[előzmény] [zene]

-bolt-

Igen, emlékszem arra a jóvátételi listára, valóban, egy vicc volt az egész. És arról tényleg nem tehet, hogy a többiek baromira kihasználták. De én most nem ilyesmikre gondoltam. Hanem olyan jellegű dolgokra, amivel akár saját magának, akár nekem bizonyította volna, hogy valóban Testőrnek méltó. Az sem zavar, hogy megint szájal, hogy megint káromkodik, mindenkivel előfordul, a gyűlő haragomat pedig csak felfelé ostorozza, és mivel pontosan tudom, hogy ki fog robbanni, inkább hagyom beteljesülni.
- A falkából, a városból vagy a hotelből, édes mindegy Duncan, ha tényleg számítok neked, akkor egy centit sem kellene elmozdulnod!
És ha megint Anne-re akarja kenni az egészet, hogy hát miatta, akkor esküszöm, hogy én leszek az, aki feltépi majd a kislány torkát, nem kell ahhoz megvárnia, hogy a "béna kis Testőrök" szarul végezzék a munkájukat. Gyönyörű napunk lesz, a karácsony szelleme ideszart az ablakunk alá.

-kocsi&főút-

Mi az, hogy nem az én kudarcom?! Ember... Kibe neveltem életet, amikor nyeletlen kis tacskó volt? Amikor valójában tacskó volt, és nem csak a gúnyneve volt az. Duncan, ne akard, hogy ágyelőt csináljak belőled, elhiszem, hogy kurva kényelmes vagy, de inkább... Ne,tudjátok mit? Hagyjuk, mielőtt összetöröm a kocsimat.
- Lesz, lesz büszkeséged, emiatt ne aggódj egy percig se!
Vágom hozzá indulatosan úgy, ahogy az összes eddigi kifakadásomat.
Kiszállunk. Vagyis én kiszállok, Duncan pedig kirepül. Nem tehetek róla,rohadtul elégedett vagyok azzal, hogy úgy pattan fel, mintha mi sem történt volna. Tessék. Látom benne a régi fényét, és ehhez semmi másra nem volt szükség, minthogy egy kicsit alázzam. Ha ezt tudom, már sokkal előbb elkezdem.
- Szar ügy, kis barátom. Senki se azt kapja, amit kér.
Dörrenek rá erélyesen. Igazából tényleg nagyon tetszik ez a hatalmas energia, amit a benne rejlő érzelmek és indulatok táplálnak. Sokkal több ilyet szeretnék, sőt, ezt akarom látni, de lehetőség szerint mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.
Szerencsére tényleg ütött az utolsó mondatom. Duncan teljesen elveszíti a kontrollt, de már én is farkasként várom az érkezését, de már a levegőben eltérítem. Egyetlen ütéssel, épp csak a mancsomat szántotta fel. Ahogy csak tudom, most bebizonyítom neki, hogy tényleg semmi, egy porszem, egy jelentéktelen kis nyikhaj. És még a gyűlölete sem segíthet rajtam túlnőni.
~ Nevetséges vagy, Corvin! ~ - vágom hozzá azután, hogy Norinát szedi elő. Ki ő nekem, hogy megmondja, kivel mit tehetek? És hogy ki méltó a véremre?
Támad, megint. Most a vérvonalamat kihasználva térek ki előle, és megpróbálok a háta mögé farolni, hogy kissé a hátsó lábaimra emelkedve lecsaphassak a tarkójára, belepasszírozva a pofáját a jeges földbe.
~ Tényleg az fáj, hogy veled nem tettem meg? ~ - kérdezem csevegő hangon, továbbra is igyekezve hárítani az összes apró támadási kísérletét - ~ Én kérek elnézést, hogy hittem benned, hogy önerőből sokra viszed majd. ~
Most rajtam van az ugrás ideje, igyekszem valamiféleképp a karmaim közé szegezni őt, hogy két vállra tudjam fektetni, bármennyire is vergődik.
~ Takarodj befelé! ~
Hörrenek rá a Bestiával együtt, és ha kell, hát az energiáimmal kényszerítem vissza az emberi valójába, hogy így viselje el a fekete dög mázsás súlyát a testén.
Nem kérdezek, nem mondok semmit, itt már nincs helye a szavaknak.
Ellépek tőle, hogy az oldalába marhassak, és úgy cincálhassam meg a pofámban, mint egy gumikacsát, közben a dühöm és a haragom úgy pumpál bennem, hogy nem is nagyon kell ráfókuszálnom az egész procedúrára.
Duncan teremtője tényleg nem volt egy nagy májer. A fekete Bestia úgy csavarja ki a nyakát, és nyeli el magában, mintha gumicukorból készült volna.
Az erdő vadjai riadtan iszkolnak el a környékünkről, az a néhány madár, ami erre vert tanyát, úgy dönt, más szállás után néz. Nem csodálkozom rajtuk. Norinának még nem volt rá kimondottan panasza, de én sem szívesen lennék két ilyen vérmes dög közelében, mint én... és az új Duncan.

Meglepő lehet, de baromi finoman és óvatosan teszem le a földre és eresztem el, vigyázva, nehogy több kárt okozzak annál, mint amennyire eddig be voltam kötve. Leülök. Hirtelen és kissé kábult, ködös fejjel.
~ Igazad van... Már rég meg kellett volna tennem... ~
Megnyugodtam. Azt hiszem. A hangom is egészen réveteg, a vöröslő tekintetem pedig érdeklődően fürkészi Duncant és a reakcióit.

- Én... - befogtam. Nem tudtam mit mondani, mert igaza volt, ennek ellenére akkor is számít nekem, nem is keveset, csak egy sértődött pöcs vagyok, aki momentán duzzog, besokallt és az anyjába kíván majdnem mindenkit. Szerintem teljesen jó vagyok.

Hát most mi a szart mondhattam volna? De, majd rákenem, akinek azt köszönhetem, hogy egyáltalán még élek, majd biztos helyeselek, hogy ja, bazmeg, te cseszted el, a te hibád. Lesz büszkeségem? Király! Úgyis régen vert belém akármit is, mármint ami ilyen pedagógiás cucc, szóval állok elébe, bár kicsit furcsa ez a tanfolyamozás és erős a gyanúm, hogy egy kiadós verekedésről lesz szó, ami úgy fog kinézni, hogy ő üt, én kékülök. Nincsenek tévképzeteim azt illetően, hogy mennyivel erősebb nálam.
Ezt pedig nem rest demonstrálni pár perccel később, tulajdonképpen esélyem sincs, olyan árnyék boxot nyomok le, mint annak a rendje!
~ Tudom! ~ Én is tudom, hogy nevetséges vagyok, basszus és féltékeny, igen, de nem számonkérő, azt csinál, amit akar, tényleg, én követem, csak hadd irigykedjek, legyek egy seggfej, mert másképp megzakkanok.
Villámgyorsan eltűnt előlem és mögém került, mire reagáltam volna, már a földet csókoltam, veszettül morogtam, nem tetszett ez nekem, nagyon nem, szabadulni próbáltam, minden erőmet bevetettem - azt a hozzá mértem keveset, ami volt -, de hiába.
~ Nem. Az fáj, hogy ennyi év alatt se tudtam kiérdemelni. ~ A legnagyobb kudarcom, és erre csak akkor jöttem rá, amikor bejelentette, hogy átharapta Norinát.
Két bukott apa után lemondtam arról, hogylétezik nekem olyan, nem mertem és nem is akartam remélni, nincs, nem lehet, beletörődtem, legalábbis váltig ebben hittem. Nincs ilyen álom, nincs mit elvenni, nincs minek fájni. Ezért volt olyan rossz látni, hogy másnak így az ölébe hullt...
A következő szavai csak megcsavarják a belém vájt tőrt, nem nyikkanok rá. Mikor rendre utasít és visszaszuszakolja a farkasom, akkor se tanúsítok ellenállást, bármiben le merném fogadni, hogy megöl a korábbi szavai ellenére is. Nem hagyja, hogy elvegyenek tőle, hogy valamit elveszítsen? Maga vet véget neki, szerintem ez teljesen logikus.
Akkor riadtam meg igazán és tényleg, amikor rájöttem, hogy mire készült valójában, egyenesen páni félelem lett úrrá rajtam. Hadakoztam, hadonásztam, minden erőmmel azon voltam, hogy visszaváltozzak.
- Ne! - könyökkel pofán töröltem, már ha sikerült, és küszködtem tovább, hogy valahogy kijussak alóla, nem érdekelt, hány sebet szedtem még be ezzel. - Nem kell szánalomból! Hallod? Ne csináld! - üvöltöttem, mintha ezzel bármit is elérhettem volna, bár ha a fejébe vette, kétlem, hogy le tudtam volna pár szóval állítani.
Éreztem, hogy elkapta a farkasom, s olyan könnyedén rántotta ki belőlem, mintha sose lett volna ott. Azt hittem, hogy ennyi lesz, hogy valahogy elvette, embert csinált belőle és kész, vége, fel is út, le is út, de még a kétségbeesés peremére se értem, amikor jött a másik bestia, mint egy sűrű, fekete örvény, és pillanatok alatt kitöltötte a másik helyét, befészkelte magát, megkapaszkodott, nem tágított, engem pedig az egész művelet, hogy ez megtörtént, ledermesztett.
Én ezt nem értem...
Mi ez?
Ez most mi???
Miért? Miért most? Mi ez az egész, Castor? Mit tettél...? Nem értem, nem tudom felfogni, és... mi a francért sírok? Folynak a könnyeim, és csak azt érzem, hogy szét akarok szakadni a lelkem mélyéről.
Fekszem a hátamon, bámulok meredten az égre, tágra nyílt, szinte riadt szemekkel, teljesen összezavarodva, a mellkasomon mintha több mázsás súly lenne, mintha ráült volna az a böszme nagy fekete farkas, amelyik ott ül mellettem. Félek. Fogalmam sincs, hány év óta először, de rettegek, és nem merek belegondolni, nem merem felfogni, ami történt. Minden porcikám érzi, az agyam viszont védekezőleg el akarja utasítani. Nem merek megmoccanni sem, mintha egyetlen rezdülésemtől legalább százak halnának meg, vagy eljönne a világ vége, annyira rettegek akárcsak pislogni is. Közben meg szinte reszketek.
Mindaz, amit akartam... minden, amire vágytam, amit annyira szerettem volna, vagy legalább egy kis morzsáját... megkaptam? De miért?
"~ Én kérek elnézést, hogy hittem benned, hogy önerőből sokra viszed majd."
Most akkor ennyire elbuktam? Ennyire szánalmasan kevés lettem, vagy ez mi? MI EZ? Ez jó, vagy rossz, minek a jele ez, mit akar, mit vár, ez nem biccentés vagy hümmögés és nem pofon, mi az isten ez????
Rémesen lassan - nekem éveknek tűnik - oldalra fordítom kicsi a fejem, hogy ránézhessek. Kérdések és kétséges tömkelege tobzódik bennem, érzések, akinek vége-hossza sincs, nem tudom őket megfogni, nem őket megfogalmazni, nem tudok velük mit kezdeni. Mit mondjak? Mit tegye? Mit akar? Ugyanazokat pörgetem magamban újra és újra, és valami kegyetlenül belém mar, ahogy végül egy gondolat veszi a fáradtságot és megállapodik bennem.
Majd' százöt év után megint van apám, végre olyan, akire felnézhetek, akit örömmel hívnék annak, büszke lennék... Castor... És én mivel nyitok? Bőgök. Hát ez kurvajó. Örülök, és rettenetesen félek, hogy ez csak egy újabb jelen annak, hogy mennyire elbuktam, hogy csak a szánalom vezette, vagy a megjegyzésem, hogy neki ez... én nem is kellek, csak azért tette, hogy befogjam végre: csont a kutyának.
Annyira... én tényleg meg akarok neki felelni. Mondjuk azt hiszem kezdhetném azzal, hogy átváltozok. Ekkor fogom fel, hogy másabb az ő Bestiája, ez a fekete bundás szörnyeteg. Még idegen, tényleg olyan, mintha kölcsönbe kaptam volna, s ha visszamegyünk a hotelbe, vége, visszaveszi, hozzám pedig visszatér a régi farkasom. Úgy méricskélem magamban, mint egy ajándékba kapott porcelán étkészletet, amit határidőre vissza kell vinni a boltba.
Indulatosabb, hevesebb és dacosabb, mint az előző... sokkal erőseb, te Jézus Mária, de mennyivel!
Ahogy felülök, a sebeim húzódnak, kellemetlenkednek, a szám sarka pedig megrándul. Ho-hó, ez a dög tetszik!
Életemben először megcsapott a hiúság szele átváltozás előtt: mi van, ha rusnya leszek, ha nem olyan, amilyennek Castor akar, vagy az mindegy? Vagy mi lenne ha nem paráznék most már tényleg minden kis szartól, hanem vedlenék? Veszek pár nagyobb lélegzetet, aztán mint a közepesen jó úszó a búvárkodás előtt, uccu neki!
Eddig azt hittem, heves és kirobbanó átalakulást tudok produkálni, ha dühös vagyok, nos most megtudtam, hogy van azoknál sokkal hirtelenebb is. Az új farkasom könnyedén de erőteljesen, határozottan és büszkén tört elő, figyelmet követelőn, minden görcsösséget mellőzve. Másabb, mint az előző, mégis érzem, hogy az enyém, a sajátom, mert alapvetően olyan, mint én. Vagy én vagyok olyan, mint ő... nincs is ilyen, csak Én vagyok, vele együtt.
Sűrű, éjsötét bunda, vérvörös szempár... nagyobb is, mint az előző, erősebbnek érzem... A mancsaimat, a hátam, a farkam, a hasam, meg minden porcikám bámultam, amit csak tudtam valamilyen kitekert pózban, közben mantráztam, hogy csak ne legyen minta, legyen kopp fekete, mint Casnak, ne hasaljak már el egyből a bundánál! Elég lesz akkor, amikor átszokok a vérvonalképességre.
Ha lesz rá alkalmam. Vagy most átharapott és most öl meg?
~ Miért? ~ Ennyit tudtam kinyögni, de szerencsére ez a kérdés mindig elég velős és sok dolgot lefed ahhoz, hogy remélhetőleg választ is kapjak. Amitől egyébként féltem. Istenem, legalább annyi félelem és aggály gyúlt fel bennem, mint amennyit gyerekkorom minden napján éreztem.

