Elmém némileg tisztább, a bennem felgyülemlett feszültség a kimondott szavakkal együtt úszik köröttünk, - már nem engem mérgez belülről. Éppen ezért szavai is másképp csapódnak le bennem, mint pár perccel ezelőtt tették volna. Nem is felelek: emésztek. Szánalmasak vagyunk különben. Két komolynak kikiáltott felnőtt civódik és "bőg". Fantasztikus, mondhatom... - De kitartó vagy és mindent meg fogsz tenni a kölyökért. - Fűzöm hozzá, mert sokkal egyszerűbbnek tűnik bármi másról beszélni, mint az előbbi kirohanásról. Még szipogok olykor-olykor, csuklómmal és kézfejemmel törölgetve könnyeimet - éljen a vízálló smink! - de már alább hagy az előbbi könnyáradat is. Nem igazán szeretem, ha esik... Szerencsére (?) futó zápor volt. Amennyire menekülnék a témától, James éppen annyira nem akar ereszteni, egérutat adni számomra. Érintése kellemesen perzselő, hogy valamiféle nyugalmat árasztó melegség árad szét tőle az emberben. Nagyot nyelek és felpillantok rá kérdőn-kérőn, s lássuk be, kissé talán értetlenül is. Ijesztő, ha az ember elveszettnek érzi magát. Ettől talán a tehetetlenség és a magány rosszabb talán. Lehunyom szemhéjaimat lágyan, ahogy közelebb hajol és homlokomra csókol. Ajkam szeglete megremeg, magamban pedig erősen, sietősen mantrázok egyetlen mondatot, mintha csak ige lenne, varázserővel: "Nem sírok." - Nem fog. - szusszanok elhalóan, s közelében még a hűvös kinti levegő sem képes kijózanítani, ugyanis a következő pillanatban tenyereim arcára siklanak, közrefogva férfias képét. - Ha mégis, akkor az Ősök legyenek kegyelmesek az illetőhöz, aki kárt tesz benned. - oké, tudom, nem ezt várta sem ő, sem más. De valahol ez is egyfajta vallomás a magam elcseszett módját, főleg, hogy fojtott, vágyteli csókkal nyomatékosítom a dolgot, melyet nem sietek el, ha rajtam múlik.
Nem tudom, hogy Roxan tényleg hisz bennem, amikor a kitartásomról beszél, vagy csak azért mondja, hogy ne tűnjön úgy, hogy nem figyel rám. De nem is érdekel. Ezerszer fontosabb dolgokról van szó, mint arról, hogy farkasként szimatoljak, és így szedjem ki belőle az igazat. Mert ugyebár mindjárt eltűnök, kilépek ebből a házból és nem is jövök vissza soha többet... Hogy mi fog történni, azt még én sem tudom. Csak egy teszt lesz, ez színjáték, de attól még úgy vagyok vele, hogy ez Infamia baromira nem játék, és sosem lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. Mondjuk nincs időm arra, hogy sokáig ezen filózzak, mert megérzem a nő kezeit az arcomra kúszni és én hagyom, hogy úgy irányítsa a hülye fejemet, ahogy ő jónak látja. A szemei kemény és megrendíthetetlen bizonyosságot árasztanak, miközben egy elég sajátos esküvel pecsételi meg a pillanatot. Persze valahol eléggé riasztó a kép, hogy esetleg képes lenne értem, miattam felvenni a harcot valakivel. Nem akarom én ezt, nem is várom el, de... Tudom milyen, tudom mennyire harcias és teljesen felesleges lenne leállnom és vitába szállnom vele, hogy márpedig maradjon csak a fenekén. Úgyhogy beletörődöm abba, hogy jobb lesz, ha tényleg vigyázok magamra, ha nem akarom őt is veszélybe sodorni. Nem, abszolút nem számítok arra, hogy meg fog csókolni. Éppen ezért az első pillanatokban nem is nagyon tudok vele mit kezdeni, annyira meglep a dolog, de amint túl tudok lépni a megilletődött, kisfiús zavaromon, felfogom, hogy zakatol a szívem, úgy azon nyomban felveszem a csók ritmusát. Közben a kezeim önkéntelenül csúsznak a nő hátára, birtokló erővel szorítva magamhoz a testét. A jobb kezem éppen csak annyira szakad el tőle, hogy hátranyúljon, becsapja az eddig nyitott hátsó ajtót, hogy aztán nyugodt szívvel "lökhessem" Roxan hátát a hideg fának. Annyi mindent szeretnék mondani. Például, hogy nem akarok elmenni. Kérlelném, hogy ne küldjön el. Közölném vele, hogy adjon át másnak, de attól még engedje, hogy lássam. Elmondanám, hogy mennyire itt akarok aludni, és ezt nem kötöm össze azzal, hogy (jó szokásomhoz híven) szex is legyen a dologban. De inkább hallgatok. Beszéljen helyettem a csók, és az, hogy nem bírom levenni a tenyerem a testéről.
Ahogy magához húz, engedelmesen simulok mellkasommal az övéhez, szinte a lehetetlennél is közelebb... egy papírlap sem férne el közöttünk szerintem. Hátam az ajtó fájának feszül, minek következtében én meg "fogságba" esem, de nem is nagyon akarok szabadulni James ajkainak béklyóitól, melyek nemcsak, hogy beszédesek és többet mondanak bármely szónál, vágykeltőek is, oldalamon, hátamon felszaladó simításáról nem is beszélve. Mohón kapok újra és újra ajkai után, hogy aztán pihegve hajoljak épp csak annyira el, hogy levegőhöz jusson oxigénhiánnyal küszködő tüdőnk. Homlokomat az övének döntöm, ha hagyja. - Nem akarom, hogy elmenj! - szalad ki belőlem a legőszintébb (és legátgondolatlanabb) mondat, ami elsőre eszembe jut. A többi esetében már pörög az agyam is, az meg, mint láthattuk, eddig nem sok jóra (?) vezetett semmiben, ami James-szel kapcsolatos. - Két hónapig totál biztos voltam a dolgomban, erre besétáltál ezen az ajtón és... rohadék vagy, Howard, remélem, tudod. - Kuncogom halkan, újra ajkait simítva ajkaimmal, s ha rajtam múlik lágy csókot eszközölök újfent. Valamint ráfogok egyik kezemmel a felfelé araszoló karjának csuklójára, még mielőtt istenesen elbízná magát bármivel kapcsolatban is. Javíthatatlan ez a pasas, komolyan mondom... - Tuh..tudom, hogy bénán hangzik, de adj egy kis időt, míg lerendezem magamban ezt a... ezt a mindent. - Pillantok fel rá és hacsak nem támad hirtelen távozhatnékja, én sem fogom küldeni. Sőt. Ha már marad, bebizonyíthatja, mennyire nem ragaszkodik a szexhez egy estében. Cserébe remek vacsorát is kap. Szerintem remek ajánlat! Már csak azért is, mert addig sem kell nélkülöznünk egymás társaságát.
