Már fél órája mentem, amikor végre megálltam gondolkodni. Hogyan, merre, miként tovább? Príma, hogy az életem magam mögött fölégettem, de nem tudtam, hova mehetnék ezután… Tisztára olyan, mint egykor, New Yorkban. Annak is mi lett a vége… Nem, nem szabad erre gondolnom, mennem kell. De hová? Nem csövezhetem az utcán éjszaka, márpedig a sötétség egyre jobban leereszkedett a tájra. Sue lenne a kézenfekvő megoldás. Elmennék hozzá, ő biztosan beengedne. Igen ám, de azzal rá hozhatnám a falkát. Nem, az enyémtől nem tartok, de a másik, ami hamarosan fúziósat játszik majd… Tőlük igen. Tőlük rettegek, és még mindig remeg a kezem. Egyetlen reális opcióm maradt most, hogy nem tudom, Yettával mi lesz. A Lovarda felé veszem az utam, és imádkozok azon, hogy Odette ne dobjon ki azonnal. Nem bírnám ki, ha veszélybe kellene sodornom Sue-t, még akkor sem, ha az a veszély képzelt is lehet. Lehet, előrébb kellene hozni Egyiptom időpontját, és lemenni minél előbb, mert máskülönben csak itt maradunk, és kitesszük magunkat mindannak, ami következik. A kerítés előtt megálltam, és a zavaróan mocorgó hátizsákommal együtt vágtam végül neki az útnak. Csak azzal nem számoltam, hogy a lábam fölül beakad majd valamibe, megcsúszok, és befelé fordulva, fejjel lefelé kötök ki, mint aki belelépett valami csapdába. Remek, de még szerencse, hogy ez nem aznap történt, amikor én és Sue erre jártunk. Akkor aztán röhejesen nézett volna ki a dolog. A táska azonban fájdalmasan csúszni kezd, én pedig csak egy kétségbeesett morranással veszem tudomásul, hogy az oposszumom kiszabadult. Földet érve csak fúj rám egyet, aztán el is iramodik valami kiutat, meg persze zsákmányt keresni. remek, most mondhatnám, hogy Hannibál áll a kapukon belül, de ahogy elnézem, inkább nyugat felé iszkol. Én meg csak csendesen lógok ott, mint akinek tényleg nincsen jobb dolga ma. Legalább van időm végiggondolni a helyzetet, és rájönni, hogy ismét elmenekültem. A könnyebb utat választottam, de talán így lesz a legjobb mindenkinek. Na jó, valaki szedjen már le innen!
Fárasztó egy nap volt a mai… Mivel nincs olyan sok lovunk, vendég meg annál több, így szinte reggeltől estig folyamatos üzemmódban pesztráltam a lurkókat, meg tanítottam őket lovagolni. Még jó, hogy van pár visszatérő tanulónk is, akiket már felügyelet nélkül is el lehet engedni, mert tudom, se a lóban nem tesznek kárt, sem magukban, de a többségre azért még mindig figyelni kell. Arról nem is beszélve, hogy néha nekem, na meg a lovaknak se árt egy kis pihenő, meg kajaszünet, szóval… Azt hiszem elmondhatom, hogy mire már a horizontot közelítette a nap, és az utolsó vendég is távozott, nem kicsit voltunk elfáradva. Miután rendbe raktam az utolsó lovat is, legalább félmilliószor megfordult a fejemben, hogy ez így nem állapot. Théo még mindig távol van, ha pedig továbbra is ilyen forgalmunk lesz, akkor akármennyire is rosszul esik beismernem, de nem fogom egyedül bírni. Sem fizikailag, sem pedig idegileg. Lehet, hogy fel kéne adnom valami hirdetést, de mégis, valahogy nem szívesen engedtem idegeneket a lovaink közelébe, legalábbis ha a mindennapi gondozásról és ápolásról volt szó. Miután egész nap csak felügyeltem, ahogy mások lovagoltak, így estére úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Kivételesen nem vadászni mentem, ahhoz túlságosan is fáradt voltam és csak bosszankodtam volna miatta, ha valami nem sikerül, helyette inkább felnyergeltem Carte-ot, és mint valami szőke hercegnő a fehér fekete foltos paripámon, ellovagoltam a naplementében. Persze nem mentem messzire, mondhatni, csak a környéket jártam végig, részben kikapcsolódásként, részben pedig ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a lovarda táján. Nagyrészt minden rendben volt. Oké, itt-ott akadt némi tennivaló, de azok azt hiszem, nem olyan égetően sürgősek. Az egyik helyen megjavítani a kerítést, valamivel arrébb az egyik kiszáradt fenyőt kivágni, aztán felaprítani tüzifának, az egyik sárosabb, árkosabb részt feltölteni földdel, meg ehhez hasonlók. Már épp hazafelé indultam volna, amikor a kerítés egy távolabbi részén mozgolódásra figyeltem fel. Egy darabig csak mozdulatlanul figyeltem, hogy mégis mi lehet az, aztán rájöttem, hogy nem mi, hanem ki… Sammie… Finoman oldalba böktem a sarkammal Carte-ot, majd odavágtattam a fiúhoz, hogy kiderítsem, mi járatban, ám ahogy közelebb értem… hát kész, nem bírtam visszafojtani a röhögésem, ahogy megláttam. Te jó ég, még egy könnycsepp is kidördült. -Mi az Prücsök, lógunk a suliból? Ja várj, nyár van, ilyenkor az már nincs, mi? Vagy még… Te, kell neked egyáltalán még iskolába járnod? Amúgy meg jól szórakozol? Miben settenkedsz, kölyök?
Őszintén szólva nem tudom, mióta lógok már itt. Hannibál eliszkolt, keresni magának valami kaját, a táskám tartalma pedig, életem szomorú mementójaként, szétszórva hever a pázsiton, pont a fejem alatt. Ezeket figyelem, ahogy ott lógok csöndesen. Nincs sem kedvem, sem erőm föllendülni és lefejteni magam a kerítésről. Valószínűleg képes lennék rá, nem mondom, de nem akarom. Jobb nekem itt. Olyan csendes a világ, és pont rálátok arra a medálra, amit Ashnek vettem, a képre, amit engem, Velkant és Lucyt ábrázol az Empire State Building tetején. ha a dolgok napos oldalát akarnám nézni, akkor akár még örülhetnék is, hiszen már semmi és senki nem áll előttem, hogy a kislány keresésére induljak. A távolból ismerős szagot hoz felém a szél, keveredve egy ló szagával. Éppen elkiáltanám magam, amikor a nő már fel is fedez, és elindul felém. Csöndesen lógok hát, amíg ideér, és csak összevont szemöldökkel hallgatom, ahogy kinevet. Fenébe, más napon talán vele nevetnék, de ez a nap nagyon nem az a nap. Már tényleg csak szeretnék lekerülni innen, és megbújni valahol. A horizont úgyis esőt ígér, de az még távol van, és keletről közeleg… – Hát, augusztus van, szóval azt mondanám, hogy még nincs – mondom. A hangom csevegő, de kiérezheti belőle, hogy nem sokáig bírom. Nem tudom, kiakadni fogok, vagy elbőgni magam, ez még a jövő zenéje, de egyelőre még bírom. – Ja, haláli jól szórakozom, igazán mesésen elvagyok. Leszednél végre innen? Szemem a nőre szegezem, és még abból is kiolvashatja a könyörgést. Nem annak szól, hogy szedjen le, hanem annak, hogy ne kérdezősködjön sokat, mert jelenleg tényleg teljesen őrült a világ, és nincs semmi másra szükségem, mint egy helyre, ahová behúzódhatok a közelgő vihar elől. Legyen az a természet ereje, vagy a másik falka. És vajon meddig maradhat meg biztonságos menedékemnek ez a hely? Aztán futhatok ismét, igaz? Mindig cserben kell hagynom azokat, akiket szeretek a legnagyobb szarban? Ha levág, próbálok nem a legkedvesebb tárgyaimra esni, és fölszedem őket a földről. Amikor fölegyenesedek, láthat egy könnycseppet a szememben, meg egy rakás, kacatnak is beillő tárgyat a kezemben. – Eljöttem – mondom csöndesen. – Véglegesen. Megszállhatok nálad ma este, Odette?
Nem kell sok idő hozzá, hogy érzékeljem, valami nem stimmel a fiúval. Bár éppenséggel a többi találkozásunkkor sem repesett az örömtől, de mégis, ez valahogy más. Ahogy meghallom a kérését, csak sóhajtok egyet, aztán leugrok a lóról. Finoman megpaskolom az állat oldalát, mire az néhány méterrel arrébb sétál és békés legelészésbe kezd. Már épp közelebb lépnék a fiúhoz, amikor feltűnik, hogy a hátizsákja valahogy kinyílt, aztán egy rakat apróság hever a fűben alatta. Gondolom értékelné, ha nem taposnám össze őket, így aztán csak arrébb pakolom őket, hogy ne legyenek láb alatt. -Jól van már, igyekszem… -szólaltam meg, ám ahogy megláttam a tekintetét, egyből összeszorult a torkom. Basszus, itt valami irtó nagy gáz lehet. Miután tiszta volt a terep, közelebb léptem hozzá, hogy megnézzem, mégis hogyan sikerült fennakadnia? -Annyit azért elárulnál, hogy miért nem a bejáraton jöttél? Jártál már itt, tudod, hogy merre van… -feleltem. Ha válaszol, meghallgatom és utána, ha nem, akkor pedig némi várakozási idő után húzom elő a vadászkésemet az övemre erősített tartóból - Készen állsz? A nagy pofára esésre? Azzal nyissz, egy laza mozdulattal ejtettem egy vágást a fennakadt nadrág szövetén, ügyelve, hogy a fiúnak ne okozzon sérülést. Aztán csak várok, csípőre tett kézzel, hogy összekapja magát, feltápászkodjon, összeszedje a mütyürjeit, tudomisén, vagy kibökje, hogy mégis mi történt. És meg is szólal, ám az, amit hallok, elég váratlanul ér. Láthatja is rajtam a döbbenetet, s egy darabig meg sem szólalok, csak pislogok rá összevont szemöldökkel. Titkon kissé talán abban reménykedem, hogy egyszer csak elvigyorodik, és közli, hogy csak átverés volt az egész, ott a kamera balra a fenyő mögött, holnapután a tévében is leadják, de… Úgy tűnik, ez nagyon is komoly volt. -De miért? Mi történt? –bukott ki belőlem a kérdés, hisz emlékszem, amikor először találkoztunk, akkor még mennyire dicsérte a falkáját, hogy milyen kedvesek, meg minden. Most meg? Itt ácsorog valahol az Isten háta mögött, mint valami elveszett kölyökkutya és közli, hogy eljött… Nem kirakták, nem elűzték, hanem eljött. Ezek szerint ő döntött így, de mégis, miért? -Persze, Sam. Nem csak egy estére, ameddig kedved tartja. Egy feltétellel, hogy mindent elmesélsz… -feleltem komolyan, de aztán a komoly arckifejezés lassan egy halvány mosollyá változott át, én meg vigasztalóan megpaskoltam, majd átkaroltam a vállát. -Tudod mit? Majd bent, később ráér elmondanod, azt hiszem jobb, ha most visszaindulunk. Na nem mint ha attól tartanék, hogy nálam veszélyesebb élőlény mászkál a közelben, de na… Fel a fejjel! Füttyentettem egyet, mire Carte ráérősen felém fordította a fejét és odalépdelt hozzánk. Megfogtam a kantárt, majd ha esetleg földbe gyökerezett volna a lába, Sammiet is finoman noszogatva a faház felé kezdtem terelgetni.