Amikor ellenkezik, valahol a gyomrom legmélyén helyet talál magának egy rosszindulatú megjegyzés, ami nem bukik ki belőlem végül, de ennek ellenére ott van, és nyomaszt. Harcol és küzd ellenem, amikor pontosan tudja, hogy se a könyörgése, sem pedig a jelentéktelen kapálózás nem ér semmit sem. És az az apró gondolat azt suttogja szüntelenül, hogy végre, most, így az élet és a halál küszöbén érzem Duncanben az életet.
Fontolgathatnánk, hogy miért így és miért most. Ez az egész teljességgel el van cseszve, nincs mentség, nincs kifogás. Mégis mit kellett volna hinnem? Amikor még fiatalabb volt, semmi pénzért nem haraptam volna át, nem tettem volna a sajátommá. Chicagóban nem fért volna meg az oldalamon egy kölyök, akire nem csak hobbiból, hanem kötelességből is figyelnem kell. Nem tehettem meg. Toddot készültem megölni, utána pedig arra kellett összpontosítsak, hogy ne csússzon ki a kezem közül a falka, aminek az élére álltam. Szarvashiba lett volna fiatal farkast nevelgetni eközben.
Azóta pedig magára lelt, mindent megtett azért, hogy büszkévé tegyen. Nem voltam az apja, de mégis, mindenki tudta, hogy az én művem, én alkottam. Úgy tűnt, hogy egyenesben vagyunk, erre két éve megbolondult.
Talán meg kellett volna tennem, már az elején. De egy új városban, egy falkával a nyakamban, egy ellenséges falkával a nyakamban, zűrös nőügyekkel, őrült kölyökkel, a feladás, az ezüstgolyó csábítása mellett hol gondoltam én ilyesmire? Norinának nélkülem nem lett volna maradása, Duncanben pedig tudtam bízni annyira, hogy összeszedi magát. De nem sikerült.
Minden egyes apró rezdülését érzem. Teljesen levetem a pajzsomat, ott ülök mellette teljesen csupaszon és védtelenül, azonosulva az ő döbbent tehetetlenségével. De higgadtan, legalább.
Nem kell kiejtenie egyetlen kérdést sem a száján, érzem, valahogy tudom, mit akar mondani, mit akarna kérdezni, hogy mi hömpölyög a lelkében. Csak hagyom. Vannak dolgok, amire soha nem tudnék neki magyarázatot adni, olyat legalább is biztosan nem, ami megnyugtatná. És amit el is hinne.
Szeretem érezni rajta és látni az arcán a felismerést, hogy mennyire mást kapott. Hogy mekkora fordulatot vett már az egész lénye egyetlen, tudatos harapástól. Az örökölt Bestia képes lesz neki megadni azt a támogatást, amibe kapaszkodhat. Az arroganciát, a maximalizmust, a hiúsággal vegyes büszkeséget, azt az életérzést, hogy vele senki nem kezdhet ki büntetlenül. És senkivel sem, aki hozzá tartozik. Akinek ő elkötelezi magát, azt még az ősök szellemei sem bánthatják.
Hatalmas lehet és erős. Tiszteletet parancsolhat bárkinek. Ha akar, hát akár most rögtön odaállhat Bognár elé, és szembeköpheti, elküldheti a picsába, és nem aljas, sunyi beszólásokkal, hanem azzal, hogy tiszteletet parancsol. A lehetőség már ott van benne, érzem az új kölyök minden porcikáját, hiszen mintha a képmásom lenne, akit egyedül én ismerek, akinek én látom csak át az összes gondolatát. Csak én vagyok az, aki ettől a naptól kezdve pontosan megértheti őt. És talán Norina is ilyen lesz majd akkor, ha kicsit nagyobb lesz.
Pezseg, forrong körülötte a levegő, amikor végre elhatározza magát, és megmutatja az új külsejét. Elégedett vagyok. Már nem látom elesettnek. Már egy harcra és életre kész hímnek látom, mert nem is lehetne másmilyen, aki tőlem kap szörnyeteget. Az persze nem zavar, hogy eltörött nála a mécses, szerintem jót is tesz neki, hogy kiadja magából. Velem is elő szokott fordulni, úgy ötvenévente egyszer.
És amikor ott áll előttem ében feketén, makulátlanul, fényes és hibátlan bundával, feszes tartással, én is felkelek az ülő helyzetből. Szokás szerint körbe és körbe járkálok körülötte, megszemlélem, ellenőrzöm, és mivel a pajzsom egyáltalán nincs fent, érezheti az elégedettségemet.
Az egyetlen, ami megzavar, az a feltámadt kétsége és félelme. Egek! Gondolja, hogy képes lennék egy mesterműkezdeményt elpusztítani? Ilyet nem fogunk játszani. Már a feltételezés is sértő.
Aztán elhangzik a kérdése. A farkasom kissé felhúzza ezen az orrát, nem tetszik neki, hogy az újdonsült kölyke már a teremtése első perceiben kételkedik az ő akaratában.
~ Miért ne? ~
Búgom a fejébe bosszantóan nyugodt tónussal, aztán egészen szemben, közel állok meg előtte. Azért még így is testesebb vagyok nála valamivel, de még nekem is furcsa, hogy mekkorát nőtt az eddigi alakjához képest.
~ Az utóbbi időben olyan gyászhuszár voltál, hogy azt gondoltam, a fekete jobban passzolna az imidzsedhez. ~
Tesztelem, húzom az agyát. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogul az új határaival ilyen téren, mert hát, mi nem igazán tűrjük el, ha valaki szórakozik velünk. De hogy komolyra fordítsam a szót...
~ Őszinte elhatározásból soha nem teremtettem, mindig akadt valami külső körülmény. Taránál a Teremtőm erőltette, Liunál és Norinál az életben maradásuk volt a tét, és mivel láttam bennük lehetőséget, hát... Megtettem. Azt hiszem, hogy féltem. ~
Vallom be neki őszintén, hiszen a kölyökvállalás abszolút távol áll tőlem. Tényleg megteszem, ami tőlem telik, de ha nem lenne külső segítségem a Mentorok képében, szerintem rohadt hamar el is buknék.
~ Téged már nem kell nevelni semmire. Megállsz a lábadon, ha akarsz, Duncan. Nem könnyű, de te pontosan tudod, milyen vagyok, nem kell hozzám szoknod, tudod, hogy mire számíthatsz velem kapcsolatban. És én... ~
Megállok kicsit. És megesküszöm magamnak, hogy ami ebben az erdős részben elhangzik, az itt is marad, és soha nem kerül be a hotel falai közé.
~ Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak meghalni anélkül, hogy egy utolsó kapaszkodót adtam volna. Az eszed a helyén van, túl tudsz élni, már az erőd és a vérmérsékleted is meglesz ahhoz, hogy visszatérj. Meg aztán, tudod... ~ - atyáskodóan odadörgölöm a pofám az övéhez - ~ Ha bevégeztem volna Velencében egy egyszerű kereskedő fiaként, boldog lettem volna, ha ilyen fiú születik a de Luca családba, mint amilyen te vagy, Duncan. És ezt már akkor így éreztem, amikor elkezdtem veled foglalkozni. Az viszont az én hibám, hogy mindig találtam fontosabb dolgot annál, minthogy ezt tudatosítsam benned. Ez viszont... Mindig emlékeztetni fog arra, hogy többet ne hanyagoljalak el. ~
Azt hiszem, hogy vége van a cenzúrázni való résznek. Persze ez még közel sem biztos, de már így is többet lelkiztem, mint amennyit szerettem volna, de egyszer ki kellett jönnie. Én sem lehetek örökké bezárkózva az ezüstkalitkámba.
~ Hogy tetszik? ~
Ahogyan Norinál is, úgy nála is pofátlankodom a kérdéssel, mert egyszerűen kell, muszáj, tudni akarom, hogy milyen. Mert eddig egészen más szemmel nézhetett rám, de most kapott egy szeletet belőlem, a lényemből, abból, ami azzá tesz, aki vagyok. És borzasztóan érdekel, hogy most mi jár a fejében...

