Oké, amikor az ember másnaposan ébred egy sikátor közepén, akkor tudja, hogy az előző este vagy nagyon jó volt, vagy valami olyasmit veszített el, amit egyetlen férfiembernek sem szabadna, hacsak nem akarja nagyon. Nagy szerencsémre az emlékképek, amik megmaradtak az előzőt indokolják. Bár arról tényleg halovány segédfogalmam sincs, hogy miként kerültem ide, ahogy arról sem, hova tűnt az ingem. Farkas vagyok, de az alaszkai tél még úgy is baromi hideg felső nélkül. Nem is számít igazán. Nyakamba veszem az utcákat, sétálok egy darabig, de rá kell jönnöm, távolabb vagyok a Laktól, mint szeretnék. Fasza, ha hazaérek ki kell kérdeznem a Falkát, hogy mégis mi a fene történt, aztán meg megsemmisíteni az összes fellelhető videó vagy képanyagot. A fejemnek mindenesetre jót tesz a tiszta levegő, olyan fél kilométerenként már egyre kevésbé hasogat. Mire elérem a főteret, már egészen jól érzem magam, csak a halántékomat tudnám lecsapni egy kicsit. Csatlakozhatna a többiekhez, és befejezhetné a magányos tüntetést. Egy kicsit azért el kell gondolkodnom. Lehet, hogy hajnalok hajnala van, megfázni meg úgysem tudok igazán, de azért ha valaki az utcán jár, az meglehetősen zavarónak találhatja, hogy Fickó itt ácsorog, mint bré a lagziban és nincs rajta semmi öv fölött. Na ja, csórni kellene valahonnan valamit, esetleg csak kölcsönvenni, vagy fölhívni a Falkából valakit, hogy gyerekek, szarban a haza, a mellbimbóimmal meg lassan üveget lehetne karcolni, szóval valaki hozzon már egy nagykabátot nekem… Végül a telefont mégsem ejtem meg, csak ácsorgok ott. Mindegy, még csak nem is virrad. Addig meg találni kellene egy jó helyet, vagy esetleg egy boltot, amit kirámolhatok, ha kedvem tartja. Vagy… Hmm, jobb ötlet. Leülök a földre, aztán nagyon szánakozóan bámulok magam elé, meg előveszem legszebb kiskutya-szemeimet. Hátha valaki megszán.
Sosem voltam egy korán kelő típus. Ma sem a jóérzés vetett ki az ágyból, hanem a mélyen tisztelt főnököm, mégpedig azzal, hogy azonnal szüksége van a Ribbon-ügy irataira, s izibe’ vigyem el neki a lakására. Ha nem tudnám, hogy csont meleg, azt hinném, akar tőlem valamit! Az iratokat rendben átadtam, s magamban meg is fogalmaztam saját felmondólevelemet azidő alatt, amíg a házától a főtérre értem. Soha többé ne zaklasson engem hajnalok hajnalán ilyen marhaságokkal! Nem vagyok én futár, az ég szerelmére! Könyvelőnek vett fel, nem lóti-futinak. Mindegy, gondolom magamban, amint elérek egy újságosig, veszek majd magamnak egy lapot, s átböngészem az álláshirdetéseket. Addig úgysem lenne jó ötlet felmondani, amíg nincs meg a másik pozícióm. Éhen halni nem szeretnék azért. Összehúzom magamon a kabátot, megigazítom a nyakamban a sálat is. Szeretem ezt a kötött csősál-őrületet, de még nem találtam meg a megfelelő nyakra tekerés módját. Valahol mindig fucsíl, azt meg nem kedvelem. Lefagy a nyakam még akkor is, hogyha nagyon jól tudom, mire számíthatok így télidőben errefelé. Elvégre itt nőttem fel. Ahogy a hajnali, jeges szélben a Főtéren caplatok, jobb híján a körülöttem elhaladókat figyelem. Nincsenek sokan, elvégre korán van, s ráadásul vasárnap is. Éppen így eshet meg az, hogy tekintetem megakad valami nagyon oda-nem-illő furcsaságon. Illetőleg valakin. Sosem volt baj a látásommal, nem kell nekem szemüveg. Ha viszont lenne nálam, most mégis felvenném, hogy biztosabb lehessek abban: nem káprázik a szemem. Elvégre milyen irreális dolog már, hogy mínusz húsz fokban valaki félmeztelenül kavarogjon Alaszkában?! Nem tudom megállni, hogy közelebb ne menjek hozzá. Egyszerűen muszáj megbizonyosodnom arról, hogy tényleg nem testszínű kabátban ül-e ott az illető.
Ücsörgök ott már egy rövidebb ideje, közben azért a gondolataim pörögnek meg forognak, mint valami ringlispíl, hogy mégis mit és hogyan csináljak. A lak messze, a kocsim fingom sincs, hol van, a lakáskulcsomat meg valószínűleg Alexnél hagyhattam. Szerencsére ő megbízható, és valószínű, hogy ha hazamegyek, még megtalálom a berendezési tárgyaimat. És jobb esetben ő rejti magában a titkot, hogy mégis hogyan keveredtem oda, ahova. És ekkor érzem meg a másik embert a közelemben. Ember, tudom, mert mielőtt a pajzsom zárna, azért körbetapogatom, és nem látok körülötte farkasokra utaló nyomokat. Jó, mondjuk legalább nem ellenség… Igaz, azzal egyszerűbb lenne elbánni, mint egy emberrel, aki valószínűleg föl fog tenni pár igen érdekes kérdést azzal, hogy mégis mit csinálok itt. Na, akkor tartsuk magunkat a tervhez, kérem szépen, fejem amúgy is oldalra volt billentve egy kicsit, szemem lehunyom, aztán látványosan összerázódok, mint aki legédesebb álmából ébredt. Amikor megfordulok, hagyom, hogy erős, francia akcentusom megérződjön a hangomon. – Elnézést kérek, ha megijesztettem, kisasszony – mondom, és olyan bűnbánó képet vágok, mint a kiskölyök, akit most kaptak torta-lopáson. Büszke vagyok az évek alatt tökélyre fejlesztett színészi képességeimre, mert lásuk be, ez az, amiben én jó vagyok. A harcot meghagyom azoknak, akik olyanok, mint Selene. Azt a csajt sem értettem soha igazán, amiért fejjel rohant a betonfalnak… – Gyűlölöm megkérdezni, de meg tudna szánni egy friss kenyérrel? – kérdezem, és fázósan húzom össze magam. A szerencsétlenül járt, fiatal csöves meséjén legfeljebb a piaszag ronthat, de az már alig-alig érezhető. Nagy szerencsémre. Nos, most a drága hölgy térfelén van a labda, és remélem, visszapasszolja. Egyébként hogy lehet az, hogy ebben a városban ilyen magas a jónő-koncentráció?
Nem, nem álmodom. Ez a fazon tényleg félmeztelen! Ha már így esett, jogomnak érzem, hogy megbámuljam, ráfogva magamban mindezt arra, hogy furcsaságot látok. Valójában viszont az édességboltba is be szoktam járni csak szemlélődni, s ilyen alapon semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy egy gusztusos férfitestet megnézzek magamnak. Még ha a körülmények ilyen eszelősen lehetetlenek is hozzá. Minek ide férfimagazin, ugyebár! A megszólalás hallatán viszont felszalad szemöldököm. Hát úgy nézek én ki, mint aki megijedt? Előfordulhat, de akkor azt'szem nagy baj van a testbeszédemmel. A hitetlenkedő lenne a helyes kifejezés szerintem mindarra, mit tekintetem kifejez. - El van nézve! - vonom meg a vállam, s hagyom meg az illetőt abban a hitben, hogy valóban megrémített. Szegény, se inge, se gatyája – utóbbi képletesen, előbbi pedig szó szerint értve -, hát az ijesztegetés örömét már nincs szívem elvenni tőle. Mivel nem szeretek magas lóról beszélni, s újdonsült, alul-öltözött beszélgetőtársam a földön ül, így én magam is leguggolok. Pozícióváltásom következtében jobban láthatja a másik a kérdése hallatán az arcomon megjelenő, őszinte megdöbbenést. Felnevetek. - Ne haragudjon.. - kezdek bele még mindig a kacaj ízével számban - ..de azt hittem, hogy egy másik k-betűs szó szerepel igénylistájának első helyén. A kabát-ra gondolok, de nem fejtem ki. Talányosan meghagyom a másiknak, hadd gondoljon arra, amire akar. Amúgy nincs nálam semmiféle bevásárlószatyor, emígyen nem is értem, honnan szedte, hogy meg tudnám szánni kenyérrel. Ignorálom a kérést, nagyvonalúan nem kezdem eljátszani a kenyérvevő Teréz anyát. Ilyenkor még amúgy sincs nyitva egy fia közért sem, ahol tudnék venni bármit ennek a szerencsétlennek. Mivel melléguggoltam, könnyen megérezném, hogyha körüllengné a fiatalembert a jellegzetes hajléktalan-aroma. De meg kell mondjam, semmi nem utal a félmeztelenségén kívül arra számomra, hogy az utcán élne. Sőt, ha jobban belegondolok, a félmeztelensége az, ami leginkább megcáfolja ezt. Kabát nélkül fél nap alatt kockára fagyott volna ebben a hidegben bárki, aki otthontalan. - Miért nem megy haza? - bukik ki belőlem a kérdés. Illetlen vagyok? Lehet. Érzéketlen? Könnyen előfordulhat. De ne várjon tőlem senki mást, elvégre a legszebb éveimet a nővérem kiszolgálásával töltöttem, s miért? Mi volt a hála és a köszönet? Tönkretette az életemet egy marék gyógyszerrel, amit gyáván magába tömött. Elvette a kedvem attól, hogy jótékony legyek.