[időben Ashley költözése és Steven nálam tett látogatásának másnapján]
Fogalmam sincs, hogy kerültem ágyba, csak azt tudom, hogy mocskosul rosszul ébredtem és mindent megadtam volna egy inasért, aki ágyba hozza a fejfájás csillapítót, némi kávét és esetleg meg is fürdet. De inas híján kénytelen voltam mindezt magamnak intézni... és el is ment vele a délelőtt, a délutánt pedig azzal töltöttem, hogy rendet raktam a tegnap esti iszogatás után, elvégre arra már nem volt akkor erőm, miután Steven távozott - ne kérdezze senki hogyan és mikor - hogy a poharakat és megüresedett üvegeket helyre tegyem, na meg a nappaliban uralkodó párnadobálós, kilöttyentett piától ragadós üvegasztalos állapotokat rendezzem. Szerencsére nem felejtettem el, hogy vacsorára a testvéreimet vártam, így a kaját is időben elkezdtem főzni. Az persze, hiába lesz akármilyen jó, a nővérem hatvanadszorra is el fogja mondani, mennyire elcseszem itt az életemet, mire a bátyám rákontráz, hogy menjek vissza hozzájuk, az ő falkájuk milyen jól megvan a helyi őrzőkkel, nézzek csak rá meg a nővérkére. Hát hogyne! Még csak az hiányozna, hogy belefolyjak a kelleténél jobban bármely falka életébe. Jó nekem itt, így! Így is épp eléggé elcseszett a helyzet, már ami Howardot illeti, meg úgy általában a hegyieket. Régen mi is sokat iszogattunk együtt, mostanában ez valahogy elmaradt... Mintha elfelejtettünk volna, hogy alapvetően barátok vagyunk és nem ellenségek. Ha már a barátoknál tartunk... épp az előbb hívtam át Darrent és Ashleyt - utóbbit burkolt békítési szándékkal, hogy lássa, nem feltétlenül vagyok egy farkasevő kannibál - na meg James-t, ha már így alakult. A nővérem ugyanis épp az imént telefonált, hogy mégsem tudnak jönni, halaszthatatlan probléma adódott a protektorátuson. Én megértem, komolyan... de miért akkor kell erről szólni, mikor az utolsó szalvétát helyezem el a terítéken?! Ráadásul, mi a francot kezdtem volna egy hadseregnyi kajával - a bátyám elég beles, mióta farkas lett - ha nem lennének a drága ismerőseim, akiket áthívtam. Így végül még egy terítéket hozzácsaptam a dologhoz, majd szusszanva simítottam le ingemet, hajamat pedig hátra a vállaimról, miközben körbepillantottam a lakásban. Tökéletes. Semmi nyoma a tegnapnak, legfeljebb annyi, hogy italra nem fogok tudni nézni a vacsora közben, de azt hiszem, ez a legelhanyagolhatóbb tény jelen helyzetben.
Szar ügy lenne bevallani, hogy éppen mit csináltam, amikor csörgött a telefonom. Szóval elsőre nem vettem fel, de aztán visszatelefonáltam. Akkor meg foglalt volt. Minden esetre valahogy csak sikerült elérnünk egymást, és feltette a kérdést, hogy akkor most átmegyek-e vacsizni, avagy sem. Egy elnyújtott, hosszú ööö-zéssel néztem égig a testemen, és rájöttem, hogy nem feltétlen vagyok társaság kompatibilis perpill, azonban ahogy felmerült Darren és Ashley neve, a szemeim hirtelen csillantak fel. S bár tulajdon kényelmességem és lustaságom szűzlányként sikongatva tartott volna a saját négy falam között, a szituációból eredő már-már komikus él (amely könnyedén fordulhat tragikomédiába később) felkeltette az érdeklődésemet. Adjon egy órát - kértem szépen, mert az nem járja, hogy majd úgy megyek társaságba, hogy előtte nem készülök fel. Ez kérem úgy nézett ki, hogy 50 percig zuhanyoztam, öltöztem és lőttem be a hajamat, választottam megfelelő ruházatot, kiegészítőket és parfümöt. Aztán cipőt. 54 perccel a hívás után ott álltam a bejáratnál, mint egy gyászhuszár, talpig feketében. Elgondolkodtam, hogy akkor ez most mennyire patent így, de a fekete ing annyira rég volt rajtam, amennyire jól áll, ahhoz mást meg nem nagyon lehet felvenni, szóval... 55 perc. Rongyolok a kocsimhoz, ami természetesen fekete, beszállok és mint az őrült, úgy hajtok át azon a néhány utcán, ami bennünket elválaszt. 62 perc múlva kanyarodnék befelé Roxan utcájába, de basszus, nem hoztam semmit. Baszki. Jó, tuti nem várják el, de... Argh. 66 perccel a hívás után sorban állok egy kisboltban, két üveg borral, Martinivel és egy kölyökpezsgővel, amivel egésze biztos, hogy hülyét csinálok majd magamból, de nem tudom, hogy Darrennel most mi a helyzet, ihat-e a gyerek társaságba, meg ilyenek. Hát basszus, legfeljebb szétlocsoljuk a szőnyegen. A 70. percben a már éppen zárni készülő virágüzlet felé rohanok (ezért zuhanyoztam, mi?!), és nagyon szépen kérem az ott dolgozó nénit, hogy ugyan adjon már nekem kettő szál virágot, nem kell becsomagolni,meg semmi. A fajtája sem érdekel, a lényeg, hogy az egyik legyen fehér, a másik pedig lila. Kiegyeztünk rózsában, bár morogtam az orrom alatt, hogy vajon ennél klisésebb típust esetleg nem tudott volna kitalálni? 82 perccel a hívás után szinte ideggyengén és kimerülten nyomom meg a csengőt az orrommal Roxan háza előtt, ugyanis a kezem tele van pakolva mindennel, a virágok pedig a száruknál fogva lógnak a számból, a fogaim közül. Nem is figyelek semerre, fel se tűnik, ha esetleg Darrenék már megérkeztek, vagy sem. - Boff a kéféfér', efeket ne-ed hoftam... - kezdek bele, ha Roxan nyit ajtót és megvárom, amíg legalább a virágokat kiveszi a számból, vagy elvesz valamit a kezemből, hogy azokkal megfoghassam a virágokat - A fehér a tiéd. Bahh... Izgalmas lesz, de ide a rozsdást, hogy legalább három olyan pillanat lesz, amikor bele fogok röhögni a kajába... Huh... - túrok bele a hajamba kifújva magam, de azért hadarok tovább, mint állat - Mit főztél? Tesódékkal mi van? Azért remélem minden... - egy gyors cuppanás az előszobában, aminek pusztán az az oka, hogy megpróbálok "apuci épp rohanásban hazaesik" stílusban egy gyors csókot nyomni a nő ajkaira - ... okés, és nincs semmi gáz. És akkor nagyjából most jutok el arra a pontra, hogy szusszanok, és megpróbálom felfogni a helyzetet, körbenézni, felmérni a terepet, lepakolni esetleg vagy valami. Akár itt vannak Darrenék, akár nem: az szinte biztos, hogy egy ilyen szélvészhez hasonló belépő hatására az a pár perc késés már nem is olyan lényeges...