Miért ne, miért ne? Miféle válasz ez? Ne csinálja már ezt velem, megőrülök mindjárt, ő meg még itt köröz körülöttem és ilyen, nyüszíteni volna kedvem, de azért megállom. Te jó ég, tényleg nagyobb vagyok!
A színre tett megjegyzésre mordultam egyet, ne húzza már itt az agyam, amikor ennyire parázok. Még mindig feszengek, még mindig nem értek semmit és valahol legszívesebben elfutnék. Nem azért, mert őt vonom kétségbe, felőle sose volt kétségem, azokat folyamatosan magammal szemben támasztottam és tényleg nem tudtam elhinni, hogy ez most nem azért volt, mert elmondtam és a többi. Ugye nem!
Nagyot nyeltem és hallgattam, amit mesélt, figyeltem, ahogy mindig.
Ismerem őt, a farkasával együtt, hideget-meleget egyaránt kaptam már tőle, így azt hiszem, tényleg nem lesz probléma hozzá szokni az új bestiához. Az övéhez, amihez az enyém kötődik. Furcsa érzés volt, nem az a fajta elismerés és behódolás, amit korábban éreztem és mutattam felé, ez annál személyesebb volt, közvetlenebb és erősebb, elemibb. A póráz, amit nem lehet lerázni, hát ne lehessen, nem is akarom.
Amit mond, amit tesz egyszerre idegen felém és mégis annyira jól esik, hogy azt tagadni se tudnám. Orromat a nyakához fúrom, jól ismerem a szagát, most mégis mintha más lenne. Tényleg kaphatok én tőle ennyi mindent?
Nem tudtam "megszólalni", csak pofán nyaltam, egy lépést hátráltam tőle, majd felszegtem a fejem és vonyítottam, mélyebb, öblösebb, messzebbre szálló hangon, hosszúra nyújtva, míg csak bírtam. Büszkén. Neki. Hálás voltam, de nem tudtam, hogyan másképp fejezzem most ki, mivel adhatnám a tudtára úgy, hogy biztosan értse, hogy tudja, mennyit jelent ez nekem.
Soha többé... soha többé nem fog bennem csalódni. Nem hagyom.
A kérdése kicsit meglepett, aztán megint forgolódni kezdtem, eléggé sután, majd még lépkedtem, hogy szokjam.
~ Nagy, erős... hogy tetszene, basszus? ~ Egyszer körbefutottam a próba kedvéért, még semmi vérvonalteszt nem volt, csak új test szokás. ~ Imádom! ~ mondtam szinte suttogva, áhítattal, s még érződött rajtam, hogy nem tudtam felfogni.
Komolyan azt mondta, hogy boldog lett volna, ha olyan fia születik, mint én? Elérkeztünk abba a kategóriába, ami már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nekem valaki örült volna, nekem? Castor!? Úgy csóváltam a farkam, mint... nem is tudom mikor, járt tőle jobbra-balra az egész farom, egy boldogságtól megkergült kölyöknek éreztem magam most, hogy végre tudtam, ez... ez így marad. Ez van. Az enyém, kaptam, tőle.
~ Érzem, hogy kötődik a tiédhez, hogy van hova húznia, de úgy igazán, érted? Masszív meg energikus, meg... meg... ~ Eddig bírtam, nyüszítettem, testem első felét lecsaptam, mint aki mélyen meghajol, félig fekve már, a farom az égnek meredt, a farkam lassan propellerré avanzsált - esküszöm,mindjárt elszállok -, a pofámat meg a hóba fúrtam nyomtam, ha ember lennék, szerintem már céklavörös lennék. A mancsaimat az orromra dobtam, mintha eljátszhatnám, hogy ha én nem látom, ő se lát engem.
~ Nagyon örülöööök! ~ És ezt nagyjából úgy mondtam, mintha legalább azért rimánkodnék valakinek, hogy abba ne hagyja a hasvakarást. Ennyire még a kinevezésem napján se kergültem meg, pedig azt hittem, hogy ott aztán veszettül boldog vagyok - ehhez képest gyászhuszárnak illettem volna be. ~ Meddig maradunk kint, mikorra akarsz visszamenni, mit terveztél még... ~ hivatalosan is túlpörögtem ~ baj, ha kicsit kölyök leszek? ~ sunytam le a fülem és néztem fel nagy szemekkel, mialatt tovább játszottam a pockot a fejemmel, a fél orrom már el is tűnt alatta.
Én annyira örültem annak is, hogy ezt senki nem látja csak akik olvassák, hogy az valami leírhatatlan!

SZABAD TERÜLET

A mai napot kivételesen nem a rendelőben töltöm el. Végre múlt héten sikerült megvenni a kocsit, amit már régóta kinéztem magamnak. Igaz nem szoktam sokat vezetni, de már úgy voltam vele, hogy nem lenne rossz egyet beszerezni. Legalább, ha SOS hívásom van nem kell taxit fognom, vagy rohannom a fél városon át.
Amint megvettem el is vittem egy körre, hogy megtapasztaljam milyen is vezetni. Ahogy beültem a volán mögé úgy éreztem magam, mint a felhők között. A motor alig hallható, a kormány könnyen mozog. Egyszerűen tökéletes. De nem mertem még vele messzebbre menni, viszont a mai napon már nem volt más választásom. Kifogytunk pár gyógyszerből és néhány eszközre is szükségünk van. Mivel elég fontosak (persze ezzel nem nekem kellett volna foglalkoznom, de az asszisztensem megfeledkezett róla) így elég sürgős őket beszerezni. A mai napom nem vártam semmi fontosabb beteget, így reggel fogtam magam és útnak indultam. Egy egész napos programra számítok, hiszen a szomszéd város sem pont egy köpésnyire van innen. Anchorage-ban még sosem jártam. Nem is volt szükségem kimenni oda, de most nagy szerencsémre sikerült felvennem egy másik, nagyobb rendelővel a kapcsolatot, akik foglalkoznak is gyógyszerek, orvosi műszerek eladásával és mindenből van nekik. A kérdés már csak az, hogy sikeresen eljutok e a városba és megtalálom e a rendelőt. GPSem nincsen, nem tudom használni, így majd marad a hagyományos térkép. Sokkal jobban is bízom az ilyen dolgokban, mint a gépekben.

Egy olyan jó hét órás autókázás után meg is érkezem a városban. Sikerült az út során eltévednem, így vagy egy órát csúsztam és ki tudja, hogy még mennyit fogok. A rendelőt ahogy azt gondoltam nem találom meg rögtön. Vagy egy fél órát mászkálok a városban, mire végre sikerült megtalálnom a bazi nagy épületet. Ahogy megpillantom a hatalmas feliratot igazi szőke nőnem érzem magam. Csak én vagyok képes arra, hogy egy ekkora épületet nem talál meg.
Miután beszereztem a szükséges dolgokat úgy döntöttem még egy órácskát eltöltök a városban, ha már idáig utaztam. Egy szimpatikus kis büfébe beülök ebédelni, végül egy kis séta után visszatérek a kocsihoz, hogy elindulhassak haza. Ha minden igaz olyan tíz körül fogok visszaérni. Te jó ég...és még utána a rendelőbe is be kell menni. Hát ma sem fogok túl korán ágyba kerülni.

A vissza út során mind a mellett, hogy szépen besötétedik még egy szép nagy hóviharba is bekerülök. A kocsit azonnal lelassítom. Igaz terepjárónak volt reklámozva, és téli gumikkal van felszerelkezve, de nem vagyok olyan profi vezető, hogy bátran merjek százhússzal száguldozni ilyen viharban. A rádiót bekapcsolom, próbálok pár információt megtudni az utakról, de sok újat nem tudnak mondani nekem, így inkább valami zenecsatornára tekerek át.
Teljes sötétségbe borul a környék, elől, hátul nincs senki. Csak én vagyok az az akkora ökör, aki ilyen időben vezetni mer.
Több órás vezetés után végre egy tábla jelenik meg az út szélén. Fairbanks már csak pár kilométer remek!
Amint a tekintetemet leveszem a tábláról és visszaterelem az útra egy fekete árny fut át a kocsi előtt. Minden gyorsan történik. Nincs időm gondolkozni, csak a reflexeim cselekszenek. A lábammal a fékre taposok miközben a kezeimmel elrántom a kormányt.

