn lenne. Bár mintha olyasmi rémlene, hogy csak mellettem. De a franc se tudja, hogy mi volt már, volt jobb dolgom is. Mint mondjuk elfojtani a fájdalmam. A válaszára felhorkantam. Még hogy kell neki a durcás Eve… izé.. Eli. Minek? Mért nem jó az, ha mosolygok? Nah de a kérdésére kissé megmerevedtem és fejem visszakerült az eredeti egyenes állapotában, ahogy feszülten húztam ki magam kissé. Mintha ettől elódázhatnám a választ… szép ábránd. Bár most bizonyára rásimítanám a kezem a sebre, de nem tudom. Eltakarni meg már felesleges. Komolyan, de mégis furcsa csillogással a tekintetemben néztem továbbra is mereven a másik szemeibe.*
- Mint mondtam… vonzom a káoszt. Némelyik kedvemre való, más meg nem. De sosem úszom meg sérülés nélkül. Mondjuk úgy, hogy ajándékba kaptam. De miért érdekel? * Vontam össze a szemöldököm. Na nem, semmi köze, hozzá, hogy milyen szituban szereztem. Érdekes lenne… majd akkor ha esetleg képes volna megadni azt, amit szeretek. De nem, és ami azt illeti nem is igazán akarom, hogy megadja. Mondjuk… soha nem akartam, mégis sikerült. Viszont a kérését én a válaszomra írtam és bekapcsolt az a bizonyos csak azért sem. A térdéről előre csúsztam a lábán és már ténylegesen az ölét találtam meg. Köztünk pedig csak azért volt távolság, mert a mellkasom előtt volt a kezem rögzítve. Különben ez sem lenne, hisz ez is szinte közénk ékelődött. *
- Nem… * Adtam meg a választ is, ha a mozdulat nem lett volna elég beszédes. Elegem van ebből és kezdem unni a dolgot. Ellök, összetör mégis látogat. Ennek semmi értelme. De azt azért ne higgye, hogy minden szavára ugrok. Még akkor sem, ha ilyen… érzelgős (lágy) a hangja. Na azt már nem… Én bizony innen már csak akkor megyek ha saját kezűleg rak odébb. Corvint illető szavaira csak megforgatom a szemeim, és a vállára fektettem a fejem. Nem tudom miért, de most így volt jó. Tetszik, tetszik. Nem tetszik… akkor is ez van. Bár rohadt kényelmetlen így, hogy a kezem ott van, de annyi baj legyen.
- Tudom, hogy nem rossz. De a kíváncsiság nálam ártalmas… a testi épségemre. * Na igen, képes vagyok messzire menni, hogy megtudjam azt, amit akarok, ami érdekel. Szavaim közben a kiáramló levegő, a lélegzetem a nyakát cirógatta. De engem speciel ez nem hatott meg túlzottan. Kerestem valamit, még ha nem is szó szerint. De nem akartam megtudni, hogy mit. Így nem is merültem bele ebbe a gondolatba. Ölem a szénsav lebontó üzemnek feszült, combjaim az oldalához simultak, a karom meg továbbra is távol tartotta felsőtestem. De az arcom, az még mindig ott volt, ahol eddig. A vállán, minden apró légzésem eléggé hm… közelről adva a tudtára, bár tény, hogy nem értem a nyakához közvetlen. A kérdésére azonban összeráncoltam a homlokom. *
- Gőzöm sincs, hogy mire gondolsz… Nem csinálok semmit. * S ha kissé oldalra fordította a fejét, akkor láthatta az arcomon az értetlenséget. De nem vontam el magam. Nem volt kedvem és kész. De nem tudtam, hogy mire gondol. Nála ridegebb már csak a gleccser lehet. Így tuti, hogy nem a közelségem hatotta meg, bár még akkor sem érteném a kérdése lényegét. De bízom benne, hogy kifejti.*

*Egy-null… na jah, de nem tudtam, hogy erre játszunk. Ebben verhetetlen vagyok, azt hiszem. Legalábbis vesztesen nem sűrűn kerültem ki játszmákból. De nem feltétlen volt kedvem játszadozni a másikkal. Viszont a tangás megjegyzésére elnevettem magam.*
- Hmm… pedig szívesen megnéznélek tangában. Sőőt… melót is ajánlanék. De ha annyira tetszene, én magam venném le rólad. *Természetesen persze a tanga tetszene és nem Bazsi az nélkül. Nem, nem és nem. Nem érdekel, hogy mit takar az anyag. Tényleg nem? Nah erre majd visszatérünk ha használható vagyok, akarom mondani, ha képes leszek használni valakit. Viszont egy némiképp megkönnyebbült mosoly terült el az ajkaimon, mikor végre belement a dologba. S még csak plusz kérdéseket sem tett fel. Bár tény, hogy pénzből élek… azonban van egy szép örökségem anyukám után és az apám is életben van, aki szintén nem panaszkodhat az üzletére. S bár apám segítségét ritkán kértem ilyen téren, azonban ha kell, megteszem, és azért én magam is elég régóta dolgozom.*
- Ööö… én asszem aludni fogok akkor még, ha csak nem keltenek fel a karjaim. DE! Rosa itt lesz. Úgy döntött, hogy mindennap itt lebzsel, míg nem jövök rendbe. Szóval beenged. Te meg hozd fel a szobámba kérlek. Lehetőleg ne Leonard szobájába nyiss be. De ha követed az illatom megtalálsz. * Nevettem el magam, hisz ha olyan hű de jó a szaglása, akkor akár meg is találhat. De ezt csak viccnek szántam.*
- Az emeleti folyosón a legutolsó szembelévő ajtó. De ha szeretnéd, mielőtt mész megmutatom. És ne felejts el hozni egy usb-sticket. S mentsd rá, a már kész könyvelést is, a bolt gépjéről. Azt nem mondom, hogyha nem találod, akkor hozd el az egész gépet, mert a sajátomon fogom csinálni… és ennyit azért csak megtalálsz. * Reméltem, hogy még csak meg sem fordul a fejében, hogy a számlái közt akarok kutakodni. De mennyivel egyszerűbb ha látom, hogy mi van már be vezetve és mi az ami nincs? Sokkal… pláne, hogy akkor nem neki kell majd a két könyvelést – az eddigieket és amit most csinálok – összefésülni. Az meg, hogy mennyire nyereséges vagy veszteséges a boltja… nos, képet kapok róla, de nem igazán érdekel. Az, hogy amikor itt lesz segít… nos… képesek volnánk a munkára figyelni olyankor? A franc se tudja. Majd kiderül…
