Csak megrántom a vállam, tökéletesen hidegen hagy, hogy mit visel, és mit nem, elég hamar kiderült úgy hiszem, hogy jellemileg nem kifejezetten komáljuk egymást. Biztos van, aki elviseli a stílusát, de nekem nem áll szándékomban. Én sem vagyok egyszerű eset, de azért ennyire sosem igyekszem mások idegrendszerét az egekbe pumpálni. Na jó, ez nem feltétlenül igaz. Vannak, akik megérdemlik, például ez a csávó is, de szemlátomást minden lepereg róla. Az sem hat meg különösképpen, hogy nem akar bókolni, vélhetőleg egyébként sem tudnék mit kezdeni a helyzettel, szóval még jó, hogy nem teszi. Vannak, akikre nem érdemes pazarolni az ilyesmit, példának okáért rám sem, mert másként működöm, mint a legtöbb nő. Inkább pasisan állok az ilyen kérdésekhez. - Nos, nem fogadnék rá, hogy igazad lenne. Állapítom meg tudálékos mosollyal, a rendőrök közt is vannak őrzők, ha nem is hamar, de kiderítenék, biztos vannak térfigyelő kamerák errefelé, elég forgalmas helynek tűnik. Onnan már azért nem olyan bonyolult megtalálni valakit, hogy ismerjük az arcát. Lehet, hogy számára nem nagy ügy egy sim kártya eltulajdonítása, de ez attól még a személyiségi jogaim megsértése, és elhiheti, ha én azt akarom, hogy komolyan vegyen, komolyan is fognak. Elég akaratos egy némber tudok lenni. - A földön találtad, miután végignézted, hogy kiverik a kezemből a telefonom, következésképp tudható, hogy az enyém, mivel ebben nincs benne, és a földön sincs sehol. Takarózhatsz a hülye szövegeddel, attól még tény, hogy az én magántulajdonommal szórakozol. Gondolom fájna, ha egyszerűen csak visszaadnád. Nem vagyok egy könnyen kiakadó fajta, de ekkora tahóval is ritkán találkozom. Mindenesetre nem fogok az ő kénye kedve szerint játszadozni, az nem az én műfajom. - Ja, annyi van hátra addig, amíg elveszem tőled a kártyámat. Ne fecséreljük tovább egymásra a drága időnket. Add szépen vissza, aztán te jobbra, én balra. Nem arról van szó, hogy ne tudnám a számaimat visszakapni, digitálisan megvan az összes, de attól még semmi kedvem új sim kártyát igényelni. - Na, legyél jó kisfiú úgy három másodpercig, és add szépen vissza. Mindenesetre nem fogom megvárni, míg kiszámolja magát , megnyugtató, hogy megy neki hatvantól visszafelé. Ellenben a kártyámat tartó kezére ráfogok, jelezve, hogy ideje elengedni, semmi különöset, nem normálist nem tervezek, csak megkísérlem lefejteni az ujjait róla.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- Végignéztem? Vágok ál-meglepett arcot, mintha nem is láttam volna az egészből semmit. - Én csak itt sétáltam a békés nyári időben, és a földön találtam ezt a kártyát. Vonom meg flegma mozdulattal a vállamat. - Ki tudja, hogy valójában hozzád tartozik-e. Az is lehet, hogy más kártyája, és te akarod eltulajdonítani. Törvénytisztelő állampolgárként kötelességem gyanakodni a szavahihetőségedben. Sötét íriszeim kárörvendőn csillannak, ahogy a szám sarka is arcátlan mosolyra rándul. Ha azt hitte, hogy nem lehetek az eddigieknél is taplóbb, akkor ezennel új szintre helyezhette a taplóság definícióját. Ha eljutna - biztos vagyok benne, hogy nem - akkor nagyjából ugyanezt a sztorit adnám elő a zsaruknak is, egyébként. - Elveszed? Ezt már tényleg nem bírom megállni egy jóízű röhögés nélkül. Megnézném én azt. - Hogy is szokták mondani? Ja igen: gyengébbik nem. Célozgatok gonoszkodva. Persze tudom, hogy nem feltétlenül gyenge minden nő... sőt! A vérfarkasok között vannak olyanok, idősebb nőstények, akiket még én is tisztelek. Sangilak vérvonalába is tartozik nem egy közülük... példának okáért Sheilával nem állnék le szórakozni, mert annyira nem untam meg még az életemet. - Sajnos nem tudom visszaadni, ha nem tudod a helyes választ. Sóhajtok színpadiasan. - Úgy érzem, meg se próbálkozol a gondolkodással. Pedig nem olyan fájdalmas ám, ha használod az eszedet. Már ha van, persze. Szúrok oda ismételten egy kedves megjegyzést. - Borzasztóan sajnálom, de már rég kinőttem a kisfiú korból, így a kérésed nem tudom teljesíteni. Miért adnám vissza? Könnyítsem meg a dolgát? Az annyira unalmas és egyszerű lenne. Amikor ráfog a kezemre, a szemöldököm megemelem, és röhögni kezdek. Az ujjaim satuként zárulnak a kártya köré. - Tudtam én, hogy bejövök neked. Röhögök.
- Ez pont így történt, biztos a deszkás bunkó is ezt tapasztalta. Oké, reménytelen a pasi, találkoztam én már sok tahóval, de ő egészen hajmeresztően túltesz rajtuk. Nem hittem volna, hogy beleakadok valaha olyanba, aki mellett kisangyalnak érzem magam. Ezért már megérdemelne egy vállveregetést. - És nyilván le is fogod adni a szolgáltatónak, mi? Csak mint törvénytisztelő állampolgár? Kérdezek rá, mert ezt aztán kötve hiszem, de komolyan a pofám leszakad tőle. Kevés ennyire tenyérbe mászó alak tapossa a földet. - Amilyen kis cingár vagy, szerintem lazán két vállra fektetnélek, ne viccelj. Ha már ő lovagolt az én külsőmön, hát nem vagyok rest megtenni én sem, tudom én, hogy bőven lehet ott izom, ami nem látszik, de nem szeretném jelenleg ezt feltételezni. Az sem érdekel, hogy tán nagyobb a szám, mint lennie kellene, de tényleg hidegen hagy ha valaki laposra ver, meggyógyul. - Nem is kell megmondanom a helyes választ ahhoz, hogy visszakapjam, ami az enyém. Említem meg, bár azt hiszem, csak fölöslegesen tépem a számat, mert bizony ez sem fogja meghatni, de azt is leszűrheti, hogy én magam viszont aligha veszem fel a sértéseit, nem érdekel, ha ostobának gondol, kedves egészségére, nekem ettől nem lesz rosszabb napom, attól annál inkább, hogy el kell viselnem a személyét. - Sajnálod? Ismered egyáltalán a szó jelentését? Egyébként, el kell keserítselek, de pont a kisfiúk szoktak ilyen hülye játékokat játszani a kislányokkal. Esetleg a copfom nem akarod húzgálni? Vagy a szoknyám szélét? Illene a képbe. Ahogy feszegetni próbálom a kezét, gond nélkül közelebb jutok hozzá, bár azt kell mondjam, elég elvetendő ötlet, mert a büdös életbe nem fogom tudni felnyitni az ujjait. Igen, igen, az erősebb nem, tudom én, répát a hátsójukba, attól biztos egyből eldobná a hülye kártyámat. - Jaaa, alig várom, hogy megnézhessem, milyen satnya vagy a gönceid alatt. Vetek rá egy negédes mosolyt, egy darabig próbálkozom még, de rövid úton más taktikát választok, s ha már ilyen közel vagyok, nem vagyok rest megtenni azt, amit a helyemben minden nőtársam szíves örömest megtenne. Nevezetesem lendületesen megemelem a térdemet, hogy nem épp cirógató mozdulatokkal illessem a koronaékszerét.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- Nem értem, mire gondolsz. Vonom meg flegmán a vállamat, amikor a deszkás majmot hozza szóba. - Természetesen! Vigyorgok rá. - Cingár? Drágám… Már akkor se voltam az, amikor megszülettem. Röhögök. Nem vagyok kigyúrt állat, és nincs is rá szükségem, hogy az legyek. Anélkül is erős vagyok, ráadásul a legtöbb kétajtós szekrény szánalmasan satnya izomtömeggel rendelkezik, csak fel vannak fújatva. Azért bájos, hogy mennyire próbálkozik megsérteni, csak nem igazán tud ezzel rajtam fogást találni. - Én nem játszottam ilyet annak idején, de ezek szerint neked van némi tapasztalatod benne. Biccentem félre a fejem, és jót szórakozok magamban, miközben erőlködik, hogy elvehesse tőlem a kártyáját. Bár a pajzsom zárva van, és a vérvonalamnak köszönhetően teljesen emberinek tűnök a világ számára, az ösztöneim és a reflexeim működnek. Amikor észlelem, hogy lendíti a lábát, a kezemet magam elé kapom, és szétnyitott ujjakkal feszítem le a tenyerem. A kékség térde a betonkeménységűnek tűnő tenyeremben csattan, majd azzal a mozdulattal már taszítok is egyet rajta, hogy visszazavarjam oda, ahova való. - Most én jövök. Ha már ilyen közel merészkedett, a tarkója után nyúlok, és ellentmondást nem tűrően odarántom magamhoz a fejét, hogy a következő pillanatban szájon csókoljam. Semmi romantika nincs benne, szimpla bosszú a bepróbálkozásáért… Az ujjaim engednek, most van alkalma kikapni a kezemből a kártyáját, s a következő pillanatban már el is tolom magamtól. - A bástya árnyéka. Közlöm a rejtvény megoldását, majd mintha mi se történt volna, elsétálok.