Örülök, hogy nem tapossa össze az emlékeket. Elvégre, ha úgy veszem, ez, meg az a kábé ötszáz dollár minden vagyonom, amivel el is juthatnék… valameddig. Valószínűleg a világ végéig is, ha nem lennénk máris ott. De ezeket a képeket, értéktelen kacatokat, és rettenetesen megviselt plüssmedvét, amin Hannibál láthatóan a börtön miatt érzett dühét kitöltötte, nem adnám el, akkor sem, ha már soha nem ehetnék. Azt a medvét Lucy nyomta a kezembe az egyik első alkalommal, amikor találkoztunk. „A tiéd. Mert szejetjek.” Ezt mondta, most pedig ő is miattam van valahol. Nem tudom, hol. Elszakítom magam a gondolatoktól, és a nőre nézek. Tudom, hogy látja, hogy baj van. És rohadjak meg, mert tényleg van. Tudják, falka nélkül lenni, amikor alig pár órája még „körbeölelt” a közösség valami pokoli magányos érzés. Az embernek tényleg kedve lenne bekucorodni a sarokba, és bőgni, amíg valaki nem jön, és össze nem kaparja onnan. De tudjuk, hogy senki sem fog jönni azok közül, akikre tényleg számítanánk, nem fognak jönni, mert nem jöhetnek. Mert otthagytuk őket, mi magunk fordítottunk nekik hátat… – Mielőbb be akartam jönni. Ez volt a leggyorsabb út – mondom. A kés láttán valamiért átfut az agyamon, mennyire fájna a kibelezés… Vesztenék elég vért, hogy azonnal meghaljak? Tudom, nem most fogom kipróbálni, de már a halál is megváltás lenne. Csak az segít, hogy az előttem álló nőbe és Sue felrémlő arckifejezésébe „kapaszkodok” lélekben. Már tényleg csak ők maradtak, senki másra nem számíthatok. Talán még Velkanra, de elé nem merek kerülni, amíg vissza nem hozom a húgát. A kérdésére számítok, de így is lefagyok egy picit, így csak azután tudok egyáltalán gondolkodni, hogy azt mondja, maradhatok itt, amíg szeretnék. Örülök, hogy ezt mondja, és egy hálás pillantást is villantok felé. Szívem szerint meg is ölelném, de nem merem. Félek, rettegek, hogy egy napon tőle is ugyanúgy futok majd el a baj legelső jelére, mint ahogy elfutottam a falkától, ahogy elfutottam New Yorkban… Kezdem unni ezt a sok futást. Valahol meg kell állnom… – Az Ata… Szóval az alfánk úgy döntött, behódol a másik falkának – mondom. Nem tudom, szabad-e elmondanom, de már nem számít. – El tudod képzelni, Odette? Engem közöttük? – Megborzongok, miközben követem a nőt a ház irányába. – Biztosan nem élném túl. Vagy olyan ember lennék, akitől félnék, akit legfeljebb a rémálmaimban látok manapság. És én ezt nem akartam. – Egy pillanatnyi szünetet tartok, amíg felnézek rá. A következő kérdés már a szívem mélyéről ered, és minden félelmem ott motoszkál benne. – Megvetsz ezért, Odette?
A fiú szavaira csak egy fáradt sóhajjal válaszolok. Végülis, elég sovány kifogás, de így belegondolva… Nagy lehet a szar, ha tényleg ennyire kétségbeesetten menekül. Bár ha minél gyorsabban ide akart érni, akkor meg az fura, hogy milyen ráérősen lógott a kerítésen. Férfiak, ugyan ki érti őket? Mondjuk ha jobban átgondolom, az már telekhatáron belül van, ideért. Ott a pont. De mindegy is, vége a lógásnak, üdv újra a földön! Érzem a kétségbeesettségét, ahogy szép lassan a ház felé ballagunk vissza, így aztán nem is siettetem a válaszadással. Ha szerencsétlen így meg van rémülve, nem sokra mennék vele, ha még én is terrorban tartanám, hogy de ugyan kapja már össze magát. Csak érjünk vissza a házba! Úgy is lenyúltam pár üveg vodkát múltkor szegény megboldogult Raven munkahelyéről, még maradt belőle valamennyi, miután italba fojtottam bánatomat megkóstoltam. Azt hiszem, most ráfér pár pohárral Samre, mást nem csak azért is, hogy jobban aludjon éjszaka. Elárulja, hogy mi történt, s ismét rajtam a sor, hogy megdöbbenjek a hallottakon. Basszus, mi jöhet még ezek után? Ami eddig a gond volt ránk, magányos farkasokra nézve, hogy a két falka egymással hadban áll, ugyanaz volt a jó oldala is – legalább addig is kevesebb figyelem és energia irányult ránk. Azonban, ha ezek most összeolvadnak, akkor félek, hogy a következő célpontok pont, hogy mi leszünk. A francba… A fiú kérdésére csak egy halvány mosollyal válaszolok. Őszintén szólva, abból a falkából nem ismerek túl sok embert, így nem igazán tudom, milyenek is. Viszont belegondolva, hogy azért csatlakozzak egy másik, eddig ellenséges falkához, mert az alfám behódol nekik? Hát, nem tudom… valahol jó, mert legalább vége a harcoknak, jóval kevesebb áldozat, meg még lehetne sorolni, viszont ott is bizonyítani, újra teperni felfelé a ranglétrán, bizonyítani, elismerni úgy, hogy tudatában vannak, hogy ők voltak a jobbak… s mindezt kölyökként… nem elég, hogy a ranglétra legeslegalján állsz, így, hogy a behódoló falka ranglétrájának az alján vagy… hát… nem túl bíztató helyzet, szóval valahol megértettem a fiú aggodalmát. -Sam, a ti falkátokból több tagot ismerek, őket nem igazán… -vallom be a fiúnak az igazat. Nem akarok hazudni neki, hogy kegyes hazugságokkal vigasztalom, így aztán nem igazán tudok mást hozzászólni a dologhoz. Amikor azonban felteszi azt a kérdést, csak eltöprengek egy pillanatra, felidézve magamban a saját életem eseményeit, majd megrázom a fejem. -Nem. –felelem őszintén, majd egy kis szünet után ismét megszólalok- Annak idején, amikor még fiatal farkas voltam, én is hasonló cipőben jártam. Igaz, az kicsit más volt, mert a háborúban szétmorzsolódott falkánkat kebelezte be egy másik, erősebb falka… Egy pár hónapig bírtam, talán egy évig, már nem emlékszem pontosan, de végül ott hagytam őket, aztán életemben először, falka nélküli farkassá váltam. Különösebben nem érdekel, hogy bárki is megvetett-e érte, az akkori falkámból valószínűleg többen éreztek így. Jó, eleinte szar volt egyedül, meg sokszor később is, de így összességében, nem bántam meg a döntésemet. -vontam vállat- Elvégre, a saját életünkkel azt kezdünk amit akarunk, nem?
Látom Odette-en, hogy neki sem tetszik ez az egész. És akkor ő nem volt ott, amikor Darren beszélt, nem tudja, mi következik most… Csak annyit, amennyit én elmondtam neki. Nem hallotta az ellenkezéseket, nem hallotta, hogy milyen elszántan védte a tervét az Atanerk. Félek, hogy ez tényleg meg fog történni, és mi itt maradunk, ezen az apró kis „szigeten”, amit aztán majd elözönlenek. Mert lássuk be, bevették az Első Falka területét, nem lehet nekik olyan baromi nehéz elfoglalni egy lovardát… – Én egy kölyköt ismerek tőlük közvetlenül – vallom meg. De Norit éppen elég ismerni, basszus… Bárki láthatja, aki kicsit is ismeri, hogy a csaj nem teljesen százas, sőt, valószínűleg kilencvenes sincs meg. Pedig láttam suliban azelőtt, hogy… Nos, azelőtt, hogy ez lett volna vele. Egész tündéri csaj volt, mit ne mondjak. Ma meg már olyan, mint egy szadista domina, csak éppen latexben nem járkál mindenfelé. Jó, nem teljesen, de csak fél éve van velük kábé. Adjunk időt, és várjuk ki, mi? Megrázom a fejem. – Ez elég is ahhoz, hogy ne akarjak közéjük tartozni, Odette. Nem akarok olyan lenni… Hallgatom a történetét, és a végkövetkeztetésre még el is mosolyodok, még ha haloványan is. Igen, az életünkkel azt kezdünk, amit akarunk, és én még nem tudom pontosan mit akarok kezdeni vele. AZ biztos, hogy vissza nem mehetek, az lehetetlen. A kezemben tartott „kacatokra” téved a pillantásom, és rájövök: majdnem mindig ugyanez történt. Elfutottam, elmenekültem, ha valami gebasz történt. Jó kis módszer, nem mondom, de vajon meddig tarthat még ki? Hány embert kell még halottnak vagy testi-lelki nyomoréknak látnom, mire rájövök, hogy ez nem mehet így örökké? – Te meg én a világ ellen, mi? – kérdezem, és egy apró vigyorra is futja. nem túl sokra, nem igazán erősre, de valamennyire azért sikerül. Körülnézek, miközben megyünk, és tudom, a következő kérdésem jól meg kell fogalmaznom. Már csak azért is, mert lehet, nem az ő döntése a dolog. – Odette, én nem akarom a helyet foglalni nálatok, ezért, ha nem nagy baj szeretnék egy házat építeni valahol errefelé. Itt, a birtokon. Mit gondolsz, a bátyád megengedné? És akkor ott van a ki nem mondott kérdés is a szavak mögött. Merthogy én nem nagyon értek a házépítéshez, kelleni fog a segítség. Valami fa kunyhó, apró kabin, ilyesmiben gondolkodok. Bár, ha nagyobb lenne, az sem lenne baj. Sue is eljöhetne… Úgyis gyűlöl a családjával lenni. Itt jó lenne, csönd lenne, meg mi ketten. Csak ne lógna a fejünk fölött egy rakás vérfarkas.