Dobókocka (sérülés):

[Kila saves the day (and Alice)]

Mivel a múltkor biztosítottam Abigailt arról, hogy nem csak olyan szemetet eszem, mint például a készen vásárolt hamburger, így ma este is úgy határoztam, hogy inkább nem várom meg, míg Papa Joe átsüti, jó lesz az nyersen is, zsemle és savanyú uborka nélkül. A motel egyébként is a főút mellett van, innen pedig csak néhány perc sétába telik, amíg átérek az erdősebb részre. A táj teljesen kihalt, így megengedhetem magamnak, hogy a kétszer két sávos úton keresztbe sétáljak át anélkül, hogy bárki is megláthatna.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy az ember elszámítja magát. Vagy azt, hogy szerelmes, hiszen úgy indultam át az úton, mintha nem látnék és nem hallanék a világon semmit. Éppen ezért eshetett meg velem az a furcsa eset, hogy nem vettem észre egy magányosan közeledő kocsit. Mivel nagyon nem akartam feltűnést ma este, így inkább a farkasom sebességét életre hívva igyekeztem egy fekete folttá elmosódva átnyargalni az úton - ám a sofőr minden bizonnyal nem gondolta ezt túlságosan jó ötletnek, hiszen a következő pillanatban már éktelen fékcsikorgások közepette sodródik le az útról, megpördülve kissé, és ütközik neki egy fának. A motor halkan berreg tovább, a párás levegő ködfüggönnyé manifesztálódik a fényszórók előtt, az éjszakára pedig nyughatatlanul telepszik rá a feszült csend.

Hoppá. A kocsira meredt tekintettel hezitálok és vergődök a bűntudat és a járulékos veszteség gondolata között. Barom! Minek vezet az éjszaka közepén? Szegény pára... Mégis csak az én felelősségem...
A benzingőzön kívül vér aromáját sodorja felém a lágy, esti szellő, és bár magát a vért még nem éreztem soha, a gazdáját azonban a legnagyobb meglepetésemre igen. Ott kellene hagynom. Már úgyis van mobiltelefonom, hívhatnék egy mentőt. De látni akarom, ki volt a ma esti "áldozatom".
Az anyósülés felőli oldalról lesek be, és amikor meglátom azt a fiatal lányt, Alice-t, akit a könyvtárban ismertem meg, rá kell csapjak a homlokomra. Úgy látszik, hogy nincs magánál, szerencsére a kocsi nem totálkáros, de...
Fogom magam és nemes egyszerűséggel feltépem a kocsi ajtaját, majd a fémlemezt az árokba hajítva mászom be hozzá.
- Alice? - szólongatom és finoman megpofozom az orcáját - Alice! Ó, hogy Tupilek áldja meg, nem megmondtam, hogy vigyázzon magára!?
Egy mozdulattal tépem ki a biztonsági övet a csatjából, aztán rájövök, hogy tökéletesen élhetetlen lenne ebből az irányból kirángassam.
Tolatok. Megkerülöm az autót, és a motorháztetőnél megragadva emelem fel és fordítom el úgy a járművet, hogy hozzáférhessek a vezetőüléshez.
- Alice! Alice! Hallja, amit mondok?
A vér a fejéből szivárog, de valami a vállával sem stimmel. Átnyúlok a háta mögött, lehajolok kissé a térdéhez és a kocsi mellé teszem a lány testét. A fekete szövetkabátot leveszem, leterítem a földre, hogy rá tudjam fektetni, aztán leguggolok mellé. És várok.
- Rendben van. Ha nem tér magához... Mondjuk úgy tíz percen belül, felhívom Abigailt. Biztosan ezt akarja...? Jól gondolja meg.
Mivel a szíve erősen és ütemesen zakatol, így egy percig sem kételkedem abban, hogy él és életben is fog maradni. Ezért kezelem némileg könnyedén a helyzetet.

Nem volt a legokosabb ötlet tőlem az, hogy nem álltam meg mondjuk egy motelben, amíg legalább a hóvihar elcsendesül, de szerettem volna már hazaérni, letudni ezt az utazást, hiszen holnap reggel ugyan úgy be kell mennem a rendelőbe és nem késhetek. Várnak rám, várnak a gyógyszerekre. Átvettem a rendelő irányítását, ami néha azzal is jár, hogy éjszakába nyúlóan dolgozom és háttérbe szorítom a magánéletem. Sokan járnak hozzám, aminek nagyon is örülök, de pont ezért nagy felelősséggel is jár. Ezért egy "kis" hótól nem szabadna megfutamodnom.

Minden olyan gyorsan történik. Egy árny, majd csak azt veszem már észre, hogy a kocsi megcsúszott a havas úton és minden elsötétedik. Azt már nem érzékelem ahogy az autó a fának csapódik, csak a fekete semmiség vesz körül.
Meghallom ahogy valaki szólongatni kezd és próbálom követni a hangot, de nem találom a kiutat. Hiába próbálok menekülni ebből a sötétségből, nem enged el. A pofozkodásra nem reagálok semmit, továbbra is csak lehunyt szemmel ülök eszméletlenül az ülésen. Nem adom fel a küzdelmet. Továbbra is keresem a kiutat, mert nem lehet az, hogy csak ennyi volt.
Egy nagyobb csend után ismét hallom a nevem, de talán már közelebbinek tűnik, mint az előbb mégse pillantom meg a hang forrását. A szívem egyre hevesebben kezd el kalapálni, talán még néhány izmom is megrándul. Már a földön fekszem, mikor hirtelen kinyílnak a szemeim. Arcomra azonnal kiül a rémület. Látom magam mellett azt az ismerős arcot, de még nem fogom fel, hogy ő ki is. Ijedten kezdek el körülnézni, kapkodom a levegőt és csak ekkor érzem meg a vállamba hasító fájdalmat.
A szemeim azonnal megtelnek könnyekkel. Megrémültem. Nem tudom mi történt, az utolsó emlékem az, hogy valami átsuhan az úton most meg itt fekszem és a vállam. Te jó ég a vállam.
-Ez nagyon fááj! Ááááh....Nem bírom...nem, ez elviselhetetlen! Istenem!-Próbálok erőt venni magamon, hogy tisztán tudjak gondolkozni, de a fájdalom túl nagy ahhoz, hogy ez sikerüljön. Minek kellett nekem annyira keresni a kiutat? Sokkal jobb volt ott nekem a sötétségben, akkor semmim se fájt.

Magához tér, pedig már lassan nyúlnék a telefonomért, hogy valóban Abigailt tárcsázzam. Bár lehet, hogy ennek ellenére is jól jönne, hogyha szólnék neki, de... Akkor azt is elő kellene adnom, hogy miattam végezte is az egyik fiatal Őrző, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem feltétlenül nevezhetném túlságosan jó pontnak a történteket. Ahogy megszólal leguggolok mellé. Fájlalja a vállát. Finoman a homlokára teszem az egyik kezem.
- Nyugodjon meg, kedvesem. Minden rendben lesz. Leszámítva persze az autóját, de úgy vélem, most az a legkevesebb. Hányat mutatok?
Az arca elé emelem a kezem, és három ujjamat lassan elhúzom a tekintete előtt. Ha túlságosan fájlalná a testét, halkan felciccenek, és egy gyors Illúzióval elhitetem vele, hogy csak nagyon kicsit érzi a fájdalmat, mintha egyszerűen csak az asztal szélébe verte volna be valamelyik tagját.
- Ne mozogjon! Csak lassan... Ezt érzi?
Finoman kocogtatom meg a sípcsontjánál, majd egyre feljebb a combján. Ha minden rendben van, akkor a gerincének legalább semmi baja sincsen. Remek, úgy sokkal könnyebb lesz szállítani. Mivel vezetni egyébként sem tudok, mindenképpen az ölembe kell kapjam majd.
- Úgy tűnik, hogy kiugrott a válla. - közlöm vele a tényeket - Mégis mit gondolt Alice? Egyedül vezetni az éjszaka közepén ebben a viharban? Hát hol hagyta a józan ítélőképességét? - pusztán azért dorgálom meg, mert nem szeretem, ha az Őrzők nem tudnak magukra vigyázni. Még jó, hogy a múltkor felajánlottam a szolgálataimat - Van valami a kocsiban, amire szüksége lehet? Be kell vinnem a városba, itt nem maradhat.
Felkelek mellőle és az instrukciói szerint cselekszem. Legalább is próbálkozom összeszedni mindent, amit mindenképpen magával akar vinni.

Az autó? Nem tudom mi történt vele, de most ez tényleg nem izgat engem. Más esetben biztosan kiborulnék, hogy a frissen megvett autóm tropára ment és szerezhetek be egy újat, ám most van ennél is nagyobb bajom. Még pedig az, hogy fogalmam sincs hogy kerültem a földre, miért van Ő itt és mi történt velem. Miért fáj a vállam, a fejem?
-Hármat!-Válaszolom neki hadarva. Jelenleg arra sincs erőm, hogy túl sokat beszélgessek vele. Csak azt akarom, hogy elmúljon ez a kín. És mintha az imáim meghallgatnának az az iszonyatos fájdalom, amit éreztem tompul, de olyan szinten, hogy lényegében már nem is érzem. Mi történt? Ez nem normális ugye? Ilyen nincsen. Nem múlhat el csak úgy egyik percről a másikra. Te jó ég már megint hallucinálok? A bolondok házába fogok kerülni.
-Igen érzem!...De a karom...-Nem értem mi folyik itt, majd végül elárulja nekem, hogy mi is történt a karommal. Kiugrott...akkor azért fájt, de most nem fáj...Ez nem jó jel, nagyon nem jó! Mozgatni sem tudom, te jó ég! Mi történt?
-Mi?...De...de muszáj volt...Nekem el kellett mennem. Mi történt? Miért fekszem a földön és a karom! Valami nincs rendben!-Oké azt felfogtam, hogy kiugrott a vállam a helyéről, de akkor is valami hiányzik. Egy darab a kirakósból nincs meg. A pánik egyre jobban úrrá lesz rajtam, ahogy próbálok rájönni a dolgokra, de mind hiába.
-Mi?...Igen a zacskók...A csomagtartóban és a táska...A rendelőbe kell vinni őket még ma este!-Nem maradok tovább fekve. Először csak felülök, majd megpróbálok felállni. Mivel az egyik karomat nem tudom használni, így nehezebben megy a dolog, de amint talpra állok érzem, hogy megszédülök, de nem annyira, hogy vissza is esek a földre. Csak ekkor pillantom meg a kocsit. Szinte a lélegzetem is eláll.
-A kocsi!-Miért nem emlékszem arra, hogy mi történt? Semmi nem jut eszembe csak a tábla és az a valami, ami átfutott az úton. Nem tudom mi lehetett az gyorsan mozgott és megrémisztett.