// Hacsak nem tartóztatsz fel, akkor köszöntem a játékot! //
- Nyilván, biztosan a ló nézett be a gyerekszobádba az ablakon. Felelem lazán, és igen, történetesen igencsak sokat cibálták a copfomat kiskoromban, de szerintem ez amolyan megszokott dolog, bár amilyen tahó, ő biztos akkor is inkább csak szívatta a lányokat, jó rég kell gyakorolnia, annyi szent. Tényleg kevesen vannak, akik ennyire képesek felforralni az agyvizem, inkább én művelem, szóval még büszke is lehet magára, bár tippre ez neki már nem újdonság. Nem vagyok rest megkísérelni megajándékozni egy csinos kis térdekéssel, de pechemre kivédi, ráadásul kiderül, hogy erősebb is, mint az átlag, talán jobban is, mint az normális lenne, de nem foglalkozom ezzel. Nekem tök mindegy, kicsoda, micsoda, egyébként is rühellem a képét. Brr, az biztos, hogy ezt a találkozót hamar szeretném kiverni a fejemből. Nem vágom, miről hadovál, mikor azt mondja, most ő jön, de totális a megdöbbenés, amikor szájon csókol, ám tökéletesen ösztönösen lendül a kezem, mert az egy dolog, hogy azt hiszi, mindent megtehet, de én majd jól megmutatom neki, hogy közel sincs így. Mondhatni, biztosra megyek, első lépésként istenesen beleharapok a szájába, de olyan szinten, hogy eleredjen a vére, s közben lendül a kezem is, hogy pofán vágjam annak rendje és módja szerint. - Nem, belőlem nem eszel, mackósajt… Tököm tudja, miért hívom így, de most már dühös vagyok, csak úgy villognak a szemeim, mert az egy dolog, hogy örömmel adom magam, ha olyan a helyzet, de ez határozottan nem olyan. És ő sem. Dühít a mérhetetlen pofátlansága és arroganciája. A kártyára lecsapok, amennyiben még tudok, de megfeszülni nem fogok érte, már égeti a talpam a talaj. - Hurrá. Közlöm flegmán, eddig sem érdekelt a dolog, eztán sem fog, az is biztos, még csak arra sem vesztegetem az időmet, hogy megjegyezzem. Ám amennyiben elsétál, úgy egy ideig nézek utána, annyira legalábbis mindenképpen, amíg létrejön a hőlátás varázslat, tudni akarom, hogy csak egy figyelemreméltó reflexekkel megáldott ember, vagy valami más…
A harapásra felmorran bennem a vad, de nem engedem a felszínre kémlelni. Hátra lépek, és felrántom az arcom elé a kezem, így tenyere az alkaromon csattan. - Au. Vadmacska. Húzom végig mutatóujjamat az ajkamon, letörölve onnan kiserkenő véremet, majd vigyorogva félrebiccentem a fejem az újabb becéző szó hallatán. - Így dühösen szinte már szép is vagy… Jegyzem meg, olajat öntve a tűzre, hadd lobogjon csak benne a harag. - Kérlek, ne sírj utánam! Még biztosan találkozunk… Dugom zsebre a kezeimet, majd végignyalva az ajkamat fordulok meg, és lassú… ráérősen kényelmes léptekkel folytatom utamat ott, ahol abbahagytam, mielőtt megláttam Hupikék Törpillát.
Sounds in the attic See inside the show Watch as you go Watch as you go
Trapped in some place The entity fades Watch them crawl on me Claiming redemption
Esős szerda este. Kurvára nem itt kellene járnom, de egyszerűen muszáj volt eljönnöm a városba. A fekete paripa csatakosra ázott, mert a kabát ugyebár csak nekem jár, neki nem. Ő bírja így is. Komoly túra volt átruccanni Anchorage-ból, de ha hív a természet, akkor meg kell tenni. Mexikóvárosból ide jutni még hatalmasabb út volt és azt is megtettem pár évtizeddel ezelőtt. Itt a helyem. Érzem. Kellett a kitérő is, de végre megérkeztem. Mintha egy álarc hullna le és vége a megrekedés időszakának. Ami a lepel mögött volt, az most rám mászik és körbeölel. Bőrömön érzem a várost, a lüktető acélszívét és ezt a békés, esetefelé legalábbis csendesebbnek mondható főteret is. Szakadó eső, jó nagy mesterséges tavak és üres padok. A közelben egy játszótér, pont ellovagoltam két belevalós kiskölyök mellett, aki nyakig mocskosan nyomta a homokozóban a várépítést. Büszke lehet rájuk az apjuk, hogy ezek tökös gyerekek. Azt hiszem, itt az ideje megállni kicsit. Jolly Joker utolsó patakoppanásai is jelzik, hogy elfáradt, éhes és vizes is. Megrázza magát, beterítve engem ázott lőszörrel és prüszkölve kéri már a tápot, amit az útra hoztunk. Együtt. Egy ló társat is jelent, nem csak szállítóeszközt. Az autósok ezt nem ismerik. A motorosok talán, de az se az igazi. Egy paripa az igen! Megmarkolom a gondosan rögzített nyerget és páros lábbal leugrom, átvetve magam a test felett. A kis zskból kicsomagolom a kajáját, aztán megpaskolom az oldalát: - Zabálj, öregem! Még egy kicsi, aztán szunyálhatsz is egy nagyot. Amíg elé tartom a zsákot és fal, én körbenézek.A fejemet veri az eső, de akkor se fordítom előre ezt a hülye baseball sapkát. A hosszú, fekete bőrkabát takarja a trikót, amire lángok és motorok vannak festve. A főtéren akad egy-két arc, aki átvág a terepen, de álldogálni nem nagyon látok senkit. Csak egy szőkét meg távolabb még pár embert, de azok is az órájukat nézegetik.
Sose zavart az, ha a természet is könnyeket hullat. A növényeknek erre szüksége volt, én pedig szerettem esőben sétálni. Olyankor soha senki se láthatta azt, hogy valójában nem egy esőcsepp csorog végig az arcomon, hanem egy ezüstös színben pompázó könnycsepp. Mai nap kivételes alkalom volt, hiszen sikerült kiosonnom otthonról anélkül, hogy a vérebek velem tartottak volna, a férjem meg isten tudja, hogy merre volt. Talán Párizsban, a birtokon és folytatta tovább az üzletét, de egyáltalán nem bántam azt, hogy elutazott. Legalább nem kellett olyan sokszor maszk mögé rejtőznöm, ahogyan most is tettem. Csak magam voltam és a magány, miközben egyre gyakrabban gondoltam Dory-ra. Hiányzott, nagyon is. Mellette nőttem fel, tőle tanultam meg sok mindent és neki köszönhetően lettem ennyire erős és kitartó. Neki köszönhetem azt is, hogy a lehető legnehezebb pillanatban kiderült a ládikó titka, a múltam egy darabkája. Azóta sokat gondoltam arra, hogy vajon milyen lehet az apám, vagy milyen lehetett édesanyám. Rövid időn belül pedig el is értem ahhoz a helyhez, ami régebben az egyik legfontosabb helyszíne volt az életemnek. Itt ismertem meg őt, azt a személyt, akire az életemet is rámertem volna bízni. Toto életét akartam megmenteni, de azon az estén a csillagok többet láttak. Sok mindent mesélhetnének arról, hogy miként fonódott egy apró teremtés és férfi élete össze. Egy törött szárnyú madárka miként bízott meg egy idegenben. Régóta nem hallottam Darren felől, de továbbra se akartam azt elhinni, hogy tényleg meghalt.. Éreztem, hogy nincs minden rendben, talán a csillagok súgták meg, de abban biztos voltam, hogy él és reméltem, hogy jól van. Hinni akartam ebben és remélni, hogy egyszer még újra láthatom őt. Amikor a hinta felszabadult, akkor leültem rá és újra elveszem az emlékekben és a bizalom erejében. Nem érdekelt az se, hogy vizes, mert a kabátom elég hosszú volt, de nem sokkal később fura dologra lettem figyelmes. Figyeltem a férfit és a lovát. Követtem őket a pillantásommal, majd mintha a szellő is azért támadt volna fel, hogy arra felé sodorjam. Lassan indultam el, de nem bírtam végül elfordulni és másik irányba menni. Gyönyörű lova van. – szólalok meg kicsit talán félénken. Nem a férfitól félek, hanem talán a világtól, attól, hogy egyszer akaratlanul is ártani fogok valakinek. Majd lassan végig simítok a ló sörényénél. Mindig szerettem lovagolni. Régebben a birtokon is volt, de azóta az is kihalt lett. Mintha már semmi se lenne képes életet lehelni azokba a falakba. Elnézését, nem akartam így „magára törni”, de nem tudtam csak úgy elhaladni…- teszem hozzá sietve, majd a kicsit összébb húzom a kabátomat magamon. Azóta se vettem le a nyakláncot, se a gyűrűt, mert így olyan, mintha velem lenne édesanyám, akit sose ismerhettem meg, illetve még Dory is.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Csak zabál és zabál ez a ló. Úgy is kell. Inni majd a szökőkútból fog meg ezekből a kültéri medencékből, miért is ne? Merje azt mondani valaki, hogy nem lehet! Nm írták ki, hogy ló nem ihat itt a vízből. Én meg paskolgatom, jófejkedem vele, mert ő a társam. Anchorage-ban szereztem és ő mellettem lesz, amíg bírja. Hosszú utakra vettem, de elsősorban ide. A város húzott, mintha kötél lenne a lábamra kötve és Jolly Jokerrel érkeztem. Így megyek majd a hegyre is, ahol egyszer már jártam. Azóta változtak az ügyek, a szállodát szállták meg, hallottam, de leszarom. Nekem a helyi falka a hegyen van és ehhez tartom magam. És ekkor érkezik egy leányka, egy törékeny, fiatal szépség. Olyan feje van, mint egy porcelánbabának. Van benne valami különleges, érzem, hogy nem hétköznapi csaj. És nem is gyáva, ember létére. Jolly joker is megérzi, a simításra elfordítja fejét a zabászsáktól és a lány hajával kezd játszani. Tetszik neki ez a nagy szőke susnya. Harapdálja, belefúj, piszkálja a fejével. Ezt csak azzal csinálja, akit bír. Láttam már az úton olyannal, aki nem tetszett neki és annak csak dobogott. - Jolly Joker a neve. Bír téged, kiscsaj! A szőkére nézek, bele a szemei közé, mélyen, szigorúan. Mintha most akarnám megismerni, kinézni belőle a lelkét ide magam elé, hogy lássam amint van. Fura érzések dúlnak benne. Nagy tér, oké, de ez egy embernek is ekkora dolog? Manapság lehet, hogy igen, vannak olyanok, akik a lakótelepek után elájulnak egy betonozott tértől, hogy hú, de szabad és természetes! Jöjjön ki az erdőbe vagy a hegyre, akkor majd meglátja, az igazi teret. A ló hasa erősebb a kíváncsiságánál ,ezért folytatja az evést. - Nem zavarsz. Pihenünk. Szereted a lovakat? Úgy látom, nem először találkozol hátassal. Achilles vagyok. Te ki vagy, szőke? Jolly Joker már nem néz rá, de én igen. Nem veszem le a szemem róla. Tudom, hogy fura a városban lóval járni. Mégis van ebben a nőben valami. Hány éves lehet? 26-27? A nyakára nézek és ami kilátszik a kabát alól, az emlékeztet egy könnyű nőcskére. Ezekre nem mindig emlékszem, de annak volt egy felszentelt medálja. Hasonló energiákkal, mint ez és arcra is ilyesmi volt. Csak nem? Jézus Úristen és az angyalok mennyei kara... - Mit szorongatsz ott a kabátod alatt? Szép ékszer, ne szégyelld! Látni akarom, mi az. A csöcse is ott van, azt féltheti. Eszembe jut, mikor lepapázott a pultos, én meg kicsaptam a kezéből a tálcát. És Ray beszólt, hogy ugyan honnan tudnám? Tényleg, honnan tudnám? És ha ez itt az, akkor mi a szart csináljak? Hú, baszd meg! Morcosabb képet vágok, szemöldökeim összeszaladnak és úgy nézek a lányra, mint rendőr egy gyilkosra. Mintha tehetne róla. De honnan fogom tudni? - Madre de dios... - mondom halkabban és rettentő mérgesen... A sapkámat megigazítom a fejemen, magasabbra lököm a siltjét és meg is fordítom, mint ahogy rendesen hordják az ilyet. Ellenző elöl, én meg lesek ki alóla. Majd megeszem ezt a csajt, nem csodálnám, ha beszarna ijedtében. Pedig... Erre nem készültem még fel!