-Aha. –reagálom le rendkívül tömören és lényegre törően a dolgot- Te, figyelj, Sam, egy ember alapján azért nem kéne megítélni egy egész falkát. Attól, hogy van egy kettyós köztük, nem jelenti az, hogy az egész bagázs zakkant. –próbáltam vigasztalni a kölyköt. Aztán, ahogy tovább lépdeltünk, eszembe jutott néhány múltkori vendég, amikor Faye is beugrott látogatóbí. Igaz is, el ne felejtsem a dolgot! -Viszont… Ha minden igaz, akkor az egyik exem, vagy micsodám is abban a falkában van. Személyesen még nem győződtem meg róla, viszont múltkor járt itt egy farkas, aki azt állította, hogy a vőlegénye a fickó. Már megfordult a fejemben, hogy utána járok és kinyomozom, hogy igaz-e, csak időm nem volt rá eddig. De ha ő az, akkor az „vicces” lesz… -feleltem eltűnődve. -Ahogy mondod, Prücsök. Két hülye majom egy egész hatalmas, őrült, dilis állatkert ellen! –feleltem „lelkesen”, bár valahol a szívem mélyén mégiscsak aggaszt ez az egész helyzet. Basszus, Théo, remélem mielőbb hazakeveredsz. Nem mint ha egyedül nem bírnám tartani a frontot, de azért mégiscsak könnyebb, ha egy felnőtt, életerős farkas is van az ember lánya mellett, pláne ha az a bátyja, és a teendők meg kötelességek jó részét leveszi a szeretett húgocskája válláról. -Figyelj, Tökmag. Ahogy gondolod, bár ezt majd Théoval kell lebunyóznod… Igaz, most egy darabig magam vagyok mert valami dolga akadt, de ő építette a házat, meg az egész lovardát. Engem nem zavarna ha saját kuckót húzol fel magadnak, de az ő nevében sajnos nem tudok nyilatkozni, mennyire érintené érzékenyen. De fel a fejjel! Basszus, itt vagyok egy ekkora házban, aztán épp egyedül lakok benne! Nehogy már odakint vagy az istállóban csövezz, amikor még üres szoba is akad… -csóváltam a fejem- Amíg haza nem jön, mindenképp, de szerintem még utána is elférsz idebent. Amúgy… ez minden holmid, amit magaddal hoztál? –pillantottam kezében tartott apróságokra, majd a vállán lógó hátizsákra- Ruhák, vagy ilyesmik? Vagy majd kerítsek neked valamit a házban?
– Csak úgy brahiból felrobbantottak három hajót, elrabolták Asht, és szétlőtték Charles Esthen, az egyik tarkunk fejét. Nem, nem harcoltak ellene, kivégezték – mondom. Az én fejemen is átfutott a gondolat párszor, mióta eljöttem, hogy mennyi minden lehet, amit nem tudok a másik falkáról, de végül úgy döntöttem, hogy talán az eddigi hitem lehet a legjobb. A tetteik nem igazolták, hogy tévednék, én pedig nem akartam testközelből megismerni őket. Arra, amit mond, még a hideg is kiráz. Szívem szerint azt mondanám, hogy ne menjen a közelükbe, maradjon tőlük távol, és mondjuk gubózzunk be együtt valami sarokba, ahol nem találnak meg, de tudom, nem tehetem. Ő felnőtt nő – de még mennyire, ha Jenny évtizedes dolgai igazak, akkor maholnap már a háromszázat fogjuk ülni –, én meg csak egy kölyök vagyok, olyan érzelmi biztonságérzettel, hogy az szerintem már pszichológiai eset. A farkasom azonban sokkal kevésbé gátlásos, úgy dörgölőzik a másikhoz, mint egy szeretethiányos koala-kölyök. – Vigyázz magadra, ha összefutsz vele, kérlek – mondom én is. Többet nem merek, többet nem is mondhatok, de ennyit talán még elnéz nekem mindenki. Remek, csessze meg a világ. Próbáltam kemény lenni életemben, de nem ment. Nem tudok szembenézni mindennel úgy, ahogy kellene, mert egy gyáva féreg vagyok, ez az igazság. Támaszkodom másokra, akik erősebbek vagy jobbak nálam, aztán, ahogy elnézem, mindig otthagyom őket a bajban. De mostantól hova futhatnék? Nem, nincs tovább. A „majmok az állatkert” dolgon talán el is nevetném magam, ha nem jutna eszembe, hogy ez az állatkert egy rakás, tűhegyes fogú farkasból áll, én pedig enyhén szólva sem vagyok kvalifikált a harcra. Megint elönt az érzés, hogy összehúzzam magam, és magzatpózba heveredve Odette-hez húzódjak, de az ilyesmit nem árt elfojtani. Szerintem még ő sem tolerálná. – Oké – bólintok, amikor azt mondja, hogy a házban ellakhatok vele. Most mégis, mit vártak tőlem? Ha valaki azt mondaná, hogy ott van egy lyuk a földben, behúzódhatok oda, és ellhetek mellette, akkor én képes lennék boldogan bemenetelni oda. Miért? Hát azért, mert jelen pillanatban olyan vagyok, mint egy elveszett kölyökkutya, és szívesen kucorodnék be bárkihez, aki csak egy kis kedvességet is mutat irányomban. Elvigyorodok, ahogy felpillantok a nőre. – Majd minden nap rendezünk valami bulit, mit szólsz? – Volt pár ruhám a lakásomban, de nem tudtam összeszedni őket… – mondom, és ahogy eszembe jut a lakás, megint elszomorodok. Kihúztam, amíg katasztrófaként is le lehetett írni, de pompájában már nem láthatom. Azért ez elég gáz, nem?
A „lényeget” megragadva már épp visszakérdeznék, hogy az az „Ash” meg ugyan mégis ki? Amikor meghallom a betolakodók következő tettét, én pedig megtorpanok a sétában, ahogy elrettenve nézek a fiúra. -Charles… Charles is halott? De… mikor? Vagy miért…? Mégis, hogy történt? –fordultam a fiú felé a tekintetemet, és ő is érezhette a felőlem áradó idegességet, akárcsak a farkasom nyugtalan mozgolódását. Még jó, hogy a kölyök farkasának dörgölőzése lenyugtatja, amúgy most biztos elgurulna a drágám gyógyszere, így azonban csak elkezdi a másik pofiját nyalogatni, hogy megnyugtassa. Nesze neked, anyai ösztönök! -Charles… Pedig megígérte, hogy ha lesz valami normális koncert vagy zenei fesztivál a környéken, akkor együtt megyünk… De akkor úgy tűnik, ez is felejtős. Hová lett eltemetve az öreg? Hát… hát ez durva… hogy milyen intenzitással hullnak az ismerőseim, mióta ide érkeztem. Bár kissé paranoiásnak tűnhet a következő gondolatom, de… vajon ki lesz a következő? Nem akartam tudni… Sőt, nem akartam, hogy bárki mást elveszítsek. -Az lesz… Ahogy magamat ismerem, valószínűleg csak nevetve legyintenék, hogy ugyan már, minek ez a nagy aggodalmaskodás, meg mindent felfújni, de ezek után… basszus! Tuti nem hagyom ki a Desert Eagle-t a retikülből… Köszi a figyelmeztetést, Prücsök. Van még valami, amit nem árt tudnom róluk? A bulira csak sóhajtok, aztán egy halvány, féloldalas mosolyra húzódik a szám. -Jah, buli, persze. És mégis, kiket szeretnél meghívni? –kérdezek vissza, mert hát a betolakodók ugyebár felejtősek, a saját falkáját épp most hagyta ott, magányosok közül pedig nem vagyunk valami sokan… Sőt, egyre kevesebben… Azt meg erős túlzás lenne bulinak hívni, ahol ketten vagyunk, mint két szakadt nyugdíjas. -Hmm… Sebaj, majd kerítünk neked valamit. Ilyen XL-es pólóból talán még az enyémeim között is akad, ami jó rád, vagy ha mást nem, akkor Théo szekrényében szétnézek. Amilyen trehány disznó néha napján, nem hiszem, hogy feltűnne neki, hogy néhány darabbal kevesebb van. Vagy mást nem, valamelyik nap ellátogatunk aztán veszünk neked egy pár cuccot. Fel a fejjel, Sam! –lapogatom meg a vállát. Carte még mindig békésen követ minket, az ég pedig szinte már teljesen besötétedett, amikor a ház közelébe érünk. Itt aztán az istálló felé veszem az irányt, intek a fiúnak is, hogy kövessen, aztán pedig nekilátok leszerszámozni négylábú kedvencemet. -Sam! Tudom, hogy ilyesmiről nem beszéltünk korábban, viszont azt hiszem, hogy azok után, amilyen időket élünk, muszáj szót ejteni róla. Ha úgy adódna a dolog, mennyire tudod megvédeni magad? Volt a falkában valami speciális edzésetek a „kicsik” számára, vagy fegyverhasználat, önvédelem, vagy bármi?