Nah de kérem szépen… én mondtam, hogy nem tudja megadni… de hogy még elviselni sem, azt azért nem gondoltam volna. De most komolyan… még csak a látványát sem bírja. Oké, kicsi vagyok, éhes vagyok, törékeny vagyok… szeressetek. De nem marcipánt, egy vágás nem a világ vége. S ha ezt az egyet nem bírja elviselni, akkor mi lenne a többivel? Bár a mellemen ékelődő vágás szintén friss, azonban van pár darab, amik nem. S közel sem olyan kellemes helyzetben kaptam, mint ezt a kettőt. *
- Sosem hazudok, maximum kitérek a válasz alól és egy másik igazsággal felelek, ahogy most is tettem. Az ajándék meg relatív… Leo kardot és tőröket szerez be ajándéknak, van aki macskát és virágot és van aki ilyeneket. * Ráztam meg kissé a fejem, hogy ismét a szeme elé kerüljön. Ó nem, én kicsit sem szégyelltem a dolgot. Vannak rosszabbak is mint mondtam. Azonban igenis lássa, hogy nem vagyok azaz elvárt tökéletes, kirakati bábú, még akkor sem, ha jól nézek ki. Állítólag legalábbis. De most komolyan, mégis hogyan mondjam el egy vad idegennek, hogy…*
- Eltudnád fogadni, ha azt mondanám, hogy ajándék alatt azt értsd, hogy egy igen, hmm… kellemes helyzetben kaptam és kicsit sem volt ellenemre a dolog… vagyis a fóbiám ellenére még élveztem is? * Na igen, egy vágáshoz nem feltétlen kell hozzám érni, ezt azt hiszem bebizonyítottuk. De az már más tészta, hogy a válasza rohadtul érdekelt. Azonban ha nem olyan feledékeny, mint amennyire kopasz, akkor talán rémlik neki a bárból a beszélgetésünk, mikor a pengék kerültek szóba és megjegyeztem, hogy másra is alkalmasak nem csak önvédelemre. Akkor elhúzta rá a száját. De most, hogy szembesül azzal, hogy nem a levegőbe beszéltem, hanem komolyan gondoltam talán… talán nem csak ennyi lesz a reakciója. Az meg már más kérdés, hogy meddig jutottunk az élvezetekben, ahogy az is, hogy Corvinon is éktelenkedik párdarab vágás eléggé nyilvánvaló helyeken.
A visszakérdésére azonban csak lemondóan sóhajtottam – ezzel még jobban ingerelve a nyakát. – és egy pillanatra lehunytam a szemeim. Miért? Tényleg… miért? Nos, elintézhetném annyival, hogy; mert. De ez annyira tipikusan semmit mondó csajos válasz, hogy ezért képes volnék megütni magam. Így inkább megpróbálok gondolkodni egy kicsit, hogy miért is nem. Aztán, hogy mennyit mondok el már más kérdés. *
- Miért-miért… mert így jó. Akkor is, ha ez neked spec nem tetszik. Különben meg… nem fogok ugrálni minden szavadra. Nem én vagyok azaz ember, aki képes az érzékeny kis lelkivilágodra oda figyelni. Nem az én asztalom a dajkálás, ahogy az önérzeted ápolása sem. Nem fogok ugrálni minden kérésedre, parancsodra azért, mert Te mondtad. * Próbáltam összefoglalni, a dacom, a makacsságom és azt, hogy mind ezekkel karöltve, mégis jó volt így. De a mondandómnak nem lett se füle, se farka. De Én is lehetek szétszórt nem csak a másik. De álmos vagyok egy kicsit a gyógyszerektől, éhes is… szóval ennyit megengedhetek magamnak. Hisz még véletlen sem a másik számlájára írható…. ááá… dehogy. Nah de a lábas megjegyzésére csak pislogva emelem fel a fejecském és néztem a szemébe. Most ez komoly?*
- Eléggé szar próbálkozás… de lássuk azt a szőrös lábat. * Nah de nem szálltam én le, mindössze a jobb lábára ültem át oldalasan, hogy a ballába szabad legyen és rálássak. Azonban már pedig nem távolodtam el, ugyanis így az oldalam és a felkarom gipsze volt az ami hozzá simult. Így is előre tud hajolni, hogy felhúzza a nadrágját, ámbár meg kell hagyni, hogy igen csak hmm… érdekes domborulatok előtt vezet el az arca útja, hogy ezt megtegye. És csak remélem, hogy közben engem meg nem billent le onnan ahol vagyok. HA így is megmutatta, akkor bizony megnéztem és a képre csak nagyokat pislogtam és szívesen futattam volna végig az ujjam rajta.*
- Egy farkas? Miért? * Nos igen, a másik számára, nem volt titok, hogy engem kimondottan vonzanak a farkason, hisz említettem már neki, hogy sokat járok az erdőbe és biztos nem, mogyorót szedni. Pláne, hogy legutóbb még kedvesen meg is jegyezte, hogy kutya szagom van. Pedig nem is szeretem a kutyákat, na mindegy. Persze ha nem mutatta meg, akkor nem hangzott el a kérdésem sem, de arra rájöhetett, hogy eléggé leleményes vagyok, ha ott akarok maradni ahol. De ettől függetlenül sem értem, hogy mi a baja… Mert hát… tényleg nem csinálok semmit. Nah de a válaszára dühösen fújtatok és elemelve a fejem nézek a szemébe. S ha már letette a mutogatós lábát is, akkor visszaültem rendesen, úgy ahogy korábban foglaltam helyet. Márha hagyta… ha meg nem mutogatott, egyébként is úgy maradtam.*