Ritka az olyan, amikor még valaki lóval közlekedik. Az emberek inkább már csak hobbiból, vagy sport miatt lovagolnak, de nem amiatt, hogy utazzanak, legalábbis erre felé és a világ legnagyobb részén. Ezért is lepődök meg annyira, hogy valaki ezzel érkezett ide, a belvárosba. Figyelem őket, de végül nem bírom megállni, hogy ne sétáljak oda. Hiányzik a lovaglás, de amíg távol voltunk, addigra szinte ez a ház kiürült és a boldogságot jelentő dolgok eltűntek. Óvatosan érintettem meg a pacit és simogattam meg, hiszen eleve evett, illetve ott volt még az a tény is, hogy lehet nem is bír. Régebben Villámmal elég gyorsan megtaláltuk a közös hangot, de ő vele nem biztos, hogy igen vagy esetleg a gazdája, vagyis inkább a társa örül annak, hogy egy idegen csak úgy idejött simogatni a lovát, de egy pillanatra újra mosoly kúszik az arcomra, amikor felém fordul a paripa és a hajammal kezd el játszani, még egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. Szép neve van és szia Jolly Joker. – fordulok újra vissza a pacihoz, majd a mosoly egészen addig nem tűnik el az arcomról, amíg bolondozik velem, de aztán győz az éhsége, én pedig nem piszkálom tovább őt. Mindenkinek kijár a nyugodt étkezés. Ekkor pedig az ismeretlen férfihoz fordulok és vele elegyedek beszélgetésbe, vagyis valami olyasmi, hiszen a megszokott állarc nem hull a földre. Erős smink, a szemeim szinte semmilyen érzelemről nem árulkodnak. Az évek alatt egészen könnyedén megtanultam leplezni a valódi érzéseket, ritka volt az, amikor a szemeimben az igaz érzés, valódi énem csillant meg. Nagyon szeretem a lovakat. Régebben nekem is volt, fekete szőre volt és a fején volt egy fehér folt. Villámnak hívták. – válaszolok őszintén neki. Erről kár lenne hazudni. Azóta csak reménykedek abban, hogy jó kezekbe került és gondját viselik, mert ha jól tudom, akkor eladták őt, mert nem volt biztos az, hogy én még ide vissza fogok térni… De most itt voltam és üres volt a ház. Hiába voltak ott szolgálok, egyszerűen ha Toto nem lett volna, akkor biztosan tényleg úgy gondolom, hogy a házból elillant az élet és a szeretet. – Örülök, hogy találkoztunk Achilles. Madison River. – mutatkozom be, de a családnevemet inkább nem ejtem ki. Nem szerettem, hiszen a férjem nevét fel kellett vennem… Mintha még ez is azt mutatná, hogy hozzátartozom, és meg se próbáljak őrültséget csinálni. Állom a pillantását, de kár lenne tagadni, hogy kicsit furán is érzem magamat. Kezdem úgy érezni magamat, mintha a vesémig próbálna látni, de ahhoz meg sok sikert neki, mert az elmúlt évek alatt nem igazán sikerült senkinek se, csak akinek engedtem, de most nem állt szándékomban a jól felépített látszatból engedni… Családi ékszer, édesanyám hagyta rám. – jegyzem meg sietve és rövid időre meg is mutatom neki, de amikor furán kezd el viselkedni, akkor sietve rakom inkább vissza a kabátom alá. Nem szeretném, ha elvenné tőlem, illetve kicsit meg is ijeszt. Így hátrálok pár lépést, aminek köszönhetően neki ütközöm a lónak is, de szerencsére csak éppen hogyan. Érzem, hogy legbelül szinte remegek, de voltam már ennél nagyobb slamasztikában, elég csak a férjemre gondolni, így igyekszem összekapni magamat és nem kimutatni azt, hogy félek. Mi? – kérdezem meg szinte sietve, majd inkább kikerülöm a lovat is, hogy még inkább növelni tudjam köztünk a távolságot. Minden rendben van? Jól van? Hívjak esetleg segítséget?– de igazából még a hangom is megremeg, s talán most kellene lelépnem. Hátat fordítanom mindennek, de túl kíváncsi vagyok. Tudni akarom, hogy miért néz így rám.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Jolly Joker is nagybélű, mint az összes lovak, de mikor eszik, hozzá lehet szólni. Nem olyan, hogy most hagyjál békén, aztán rúgok, fújok, harapok. Messziről hoztam, de kurva jókat hallottam arról a tenyésztőről. Jó az állomány és rendesen neveli is a lovait. Itt az élő példa, tényleg remek vásár volt. A kiscsajt is bírja, mert normálisan közeledik hozzá, szeretettel. Én azért itt nem tartok. Becsülöm, mint társat, úgy is bánok vele, de ha egyszer megdöglik, menjen Isten hírével. Remélem, még odébb lesz ez... - Ja. Rendes jószág. Én is oldalba csapom kétszer jó erősen, határozottan. Így kell, nem szabad félni, mert az átragad rá és rossz vége lesz. Láttam már olyat, hogy óvatosan simogatták, félreértette és jöhettek az orvosok. - Itt a városban? Ültél is rajta vagy csak nézegetted? A város szélén E'lemaitre-ék jószágai szépen vannak tartva. Ez a csaj meg nem is olyan kis cicababa, ha fel mert ülni a lóra. Tényleg nem nézném ki belőle. - Szevasz - nyújtom a kezemet, ami lovas is, zabos is, nem túl tiszta, meg nem is így illik, de hát na. Nem tetszik neki a fixírozás. Nem látok bele szemmel, csak az érzései kavarodnak meg. Ráijesztettem. Gyakran megtörténik. De azért állja a sarat, nem gyenge nő. A szám lassan kacsacsőrbe fordul, ahogy meghallom, hogy az anyja hagyta rá a cuccot. Egyet bólintok. Nézem az ékszert, amíg el nem rakja, addig lesem. Utána meg az arcvonásait. Ördög és pokol! A csaj semmit nem ért, miért is értene, egyszerűen azt hiheti, mindjárt letépem róla a drágaságot és őt meg a vízbe lököm. A spanyol se segít sokat. - Menj onnan! A ló nem szereti, ha a hátsó felénél dzsasztázol. Gondolom, nem kell tőle egy rúgás... Jolly Joker dobbant egyet, neki se tetszik a dolog. De még kivár. Ha a csaj annyira leblokkol, én fogom elrángatni onnan, mert ha gyomron rúgja a lovam, akkor bele is halhat! Az most kurvára nem hiányzik. Meg kell tudnom, ki volt az anyja és mit tud róla. Ékszert lehet venni, lopni, de hogy még hasonlítanak is az arcok, az már gyanús. - Ne félj, kislány! - szólok rá ugyanolyan barátságtalan arccal. Rákérdezek, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog. Pont ilyen félhold pont ilyen színű kővel és árad belőle a szentség, mint egy keresztelőn vagy templomavatáson. Az a kis pina elmesélte, hogy a papjuk áldotta meg az ékszert, még mikor kicsi volt, mert ezt akarták a szülei. Hogy legyen valami, ami egész életében vele marad. Kurva sokat dumált az a nő. Mikor is volt? Cseszd meg, lehet, hogy akkor, amikor... - Ki volt az anyád? - kérdezek rá nyersen és ahogy a szakadó eső koppan a sapkám ellenzőjén, a szívem is lassan ugyanúgy dörömböl odabenn...