Nem hittem volna, hogy a szavaim ezt a hatást fogják kiváltani a nőből. Jó, igazából arra sem számítottam, hogy ismeri az öreg tarkot, így aztán semmire sem gondolhattam. Kezemet a nő vállára csúsztatom, hogy vigasztaljam. Na, nem, nem hiszem, hogy bármi szüksége lenne erre, vagy legalábbis tőlem, hiszen csinos nő, aki egész fiatalnak is néz ki, és most tökön kéne lőnöm magam, mielőtt mást is mondok, de próbálok visszaadni egy keveset a kedvességéből. Nem hiszem, hogy valami jól működne, de hát ennyit tehetek én, többet sajnos nem. – Hét, ha olyasmi lesz, megyek én veled. Nem tudom, milyen zenét hallgatsz, de biztos megszeretem majd… – mondom. Annak örülök, hogy mostantól vigyáz magára, az ő elveszítését a falka után már tényleg nem bírnám ki, de… Azért apró vigyor húzódik a képemre, amikor elképzelem a retikült és a Desert Eaglet. Érdekes kombináció, mit ne mondjak… Ha nem ismerném, nem tudnám elképzelni, hogy bárkit is bántson, de lássuk be, első alkalommal puskát nyomott a hátamnak, innentől már nem lepne meg az sem, ha egy egész arzenállal mászkálna mindenfelé. – Hát, magunkat, meg a szomjunkat. Az már kapásból négy, nem? – kérdezem. Igazából csak a feszültséget próbálom oldani, de nem is tudom, melyikünkben. Én ideges vagyok, az biztos, de mindig az vagyok, ha új dolog küszöbére kerülök. Ki nem? Ugyanígy éreztem, amikor eljöttem hazulról, amikor elrohantam New Yorkból, és most… Azért ez a három eléggé durva most, hogy mindössze tizenhét éves vagyok. Valamit ki kell majd találnom, hogy normalizáljam a dolgokat, visszafordítsam őket. Csak nehéz. Mert hát azoknak a többsége, akik ellen elkövettem őket, halott, azt pedig nem tudom, mi lesz a falkával. De oda nem mehetek vissza, az biztos. – Fel, fel, úgyis ragyognak majd a csillagok? – kérdezem, és elvigyorodok. És most próbálok nem gondolni a távolban tornyosuló felhőkre. Én magam is elmennék ruhákért, persze, de ha kapok, az még jobb. Nem szeretnék visszaélni sem Odette vendégszeretetével, sem a bátyja jóindulatával, és végképp nem a ruhatárukkal. A lakásom is rendbejött valahogy, igaz, azt már nem érhettem meg, hogy lakjam is benne… Ez is megoldódik majd valahogy. – Majd bemegyünk a városba, Odette. Van vagy ötszáz dollárom, biztosan kijön belőle pár olcsóbb ing, meg farmer. A következő kérdésére elgondolkodok, sóhajtok, és csak akkor felelek, amikor már ott állunk az istállónál. Nem tudom, mennyire jó ötlet az ilyesmit megvallani. – Volt kiképzés a kölyköknek, de én már tizennégy éve farkas voltam, mikor hozzájuk kerültem, Odette. Lőni meg… Most komolyan, el tudod képzelni, hogy én lövöldözök? – Mert én nem. De nem ám. Sosem tudnék ártani senkinek, aki nem ártott valakinek, aki fontos nekem. Mondjuk ha gy farkas Sue közelébe megy, nekiugrok és megvárom, hogy belehaljon a röhögésbe.
-Áh, mindegy… Már kedvem sincs hozzá. –legyintettem a fiú szavaira. Bánom is én a koncertet, azokra a társaság miatt jár az ember, Charles nélkül meg… áh, úgy se lenne ugyanolyan. Miért kellett neki is meghalnia? Komolyan, kezdem megutálni ezt a helyet. Még jó, hogy van vodkájuk, amúgy már tuti leléptem volna. Vagy várjunk csak? Ja igen, megvan, Théo miatt is maradtam. Még jó, hogy már hetek óta nincs itt… Akkor mire is várok még? -Hallod, fiam, ez elég soványra sikeredett… De még mindig jobb mint ha a lovakat akarnád leitatni. –felelem - Valami olyasmi. Kár, hogy a felhőktől semmit se látni. A szavaira csak biccentek egyet, bár hogy mivel megyünk, az jó kérdés. A saját kocsiját a bátyám elvitte, az enyémben meg nem vagyok biztos, nem-e esne szét alattunk addig. Lehet nem ártana rászánnom egy napot aztán kicsit feltuningolnom? Vagy csak egyszerűen kerítenem egy hozzáértő autószerelőt, mielőtt még jobban leamortizálom. Bár… azt hiszem, már a tankban lévő benzin is többet ér, mint maga az autó, ahhoz már tehetség kéne, hogy valaki kárt tegyen benne. Magamat ismerve, szerintem elég tehetséges lennék hozzá. Lóháton belovagolni a városba meg nem tűnik valami nagy ötletnek… Tényleg, lovakra is kell parkolójegyet venni?! Majd Benjinél rákérdezek ha legközelebb beszélünk telefonon, hogy mik a szabályok ilyen esetben… -Okés, akkor tartunk egy bevásárlós napot is valamikor. Amikor viszont meghallom, milyen előképzettsége van, szinte a sírás kerülget. Na jó, az nem, de azért a tenyerembe temetem az arcomat. Aztán, ahogy folytatom a pakolászást az istállóban, magyarázni kezdek: -Mon dieu! Ha ezt Benji hallaná, biztos eldobná a járókeretét maradék agyát. Mikor süllyedt ilyen mélyre a színvonal? Bezzeg az én időmben! Amikor hajnalok hajnalán kirángattak az ágyból, hogy tünés gyakorolni, aztán addig nem volt megállás, amíg hulla fáradtan ki nem dőltél a nap végén. Pff… Na ne aggódj, Prücsök, majd kezelésbe veszlek! –paskolgattam meg a vállát bátorítóan, aztán bezártam az ajtókat, és megindultam vissza a faház felé- Nyugi, nem most rögtön, ma pihenj csak… Majd, holnap! Vagy holnapután, még meglátjuk… De meglásd, majd segít elterelni a figyelmedet a többi bajodról! Most pedig… -nyitottam ki a ház ajtaját, majd invitáltam be a fiút- Dobd le a cuccod, ahova jól esik, aztán magadat is, én pedig hozom a poharakat meg némi „orvosságot” (=töményet). A mai nappal új fejezet kezdődik az életedben, erre pedig koccintani illik! Sok sikert és szerencsét hozzá!
//Santé! Köszi a játékot, és üdv az új otthonodban, mon petit loup! //
Arra, hogy már nincsen kedve hozzá, még én is egészen elszomorodtam. Talán nem kellett volna elmondanom neki, hogy az öreg harcos meghalt, de… Így éreztem fairnek. Tudnia kell, hiszen a másik falka veszélyes. Na, az enyémet… pontosabban azok, akiktől eljöttem, de ebbe belegondolni még mindig fájdalmas, szóval ők sem bánnak senkivel kesztyűs kézzel, de a másik csapat… Én félek tőlük. Igen, ezért jöttem el. Rettegek. – Miért, ők is szoktak inni? – kerekednek el egy pillanatra a szemeim. Jó, normális ember el sem gondolkodna ilyesmin, de könyörgöm… Most vesztettem el az otthonomat. És marha jó dolog elképzelni Alkeszföldét, ahol az úrnő kisfiúkat csókolgat, a lovak meg be vannak rúgva, kivételesen nem a karámba. Bár, ha ez a helyzet, kisfiúkat kell majd fölcsalogatnom a lovardába, mert nem hiszem, hogy sokáig fogom bírni. Mármint… Imádom Odette-t, szép, meg minden, és lehet, jobb lesz nekem, ha ennyiben maradok önmagammal. A bevásárlós nap gondolatára csak bólintok. Nem szeretném, ha pénzbe kerülnék Odette-nek, vagy úgy alapvetően a világnak. A Sue-tól kapott pénzt, az összes kedvességét vissza fogom neki fizetni… valamikor. Amikor majd rendeződnek a dolgok. Bár lehet, arra nem kellene várnom mostanában. Igen, a közeljövőben át fogok menni hozzá, hacsak el nem törik a kezem vagy a lábam, esküszöm, mert látnom kell. Gyűlölöm, hogy most nem mehettem hozzá, de… Jobb neki így. Még én sem akarhatom, hogy ekkora áldozatot hozzon értem. És soha nem festenék céltáblát rá, vagy a családjára. Nem. Neki ki kell maradnia ebből, amennyire az fizikailag lehetséges. – Valószínűleg akkor, amikor engem beharaptak – sütöttem le a szemem. Hát na, erre minden okom meg is van. Nyúlszívű vagyok, gyenge vagyok, ostoba vagyok… Kihagytam volna valamit? Ja, igen, úgy tűnik a baj legkisebb jelére otthagyok mindent és mindenkit. Azért az ígéretére egy kicsit megijedek. Ha belőlem képes lesz mini terminátort varázsolni, én megemelem a kalapom… De az is igaz, hogy a falkától is okkal jöttem el. Nem akartam olyan lenni, félelmetes, és agresszív. De talán az erős nem feltétlenül jár együtt ezzel, igaz? Beviszem a táskám abba a szobába, ahol valószínűleg nem lakik senki. Legnagyobb meglepetésemre Hannibál már ott feküdt a párnán. Én egy kicsit ledőltem mellé, felsóhajtottam, és végigsimítottam az oposszum szőrén. – Mi lesz holnap? – kérdeztem. Még pár percig feküdtem, aztán fölkeltem, és kimentem Odette-hez. Szoknom kellett a helyet, és az ital gondolatát is. Még sosem voltam úgy istenesen részeg…
Elég korán volt ugyan, amikor felébredtem, de ez nekem egy kicsit sem okozott gondot. Szerencsére a tegnapi nap viszonylag eseménytelenül telt, így nem voltam olyan fáradt, és nem aludtam át a mai szabadnapom felét. Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, nem vidám napsugarak szűrődtek be a függönyök közötti résen, hanem szürkeséget láttam abban a pici, keskeny csíkban. Miután lebandukoltam a kutyám társaságában a földszintre, és benyomtam a kávéfőzőt, már azt is láttam a konyhából, hogy köd van, nem csupán egyszerűen borús idő. Ezek után már azt is el tudtam képzelni, hogy az éjszaka folyamán még hűvösebbre fordult az időjárás, mint a tegnapi napon. Ennek nem örültem túlzottan, főleg, hogy még egyetlen telet sem töltöttem itt, így nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy mi is várt rám az elkövetkező hónapokban. Az előszele azonban semmi jót nem ígért, és még csak most kezdtünk el szépen lassan a téli hónapok felé tartani. Miután arra jutottam, hogy nincs mára semmi dolgom, eszembe jutott egy remek elfoglaltság. Már elég régen jártam a lovarda környékén, és a minimális testmozgás is hiányozni kezdett az egész napos robotolás mellett. Nem is törtem hát sokáig a fejemet rajta, míg Riley evett, addig a gőzölgő kávémmal együtt felmentem, lezuhanyoztam, aztán belebújtam egy meleg pulcsiba, egy lovaglásra alkalmas nadrágba és természetesen csizmába. Már nagyon rég volt rajtam, ez biztos. Fel sem tudtam volna idézni, hogy mikor viseltem utoljára, de amint felhúztam magamra, ismerős, kényelmes érzés járt át. El is mosolyodtam erre, majd felálltam és előkotortam a vastagabb kabátomat. Nem, nem ám azt, amiben rendesen kijártam az utcára, hanem a kicsit kopottas, kevésbé nőies, leginkább kutyasétáltatáshoz viselt darabot. Nehéz szívvel zártam rá a kutyára az ajtót, de végül mégis megtettem, és a kesztyűimben helyre igazítva az ujjaimat, már mentem is a kocsim irányába. Két perccel később járt a motor, bekapcsoltam a fűtést, amiből egyelőre még semmit sem éreztem, és remekül éreztem magam, még az idő ellenére is. Ez kész csodaszámba ment ám, de talán az a kicsi izgalom volt rám ilyen hatással, amelyet az előttem álló kis program váltott ki belőlem. Az út során alig találkoztam autóval, bizonyára mindenki ágyban volt még, vagy aki tehette, az bent maradt a házában. Csak én voltam ilyen őrült, hogy kimerészkedtem, méghozzá azért, hogy lovagolhassak egy kicsit. Az erre alkalmas helyre pedig alig tíz perccel később már be is hajtottam, és szép lassan zötykölődtem az úton, egyenesen a ház felé. Miután kiszálltam, bekopogtam az ajtón, és Odette kezébe nyomtam egy termosz kávét, amit a reggeli adagból neki szántam. Szóltam is neki, hogy kimegyek lovagolni, de miattam szerencsére már nem kellett kijönnie bentről, mert viszonylag jól kiismertem magam, és egyébként is értettem a lovakhoz. Az istállóban kedvencemhez, Étoilehez sétáltam, és a fülébe suttogva, végigsimítottam a nyakát. Selymes szőrét ugyan most nem éreztem, de ettől függetlenül még elmosolyodtam, mintha ő ebből bármit is felfogna. Maximum azonban a hangszínemből következtethetett arra, hogy mennyire szeretem, de én nem bántam. Szerettem azt hinni, hogy ők ugyanúgy felfogják a körülöttük lévő dolgokat, mint mi. Míg ezen gondolkoztam, sikerült teljesen felszerszámoznom őt, és pár perccel később már a nyeregben ülve, kifelé tartottam. Most nem a karámok valamelyikét céloztam meg, hanem az erdős rész felé indultam. Tudtam én terepen lovagolni, ez sohasem okozott nekem gondot, és most pontosan erre volt szükségem. Csak semmi kötöttség, irány a szabadság felé! Még az sem szegte kedvem, hogy időnként hűvös szél simított végig az arcomon. Nem fáztam, nem volt olyan vészes, mint a házból tűnt még reggel, de azért elkelt az a vastag kabát, annyi szent.