- Az állat nem rossz… különben meg, miből gondolod, hogy nem pontosan ezt akarom? Mármint, hogy hozzám érj… De akar Téged a Pokol felhúzni. Nem tehetek arról, hogy így reagálsz. * Ingattam meg a fejem, de továbbra sem mozdultam… egyáltalán nem értettem a másikat. De kell hát nekem mindent értenem? Jah, kéne… de miért nem megy? Hím még nem igazán fogott ki rajtam ennyire. Általában nem eltaszítani szoktak, hanem megpróbálni megfogni. Mármint nem épp azért, hogy letegyenek, mint most a másik próbálkozott. A repülős, Batmanes megjegyzése nem érdekelt. Egyrészt, nem szeretem a filmet… másrészt meg… a combom izmai feszültek meg épp, ahogy leakart tenni magáról. Az érintése meg… inkább hagyjuk, de ha akartam volna se tudtam volna felképelni a másikat. Csak tudnám, hogy a dekoltázsom íve miért is lett libabőrös. Egyáltalán nem fáztam… S pont ezért, szálltam le magamtól utána, márha hagyta. A szőnyegen csak fel-le járkáltam, mint egy ketrecbe zárt vad. Úgy is éreztem magam. A düh szinte forrt az ereimben, az értetlenségemmel keveredve. Ütni, vágni akartam. Egy kardot akartam az ujjaim közé, hogy kiadhassam az indulataim. Vagy legalább a zongorám. De egyik sincs… csak a szám maradt hol utat engedhettem ennek. Még mindig járkálva kezdtem el beszélni és sötét tekintetemben már semmi jó kedv nem volt, amely néha-néha rá villant.*
- Mi a frászt keresel itt Szépfiú, ha egyszer idegbajt kapsz attól is, ha két lépésnél közelebb megyek hozzád? Miért nem hagyod ennyiben az egészet, ha ennyire… feszélyeztetlek? Rohadtul elegem van abból, hogy nem értelek. Elhúzódsz a bárban, aztán rám veted magad a kocsidban és összetörsz. Látogatsz… épp kezdeném megszokni, hogy napi pár órát velem vagy, hogy itt vagy és igyekszem… ah ez így nem igaz… hagyom, hogy tegyem amit az ösztöneim diktálnak, de megint csak frászt kapsz és mindent megteszel, hogy azt érezzem ez egy baromság. * Álltam meg előtte hisz, egészen eddig csak járkáltam és igazán vicces lehettem, hogy nem tudtam magamból rendesen kiadni. De bakker… én nem szoktam kiabálni, most szinte tajtékzik a hangom. S nem is csoda, hogy Rosa pillanatokon belül megjelenik a nappali ajtajában sietős léptekkel, mintha égne a ház. De nem a ház éget, hanem csak én… én kezdtem el égni ebben a… káoszban. Ez a fajta káosz egyáltalán nem volt kedvemre.*
- Baj van kiasszony?
- Nincs Rosa… kéne a boltból valami édesség… a kocsi kulcsom az ajtó melletti szekrényen. * Feleltem fojtottan és Balázst nézve vártam, hogy az asszony elmenjen. A hülye is megmondja, hogy ez csak egy kifogás volt, hogy ne legyen itt senki. Az őr léptei is hallatszottak a lépcsőn, de még mielőtt leérhetett volna csattantam fel.*
- MENJ VISSZA! * Utáltam parancsolgatni, de most egyedül akartam lenni akarom mondani kettesben Balázzsal. Nem volt szükségem sem a bejárónőm aggodalmára, sem az Őr figyelő tekintetére. HA ismét törik valamim teszek rá magasról, de akkor is válaszolni fog, különben kiherélem… valahogy. Mikor végre mindenki elcsendesedett, már én is halkabban folytattam. Ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy már ne kiabáljak.*
- Örülnék ha közölnéd, hogy mi a Pokolt akarsz elérni vagy mi a fene a célod, vagy legalább lefektetnéd a játékszabályokat. Mert így befogok kettyósodni Tőled és nincs szükségem még egy emberre, aki azért létezik, hogy a lelkembe tiporjon szüntelen. Nem sok mindent maradt ott… de azt a keveset nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd. Szóval beszélj vagy menj… * Persze jobban örültem volna, hogyha marad, és inkább beszél vagy mutogat, vagy az ég szerelmére felőlem le is rajzolhatja. De nem, ezt így nem értem és amit nem értek, az idegesít… Szóval vagy kezd valamit a helyzettel, vagy lelép. Az utóbbinál… nos, nem én fogom megakadályozni az fix, még akkor sem, ha ismét üresnek fogom érezni a házat, csak úgy, mint az elmúlt napokban is a távozása után. De most csak ott álltam és néztem… fájdalmam akár a kezemre is írhatja, amely ott pislogott a szememben. De köze sem volt hozzá a dolognak… Nem is érdekelt, hogy mi ez… mi az, ami egyszerre késztet menekülésre és maradásra. Egyszer öl meg és ölel magához, taszít el melenget. Nem, nem… nem gondolkozunk, az ártalmas.*

*Namármost… Ami azt illeti kicsit sem féltem, hogy nem talál meg, pláne nem aggódtam. Még olyankor is sikerült belé akadnom, mikor nagyban kerültem. Tehát így, hogy még térképet is adok magamhoz… azt hiszem, elég egyszerű a dolog és nyilvánvaló. Mármint az, hogy megfog találni és az is, hogy akarom, hogy megtaláljon. De aztán kitudja… De azt biztosan, tudtam, hogy a válasza egy nesze semmi fogd meg jól. Nos… akár hogy igyekeztem, ennek se füle se farka nem volt. De mondjuk úgy, hogy azért ezzel egyet értettem. Azt teszek, amit akarok. Ámbár közel sem azért, mert nem vagyunk együtt. Ha együtt lennénk is azt tenném ami jó. Ámbár…*
- A kérdésem nem erre vonatkozott. *Valóban nem ez a része érdekelt a dolognak, hanem az, hogy mint ember képes volna-e elfogadni. Apám valószínűleg bedugott volna egy szanatóriumba, hogy meggyógyítsanak. Mintha ez olyan egyszerű lenne… Valami megváltozott azokon a napokon és ez lett belőlem, amiből TALÁN az emlékeim visszaszerzése „gyógyíthatna” ki. De még ez sem biztos. *
- Így gondolom, mert így viselkedsz. * Gőzöm sincs, hogy miért van annyira hozzászokva, hogy mindenki ugrál neki, de szokja azt is, hogy van, aki nem. S ez a valaki én vagyok, még akkor is ha nem tehetném meg, hogy nemet mondjak. De megtehetem. Azonban a szavaim őszinték. Valóban nem ismerem, így csak abból tudok következtetni ahogy, viselkedik. Ezt pedig magának köszönje, ne nekem.