Vállvonás… Hát hűtöttek még le férfiember ennyire gyorsan és hatásosan? Na jó, nem kellene lehűtésről beszélnem, amikor így félig pucéran ücsörgök itt, mint Buddha a fa alatt, aztán várom, hogy Newtonná digiváltozzak… De legalább el van nézve, remélem más is. Na jó, egyelőre agyaljunk el azon, pontosan miként jussunk ki a veremből, amibe belekeveredtünk, majd utána agyalunk azon, kit, hol hogyan és mikor. Ja, az agyam mindig előreszalad. Amikor mellém guggol, és nézem, még mindig tartva a szomorú, elhagyott kölyökkutya-arcot. Hiába, eddig bevált ez a fegyver, remélem, nem most hagy cserben. – Kabátra gondol? Vagy kutyakajára? Hát, elismerem, az előbbi sem volna rossz – ismerem el. Bár az agyam azért elpörög azon, hátha egy „hivatásosra” gondolt. De a csaj nem igazán tűnik annak, az meg baromira fura lenne, ha egyszerre csak hívna nekem egyet. Nem ellenkeznék, azt elismerem. – De azt csak ma este hagytam el, enni meg már tegnap sem nagyon ettem semmit, szóval az igényeim eszerint átértékelődnek. Addig meg behúzódtam a templomba, de a pap ma kirúgott, mondván, hogy az ostya az nem reggelinek való. De ja, a kabát is jó dolog. A kérdésére aztán eljátszom, hogy nagyon megilletődök. Arcom megrándul, mintha csak vissza akarnék fojtani valami mélyről jövő megjegyzést, szemem pedig lesütöm. Ránézésre erősen szégyenkezek, valójában inkább csak megjátszom magam, de annyira hozzászoktam már ehhez, hogy annak, aki nem farkas, és nem érzi az energiáimat, nem lenne könnyű erre rádöbbennie. Politikusnak kellett volna mennem. – Két hete zárták be a fakitermelő üzemet, ahol dolgoztam – közlöm a nővel, mintha ez mindenre magyarázat lenne. Na, nem az együttérzésére játszom, azt már látom rajta, hogy cseszhetem, inkább arra, hogy higgyen nekem. Most az a lényeg. Akcentusom még mindig erős, az „érzelmi” töltettől kicsit talán még erősebbé is válik, mint volt. – A pénzem meg gyorsan elfogyott. Három napja lakoltattak ki, azóta élek az utcán. Családom nincs errefelé, hazamenni meg nincs pénzem. Megvonom én is a vállam, de csak beletörődően. Ügyelek arra, hogy végtelenül szomorúnak látsszak, mintha egyenesen szégyellném, hogy elveszítettem a munkámat. Mondjuk, ha megtörténne, talán tényleg így éreznék. Vagy csak kést állítanék azokba, akik elvették… Jó választási lehetőségek, igaz?
Ha csak hajszálnyi fogalmam lenne arról, mikre gondol, biztosan sírva nevetnék. Hivatásos. Hát biztosan nagyon gyakran hívnak idegen pasiknak idegen nők kurtizánokat. Kár, mondom, hogy nem hallom az ezt illető gondolatait. Feldobnák a napom, az tuti. - Kutyája is van? - kérdezek vissza teljesen megrökönyödve, újfent. Ez a férfi tele van meglepetéssel. A kabát-kérdés egy pillanatra ki is megy a fejemből. Csak akkor térek vissza rá, amikor tekintetem újra a mezítelen felsőtestre téved. - A pap bekaphatja. - vágom rá indulatosan. Nyilvánvalóan nem a férfi nyomora indított meg ennyire, hanem valami egészen másért haragszom arra a bizonyos szent emberre, de ez a megjegyzésemből nem egyértelmű. Tartom magam ahhoz, amit mondtam: ki nem állhatom a papot, így teljes mértékben el tudom hinni róla, hogy kihajította ezt az embert – mert mi más lenne? - a templomból. Ha eddig nem is támadt kedvem jótékony hölgyet játszani, hát most a harag őrületre sarkall, s belevetem magam a sajnálkozásba. Azzal a szilárd elhatározással hallgatom a fazont, hogy ha törik, ha szakad, segítek neki. Sőt, mi több, egyéb őrültségek felé is hajlandó vagyok elmenni. Hiába, ha én valakire haragszom, s az az illető rosszat tesz egy másikkal – mert készséggel elhiszem Claude minden szavát, fel sem merül bennem, hogy esetleg hazudna, annyira őszintének tűnik – akkor nekem pedig muszáj jót cselekednem. Akármi árán. Elég makacs vagyok ehhez..is. - Költözzön hozzám! - vetem oda, mintha ezer éve ismernénk egymást, s ez olyan természetes lenne. Olyan nagyon régen akarom már kiűzni a nővérem emlékét abból a szobából, ahol meghalt, hogy most szinte kapok azon az alkalmon, hogy valaki nem ismeri a családom történetét, s hajlandó is lehet ennyi erővel betelepedni oda. Valahogy nem érzem furcsának a felajánlásomat, akárhány aspektusból is szemlélem. Olyan nebántsvirágnak tűnik a fickó, hogy nem nézem ki belőle azt, hogy megerőszakolna egy éjjel, vagy elvágná a torkomat s ellopná az értékeimet. Pláne, mivel nincsenek. A pénzemet bankban tartom, autóm nincsen, a házat meg amúgy is rühellem, tehát, ha kárt tesz benne, akkor csak nekem tesz szívességet. - Ez is k-betűvel kezdődik. Kabátot nem tudok adni, de kenyerem is van otthon. - ~Meg egy halom rossz emlékem, amitől meg akarok szabadulni.~ Bárki hallaná ezt a beszélgetést, agyon tudna ütni. Még én is érzem, hogy idiótaságot ajánlottam, de minél több idő telik el a kinyilatkoztatás óta, annál jobban szeretném, hogyha tényleg beköltözne. Kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem ismerem önmagam. Ez valami önpusztító mechanizmus lehet, elvégre az utóbbi hónapokban sok olyan dologra vetemedtem már, amire előtte soha. Ez a mai mondjuk viszi a prímet, minden tekintetben. - De persze.. - vonom meg újra a vállamat - ..ha jobb szeret idekint, tegyen belátása szerint. Szavaim mögött ott van leplezetlenül a tény: nem veszek kenyeret s nem is adok pénzt rá. Az egyetlen segítség, amire tőlem számíthat az az, hogy befogadom a házamba. Vagy kell neki, vagy nem. - Egyébként hogy hívnak? - kérdezem tegeződő formában. A felajánlásom után feljogosítva érzem magam minderre. A magam nevét viszont a válasz meghallása előtt nem árulom el.
– Áh, ugyan. Csak nagy igényeim nincsenek – vonom meg a vállam. Kutyám? Nekem? Alkalmasint magam is egy kutya vagyok, vagy legalábbis olyasmi, akkor mégis minek nekem egy másik szőrcsomó? Jó, mondjuk az biztos, hogy egy kölyökkutya nem rossz, ha az ember nőket akar fölszedni a parkban, de az az amatőrök vadásztechnikája. – Ja, mondtam is neki, az sem tetszett igazán őméltóságának – vigyorgom, amikor látom, milyen reakciót vált ki belőle a dolog. Nos, igazából veheti annak, hogy a beszólás emléke él bennem annyira kedvesen és kellemesen, de tény és való, az indulatos emberekkel egyszerűbb elhitetnem, amit akarok. Nem mintha nagyon boldoggá tenne, hogy lóvá akarom tenni ezt a szerencsétlen nőt. Ez csak a természetem része, egy darabja annak, aki vagyok, semmi más. Megtagadni nem tudom, de nem is akarom igazán. A beszélőkém miatt lettem farkas, tudom. Selene azért, mert harcos volt, és piszok jó. Gwala azért, mert jól tudott titkokat kifürkészni, és mert a beharapónk egy segg volt addigra már. Én meg azért, mert ki tudom dumálni magam bárhonnan. Néha hiányzik az enyhén elcseszett famíliám. Nos, egy dolog biztos, a kijelentésére, vagyis inkább felszólítására már nem kell színlelnem a megdöbbenést. Szemem kikerekedik, arcom meg megnyúlik a megdöbbenéstől. Időben kapom össze magam ahhoz, hogy elkezdjek hálásan pihegni, leheletemmel kisebb gejzíreket fújva, de az biztos, hogy ez a dolog most váratlanul ért. Mielőtt válaszolnék, villámgyorsan átgondolom a dolgot. Hasznos lenne, ha lenne egy helyem a Falkától távol, még akkor is, ha igen keményen kellene kettős életet élnem miatta. Egy próbát megér… Ha meg az Atanerknek problémája van vele, gyorsan véget tudok vetni a dolognak, fájdalommentesen mindenki számára. Én meg vagy belefutottam Terézanyuba így hajnalok hajnalán, vagy valami bűzlik Dániában. – Én… köszönöm – mondom, őszinte meglepettséggel a hangomban. És ezt most nem kell színlelnem, az ziher. De nem kell kétszer mondani, és alakításomat figyelembe véve hiteltelen is lenne, ha kéretném magamat. Frissen vagyok az utcán, se felsőm,s e kajám… Arcom felvirul, ahogy az első sokknak ideje elmúlnia. Tessék, íme a földön túli boldogság arckifejezése. – Nem tudom, miként hálálhatnám meg magának. – Claude Devereau – felelem, látszólag gondolkodás nélkül. Erre azonban már fel voltam készülve, és a felajánlása bőven feljogosította mind a kérdésre, mind pedig arra, hogy tegezzen. Igazából a jelenlegi helyzetünkben csak én nem vagyok feljogosítva semmire, ami éppen eléggé rossz érzés ahhoz képest, amihez hozzászoktam. De nem baj, manipuláció az én szakterületem, majd kiokoskodok valamit. Most egyelőre azzal kell törődnöm, hogy miként ne veszítsem el a hölgy „bizalmát”. – És az öné? Azután fölállok a földről, és a kezemet nyújtom a guggoló nő felé. Remélem elfogadja. Már csak a szimbolika kedvéért is.