Nem kifejezetten vagyok oda a motelszobákért, épp ezért nem aludtam se túl sokat, se túl jókat az utóbbi napokban. Viszont mondhatni rákényszerültem, mert ebben a poros városban nem volt egyetlen szálloda sem azon kívül, ahol a Betolakodó falka megszállt. Márpedig oda nem akartam menni, amíg Rose nem szól, hogy beszélt Jessevel. Nem szándékoztam senkire sem rátelepedni, vagy bárkit is sürgetni. Mit tagadjam, már megfordult a fejemben, hogy ahogy jöttem, úgy távozom is innen, de túlságosan is bíztam abban, hogy valóban a testvéremre találhatok itt, így még kitartottam. Sokat segített az is a helyzeten, hogy valamelyik nap motorozgattam a városon kívül, és így ráleltem egy lovardára. Onnantól kezdve jöttem minden nap, csak hogy a pacik megszokják egy kicsit a jelenlétem, addig nem ültem fel egyikre sem. Végül ma már úgy éreztem, hogy hellyel-közel elfogadtak, meg beszéltem is az Odette nevezető hölggyel, (aki nem mellesleg farkas, esküszöm, ebben a városban alig lehet emberekbe botlani) és béreltem egy lovat. A Tarajos nevezetű szépségre esett a választásom, mindig is jobban vonzottak a sötét színű lovak, bár gyermekként egy világos pónin tanultam, franc tudja, van-e összefüggés. Talán az ízlésem változása is a farkaslétnek köszönhető. Már egy fél órája kilovagoltam, és oda meg vissza voltam az érzéstől, nem volt olyan tökéletes, mint farkasalakban rohanni a természetben, de közelített hozzá. Egyelőre még nem akartam bundát növeszteni, mert nem sokat tudtam az itteni szabályokról, és nem tűnt túl jó ötletnek bármibe is belekeveredni, mielőtt kiderülne, amiért idejöttem. Szóval megpróbáltam nyugton ülni a hátsómon, ami nekem ugyan ment, de a bundásom egyre nyugtalanabb volt. Már-már ott tartottunk, hogy legszívesebben bármelyik farkas közelségére lekaparta rólam a bőrt belülről. Nem volt épp kellemes, de megértettem, és ha másért nem is, de miatta pár napra lehet elhagyom majd a várost, hogy egy farkasmentes vidéken vadásszak. Most azonban még nem itt tartottunk, csupán élveztem, ahogy a szél cibálja barna tincseimet, és a hűs levegő igyekszik átvenni az uralmat a bőröm melegsége felett. Sok sikert neki… A lovaglónadrág és a csizma nem adott erre lehetőséget, mint ahogy a vastag pulóver sem. Csak vágtattam Tarajos hátán, és mosollyal az arcomon élveztem a pillanatokat, egészen addig, míg képességem óvatosságra nem intett, figyelmeztetve arra, hogy farkas jár a közelben. Hamarosan már egy másik ló patáinak dobogására is figyelmes lettem, így azt feltételeztem, hogy nem a fák közül les rám valaki, hanem egy újabb lovas képében jelenik meg. Így hát lassítottam, majd megálltam, talán mostanra már a lónak is jól jön egy kis szusszanásnyi szünet, én meg megnézhetem magamnak a közeledőt.
Remekül éreztem magam, hogy végre lóháton lehettem. Annyira hiányzott már, és amikor találkoztam Sammel, pont akkor döntöttem el magamban, hogy majd eljövök ide a közeljövőben. Remek döntés volt ez, és most éreztem csak igazán, hogy mekkora szükségem volt erre a fajta kikapcsolódásra. Szerettem én az autót nagyon, hiszen praktikus jármű volt, de néha nagyon hiányoltam azt az időszakot, amikor még mindenki lóháton közlekedett, bármerre ment is. Ezek az állatok olyan csodálatosak voltak, és én egyre inkább vágytam egy sajátra, hogy az csak és kizárólag hozzám tartozzon, én gondoskodhassak róla. Régen volt már, hogy utoljára lehetőségem nyílt állattartásra, már a kutyát leszámítva, bár az életemben még az is elég újnak számított mostanság. Én nem éreztem meg olyan hamar a közelben lévő farkast, mint az valószínűleg engem, de végül a szél mégiscsak felém fordult, és így az orromba sodorta az illatot a szél. Ismerősnek tűnt egy kicsit, csak azt nem tudtam, hogy mégis honnan. Miközben lassabb tempóra fogtam Étoilet, és már csak ügetve közelítettem a másik fajtabelihez, arra próbáltam rájönni, hogy mégis honnan ismerhetem. Fogalmam sem volt róla, de az ilyen esetekben mindig addig gondolkoztam, amíg be nem ugrott. Nos, ha más nem, akkor majd arc alapján, mert a memóriám ezen a téren sokkal jobbnak bizonyult, hála a hivatásomnak is. Körülbelül három percbe telhetett, mire nem is olyan messze megláttam a másik lovast. Azt már innen is sikerült megállapítanom, hogy hozzám hasonlóan ő is egy nőstény volt, mire még intenzívebben próbáltam kutatni az emlékeim között. Biztosra vettem, hogy nem viccből állt le ő is, hanem engem várt be, mert rá akart jönni, hogy ki lehet az a másik, aki ezen a nem túl szép reggelen lovaglással tölti az idejét. Ezen haloványan elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy ő talán afféle lelki társ lehet. Végül is, csak a hasonló emberek csinálnak ugyanolyan őrültséget, mint mondjuk ködös, hideg reggelen kilovagolni a terepre. - Jó reggelt! – köszöntem oda, amikor már elég közel értem ahhoz, hogy hallhassa a hangomat. Ajkaim elnyílását követően, fehér párapamacsok szálltak az ég felé, hála a nulla fok közeli hőmérsékletnek. Összébb is húztam magam egy pillanatra a meleg kabátomban, aztán a kezemmel kisimítottam néhány kósza tincset az arcomból, amelyeknek sikerült kiszabadulniuk a fonat fogságából. – Nem gondoltam volna, hogy ma reggel találkozok idekint valakivel… - beszéltem tovább barátságosan, szinte már magától értetődően. Nem voltam én zárkózott ember alapvetően, csak a kórházban nem jött rosszul, ha nem omlottam össze én is a szülőkkel együtt, hiába volt sokszor kedvem hozzá. Közben még közelebb sikerült érnem, és most már az arcát is ismerősnek találtam, nem csak az illatát. Hol a fenében találkozhattunk? Már annyira törtem a fejemet, hogy azt hittem, sohasem fog beugrani, mert ilyenkor rendszerint ez szokott történni. Aztán váratlanul mégiscsak társult az archoz egy név is, valahonnan az elmém egy rejtett zugából kerülhetett elő, és amúgy sem voltam biztos abban, hogy tényleg jól emlékeztem. - Chantal? – kérdeztem bizonytalanul, összevont szemöldökkel. Ha nem ő az, akkor maximum majd elnézést kérek a tévedésemért, és ennyi az egész. De ha ő, akkor… akkor az nagyszerű! – Te vagy az, ugye? – letegeztem, mert miért is ne tettem volna? Idekint voltunk, nem volt szükség az udvariaskodásra, még akkor sem, ha a legtöbbször mégis tartottam magam a jól neveltséghez.