Jól van, rendesen lát. Ennyivel legalább előrébb vagyunk, úgy látszik, hogy ennek az egésznek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja, szóval nem aggodalmaskodom. Lényegében persze a válla állapota eléggé aggasztó már önmagában is, de úgy vélem, hogy az Őrző Gyógyítóknak hála egészen hamar rendbe fog jönni majd.
- Igen, a karja most egy darabig használhatatlan lesz, de az egyetemen biztosan jó ellátást fog kapni.
Próbálom megnyugtatni kissé, bár úgy látszik, hogy nem túl sok sikerrel. Szegény lány. Egy pillanatra elmerengek, hogy én is hasonlóképpen éreztem magam, amikor Afrikában feltámasztottak a halálból. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, hogy kerültem oda és azonnal magyarázatot akartam kapni mindenre.
Amikor megkérdezi, hogy mi történt, a legkisebb habozás nélkül színezem ki a történetet úgy, hogy egy teljesen "átlagos" fedősztori kerekedjen ki belőle. Jobb a békesség, ha elmondanám, hogy miattam csapódott neki egy fának, akkor lehet, hogy még azt sem engedné, hogy segítsek a továbbiakban. Az pedig nem lenne épp a legjobb.
- Megcsúszott a jeges úton, és nekiütközött egy fának. Néhány percig nem volt magánál, kicsit a fejét is beverte, de meg fog maradni. Sokkal rosszabb is történhetett volna. Nyugodjon meg...
A táska a csomagtartóban, gyógyszerek... Rendben, igyekszem megkerülni a kocsit, hogy mindent megtalálhassak, amikor a szemem sarkából látom, hogy mire készül. Fel akar kelni, teljesen egyedül. Azzal a lendülettel és a farkasom gyorsaságával termek mellette, hogy a karjaimba zuhanjon össze. Az hiányzik még, hogy eltörje valamijét.
- Hé-hé-héj, csak lassan! Ezt maga sem gondolta komolyan, ugye? - kérdezem, közben pedig szorosan magamhoz ölelem, és remélhetőleg nem rontok a helyzeten a vállával kapcsolatban, ámbár a fájdalomcsökkentő Illúzióm még mindig aktív. Óvatosan lehajolok vele és visszaültetem a földre.
- Meg ne mozduljon! Higgye el, addig jó, amíg csak szépen kérem. - mondom neki kedvesen, ám mégis határozottan. Persze elintézhetném, hogy az Illúzióimnak hála fel se bírjon kelni, de akkor csak még inkább pánikba esne, azt pedig nem szeretném. Úgy helyezkedem, hogy vele szembe térdelhessek a hóba, a jobb kezemmel az álla alá nyúlok és finoman magam felé fordítom a tekintetét.
- Igen, a kocsi nincs a legjobb állapotban. Figyeljen rám, Alice! Örüljön neki, hogy felfogta maga helyett a becsapódást, mert igazán könnyen megúszta. Ami pedig a karját illeti... - az állát támasztó kezemet leeresztem, végigsimítva vele a sebesült karon - Amíg velem van, el tudom venni a fájdalmát. És el is fogom, szóval emiatt ne érezze magát furcsán, majd megköszöni akkor, ha beértünk az egyetemre és már nem leszek magával. Most összeszedem a táskáit és a gyógyszereket, amiket kért, aztán beviszem a rendelőjébe. Meg tudja mondani, merre kell menni?
Csak nehogy nekem utcát és házszámot mondjon, mert semmivel sem leszek előrébb, elég, hogyha menet közben navigál majd.
- Tessék, ezt hagyja magán. - a kabátomat ráterítem a vállaira és összegombolom a mellkasa előtt - Most megyek és összeszedem, amit kért. Meg se mozduljon.
Ha úgy látom, hogy szót fogad, akkor összepakolok és néhány perc múlva teljesen felpakolva lépek elé, hogy kérdés nélkül az ölembe kapjam és meginduljak vele és a csomagokkal az út mentén.
- Majd ha fedél alatt vagyunk, telefonálhat, hogy valamit kezdjenek az autójával. Megtenném én, de a helyzet az, hogy nem vagyok túl jó az ilyenekben.
Abigailt már fel tudom hívni, bár néha az is öt percembe kerül, nem hogy én még itt mindenféle autómentőkért telefonálgassak...

Ahogy elmeséli a történteket ismét lejátszódik a fejemben minden, kivéve a becsapódást. Úgy tűnik, amint megcsúsztam szépen be is verhettem a fejem, amitől elvesztettem az eszméletemet és ezért nem emlékszem a továbbiakra. Viszont valami akkor sem stimmel. Az nem sima megcsúszás volt!
-De valami átfutott a kocsi előtt!-Ráncolom össze a homlokom miközben próbálok rájönni, hogy mi is lehetett az. Túl gyors volt ahhoz, hogy bármit is felismerjek belőle.
-Ugye nem ütöttem el!?-Ha elütöttem, bármi is volt az segítenem kell neki. Orvos vagyok és gyógyító is leszek. Nem hagyhatom szenvedni az úton. Amint felállok ő már ott is van mellettem és megfog.
-Nem tudom!-Még magam sem tudom, hogy komolyan gondoltam e, csak úgy éreztem meg kell tennem. Sosem voltam az, aki képes sokáig egy helyben maradni főleg, ha mások is vannak körülötte, de még betegen sem. Ebben nagyban hasonlítok Abiere, nem vagyok a betegek gyöngye. Ha nekem több napos fekvést írnak fel azt biztosan nem tudom betartani. Otthon mindig kitalálok valami munkát, vagy csak azért is bemegyek a rendelőbe.
Engedelmesen leülök oda, ahova vezet, majd bólintok egyet a szavaira. Nem szabad felállnom. Tudom, de közben mégis...A tekintetemet felé emelem és a szemeibe pillantok. Milyen szépek és békés. Hallgatom őt és minden egyes szavát megértem és fel is fogom. Szerencsémre nem vertem be olyan nagy mértékben a fejem. Csak a kezdeti sokk miatt volt egy kis pánikom, de már elmúlt.
Ahogy végigsimít a karomon követem a kezét a tekintetemmel és csak nagyokat pislogok. Ennek jobban kéne fájnia, mégsem történik semmi.
-Elvenni?....De hogyan? Akkor most maga érzi a fájdalmat?...Én ezt nem akarom! Miattam ne csinálja én elviselem!-Nem tudom hogy, de nem hagyhatom, hogy őt kínozza a dolog.
-Igen, megtudom. De még messze van.-Bár kocsival hamar odaérünk. Maximum egy negyedóra vagy húsz perc. Hagyom, hogy rám terítse a kabátját, majd ismét csak bólintok a szavaira. Nem fogok megmozdulni. Itt fogom várni, mint egy jól nevelt kiskutya. Mikor visszaér a karjaiba vesz és úgy indul el. Csak ekkor veszem észre, hogy az én kocsimon kívül nincs másik. A homlokomat ismét összeráncolom és úgy pillantok fel rá.
-Nem kocsival van?...Akkor hogy került ide?-És komolyan végig cipelni akar engem? Ezt mégsem hagyhatom. Ez az este kezd egyre furcsább lenni. Nem mintha nem örülnék neki, de valami akkor sem tetszik.
-Nem kell vinnie. Tudok menni a saját lábamon is. Még messze vagyunk!-Tudom, hogy ő is farkas és nem is a fiatalabbak közé tartozik, de mégsem hagyhatom, hogy cipeljen, mint valami zsákot. Már így is sokat segített nekem és tényleg úgy érzem, hogy tudok sétálni.

Még hogy nem emlékszik semmire! Azért az mégis megmaradt benne, hogy valami átsuhant a kocsi előtt... Erre mégis mit mondjak? Mint már mondottam volt, nem kívánom azzal felrúgni a bizalmát, hogy közlöm vele, hogy miattam történt a baleset, addig legalább is biztosan nem, amíg nem juttattam biztonságos helyre.
- Nem tudom Alice, meglehet, hogy egy szarvas volt. Nem láttam a balesetet, csak a fékcsikorgásra lettem figyelmes, és a csattanásra.
Egyáltalán nem esik nehezemre valótlant állítani, illetve elkendőzni az igazságot az ő jól felfogott érdekében. Meg ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ezen kívül sem.
- Lát valahol tetemet? Mert én ugyan nem.
Vonom meg hetykén a vállaimat, mert azért valljuk be, egy hatalmas döglött szarvast nem lenne nehéz kiszúrni, ahogyan a vörös mintákat sem a hóban, amit esetlegesen a vércseppek rajzolnának ki.
Esik és elkapom. Nem tudja, hogy komolyan gondolta-e? Én tudom, nem gondolat komolyan. Még az is benne van a pakliban, hogy esetleg agyrázkódást kapott szegénykém, és bár láttam én már cifrábbakat is, nem gondolom, hogy lenne kedvem még hányást is takarítani róla. Meg persze a kabátomról, ha már egyszer rá terítettem.
Elmosolyodom. Mert most nagyon úgy tűnik, hogy képesség tekintetében összekever Yee-vel. Szerintem el is fogom mesélni neki, biztos remekül fog szórakozni rajta, hogy azt hitték rólam, hogy képes vagyok arra, amire ő.
- Édes Tupilek, dehogy érzem! - kacagok fel - Maga sem érzi. Illuzionista vérvonallal rendelkezem, bármilyen Illúziót tudok teremteni, magán pedig azt alkalmazom, hogy nem vesz tudomást a fájdalmáról. Hogy őszinte legyek, ezt senkivel sem szoktam nyíltan közölni, de ha ettől megnyugszik kissé, hát íme, leleplezem magam, pedig még csak nem is vagyok bűvész.
Arról viszont meg vagyok győződve, hogy az a David Copperfield nevű fickó valamelyik leszármazottam volt. Vagy csak egy nagyon jó és hiteles csaló... Bár ettől még pont lehet a leszármazottam is akár.
Felemelem a földről,és a karjaimban tartva indulok meg vele befelé a városba. Látom, hogy mennyire értetlen kifejezés ül ki az arcára, és ezen muszáj vagyok kissé elmosolyodni.
- Alice, én nem tudok autót vezetni. - közlöm vele a tényeket, bár nem hiszem, hogy ettől jobban fogja érezni magát - Úgy kerültem ide, hogy pár percre lakok innen, a Ranch motelben, amit a múltkor már említettem magának. Vadászni indultam, ha tudni akarja.
Teremtőm, nehogy nekem a lelkére vegye, hogy miatta ugrott a vacsorám! Szegény lány, amilyen kis érzelmes és riadt most, még ezt is el tudom képzelni.
- Felejtse el! Alice,maga nagyon rossz beteg, mondták már?
Cukkolom kissé, aztán egy szempillantás alatt gyorsulok fel a farkasom sebességére és néhány perc alatt már az autópálya Fairbanks-be vezető lehajtójánál ácsorogva várok az újabb útmutatásra.
- Gondolom itt lefordulunk. Tudja tartani az iramot?
Mosolyodom el, mert szerintem azt ő sem gondolta volna, hogy ennyire gyorsan fogom megtenni ezt a távolságot, bár még nem vagyunk bent a városban, szerintem el tudja képzelni, hogy innentl kezdve sem totyogva fogunk továbbhaladni.