Hogy Dániában mi bűzlik, azt idáig nem érzem el, de újdonsült lakótársam jól érzi, hogy valami nagyon nem stimmel a felajánlásommal. Egyelőre eszemben sincs az orrára kötni, hogy a szobához tartoznak extrák is, mint például egy halott nővér emléke. A legtöbb embert valamiért taszítaná, hogy odaköltözzön, s ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor engem is. Fordított esetben tehát, ha megtudnám, hogy mi a helyzet a szállással, hanyatt-homlok menekülnék, s az egyik legtávolabbi pékség kapuja előtt folytatnám félpucér koldulásomat. - Ne köszönd! - legyintek. Valójában nem udvariassági mondatot, hanem tényt közöltem ezzel. A lelkem mélyén érzem, hogy szívességemen tényleg nincs megköszönnivaló. - Háláld meg azzal, hogy tegeződünk. - fűzöm még hozzá, hallva a folyamatos magázását. Nem, mintha ne hízelegne a májamnak, hogyha valaki azért magáz, mert meg akar tisztelni. Ellenkezőleg. Nagyon is szeretem bizonyos esetekben ezt a formulát, de ez az eset most nem AZ az eset. Most egyszerűen nincs kedvem udvariassági köröket futni. - Örvendek a szerencsének, Claude! - mosolygok rá őszintén. Valójában tényleg örülök. Nem félek attól, hogy mi lehet ebből, bár engem is riogattak már rémtörténetekkel az ismerőseim. „Soha ne állj szóba idegenekkel!”. Engem is így neveltek a szüleim, megetettek ezzel a baromsággal. Elég időbe telt, mire rájöttem, hogy így nem lehet élni, hiszen sose lesznek ismerőseim, hogyha nem keresem azok társaságát, akiket még nem ismerek. Barátaim meg még most sincsenek – Naomit kivéve, de őt nem szívesen kínáltam volna meg Prue régi szobájával – így senki nem fog rám követ vetni felelőtlen életvezetésem miatt. - P. S. - használom bemutatkozásként kedvelt, sőt, ezidáig egyetlen becenevemet. Aztán, mivel elég bénának érzem, hogy Claude elmondta a vezetéknevét, én meg nem tiszteltem meg ilyesmivel, sebtiben hozzáteszem: - P. S. Mallory. A felém nyújtott kezet elfogadom, ujjaimat Claude kézfejére kulcsolom. Arra számítok, hogy nagyon hideg lesz a keze, tekintve félmeztelenségét, s azt, hogy rajtam nincsen kesztyű. Felkészülök hát a borzongásra, ami minden esetben végig szokott futni rajtam, hogyha kesztyű nélküli, átfagyott kezet érintek. Miközben állásba tornázom magam, nem engedem el Claude kezét. Szabad kezemmel megtámasztom a lendületemet, s tenyeremet a férfi mellkasára fektetem pár pillanatra, lévén nem akarok egész testemmel belefurakodni a személyes terébe, így kézkitartással állítom meg magam. Aztán, mint akit zavarba hozott saját, önkéntelen tette: elkapom a kezemet a csupasz mellkasról és Claude kezét is elengedve zsebembe süllyesztem kezeimet. Fejemet enyhén oldalra billentem, utat mutatva ezzel kifelé a Főtérről. - Van még valami dolgod itt, vagy megmutassam a házat? - kérdezem. Én ugyan nem fázom, de nem gondolnám, hogy neki melege lenne, így próbálok jófejnek tűnni, továbbra is.
Ne köszönjem… Könnyű azt mondani. Igazából, ha tudná, mi történik, és milyen veszélyes vonalon mozogtunk még az előbb – sőt, mozgunk még mindig –, akkor lehet, nem mondaná, hogy ne hálálkodjak. Nem szeretek az őrzőkhöz járni memóriatörlés miatt, márpedig mielőtt ideette a rosseb a chicagói bandát, párszor meg kellett tennem. Volt, hogy magam miatt, volt, hogy a társaim miatt, amikor a dolgok elfajultak. A másik lehetőséget meg még kevésbé kedvelem, annak ellenére, hogy szükség esetén, vagy parancsra szemrebbenés nélkül tenném meg. De ha lehet, kerüljük el a vérontást. – Mindenképpen – biccentek a tegeződésre, és most először megengedek magamnak egy megkönnyebbült, fölszabadult, boldog mosolyt. Lássa, hogy emberből vagyok én is… Meg némi kis pluszból úgy bent, ami melegen tart ilyenkor jó részben, meg alkalmasint bundát is tudok növeszteni miatta. Na, azt biztos nem fogom megemlíteni, hogy a befogadásommal nyert egy házikutyát is. Szerintem azzal rombolnék le mindent, amit itt fölépítettem, márpedig ezzel az együttlakással kapcsolatban nagyon, nagyon jó ötlet ragadt meg a fejemben. – Ahogy én is, kedves P.S. – mosolyodtam el ismételten. Tessék, barátságos vagyok. Meg baromira érdekember, de az egy másik dolog. Azt azért elraktározom magamban, hogy nem adta meg a teljes nevét, és most nem a vezetéknévre gondolok. De nem kérdezek rá, mert ennek valószínűleg oka van. Majd keresek valamit a házban, amikor egyedül maradok, ha ez egyáltalán megtörténik. Ja, az egyenesség sosem volt az asztalom igazán, mostanra meg már főleg nem az… Ahogy elfogadja a kezem, érezheti, hogy az ujjaim, és maga a kézfejem is hideg. A farkas belül ugyan véd a hidegtől, megfázni sem fogok – amit majd kimagyarázok a baromi jó immunrendszeremmel –, kívül azonban semmi sem véd. Nincs bunda, és sajnálatos módon a hölgyek ma inkább a csupasz mellkast kedvelik. Szóval a bőröm hideg. És érzem is, ahogy keze hirtelen a mellkasomra tapad. Nocsak… micsoda kezdet. Éppen emelném a szabad kezem, hogy ott tartsam az övét, ezzel mintegy rájátszva arra, hogy nagy szerelemre gyúltam megmentőm iránt, amikor ő elveszi a kezét, az enyém pedig végül nem moccan. – Ó, nekem aztán nincs semmi dolgom errefelé – felelem, és én magam is a zsebembe süllyesztem a kezeimet, igaz, ez egy kicsit érdekesebb beállást eredményez, mint az övé. Mondjuk nem hiszem, hogy bármin meg tudna már lepődni velem kapcsolatban. A bemutatkozás meglehetősen… érdekesre sikeredett. – És mond, kedves P.S., merre laksz? Messze innen? Ártatlan kérdés ártatlan hangnemben, semmi más, és remélem nem is értelmezi semmi másként. Elindulok kifelé, reményeim szerint vele az oldalamon. Azért lássuk be, ez a nap nem várt fordulatot vett…
A kezemet még idejében elkapom, mielőtt túlságosan is elkezdhetném szidni magamat átlátszóságom miatt. A fejemben persze megfogalmazódnak bizonyos tervek, de nem öltöttek még pontos körvonalat, így nem akarok sok fát tenni a tűzre. Elég az a kis parázs is, amit megadtam azzal, hogy magamhoz invitáltam Claude-ot. Ha hinnék a mesékben, akkor halványan elgondolkodnék azon, milyen veszélyeket rejt, ha behívsz egy vámpírt a házadba, de mivel Claudenak nincs igazán vérszívó szemfoga a hideg bőréhez, s határozottan élőnek tűnik, nem állok neki visszazökkenni gyermekkorom meséihez. Vámpírok és egyéb marhaságok márpedig nincsenek. Fel sem merül bennem, hogy csak én nem tudok róluk. - Kertes házas övezet közepe, nagyjából. A családomnak volt ízlése a középpontba kerüléshez. - festek igen „csábító” képet otthonomról. Dánia elkezdhet ismét szaglani, elvégre ha valaki ennyire szereti a saját házát, mint amennyire én lelkesedem érte, az nem hív csak úgy bentlakó vendéget magához. Pedig én megtettem. - Erre gyere! - mutatom az utat azzal, hogy elindulok. Nem megyek túl gyorsan, de azért nem is fogok elaludni itt menet közben. Beszélgetni a házban is ráérünk, s ott legalább egyikünk sem fog megfagyni, annyi bizonyos.