A tetoválásra várva, igen, éreztem, ahogy lehelete a bőröm perzselte. De ez a lágy, simogató érzés kicsit sincs hatással rám. Sorry, de nem bukom az ilyesmire így azonban semmilyen reakcióm nincs a dologra, csak türelmesen megvárom, míg kipréseli magából, aztán megmutatja a tetoválást. S mivel a kezem használhatatlan, így végig simítani sem tudnék rajta. Szóval nincs miért órákig nézegetnem, de ez nem jelenti azt, hogy nem néztem meg. Elvégre, ha meghal, akkor legalább azonosítani lehessen. Najó, ez még viccnek is rossz. Szerettem a tetoválásokat, ámbár nem mindet, mindig és pláne nem mindenkin. De azért örömmel konstatáltam, hogy bár elég szép csalit dobott be, de egyszerre akadtam rá a horogra és úsztam tova.*
- Szeretem a farkasokat… * Kúszott egy szeretet teljes mosoly az ajkaimra. Ilyet maximum akkor láthatott, mikor édesanyámról vagy apámról beszéltem neki. Bár még akkor sem biztos. Azonban a visszakérdésére felkaptam a fejem.*
- Miért kérjek olyat, amit természetesnek érzek? * Barom! Idióta! S még ezer és egy szóbal illethetném magam az ostoba mód ki mondott kérdésem miatt magamra. Nah de mentsük ami menthető…*
- Vagyis nem szoktam hozzá, hogy ilyesmit kérjek. Bocs, de Leoval élek… *S ez mindent megmagyaráz. Számomra legalábbis. Ő hozzám ér akkor is ha nem kérem és még sem csapom le. Csakhogy a kettőt ilyen téren mért vontam egy kalap alá, na jó kérdés.
De aztán már jött a vihar, amit igazából már kezdek megszokni. S most látom csak igazán… ez a nem törődöm, nem figyelek viselkedése csak még inkább dühít. S még Leonard azt mondta, hogy szeretem és Ő látja. Hát vegyen szemüveget! Mint mondottam volt, Balázs azaz ember, akibe vagy beleszeret az ember lánya, vagy vérdíjat tűz ki a fejére. Nos én ott tartok, hogy magam zsebelem be azt a vérdíjat és kiteszem a fejét trófeának. Rühellem mikor felbosszant valaki, aztán így viselkedik. De azért kitessékeltem mindenkit, el a közelünkből. Ha viszi a vulkán a házat, azért ne legyenek ártatlan áldozatok.
Aztán végül úgy látszik, hogy nem teljesen talált süket fülekre a szavaim, hisz megindul. Éljen… azonban én csak álltam mint egy hülye. Engem aztán nem ijeszt meg és mi sem mutatja jobban, hogy még egy kicsit fel is szegtem az állam dacosan, de bizony nem hátráltam. Fájt, tény… de azt hiszem, ennyit még kibírok viszont ha nem akartam, hogy elesek akkor egy idő után kénytelen voltam hátrálni. A rohadt életbe is… Az a hülye, „ijesztő” bizsergés csak erősödött a gerincembe. Csak úgy, mint Jaynél a Biliárdszobában. Hogy ezt mennyire rühelltem. De azonban ez csak még több makacsságot csempészet belém és még jobban felszegem az állam. Azonban tekintetemben csak a düh van, semmi félelem vagy ijedség hiába toronykodik itt nekem. Hátam a falnak a nyomódik, ahogy hallgatom a szavait és a hűs érintés kicsit sincs ellenemre. Talán még hasznot is hoz. Nah de, hogy én mit akarok…*
- Azt, hogy ne legyél barom. * Tömör, rövid és őszinte válasz, haragtól sziszegő hangon. Ő beszél és nekem kuss… hát nem tudom épp mikor ért bilibe a keze, de akkor is közbe vágtam a mondatom, ha épp ezzel a szavába vágtam. Tetszett, tetszett, ha nem hát fogja be a szám. Kezei a mellettem pihennek, de én még mindig nem tudok tenni semmit. S az igazság az, hogy nem is akarok. Tudok én hallgatni is… azaz, mégsem. Hisz a következő szavaira szinte elkuncogom magam és alig bírom visszafolytani a nevetésem. De eskü’ nagyon igyekszem komolyan venni a szavait azonban…*
- Mi van? Már Te is Twiligh-ot nézel? * Szakadt fel belőlem a kérdés. Abban volt, hogy a csillám vámpír azt a fehér picsát, így próbálta elijeszteni magától. Csak épp az erdőben vagy mi… Szemeimben azonban már vidám fények cikáztak. S igen, meglehet kövezni, de megint közbe vágtam eléggé pofátlanul és annál is pofátlanabb dologgal. De most izééé röhejes volt ez a helyzet. Egészen addig, míg nekem nem feszült az öle. Tekintetem nem változott azonban az ajkaimról lehervadt a vigyorom és az elfojtott kuncogásom. *