-Nem én sem látok. Szerencsére!-Amilyen jól indult ez a nap olyan rosszul is végződött, e legalább nem kell órákig várnom, míg esetleg valaki a segítségemre siet. Meglehet, hogy itt nincs is térerő, így aztán mehettem volna egyedül, gyalog vissza a városba.
-Kilaun...-Jut eszembe az elmondása alapján a vérvonal alapítója. Sosem mondtam azt, hogy normális vagyok. Bezzeg a vizsgán Roxan előtt úgy éreztem, hogy én aztán egy nevet sem tudok. De igaz azóta nem egyszer olvastam el őket újra és újra, hogy sose menjen ki a fejemből, mert őrzőként nagyon is illik tisztában lenni ezekkel.
-Köszönöm!-Mondom végül. Szégyellem magam, amiért ennyit segít nekem azok után, hogy kétségbe vontam a szándékait a múltkori találkozásunk alkalmával. Senki sem kényszerítette őt, hogy ennyit segítsen nekem, de ő mégis megteszi. Úgy tűnik túlságosan is előítéletes voltam a farkasokkal szemben. A szilveszteri vérengzés nem pont azt mutatta be nekem, hogy milyen rendesek is tudnak lenni. Ezek után már biztosan jobb lesz a hozzáállásom feléjük és nem fogok mindegyikükre úgy pillantani, mint egy gyilkos.
-Vadászott?-Kérdezek vissza, de ez inkább csak amolyan költői kérdés, nem várom, hogy megerősítse a dolgokat, csak elgondolkozom rajta kissé, majd folytatom is tovább.
-Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok!-Biztosan nem hiányzott neki az, hogy nekem segítsen. Jobb programja is lett volna erre én szépen keresztbe tettem neki. Igazán ügyes vagy Alice mondhatom! Az arcom kissé elpirul a kérdésére. Ha annyi dollárom lenne, ahányszor ezt mondták nekem, akkor már rég a Bahamákon nyaralhatnék.
-Igen mondták és nagyon sajnálom!-De túl sokáig nem szomorkodhatom ezen, mert hirtelen a lassú gyaloglás száguldássá gyorsul. Kezeimmel még erősebben kapaszkodom meg a nyakában. A szívem ismét kalapálni kezd és a rémület ül ki a tekintetemre. Ha kocsiban ülnénk és rányomnának a gázra még akkor is megijednék, de így, így még rosszabb főleg, hogy nem is figyelmeztetett. Miután megáll kell egy kis idő, hogy felfogjam merre is vagyunk. Az újabb kérdésére először csak bólintok egyet, majd azért a hangomat is hallatom.
-Igen arra kell menni. Igazából a rendelő nincs messze a tértől. Kicsit kerülő igaz, de talán onnan könnyebben el tudom mondani, hogy merre is kell menni.-De mielőtt még tovább indulnánk még egyszer felpillantok rá olyan nagy boci szemekkel.
-Mielőtt nekiindul szólna!? Még sosem "utaztam" így és nem vagyok a legbátrabb ember.-Ezzel akarom a tudtára adni, hogy rohadtul megijedtem az előbb és kell pár másodperc arra, hogy felkészüljek a következő száguldásra.

Elmosolyodom, egészen halványan. Igen, tényleg szerencse, hogy nem ütött el egyetlen állatot sem, meg vagyok róla győződve, hogy némileg megnehezítené a helyzetet, ha Alice-t még arról is meg kellene győznöm, hogy nem gyilkos.
Amikor kiejti a nevemet, csak kiszélesedik a mosolyom. Ennyi idősen már képes vagyok palástolni az ilyen helyzetek meghökkenését. Szépen is néznék ki, ha meglepődnék azon, hogy Vérvonal Alapító létemre még egyáltalán emlékeznek rám. Bólintok.
- Igen, a jó öreg Kilaun, meg az olcsó kis bazári trükkjei.
Nevetek halkan. Azért megkísért a gondolat, hogy megkérdezzem, mégis mit tud még rólam, azaz Kilaunról, de aztán elhessegetem a gondolatot. Egyébként sem gondolom, hogy olyan állapotban van, hogy a tanonc-tudását előkaparja itt nekem. Majd megkérdezem Abigailt, hogy esetleg tudja-e, miket őriznek rólam a Krónikák. Talán. Egyszer. Ha éppen nem lesz más fontosabb dolgom.
- Vadásztam. Tudja, ez ilyen farkas-dolog.
Az arckifejezésemen láthatja, hogy egyáltalán nem kioktatom, inkább heccelődöm vele. Legalább ezzel is elterelem a figyelmét a történtekről és a körülményekről.
- Könyörgöm, ne csinálja ezt velem Alice. - korholom le, amikor bocsánatot kér azért, amiért igazából nekem kellene - Még szerencse, hogy erre jártam. - vagy éppen nem, de ezt hagyjuk - Egyébként is megmondtam, hogy én a maguk csapatában játszom, arról nem is beszélve, hogy egészen megkedveltem.
Vonok vállat, mert azért valljuk be, Alice tényleg egy kedves és szerethető teremtés. Legalább is az alapján, amit eddig sikerült belőle megtapasztalnom.
- Ez legyen a legkevesebb.
Tényleg nem zavar, ha ennyire rossz beteg, találkoztam már ennél azért rosszabbal is, de ezt is amolyan kedélyjavító megjegyzésnek szántam. Aztán nekiindulok, és amikor megállok a lehajtónál, érzem, hogy mennyire megriasztotta ez a fajta utazás. De ez legyen a legkevesebb, ebbe már biztosan nem fog belehalni.
- Na, a teret megtalálom. Azzal nem akad majd probléma. És elnézését kérem, ha megijesztettem, nem volt szándékos. De a városban egyébként is vissza kell fognom magam. Egészen mókás volna, ha pont egy Őrzővel a karjaim közt leplezném le a fajtánkat.
Azért még egy kicsit belefér, mert ez még mindig autópálya igazából, szóval...
- Három,kettő, egy...
Számolok vissza lassan, aztán újra nekiiramodok, végül pedig már a lakott részen lassítok le, és indulok el rendes, emberi sietségben a tér felé.
- És mondja csak, mégis mi a fenét keres egy magafajta fiatal lány az éjszaka közepén az autópályán? Mi nem várhatott holnap reggelig?
Azt hiszem, hogy kiszól belőlem az egyszer-volt apa, mert tényleg nem értem. Tanonc, ráadásul! Bár, ha mondjuk Abigail venné a nyakába a hómezőket ilyen tájban, azt hiszem, akkor sem lennék sokkal nyugodtabb.

-Nem is olcsó bazári trükkök!-És erre kitűnő példa az is, amit most ő csinál velem. Azt érzékelteti, hogy nincsenek fájdalmaim, vagy nagyon picik. Ez aztán nem nevezhető holmi béna trükknek. Persze lehet, hogy ezt ő a kisujjából is kirázza és hatalmasabb illúziókra is képes, de nekem már ez is egy hatalmas "élmény" és segítség.
A szavaira arcom kipirul. Tudom nagyon is ól, hogy ez csak kedves szavak, nem bók vagy dicséret és tőlem semmit sem akar, de mégis zavarba jövök. Még csak másodjára találkozunk és ahogy a múltkor is ma is sikerült hülyét csinálnom magamból előtte. Ilyen embert nem is lehet megkedvelni, csak ostobának tartani.
-Szerintem maga is beütötte a fejét.-Mondom egy mosollyal arcomon. Kicsit azért rosszul érzem magam, hogy cipelnie kell. Sosem szerettem az ilyet, de nem is mernék vele ellenkezni. Sokkal erősebb nálam és inkább örüljek neki, hogy van aki segít rajtam.
Egy kisebb szusszanó után ismét jön a száguldás. Ahogy visszaszámol ismét erősebben kezdek el belé kapaszkodni. Nem félek attól, hogy leejt...Na jó de félek, pedig tudom, hogy nem fog, de azt hiszem ez olyan ösztönös cselekedett. Miután lelassul az én ölelésem is gyengül, de mielőtt bármit is válaszolnék a kérdésére én kérek tőle valamit.
-Most már tényleg letehetsz! Tudok járni, tényleg! A fejem jól van...A karom meg nem kell ahhoz, hogy sétáljak!-Eddig senki nem látott így minket, de most már azért összefuthatok pár emberrel és igen nekem nagyon zavaró ez.
-Amúgy csak munka miatt. Anchorage-be kellett mennem. A titkárnőm elfelejtette megrendelni a szükséges gyógyszereket, eszközöket és sok olyan is volt közöttük, amit szinte mindennap használunk. Szóval muszáj volt elmennem érte...Csak a legrosszabb, hogy még csak pár hetes volt a kocsim.Több éve gyűjtögettem rá.-Pedig annyira örültem annak, hogy végre meg tudtam venni...Erre most mehet a szervizbe, ha egyáltalán még megmenthető.
-A hóvihar meg útközben ért el.-És haza akartam érni, főleg az állatok miatt is.