Meglepődök a férfi reakcióján és ez az arcomra is kiül. Én mindig is szeretettel fordultam a legtöbb élőlénnyel, mert számomra a legfontosabb dolgok a szeretet, a remény és az igazság volt, de ebből oly kevés adatott meg mostanában. Végül sietve bólintok a szavaira, hiszen szemmel láthatóan ők jól megvannak. Legfeljebb nem értek egyet azzal, amit csinált, de ez nem az én dolgom. A város határában, inkább úgy fogalmaznék. Régebben sokat lovagoltam a birtokon, amikor még megtehettem. – jegyzem meg sietve. Nem árulom el, hogy a férjem családjának a birtokáról van szó, mert tényleg rossz arra gondolni, hogy Villámnak is nyoma veszett, ahogyan szinte mindennek abban a házban, amíg távol voltunk… Szia! – szólaltam meg óvatosan, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet. Megtanultam az illemet és nem szerettem volna megbántani, se az alvó oroszlánt, mert így is kicsit félelmetesen nézett ki a férfi és valószínűleg az is hozzájárult a dologhoz, hogy kicsit spanyol beütése volt a szavainak. Míg végül a következő dolgoknak köszönhetően még hátrálni is kezdek, pedig már jó pár kevésbé barátságos alakkal találkoztam, de akkor is legalább azt tudtam, hogy a Gerard sose hagyná azt, hogy bajom essen. De lehet ez is csak egy téves eszme volt, ahogyan a legtöbb dolog az életemben. Végül a szavai ébresztenek rá arra is, hogy mennyire eltávolodtam tőle és közben a ló hátsó fertálya felé keveredtem. Tisztában voltam én is, hogy nem igazán szeretik ezt a lovak, így sietve léptem arrébb, de megszólalni még nem bírtam. Egyszerűen csak fürkésztem a férfit, mintha csak azt szeretném megtudni, hogy félnem kell-e tőle vagy nem. Miért ne? A szavaival arra kér, hogy ne féljek, de…- kezdek bele, de végül inkább elhallgatok. Nem szoktam csak úgy kioktatni másokat, nem szoktam kimutatni a félelmeimet, de most mégis megtettem. Inkább csak megköszörülöm a torkomat, majd gondosan elrejtem a nyakláncomat a ruhám alatt, mert egyáltalán nem tetszik az, ahogyan fürkészi. Nem tudom, nem ismertem. Életemért az életével fizetett... – s lesütöm a szemeimet. Sose ismertem édesanyámat és ezt is csak elbeszélésből tudtam, hogy édesanyám szüléskor meghalt. Majd hirtelen eszembe jut az esküvői meghívó. Lehet, hogy az volt az ő családneve? Talán, ki tudja…- Vagy talán mégis tudok valamit. Azt hiszem valamilyen Johnson, de ennél többet nem tudok. Miért? Esetleg ismerte édesanyámat? Itt élt korábban? – de ha itt élt, akkor én hogyan keveredtem Olaszországba? Hogyan vitt oda egy ismeretlen férfi? Nem értettem semmit se, de talán ez a férfi tud válasszal szolgálni… S ekkor újra remény csillant a szemeimben.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A lovaknak olyan ez, mint nekünk a hátbaveregetés. Szeretik az ilyen paskolást. Nem a beleit ütöm ki, hanem barátkozom vele. Madison finomabb lélek, persze, nálam csak finomabb lehet. Kemény életem volt, kegyetlen és én is az lettem. - Az király! Akkor nagyokat ügethettél Villámmal. Csodás jószágok ezek, annyit adnak, amennyit kapnak. És azóta felszippantott a benzingőz? Semmi közöm hozzá, hogy most miért nem lovagolhat, de úgy beszélt, hogy ezt nyitva hagyta. Ej, ezek a női praktikák. Kimondja félig, hogy aztán kérdezzek rá. De miért ne? Most kivételesen. Aztán már ráhozom a szaporát. A kézfogástól is fél kicsit, pedig nem töröm le a mancsát. Megszorítom, de csak éreztetem, hogy sokkal több is menne, semmi nem ropog. Erre hátralép. A szokásos. Rájuk nézek, csúnyán, ahogy tudok és befosnak. Az se tűnik fel neki, hogy a javát nézem, azért hajtom el a lótól. Jolly Jokernek arany élete van. Ő csak zabál, nem kell nőkkel küzdenie, akikkel csak a baj van... - Jó, ez faszság. Látom, hogy tele a tangád, félsz és félni is fogsz. Leszarom, a lényeg, hogy nem akarlak bántani. Takargatja az ékszerét és ekkor a gyűrűjét lesem. Kész. Ilyen véletlen nincs. Ezek az ékszerek azok az ékszerek. Hogy is hívták azt a pinát? Maddy? Nem, de valami hasonló. Én aztán nem leszek finom úriember. Kerek perec megmondtam, hogy nem kell félnie. Ha tovább remeg, az az ő döntése, gyengéje, akármije. - Na baszd meg... Ha az a nő az volt. Nem ismertem meg, egy éjszakát töltöttünk együtt valami ócska szobában. Egy kicsit azért beszélgettem vele, mert éreztem az erőt a cuccain. Szentséget, amit én tisztelek, akármekkora bunkó és mosatlan szájú paraszt vagyok. Felcsináltam és belehalt a gyerekembe? Az én gyerekembe? Ez mindig benne volt a pakliban, mert luxus egész életünkben félni, védekezni, mikor sokszáz év alatt egy vagy egy se születik legtöbbször. A halál természetes, osztottam is bőven, de nem kurváknak. Azok nem ellenfelek. Ezt se sajnálom, de hogy szaporodott és itt áll előttem a poronty... Nem baj, megoldom, itt és most. - Csessze meg, Maggie Johnson! Olyan volt, mint te. A fejem lángol, egyre vörösödöm az idegtől. Még ez a kurva eső se hűt le, pedig piszkosul jó szokott lenni ilyenekre. - Ismertem, ja. Lehet, hogy apádat is. Amilyen könnyű nő volt az anyja, ennek itt bárki lehet az apja. Egész Anchorage, meg az átutazók. Vagy pont a recepciós csóka. Nagy levegő kell. Mi a szart csinál, ha megsejti a dolgot? DNS-teszt? Boncolják a sejteket vagy mi a fasz, hogy ki volt az apja? Minden nap beszélnek ilyenekről. A mocskos tudósok belénk másznak. És ha én vagyok az apja, beperel valami köcsög indokkal? Akkor agyon is ütöm, baszd meg. De ha nem és normálisan kell vele bánni... Na, akkor mit csinálok? Akkorát fújok, hogy Jolly Joker is megirigyelhetné. Oldalra hajolok és ököllel belebokszolok a kövezetbe, ami szegélyezi a tavacskát. Csak egy kicsit repesztem meg, emberi erőnél valamivel többel ütök. Jó nagy düh jött ki belőlem. A sapka leesik a fejemről és ott is hagyom a koszos utcán. Hadd ázzon a hajam, alóla vicsorgok ki. - Honnan szeded, hogy valamilyen Johnson? Hát nem mondta el, aki felnevelt? Fingom nincs, kije volt annak a nőnek. A szüleiről beszélt, de csak medál miatt. Hogy éltek-e még, fasz tudja. De hogy én nem alszom nyugodtan, amíg biztosat nem tudok, az is tuti. Karjaimat keresztbe fonom, fejemet nagyképűen hátrahajtom és onnan lesem a csajt. Szinte az orrlyukamba folyik a víz, de most ez kell. Távolról nézni, hideg fejjel. Jolly Joker lassan végez, még csámcsog, de mindjárt inni akar. Hát víz az van bőven. Hidegzuhany is...
Csak bólintok arra, amit mond, majd a kérdését hallva elfordítom a fejemet. Mit mondhatnék? Milyen újabb hazugságot? Nem akarok hazudni, de ha egyszer abbamarad, akkor összedől, mint egy kártyavár. Elég egy erősebb szellő és a gondos látszat elillanhat, az, ami már évek óta mutatok a külvilág számára. - Nem, csak másképpen alakult az élet. – jegyzem meg sietve végül. Nem mondok semmi konkrét dolgot, hogy az egész életem hazugság, az egész életemről szinte mindig is más döntött. Hiányzott a gyerekkorom, az első 7 éven és Dory is, aki mellett képes voltam újra úgy érezni, hogy szabad vagyok, még akkor is, ha kalitkába voltam zárva. Nem értettem, hogy mi történhetett, mi változhatott és miért féltem tőle. Talán a kinézete, talán a szavajárása, ki tudja? Egyszerűen csak valami miatt tartottam tőle és még a szavai se tudtak igazán megnyugtatni. Elkéstem azzal, hogy leplezni tudjam, mert tudta, hogy tartok tőle és félek is, de mégis legbelül valami azt súgta, hogy tényleg nem lenne képes bántani, de az okot nem tudtam… - Miért beszél így róla?! – oké nem mondott még semmi csúnyát se, de akkor se akartam azt, hogy bárki rosszat mondjon róla. Mindig is úgy gondoltam, hogy jó ember lehetett édesanyám, legfeljebb rossz társaságba keveredett, vagy ki tudja. Nem tudom, hogy milyen élete volt, mert semmit se tudok róla. De érzem, hogy neki se lehetett könnyű életem, s a Laytonoknak is van valami közük hozzá. Egy ismeretlen férfi vitt abba a házba, s egy ismeretlen férfi is hozott el onnét… Túl sok a rejtély, a kérdés és annyira kevés a válasz, hogy kezdem úgy érezni, hogy sose fogok rábukkanni a múltam darabkáira, arra, hogy ki is vagyok valójában. - Ismerte édesanyámat?! – fordulok felé csodálkozva. Nem akarom elhinni, ez az egész képtelenség. Miként lehetséges az, hogy édesanyám járt erre felé, de mégse tudtam róla? Miként maradhatott ennyi éven át titkon, hogy utána egy borús és esős napon végül az igazság fellebbentse a leplet magáról? – Honnét? Mikor járt itt? – kérdezem sietve, mert tudni szeretném. Szeretném tudni, hogy mégis miként találkoztak, mit tud róla mesélni. S ekkor a remény apró szikrája felcsillant a szívemben. A férfi reakciója igazán meglep. Mintha nem örülne annak, hogy arra a nőre emlékeztetem őt. A nevet ízelgetem, elraktározom, hiszen lehet még később jól jöhet a kutakodáshoz. Talán még sincs minden veszve és rájöhetek arra, hogy édesanyám ki volt valójában. Végül lassan lehajolok és felveszem a férfi sapkáját és felé nyújtom. Kár lenne, ha a sárban maradna továbbra is, de úgy érzem, hogy most ez lehet a legkisebb gond. - Miért számít az, hogy honnét tudom? A lényeg, hogy tudom Johnson volt a neve. – s ekkor kicsit határozottan cseng a hangom. Nem fogom neki elmesélni azt, hogy az életem nagy része hazugságra épült, de ebben biztos vagyok. Biztos vagyok abban, hogy édesanyám neve Johnson. S lehet nem éppen a legvidámabb napomon derült ki, de kiderült és az is több volt a semminél. - Jóban voltak? Tényleg ismerte őt? – s a hangom bizonytalanul csendül. Nem lépek se hátrébb, se előrébb. Egyszerűen ott maradok és figyelem őt. Nem érdekel az se, ha bőrig ázok, vagy esetleg lebetegszem emiatt. Nem akarok elfutni. Válaszokat szeretnék kapni és Achilles talán tud nekem segíteni.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Hú, de gondolkodik! Nagy titkok vannak itt és elég szarul álcázza, hogy el akarja mondani, de nem lehet. Ehh, mit kell ezen ennyit? - Hát alakítsd vissza, ha szar! Nem rimánkodni kell, hogy segítsen meg az ég. A vallás nem erre van. Imádkozz és tartsd szárazon a puskaport, ezt mondtuk a seregben is. De ez a csaj nem olyan alkat. Be is csinált, hogy csúnyán néztem rá. Talán van esély, hogy megnyugszik, mintha elindult volna valami. - Fú, de érzékeny vagy, kisanyám! Hát még nem is mondtam semmit arról, hogy mekkora kurva volt az anyja. Mert nem is tudom, de szerintem az volt. Elég könnyen megkaptam. Egyszerűen csak felhúzott, hogy talán miattam pottyant ki belőle ez itt. Persze, hogy nem érti és úgy néz ki, nincs is hozzászokva az ilyen temperamentumhoz. Visszakérdez, de minek, mikor egyszer már elmondtam? Ezek a nők, te jóságos Szűz Mária és Szent József, meg a betlehemi jászol összes házijószága! - Tudom is én, 20 éve? Valahogy úgy. Hát összefutottunk. Majd elmondom én bővebben is, de előtte teregessen ő, ha már így elém jött. Most? Most kellett ez? Ha sose jövök Fairbanks-be, nem derül ki, mi? A sarkamra állok, ezt is megoldom. Nem lehet nagyobb ügy, mint bármi más. Felelősség. Azt szeretem egy bizonyos mértékig, de nem akármilyet. Végrehajtóként imádtam a melót és a terhet. De apaként még nem próbáltam. Dühöngök is elsőre. - Kislány, ne legyél hülye... Ez kurva kevés így. Most én magyarázzam el, hogy akitől tudja, az tudhat többet is? A maffia aztán ért az infók beszerzéséhez, megmutathatom, ha akarom, de inkább beszéljen. Annyira maga alatt van... Ami azt illeti, én meg nem tudom, ki volt az apám. Talán az, akit annak hívtam, talán nem, de az számít, hogy mit gondoltam. Aki mellém állt és felnevelt, aki példaképem lett, az az apám. A genetika meg bassza meg. Ahogy elnézem, hozzám semmi köze ennek a lánynak, az arcába nem jutott belőlem. Hálistennek. - Megdugtam anyádat, mert őt hívta a portás, mikor kurvát rendeltem. Hamar ment, nem is dumáltunk sokat. Csak kérdeztem, hogy ezek a csodák honnan vannak és aszonta, a szüleitől kapta - intek fejemmel az ékszerekre. - Aztán leraktam a pénzt a szekrényre, felöltözött és húzott is el. Csoda, hogy a nevére emlékszem... Az eső ömlik a fejünkre, mintha még nagyobb nyomást akarna ránk helyezni. Én állom, de a lányka már így is remegett. Most pedig megmondtam, mi volt az anyja. És hogy én ki lehetek. De semmi se biztos. Kíméletlenül őszinte voltam, mert nem akarok finomkodni. Én nem az az ember vagyok. - Szóval kislány, érted már, miért érdekel, hogy mit tudsz még? Legszívesebben most azonnal elrángatnám valami klinikára, hogy nézzenek meg minket, mennyiben egyezünk. Nem engedem úgy el, hogy majd csak lesz valami. Apa vagyok vagy nem vagyok, tudnom kell! Utána foglalkozom a többivel. Jolly Joker pihenget, de már nézeget is felém és prüszköl. Odamegyek, megsimogatom a sörtéjét, megpaskolom a homlokát és rámorgok. - Jól van, pajti, itt vagyok! Maradj szépen. Még egy kicsit... Félelem és csodálkozás. Mint amikor én először láttam kitörő vulkánt. Valahol kezdem érteni ezt a lányt és ha tényleg az enyém, akkor gatyába kell ráznom. Egyszerűen nem tudok legyinteni, hogy te vagy az, leszarom, menj innen. Nem. Annak következménye lesz, ha elpottyantottam. És vállalom a felelősséget. Nekem nem lehet gyenge lányom!
A kijelentésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm és a jól felépített álca hamar megrepedezik még, jobban, mint az elmúlt percekben. Nem fogok magyarázkodni egy idegennek, mert felesleges lenne. Lehet, hogy neki se volt könnyű élete, de attól még nem ismer, nem tudja, hogy miként nőttem fel és miként lett belőlem feleség. Fogalma sincsen arról, hogy nem lehet csak úgy mindent visszafordítani. Főleg akkor nem, ha állítólag mindenki meghal a közeledben, aki fontossá vált számodra. Lehet, hogy valaki természetes módon, de attól még haltak meg olyanok is, akiknek nem kellett volna és akinek a haláláról én tehetek… - Ahogy mondani szokás, holtak jót vagy semmit. – nem húzom fel magamat felesleges lenne. Nem érzem azt, hogy jogosan beszélne így édesanyámról. Ha tényleg megérdemelte volna, akkor nem születtem volna meg. Nem tartott volna meg és nem ment volna innét olyan messzire. Talán valaki elől menekült és úgy keveredett ebbe az egészbe, de akkor se akarom, hogy bárki is így beszéljen róla. - Körülbelül 20 éve? – s hirtelen fura érzés fut át az agyamon. Végig pillantok rajta, de a se stílusa, se a külseje nem hasonlít rám. Nem, az nem lehet, hogy ő lenne az apám. Az kizárt, hiszen nem valószínű, hogy tévedne egy évet. Ha meg igen, akkor ez a találkozás azt hiszem furább, mint amire ma számítottam. Sietve űzöm el inkább az ehhez hasonló gondolataimat, mert ez a kósza gondolat eléggé abszurd. - Maga mindenkivel ennyire barátságos? – s hangom még mindig ártatlanul cseng. Puszta kíváncsiság az egész. Még is mit vár? 7 évig Toszkánában nevelkedtem, azt hittem, hogy ők az igazi szüleim, de tévedtem. Ők semmit se tudtak rólam, mert valaki egyszerűen csak otthagyott. Egyedül az esküvői meghívóból tudtam meg az igazi nevemet. Nem értem, hogy mégis mit vár tőlem. Egy ház vagy éppen birtok foglya voltam, így nehéz lett volna túlzottan kutakodni. Most kaptam lehetőséget, erre pont belé botlok. Szerintem még Morgó is barátságosabb a mesében, mint ő. S pluszban ő még ijesztő is. Szavai hallatára veszek egy mély levegőt. Tényleg eléggé jámbor teremtés vagyok, de ezek a szavak fájnak. A szívem még inkább vérezni kezdett, de nem mutattam jelét. Arcomon semmilyen érzelem nem tükröződött. - Lehet, hogy Ön könnyűvérű nőkön éli ki a vágyait, de édesanyám nem volt az! Ha az lett volna, akkor most nem állnék itt magával szemben. Valószínűleg okkal keveredett az Ön közelébe, így ne említse azon nőkkel együtt. – kérés volt, nem parancsoltam. Egyszerű gyermek kérése volt a férfihoz. Nem akarok arra gondolni, hogy édesanyám olyan nő volt. De ha azt vesszük, akkor én is az vagyok, valamilyen szinten. Lefekszem a férjemmel, amikor se nem szeretem őt, se nem akarom érezni őt olyan értelemben. Egyszerűen csak teszem azt, amit egy jó feleségnek tennie kell. Semmi több, sietve rázom meg a fejemet és összefonom a karomat magam előtt. - Nem tudok semmit se. Sokáig azt hittem, hogy egy olasz család gyermeke vagyok. Én is véletlenül tudtam meg azt, hogy Johnsonnak hívják édesanyámat. Így hiába várja tőlem a csodát, vagy a lelkének a megnyugtatását, hogy nem vagyok az Ön gyermeke…- s a végére a hangom is elcsuklik. Valószínűleg mind a kettőnk fejében átsiklott ez a gondolat és lassan megérintem újra a nyakamban lógó medált. Tényleg igaz lenne? Valóban ő lenne az apám? S lassan pillantok arra a férfira, akinek legszívesebben hátat fordítanék, de még se teszem. Egyszerűen csak állok őt és őt figyelem. – Ha emlékszik az ékszerekre, akkor valószínűleg annak a nőnek vagyok a gyermeke. Nem loptam, se nem kaptam az ékszereket. Édesanyám hagyta rám, miután ő meghalt. Én pedig évekkel később kaptam meg őket. – teszem hozzá szelíden és barátságos hangnemben, mintha minden kétely és félelem tova szállt volna, de nem. Viszont megtanultam, hogy erősnek kell lennem. - Miként nézett ki? – teszem fel a nagy kérdést. Sokszor képzeltem el, hogy vajon mennyire hasonlíthatok rá. Vajon a szemének a színe ilyen színben pompázott? Valószínűleg nem ilyen kérdésre számított, de ő választ adhat olyan kérdésekre, amik segíthetnek a lelkemet kicsit összébb foltozni.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Tök lényegtelen, hogy hogyan mondtam, amit mondtam. Nem tudom, mennyire akart szólni a nő. Lehet, hogy akart, de már nem talált meg. Ha ilyennel szembesül az ember, persze, hogy felhúzza magát. Az ilyen idegbeteg fajta, mint én, biztos. Ez van, na. Arra kell figyelni, ami van és ami lesz. Úgy kell csinálni, ahogy akarom, hogy legyen. Nem túl finoman, de ezt mondtam Madisonnak is. - Ugye? - mondom, mikor megérzem rajta, hogy sejti, miről van szó. Mint ég és föld, olyanok vagyunk mi ketten. Külsőleg is, belsőleg is, ahogy látom. De tapasztaltam már csodákat... A szavaira tök fölösleges lenne bármit mondani. Nem az számít, hogy mennyire vagyok barátságos. Az igazat kajtatom és kurvára nem jön elő. Csak a hiszti, a hiszti. El kéne mesélnie a fél életét egy idegennek, de már ő is érzi, hogy lehet, mégse vagyok annyira idegen. Nem nagyon leszek én már barátságosabb, amíg ez van. Ajjaj, kezd összeomlani. Nem mutatja, de most megrendült. Erős, kívülről azért erős. Tud valamit. Ez tetszik. Megvédi magát, de eddig el kellett menni. Hátha kiköhögi végül. - Madison, te nem láttad. Ha volt oka, nem derült ki. Nyomozót meg erre én nem fogadok. Ő nyomozzon, ha akar, én leszarom, milyen élete volt annak a kurvának, meg a többinek. Ami érdekel, azt meg szoktam kérdezni. Maggie Johnsontól is megkérdeztem és pont annyi érdekelt. Őrzőnek szar lett volna, mert semmit nem tudott meg rólam, szóval tökmindegy, úgyis halott. De ez a csaj itt előttem, ez nem mindegy! Olaszok? Az itteni Alfa is digó. De nem kéne kombinálni a semmire... - Jól összekeverte valaki az életedet. Szar ügy. Ezt ismerem én is. Anyámon egy hajónyi matróz ment végig, bármelyik lehetett az apám. De túlléptem ezen. Most meg az a kérdés, hogy én apa vagyok-e. Nem, nem ő fog megnyugtatni. Tényleg nem. Odanyújtja a sapkát, de nagyon genyó leszek és nem veszem el. Szarok arra a kis szövetdarabra, mikor ilyenekről van szó. Karba tett kézzel feszítek és megint nyersen közlöm. - Te tudnál nyugodt lenni, amíg nem látod az igazat? Kibaszottul mások vagyunk, de ha anyád tényleg nem olyan nő volt, akkor tudod, mi van. Az arca reszket ebben a zokogó esőben. Még a természet is sír, mintha ő is most tudná meg a családi viszonyokat. Lehet, hogy kímélnem kéne. Ha a lányom, lehetnék finomabb. Amilyen sose voltam. Baszki, az a nő ráakadt egy ilyen rusnya képűre, szült neki és itt az eredmény, de nem tudom biztosra. Hát mindjárt megőrülök! Szemei a szemeimet érik, mintha onnan akarná kiolvasni az emlékeimet és ami azokon túl lapul. - Itt valami kurva nagy gebasz van akkor... Azt még megérteném, hogy ékszerrel együtt adja oda valami jótét lélek egy családnak. Azt is, ha ellopja valaki a csecsebecsét. De hogy évek múlva adják vissza? Csessze meg, ez rohadt bonyolult és most már nagyon is kezd érdekelni. A tenyerembe csapok, hatalmasat csattan és Jolly Joker is felkapja a fejét. Megpaskolom az oldalát és rámarok a nyeregre. A csajra nézek és most veszem el tőle a sapit egy bólintással. Csuromvíz, de én is az vagyok. Jöhet a buksimra, már nem számít. Megrázom a fejemet, mint a lovak is. Tele vagyok feszültséggel, ma éjjel még vadásznom kell asszem. - Madison, az ő arcát látom, ha rád nézek. Ilyen volt. Kicsit idősebb kiadásban. Azzal a lendülettel megmarkolom a nyereg oldalát és lendületből felpattanok. Láb átvet és már a ló hátáról pofázok: - Mindent kiderítünk. Te és én. Nem fogadok el ellentmondást! DNS-teszt, az az első. Tudod, ez a sejtes akármi. De most azonnal! Előadtam a műveltségemet. Én képes vagyok most azonnal keresni egy éjszakai dokit, aki megcsinálja. Akár jó pénzért. Ha nincs, akkor holnap reggel. Közelebb irányítom a lovat, akinek léptei egész szolidan kopognak. Ha Madison nem menekül el, megint barátkozik vele. Egy ártatlan szív ennyire bejön neki. Meg a haja, ugyanis megint utána kapkod. Csattannak a fogai, tetszik neki a rőzse. Mintha szalmabálát rágcsálna. A fejemmel intek a csajnak, hogy üljön fel mögém és vinném, mint a rongyot. A szemeim azt sugározzák, hogy bele is hal, ha nem enged... A felhők sírjanak, az ég rendüljön meg és legyen fátyolos a Hold, mint az éjszaka könnyes szeme, de én inkább elügetek, hogy a mese végére járjak. Ez a csaj...a lányom? De fura kimondani és korai is. Feje tetejére áll az életem, ha ez igaz és még nem tudom, mi lesz, de akkor át fogom gondolni. Emlékszem az őseimre és azt akarom, hogy az utódaim is emlékezzenek rám. Ha ő az első, hát így legyen. Amúgy meg legközelebb istenemre megcsinálom gumival, akkor legalább megvan a tuti...