- Most kérjek bocsánatot mert Nő vagyok? Ha tudom, hogy így vagyishogy… szóval ha tudom, akkor nem teszem. * Ámbár tény, hogy szokásom játszadozni, de nem ennyire és nem ennyire közvetlenül. S a következő szavai azonban szinte ostorként hasítanak végig rajtam és az arcom is megrezdült, kissé fájdalmasan. Nem akartam én ennyi nyűgöt okozni neki. Azonban nem mondhatom azt, hogy a szavai hidegen hagytak. *
- Akkor vedd el… * Suttogtam halkan, még mielőtt az utolsó részhez ért volna. Igen, megint párhuzamosan beszéltem vele. De ha ennyire akar, ha ennyire szeretne… akkor legalább próbálja meg, vagy nem tudom… sok kárt nem tehetek benne, még akkor sem, ha rájövök, hogy ellenemre van a dolog. NAh de az utolsó rész egészen úgy hangzik mintha féltékeny lenne. De mivel szokásom annak a szemébe nézni, akivel beszélek, vagy épp hozzám beszél, reagálni már nem volt időm. Már éreztem is forró ajkai ölelését, a dühét, a szenvedélyét és mi tagadás, lefagytam egy pillanatra. De ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne legyen időm viszonozni és már csak a fogai marására reagáljak. De ellenvetés helyett, szemeimbe „különös” fények gyúltak és ez volt az, amire már a testem is reagált a maga fura módján… méghozzá úgy, hogy kissé csípőm előrébb toltam ösztönösen. De elhúzódott. S a vágyam jelei közé keveredet némi sajnálat is. Igen, nem tetszett, hogy ezt tette… mármint, hogy eltávolodott és nem is akár mennyire. Alsó ajkam, már én haraptam be, kiélvezve nyomának ízét miközben tettem előre egy lépést. A francba… Ezt nem hiszem el. Most mért kell??? *
- Gyere vissza… * Kértem. Ó ég… Elionore Grehem kér és nem is akár mit. Kémény van, korom a kandalóba… sipirc írni. Jah, nem tudok írni. DE csak vártam, hogy megtegye… vagy azt, hogy visszatér ide, most hozzám vagy azt, hogy elhúzzon a fenébe… ahogy szándékozik. Azonban volt némi kétségem afelől, hogy maradni fog. Használhatatlan vagyok… A fene essen ebbe az egészbe. De azért reméltem… újra, bár éreztem, de valahogy nem fordítottam rá nagy figyelmet. DE valószínűleg nem arra vártam, hogy vissza lépjen és csak álldogáljon előttem. Azért reméltem, hogy ez le is esik neki. *

+ 16 vagy +17

Részemről; +17

*Az, hogy miből mi következik, már lényegtelen. Azonban azért mert én épp nem beszéltem róla, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok hülye. Najó, ezt beismerem bármikor, de persze most nem erről szól a dolog. Igen, megfejeltem… nagy dolog, nem ismertem. Kapott egy kis fémet is… nagy kaland… mérges voltam, elakartam lökni és kicsit sem tetszett, hogy minden erőfeszítésem ellenére bele futottam akkor. No meg, ne felejtsük el, hogy erőszakos volt… amivel nincs probléma, ha nem lep meg közben. Sok olyan van, amire bár kerestem a magyarázatot és meg is találtam, de megtartottam magamnak. Ezek is oda tartoztak. *
- Valóban nem… * Hagytam annyiban a dolgot. Ámbár valószínűleg most is, csak mint bármikor máskor nem épp ugyan azért jutottunk erre a véleményre. S jelenleg édes mindegy, hogy miért is került erre sor és mi volt az, ami bennem erre jutatott.
De édes mindegy, hogy mit erősködik itt nekem, akkor sem fogok félni, még Tőle sem, hiába van az, hogy a ruhás szekrényembe is kicsi lenne neki. S bizony, ahogy nálam nem működik a megfélemlítés, úgy a „kuss a neved” című játék sem. Legalábbis egészen addig nem működik, míg be nem fogja a szám. Szó szerint… fogta volna inkább mással. Nah de nehogy már… Ahogy az Ő szemében ott volt nem is olyan rég a dühe tüze, úgy az enyémbe egy kis csalafintaság vegyült. Egy olyan fajta csillogás, ami sokat ígért… de semmi jót nem garantált, ahogy a tenyerén is érezte, hogy egy apró mosolyra húzódik a szám. Ám a következő pillanatban már belé is harapok a tenyerébe. S bizonyára, még ha a dühe el is nyomta a fájdalmát, abban biztos lehet, hogy bizony ez látszani fog egy ideig és ha mázlija van, vagy épp időben elrántja akkor csak pár napig. De ha megpróbál rászorítani jobban, hát csak megfelelő aláfekvést nyújtott ahhoz, hogy erősebben haraphassak rá a tenyerére és vérét véve sebek is legyenek rajta. Nem egy rossz gyerek vagyok, akit így elhallgattathat. Bár tény, egy gyereknek Bazsi láttán meg sem fordulna a fejében, hogy megmukkanjon. De milyen kár, hogy így nem halotta röpke suttogásom, hisz meg sem próbálkoztam vele és csak egy gondolat maradt az egész.