*Az igazság az, hogy nem voltam jól. De hát, miért is lettem volna? De ez most nem számított. A szobámban voltam és épp a Hupikék Törpikéket néztem, mikor Darren bekopogott. Néztem... az kicsit túlzás, hisz csak bámultam a tv-t és csak azért tudtam, hogy mi van benne, mert már kismilliószor láttam. Darren szavaira felkaptam a fejem, mely szerint vacsorára vagyunk hivatalosak. A ciki az volt, hogy még mindig nem tudtam a szemébe nézni, bár valószínűleg nem vigasztalja az sem, hogy máséba sem. Egy gyors zuhany, némi fésülködés és azaz idióta ruha... már egy jó húsz perce szórakoztam vele, mire mérgesen feladtam a dolgot és átvánszorogtam Yettához, hogy segítsen felvenni mert nem találom sem az elejét, sem a végét ennek a göncnek. Hát na... nálam megáll a tudomány ott, hogy nadrág és póló. Nem akartam, hogy Jenny segítsen vagy épp Darren, lévén, hogy az ezüst lánc okozta sebek ott díszelegtek a testemen, a mellemnél, a hasamnál és a csípőmnél örökre megfog maradni. Yetta, meg talán nem tesz fel kérdéseket. Nem voltam benne biztos, de akkor nem is sétáltam volna le hozzá ha nem lett volna meg a remény. A ruhához, volt egy magassarkú is a készleten. Nah de ennyi is volt az összes női holmi, ami található volt nálam. Vagyis ilyen... csajos. Ez is csak azért, mert a ruhát Jamestől kaptam és ha már vacsora, hát próbáljam ki ezt is, ahogy mondta.
- Sosem fogom megérteni, hogy a nők ebben mit találnak kényelmesnek. * Morogtam Darrennek, mikor kiszálltunk a kocsiból. Béna épp nem voltam még ebben sem, csak kellemetlenül éreztem magam. Szőke tincseim ki voltak engedve, lévén, hogy fél kézzel nem tudok kontyot csinálni, meg mást sem. A bal kezem, mely szilánkosra lett törve pár hete, be volt gipszelve és rögzítve, a jobb csuklómon látszott a bilincs nyoma, de azt egy kék szalaggal takartam el, mely rögtönzött karkötőként szolgált. Nyakamban pedig ott lógott az érme medál a bika nyomattal, más ékszer nem volt rajtam, az ezüstre még csak rá sem bírtam nézni, nem még, hogy viseljem. Az ajtón bekopogva vártam, hogy Roxan kijöjjön és Darren után én magam is köszöntem a nőnek.* - Jó estét Roxan. Köszönöm a meghívást. * Mosolyodtam el halványan, de annyi élet volt benne, melyre még a semmi is túlzás volna. Pontosan érkeztünk, hisz Darren sem, pepecselt sokáig és vártuk Jamest. Apu hozott-e valamit, azt nem tudom, de ahogy bent voltunk már ismét a csendbe burkolóztam és közben a pajzsom is felhúztam. Igen, volt haszna annak a két hétnek, míg nem érintkeztem senkivel.
Mikor újra megszólal a csengő nem kell látnom, hogy tudjam ki jött. Tudtam, hogy itt lesz James is és talán ha társaságban vagyunk, akkor nem fog a vesémig látni hisz mással lesz elfoglalva. De örültem, hogy itt lesz, rég láttam és mi tagadás, hiányzott is. Ahogy meghallom a szavait, ösztönösen, szinte észre sem veszem, hogy vigyorra húzódnak az ajkaim. Mikor körbetekint felállok és teljes valómban láthat és csak nézem az arcát - a szemeibe nem, arra nem vagyok képes -, hogy mit vállt ki, hogy viszont látja a ruhát amit kaptam Tőle. Odasétálva, már nem vagyok olyan kicsi, hála a cipőnek és egy puszit nyomok az arcára. * - Késtél... * Mosolygok rá szavaim közben és visszasétálok oda, ahol eddig voltam, hogy Darren is tudja köszönteni a másikat. Hát na... James kelendő árú és bizonyára Darren is szeretné megölelni vagy valami.*
Őszintén szólva eléggé megcsömörlöttem a saját rossz hangulatomban és a mindenfélés-csak-nem-darrenes viselkedésemben... a totális szétcsúszásomban, már tényleg untam. Főleg úgy, hogy közben feleljek meg ennek, annak, amannak, legyek ilyen, olyan, amolyan, csináljam ezt, azt, amazt úgy, hogy közben mindenki ki legyen elégítve. Mi vagyok én, kurva? Oké, hogy a falkát szolgálom, de attól még én vagyok a csúcson, és csúnyán szólva az van, lesz, amit én mondok. Akinek meg valami nem tetszik, az így járt. Próbáltam magam minden fronton helyre tenni, és ebből azt hiszem az lesz, hogy könnyedebbre veszem a figurát és pár dolog bizony ha nem is telibe, de félig ejtve lesz. Segítek én és próbálok valami jobbat kiharcolni, de azzal semmire se megyek - és így a falka sem -, ha roncsot csinálok magamból, szóval fék. Azt már listáztam, hogy milyen vagyok eredetileg, most akkor viselkedjünk is normálisan... mármint magunkhoz mérten. Ja, a farkasom is. És mit csinál a farkas fia szabadidejében? Kártyavárat épít a nappaliban a dohányzóasztalon. Kellett valami, amivel foglalkozhattam, amire figyelhettem, miközben teljesen máson pörögtem agyban: az anchorage-i kiruccanáson és a beszélgetésen Castorral. Egy részem kezdett megnyugodni, egy másik viszont pont ettől lett izgatottabb. Mindegy, már biztosan körvonalazódott bennem, hogy mit és hogyan, már csak a mikor maradt kérdésképp, de valószínűleg azzal se fogok sokat várni...
A váramat az asztalra tett telefonom rombolta le. Levettem róla a hangot, de rezgőre állítottam, így mikor Rox hívott, az asztal is belerezdült, a váram pedig alkotóelemeire hullott egy pillant alatt. Ha babonás lennék, ezt egy pokolian rossz ómenek venném, s ha a nő rossz hírt közölt volna, akkor lehet azzá váltam volna. Vacsora? Egy élénk "naná"-val válaszoltam, kértem némi időt, hogy összeszedhessük magunkat, majd elköszöntem és mentem, hogy Ashleyt is ugrasszam. Felvettem egy fehér inget, aminek egyből feltűrtem az ujját és a felső két gombot szabadon hagytam, magamra kaptam még egy sötét farmert, meg a bakancsom, és ennyi, felőlem indulhattunk, de Ash-nek macerásabb volt a ruha. - Hű a mindenit! - néztem egy nagyot, mikor megláttam, mert tőle ez azért nem volt megszokott és tényleg nagyon csinos volt. Nem akartunk késni, úgyhogy bőrdzseki fel, slusszkulcs kézbe és mehettünk is. Odafele útba ejtettem egy boltot is, ahova beszaladtam venni egy doboz bonbont meg egy üveg tojáslikőrt, aztán száguldhattunk is tovább. A vezetési technikám még mindig hagyott kívánnivalót maga után - pontosabban a kresz-ismeretem, de már vállalható volt és nem paráztam attól, hogy volt mellettem valaki az anyósülésen.