Nem akarom még mindig elhinni az, ami felüti a fejét. Nem az nem lehet, nem is hasonlítunk egymásra. S most ezt nem csak azért mondom, mert ilyennek neveltek fel, hanem mert részben én tényleg ilyen vagyok. De legfőképpen szelíd, barátságos és olyan, aki a benne lakozó szeretetből adni szeretne másnak. - Nem, az kizárt. – szólalok meg sietve, még ha túl egyértelműnek is tűnik most minden. Egyszerűen nem tudom elhinni, így inkább sietve rázom meg a fejemet és űzöm távol a hasonló gondolatokat is. Előbb végére kell járni, de a megérzéseim eddig se hagytak nyugton. Miért pont most krepálnának be? - Gondolom téged meg nem igazán érdekelt, csak az, hogy jól teljen el az estéd. – nem vetem a szemére, sokkal inkább halkan cseng a hangom, mintha csak költői kérdésnek szántam volna. Mintha egyszerűen már nem bírnám a gondolataimat és a kétségeimet. Nem akarom, hogy elkezdjen nyomozni utána. Majd én, ha lesz rá lehetőségem. S ahogyan ma is sikerült kiszöknöm, úgy máskor is fog, amíg vissza nem tér a férjem. Az emberei nem olyan szemfülesek, mint ő. - Talán az, vagy csak egyszerűen időbe telik, amíg mindenre szép lassan fény derül. Nincs veszet ügy, amíg az ember fel nem adja. – nem vagyok Sherlock Holmes, de nem fogom feladni. Hiszek abban, hogy egyszer kiderül az, hogy hova is tartozom. Eső nélkül szivárvány sincsen. Lassan bólintok arra, amit mond, de még mindig nem igazán sikerült megnyugtatnia. Egyszerűen nehezen tudom elhinni az egészet. Azt, hogy esetleg tényleg ő lehet az apám, azt hogy ismerte az édesanyámat és ez az egész helyzet abszolút. Egy paci hozott össze minket, az, hogy nem tudtam csak úgy tovább sétálni az esőben. Erre kiderül, hogy lehet megtalálta az egyik igazi szülőmet? Nem, az képtelenség. Ahhoz túl nagy mázlistának kellene lenne, de a talán végre a küzdés meghozta az eredményét és az égiek megsajnáltak. - Ezzel egyetértek. – jelentem ki határozottan, mert egyre inkább kezdem én is úgy érezni, hogy itt sötét titkok vannak. Nem értem, hogy miért bíztak másnak a gondjára, majd miért hoztak el, miért kellett férjhez mennem. Több mindenről lehet itt szó, mint amennyire eddig rájöttem. Több van itt holmi alvilági kapcsolatoknál, drágakő csempészésnél. Mr. Layton családja túl nagy titkot őrizhet. Mondjuk azt se értem, hogy az ékszereket miért nem kaphattam volna meg. Miért akarta azt az a férfi, hogy ne kerüljön hozzám, de most már talán azt is értem. Eme férfi is azt ismerte fel először. Tény, hogy nem hétköznapi volt, de akkor is fura… - Kicsit? Mennyi idős volt? – csapok le egyből a dologra, mert tényleg érdekel. Tényleg érdekel, hogy vajon mennyi idősen mondott le az ő életéről azért, hogy én élhessek. Legalább egy fényképem lenne róla… - És ha én nem akarom? – kérdeztem remegő hanggal, mert tényleg úgy festett, mint aki nem tűri az ellentmondást. Más részt meg késő volt és amúgy is biztosan sokan várnak ilyen tesztek eredményére. Meg amúgy se két perc egy ilyen. Nem mehetek, nem lehet. Ebből csak még nagyobb baj lesz. Szinte érzem azt, ahogyan a két vállamon az angyal és az ördög viaskodik. Figyelem a férfit, de nem mozdulok. Mintha csak gyökeret eresztettek volna a lábaim. Érzem, ahogyan egyre inkább kezdek elázni az esőben, de most ez a legkisebb gond. Végül remegve nyújtom felé a kezemet és hamarosan már mögötte ülök a lovon. - Késő van, mégis hogyan akarod kideríteni?- kérdezem kíváncsian, majd a kezem köré siklik, hogy nehogy leesek, miközben elindultunk. De én is tudni szeretném a választ. Végre legalább egyik kérdésemre választ kaphatok.
|| Bocsi, picit gyenge lett.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A természet tréfája és a szellemeké, hogy pont akkor küldtek le egy lelket, mikor azzal a csodálatos szépségű nővel egyesültem. Őt másolták le, nem engem. És évekig várattak, most kell megtudnom. Véletlenül, de nincsenek véletlenek. Csak nézek szótlanul arra, hogy ő is küzd az elgondolás ellen. Ő. A lány. A lányom? Talán. - Látom, találkoztál már férfival. Így működünk. Ritka az, amikor többet látunk bele egy ilyen együttlétbe. Az első szerelmemmel más volt, de arról neki fogalma sem lehet. Foggal és karommal egymásnak esni, aztán visszaalakulni és véresen fetrengeni egymáson a poros őserdei úton. Meg Penelopéval, a szellem asszonyával. Maggie csak egy lyuk volt, amit betömtem és jól esett. Vállalom is. - Az idő érdekes dolog. Minél több van mögötted, annál jobban érted. Három és fél évszázad. Még gombócból is sok, mert én kurvára nem vagyok édesszájú. Feladni nekem se szokásom és talán ezt az erőt tudtam átadni a gyerekemnek. Kész tényként kezelem, pedig még nem tudok biztosat. A falka miatt jöttem ide, beszélni velük, tárgyalni és talán megküzdeni az elismerésért, helyette mit találok? Egy törékeny nőt, aki feje tetejére állítja az életemet. Ha ő ő, nem engedem el. Lesz neki apja, nekem meg gyerekem. A picsába, de fura ezt kimondani! - Mit tudom én? 20 és 30 között valahol félúton vagy utána. Lehet, hogy nem így volt. Fogalmam sincs. Egy nőcske volt, akinek a szent ékszerei voltak érdekesek és kész. Az arcokra szoktam emlékezni és Maggie Johnson most itt vergődik előttem. Többet viszont nem tudok adni. Csak kapni, remélem. - Akkor elég szarul fogod érezni magad közben. A hangom nyers és kíméletlen. Képes lennék felkapni és elvinni úgy, mint a conquistadorok az indián nőket. De érzem, hogy már indulna a lába, csak kell neki a noszogatás meg a fenyegetés. És jön. Igen, van vér a pinájában. Egy határozott rántás és már mögöttem van. Jolly Joker megrázza a fejét, érzi, hogy a jópofa lányka a hátán van. Prüszköl és nyerít egy nagyot. Dobbant is az első, majd a hátsó lábaival. - Jól van, pajti. Itt az új haverod, boldog lehetsz. Ezzel a lóval udvariasabb vagyok, mint a csajjal. Hagyom, hogy belekaroljon a hasamba vagy a mellkasomon fonja át könnyű kis karjait. Édes teher és ahogy érzem a közelségét, látom benne, hogy különleges. Megvan benne az, ami sok emberben nincs. Érzi az erőket. Megrántom a gyeplőt és a ló felszegett fejjel kezd ügetni. Patái nagyokat koppannak a kövezeten és lassan elhagyjuk a medencéket. Nem tudom, hová megyünk, de majd valahol találok egy éjjeli ügyeletet. Egy igazi férfi nem kér útbaigazítást. Egy igazi katona méginkább nem. - Majd meglátod. Erre nem lehet aludni egyet. Egyszerűen tudni kell, honnan jöttünk és kik vagyunk. Közlöm nyersen, de hangomban már játszik a kíváncsiság is. Merőben új élmény lesz és új felelősség. Így nem megyek a falkába. Előtte le kell rakni vagy hazavinni, ha végeztünk. És illene megismerni, most pedig kivételesen érdekel az illem. - Mesélj magadról! Olasz család? Én mexikói vagyok. Vadászboltom van Anchorage-ban, onnan lovagoltam fel, hogy ezt a várost is lássam. A bérgyilkos szakmáról nem ejtek szót, mert bizalom nincs még. A ló léptei halkan kopogtatják ki belőlem a nyugtalanságot és ahogy rázkódom a nyeregben, egyre inkább otthon érzem magam. Egy másik élőlénnyel, nem a betonon, nem üveg és tégla közt, hanem hús a húson, test a testen. Élet. Csak úgy áramlik. Alattam és mögöttem. Hova a faszba megyünk, nem tudom, de istenemre mondom, én találok egy klinikát még ilyenkor is, az hétszentség! Az eső pedig megérzi, hogy két szív közelebb került egymáshoz és víz áradatjának nem szabad azt szétválasztania, ezért lassan csillapodik. Eleinte még veri a sapkám ellenzőjét, de lassan már csak a csöpögés marad kopogás nélkül. Tisztul az éjszakai égbolt, zárnak a felhők csatornái. Szárazak nem leszünk, de egy kicsit könnyebb így az út.