Csak megforgatom a szemeimet a tiltakozására, de az apró mosoly azért ott bujkál a szám sarkában, már ami a bazári trükköket illeti. Végső soron az, hogy elveszem a fájdalomérzetét, valahol tényleg nagy segítség, ettől függetlenül számomra annyira egyszerű, mint másnak a levegővétel. Ezért sem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, és igazából ha valóban egy háromszáz év körüli kóbor lennék, akkor sem kellene, szóval még csak a szerepemből sem esek ki.
- Pedig ha tudná, mennyi minden van még a tarsolyomban, elképedne, hogy ez milyen kevés.
Nem szándékoztam ráerőltetni a tapasztalást, ettől függetlenül megijeszteni sem szeretném. Meg igazság szerint a kíváncsiságát sem szívesen kelteném fel, ám ha attól jobban érzi magát, akkor el tudnám intézni, hogy úgy érezze, hogy igazából egy homokos tengerparton sétálunk. Bizonyára barátságosabb lenne, mint ez az elvadult, fagyos éjszaka.
- Miért mondja ezt? - kérdezem, amikor azt feltételezi, hogy beütöttem a fejemet - Ennyire hihetetlenül hangzik, hogy kedvelem magát?
Ha tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében, minden bizonnyal csak a fejemet csóválnám, de így valóban nem értem, miért gondolja ezt saját magával kapcsolatban. Persze fiatal még, tanonc, hosszú út áll még előtte, de ennek semmi köze a személyiségéhez, vagy ahhoz a vibráló jósághoz, ami belőle fakad. Senki sem úgy születik meg, hogy tökéletes a hivatásában. Erről én aztán tudnék mesélni, de ettől most eltekintek.
Kellemesen melengető érzés fog el, ahogy szinte ölelve kapaszkodik belém. A testem melege magába zárja a törékeny testet, megóvva ezzel a hidegtől anélkül, hogy Illúzióval kellene felmelegítenem. Az Illúzió nem védi meg a valódi tüdőgyulladástól, a testem azonban igen, na és persze a kabátom is, amit még a gépjárműnél ráadtam.
- Azt ne felejtse el Alice, hogy az Illúzióm elveszi ugyan a fájdalmát, és attól, hogy úgy érzi, minden rendben van, a valóságban még tovább roncsolódhatnak a sérülései úgy, hogy észre sem veszi. - megállok és óvatosan leteszem - Most készüljön fel.
Bátran engedem el, mert tudom, hogyha megtántorodna, képes leszek elkapni majd. Lassanként szüntetem meg az Illúziót, így az egész testébe visszaszivárog a baleset okozta fájdalom.
- Mit gondol, menni fog? - megvárom, amíg megítéli, mert ha így is képesnek érzi magát a járásra, akkor hagyom, hogy jöjjön magától. De minden esetben újra el fogom venni a fájdalomérzetet, mert így látom jónak.
Figyelmesen hallgatom, hogy miért autózott ilyen késő éjszaka, és egy pillanatra egészen rosszul érzem magam azért, mert elveszítette a járművet, és hogy ennyit spórolt rá. A fogsoromra harapok, és mélyet lélegzek. Most ezzel mihez kezdjek...
- Igazán sajnálom. - felelem végül őszintén - Tudom, hogy nem vigasztalja, de Önnek szerencsére jóval több ideje van egy autó vásárlására gyűjteni, mint egy átlagembernek. Ne keseredjen el.
Próbálom biztatni, mert azt mégsem mondhatom neki, hogy ha akarja, akkor nagyjából tíz perc alatt tudnék neki szerezni egy másikat. Nem is rossz ötlet...
- Csodálom a maguk orvosi elkötelezettségét. Magam is dolgoztam hasonló munkakörben, bár én inkább... kényszerből tettem, mintsem szenvedélyből. Még a világháborúk alatt. Minden kézre szükség volt. - mosolygok rá - De remélem, hogy nem terheli le magát túlságosan. Lelkileg elég nyomasztó tud lenni ez a munkakör.
Bár azt gyanítom, hogy mégsem háborús körülmények közt dolgozik, de a gránátokon kívül akadnak azért a mai világban is olyan eszközök, amelyek elég gyomorforgató sérüléseket képesek okozni.

-Hát általában ilyen ügyetlen és szerencsétlen embert nem szoktak megkedvelni. A múltkori találkozásunkkor sem voltam valami ügyes és okos.-Az arcom még jobban kipirul, ahogy magamról kezdek el beszélni. Én nagyon is úgy érzem, hogy csak egy ügyetlen nő vagyok, aki képes a saját lábában is megbotlani. Az ilyeneket meg inkább kerülik az emberek nem? Mindenesetre ez nem csak Killianre igaz, általában mindenkinél nehezen hiszem el, hogy megkedvel...Velkan esetében meg még nehezebb volt ezt elhinnem. Ez is csak az én hülyeségem, amitől csak még dilisebb leszek.
Legutoljára így talán hat éves koromban vittek engem. Azt hiszem leestem a fáról és apám vett a karjaiba...De azért akármennyire is kellemetlen tud lenni az a gondolat, hogy cipelnek jó érzés is ám. És ezektől a gondolatoktól csak még jobban kipirosodom. Ha tehetném el is fordulnék tőle, de így inkább csak lesütöm a tekintetem. Bár nyugodtan ráfoghatnám a hidegre, de egy farkas nem lehet ilyen könnyen becsapni.
Amíg nem érzem meg a talajt ismét a lábam alatt el sem engedem őt. Lassan kezdem újra érezni a fájdalmat a karomban ahogy eltünteti az illúziót. Arcomon lehet látni, hogy bizony szenvedek, de erőt veszek magamon és megpróbálom végül mind ezt elnyomni és egy mosolyt csalni az arcomra.
-Menni fog!-Mert mennie kell. Egy ilyen nem állíthat meg. Csak a karom fáj, a lábaim működnek, vagy legalább is onnan nem érzek semmi fájdalmat. A válaszomat megerősítve meg is teszek pár lépést. próbálom kihúzni magam és úgy menni, mintha mi sem történt volna. Nem akarok még több gondot okozni. Így is sokat segített. Most már ideje tényleg a lábamra állni. A rendelő már nincs is messze. Addig azért kibírom. A fájdalom végül ismét eltűnik, de most már tudom az okát. Hálásan pillantok fel Killianre, majd szavakkal is megköszönöm neki a kedvességét.
-Tudom, de jól jött volna egy kocsi. Elég sokat kell a városban is utaznom, meg a vadőrök is sokszor hívnak...Tömegközlekedéssel meg igen lassan érek bárhova is...A taxi meg elég drága.-De nem panaszkodom. Örülnöm kellene, hogy egyáltalán volt alkalmam venni kocsit, hogy félre tudok tenni pénz.
-Azért nem lehetett akkoriban könnyű azokkal a felszerelésekkel...De az is igaz, hogy szerintem sokkal többet tudtak az orvosok és lelkesebbek voltak...Amúgy én nem embereket gyógyítok. Állatorvos vagyok!-Vallom be őszintén neki. Nagyon is büszke vagyok a hivatásomra és szeretem is. Az meg más kérdés, hogy igen elég rendesen leterhel, de szeretettből csinálom, amit csinálok.
-De igaz ez is nyomasztó tud lenni...Főleg mikor minden próbálkozás ellenére elveszítem a beteget. Már nem egy állat halt meg a műtőasztalomon, de a mai napig el tudom magam sírni.-És ezt most mégis minek mondtam el neki? Ostoba Alice! Miért kellett megtudnia, hogy milyen gyenge vagy?...Ha a hülyeség fájna az egész város a te ordítozásodtól lenne hangos.
Mivel most már nem kell irányítanom őt, így nem a főtér felé veszem az irányt. Kisebb utcákon haladunk el és úgy egy jó fél órás séta után el is érjük a rendelőt.

Valahol azét borzasztó, hogy ilyen önértékelési problémái vannak. Persze mondom ezt én, de nekem legalább alapom is van rá. Én 830 éves vagyok, na de ő? Huszonkettő-huszonnégy? Az ő korában én egy fenyő alatt álmodoztam, sokkal rosszabb voltam nála. Nem volt célom, nem volt hivatásom, nem voltam jó vadász, a Mesemondókat a törzsben legfeljebb a gyermekek és az öregek tisztelik.
- Én is ügyetlen vagyok. És szerencsétlen is. Csak nekem volt időm megtanulni leplezni.
Nem szoktam kacsintani, de most biztos azt tenném, ha illene hozzám. Ehelyett csak sokat mondó tekintettel és egy halovány mosollyal adom a tudtára a szavaimban rejlő igazságot.
Továbbra sem igyekszem felvenni a kipirultságát, mert gyanítom, hogy csak rontanék a helyzeten, ha úgy tennék, mintha észrevettem volna vagy netalántán még szóvá is tenném. Csak magamban mosolygok rajta és továbbra sem értem, hogy miért nem gondolja azt, hogy szerethető, amikor az ilyen gesztusaival folyamatosan ezt bizonyítja be. Bezzeg az én koromban... Biztos nagyon jól kijött volna Kilaunnal. A halandó Kilaunnal.
Szerencsére bírja az állást, aztán kiderül, hogy járni is képes magától. Engedem, hogy sétáljon, azonban le sem veszem róla a szemem, ha nem is a tekintetemmel közvetlenül, de minden további érzékemmel figyelem, hogy esetleg mikor botlik meg vagy éppen roskad össze. Aggódom, na.
- Lesz még autója, ne aggódjon. Újabban nem szoktam hazudni. - annyit. De most tényleg nem állt szándékomban, szóval még mielőtt rákérdezne - Ismerek valakit, aki tudna segíteni.
Hagyjuk ennyiben a témát inkább, soha nem fogom elmondani neki, hogy miképpen szerzek neki gépkocsit.
- Ne gondolja... A háborúban mindenki lehetett orvos, aki nem ájult el a vértől. - legyintek könnyedén - Állatorvos? Nahát! Mennyivel hálásabb, mint embereken segíteni.
Nem kezdem el fejtegetni, hogy ezt miért gondolom így, de talán egyelőre mindketten jobban is járunk a dologgal.
- Ezt nem kell szégyellnie. Ez azt jelenti, hogy érez. És ez többet ér mindennél, Alice. Ezt soha ne felejtse el. - pillantok rá jelentőségteljesen, ahogy a kis utcák közt barangolunk - Az lesz az? - mutatok előre, rákérdezve arra, hogy megérkeztünk-e - Ne fáradjon a nyitással, ha odaadja a kulcsokat, megoldom.