Örülök, hogy Lana továbbra sem hagyta el a jó szokását és előre szól, amikor érkezik. Volt már rá példa, hogy meglepett... a meglepetéseket viszont nem szeretem, egyszerűen diszkomfort érzésem van tőlük. Így legalább fel tudtam készülni rendesen az érkezésére, természetesen egész álló nap takarítottam és pakoltam otthon, mintha nem lehetne egyébként akár a padlóról is enni. A kutyáim legalább is még sosem panaszkodtak ezzel kapcsolatban. Megbeszéltük, hogy amikor leszáll a repülőről, rögtön ott lesz a reptéri busz, ami behozza őt a főtérre, szóval így nekem se kell kimennem a világ végére, de azért még is csak elé jövök. Azért már annyiszor éppen meglátogatott itt Fairbanksben, hogy ezt azért a sötét és a kései óra ellenére se vétse el. Én meg természetesen ott állok a téren a buszmegálló közelében nyakig beöltözve. Szürke szövetkabátomat viselem, nyakamban vastag sál, amúgy pedig farmer és bakancs van rajtam, de így is majd' lefagy az orrom és csak elmélyülten figyelem, ahogy a kifújt levegő fehér pára formájában úszik el az ábrázatom előtt. Imádom ám, hogy pont éjszakára lőtte be az érkezést, így legalább van lehetőségem szarrá fagyni... csak így szofisztikáltan. Mindent megterveztem ám, nem is én lennék, ha nem lenne pontos menetrendem mindenre. Megnéztem, hogy a járata mikor érkezik, a busz mikor ér ide és úgy rendeltem ide időre egy taxit is. Ritkán hagyom magam meggyőzni, hogy kocsiba üljek, volán mögött egy éve nem ültem már, de a taxi az olyan határeset. Most már amúgy se megy fel a hegyre busz, a hajnalig tartó séta meg... ha csak nem akarunk benne lenni a hírekben, mint két fagyott hulla az út szélén, inkább nem kockáztatnám meg. Így se fog minket a taxis elvinni a házamig, a végén már csak jól kitaposott ösvény van, ott inkább csak terepjáróval érdemes próbálkozni. Végre kiszúrom a már lassan kihalt utcán a buszt. Először persze csak a reflektorokat, majd a hangját is meghallom. Szerintem tíz perce most mozdulok meg először, államat kicsit felszegem, úgy hunyorgok ellent a közvilágításnak, hogy rálássak a járműre, fekete bőrkesztyűs kezemmel pedig ösztönösen túrok bele a hajamba, hogy a szemem elől eltakarítsam a zavaró tincseket. Persze az iderendelt taxi még sehol.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Mindenkinek megvan a maga keresztje, s bogara. Az én drága bátyáim sem kivételek ez alól. Stephennek például mindig, mindent muszáj előre bejelentenem. Eléggé terhes ez főleg akkor, amikor hirtelen ötlettől vezérelve akartam őt meglátogatni, mert annyira vele akartam lenni, hogy az már fájt. Olyan rossz ízű volt az üzenet, amit küldenem kellett, elvette a spontaneitás minden örömét, s úgy már nem is volt olyan édes számomra a felé vezető út. De hát na, ma reggel, amikor Moszkvában becsuktam a bőröndömet, kifejezetten jó volt a kedvem, így még az sem tudott lelombozni, hogy meg kell üzennem Stephennek: jövök. Imádom ezt az embert, ma nagyon odavagyok érte. Olyan nekem, mint egy igazi, biztos pont az életben, s őt még akkor is szeretem, amikor utálom épp. Mondjak neki bármit, a kedvenc bátyám marad, a legjobb, legszerethetőbb férfi az életemben. (Jaj, csak Alfred meg ne hallja!) Persze a tökéletestől olyan messze van, mint Fairbanks a civilizációtól, de hát na. Ha még tökéletes is lenne, a végén beleszeretnék, az meg cseppet ártalmas lenne a közerkölcsre. Jobb ez így. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy az üzenetem minden tartalma átment – az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg egy-két nappal korábban is jelezhetném, hogy megyek – elindultam a reptérre. Nem ültem egyedül taxiba, elhívtam magammal az egyik lányt, akivel Moszkvában együtt laktam. Kátya is modell szeretett volna lenni, mint én, de ő sem futott be. A különbség az volt kettőnk között, hogy én menekülhettem haza, ő pedig kénytelen volt maradni, s szembenézni a kudarcával. Szegény. Sajnáltam érte, de amint felszállt velem a repülő, könnyes búcsúnk s Kátya élete már cseppet sem érdekelt. Soha többé nem megyek Moszkvába. Sőt, Oroszországba se! Az már bizonyos. A buszt nem volt nehéz megtalálnom a reptéren. Kicsit ugyan felhúztam azon az orrom, hogy az én Legkedvesebb Rókám nem vár engem a váróban, s nem ugorhatok a nyakába. El is határoztam magamban, hogy majd jól meg is jegyzem ezt Stephennek, s addig duzzogok majd, amíg nem süt nekem juharszirupos palacsintát. Érdekli a nagy francot, hogy éjszaka lesz, mire hazaérünk. A palacsinta az kell! Úgyis kiharcolom. Ma nagyon jó napom volt, élveztem a repülést, így nem sokat morcogok azon, hogy egyedül kell kihúzzam a bőröndömet a buszig, s nincs társaságom sem, akivel beszélgethetek. A buszon egyedül ülök, kifelé nézek az ablakon. Sötétben nem sok mindent látok a tájból, de ami elém tárul, az azért szimpatikus. Hiányzott már a hely, s ennek igen erőteljes hangot is adtam az elmúlt héten, amikor két napig nem voltam hajlandó felkelni az ágyból, s elfogyasztottam több tucat papír-zsebkendőt. Kátya és a többiek annyira odavoltak a depressziómtól, hogy végül kifizették a jegyemet, csak menjek már haza. Aranyos volt tőlük, tényleg. Ha ráérek nagy örömömben afelett, hogy láthatom Stephent, majd hálával gondolok is a csajokra. Jó kis oroszok voltak, de momentán úgy vagyok vele, hogy jobb nélkülük. Pocsék volt az angoljuk, bántotta a fülem. Ahogy megáll a busz, s bemondja, hogy mely megállóba érkeztünk, szinte repülök is le a járműről. Még azzal sem foglalkozom, hogy összehúzzam magamon a szivárvány minden színében pompázó, pöttyös tollkabátomat. (Meg kell hagyni, elég ízléstelen darab, de úgy megtetszett, hogy a reptéren – még Moszkvában – muszáj volt megvennem.) - Imádlak! – repülök szinte a buszajtóból Stephen nyakába. Változatos antréim közül nem vagyok benne biztos, hogy most épp erre számított, de az sem érdekel, hogyha elesik velem. Annyira örülök, hogyha nem tol el magától, akkor könnyedén, ha eltol, akkor csak némi harc árán, de össze-vissza puszilgatom az arcát-homlokát. - Hideg vagy! – kedveskedem tárgyilagosan, miután lehámoztam magam a drágámról. A buszsofőr persze nagyon odavan, mert nem tud miattam elindulni, ugyanis a bőröndömet még mindig nem vettem elő a csomagtartóból. De tudja mit? Pont nem érdekel! Majd vár. Én a magam részéről teszek rá, hogy mit gondol rólam ez a busznyi ember, aki éjszaka ma haza kíván jutni. Meg sem próbálok elindulni a bőröndömért. Még a végén elfelejteném elmondani, hogy meg vagyok ám sértődve Stephenre, de nem kicsit. Az előző, örömittas visongásom és gügyögésem helyét átveszi a szemöldökráncolós, mélyebb, dorgáló hangom. Teljesen átlagosan, átmenet nélkül. Ahogy tőlem megszokható. - Ne hidd, hogy nem haragszom! – toppantok csizmás lábammal, hogy teljes legyen a műsor. Innentől neki adom a feladatot: bogozza ki, miért is és mivel húzott fel már megint. Közben én elindulok a bőröndömért.
Kissé hunyorgó tekintettel figyelem a busz ablakait, amikor már rendesen látótávolságba ér, hátha kiszúrom Lana-t, de csak azelőtt sikerül, hogy közvetlenül nyílik az ajtó. Viszont meg is jelenik halvány mosolyom és lassú léptekkel megindulok a busz felé, hogy üdvözöljem. Alapvetően nem szoktam tudni, hogy mire is számítsak tőle, de így, hogy mindenre fel vagyok készülve, még a túláradó lelkesedése sem igazán tud meglepni. Na jó, azért ez a tarolás okoz némi meglepetést, sikeresen meg is tántorodok, miközben átölelem, kicsit még a havas talajtól is elemelem. Mondhatni ő tart egyensúlyban, hogy ne essek hanyatt. Ahogy végigcsókolgatja az arcom egyszerűen nem tudom megállni nevetés nélkül, de azért a negyedik-ötödik után már húzom el az arcom kicsit el is fordítva azt, szemeimet becsukva. - Én is téged, de elég lesz már... - Válaszolom halkan, nevetősen, még akkor is nehéz lenne sértésnek venni, ha az ember szándékosan annak akarná. Hisz nem tolom el, átölelem, magamhoz szorítom, szerintem még egy kis hajat is Laney haj is kerül a számba, szóval a meleg fogadtatásra nem lehet panasz. Természetesen amikor leáll, akkor én is engedek az ölelésen és hagyom őt visszatalpalni a havas betonra. Szüntelen mosollyal tekintek le rá, miközben beletúrok barna tincseim közé, hogy ha már az ő haja által gerillatámadásban volt részem, legalább a sajátom kíméljen meg. - Te pedig kócos. - Jegyzem meg ugyanazzal a mosollyal, saját hajamból az övébe nyúlva és hagy örüljön, bele is kócolok még jobban szeretetteljes, nagytestvéri gesztus gyanánt. Azonban a hirtelen váltásra én is kénytelen vagyok rendezni az arcomat, gyanútlan tekintettel nézek rá és tökéletes komolyságba rendezett ábrázattal. Fogalmam sincs mire gondolhat, de nagyon-nagyon rég feladtam, hogy követni próbáljam Laney gondolatmenetét. Valószínűleg nagyon hamar beleőrülnék. A lábtoppantásra azért lesandítok a csizmájára, arra törekszem, hogy legalább kifelé úgy tűnjön, hogy maximálisan komolyan veszem. - Nem hiszem. Csak nem tudom mit tettem. - Minden további nélkül megindulok mellette a busz felé, érdeklődő tekintettel sandítok oldalra rá. Tényleg érdekel, hogy ezúttal mit vétettem. Igazából a lehetőségek tárháza elég széles, szóval meg sem próbálok találgatni. A buszhoz érve beelőzöm Laney-t és én nyitom ki a csomagteret, viszont hagyom neki, hogy ő bökjön rá a táskájára, mert ha rajtam múlik, akkor még a végén valaki másét veszem ki. Persze amint megvan, minden további nélkül veszem ki a kezéből, épp eleget cipelte, hiszen elég ránézni... hatvan kiló vasággyal együtt, én pedig a nagytesó vagyok, mondhatni ez amolyan kötelesség. Ahogy visszacsapom a csomagtér ajtaját, azért intek a sofőr felé a visszapillantóba, jelezvén, hogy kösz hogy megvárt, másfelől pedig mehetnek, mert végeztünk. A taxi persze még nincs sehol, mert én vagyok az egyetlen ember, aki tényleg komolyan veszi az időpontokat.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Nevet. Ó, atyám, milyen isteni hallani, ahogy nevet! Utoljára Erika temetésén találkoztunk egymással, s azóta kísértett a fájdalom, amit egyetlen Stephenemen láttam. Nem tudtam tőle szabadulni, tomboltam miatta, átkoztam mindent és mindenkit, aki ezt tette vele. Persze ezért kellett olyan hamar elmennem, s nem maradtam vele a temetés után. Megkért rá, hogy ne rendezzek jelenetet, de nem tudtam nem megtenni. Úgy voltam vele, hogyha nem köpöm ki magamból mindazt, amit gondolok, összedől a világ. Persze Alfred szerencsére megint jókor volt jó helyen. Elvitt, mielőtt örökre magamra haragíthattam volna Stephent. Emlékszem, amikor már elég messze voltunk, megállt velem egy kamionpihenőben, kiszállított a kocsiból, s rám parancsolt, hogy üvöltsek. Úgy meglepődtem, hogy először nem is jött ki hang a torkomon. Aztán eszembe jutott. Eszembe jutott Stephen arca, belém mart a fájdalma, s sikítva rogytam térdre. Tudom, színpadias, ha így utólag belegondolok. De ott, a hideg aszfalton térdelve, talpig feketében csak sikítottam és sírtam egyszerre. Olyan szavak szöktek ki ajkaim közül, amelyekről nem is tudtam, hogy ismerem őket. Alfred rezzenéstelen arccal hallgatta, hogy miként válik útszéli kocsis a húgából, majd amikor már berekedtem a sok kiabálástól s átokszórástól, letérdelt mellém. Átölelt. Nem tudom meddig zokogtam a vállán, de nagyon türelmes volt velem. Emlékszem, csak egy dolgot kívántam akkor. Stephent újra nevetni akartam hallani. Nem bírtam elviselni, ha valami fájt neki. S most nevet ez a drága, ez a kedves, s én majd’ elolvadok. Bár földöntúli örömöm továbbra sem gátol abban, hogy előbújjon belőlem a duzzogó óvodás. - Az elég nagy szégyen, ha még ezt sem tudod! – fújom fel az arcomat, s morgok rá. Aztán, amint felnézek rá, s a mosolyát keresve nem találok arcán semmi mást a komolyságon kívül, arcom lángba borul a szégyentől. Most szívjam vissza? De hát azt nem lehet! Valóban rosszul esett, hogy nem jött ki elém. Akarom, hogy tudja, de azt is akarom, hogy nevessen. A nevetése olyan forróságot öntött az ereimbe, hogy azt hittem, menten elégek a boldogságtól. Feltöltött, az egekbe emelt, mint valami öröm-drog. Én már csak tudom, életemnek egy – hála a családomnak, mondjuk nem túl hosszú – szakaszában éltem kábítószerekkel. Soha nem fogom elfelejteni, hogyan reagáltak erre a bátyáim, amikor ez kiderült. Pedig nem lőttem magam, vagy ilyenek! A fehér por viszont a Pedro-sztori része volt. Hjaj, mintha egy egész élettel ezelőtt lett volna. Szemeimbe könnyek gyűlnek, hagyom őket útjukra indulni az arcomon. Hát na, szélsőséges vagyok. Először nevetek, aztán duzzogok, most meg sírok. Ha nem lenne ilyen változatos a lemez, talán még én is unnám saját magam. Visszacsapja a csomagtér ajtaját, én pedig átölelem. Könnyes arcomat a vállgödrébe fúrom, s újra olyan leszek, mint egy megbántott gyerek. Zokogva nyüszítem sirámomat kabátja anyagába. - Én csak szerettem volna, ha ott vársz a reptéren. Mindenkit vártak! Csak én voltam egyedül..