I was born without this fear Now only this seems clear I need to move, I need to fight I need to lose myself tonight
Whoa, come with me now
Whoa, come with me now I'm gonna take you down Whoa, come with me now
Ez képtelenség, hogy ennyi éven át itt éltem, de még se találkoztam vele. Miért pont most? Miért akkor, amikor még én se tudom, hogy hirtelen mi legyen a következő lépés? Talán ő lehet az egyik segítő kéz, a másik meg Lilian? Nem tudom, de minél hamarabb rá kell jönnöm arra, hogy ki ő nekem. Tudnom kell az igazság, mert már így is túl sok a hazugság az életemben. A kijelentésére csak bólintok, mert nem mennék bele ebbe az egészbe. Nem akarok Gerard-ról beszélni, vagy akkor a szerelemről, amiről megfosztottak tinédzser koromban. - Vagy csak annál kuszábbak lesznek a szálak. Gondolta volna? –teszem fel a kérdés óvatosan és kicsit talán remegő hanggal. Mert még mindig nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ő lehet az én papitom. Nem, az egész fura. Több, mint 20 éve láttam meg a napvilágot, de mégis most kerülne elő? Tényleg az ő lánya lehetek? Tényleg ismerte anyát, még ha csak egy rövid menetig is? Miért tartott meg, ha sose volt köztük szerelem? Megannyi kérdés kering a fejemben, de egyikre se tudok választ adni, legalábbis most még nem. Idővel talán szép lassan minden kiderül. - Héé, ne beszéljen így róla. Miért nem tud kedvesen beszélni valakiről, vagy valakivel? – kérdezem kicsit riadtan, mert tényleg a frászt hozza rám, ha pedig ő az édesapám, akkor ezen változtatni kell. Szeretném megismerni, de ugyanakkor legszívesebben el is futnék. De én olyat sose tettem. A könnyeimet is csak akkor engedtem szabadjára, ha senki se látta, vagy csak két személy előtt mutattam meg a gyémántok csillogását a hold vagy éppen a napfényében. Csillogtak, de most az esőnek köszönhetően nem is láthatná, de nem engedek se az ijedségnek, se a fájdalomnak, ami a szívemre telepszik a szavainak köszönhetően. - Elhiszem, hogy maga számára semmit se jelentett az édesanyám, de inkább ne mondjon semmit se róla, ha nem tud kedvesen beszélni róla. Nem ismertem, de érzem a szívem mélyén, hogy jó ember volt, ahogyan maga is, ha éppen nem hozza a frászt az emberre. – nem kizárt, hogy a hangom néha kicsit meg remeg, de akkor se bántó. Sokkal inkább szeretettel van átitatva és inkább kérés, hiszen nem ismertem őt, de tudom, érzem, hogy nem volt rossz asszony és nem érdemli meg azt, hogy így beszéljenek róla. Szavaira csak összerezdülök és végül inkább elfogadom a felém nyújtott kezet és hamarosan már mögötte ülök. Nem szeretnék bajt, illetve a kíváncsiság is hajt. Elmosolyodom, amikor meghallom a paci reakcióját és kicsit meg is simogatom az oldalát, majd pedig a férfit karolom át, mert nem szeretnék lepottyanni, s amíg az eső nem csillapodik, addig még a fejemet is kicsit a hátának döntöm és próbálom kihámozni a dolgokat, s összerakni a fejemben a képet. - De ilyenkor már senki se dolgozik, vagy van itt ismerőse? – s fel se tűnik, hogy már nem tegezem, hanem újra magázom, de túl nagy a káosz bent és sok mindent nem értek, miközben a vihar is kezd csillapodni. Érzem, ahogyan a szívem hevesen dobog arra a gondolatra, hogy megtaláltam édesapámat. A kérést hallva riadtam kapom fel a fejemet, majd megrázom, de nem láthatja azt. - Vannak olyan mesék, amiket nem lehet csak úgy elmesélni, majd talán idővel. S igen 7 éves koromig ott nőttem fel, majd idekerültem, de most nem lehet… - jegyzem meg sietve. Amíg nem tudom, hogy az egész csak kitaláció,- bár a férfi is eléggé döbbentnek tűnt, ahhoz, hogy elhiggyem igaz a dolog,- s nem a férjem akar próbára tenni ilyen aljas módon. - Mesélj inkább te és arról, hogy mit forgatsz a fejedben. – szólalok meg kicsit félénken, mert tényleg nem értem, hogy honnét szeretne orvost keríteni ilyenkor, illetve tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy ő vele mik történtek. Ha ő az igazi apukám, akkor tudnom kell, hogy milyen élete volt és mindent róla. Egyszerűen csak megszeretném ismerni, még ha ő nem is ismerhet meg engem teljesen, vagy csak idővel…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
A szellemek nekem se mondtak egy szusznyit se, hogy ez van. Csak az eős zúdult a nyakamba, hogy a hidegzuhany már ne legyen olyan megrázó. Kurva kegyesek, tényleg. A szálak kuszák és mi ketten itt a padok között, a főtér mesterséges tavai előtt nem fogjuk őket kibogozni. El kell innen takarodni okosabbhoz, szakemberhez és aztán leülni megbeszélni az egészet. Baszki, ez azért nem lesz egyszerű menet. Befosattam Madisont és most is remeg, mint a fátyol. A nagy kérdéseket félreteszem és a jelenre koncentrálok, arra, amit most meg lehet oldani. - Felejtsd már el a hülyeségedet... - közlöm normál hangerőn és nyersen. Nem tudom, mit kell itt pörögni azon, hogy nem tudok diplomata lenni. Kedvességből még senki nem épített katedrálist. Mi a szart csináltak vele, hogy ilyen érzékeny lett, nem tudom, de ha tuti, hogy belőlem lett, akkor megedzem. Nekem nem lesz töketlen gyerekem, ha belehal, akkor se! Prédikál itt, de teljesen értelmetlenül. Ez engem nem érdekel és szóra se méltatom. Jó ember vagyok? Ezt se mondták még. De nem baj. A gyerek mindig olyan oldalát kapja meg a szülőnek, amit senki más. Apám és anyám se voltak olyanok mással, mint velünk. - Tököm tudja! Megnézzük, csak találunk valakit. Egy klinika kell, kórház, rendelő vagy tőlem hívhatják pajtának is, csak mutassák ki, hogy mi van? Anchorage-ban rögtön tudnék kettőt is, akihez az éj közepén elmennék, de a faszom fordul vissza a cél elől. Ekkora városban kell lenni valaminek, ami nyitva van. Nehogy már csak cigit lehessen kapni éjjel! Olyan bolttal a mi városunk is tele van. - Na, szivi, figyelj! Kérdeztem valamit és te válaszolni fogsz, különben bokádnál fogva viszlek a kórházig, világos? Hogy nyomatékosítsak, rá is markolok a lábára. A bokáját nem érem el, de a csöppnyi, vékony kis térdét olyan erővel tudom megfogni, hogy elképzelheti az egészet. Meg is csinálom, ha kussol, kilógatom és könyörögni fog, hogy visszaülhessen. Nekem egy gyerek nem mond ellent. - Most mondtam. Ha nem esett le: megnézetjük, hogy tényleg a gyerekem vagy-e. Utána meg lesz beszélve... Annyit mondok, amit tudok. Jolly Joker közben közepes tempóban üget végig a városon. Már kidobta, amit korábban megevett, lesz melójuk a köztéri takarítóknak. Jó kis társ, amúgy, szeret nagy sétákat tenni, ezen a kövön is, amit én egyébként nem szívlelek nagyon. A házakat elnézegetem közben. Akad, amelyik nagyon tuti, de azért elég modern és idegen művészet ez. A faviskóm Anchorage-ban sokkal coolabb. Meglátom a "Memorial Hospital" feliratot és a gyeplővel, meg a lábammal arra terelem a kisöreget. Feje szépen bólogat, ahogy engedelmesen követi az utasítást és rátérünk egy nagyon széles utcára. Az esős idő ellenére valami csoportosulás fogad. Á, mozi, éjjeli előadás. Ilyenben még sose voltam, csak a tévéig jutottam el. Mozgókép nagy vásznon. Ott ülnek órákat és pattogatott kukoricát esznek vödörből. Fel nem foghatom, minek... Minket pedig úgy megnéznek, mintha érdekesebbek lennénk a filmeknél. Mert azok is vagyunk! A fényképezés nem annyira tetszik a lónak, dühösebben prüszköl, én meg integetek az embereknek, hogy ne csinálják. Hát emlékezetes lesz a bevonulásom Fairbanks-be. Mint Jézusé virágvasárnapon...