Megtanulni leplezni az ügyetlenségem? Ez nem jönne rosszul, de mégis hogy lehet ezt megtanulni? Vagy ő csak az illúzióival leplezi le? Mennyivel egyszerűbb lehetne az élet így. De az is igaz, hogy attól, hogy leplezem nem leszek ügyesebb. Csak egy újabb álarc.
-De vajon jó, ha leplezzük? Ezzel nem csapjuk be az ismerőseinket, magunkat?-Ez inkább költői kérdés volt. Azért ennyire naiv én sem vagyok. Tudom, hogy ez amolyan kis füllentés féleség, de a végén már nem lehetnék teljesen önmagam, ha mindig csak felhúzom azt az álarcot, hogy jobbnak mutassam magam...És a végén nem azt az embert kedvelik meg, aki igazán vagyok, hanem valaki mást. Nem tudom, hogy ennek tudnék e örülni. Akkor talán inkább egyedül maradok.
Jól esik, hogy ennyire kitart mellettem. Már rég haza mehetett volna. Nem kellene elkísérnie semerre sem. Magamtól is el tudok jutni a rendelőig, onnan meg nem is tudom. Nem akarom Abiet felkelteni. Már biztosan alszik és ő is sokat dolgozik. Megérdemli a pihenést. Talán jobb lenne elmenni a kórházba. Biztosan tudnak ott is majd segíteni.
-Ez igazán kedves, de nem kell miattam fáradnia. Majd ha eljön újra az ideje akkor szerzek egy másikat. Meg talán lehet, hogy még megmenthető a mostani...Majd meglátjuk.-Előbb beszélnem kellene egy szerelővel, bár úgy vélem jobban járok azzal, ha elkezdek spórolni egy új kocsira. Ha jól láttam nincs túl jó állapotban.
-Igen valóban hálásabb. Az állatokon tényleg lehet érezni a hálát. Tudja megérzik, hogy segíteni akarunk nekik és hagyják is. Bezzeg az emberekkel nehezebb, még a gazdikkal is. Sokszor nem akarják megérteni, hogy mi is kell igazán a kis kedvencüknek. Persze én sem látok a fejükbe, sajnos, de azért nem hiába jártam ki az egyetemet.-Nah és túl sokat fecsegek már megint, de mindig is szerettem a munkámról beszélni, csak nem mindenkit érdekel.
-Köszönöm!-Mondom neki alig hallhatóan miközben tovább sétálok mellette igen lassan. Nem akarok elesni, vagy összeesni. Érzem, hogy azért a testemet megviselte ez a kis baleset, de már így is túl sokat tett értem. Ezt a pár percet már igazán kibírom a lábaimon.
-Igen azaz.-Egy kis mosolykát is arcomra varázsolok, majd a táskámért nyúlok, hiszen nála van, ahogy a szatyraim is. Ha átadja, vagy csak felém nyújtja kikeresem belőle a kulcsokat és a kezébe adom.
-Ezzel lehet kinyitni...Nagyon szépen köszönöm a segítségedet...vagyis a segítségét.-A pír ismét megjelenik, de inkább úgy teszek, mintha észre se venném. Tovább folytatom a sétát, mivel már nem vagyunk messze, Tényleg csak pár lépés és már ott is vagyunk a bejárati ajtónál.
-Elvileg be van kapcsolva a riasztó szóval ne lepődjön majd meg ha hagosan pittyegni kezd!-Figyelmeztetem előre mielőtt még itt szívinfarktust kapna.

Érdekes a kérdésfelvetése. Lényegében nem csak érdekes, ráadásul még igaz is. Valaha én szerettem volna a legjobban, hogy mindenki olyan legyen, amilyen. Én mindenkiben képes voltam meglátni a jót és a szépet, de eleget éltem ahhoz, hogy lássam, hogy rajtam kívül igazából senki sem gondolkodik így. A világ egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a Bölcs Hallgató alatt hittem.
- Mi úgyis ismerjük magunkat. Az ismerőseink elfogadnak olyannak, amilyennek. De a világ nem fog. Néha bátrabbnak kell mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk, hogy ne tűnjünk gyengének. Túlélési praktika, semmi több.
Fogalmam sincs, hogy érti-e, hogy ezzel mit akarok neki mondani. Mindent az éveire fogok. Nem hibáztatom, én még háromszáz év után is hozzá hasonlóan éltem és gondolkodtam, a baj csak az, hogy neki nem lesz ennyi ideje megtapasztalni mindezt. Jobb, ha előbb felkészül. Pedig ha rajtam múlna, szívesen adnék neki abból az életidőből, ami nekem jutott.
Csak bólintok, nem akarom én ráerőltetni sem magamat, sem pedig az új gépjárművet, mégsem vetem el magamban a gondolatot, hogy helyrehozzam ezt a hibát. De felesleges lenne tovább győzködjem vagy kéretlenül ajánlgatnom a segítségemet. Így inkább csak ráhagyom, megnyugtató mosollyal, érezze csak, hogy övé a döntés, a felnőttek felelőssége.
Muszáj vagyok kissé felnevetni azon, hogy mennyire az emberek ellen beszél. De igaza van. Hiszen láttam hozzá eleget, pontosan tudom, hogy az ember a világ fölé helyezi magát. Pedig fogalma sincs arról, hogy kik uralják igazából. És hogy voltaképpen ők is csupán... Áldozatok.
- Az emberek annyira kiszolgáltatottak a saját körülményeiknek, hogy örülnek, ha végre valaki nekik van kiszolgáltatva. Ezért is tartanak sokan állatot. - merengek el - Ne értsen félre, nem akarok általánosítani, de én alapvetően állatpáti vagyok, gondolom nem kell magyaráznom, hogy miért.
Mosolygok rá sokat mondóan, aztán ahogy megkapom a kulcsokat, már nyitom is az ajtót, a pittyegés elkezdődik, és nem kapok szívbajt, bár akkor sem kapnék szerintem, ha Alice nem figyelmeztetett volna előre. Félreállok, hogy beférhessen, és beüthesse azt a bizonyos számsort, amivel elhallgattatja. Nem nézek oda, hátat fordítok neki elég látványosan. Nem tetszik az a tömény steril szag, ami itt bent terjeng, túlságosan mű, túlságosan... életidegen.
- Továbbra sem akarja, hogy orvost hívjunk?
Kérdezem meg tőle, közben pedig elkezdem a fal mellé pakolni az eddig hozott csomagokat, hátizsákokat.
- Ha megmondja, hova tegyem, kipakolok szívesen.

-Ez igaz, de nem mindig olyan könnyű bátornak lenni, vagy annak mutatkozni. Legalább is nekem nem az.-Neki biztosan nem okoz ez túl sok gondot. Vérfarkas, nem is a fiatalabbik féle, szóval az ereje, tudása nagyon is megvan. Mondhatni, hogy szinte halhatatlan. Az más kérdés, hogy fogalmam sincs arról, hogy valójában ő kicsoda. Biztosan nagyot koppanna az állam a betonon, ha kiderülne, hogy az egyik vérvonal feje.
Természetesen nem utálom az embereket, de az is igaz, hogy nem hiába állatorvosnak tanultam a sima emberi doki helyett. Azt hiszem, ha embereket kellene gyógyítanom nem bírnám lelkileg olyan jól. Mondjuk azért a mostani munkámban is vannak mély pontok, mikor elveszítem a kis betegem. Napokig magamba tudok fordulni miatta, de szerencsére több a szép benne, mint a rossz.
-Nos megint csak annyit tudok mondani, hogy ebben van igazság. Bár mondjuk én úgy érzem, hogy a kivételek csoportját erősítem. Tudja nekem is van kis kedvencem, nem is egy, de nem azért tartom őket, hogy valamin uralkodhassak.-Azt már inkább nem említem meg, hogy elég sok mindent képes lennék megtenni értük, mert a végén még bolondnak fog nézni és ha lehet ezt a jelzőt nem aggatnám magamra. Idő közben a rendelőhöz is megérkezünk és már pötyögöm is a kódot, hogy elhallgasson a riasztó. Először csak a várakozóba érünk, így tovább is sétálok, hogy a modern kütyükkel felszerelt rendelőbe menjünk.
-Nem kell hívni, majd elmegyek a kórházba, de előtte beadok magamnak egy fájdalomcsillapítót és akkor már nyugodtan hazamehet. Így is túl sokat segített nekem!-A kezeibe lévő szatyrokra pillantok, majd először csak a vizsgálóasztalra mutatok, hogy oda nyugodtan lerakhatja.
-Igazából csak a szekrényekbe kellene bepakolni. De majd én megcsinálom! Előtte viszont muszáj megnéznem a betegeket!...Ha szeretne nyugodtan bejöhet!-Azzal el is indulok az egyik csukott ajtó felé, ami mögött ott pihengetnek a bent tartott jószágok. Ahogy felkapcsolom a lámpát már fel is ébrednek. Összesen két kutya, egy macska és egy nyuszi van itt jelenleg. Az egyiknek a lába, a másiknak a hasa, a harmadiknak szintén a lába van bekötve. Láthatóan nagyon is boldogok az érkezésemnek. A kutyák ugatni kezdenek és heves farkcsóválásba fognak, míg a macska csak békésen fekszik a kis helyén...Mindegyik kisállathoz odamegyek és eltöltök pár percet nála. Megsimogatom őket, beszélek hozzájuk, megvizsgálom, hogy minden rendben van e. Természetesen a sebesült vállamra mindvégig odafigyelek és ha lehet nem is használom azt a kezemet.