Minden egyes lépte, egy-egy pattanása volt a kissé hirtelen túlfűtött testemnek, ami épp a higgadtság felé söpörte. De nem a dac volt az, amely ezt tette… hanem amilyen gyorsan fellehetett szítani, olyan gyorsan is lehetett lehűteni. Az, hogy mi lett volna, ha elmegy… nem tudom. Már semmit sem tudok, ha róla van szó, azon kívül, hogy bosszant, idegesít és szabadulni akarok Tőle. Azonban ez nem megy, mivel olyankor is itt van mikor nincs. Minden egyes dobbanás szinte hosszúra nyúlt, egészen addig, míg meg nem láttam az önelégült vigyorát. A dühöm végig hullámzott a testemen, és ha fizikális testet ölthetett volna, az egész házat vitte volna az erejével. *
- Cseszd meg… * Szűrtem dühödten a fogaim között, ahogy észrevettem azt a vigyort. Hogy én ezt mennyire gyűlöltem. Egyszer… egyszer kérek és akkor is ez a reakció. Hát csoda ha nem teszem szinte soha? Ráadásul most még csak… De csak eddig jutottam a nagy őrjöngő gondolatokban mikor visszaindult és mintha egy mázsás kő zúgott volna le valahova a láthatatlan mélységbe. De megkönnyebbülni már nem volt időm, talán még pislogni sem, hogy jól látok-e, hisz nem adtam sokat annak, hogy marad… De már ismét a hátamon érzem a fal már nem annyira hűvös érintését, ajkaimon követelőző szenvedélyét. Most viszont… Ajkaim agresszíven tapadtak a másikéra, hogy kielégítsék azt a mohóságot, állatias ösztönt mely minden mozdulatából áradt. Nyelvem heves csapásai hívták táncra a másikat, ösztönözve, hergelve de mégis belevegyítve a saját dühödt vágyam, mely ismét, ám sokkal elemibben kerített hatalmába. Én komolyan mondom, ha most leáll törött kézzel, de akkor is megölöm. De ez volt az egyetlen éppkézláb gondolatom, hisz a következő pillanatban már éreztem a határozott ölelését, mellyel szinte magához préselt, de kicsit sem akartam szabadulni s már fogaim is beszálltak a csókba, olykor-olykor véletlen szándékossággal meg-meg marva a férfi ajkát, nyelvét. Kezem közénk szorulva pihent magának és ütemes lüktetésével adta a tudtomra, hogy Ő is létezik ám és nem kéne nyomorgatni, mert egy „kis” fájdalommal viszonozza a „kedvességet”. De ez sem érdekelt, csak az, hogy még többet akartam és nem épp elvenni, hanem adni. S remélem, hogy ez az ostoba érzés csakis azért van, mert épp amúgy sem tudnék elvenni semmit, és ha lekerül rólam a gipsz, akkor már elvenni akarok, ahogy mindig is valahol mélyen. A nyakamon érezve a meleg érintését ösztönösen szakadtam ki az ajkai közül és billentettem hátra a fejem, hogy az ujjai a tincseim közé furakodjon. Ugyan már, tudtam, hogy így a nyakam szabaddá lesz és abban csak bíztam, hogy nem hagyja ki a lehetőséget és leesik neki, hogy mit is szeretnék. Ujjai szorítása nem zavar, ahogy az sem, hogy látszólag ha akarnám sem tudnám vissza húzni a fejem, de talán azért mert nem is akartam. Szívem hevesebb ütemre kalapált, légzésem felgyorsult, ahogy megéreztem fogai apró marásait. Csípőmmel és ha lehetett volna a felsőtestemmel is, csak még közelebb nyomakodtam, egyenesen neki, ám a testem továbbra is akadályba ütközött. Ám kissé meg emeltem a mellkasom, hogy folytassa, hogy birtokba vegyen teljesen. Ám a lejjebb helyett, a sebet találta meg és én készségesen billentettem oldalra a fejem, tartó ujjai, tenyere között. Lapos- hisz igyekeztem szemmel tartani a másik mozdulatait –pillantásaimból szinte sütött a vágy, ahogy halkabb sikolyomban is a kéjes élvezet, elnyomva azt az apró fájdalmat, ami hangomba vegyült, mikor ráharapott. Fejem nem kaptam vissza, csak egy röpke pillanatra mozdult, ahogy kissé megemelve a vállaim is préseltem jobban az ajkaihoz. Nah most volt az a pont, hogy gyűlöltem, hogy használhatatlan a kezem, hisz… most volna az a pillanat, hogy csak erőszakosabban szorítanám magamhoz, lehetőséget sem nyújtva arra, hogy elhúzódjon vagy meggondolja magát. Az utolsó mozzanata az utolsó gátjaim, falaim is porig rombolta. Szívására egy nyögés szakadt fel az ajkaim közül miközben továbbra is szabadon hagyva számára a nyakam, vontam közelebb ajkaim B.B. nyakához. Hiába tartott, húzta a hajam, maximum eltehet emlékbe pár hajszálamat és megvuduzhat ha kedve szottyan. De ha csak nem akadályozta meg mindenképp, akkor a nyakát igyekeztem birtokba. Fogaim táncoltak a bőrén, ahogy mit sem törődve azzal, hogy mennyi és milyen nyomot hagyok rajta harapdálták, s utána mégis nyelvem apró simításai enyhítették a tettem. Így, vad, követelőző ösztöneimnek néma hangot adva, ami most nem csak tépni akart, hanem… gőzöm sincs, azonban mégis vegyült bele némi érzékiség is. S mi tagadás számomra az utóbbi furcsa volt, az már azonban nem, hogy ölem fájdalmasan lüktetet, de az mégis, hogy ennyire célirányosan Bazsiért. Nem, (most) nem elégedet volna meg mással. S az sem számított, hogy épp hol vagyunk. Hogy bármikor betoppanhat Rosa az édességgel, vagy lejöhet a testőr. Csak szabadulni akartam a gipszemtől, hogy teljesen az övé enyém lehessekn. Minden apró rezdülésem erről árulkodott, ahogy az ölem melege is.*
- Kérlek… *Nyögtem „fájdalmasan”, halkan bele a nyakába, vagy ha épp nem hagyta, hogy elérjem, akkor csak a levegőbe. Tessék, legyél boldog… kértem, de most már akkor add is meg, ha már elérted! Ja és igen, tudok én hallgatni... ha akarok, ez az ékes példája.*