Volt az az időszakom, amikor tényleg... a legjobb szó az lett volna az állapotomra mindenféle drámai túlzás nélkül, hogy vigasztalhatatlan. Ez ült az arcomon, ez volt kiolvasható a tekintetemből és gyakran, ha nem figyelek, talán még manapság is ugyanúgy rám nyomja a bélyegét. De az idő múlik, megembereltem magam, rájöttem, hogy azok az emberek még élnek, akik miatt érdemes összeszednem magam és valójában csak ők számítanak. Egyszerűen csak nem engedem meg magamnak, hogy Laney ugyanúgy lásson, mint a temetés napján, mikor utoljára találkoztunk. Hisz én vagyok a támasza és engem tökéletesen boldoggá tesz ez a pozíció. Hamar felöltött arckifejezésem csak annak szól, hogy érezze, komolyan veszem. A dorgáló hangnemmel így kipakolás közben azonban nem igazán tudok mit kezdeni, már szinte sikerül is bűntudatot ébresztenie bennem, pedig én tudom a legjobban, hogy milyen semmiségeknek is képes nagy feneket keríteni. Ahogy lecsukom a csomagtér ajtaját, tekintek rá ismét a fejemben már megfogalmazott válasszal, így az első pillanatban ki sem szúrom a rám irányuló figyelmet és a benne zajló vívódást, ami mindig olyan jól lekövethető azon a bájos arcon, mintha csak egy könyvet olvasnék. - Kérlek, Laney, nem szeretnék barchobázni. - Kérem tőle halkan, még ha valamennyire el is nyomja a hangom az induló busz motorzúgása. Tekintetem szelíden ül meg az arcán, de ahogy nem csak ránézek, hanem látom is őt, lassan nyílnak el az ajkaim és jelennek meg halvány ráncok a homlokomon. Igen, ez a felismerés. Mire pedig észbe kapok, a kócos üstök a nyakamnál van és azok a jól ismert krokodilkönnyek áztatják a kabátom szövetét. Persze azonnal elengedem a csomagot, tompa puffanással engedve a havas aszfaltra és azzal át is ölelem a húgomat, pont úgy mint régen. Államat csak óvatosan támasztom meg a feje búbján, miután egy puszit nyomok a kusza hajakba. - Én itt vártalak. Ilyenkor már ritkábban jár a busz, de... már tűkön ültem, hogy itt legyél, egész nap pakoltam, megcsináltam a helyed, ahol alhatsz, összepakoltam a dolgokat... ezért sem értem volna ki oda időben. - Magyarázom vigasztalón és igazából még csak nem is hazudok. Nem szoktam. Tényleg csak így volt lehetséges megoldani a dolgot és remélem az ész érvek azért hatnak Laney-re, még ha ez nem is feltétlen jellemző. Már most érzem, hogy nem lesz egyszerű ez a közösen töltött idő, szívem szerint sóhajtanék, de csak lassan, észrevétlenül fújom ki inkább a levegőt. Nem is tudom, melyikünket viseli meg jobban ez az érzelmi hullámvasút, de nem akarom, hogy úgy érezze, csak kötelességből vagyok vele ilyen türelmes. Tényleg szívesen teszem, hiszen szeretem.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Én se! - szúrok oda még egyet, mielőtt elöntene a bánat, s kibújna belőlem az elhagyott gyermek. Aztán több időt nem vesztegetek arra, hogy dacoskodjak, inkább átadom magam a szomorúságnak, s hagyom, hogy megfojtsanak saját könnyeim. Beleremegek az ölelésébe, olyan szorosan bújok hozzá, ahogyan csak bírok. Az sem zavar, hogy elég erőteljesen akadályoz a légzésben ez az én nagy bújásom, elvégre a kabát anyaga nem annyira az oxigéndússágról híres. Biztonságban érzem magam Stephennel, de a biztonságosságba is vegyül valami ki-nem-mondott félelem. Félek tőle, hogy egyszer el fogom őt veszíteni, s akkor mi lesz velem? Amikor a reptéren álltam, s vártam őt – annak ellenére, hogy tudtam: nem jön, s nekem busszal kell majd mennem – egyre az járt a fejemben, hogy belehalnék, hogyha ő nem lenne nekem. Pár pillanat alatt kupán vágott a múlt, úgy éreztem, mintha ott lennék vele, amikor a balesetük volt. A gyomrom görcsbe rándult, el is felejtettem, hogy mennyire zavar az, hogy nem jött elém, s nem akartam mást, csak rohanni a buszhoz, hogy minél hamarabb odaérhessek, s megölelhessem. Tudnom kellett, hogy él. Most, ahogy itt állok a karjaiban, s állát a fejbúbomon nyugtatja, egészen olyan érzés, mintha egyek lennénk mi ketten. Most megint azt érzem, amit akkor éreztem, amikor Alfred felhívott azzal, hogy Stephenék balesetet szenvedtek. Az egyik részem mintha ki akart volna szakadni belőlem. Láttam magam előtt a tragédiát, vizualizáltam a vért, a mentősöket, a kórházat. Utáltam, hogy olyan messze vagyok. Persze, felfújtam, elvégre Stephen nem halt meg, de na, a felfújás az én asztalom. Most is felfújtam ezt az egész repteresdit, a szavaiból világosan kiderül számomra. A könnyek elapadnak, s helyüket felszárítja arcomon a szégyen. Miért csinálom mindig ezt? Miért teszem őt tönkre azzal, hogy ilyen vagyok? Az ilyen helyzetekben annyira zavar a jellemem, csorbának, rossznak, selejtesnek érzem magam. Másokkal szemben nem gyakran szokott érdekelni, hogyha a lelkükbe mászom, de Stephen az más. Alfred is más. Meg az én érdes, erőskezű, ám mégis gyáva anyám is más. De rá most nem akarok gondolni. - Tudom.. - súgom halkan, megsemmisülten. Könnyektől piros, zavartól felhős tekintettel nézek fel rá, elvéve ezáltal álla alól a támaszt. Lábujjhegyre állva puszit nyomok az orra hegyére. Én így kérek bocsánatot. - Alhatok veled? Csak ma éjjel.. - kérdezem reménykedve – s egyben félve attól, hogy egy vendégágyra költöztetne engem, messze magától -, mint egy félős kislány a nagy és erős bátyjától. Tudom én, hogy nem feltétlenül vagyok már gyerek és ki kéne nőnöm ebből a bátyus-karjaiban-semmi-baj-nem-érhet-az-éjjel dologból, de nem tudom megtenni. Egészségtelen vagy sem egy felnőtt nő szájából a kérés, én mégis kinyögtem. Igen, vele akarok aludni, az ő ágyában, az ő takarója alatt, az ő karjaiban. Mert ő a jobbik felem. S mert így akarom. Momentán nem forog a fejemben az, hogy ő máshogyan akarná. Olyan természetesnek tűnik számomra az egész, hogy készséggel elhiszem: Stephennek is természetes. A dolog visszásságán pedig nem gondolkodom. - Hoztam neked ajándékot! - biggyesztek mosolyt az ajkaimra, engesztelésül azért, mert így kiakadtam neki. Már azt is bánom, hogy egyáltalán felhoztam, hogy mennyire megbántott. Nem kellett volna, kompenzálok hát a magam sekélyes, ajándékozós módján. Majd egy pillanat alatt önti el kaján vigyor a bensőmet – s vetül ki ajkaimra is – amint belém bújik a kisördög. Nyelvemen már ott a következő mondat, mely úgy fogja porrá zúzni az eddigieket, mint bontógolyó az épületeket. - De csak akkor adom oda, ha sütsz nekem palacsintát. Amint hazaértünk, azonnal. Szív alakút, ahogy szeretem! - lelkesedem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérném így az éjszaka közepén. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy nagy kérés lenne, sőt, azt hiszem: jár nekem. Jó, ha ezzel Stephen is tisztában van. A határozottságom, mellyel a pimasz kérést előadtam, legalábbis biztosíthatja arról, hogy jobb, ha tisztában van vele. Igen, ez az ő drága kishúga. Egy igazi boszorkány, ha épp olyan kedve van.