- Nem a kényelemért veszik fel - mondtam somolyogva é örültem, hogy nem látott a fejembe, mikor kiszálltunk Roxan házánál. Kopogtattam, s mikor a nő ajtót nyitott, elmosolyodtam. Örültem ennek a vacsorának, és némi felhőtlenséget szerettem volna. - Szia Rox! - köszöntem és puszit nyomtam az arcára. - Ezeket neked hoztuk, a bonbon sima csokikrémmel töltött, valami isteni - mondtam, a piához viszont nem fűztem kommentárt, mert csak annyit tudtam volna, hogy lövésem sincs, mennyire szereti, ezt pedig nem valljuk be. Belépve levettem a dzsekim és ahova lehetett felakasztottam/letettem, majd oda csüccsentem, ahova Roxan mutatta, ha meg enyém volt a választás, hát befoglaltam egy helyet. - Jól néz ki - néztem végig az "étlapon", s mélyet szippantottam a levegőből. Jöhetne már Jimbo! Jimbo nem jött, ami azt illeti, elég sokat késett - legalábbis a gyomrom szerint. Mikor megérezem az energiáit szinte hangosan is felsóhajtok, nem fogunk éhen halni! A belépője sietősre sikeredett, mintha ezzel próbálna némi időt visszanyerni, ami amúgy lehetetlen, de ki tudja, hátha erre is képes. Miután Roxant kifaggat és "apuca hazaért"-esen köszöntötte, majd Ash is üdvözölte, én is odaléptem hozzá és megöleltem, barátian lapogatva közben a hátát - picit talán erősebben, mint szoktam, éhes voltam már. - A szemöldöködet szedted, vagy mi? - kérdeztem ölelés közben, halkan, de az se zavart, ha lányok is hallották, egyébként se volt igazán szemrehányó. - Rox, ugye azt mondtad, hogy az utolsónak érkező mosogat... Nem, nem mondott ilyet, de reméltem, hogy egy picit bosszús a késés miatt, szívesen néztem volna, hogyan mosogat egy halom tányért, edényt, evőeszközt és poharat JLH. - Kölyökpezsgő? - pillantottam az üvegre, majd hitetlenkedve toltam el magamtól Jamest. - Beteg vagy? - A másik kérdésem az lett volna, hogy anti-alkoholista lett-e, de ez most majdnem egyre megy.
//Hosszabb lett, mint szerettem volna, bocsi. o.o//
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 12, 2013 5:55 pm-kor.
A kocsi megállását követő jellegzetes zajokból arra következtettem, hogy Darrenék megérkeztek, még talán kicsit elébb is, mint vártam, lévén pontos időt nem mondtam, csak hogy hét óra körül. Szinte már szelíden - lehet valakinek szelíd mosolya az én vonásaimmal? - mosolyodom el, ahogy ajtót nyitok. - Szervusz Ashley! Igazán nincs mit.- A mosoly marad, hagy lássa, nem vagyok én kannibál. Noha a ruhájára azért kissé felszalad gondolatban a szemöldököm. És még csodálkozik, ha valami agyonkényeztetett picsának nézik... Mondjuk a két férfiból kiindulva nem lep meg, hogy az is a kislány. Steven eléggé ki volt tegnap, fontos neki a lány. Hjaj, a tegnap... au. - Heló Darren! - Vagy hívjam inkább őfelségének? Ugyan már! Attól, hogy atanerk lett, a mi kapcsolatunk - merem remélni - semmit sem változott. Na meg, ha engem kérdeznek, csak a baj van a magas rangokkal. Túlságosan felelősségteljesek, nagy a velük járó nyomás és egy idő után istenesen megülik az ember gyomrát. A puszi biztosít, hogy tényleg nem változott semmi, viszonozom is, hogy kissé meglepetten sandítsak a csokoládéra. - Oh, kösz. Gyertek csak beljebb nyugodtan! - állok félre, hogy beférjenek. Darren úgyis ismerős erre, biztos megtalálja a konyhát, bár nem kell hozzá nagy gógyi Ashleynek sem, lévén az egy négyfős asztalnak megfelelő nagyságú pulttal van egybenyitva a nappalival - oda van ízlésesen megterítve is egyébként. Nekem mindegy, melyik helyre ülnek majd, annyi, hogy én biztosan a konyha felőli oldalon szeretnék ülni a tálalás végett ugye. A wok-os különlegességekben bővelkedő menü mellett különféle pácolt, ízesített husikban sem volt hiány egyébként - lévén a bátyám arra "gerjed" és ha nem csinálnék egy hadseregnek valót belőle, itt lenne a világ vége. Azért félig nyersnek nem hagytam meg egyiket sem, hiába enné meg a tesó úgy is. James pedig késik. Most mondjam, hogy nem is ő lenne? Ha a királynő hívná vacsorára, akkor sem lenne képes szerintem időben érkezni, de biztosan remek mentsége lenne rá. És akkor megszólal a csengő, én meg mint valami vadászkutya, pattanok fel ültemből. - Ez ő lesz. - Jegyzem meg Darrenéknek. Nem mintha ne jönnének rá maguktól is... Ajtót nyitok, a látvány meg meglep kissé, de persze előzékenyen elveszem az italokat tőle - kölyökpezsgő, ollé! Ha senkinek nem kell, a vacsi után vele fogok kettesben dáridózni, merthogy a tegnapi után piát nem akarok látni egy darabig az tuti. A virágot is átveszem apró mosollyal. - Kösz, igazán nem kellett volna. - És felelnék a kérdéseire is, ha nem lopna csókot ajkaimról. Nem is az ő stílusa lep meg, hanem Darrenék természetessége a dolog felett. Ezek szerint tudnak rólunk (még akkor is, ha nincsen semmiféle többesszám közöttünk)?! Jaaaammes! Bele se merek gondolni kinek és miket mondhatott kettőnkről, de most komolyan. Nem is felelek, inkább hagyom, hogy a másik kettő is körülölelgesse - mintha nem találkoznának a hegyen eleget - én meg addig a konyhapultra rendezem az italokat és igyekszem eldugni a félig üres whiskey-s üveget, ami valahogy az anyjába, de kint maradt... Azt hallom közben, hogy Ashley milyen kis számonkérő, mintha a lánya, ne adj isten a felesége lenne, de elvagyok annyira a pia eltüntetésével, hogy ne tudjon komolyabban érdekelni a dolog. Azért Darren visszakérdezésére felnevetek. - Inkább foglaljatok helyet és ott folytassuk a beszélgetést, mert hidegen már nem olyan jó a kaja. - indítványozom.
Most mondjam azt, hogy ez könnyen ment? Hja, tök könnyen ment, nem is lettem lebaszva, ráadásul a virág is jó, meg minden... Nem veszem fel Roxan hirtelen megrökönyödését a puszi felett, mert hát basszus... Amerikában trendi, hogy a családtagok meg a közeli ismerősök szájon csókolják egymást, még Darren is köztem is megesett ugyebár, szóval... Pedig a világon semmit nem tudnak arról, ami van. Történt. Meg ilyesmi. Lepakolunk,lepakolok, és az első dolog, ami feltűnik, az a bizonyos kék ruha. Kissé megdöntöm a törzsemet, és a nálam maradt lila virágot átadom a fiatal hölgynek, mert hát... A fiatal hölgyek egy vacsora alkalmával megérdemlik a virágot. Semmilyen kommentárt nem fűzök hozzá, csak egy lovagias mosolyt. - De már meg is bántam. - mármint a késést - Amikor kiválasztottam, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó ízlésem van. Nézek végig a ruhán a kölcsönös puszilkodás után, és ezt veheti tőlem bóknak is. Bár egészen más körülmények közt szerettem volna először látni rajta az ajándékát, de túl tudom tenni magam a dolgon. Érzem, hogy valami annyira azért nem oké vele, de a mai este nem lesz lehetőségem kifaggatni, aminek talán örül is. A soron következő áldozat Darren. Izmos karjai satuként zárnak börtönbe, és nagyon szívesen be is költöznék, ha nem lapogatna ennyire durván. És akkor így leesik, hogy egyébként egy légtérben vagyok két olyan egyénnel, akikkel már szexeltem. Na jó. Másféllel. Na jó... Ááá, mindegy! - Hát nem látod, bébi? Kicsípem itt magam neked, és mindig ez a szemrehányás... Teszem a sértettet, és elnevetem magam, hogy végül egy nyálas csókot nyomjak arra a szép pofájára... - Mit tudom én... Gondoltam, majd fenntartod Roxan előtt a jó apa látszatát, és nem hagyod inni Ashey-t. - vonok vállat kissé széttárt kezekkel - De felőlem rám is locsolhatod, ha már megvettem. Beletúrók a hajamba és még mielőtt olyan nagyon kényelembe helyezném magam, odacsusszanok a konyhába, hogy segítsek, ha esetleg kell valami. Ha nem, hát gondolom választás híján én ülök Roxan mellé, ami egyáltalán nem zavar, sőt. Ettől csak még izgalmasabb a dolog. - Héj Rox, ugye nem rejtetted el az oldalamat valamelyik tányérban? - kiabálok ki, majd Darrenékre nézek - Aki engem kap ma vacsorára, annak lehet egy kívánsága... - elnevetem magam kissé - És, amúgy mi a nagy helyzet? Ritkán találkozunk, tegnap óta nem is láttalak titeket... Mondjuk úgy tűnhet, hogy ezt a farkastársakra értem, mégis igaz Roxanre is. Odanyúlok az egyelőre még üres pohárhoz, és forgatni kezdem az ujjaim között. - Anya, szomjas vagyok... Nyafogok egy sort hátra a Mágusnak, mert hát basszus! Rohadt kimerítő és tikkasztó dolog ám ez a késés...