Szinte láttam magam előtt, ahogy a farkasom körbejár, akár egy keselyű, noha ő nem szándékozott lecsapni, csupán hamarabb rájött, mint én, hogy ismerős a közeledő. Mármint, az illata, az ereje, az egész lénye. Ahogy közeledett, elkezdett bennem is motoszkálni a felismerés, s résnyire szűkítve a szemeimet figyeltem. Elsősorban a mozdulatait, mert sokszor az többet elárul, mint maga az összkép. Én mindig is a részletek rabja voltam, nem az egész érdekelt, hanem az apróságok, miktől teljes lesz a kép, s mégsem rejti el az egyénekre jellemző jellegzetességeket. Először is, szeret lovagolni, tehát a lovakat is. Ez nem az a tevékenység, ahol a kettőt külön lehet választani. Ez az esetemben még nem szűkíti le a kört, mert mind Franciaországban, mind pedig Angliában sokat lovagoltam. Amerikában már nem, de abban erősen kételkedtem, hogy onnan ismerem, azok még viszonylag friss emlékek, és nem sikkadhat el csak úgy egy arc, és illat. Japánt szintén kizártam, nem találkoztunk túl sok európaival, amíg ott éltünk. Szőke, és mosolyog egy ismeretlenre. Na, ez utóbbiban hasonlítottunk, de én már nem csupán az illedelmesség kedvéért mosolyogtam, hanem mert leesett, kivel állok szemben. A hangja pedig beigazolta a tippemet, elvégre, nem sokan feledik el azt, aki egyszer majdhogynem a sírból rángatta vissza a gyermekét. Éric sosem tudott féket kötni vad természetére, és többször kapott össze a londoniakkal, mint illő lett volna. Az egyik ilyen eset elég csúnyán ért véget, nem sokkal utána távozni is kényszerültünk a városból, mert már nem élveztük az ottani alfa vendégszeretetét. - Jó reggelt! Biccentettem, a hajam egy része még az arcomba lógott, de fölöslegesnek ítéltem elhessenteni, mögülem fújt a szél, körülbelül két másodpercig lenne értelme a dolognak. - Igazság szerint, én sem. Nem épp lovaglásra alkalmas az idő. Jegyeztem meg, bár nekem tökéletesen mindegy volt, ha erre vágytam, a legnagyobb hóban is kilovagoltam. Jelenleg persze korlátozottak volt a lehetőségeim, és Los Angelesben sem volt saját lovam, de talán ideje megint beszerezni egyet, és nem csak a fegyverekkel foglalkozni állandóan hobbi címén. Úgy tűnt, még nem tudta, honnan ismer, de abban biztos voltam, hogy rájött, találkoztunk már. Bár, mindig is közvetlen személyiségnek tartottam, de azért egy minimális távolságtartás farkasok közt kell, hogy legyen, mert hát, ki tudja, épp milyen beteg állattal hoz össze az élet. Végül beugrott neki, mert kiejtette az akkori nevem, én pedig csak vidáman bólintottam. - Pontosan. Azaz, most éppen Lyanna, hívj csak Lyának, Faye. Vagy ahogy kényelmes, nekem mindegy. Vontam meg a vállam, igazság szerint mindig is a legelső nevemhez ragaszkodtam, ezt jelzi az is, hogy most is így hívnak, de az sosem érdekelt igazán, miként szólítanak mások. - Azt hiszem, ez a város még annál is kisebb, mint ahogy elsőre tűnt… Ebből talán leszűrhette, hogy van itt még valaki, akit ismerhetek régről. Haha, hát egészen régen voltam két éves, az aztán biztos. - Hogy vagy? Mit csinálsz erre? Nyilván nem a lovaglásra gondoltam, arra egyelőre nem kérdeztem rá, hogy megtalálta-e már azt, akit akkoriban keresett, és azt sem fogom ecsetelni, hogy én meg elvesztettem életem értelmét azóta, bár én véglegesen. Nem, azt hiszem, erről a témáról még nem állok készen beszélni senkivel sem a gyerekeimen kívül.
- Az biztos – bólogattam, és immár sokkal jobban éreztem magam, hogy rájöttem, kivel is sodort össze a hűs északi szél. – Azt hittem, csak én őrültem meg annyira, hogy ilyenkor jöjjek ki – nevettem el magam halkan, bár félig még ennek a hangját is elnyomta az éppen mellettem elsüvítő légáramlat. Nem volt ám olyan vészes, csak időnként volt egy-egy nagyobb lökés, legalábbis mióta kijöttem. Amikor elindultam, még ennyi sem volt, úgyhogy nagyon reméltem, hogy a valószínűleg készenlétben lévő vihar még kibírja addig, amíg haza nem megyek. Nem lett volna kellemes, ha valami orkánszerű szél lesodor a ló hátáról. Bár, ahogyan magam elé képzeltem a jelenetet, biztosan vicces lett volna egy külső szemlélő számára. Már, ha lettek volna itt rajtunk kívül, Chantal meg csak nem nevetne ki. Ha mégis, akkor sem sértődnék meg természetesen. - Lyanna… - ízlelgettem a nevet pár másodpercig. – Szépet választottál! – ismertem el, és máris küldtem felé a jól ismert, barátságos mosolyomat. Arcomon még a kis gödröcskék is megjelentek haloványan. – A Lya tetszik – nyugtáztam végül, bár a Lyanna sem volt olyan hosszú, de a Lya valamiért kedvesebbnek tűnt számomra. Az én nevemet viszont nagyon nehéz lett volna becézni. Így is pont elég rövidnek tűnt, mintha csak egy becenév lenne ez is. - Tényleg? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, immár teljesen mellette állva, jobban mondva, ülve, félig-meddig felé fordulva. – Nekem te vagy az első ismerős arc, már nem is tudom, hogy hány éve – ráztam a fejemet. Oké, Colin – mert most már kezdtem megszokni magamban, hogy így hívjam – más volt, de rajta kívül tényleg mindenki új volt körülöttem. Nem mintha ezt annyira bántam volna egyébként, de azért mindig jó ismerős arcokat látni, hiába nem egy legjobb barátról van szó, vagy egy családtagról. – Nem baj, ha közben tovább megyünk? – kérdeztem meg udvariasan, és ha bólintott, akkor indulásra késztettem a lovat, de csak sétára, ügetésre még nem fogtam rá. - Azt hiszem, hogy egészen jól vagyok. Otthon érzem itt magam – válaszoltam, miután átgondoltam egy kicsit a helyzetemet. – Tudod, mióta nem találkoztunk, nagyon sok dolog változott. Amint lehetőségem nyílt rá, egyetemre mentem és orvos lett belőlem. Mármint olyan, akinek papírja is van erről – mosolyodtam el, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy már az előtt is gyógyítgattam, mielőtt képesítésem lett volna rá. – Ez már itt Amerikában történt meg. Nemrég felajánlottak nekem egy állást az itteni kórházban, úgyhogy most én vagyok a gyerekosztály főorvosa. Végül erre szakosodtam – meséltem el nagy vonalakban, de természetesen ez távolról sem fedte a valóságot. A több, mint száz év alatt természetes, hogy sok dolog történt, de ezeket nem lehetett egy egyszerű kérdésre válaszként felsorolni. - És te? Hogyan keveredtél ide? – kíváncsiskodtam most már én is, ha így témánál voltunk. – Itt van veled a családod is? – újabb tincset sepertem ki közben az arcomból, ajkaimról továbbra sem tűnt el az a szerény, barátságos mosoly. – Remélem Éric nem keveredett bele azóta semmi komolyba… - idéztem fel magamban az első találkozásunk emlékét. És igen, így már mindenki nevére emlékeztem ám, nem csak az övére.
- Biztosan nem, bár, én nem érzem magam őrültnek. Mármint, ezért biztosan nem, de bizonyos szempontból talán nevezhettek volna annak. Elvégre, ki szerelmes ennyi év után is a halott férjébe? Na mindegy, ezt hagyjuk is, szokásom állandóan ezen pörögni, mintha szándékosan akarnék magamnak fájdalmat okozni. Nem így van, csupán képtelen vagyok elfeledni, és nem ugyanúgy érezni iránta, mint egykor. Talán könnyebb lenne, de igazából, én sosem szerettem, ha valami könnyű, abban nem volt kihívás, izgalom… unalmas volt. Az életem meglehet egyszerűbb lenne, ha már rég túlléptem volna a dolgon, de én magam talán üres lennék. Engem Ő tett azzá, aki vagyok, mindent neki köszönhetek, épp ezért sosem fogok megszűnni szeretni. - Ezt nem én választottam. Még az édesanyám adta nekem, sok-sok évvel ezelőtt. Mosolyogtam, szeretetteljesen, noha nem emlékszem rá, két éves koromban elküldtek a nagyszüleimhez Párizsba, hogy megfeleljek majd a leendő férjem igényeinek. Utána pedig meggyilkolták apámmal, s egész házuk népével együtt, ha minden igaz, csak az ikerbátyám maradt életben, de arról egyelőre fogalmam sincs, miképpen. - Egyelőre nekem is te, mert még nem találkoztam azzal, aki miatt a városba jöttem. Igazság szerint, még az sem volt biztos, hogy tényleg a testvérem az illető, de hát, ha nem jöttem volna ide, akkor sosem derül ki. Egyébként is elég kalandvágyó jellem voltam, úgyhogy nem okozott gondot egy kis kiruccanás. Bár a gyermekeim hiányoztak, de azért egy ideig kibírom nélkülük, volt már rá példa, hogy hosszú évekig külön vándoroltunk. - Dehogy baj. Bólintottam, s indulásra ösztökéltem Tarajost is, elvégre, mostanra már biztosan szusszant egyet, valamint sem neki, sem pedig nekem nem jó, ha sokáig rostokolunk egy helyben ebben az időben. - Tényleg? Otthon érzed magad? Ebben a városban? Nem is tudom, nekem azt hiszem kicsit túl szűk Los Angeles után. Fogalmam sincs, meg tudnám-e szokni. Ezek szerint akkor már itt is laksz. Gondolkodtam el a dolgon, és jelen pillanatban biztos nemmel felelnék a fel sem tett kérdésre. Nem is tudom, hogy történhetne-e olyan, ami miatt ez változna. Persze, ha Jesse tényleg a testvérem, miatta maradnék egy darabig, illetve, ha olyan falkában van, ami erős és nem valami összeverődött csürhe, akkor az persze változtathatna a helyzeten, de erről egyelőre semmit sem tudtam. - Gratulálok, ez szuper. Ezek szerint megtaláltad azt a hivatást, ami neked való. Én mostanság hallani sem akartam melóról, valahogy elegem volt már belőle, sok mindent csináltam az évek alatt, főleg mióta elkeveredtünk Angliából, de azt, ami igazán én vagyok, nem találtam még meg. Jó, nem is igazán keresem, de ez jelenleg nem is érdekelt túlzottan. - Egyelőre csak átmenetileg vagyok itt. Abban a poros motelben lakom az országúton. Nem tudom, hogy Londonban említettem-e, de volt egy ikertestvérem, akit halottnak hittem pár hónappal ezelőttig. Úgy néz ki, hogy a városban van, azért jöttem, hogy vele találkozzak. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ő az, elvégre, nem is lehetnek róla emlékeim, csak egy régi festmény, de azon még mindketten csecsemők voltunk. Talán anyánkra ráismerne, majd meglátjuk, ha Rose jut valamire nála a hangfelvétellel az altatódalról. Egyelőre még nincs hírem a dologról, kicsit már aggódom is, de remélhetőleg hamarosan kiderül, hogy mi a helyzet. - Nem, nincsenek itt, nem akartam fölöslegesen iderángatni mindenkit. Ha maradok, akkor valószínűleg jönnek ők is, de még semmi sem biztos. Szándékosan nem említettem külön senkit, épp elég volt nekem, hogy a férjemre gondolok szinte állandóan, nem akartam még beszélni is róla. - Ohh, ő állandóan belekeveredik valamibe, de már kicsit nagyobb legény, elég jó már az önvédelem terén. Büszkén mosolyogtam, a fiam nem volt egyszerű eset, de sosem várta, hogy mások védjék meg és álljanak ki érte. Az mondjuk tény, hogy jó pár sebhellyel büszkélkedhet már, de nem kifejezetten zavarja a dolog, lévén szentül meg van győződve róla, hogy emiatt döglenek utána a nők… - Majd mindenképpen megemlítem neki, hogy találkoztunk. Egész sokat emlegetett az eset után, nagyon hálás volt, biztos örülne, ha hallana rólad.