Ahogy kicsit kibontakozik az ölelésemből, engedek a szorításon, kicsit csodálkozón tekintek le rá, abba a könnyáztatta barna tekintetbe. Mivel nem vagyok gondolatolvasó, így hirtelen nem is tudom, hogy mire számítsak. Viszont úgy fest az ész érveim célba értek és hagyom, hogy puszit nyomjon az orromra, elégedett szusszanással veszem tudomásul a gesztust. Néha tényleg olyan érzésem van Laney-vel, mintha nem csak számomra maradna mindig az a cserfes kislány, amilyen kicsinek volt... hanem ő tényleg olyan is maradt. Sosem tudom, hogy emiatt ténylegesen kell-e aggódnom, vagy sem, hiába vagyok pszichiáter, szinte tökéletesen elvakít esetében az elfogultságom. Jobb kezemet gyöngéden az arcára simítom, hüvelykujjammal törlöm le a könnycseppek maradékát, amit még nem ivott be a kabátom. Nagyjából eközben ér a kérdés is, mely bár annyira nem lep meg, de azért láthatólag gondolkodásra késztet. Kezemet könnyeden csúsztatom le a vállára. Ezek a spontán ötletek egyszer a sírba fognak kergetni... ezért ágyaztam meg előre már mindkettőnknek... Néhány másodpercig azért kell processzálnom a dolgon, mielőtt újra megtalálnám a tekintetét és szóra nyitnám a szám. - Már megágyaztam neked az ágyamban... magamnak meg a kanapén... - Kezdek bele a válaszadásba, de ezzel a reménykedő tekintettel egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni. Persze, hogy eszem ágában sincs lelombozni, így végül engedékenyen szemforgatok és végül halvány mosolyom is megjelenik a szám szegletében. - De legyen. Alhatsz velem. - Hagy legyen gyereknap, ebből rendszert úgysem fogunk csinálni, mert jól ismerem már, össze-vissza forgolódik álmában, mikor gyerekként aludtunk egymás mellett, akkor is mindig a padlón végeztem, mert letúrt. Azért nekem elég fontos, hogy ki tudjam aludni magam, már így is borulni fog az egész, jól felépített rutinom, amibe igyekszem egyelőre nem belegondolni. Az ajándék hallatán gyanútlanul vonom fel szemöldökeimet, nem gondoltam, hogy készülni fog valamivel. Már épp nyitnám a szám, hogy rákérdezzek, mi is az, amikor megkapom hozzá a feltételt is. Megvilágosultan hallatok egy "á"-t, így már értem a helyzetet. - És mit szólnál, ha holnap reggel sütnék neked palacsintát? Biztos elfáradtál a hosszú repülőút alatt... - Próbálkozásom vérszegény, elég csak a csillogó szemekbe és a széles mosolyra néznem, hogy tudjam, ezt képtelen leszek átütni puszta ész érvekkel, de igazat megvallva, akármennyire is hiányzott Laney, erősen nem vagyok hangulatban az éjszaka közepén való palacsintasütéshez. Közben szemem sarkából kiszúrom a közelbe parkoló taxit. Mivel csak mi vagyunk már csak itt, így kizárásos alapon, ez bizony az lesz, amit én rendeltem ide. Intek is felé, hogy a sofőr kiszúrja a visszapillantóból és szemlátomást ez meg is történik, mert elkezd a járda mentén hátratolatni hozzánk. - Itt a taxi. - Jegyzem meg Laney-nek is, hogy értse, mit integetek itt.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Megígérem, hogy holnaptól alszom én a kanapén, hogyha most az egyszer még megengeded.. - dobok be még egy lapáttal a kerekszemű, szépen pillogó könyörgésből. Igaz, már az előzővel is célba találok, de jobban szeretek biztosra menni, ha Stephenről van szó. Másokkal kapcsolatosan nem ilyen előrelátó mindig minden cselekedetem. Az éjszakai forgolódásaimról a magam részéről semmit sem tudok, így teljességgel érthetetlen számomra az, hogy miért vonakodik általában Stephen az ilyen együtt alvásokkal kapcsolatosan. Különben is úgy hiszem, hogy jár nekem, hiszen évekig mellőzött voltam, amíg Erika bitorolta az ágynak Stephen melletti részét. Voltak napok, hogy majd' szét tudtam volna robbanni a féltékenységtől, ha csak arra gondoltam, mi lenne, ha meglátogatnám őket. Egy időben azért is nem mentem hozzájuk, mert nem akartam tudomásul venni, hogy Stephen már nem a gyerek-bátyám, aki mindig megvéd, s csak nekem szentei minden idejét, s aki mellé bármikor bemászhatok az ágyba, ha rosszat álmodom. Arról, hogy mennyire irreálisak az elképzeléseim a báty-húg kapcsolattal kapcsolatosan, egy alkalommal valamelyik lakótársam akart meggyőzni. Nem emlékszem, hogy ez melyik korszakomban történt, de arra igen, hogy oltári nagy kocsmai verekedés lett belőle. Még le is csuktak egy éjszakára, mert megrongáltam a berendezést. Nem éreztem szégyent. Örültem, mert a berendezésen kívül a lakótársam orrát is sikerült tönkretegyem. Jogosnak éreztem amiatt, mert perverznek nevezett. Még akkor sem jutott eszembe, hogy rosszul érezzem magam miatta, amikor Alfred volt kénytelen értem jönni, s hazavinni a sittről. Egész úton hallgathattam, hogy én mekkora egy idióta vagyok, s hogy ez volt az utolsó, amikor megmentette a seggemet. Nem, nem az volt az utolsó. Bár börtönben nem éjszakáztam azóta, de azt a bizonyos hátsó fertályomat elég gyakran kellett megmenteni. S legtöbbször Alfredra hárult eme nemes feladat. Én pedig mindig köpködtem érte, mert csak azt vettem le belőle, hogy Stephen megint nem ér rám, s biztos voltam benne, hogy megint Erika miatt. Hogy az értékítéletem mennyire volt helytelen, azt csak nem olyan régen láttam be. Mert bármennyire is gyűlöltem olykor Erikát, szerettem is. Szerettem, mert boldoggá tette a bátyámat. Mostanában már gyakrabban szégyellem magam, ha Erika és a vele kapcsolatos ellenérzéseim eszembe jutnak. Gyakrabban, de nem soha. Odáig talán el sem jutok. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - hadarom el egy szuszra, s már éppen készülnék rá, hogy újra Stephen nyakába vessem magam, amikor is megakasztják elképzelt mozdulatsoromat szavai. - Ó, én nem! Egyáltalán nem vagyok fáradt! - rázom a fejem hevesen, ezzel is kívánva éreztetni, hogy milyen őszintén állítom mindezt. De miközben Stephent próbálom meggyőzni, szöget üt a fejembe egy gondolat. Enyhén oldalra biccentem fejem, csípőre csapom a kezei, s kutatón pillantok bátyám arcára. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy holnap dolgozni fogsz? - kérdezem gyanakvóan. Hangom olyan, mint a készülő vihar. Vészjósló. Elképzelni sem tudtam eddig, hogy az én drágám ne vegyen ki szabadságot annak örömére, hogy megérkeztem. Az a minimum, hogy velem töltse az egész napját! Ha nem vett ki szabadságot, akkor viszont hogy fogja megtenni ezt? Latolgatok, mérlegelek, s közben észre sem veszem kalimpálását. „Jó, jó, persze!” - motyogom az orrom alatt szinte alig hallhatón. Fejemben erősen kattognak a fogaskerekek. Már a taxiba készülök beszállni, amikor fellobban az isteni szikra. - Bár, ha így jobban belegondolok, nem baj, ha nem vettél ki szabadságot. - jegyzem engesztelőn. Jó ideig csendben maradok, segítek Stephennek betenni a csomagomat a taxiba, majd mint valami igazi, jól nevelt hölgy, be is szállok a jármű hátsó ülésére. Megfontoltan megvárom, hogy a sofőr indítson, s a vezetőt teljes mértékben figyelmen kívül hagyva – Stephennek az is feltűnhetett, hogy nem köszöntem a taxisnak. Tényleg, mint ha ott sem lenne. Vannak ilyen túlkapásaim az életben. Hajlamos vagyok teljesen ignorálni azt, aki nem érdekel. - szólok újra bátyámhoz. Ajkaimon szikrázó mosoly játszik, függetlenül attól, hogy ezt Stephen látja-e vagy nem, mert másra figyel. - Szívesen bemegyek veled a munkahelyedre! Felőlem ott is együtt tölthetjük a napot. Nem foglak zavarni, megígérem. Majd csendben eleszegetem a palacsintát, amit ma este sütsz nekem. Bumm. Két legyet egy csapásra. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy ezt így kitaláltam. Logikus, szépen felépített tervnek gondolom, boldogságom határtalan. Azt hiszem jól tettem, hogy hazajöttem Moszkvából. Sokkal jobb ez itt.