*Arra, hogy mire veszik fel a nők ezeket az izéket, nem reagálok semmit. Azt hiszem nem most fogom megvitatni vele, hogy ezek a cuccok nem csak kényelmetlenek de hátrány is, azt hiszem ezt már egyszer lezongoráztuk nagy vonalakban, mikor közöltem, hogy nekem nincs ilyen ruhám. De majd talán máskor áttérünk a gyakorlati részére is a dolognak. Mármint a gyakorlati rész átbeszélésére vagy mi. Csendesen ültem a köszönés és invitálás után és Darren mellett foglaltam helyett, hova máshova is ültem volna, mint az egyik Apám mellé? Lévén, hogy a másik... najó... ácsi... nem megyek vele semmire, szóval hanyagoljuk ezt a részét, legalább addig míg itt vagyok. Otthon ráérek folytatni. A nagy gondolatmenetem a csengő szakítja félbe, aminek örültem. Talán jobban mint bármi másnak az elmúlt napokban, sőt... hetekben. Gyanús volt, hogy a másik virág Jamesnél maradt, de ha engem kérdez valaki én azt mondta volna, hogy azt Darrennek hozta. De mikor én kapom, kissé összeráncolom a szemöldököm. Nem kaptam még virágot senkitől, ha már itt tartunk és nem is tudom, hogy mit szokás ilyenkor mondani.* - Lila... Köszönöm. - Vigyorodtam el, hisz az volt a kedvenc színem. De a megállapítására csak megingattam a fejem. - Az. De kényelmetlen, pláne ilyen cipővel. De hát mivel nem jött a randi sms, így bizony csak most tudtam felvenni. * Persze jótékonyan hallgattam arról, hogy segítséggel. Az azért valahol egyértelmű lehetett, hogy bizonyára meggyűlt a bajom vele. S közben lázasan igyekeztem nem nagyon elpirulni a megjegyzése miatt, ami vajmi kevés sikerrel járt. De, legalább nem bánkódhattam azért, mert nem sminkeltem. James megoldja az arcpírt. Hangom persze nem tükrözi azt a jó kedvet melyet kellene, ami mindig ott van ha épp Jamesszel beszélek. De majd lesz jobb... idővel. Remélem. S ha már itt tartunk, továbbra sincs benne szinte semmi. Apu köszöntésére csak a fejem ingatom meg, javíthatatlan, de hát ilyennek szerettem még akkor is ha néha nem épp látszik és jelenleg meg van a magunk baja. * - Ha az utóbbi eset áll fent... szóljatok, hogy csukjam be a szemem. * Apu sosem hagyta, hogy igyak. Najó... egyszer, de azóta meg csak egyszer ittam és tényleg, köszönöm de a második sem volt kellemesebb mint az első. Szóval köszi James, hogy gondoltál rám is. De csak leültem az asztalhoz Roxan szavai után, vissza Apu mellé, ahogy korábban is. Nah de James szavai... a borda, vacsora, meg az övé... ez a három szó visszhangzott a fejemben és arcom falfehér lett, ahogy testtartásom is merev, lélegezni is elfelejtettem. Csak most először kaptam fel a tekintetem és néztem egyenesen James szemébe. Először bárkiébe is azóta, hogy hazatértem. De csak pár pillanat volt, miközben épp kezem ökölbe szorult az asztal alatt, ahol eddig is volt, mind a kettő. Ha James is rám nézett, akkor nem tudom... csak üresség volt benne ami bűnbánattal volt tele. Zöldes íriszeim mélyek és kietlenek. De aztán elkaptam és csak a tányért néztem magam előtt, miközben igyekeztem a pajzsom vissza erősíteni, mely megingott és hagyta kiszivárogni farkasom jegességét.* - Felköltöztem hozzátok... * Hát ennyi volt a részemről, amit nem tudtam, hogy tud-e a másik. Nem találkoztam vele már... hmm... két és fél hete talán. Valamikor az elrablásom előtt találkoztunk utoljára. Bár ezzel nincs egyedül, hisz a szobámban kuksolok, mióta haza mentem az erdőből. Hangom halk, szinte alig hallható... agyban a pajzsommal voltam elfoglalva és azzal, hogy kiűzzem a pincés képeket még az előtt, hogy a mosdóba kéne rohannom kiadni azt, amit még meg sem ettem. *
James lépten-nyomon smárol valakivel, szóval nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, egyébként is lehetett a sietség számlájára írni, hogy arc helyett szájat talált... Egy szó, mint száz: nem az én dolgom, hogy ez most mi volt. Ha Jimbo ráhajtott és halad vele, oké, ha játszik, az is, ha kémkedik, az meg elvárt, mindenesetre mindketten felnőttek - vagy legalábbis hozzám hasonlóan néha próbálják ezt eljátszani -, elintézik egymás között és csókolom. Amíg az én ölelésem elfogadja, felőlem meg is nősülhet. - Nagyon kis csini vagy, nyugi, de szerintem nem sikerült egyformára kiszedned a szemöldököd - húzódtam el és néztem meg alaposabban az említett részt, mintha tényleg azt lesném, mennyire végzett alapos munkát, aztán csak vigyorogtam. - Ez igaz - bólintottam a pia-tilalomra -, de lehetett volna akkor már gyümölcslé, vagy akármi. Hirdeted itt nagyban, hogy kiskorú is van velünk. - Menten pedofilok gyülekezetének érzem magunkat, Ash meg az áldozati bárány. - Dehogy locsolom! - Át is vettem tőle és Roxan indítványozására az asztalhoz ültem, illetve vissza oda, ahonnan korábban felpattantam. Ashleynek kihúztam a széket, mikor leült - nem, nem valami béna "béküljünk ki, hozzuk rendbe a dolgokat, mert így szar" kísérlet, szimpla udvariasság. Ha már képes volt ilyen ruhában és cipőben megjelenni, a minimum, hogy én is hozom az udvarias formám. Az öregnek egy szava se lehetne. - Továbbfejlesztettem a konyhaművészetemet rántottáról tükörtojásra - jelentettem be nagy komolyan, ha már James kérdezte, aztán nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak Ashley hírén. Nyilván túlszárnyalt, de nem versengtem, csak csendben örültem. - Igyál akkor - nyújtom felé a kölyökpezsgőt - de vigyázz, ne túl gyorsan, még a fejedbe száll. Roxan! - "sikítottam" én is a mágus után. - Gyere már, mert tényleg éhen halok... James kiszárad, Ash-t feszélyezgeti a ruha én éhen pusztulok... szép kis társaság vagyunk.