Tényleg nagyon örültem annak, hogy összefutottam egy régi ismerőssel, hiszen nem igazán bővelkedtem bennük. Mármint olyanokkal, akikkel egy alkalomnál többször is találkoztam volna. Nem nagyon voltak olyan kapcsolataim, amelyeket feleleveníthettem volna, mert csak kevés embert engedtem közel magamhoz. Ez úgy gondoltam, hogy jól is volt így, de most, hogy összefutottam Lyannával, máris másként láttam és kicsit sajnáltam, hogy nem váltottunk néhány levelet a távozásuk után. Persze nem lettünk a legjobb barátnők, de azért jó viszonyban váltunk el egymástól. Ezt bizonyította a mostani fogadtatás is, amiben részesültem a részéről. - Tehát nem véletlenül vetődtél ide – nyugtáztam a hallottakat egy bólintással, és máris azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mi hozhatta fel ide a messzi északra. Illetve jobban mondva, ki. Máris eldöntöttem magamban, hogy túlzottan kíváncsiskodni ugyan nem fogok, de majd egyszer finoman rákérdezek nála, ha nem jön ki rá a szó, beszélgetés közben. Azért jobban örültem volna az utóbbinak, mert nem szerettem tolakodóan viselkedni és beleütni más dolgába az orromat. Az olyan udvariatlan lenne! Miután mind a két ló elindult, és valamerre a fák közé vezettek bennünket, röviden összefoglaltam neki, hogy mi a helyzet velem és természetesen azt sem mulasztottam el, hogy az ő dolgai iránt érdeklődjek. Nem csupán azért kérdeztem, mert így illett, hanem azért is, mert tényleg érdekelt, hogy mi történt vele, hogy érzi magát, meg az efféle megszokott dolgok, amik fel szoktak merülni témaként egy rég nem látott ismerőssel való találkozás alkalmával. - Igen, itt – bólogattam helyeslően. – Talán kicsivel több, mint féléve, hogy megérkeztem és munkába álltam – tettem még hozzá, ahogyan rendeztem magamban a gondolataimat. – Van egy szép kis házam a kertvárosban, nagyon jó környék – meséltem tovább, ajkaimon mosoly jelent meg, hiszen a sajátom volt és erre nagyon büszke voltam. – Egyébként Los Angeles után el is hiszem, de valahogy nekem barátságosabb ez a kisváros, mint egy akkora metropolisz – ráztam meg a fejemet. Ott mindenki csak rohant – nem mintha én különb lennék -, itt viszont barátságosabbak voltak az emberek. Legalábbis általában jobban odafigyeltek egymásra az egy környéken lakók, mint mondjuk Manhattan közepén. Ott az ember még egy eszméletét vesztő társa mellett is képes lenne elmenni, amit én mélyen elítéltem. - De meg ám! – nevettem fel vidáman, mert gyakorlatilag a hivatásomnak éltem. Ezt most nem akartam vele is megosztani, mert sokan rosszakat gondolnak a hozzám hasonló munkamániásokról, de nekem akkor is a betegek voltak az elsők. Kivéve talán, ha Colinról volt szó, de meg merném kockáztatni, hogy még őt is otthagynám, ha egy sürgős hívás futna be és mennem kellene a kórházba. Maximum velem jönne és megvárna, de miatta nem kockáztatnám senki életét sem, aki tőlem függ. - Az nem a legjobb szállás – fintorogtam egy pillanatig, elfelejtkezve magamról. Aztán gyorsan rendeztem is a vonásaimat, nehogy azt higgye, hogy lenézem emiatt, ha neki az megfelelt. – Nem emlékszem, hogy említetted volna – próbáltam ugyan felidézni az emléket, de egyáltalán nem rémlett, hogy szóba került volna bármilyen testvér, nemhogy ikertestvér! – Ó, ez nagyon izgalmasnak hangzik! – mosolyodtam el szélesen. – És mikor találkozol vele? Egyáltalán tudja, hogy itt vagy? – kíváncsiskodtam tovább, közben egy kicsit megszorítottam a kezemben fogott kantárt. Azért arra vigyáztam, hogy még mindig ne essek át annak a bizonyos lónak a túloldalára. Ha Lya valamiről nem akart beszélni, akkor én azt nem erőltettem. Pontosan ezt éreztem a család témájánál is, úgyhogy inkább nem feszegettem a továbbiakban, hogy miért nincsenek itt és effélék. Valószínűleg én sem örültem volna neki a helyében. - Ez nagyon kedves – jegyeztem meg, talán kicsit még el is érzékenyültem. – Nagyon szívesen segítettem rajta, úgyhogy örülök neki, hogy nem hiába tettem. Majd mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, különben fenéken billentem! – mondtam viccelődve, mivel nem az a fajta voltam amúgy sem. – Egyébként miért nem laksz a hotelben? Az sokkal alkalmasabb lenne arra, hogy meghúzd magad valahol – érdeklődtem kíváncsian, mivel tényleg elképzelni sem tudtam, hogy miért választott inkább egy motelt.
Csak bólintottam, elvégre valóban nem véletlenül jöttem ebbe a városba. A büdös életbe nem szagoltam volna erre, ha Rose nem veszi fel velem a kapcsolatot. Mondjuk, ez szerintem nem csoda. Világ életemben nagy városokban éltem, azt szoktam meg, szeretem is a nyüzsgést, mikor zajlik az élet. Nem mondom azt, hogy itt ez lehetetlen, de biztosan nehezebb megvalósítani, mint Los Angelesben. - Akkor nyilván már egész megalapozott a véleményed. Jó, gondolom egy ilyen kis városnak is megvannak a maga szépségei. Tudom, hogy meg tudnám szokni az itteni életet, ha rákényszerülnék, mert abban mindig is remek voltam, miként is idomuljak másokhoz, illetve a változó körülményekhez. Most azonban úgy éreztem, nem akarok itt maradni, főként úgy, hogy ennyire eseménytelenül telnek erre a napjaim. Az biztos, hogy rá fogok kérdezni Fayenél, hogy hová érdemes menni, ha valaki vágyik valami… hmm… intenzívre. Azt hiszem, sokkal inkább szeretném már kiereszteni a farkasom, mint bármi egyebet. - Párizs és London után ezek szerint alaposan megváltozott az életed. Mosolyogtam, noha sokat nem tudtam róla régen sem, de azt igen, hogy életünknek bizony voltak közös metszéspontjai. Én nem változtam, látszólag persze, de belül már más volt a helyzet, a férjem elvesztése egészen más megvilágításba helyezte az életemet, a gondolkodásmódomat, érzéseimet. A fintorgásra csak mosolyogni tudtam, haragudni érte aligha, az én igényeimet sem elégítette ki a motel, de egyelőre nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. - Hát pontosan erről beszélek. Van az a koszos motel, meg az az ötcsillagos hodály. Nem tudom, gondolhatnának a befektetők a normális átlagemberekre is. Tegyük félre ama tényt, hogy közel sem voltam átlagember, talán normális sem, de ezt nem szokásom vitatni, még a végén elhinném. Szóval, úgy éreztem, hogy csak a két véglet van, én pedig egyelőre még szerettem volna nyugiban lenni, nem a szállodában lakni. Egyrészt, fölösleges pénzkidobásnak ítéltem volna, másrészt tényleg nem akartam Roset sürgetni, nyilván kellemetlen egy ilyen témával előhozakodni. Már persze, nem maga a tény, hogy esetleg a párjának van egy testvére, kellemetlen, hanem az, hogy a tudta nélkül kutatott utánam. - Azt hiszem, még nem tudja. Van egy közvetítőnk, és ő akarja előbb elmondani neki, mielőtt találkoznánk. Ez szerintem egyelőre nem történt meg, különben kaptam volna róla hírt… Egyébként, nem tagadom, meglehetősen kíváncsi vagyok már én is. Mondjuk, biztos elég fura lesz, ha tényleg a testvérem, hiszen semmit sem tudunk egymásról. Azt nem tudhatom, hogy a sors miért jelölt ki ilyen utat számunkra, de abban biztos vagyok, hogy sem az elválásunk, sem az esetleges egymásra találásunk nem lehet véletlen. - Mindenképpen megmondom. Azt már hallani is vélem, hogy Éric milyen jót fog nevetni a dolgon, elvégre mindig is úgy gondolta, hogy Faye a légynek sem tudna ártani. Mi tagadás, valóban egészen ártatlan kisugárzása van, meg hát, a külseje alapján sem feltételezne róla senki semmi rosszat, mint ahogy rólam sem, de ugyebár, mégiscsak vérfarkasok volnánk, ami elég nagy mértékben megbonyolítja a képletet. - Meg sokkal drágább is, és nem tudom, meddig maradok, de van egy olyan sejtésem, hogy annyi pazarolnivaló pénzem azért nincsen. Bár, be kell vallanom, sokkal inkább azért nem, mert ott lakik a feltételezett testvérem, én meg addig nem akarok belefutni, amíg nem tud rólam. Sóhajtottam fel, és részemről mindkét dolog már önmagában is elég lett volna, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget. Inkább igyekeztem minél több időt ébren lenni, hogy addig is a várossal ismerkedjek. - Apropó… tudod milyen szabályok vonatkoznak errefelé a magányos farkasokra? Fogalmam sincs, hol vadászhatok anélkül, hogy valakinek a tyúkszemére lépnék…