*A segítsége valahol mélyen egy halvány mosolyt csalt az ajkaimra, hisz most teljesen mással voltam elfoglalva ahhoz, hogy teljesen felülkerekedjen rajtam a dolog öröme. Mely szimplán abból fakadt, hogy örültem a tettének, hogy nem akart ellenkezni, hogy hagyta. Ki is élveztem minden egyes pillanatát, apró nyomokat, vöröslő foltokat hagyva magam után. Szép lassan kizárva a külvilágot, a jelent és minden apró rezdülést. Egy dolog létezik, az pedig a most és a számomra kényeztetőnek minősülő tettei a másiknak. Kínzó fogai, nyelve apró csapásai mely folyamatosan halad a sebre és onnan tova a csontjaimhoz. Egy várakozó sóhaj szakad fel belőlem, majd pedig a kérésem, mely engem lep meg a leginkább, de ezzel majd később foglalkozom. Az édes karcolásra, csak a testem remeg bele, szinte minden porcikámat életre keltve. De Én magam nem állok meg, egészen addig míg szavait nem hallom. Persze hallom a kérést a hangjában, amelyet eleddig nem hallottam. De… szavak helyett inkább csak folytattam nyaka kínzását, hisz, csak ez maradt, tekintve, hogy nem vehetem le a felsőjét, mert nem tudom. Pedig… olyan szívesen megtenném. Combom érintésére kissé megmerevedek, de csak egy röpke pillanat az egész, míg némi feszültség kerekedik bennem felül. Azonban olyan röpke ez a pillanat, hogy a lábaim már szinte engedelmeskedve engednek a tartó ujjaknak, ahogy a másik csípője köré fonódnak és egy magamhoz mérten erős, határozott szorítással vonom még jobban magamhoz s ezzel Ő még jobban présel a falhoz. Azonban ajkai abbahagyják az édes kínzást és pislogva lesem, hogy most mégis mi baja. Halványan vonom fel a szemöldököm kérdőn, mikor eljut a tudatomig azon a nehéz felhőn át, hogy mégis mire vár. *
- És még Én beszélek sokat és nem tudom, hogy mikor kell befogni? * Kérdeztem szinte suttogva, karcos hangon, azonban kéjtől, sóvárgó vágytól csillogó tekintetem, mely eddig szinte perzselhette a másikat kissé keményebb lesz. Én mondtam, hogy amit könnyen fel lehet szítani azt le is lehet rombolni. A testem bár még mindig lüktetett, de már nem olyan hevesen, mint a kérése előtt. De hát tehetek én arról, hogy pont most érzett eszméletlen késztetést arra, hogy beszéljen.*
- Pontosan tudod, hogy mit akarok. Tedd, vagy ne tedd, de ne játssz Szépfiú. Én nem fogok könyörögni azért, hogy megkapjalak. * Jó, részben kimondtam, hogy mit szeretnék, de akkor is! Velem itt ne játszadozzon, mert ha jól leszek esküszöm kiherélem. Nem egy bábú vagyok, amit úgy pakol ahogy akar, vagy félrerak ha meggondolja magát vagy megunja a dolgot. Még ha az ujjai nyomával, marásával jár is, lábam elvonom a dereka körül és ismét a földre helyezem. S tekintetem a lépcsőre siklik.*
- Ha eltudod fogadni, hogy nem ugrálok neked és sem most, sem a későbbiekben nem fogok könyörögni, talán fel kéne menni. * Rosa bármikor megérkezhet és erre a ház előtt elhaladt autó a legjobb figyelmeztető dolog. Kissé a csípőmmel lököm odébb és…

Ha hagyta, hogy elmenjek, akkor egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, felsétálva az emeletre a szobámat megtalálva. Nem kellett kinyitni az ajtót, hisz nyitva volt. Testem továbbra is lángolt, de már közel sem olyan hévvel mint eleddig. S ha követett a másik, akkor amint belépet löktem be az ajtót mögötte és testemmel szorítottam az ajtónak, ahogy kissé lábujjhegyre állva – a fene azt a colos mivoltát – tapadtam az ajkaira, kissé beszorítva. Így nem vette észre, azonban a szobám (lásd. kép) vidám színeit egyetlen dolog torzította. Az ágyammal szemben volt egy gyakorló fabábú, amelyen vékony hasítékok éktelenkedtek. Ha unatkozom, ebbe szoktam dobálni a pengéim az ágyból, kényelmesen. Mellette pedig egy asztal, amelyen a már korábban látott pengéim helyezkedtek el, központi helyen, vörös bársonyon a kard, mely akkor annyira elnyerte a tetszését. De ezek most nem érdekeltek…
Ha nem jött utánam, akkor csak bedőltem az ágyba és szemeim lehunyva igyekeztem lehűteni magam és vártam, hogy mikor veszi át a vágyam lüktetését a karjaim fájdalmas dobbanásai s csillapodik szívem heves üteme is, mely szinte csak tovább sóvárgott. De velem, akkor sem játszhat senki. Nem csak Ő, mástól sem viselem el. Pláne nem, ha ilyen mocskosul teszi.

Ha nem sikerült szabadulnom, akkor még mindig lent álltam vele szemben és csak határozottan néztem továbbra is. Nem lesz egyszerű dolga ismét a vágyam szítani. De lássuk be, elcseszte. Miért kell neki beszélni? Olyat kérni, ami nyilvánvaló? Kértem én, hogy Ő tegye? Nem, nem, nem. Nem kértem semmit… csak a testem sikoltott, de az szüntelen. Azonban tudtam, hogy hamar elmúlik ez is.
- Megvárjuk még felkel a Hold vagy haladunk is valamerre? Lassan be kéne vennem a gyógyszereim, azoktól meg elalszok. * Kérdeztem cinikusan. Bár tény, hogy a gyógyszereim már reggel be kellett volna vennem, de mivel nem ettem, így nem tettem. Ugyanis nem akartam szét cseszni a gyomrom. Annyit nem ért… inkább fájjon, mintsem, hogy hosszabb távon bajom legyen. Bár tény, hogy a gyulladás csökkentőm nem ártana és több haszna volna. Milyen mázli, hogy Balázs nem tudja, hogy már megint hanyag voltam és nem szedtem be azokat a vackokat. De hát istenem… nem kell nekem semmilyen drog. S ezek is azok… az álmaim meg… azokat hagyjuk. Tekintetem fokozatosan hűlt ki a szenvedély hiányától, már ha nem tett semmit. De majd kiderül, hogy mi lesz.

+18

*Nah azt inkább hagyjuk, hogy minek nézem, hogy minek akarom látni és hogy, mivel álltatom magam nap mint nap. Szóval így erre a kérdésre nem is feleltem. Pont most nem hiányzott az, hogy hosszasan eszmét cseréljünk, mert annak nem lesz jó vége. Majd utána, ha még mindig akarja hallani, hogy minek nézem. Szóval csendesen haraptam az ajkaimba és vártam a folytatást, már ha volt és volt. Szóval akár ezen felül is kerekedhetnék, de a következő szavaira összeszűkül a tekintetem kissé. Nem, nem kell fogalom magyarázni, tökéletesen értem, hogy mire mondja vagyis, hogy miért. Ámbár régen rossz, ha a hangom az ami izgatja és nem én magam. De… mitbánomén már, hogy mi az, ami erre készteti. Csak… tegye a dolgát, mint férfi. Szóval ezt is szó nélkül hagytam és inkább a lényegre koncentráltam, arra, hogy biztonságos környezetbe jussunk, ahol a kutya sem nyithatna ránk. Vagyis nyithatna… de nem fognak. Aki megtehetné, az nincs itthon és aszem Ő azzal a lendülettel ki is fordulna. Szóval mindegyis.