//Bocsánat, hogy ennyit késtem és ilyen nyomi lett! ö.ö//
Míg pakolászok, azért figyelmem a kis vendégseregen - éljenek az egybe nyíló terek - és nevetve fordulok hátra kissé a kölyökpezsgővel kapcsolatos ítélet hallatán. - Ha locsolkodni akartok, akkor azt kint! Nem akarok teljesen új szőnyeget venni, mint négy-öt éve. - Régi szép idők... - Inkább adjátok olyannak, aki értékeli is. - Merthogy én italt nem akarok a tegnapi este után látni legalább két napig még, az tuti. James szavaira kissé felszökik a szemöldököm, ahogy rá tekintek komoly képpel. Szerinte ez vicces? Seriously? - Utálom, hogy ezt kell mondanom Howard, de túl értékes a többieknek a húsod, mint hogy főzőcskézésre pazaroljam. - Apró, ironikus mosolyom villan. Azt meg megtartom magamnak, hogy eredetileg a nővéremék jöttek volna. Vendégek előtt ilyet mégsem illik emlegetni, na. Inkább vissza is fordulok a kajához - már csak tálalok. Leengedem kissé a vállaimat a srácok sürgető szavaira, majd felnyalábolom a húsos és a párolt zöldséges tálat - nyilván egyikőjük sem gourmet séf, hogy levágja a hivatalos megnevezését az ételnek. Nem is olyan lényeges a történet szempontjából a dolog. Valahogy a bort is sikerül a kezeim közé kapni a nyitóval - azokat most James felé tartom, hogy legyen már oly kedves, vegye el és szolgálja ki magát. Nagyfiú már. - Parancsoljatok! - Apró mosollyal helyezem az ételt az asztalra, s nekem még van egy köröm, de közben nem maradok ki a rövid tőmondatos "Mi van veletek?"-ből sem. - Csak a szokásos... - Jó társaság vagyunk, komolyan mondom.
Végre én is helyet foglalok, s ha eddig nem láttak volna hozzá a vacsorához, most mindenkit erre biztatok. - Tényleg csinos vagy ebben a ruhában Ashley. - Ejtem el az udvarias megjegyzést. Jól áll neki valóban, de az is tény, hogy az ilyesmiket tudni kell viselni és feleannyira sem kényelmes, mint azt a férfiak hiszik. - Gondolom, még kicsit fura, hogy most már a hegyen élsz. - Vagy nem, fene tudja. Én is remekül eltalálom a "jó" témákat, de a legszebb az egészben, hogy rohadtmód nem érdekel, amíg nekem nem kényelmetlen a dolog. A poharamra finoman ráhelyezem a tenyeremet, mikor James töltene a borból, jelezve, hogy én bizony kihagynám. Van itt más üdítő is, gondolva Ashleyre meg a másnapos gyomromra.
- Ha-ha, milyen figyelmes. Bokszolom vállba Darrent a szemöldökös megjegyzésére és megcsóválom a fejem. Persze mosolygok, mert poén, ettől függetlenül egész nyugodtan bekaphatja. Roxan értékes-hús mondandójára szélesen elvigyorodom. Ezt felfoghatjuk akár valamiféle győzelemnek is, nem? Végül is, társaság előtt ismerte be, hogy igenis értékes vagyok- Vagyis a húsom. Ami én vagyok, ugyebár. Hirtelen tolakodik a látóterembe egy üveg bor és a bornyitó. Hát persze, ki más is lehetne alkalmasabb a feladatra, hogy leitassa a bandát, mint én? - Tükörtojás, mi? Komolyan mondom, lassan kezdem miattatok szarul érezni magam, hogy hím létemre szeretek főzni... Ja, és tudok is! Pukk! A parafa kint van, én pedig mindenkinek töltök, aki betöltötte már a 18-at. Azért kissé habozok, mielőtt Ashley pohara felé veszem az irányt. Most akkor... mi van? Felsóhajtok. A kölyökpezsi Roxan előtt landol, én pedig egy kósza vállvonással és egy huncut kacsintással töltök végül Ashley-nek is a borból. Ha nem kéri, majd én megiszom. Vagy Darren. Szerintem nem kell félteni senkit. Idő közben megérkezett a vacsora, igazából pont annyira jól néz ki, mint amennyire jó volt eddig is az illata, szóval nem csalódom.
Amikor Roxan felhozza az Ahley-a-hegyen-él dolgot, szinte észrevehetetlenül pillantok fel Darrenre. Kérdem én, hogy vajh' honnan tudja, aztán persze csakhamar leesik, hogy Steven is Őrző, csak úgy, mint Roxan. Ettől függetlenül nem feltétlenül tartom jó ötletnek ezt a témát, mármint hogy így, bele a közepébe. - Persze, hogy fura neki. Még nekem is az volt így, a huszonegyedik század hajnalán, egy hegyen... Játszom el a témát, esetleg mentőövet dobva vele Ashley-nek, az asztal alatt pedig finom jelzéssel Roxan combjára csúsztatom a felé eső kezem.