Csak helyeslően tudtam bólogatni arra, hogy a kisvárosoknak is megvannak a maga szépségei. De még mennyire, hogy megvoltak! Imádtam, hogy ismertem a környezetemben élő embereket, és nem kellett még azon is gondolkodnom, hogy a szomszédomat hogyan szólítsam. Az elég kellemetlen volt, márpedig Manhattanben az ilyesmi cseppet sem volt ám meglepő jelenség. Azt hiszem, hogy az én természetemnek az efféle helyek voltak az ideális lakóhelyek, mert annyira könnyedén be tudtam illeszkedni. Mosolyogtam a szomszédokra, segítettem nekik, ha kellett, és azért az sem volt rossz, hogy a boltokban belebotlottam néhány ismerősbe, akikkel tudtam beszélgetni. Persze barátoknak nem igazán mondtam volna őket, de több volt, mintha senki nem ismert volna, és a kollégáimon kívül nem tudnék senkihez sem szólni. Az borzasztó lenne… - Igen – válaszoltam, aztán azon is elgondolkoztam, hogy mennyire fejtsem ki. – Nem is olyan régen Afrikában voltam huzamosabb ideig – tettem hozzá végül. Ezzel nem mondtam olyan sokat, de ahhoz eleget, hogy be lehessen határolni, tényleg mennyi dolog megváltozott körülöttem. Egyébként eszem ágában sem volt titkolózni, mert nem volt rá okom. Egyszerűen csak megszoktam már, hogy nem sokat mondok el másoknak magamról, még ha az illető nem is árthatott nekem, akkor is. Persze nem voltam száz százalékig biztos ebben sem, de úgy éreztem valamiért, hogy Lyától felesleges lenne tartanom. Nem volt oka arra, hogy ártson nekem. - Azt hiszem, hogy ott van még a Síparadicsom is, bár azt nem tudom, hogy árban meg színvonalban milyen – vontam meg finoman a vállaimat, miközben tovább poroszkáltak a lovaink, valahol a fák között. Nem voltunk bent az erdő sűrűjében, és még csak a birtok határát sem hagytuk el, de attól még rajtunk kívül nem volt körülöttünk senki más a területen. Ez nem is volt olyan nagy baj, legalábbis szerintem. Sokkal jobban éreztem így magam, hogy nem kellett attól tartanom, ki hallhatja még a beszélgetésünket. Jobb azért az óvatosság, igaz? Sohasem lehet tudni semmit biztosra. - El sem tudom képzelni, hogy mit reagálnék, ha hirtelen kiderülne, hogy van egy testvérem. Persze tudom, hogy nekem nincs, csak eljátszottam már néhányszor a gondolattal. Időnként egy kicsit magányos szoktam lenni… - vallottam be szégyellősen, arcomon talán még meg is jelent egy kis halovány pír, de ezt rá lehetett fogni a csípős időre és a szélre, ami állandóan ostromolta az arcomat. - Ó, szóval az egyik falka tagja – nyugtáztam a dolgot, aztán elgondolkoztam rajta. – Akkor megértem, hogy nem szívesen mennél a hotelbe. Biztos vagyok benne, hogy ott egyből kiszúrják a magunkfajtát, mivel tudtommal az ő területük az egész – nem voltam azért annyira nagyon képben ezekkel kapcsolatban, de minimális információim azért még akadtak. Nem tehetek róla, de egyszerűen engem nem érdekelt különösebben ez az egész helyzet, amíg ki tudtam maradni belőle. Nem kívántam csatlakozni sehová sem, hogy aztán engem dobjanak be elsők között a feláldozhatóak csoportjába. Azt már nem! - Nem igazán tudom sajnos – húztam el a számat finoman. – Amikor megérkeztem, igazából én senkinél sem jeleztem a jelenlétemet. Már akkor sem volt a legfényesebb a helyzet a városban, úgyhogy feleslegesnek tartottam, csatlakozni pedig pláne nem akartam ebbe az egész harcba, háborúba, vagy tudom is én, hogy micsoda ez… - magyaráztam Lyának, és teljesen felszabadultnak éreztem magam a társaságában. Ez jó volt, már hiányzott. Legutóbb talán Rose volt az, akivel önfeledten tudtam beszélgetni úgy, hogy annyira nem is ismertem őt. – A hegy az egyik falka területe, a másiké a város, de szerintem a kintebb lévő erdőkben már nyugodtan vadászhatsz. Én is arrafelé szoktam – árultam el. - Mondd csak… - jutott eszembe hirtelen egy ötlet, csak azt nem tudtam, hogyan mondjam el. Nem akartam tolakodónak tűnni. – Nem lenne kedved inkább nálam lakni egy ideig? Van egy vendégszobám, és sokszor dolgozom egész nap a kórházban, úgyhogy nem is nagyon zavarnálak napközben – kicsit megint szégyenlős lettem, mert nem tudtam, hogy nem-e léptem át egy határt. Én ezt csupán figyelmességnek szántam, semmi több.
- Mi Japánban életünk egy ideig, az is érdekes kis tapasztalat volt. Többet erről nem mondok, elvégre közel sem nevezném kellemesnek az ott töltött időt, sosem voltam büszke arra, hogy mennyire magamba zuhantam abban az időben. Persze, az vesse rám az első követ, akit nem tenne tönkre, ha meghal a szerelme. Ettől még persze nem fogom hirdetni a dolgot, csak rám és a gyerekeinkre tartozik. - Hm, ezt eddig kihagytam a számításból. Ott is meg lehet szállni? Azt hiszem, ennek utána kell majd néznem, mert ha nem olyan drága, mint a szálloda, akkor már nyert ügyem van. Jó lenne, mondjuk, síelni nem tudok, de maximum majd megtanulok, úgyis elég sok a fölös szabadidőm. Én nem aggódtam amiatt, hogy bárki hallhatna bármit a beszélgetésünkből anélkül, hogy én nem venném észre. Nem is nagyon óvatoskodtam, de hát, nekem a képességem pont az ilyenekre irányult. Ha erre járna egy farkas, hamarabb érzékelném, mint ő engem. - Nos, én nem hittem el, bár gondolom, ez nem olyan meglepő. Igaz, még most sem biztos semmi sem, de szerintem tényleg a testvérem. Nevezzük megérzésnek… csak hát, én azt hittem, halott, erre úgy tűnik, mégsem. Ami szuper, csak hát, mégiscsak évszázadok teltek el úgy, hogy nem tudtunk egymásról. Ennyi időt nem lehet bepótolni. Húztam el a számat, majd kissé meglepettem fürkésztem a nőstény bájos vonásait. - Te magányos? Ez azért egy kicsit meglep. De tudod mit? Amíg itt vagyok, én szívesen megyek veled bárhová, hogy egy kicsit kevésbé érezd magad magányosnak… Mosolyogtam rá, ez egy olyan érzés volt, amit nem szerettem látni, s bár a szó szoros értelmében én sosem lehettem magányos, ezt a szívemnek aligha lehetett megmagyarázni. Nekem azonban olyasvalaki hiányzott, akit nem lehet pótolni. Igaz, az is lehet, hogy Faye is így van vele, ebben az esetben majd maximum figyelmen kívül hagyja az ajánlatomat. - Egyik? Ó az egekre… úgy tűnik, elég sok mindent nem tudok még. Húztam el a számat, mert bizony akkor még húzósabb a helyzet, ha itt több falka van. Azon inkább nem merengtem el, hogy ez miként is volt lehetséges, egyelőre még nem érdekelt. Valahogy sosem került szóba Rosieval a dolog, nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi a helyzet a falkával, nem hogy falkákkal… Agyrém. - Ühüm. Úgyhogy marad a várakozás. Látszólag hanyagul vállat rántottam, de persze nem vettem ilyen könnyedén a dolgot, mert már nagyon kíváncsi voltam. Szerettem volna beszélni vele, ránézni az arcára, bele a szemébe, és tudni már az első pillanatban, hogy igen, tényleg a testvérem. - Háború? Hát ez fincsi. Lehet addig kéne elhúznom innen, amíg lehet… Jó, ez igazából nem volt opció, de azért nem volt épp megnyugtató a helyzet. Nem szokásom pedig állandóan bajba keveredni, nem is nagyon értem. Mindenesetre, most elég alaposan sikerült beletenyerelnem a tutiba, de hát, nincs mit tenni. - Ha a hegy a másik falkáé, akkor a síparadicsom is, gondolom. Akkor az kilőve, marad a fényűző kis motel. Grimaszoltam egyet kelletlenül, mindegy, ki fogom bírni, volt már sokkal rosszabb is a helyzet. Viszont egy bólintással jelzem, hogy vettem, és valamerre bizony belevetem majd magam az erdőbe, most már muszáj lesz. A kérdésére elkerekedett a szemem, meg is rándult az ajkam, jelezve a közeledő mosolyt, de nem nagyon akartam először elhinni, amit hallok. Nagyon kedves felajánlás volt, kicsit talán óvatlan is, elvégre, ki tudja mennyit változtam az utóbbi évtizedekben, de azt hiszem, én is így tennék egy régi ismerőssel, ha módomban állna. Persze, megvédeni is meg tudom magam, úgyhogy különösebben nem paráznám túl a dolgot. - Hú, ez nagyon rendes tőled, és fantasztikus lenne. Nagyon is lenne kedvem, és köszönöm szépen! Persze, nem ingyen, nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. Látszott rajtam szerintem, hogy eléggé megkönnyebbültem, nem voltam olyan nagy igényű személy, de egy bizonyos kényelmi faktort azért szerettem megközelíteni. - Kíváncsi vagyok, milyen házat rendeztél be magadnak. Biztos nagyon szép és takaros. Közben az idő enyhült kicsit, de úgy sejtettem, errefelé azért becsapós a dolog, meg aztán, nyakunkon a tél, és úgy tudom, errefelé azzal az időszakkal nem szabad viccelni. Azt hiszem, egy időre búcsút mondhatok a bőr cuccoknak. - Tényleg ilyen sokat dolgozol? Akkor biztosan nagy szenvedélyed a dolog. Nem akartam arra célozni, hogy esetleg a magányosság érzetét is ezzel akarja enyhíteni, de úgy sejtettem, azért ez is közre játszhat a dologban. - Akkor majd add meg a címed, és ha végeztünk, elugrok a cuccaimért, és odamegyek.
Kezdőlap
//
//