Nem értettem, hogy miért viselkedik így, s abban se voltam biztos, hogy ennél kedvesebb változata is létezik, de a remény hal meg utoljára. Ha tényleg ő az édesapám, akkor nem tudom mi lesz. Általában tudtam, hogy milyen lépemnek mi lesz a következménye, de most fogalmam sem volt. Nem számítottam arra, hogy esetleg csak így az életembe fog csöppeni az a személy, aki a nemző apám. A szavaira csak csodálkozva pillantottam rá, de inkább már nem mondtam semmit se. Elégszer hozta már rám így is a frászt, pedig találkoztam már egy-két sötét alakkal, de hirtelen még ők is semmiségnek tűntek hozzá képest. Volt benne valami ijesztő, de ugyanakkor valami szerethető is, de nem tudnám elmondani, hogy mi miatt éreztem az utóbbit. Általában képes vagyok meglátni a jó dolgokat az emberekben, de benne mit láthattam, azt nem tudom, de talán majd idővel világossá válik ez a dolog is, ahogyan a többi is szép lassan értelmet nyer. - Nem hiszem, hogy bárki ott lenne már, de gondolom anélkül úgyse válunk el, hogy meg ne próbáltuk volna. – szólalok meg egy barátságos mosoly keretében. Bár érzem, hogy ez veszett ügy. Késő van már, de én is szeretném tudni az igazat, hiszen annál hamarabb múlhat el ez a fura káosz, ami bennem van, vagy pedig még nagyobb lesz… - Maga nem szokott senkivel se kedves lenni és úgy bánni, ahogyan megérdemli? Válaszolni fogok, ha úgy érzem készen állok rá..– kérdezem csodálkozva, majd amikor megfogja a lábamat, akkor kicsit arrébb rántom. Ha szereti frászt hozni az emberekre, akkor már tökélyre fejlesztette, de lenne még mit csiszolódnia a másik irányba. Tényleg nem mertem és nem is tudtam volna mit mesélni. Sok olyan dolog történt az életemben, amit senkinek se mondhatok el… - Amúgy meg, ha a lányod vagyok, akkor lehet nem kellene állandóan a frászt hoznod rám. – jegyzem meg alig hallhatóan. Talán úgy, mint egy riadt őzike. De tényleg simán elmehetne ijesztgetőnek. Biztos vagyok abban, hogy mindenki rémálmát valóra tudná váltani. Én se gondoltam volna azt, hogy egy idegen ennyire képes lesz többször is megijeszteni, hiszen nem vagyok nyuszi, se gyáva. - Értettem, de én meg mondtam, hogy valószínűleg már senki se lesz ott. Legalább ígérd meg, hogy velük kedves leszel… - a hangom inkább reménykedően és kedvesen csendül. Nem akarom megmondani, hogy mit tegyen, de örülnék neki, ha nem hozna frászt senkire se. Ez amolyan lehetséges lánya kérés volt. Egyikünk se volt biztos, de mind a ketten valószínűleg úgy gondoltuk, hogy ő lehetett az elveszett családtag, akinek a létezésére szinte semmit se tudtunk, vagyis én tudtam, hogy valahol van egy édesapám, de azt sose gondoltam volna, hogy ő lesz. Közben pedig egyre közelebb érünk a kórházhoz, de előtte még egy kisebb tömeg mellett is elvonulunk, akik az éjszakai vetítésre várnak, de amikor meglátom a telefonokat, akkor automatikusan fordítom el a fejemet, mert ha ez a kis kalamajka kiderül, akkor utána nem hiszem, hogy túl sok szabadságot fogok kapni. Pedig, ha ő az édesapám, akkor szeretnék még vele találkozni és jobban megismerni őt. - Mesélj magadról. – kérlelem őt, miközben egyre közelebb érünk a kívánt célhoz és közben még a szél, illetve az eső is csillapodni kezd, még ha a lelkemben tomboló érzések egyáltalán nem…
What can I do?
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Amiről nem tudom, hogy végződik, azon én nem agyalok sokat. Hagyom menni a dolgokat, amiket irányítok és amit nem tudok, azt inkább körbejárom. Aztán vagy megoldom vagy szétverem vagy lehugyozom. Nem kell bonyolítani. - Kezded érteni a dörgést. Nekem nem elég az, hogy á, úgysincs nyitva. Odamegyek, bekopogok és ha senki nem motoszkál, csak akkor lovagolok tovább. Madison fejében a rémület és a zavartság együtt társasjátékoznak. De tényleg figyel a dolgokra és alkalmazkodni is tud. Meg közben pofázni. Ez a kedvesség a vesszőparipája. Egy morgással vegyes fújás a válaszom. Felesleges rázni a rongyot, az a házikutyáknak való, mikor unatkoznak az udvaron. De ha az kell, hogy kivert ebként bánjak vele, megkapja. Én szóltam... Rámarkolok a térdére és úgy megrántom, hogy majdnem kiesik oldalra. Gyorsan elkapom a karját, hogy ne landoljon fejjel a betonon. Ha ez se lesz elég, tényleg felrántom és a bokájánál fogva fogom lógatni. - Na, érzed már? Elvigyorodom, ahogy betöröm. Élvezet látni a fejlődést, amit én hajtok ki. Őszintén szólva szeretném, ha nem is kéne a lábát szorongatnom, hanem anélkül is menne a beszélgetés. Ha így lesz, akkor visszapaszírozom hátra és csak úgy engedem el, hogy megint belém kapaszkodik. Nem eshet le. Hja és a frász. Nem bírja az érzékeny kis lelke. - Horrorfilmeket szoktál nézni? Az élet sokkal ijesztőbb, kislány. Sok kis nyuszi néz ijesztgetős filmeket. Aztán meglátnak és úristen! Mikor ők keresik a félelmet, akkor jó, de ha az találja meg őket, akkor nem. Ezt sose fogom megérteni. - Ügyelet van. Megkérdezzük és ha basznak csinálni akármit, még úgy is, hogy én kérem, akkor megyünk tovább. Sejtheti, mennyire leszek finom. Nem fogom berúgni az ajtót, először tényleg kérni fogok. De ha nemet mondanak, nyomós indok kell, hogy elmenjek és nem fognak szeretni. Nem bánom, nem szeretetért megyek, hanem eredményért. Érzem, hogy bújik, menekül a fényképek elől. Nagylelkű leszek... - Vedd le a sapkámat és húzd az arcodba! Ázott és már a földön is volt, de ha fél a nyilvánosságtól, akkor egy baseballsapka jó szolgálatot tesz. Szembenézek 1-2 fotózgatóval és lassan elteszik a gépeket. Szerintem majd a hátam mögött csinálják. Rákapcsolok és jól megrántom Jolly joker gyeplőjét, hogy eltakarodjunk innen mihamarabb. - Mexikóból jöttem, talán már rájöttél. Imádom a taco-t és a tequila-t, meg a jó borokat is. Az életben az a lényeg, hogy ne hagyjuk elrohanni - válaszolok végre, de csak akkor, ha ő is kinyitotta a száját előtte. Már csak az ereszekről, a fák elázott leveleiről csöpög ránk az eső. Békét lelt az ég haragja és nem kínoz tovább. Újabb tábla hirdeti a kórház közelségét. A sarkon kell befordulni és szerintem ott is vagyunk. Egy sziréna hangja hasít bele az éjszakába és a lovat meg is kell paskolnom, hogy nyugi, nem kell tőle félni. - Mit tanulsz, kislány? Férjhez mentél már vagy még vársz, hogy bekössék a fejed? Az én asszonyom meghalt még Mexikóban, régesrégen. Mese habbal, de ez a hivatalos verzió. Ellenőrizze, ha akarja. Úgyse tudja... És válaszolnia kell, különben az lesz, amit mondtam. Lógni fog, mint paprikafüzér a verandán.
A kijelentésére inkább nem mondok már semmit se. Nem lenne értelme, hiszen minden ember másabb és szemmel láthatóan mi is különbözünk. S itt most nem arra gondolok, hogy milyen tanítatásban volt részem, hogy miként kell viselkednem a nyilvánosság előtt, hanem arról, ami a szívünkben lappang. Bár a szavai és a tettei ellenére valami miatt úgy érzem, hogy az ő szívében is lappang jóság és szeretet, csak túlzottan eltemette magában… Amikor pedig elkapja a lábamat és megránt, akkor egy apró sikítás hagyja el az ajkaimat és ijedtem kapaszkodom meg benne, de valószínűleg, ha utána nem kap el, akkor még az én kapaszkodásom is hiábavaló lett volna. Érzem, ahogyan a szívem hevesebben ver és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg mindjárt vándorútra fog menni vagy egyszerűen csak kiugrik a helyéről. Tényleg nem szokványos férfi, s ha valóban ő az édesapám, akkor nem lesz egyszerű menet. A kérdésére sietve bólintok, hiszen a hangomat rövid időre elveszítettem, megköszörülöm a torkomat, majd csak annyit mondok – Igen-. A kérdésére csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Lehet, hogy aranyló fürtjeim vannak és sok ideig bezárva éltem, illetve élek mai napig, de ez még nem jelenti azt, hogy hercegnőhöz hasonló életem volt. Tudom, hogy az élet ijesztő és egyáltalán nem csak fekete-fehér, vagyis nem a megszokott értelemben. - Nem szoktam nézni, s tudom, hogy az élet sokkal ijesztőbb. Tapasztaltam már. – jegyzem meg halkan, de ügyelek arra, hogy ne áruljak el túl sok mindent. Nem hiszem, hogy Gerard rajongana azért, ha kiderülne, hogy az alvilági pajtásairól beszélek valakinek. Adok is, de nem is és akkor talán többet nem fogja rám hozni a frászt, vagy legalábbis nem ilyen értelemben. - Rendben, de akkor hova is megyünk tovább? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha a városi kórházban nem fogadnak ilyenkor senkit se, akkor nem hiszem, hogy találnánk valakit, aki az este folyamán megtenné. Miközben a kérdés elhagyja ajkaimat, csak abban reménykedem, hogy nem húzom fel őt. Hamarosan pedig kamerák és fényképezők hada jelenik meg a látóterünkben, amikor pedig a sapkát odaadja, akkor habozás nélkül veszem el, de ugyanakkor eléggé meglepődök a gesztusán. – Köszönöm. – szólalok meg egy kisebb habozás után, miután a fejemre tettem és az arcomra húztam a sapkáját. Ezek után nekem senki se mondja azt, hogy az ő szívében nem létezik jóság és szeretet. Egyszerűen csak csiszolni kell rajta, vagy valami olyasmi… - Szóval szeretsz a jelenben és minden egyes napot úgy élni, mintha az lenne az utolsó? Nem hiányzik a szülőhazád? – kíváncsian várom a válaszait. Ő szeretett volna beszélgetni, így nem csoda, ha a kapott információk alapján visszakérdezek. - Részvétem. – sietve ejtem ki ezt az egy szót. – Férjhez mentem már. – de az mellékes, hogy nem önszántamból, ezt jobb, ha nem verem nagydobra. – S jelenleg ruhák tervezésével és varrásával foglalkozom. – teszem hozzá, majd amikor megérkezünk, akkor egyszerűen csak leszállok a lóról és kicsit megigazítom a ruházatomat, illetve megsimogatom a paci oldalát. - Biztos, hogy jó ötlet zavarni őket?- kérdezem kíváncsian, hiszen sose jártam még kórházban, vagyis egyszer, de akkor el is veszítettem azt, aki oly fontos volt számomra, így nem csoda, hogy nem szívesen tenném be a lábamat oda…
Kezdőlap
//
//