- Én alszok a kanapén és mondom, hogy alhatsz mellettem. De csak ma. - Vágom rá gyorsan még mielőtt felajánlaná nekem a nem létező lányát és fele királyságát, azért, hogy velem aludhasson. Még a mutatóujjamat is felemelem a csak mára szóló ajánlatnál. Csak egy este. Igazából nem is nagyon tudok mit tenni ez ellen. Tisztában vagyok vele én is, hogy ez nem feltétlen egészséges, persze a húgom, miért ne aludhatna velem... amíg gyerekek vagyunk. De nem most fogom elmagyarázni egy 30 éves, a világtól kicsit elrugaszkodott nőnek, aki mellesleg a húgom, hogy ebből azért már kinőttünk. Eleinte Erika is nehezményezte Laney ilyesfajta megnyilvánulásait, de szerencsére addig már eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, nincs köztünk a testvéri szálnál szorosabb kapocs. Meg aztán annyira már Laney-t is sikerült megismernie, hogy ne lepődjön meg a hasonló megnyilvánulásokon. Persze a "Húgod szerelmes beléd és ez nem normális..." kezdetű beszélgetések időnként azért felmerültek, de én ezt mindig gondosan hárítottam. Kissé meglőve tekintek rá, amikor közli, hogy ő ugyan nem fáradt. Így nem lesz ám valami egyszerű dűlőre jutni. Egy apró sóhajt követően már nyitnám is szóra a szám, amikor is elhangzik a kérdés, miszerint dolgozok-e másnap. - Nem állhat meg az élet, azért mert eljöttél hozzám... Fix időpontjaim vannak, tudod, hogy nekem nem olyan egyszerű szabadságot kivennem. - Magyarázom neki, igyekezvén éreztetni hangsúlyommal is, hogy ezek jócskán rajtam kívül álló döntések. Ahhoz azért jóval korábban kellett volna szólnia az érkezéséről, hogy én törölni vagy átpakolni tudjam az időpontokat, esetleg átpasszolni egy helyettesítő kollégának. Bonyolult és az orvosok sosem alszanak... még a pszichiáterek sem. Nem szívesen rántom vissza mondjuk a realitás talajára, de időnként muszáj megtenni. Látom, hogy valamin gondolkozik, de inkább nem szólok egyelőre. Az elejtett megjegyzésére is csak összeráncolt homlokkal tekintek oldalra, ahogy pakolom be a taxi csomagtartójába, de inkább nem szólok semmit egyelőre, hiszen ő sem teszi. Végül is ha nem baj, akkor nem baj, nem fontos tudnom Laney pálfordulásainak okát. Beülők én is mellé a hátsó ülésre és jómagam bizony köszönök a sofőrnek, sőt még a buszmegállót is közlöm vele, hogy meddig szeretnénk menni. Biztos vagyok benne, hogy nem fog elvinni a házig, ezek a kocsik nem a havas földútra vannak kitalálva, de talán még jót is fog tenni egy kis séta. És a kocsi megindul alattunk. Már kezdeném elfelejteni, hogy probléma volt, hogy holnap dolgozok és hogy majd csak reggel sütök palacsintát... amikor is Laney megszólal. Szemöldökeim felszaladnak és elnyílt ajkakkal tekintek rá. Oké, ez most váratlanul ért és ezen most pár másodpercig gondolkoznom kell, hogy mit is válaszolhatnék. - Kint kellene várnod minden egyes foglalkozás alatt. Ezt te sem akarhatod... - Ráncolom össze a homlokom, ahogy halkan belekezdek a mondandómba. Némi szünet után azonban folytatom is. - De tudod mit? Megsütöm neked ma a palacsintát, amikor hazaértünk... és becsszó, hamar végzek holnap. - Nem tudom, hogy erre ment-e a ki a játék, ennyi tudatos fondorlatosságot azért nem feltételezek róla, de tény, hogy magamat kergettem bele abba, amit nem szerettem volna. Egyszerűen nem szeretném elszomorítani, márpedig tudom, hogy elég nehezen tűri a visszautasítást, szóval akkor inkább kompromisszummal próbálkozok és gyors megelőzéssel.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
A kanapé nem rossz. Hogyha azt veszem számításba, hogy elértem, amit akarok, kifejezetten jónak is mondható. Persze azon majd el kell gondolkozzam, hogy legközelebb mit dobok be, mert azért akárhogy is, azt még én is tisztán látom, hogy nem élhetek minden nap a megérkezés-kártyával. Imádom ezeket a játszmákat. Ma legalábbis imádom őket. Tegnap vagy tegnapelőtt nem így voltam vele, s lehet, hogy holnap reggel is utálni fogom akkor, amikor tényleg nem visz el magával a munkahelyére. De most imádom, s mint ilyen, széles mosoly ül az ajkaimon. Leküzdöm a késztetést, hogy összekuporodjak a hátsó ülésen és Stephen ölébe hajtsam a fejem. Nem értené, azt hiszem. Megint azt hinné, hogy ez az én őrült ragaszkodásom – igen, talán tényleg az, de ez most mellékes – és nem gondolna bele egyéb lehetőségekbe. Egyszerűen csak eszembe jut, hogy nem ültem vele autóban azóta. Meg akarom védeni. Azt akarom, hogyha ma éjjel is történik velünk valami, akkor az megint ne vele történjen. Nyilván nem normális megoldás ehhez a „nem kötöm be magam, s úgy viselkedek, mint egy kisgyerek”, de szent szar! Kit érdekel? Nem, nem szabad káromkodnom. Megmondta a moszkvai ügynököm is. A mocskos szám és a hangulatingadozásaim miatt soha nem lehetek modell. Fulladjon meg az a kis.. Nem. Ma nem. Ma még gondolatban sem káromkodom. Elvetve fantasztikus utazási ötletemet inkább a kezemet nyújtom Stephen felé az ülésen. Szeretném megszorítani a kezét, szeretném eltörölni a rossz emlékeit. Nos, néha ilyen nagyon szentimentális vagyok. Igen, talán a szentimentalizmuson túl a lónak a túloldalán is vagyok, hogyha Stephenről van szó. Nem kevesen értették már félre, amikor róla meséltem, s nem közöltem előre, hogy a bátyámról lesz szó. Egy alkalommal közölte velem az akkori legjobb – ki számolja már, hogy hanyadik – barátnőm, hogy úgy hallja, nagyon szeretem a páromat, s gratulál hozzá, mert szerinte ritka az ilyen szerelem. Hirtelen annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Aztán persze megsértődtem, kiabáltam vele és elrohantam tőle. Hát mit képzelt? Nem vagyok én valami beteges lelkű szörnyeteg! A magam részéről egy pillanatig nem vettem még észre, hogy túlzottan ragaszkodnék Stephenhez. Szerintem az iránta érzett rajongásom teljesen természetes. Senkinek nem sikerült még meggyőznie az ellenkezőjéről. Bár az is tény, hogy engem nagyon nehéz meggyőzni bármiről. - Persze, tudom. A betegeidnek szüksége van rád. – sóhajtok fel belenyugvón. Magamhoz képest elég meglepő módon nem teszem hozzá cinikusan, hogy „Ne is törődj azzal, hogy nekem szükségem van-e rád.”. Fejlődőképes vagyok, azt hiszem. Ezt teheti a fairbanksi levegő. - Miért? Nincsenek ott székek? - biccentem enyhén oldalra fejem. A meglepettség őszintesége érezhető a hangomon. Egyszerűen nem tudom, hogy miért lenne olyan nagy dolog, ha ülnék a folyosón. A híresztelésekkel ellentétben én is tudok olvasni, s szoktam is, ehhez nem kell egyetemet végezni. Stephennek van egy csomó könyve, biztos tudna nekem adni egyet, amivel lekötöm magam. Szóval minden megrökönyödésemet latba vetve folytatnám is az eb karóhoz való kötését, amikor hirtelen olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor hosszú apály után dagály nyaldossa a partot. Még szélesebbre szalad mosolyom. - Jaj! Tudtam én, hogy szeretsz! - lelkendezem. Lám, mégis kapok palacsintát! Most már csak egy dolog maradt hátra. Viszonoznom kell a szívességét. - És mivel én is szeretlek téged, nem zavarlak munka közben. De beugrom hozzád ebédidőben, s viszek neked valami ebédet. Moszkvában tanultam pár remek receptet! Csillogó szemeim és túl lelkes hangom mindent sejtethet, csak jót nem. A családom nagyon jól ismeri főzési tudományomat. Az még csak hagyján, hogy általában a legegyszerűbb ételeket is elrontom. A nagyobb baj ott van, hogy az elrontáson felül veszélyes vagyok a konyha berendezési tárgyaira is. És ha késsel dolgozom, a saját testi épségemre is. Nem valami tökéletes a kézügyességem, de mindaddig ezzel nem vagyok hajlandó szembenézni, amíg csontig hatolóan el nem vágtam az ujjamat. Gondolatban már készítem is azt az ebédet, teljesen elfeledkezve arról, hogy tehetségtelenségemen felül lehet, hogy nincsenek is meg hozzá Stephennél a hozzávalók. Apropó, hozzávalók.. - Ugye van otthon tejszín, amit reggel a kávémba tehetek? Utálom a kávét feketén. Utálom a kotyogós kávéfőzőt is, ha már itt tartunk. Kőkorszakinak tartom, de ezt már annyiszor elmondtam, nem akarom tépni a számat megint. A tejszínről viszont nem vagyok hajlandó lemondani. A kérdésemben tehát benne foglaltatik az elvárt válaszom is. De hogy nyomatékosabb legyek, újra megkérdezem. - Ugye?