*A szék kihúzására, csak összevontam a szemöldököm. Hát na, két edzés között még Steve sem nyelette le velem az etika könyvet és akár honnan is nézem, ez nem épp megszokott hiába ismerem már egy ideje. Bár, nem is igazán voltunk társaságban együtt. Pláne nem nyilvános vacsorán, ami nem a nappalinkban történt valami film alatt. A pezsgős részt már hagytam, nekem igazából mindegy volt de mindazonáltal figyelmes. S ez azért nem elhanyagolható tényező, amiért James már meg is kapta a mosolyát.* - Azért az a tükörtojás hagy némi kivetnivalót maga után... szóval reggelire ismét gyakorolhatod. Ismétlés a tudás atyja... * Vontam meg a vállaim és azt hiszem, hogy mondanom sem kellett volna azt, hogy reggelit én is kérek és, hogy mit. Az utóbbi hónapokban már untam a rántottát, no meg a tasakos leveseket. De mindig kapok reggelit, még akkor is mikor nem kell. Szóval csak az illatokkal foglalkoztam, meg James mozdulataival ahogy a bort bontotta fel. Én még sosem próbáltam, de azt hiszem, hogy addig jó... tuti, hogy az üveg egyben marad. Miután Apu kiszolgálta magát magam sem tettem másképp, ámbár farkashoz mérten keveset szedtem. Aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ne tudnék enni. Ahhoz már inkább, hogy nem tudtam mennyire fogadja be a gyomrom és nem akartam pazarolni. Kaptam bort? Ha tudtam volna, most ezen biztos elnevetem magam, de csak egy köszönöm jelleggel biccentettem Jamesnek. A bókra felpillantottam egy halovány, kicsit sem élettel teli mosollyal.* - Köszönöm. * Udvariasságra, udvariasság a válasz ezt még én is tudom. S nem is akartam azzal jönni, hogy kösz, de nem az vagy ilyesmi. Elfogadtam aztán kuss, egyek és abból nincs baj. Hittem, én kis naiv... De az igazság az volt, hogy a villámért nyúltam mikor meghallottam Roxan kérdését és a mozdulatom egy pillanatra megakadt. De nem a kérdés miatt, hanem azért, hogy mégis honnan a pokolból tudja. De aztán leesett, hogy fél perce mondtam, no meg Steven őrző. Így már nem volt semmi oka a fennakadásomnak így befejeztem a mozdulatot és James szavaira egy hálás pillantást vetettem rá, de azért válaszoltam.* - A tényeken nem változtat, hogy minek nevezem. Élek, feljárok "látogatóba"... semmiben nem változott. Előtte sem voltam kevesebbet ott, mint most az utóbbi időben meg egyébként is csak ott voltam szinte. Semmi furcsa nincs benne, ennek már hónapokkal ezelőtt megkellet volna történnie. Így helyénvaló, normális és egész. Semmi sajnálni, bánni vagy furcsállni valóm nincs. De igaza van Jamesnek. Manapság már a hegyen élek inkább utal valamiféle deformálódottságra, mintsem arra amit valóban takar. Az emberek meghalnak a város, a tömeg és a rohanás nélkül. * Nem kezdtem el ecsetelni, hogy az, hogy eddig nem lettem rákényszerítve csakis Darrennek köszönhető. Ez evidensnek kellett, hogy legyen egy Őrzőnek; Egy kölyöknek a Teremtője mellett a helye. Igazából gőzöm sem volt, hogy miért forszírozza a témát. Azt még én sem feltételeztem, hogy Steve így próbálja kideríteni, hogy mi van velem. Csak tegnap történt... még javában duzzogva, utálva a világot, alkoholban fetreng és elmerül az önsajnálatában. Akár csak Katnál. De felfog állni. Akkor is felállt, ez sem lesz másképp. Féltettem? Naná... de most Darrenre pillantottam és leengedtem a pajzsom.* - Nem sok, ha nem nyelsz le keresztbe akkor azt meginnám. Mára már úgy sincs semmi... ~ Ne... megbirkózom vele. Ő az első, de nem az utolsó. ~ ... S ittasan nem hiszem, hogy éjszakai túrát terveznél. * Hangom csevegő, míg a mentálisban van némi kérlelés is. Nem akartam, hogy Steve fülébe jusson bármi és baromságot csináljon. Higgye csak azt, hogy semmi bajom nincs és elvagyok. El is voltam, a magam módján.* - Mivel foglalkozol Roxan és ha nem titok, akkor melyik kasztba tartozol? Ti, hogy haladtok James? * Kérdezek én ha kell, s közben a húst kezdtem el felszeletelni... kezdtem volna, ha nem ugrott volna be a történtek minden mozdulatomnál. A késem letettem és inkább maradtak a köretnél. Jó az. Nem kell nekem hús. Hmm... vegetáriánus farkas létezik?*
Ritka pillanat az elmúlt napokban, hogy itthon vagyok és nem alszok. Abigail kivételesen elengedett előbb, mondván, neki is dolga van, nincs ma bent olyan sokáig az egyetemen. Azt hiszem, örülnöm kellene ennek, elvégre végre akad egy kis időm, amit magamra fordíthatnék, de az igazság az, hogy... nem akarok magamra maradni. - Az ember saját gondolatai jobban sértenek bármely büntetésnél, vádlóbbak bármely szónál és ezek a mocsok jószágok általában akkor kúsznak elő elménk rejtett zugából, mikor magunk vagyunk, akár ébren érnek el, akár álmunkban találnak meg. A kocsit a feljárón hagyva kapom vállamra a papírmunkával megrakott táskát és kerülök beljebb a házban az oldalsó ajtón át. Alig csukom be az ajtót, máris hallom a kopogást az elülső ajtó felől. Mi a...? Felcsillanó reményem, hogy talán Dimitris, esetleg maga Douglas talált ki valami elintézni valót még a kora estére számomra. Nem mutatom feléjük ugyan, de imádni tudnám kivételesen érte mindkettőt! Gyorsan dobom le a konyhapultra táskámat és lépdelek az ajtó felé. A borostyános árnyalatú üvegen átsejlik látogatóm alakja. Nem kis darab, az tuti. Ajtót nyitok és... kezem a kilincsen marad, görcsösen markolva azt az ajtó takarásában. - Heló Darren. - Tekintek a másikra, tekintetem (még?) érdeklődő és kíváncsi, ugyanakkor mindenkire számítottam, csak a közöttünk félig nyitva levő ajtó készítőjére nem, így beinvitálni elfelejtem hirtelen, s hacsak nem hívja fel rá a figyelmemet, nem is fog megtörténni még. Amennyiben viszont igen, úgy beljebb tessékelem és becsukom az ajtót utána.
Három napba telt, mire visszakeveredtem Fairbanksbe. Semmit nem csináltam ezalatt, szinte szó szerint. Megleltem a szirtet és ott maradtam, órákon át csak ültem, néztem és gondolni se akartam arra, hogy vissza kell jönnöm, visszazökkennem a hétköznapokba, a falka és a város életébe, a saját életembe. Mintha... gyászolnék. Talán tényleg azt tettem. A barátom elment. Teljesen mindegy, hogy Anchorage, vagy Fairbanks, nincs itt... Néha hanyatt feküdtem, bámultam az eget, a mobiltelefonját forgattam az ujjaim között, mintha arra számítanék, hogy a következő pillanatban felhívna rajta, elvégre, ha fejből nem is tudja a számom, vagy nincs meg neki máshol, akkor is a sajátját tudja. Fel tud hívni. Fel fog, biztos vagyok benne. Csak talál valami nyugis benzinkutat kávézóval, leül pihenni a nagy úton, két korty között az arra járó csajokat bámulja, aztán beugrik neki, hogy szóljon és eldicsekedje, mennyivel jobb nők vannak arra, mint itt. Még akkor is, ha nem így van. Csak azért, hogy kicsit húzza az agyam. Arról már kezdtem letenni, hogy visszajön - záros időn belül -, ám ezzel párhuzamosabban egyre jobban bíztam abban, hogy felhív. Rejtett számon, telefonfülkéből... akárhonnan... akárhogy... Nem hívott. Olyan néma volt abban a három napban és utána is a készülék, mint a sír. A várakozást a totális reményvesztés követte, ami hamar csapott át sértett dühbe, hogy a végén fel-alá mászkálva üvöltöttem a kezemben hordozgatott telefonnal. - Akkor ne hívj bazdmeg! Nekem így is jó, kurvázz csak, hülye hisztis picsa! Remélem... - elcsuklott a hangom - remélem... jól vagy te barom... - Benne van a kezemben a lendület, hogy elhajítsam a francba, hadd törjön ezer darabra, de nem megy. Képtelen vagyok megtenni. Lemondó mozdulattal, feladón teszem zsebre és megtörlöm az arcom. Ha tudnád, Jimbo, mennyire utállak most! Jobb is, hogy nem vagy a közelben. Frászt, dehogy jó! Azt hittem, ez a pár nap egyedüllét segíteni fog, de azon túl, hogy legalább senki szeme elé nem kerültem, semmi hasznát nem láttam. Talán otthon jobb lesz.