A szobába érve azonban, kicsit sem teketóriázok. Nincs miért. Nekem nincs szükségem a körítésre, az ostoba, hazug szavakra, a lágy cirógatásokra. Sőt… ezekre maximum aludni vagyok képes, de tény, hogy hasznos, mert úgy mint a bunda. Legalábbis az elején… De mint nőnek nem erre van szükségem, hanem pontosan arra a nyers szenvedélyre, mellyel birtokba veszem az ajkait és találom szembe magam. Az ösztön az, mely arra késztett, hogy ezt tegyem. Ő késztet az közben minden másra is, de mivel a kezem használhatatlan, kénytelen vagyok beérni a fogaim marásával. S csak akkor veszem észre, hogy egyik mozzanatom erélyesebb volt, mikor a nyelvemen érzem a vére ízét. Nem tudom miért – bár azt igen, hogy mióta -, de a vér valahogy megvadít. Ösztönösen mozdítanám a kezem, amiből csak egy fájdalmas nyögés lesz, mely az ajkai közé száll tova. Ahogy megemel, lábaim a dereka köré fonódnak, amolyan biztonságérzetet adva, amire semmi szükségem nem volt, de csak tovább kínzom az ajkait, olykor-olykor elcsípve a nyelvét játékosan egy-egy pillanatra. A vágyam már nem csak minket ölel körbe, hanem szinte fojtogatva tölti be az egész szobát. Lábam földet ér és az anyag halk surrogását követve, a kezem kissé lejjebb „esik”, ameddig engedi a gipsz, előrébb lépve préselem csupasz testem a férfi felsőtestének, ahogy megszabadult a pólójától. Én ugyan nem mászok be az ágyba. Valahogy sokkal jobban foglalkoztat az, hogy mellizmait lepjem el, „apró „ harapásokkal. Csak fútólag veszem észre a heget. Azonban megjegyzést nem teszek és nem is kérdezek. Egyrészt, nincs itt az ideje. Másrészt meg, csak Tőle függ, hogy mennyire figyelmesen szemléli a testem. Hisz, apró, hegek torzítják itt-ott, melyek halványak és mutatják, hogy évek teltek el a szerzése óta. S ha látott már műtét utáni hegeket, akkor talán azt is látja, hogy ezek sebész kezei által hagyott apró forradások. A „kómámban” apám döntött helyettem. Összekaszabolt testem, mellyel elő kerültem az elrablásom után plasztikai sebész alá dugta, hogy ne szembesüljek vele. Ámbár, legalább annyi esze volt, hogy nem „javítatott” semmit rajtam, mindössze csak a csúnya nyomokat tüntették el. De ezeken kívül a csípőm vonalában akadt egy 3 centis recés heg, amely penge okozta és azt is akkoriban szereztem. No meg pár sima felületű, de apróbb. Ahogy ilyen halvány nyomok a combomon is akadtak. De csak az egyik volt feltűnő, mely szúrás nyoma volt. Van ez így… a korrekció nem az én művem, azonban nem is tehettem ellene semmit. Bár valószínűleg magam is megtettem volna ébredés után, hisz annyi csúnya vágással, mellyel szembesültem évekkel később… nem hogy táncos nem lehettem volna, de még csak nő sem.
Balázs szándékára csak oldalra biccentem a fejem, hogy könnyedén tehesse amit akar. Érzem tenyere simitását, ahogy a markolására nemhogy hátra, hanem még inkább előre próbálok lépni, szorosan hozzá. De lépésre késztet visszafelé és a másodiknál már az ágyon kötök ki, s csak remélem, hogy jön utánam. S ha jött, akkor hosszú combjaim tűzöm köré. Nemes egyszerűsséggel úgy helyezkedve, hogy ölem az övének feszüljön. Támaszkodik, azonban a lábaim erősen vonják magamhoz közelebb. A-a… most, nincs helye játéknak. Legalábbis az én szememben nincs. Már így is eléggé kívánom ahhoz, hogy ne állja semmi sem útját.*
- Akarlak B.B. * Suttogom a fülébe, úgy, hogy hiába játszadozott a mellemen és bizony kissé megemeltem a felsőtestem közben, hogy elérjem a fülét. S szavaim végeztével finoman harapjak bele a fülcimpájába. Nem tudtam, hogy mit akar… hogy mit szeretne, hisz nem ismertem. De azt igen, hogy én kérlelhetetlenül őt. S annyira sürgető vággyal, hogy nem akartam, hogy játszadozzon. Azt meg már csak reméltem, hogy nem nagyon szórakozik a párnákkal. Ciki lenne, ha bele nyúlna az egyik tőrbe, mely mindig ott pihen. Ölem kissé hozzá dörgöltem, ahogy a pillanatnyi harapásom után visszahanyatlottam. Kezem magam mellett pihen békésen a gipsszel. Barna izzó tekintetem pedig a másikét kutatta. Látni akartam, hogy milyen neki… látni az arcán, hogy mit vállt ki belőle az, amikor megkap. Hisz bár elmondtam, hogy mit szeretnék, de nem csak feküdtem mint egy hülye. Bár a kezem használni nem tudtam, csókjaitól duzzadt ajkaim is pihentek, attól még a lábammal folyamatosan próbáltam magamhoz és egyúttal magamba vonni a másikat, csípőmmel rásegítve, hogy megtaláljuk a megfelelő utat. Ám ha megvolt sem finomkodtam akár a segítségével, akár nem, de csak egy egyszerű, határozott mozdulattal rántottam magamba a lábaimmal. Már ha persze hagyta a dolgot és nem voltak más igényei, vagy nem akart a végsőkig feszíteni…