Jómagam egyenes háttal, szinte már kissé feszülten helyezkedek el a hátsó ülésen Laney mellett, bár igyekszem ebből nem sokat mutatni felé és nem nagyon feszengeni, vagy mocorogni. Nem azt mondom, hogy bármiféle fóbiám alakult volna ki a kocsikkal kapcsolatban, egyszerűen csak nem szívesen ülök már be, még utasként se. Nem kényelmes, nincs meg a biztonságérzetem és túl gyakran kell előre néznem az útra, de talán ennyi jogom lehet is a történtek után. Laney nyújtott kezének mondhatni tökéletes az időzítése. Nem azt mondom, hogy enélkül nem tudnám menedzselni magamban a kocsiban utazás tényét, egyszerűen csak jól esik a gesztus és ad valamiféle biztonságérzetet. Nyugodtan analizálhatnám az összetartozás érzésének jótékony hatásait, de inkább csak elmosolyodok és elfogadom a kezét, amit aztán minden további nélkül emelek magamhoz és nyomok rá egy puszit, majd a másik kezemet is rápakolva engedem vissza, kényelmesebb tartásba. - Örülök, hogy itt vagy. - Teszem hozzá halkan az előbbi mosolyom halványabb, de változatlanul jelenlévő és őszinte maradványával az arcomon. Ez az a fajta meghitt mosoly, amit ugyanolyan jól esik adni, mint kapni, mert semmiféle fölös sallang sincs mögötte. Arra, hogy a betegeimnek szüksége van rám csak bólintok beletörőd mosollyal, ez bizony így van és nincs is mit igazából tenni ezzel. Nem mintha akarnék, igazából csak az motivál napról napra, hogy vannak emberek, akiknek szükségük van rám. A kérdésre azért kicsit felszaladnak a szemöldökeim és egy pillanatra csak hangtalanul nyitom el a számat, hogy végül érdemben is válaszoljak. - Unatkoznál. - Jelentem ki végül nemes egyszerűséggel a nyilvánvaló tényt. Nem mondom, hogy jobban ismerem, mint ő saját magát - még ha ennek könnyen még valóságalapja is lehet -, de már ha csak magamból indulok ki, akkor is így van. Én unatkoznék egy iroda előtt ücsörögve, várva valakire egész nap. A lelkendezése láttán azonnal elfutja az arcomat a széles mosoly. Szeretem, hogy ilyen bájosan kislányos őszinteséggel képes örülni, csak ne járna ehhez, hogy ugyanilyen kislányos makacssággal, vagy dühvel kezeli azt, ha valami nem klappol. Az ajánlatával sincs többnyire semmi probléma... többnyire. - Már megfőztem holnapra, de nagyon örülnék, ha elhoznád nekem ebédidőben és együtt ennénk. Aztán majd este nekiesünk a moszkvai konyhának. - Válaszolom szelíden, persze eszem ágában sincs a tudtára adni, hogy kész katasztrófa, amit a konyhában művel és inkább lennék jelen, amikor valamit alkot. Szerencsére emberekkel foglalkozok, így van némi tapasztalatom, mikor, hogyan is érdemes fogalmazni. Egyébiránt pedig nincs állandó ebédpartnerem, szóval részemről semmi akadálya, hogy legyen egy. Valószínűleg úgyis rengeteg mesélnivalója van, én pedig kiváló hallgatóság vagyok. Kényelmesen dőlök én is hátra, ahogy húgom a gondolataiba merülve, ki tudja hol jár. Épp figyelem az utat, az utolsó házat is elhagyjuk épp, ahogy Fairbanks városából lényegében kifelé haladunk. Persze a hegyvidék is hozzá tartozik, csak ott értelemszerűen kevesebb házzal találkozik az ember és inkább veszik át a helyüket a fenyők és az egyéb jól telelő növények. A kérdés némileg váratlanul ér, nem is nézek oldalra Laney-re, csak szép lassan hunyom le a szemeimet azzal a megsemmisült arckifejezéssel, mikor az ember realizálja, hogy valamit elfelejtett. - Basztikuli... - Avagy a basszameg eufemizált változata, ugyanis nem, nincs otthon tejszín és valószínűleg nem is kell erre már külön válaszolnom így. Elég egyértelmű.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Ja! Az más. - vonom meg a vállamat. Így, hogy az unalom is felkerült a lehetséges „mellékhatások” listájára, hirtelen már nem olyan fontos számomra, hogy erőltessem ezt a kórházasdit. Bizonyos esetekben egy-egy szó elég is ahhoz, hogy teljesen feladjam elképzeléseimet, s valami újjal rukkoljak elő. Bár tényleg kényelmesebb, ha az újjal valaki más hozakodik elő, mint jelen esetben Stephen. Nem, meglepő módon nem húzom fel az orromat a főztöm elhárításán. Tökéletes logikát érzek abban, hogy felesleges főzni, ha már van otthon főtt étel, s a kecske-káposzta esetében sem érzem magam alulmaradottnak. Mosolyogva bólintok, örömmel véve tudomásul, hogy Stephen tényleg kíváncsi a főzési tudományomra. Na igen. Nem vagyok gondolatolvasó, s dörzsöltnek sem igazán lehetne nevezni. Fel sem merül, hogy valami turpisság lenne ebben a konyha és Laney egymástól való biztos távolban tartása dologban. Már meg is nyugodnék, s rákérdeznék, hogy akkor ugyan hányra menjek azzal az ebéddel – és mi is az, amit enni fogunk – amikor Stephen óvodás káromkodása elveszi a kedvemet minden mosolytól. Szemforgatással kezdek, majd gúnyos horkantással folytatom. - Annyira modoros vagy! Megmondtam már ezerszer, hogyha nem tudsz káromkodni, ne is próbálkozz. - közlöm, telve kioktatással. - Jelen esetben azt kellett volna mondanod, hogy: „Azt a mocskos.. - kezdek bele az okításba a bérhajadonoktól indulva, kocsismód továbbfűzve a szavakat. Egészen cifrán, változatosan használva trágár szókészletemet. - ..életbe. Cseszettül kiment a fejemből, hogy vegyek!” Amint ezt kimondom, fejbe is vág a csalódottság, mely sose késztet jó – és pláne ésszerű – dolgokra. Düh rántja görcsbe gyomromat, majd kúszik fel egészen a torkomba, hogy onnan aztán egy a taxisofőrnek intézett kiáltásban szülessen meg. - Azonnal álljon meg! A hang, mely feltör belőlem, fenyegető, fülsértően hangos. Teljes mértékben hallható mögötte, hogy nem vagyok olyan hangulatban, hogy vicceljek. Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy ebben a francos percben valami végre úgy legyen, ahogyan én akarom. Arról tökéletesen megfeledkezem, hogy az ezt megelőző időben elég sok dolgot vittem véghez olyat, amiben igazamat érezhettem. Kikapom kezemet Stephenéből, elhúzódom tőle az ülésen. Tajtékozva nyitom ki az ajtót, hogyha a taxi megállt. (Sőt, akkor is nekilátok, ha a jármű még megy, úgyhogy a sofőr jó, ha nagyon komolyan veszi azt, hogy meg kéne állnia.) - Egyáltalán nem is akartad, hogy idejöjjek! Nem is örülsz nekem, csak úgy mondtad. Megint csak túl akarod élni a napokat, amíg itt rontom a levegőt, s reméled, hogy minél hamarabb távozom. Hát csalódnod kell, Mr. Fox! Én nem megyek sehová. Még akkor sem, hogyha direkt nem vettél tejszínt, nehogy otthonosan érezzem magam. Dühöngök, mint aki teljesen elvesztette kapcsolatát a logikus világgal. A szavak, amiket bátyám fejéhez vágok, teljes mértékben ösztönből szaladnak ki belőlem, nem gondolkozom el előre azon, hogy mennyire alkotnak követhető, s logikus egységet. - Innen gyalog megyek! Élvezd az utazást egyedül! Úgyis csak te vagy fontos magadnak, s a te igényeid, Feketén-a-kávét Úr! - fortyanok fel, s ha a taxi tényleg megállt, akkor könnyedén kivitelezem a kocsiból való kipattanást. Amint a kinti levegő megcsapja arcomat, s a csontomig harap, újabb káromkodás szalad ki ajkaimon. - De rohadt hideg van! - morgom az orrom alatt, mint valami igazi, kocsmából szalajtott, szépszájú úrilány. Darabokra hullok egy pillanat alatt. Leeresztem vállaimat, leszegem az előbb még dühös magasságokba, büszkén emelt fejemet. Nem akarok idekint megfagyni. Nem is akarok már igazán gyalog menni haza. Sőt, kávét sem kívánok. Minden, amire vágyom az az, hogy ne kelljen utálnom magam hebehurgya, követhetetlen viselkedésem miatt. Méltóságom képzeletbeli darabkáit összeszedve visszafordulok a taxihoz, s hogyha nem hagytak itt, akkor ujjaimat az ajtónyitóba akasztom. Kinyitom az ajtót, s lassú, kimért mozdulatokkal visszaroskadok az ülésre. - Hmpf.. - sóhajtok fel, ha sikerül kivitelezni a mozdulatsort, s van hová visszahelyezkedjek. - ..arra a következtetésre jutottam, hogy jó lesz a kávéba a tej is, amit a palacsintához nem használsz el. Míg beszélek, az üléshuzatot babrálom, nem merek Stephen felé pillantani. Csak pár szívdobbanásnyi idővel később kapom fel a fejem, s fordítom tekintetem bátyám arcára. Eddig tart ugyanis, hogy a dac újra elöntse gyermeki lényrészemet, s előcsaljon belőlem egy nevetséges nyelvöltést a bátyám irányába. - De nehogy azt hidd, hogy kevésbé utállak a tejszín hiánya miatt attól, hogy nem gyalogoltam ebben a kukk sötétben egyedül haza. Hogy bocsánatot kérjek? Nincs az a hatalom. Inkább odaszúrok megint, de közben minden haragos, bántó, késforgató viselkedésemtől függetlenül, mellékszálként kezemet megint Stephen felé nyújtom, keresve az ő kezét. Jelenleg ez lenne nálam a megbánás jele? Talán. Az biztos, hogy a cselekedet nem tudatos, de mégis benne van szívem minden szeretete. Érdes, gonosz, nehezen követhető szívemé, mely megállna dobogni, ha a bátyámnak egyszer elege lenne belőlem, s elzavarna, kizárna az életéből.
Zsebre tett kézzel nézek le a városra az egyik épület tetejéről, guggoló pozícióban. Nehéz elfogadni, hogy az emlékeimben élő kép nem egyezik az alattam elterülő valósággal. A táj teljesen megváltozott, a szél sem ugyanazokat az illatokat hordozza a hátán. Lassan egyenesedem ki és vetek még egy utolsó pillantást a látképre, mielőtt a tűzlépcsőt használnám talp alá valónak a lejutásomhoz. Pár, meglepően könnyednek érzett lépés és talán egy másodpercnyi idő múlva már a betonon állok, emelem a lábam, hogy utam kivezessen a keskeny utcaszakaszból. Az „itthoni” levegő merőben másabb, mint azok, amelyekhez az utóbbi időkben hozzászokott az orrom. Se halszag, se doh, se vér, se puskapor, se olcsó pacsuli, se csatornaszag, szerencsejáték, pia, szex nincs jelen émelyítő koncentrációval. Helyette valami mástól terhes, ami légszomjat okozott az első percben, mikor betettem a lábam a határon belülre... Üres kézzel. Se egy táska, bőrönd, valami kisebb poggyászféleség, amiben személyes tárgyat hozhattam volna magammal. Egyedül egy doboz cigaretta pihen meg a kabátzsebemben, mint bármikor beszerezhető fogyasztói cikk, meg egy benzines öngyújtó, amit egy szál kíséretében előhalászok a helyéről. Nem mozdulok a járdáról, míg fel nem parázslik a megvágott dohányvég és ki nem fújom az első füst adagomat. A következő másodpercben azonban hagyom, hadd essen ki az ujjaim közül és hulljon a szegély mellett lévő latyaktócsába. Mégsem kell. A bakancs talpa az úttesthez verődik már, egyenest a szobor felé tartok, hogy közelebbről is szemügyre vehessem és újabb részletét ismerjem meg a mai Fairbanksnek. Kevésbé őszinte érdeklődéstől vezérelve, mintsem szakmai ártalomból adódóan. Figyelmem hagyom elterelni a megérzett farkas jelenlétének irányába. Mondanám, hogy meglepetésként hat egyből egy véremből valóval találkozni, de egy több, mint nyolcszáz éves hím számára az maga lenne a nagy betűs vicc - önmagában már az is, hogy fele olyan idősnek kell mutatnia magát. Abba az irányba fordulok, ahonnan a másik érkezése várható és hezitálás nélkül indulok meg egyenesen felé. Látszólag mit sem akarva, csak merő véletlenségből arra kóborolva.
Kezdőlap