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem, amint elhaladtam kocsival az O'Connors előtt. Bassza meg! Tupilekre és nekem Roxannel is beszélnem kell... Tök jó, ő lesz az első, akinek elmondhatom, mi a helyzet, az élet csupa öröm, móka és kacagás. Kár, hogy mellette annyira fáj, hogy üvöltenék. Leparkoltam az őrző háza előtt miközben minden porcikám tiltakozott. Ez azonban nem csak neki szólt - én, aki imád társaságban forogni, sok farkas és ember között érzi igazán jól magát, én... menekülnék még annak a gondolatától is, hogy valakivel beszélnem kell. Főleg erről. Már pedig fognak még kérdezni, az biztos. Próbáltam magam összekapni az alatt a pár méter alatt, amíg a bejárathoz értem, de ahogy megálltam, a vállam megereszkedett, a fejemet leszegtem és először nem is kopogtam, csak végighúztam az ujjam a fán. Este volt, minden csendes, ebbe pedig tökéletesen belefeledkeztem és nem tudom, hány percig álltam így. Nem maradtak gondolataim. A felszínre kívánkozókra pedig nem volt szükségem, így is épp elég nyomorultul éreztem magam. Végül csak sikerült kopogtatnom. nem kellett sokat várnom, hogy Roxan ajtót nyisson. Legalább egy vérszegény és messziről hazudó mosolyt akartam kicsikarni az arcvonásaimból, de egyszerűen nem ment. A mosoly halvány árnyéka se jelent meg. - Szia - nyögtem ki végül. Amilyen szívesen elkezdtem volna okolni, hibáztatni és kiabálni vele, olyan szívesen öleltem volna meg és kértem volna bocsánatot, amiért nem tudtam visszahozni Jamest és igazából azt se tudom, merre lehet. - Bemehetek? - kérdeztem ugyanolyan színtelen hangon. - Rövid leszek. Belépve eszembe jutott a négyes ebéd. Kíváncsi vagyok, van-e olyan része a városnak, amiről nem fog beugrani az a majom. Legalább ha unatkozom, lesz mivel lefoglalni magam. Kár, hogy ennek egyáltalán nem tudtam örülni. Úgy álltam, mint aki abszolút nem találja a helyét, és igazság szerint ez nem csak látszatra volt így. Sürgősen változtatnom kell ezen - ebben ott volt a szépséghiba, hogy könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Hallom a hangját, mely színtelen, érzelmektől nemhogy mentes, de egyenesen üresen kongó. És látom az arcát, melyhez képest még a keresztre feszített Megváltó képe a templom oldalsó oltárán is idültnek hat. Valami nem oké... valami nagyon nem oké! - Darren! - Nyelek nagyot, hangom szinte kér, hogy ne húzza az időt - főleg, mert ő maga is közölte, rövid lesz. Én magam sietősen állok félre és engedem be a házba, olyan intenzitással csukva be az ajtót, mintha nemcsak a hűvösebb tavaszi szeleket, de egy egész hordányi grizzlymedvét akarnék kitoloncolni a lakásból ezzel a mozdulattal. Akármennyire haragszom James-re és dühös vagyok a történtekért - nem csak miatta, a saját önzőségem és fafejűségem végett is - most mégis hajlamos vagyok Darrent látva, hallva a legrosszabbra gondolni. Mi történhetett vele? Megtalálta? Egészen biztosan megtalálta... de nem esett baja, ugye? Ugye jól van?! Életben van...? - Rossz előérzettel a gyomrom tájékán engedem el a kilincset és fordulok Darren felé, nehézkes mozdulattal intve, hogy menjünk kicsit beljebb a nappaliban, közben pedig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Jamesnek komoly baja eshetett. Aggódom, igen. Bár igyekszem nem mutatni, deh a másik farkas... esélytelen, hogy titkoljam. Én tényleg, én... komolyan gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy ha valaki bántani meri, velem gyűlik meg a baja! - Felelősnek érzem magamat a hímért, még akkor is, ha felbontotta az alkunkat. Nem csupán őrzői kötelességből, ez attól másabb. Több. - Mi történt? - Kérdezek rá, hátha ezzel is előrébb lendítem a dolgot, tudom én, hogy rossz hír hozójának lenni nem kellemes dolog, de essünk túl rajta Darren, kérlek, ne taszíts rémesebbnél rémesebb gondolataim közé még jobban!
Mi történt?Nem olvastad? Annyira... méltatlannak éreztem két szóban elmondani az egészet, holott megígértem, hogy rövid leszek, de ez a kérdés megakasztott. Mégsem tudnám ragozni, tudom, hogy nem menne, ha pedig mégis sikerülne, akkor ömlenének belőlem a szavak, mint egy megáradt folyó vize. Ne hibáztassam. Ezt kérte, pedig milyen jól esne most, édes Tupilek! Akkor rohadék, megköti a kezem, mert pontosan tudja, hogy ilyen helyzetben milyen tudnék lenni, hogy mennyire szeretnék teret engedni a farkasomnak és mardosó bűntudatba taszítani őt. Könnyű lenne. Tényleg csak az tart vissza, hogy kifejezetten megkért rá, hogy ne tegyem. Egy rossz szót nem mondok, ingerült mozdulatom sincs - nem maradt hozzá erőm -, viszont a tekintetem mindennél beszédesebb azt hiszem, ezt pedig legfeljebb akkor tudnám elrejteni, ha lehunynám. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, majd még kétszer eljátszottam ezt, végül csípőre tettem a kezem, lehajtottam a fejem és megráztam. Azért azt nem gondoltam volna, hogy két szót is ilyen kurva nehéz kimondani. De nem megy! Ha kimondom valóság lesz... Így is az... Nagy levegő és mondjuk el egyben, úgy könnyebb é hamarabb túl leszek rajta. - Jólvan és aztkérte hogyamitkérttőled aztteddmeg egyébkéntlelépett. Nem. Nem! NEM! Én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni a jó életbe! Úgy néztem körbe a nappaliban, mintha arra vártam volna, hogy... nem, nem arra, hogy valamelyik sötét zugból előugrik James, erről a parkban letettem. Tényleg! Ugye? Összetörhető holmit kerestem, valamit... valamit muszáj. A rohadt életbe, hogy megtiltotta a vádolást, kiprovokálnék egy varászdobálós veszekedést és máris mennyivel jobb lenne, nem? Nem... Kissé megzavarodottan kapkodtam ide-oda a pillantásom. Se koncentrálni, se fókuszálni nem akartam, csak egy kicsit szétcsúszni. Tehessem meg ezt pár napra, és utána rendben leszek, ígérem! Tettetni viszont nem akartam, hogy már most minden oké. Eleget színleltem életemben, ebben ne kelljen. - Ha véget ért a büntetésed - kezdtem lassan, megfontoltan és nagyon kellett ügyelnem, hogy ne bicsakoljon meg a hangom, hogy egyenletes hangszínnel beszéljek és érthetően - megkeresed. Nekem nem jött vissza - böktem a mellkasomra -, most rajtad a sor! Hozza vissza. Valahogy hozza vissza! Az ideggyenge Ikkuma, kurva jó!
Van Darren tekintetében valami. - Valami megmagyarázhatatlanul vádló. Mintha önmagam ellen irányuló gondolataim tükörképe lenne ez a végtelenül barna szempár. Tudja... De mit tud? Mennyit tud? A tekintete mint hegyes tőr, szegeződik nekem és oda van írva a válasz: Mindent. Tisztában van vele, hogy én voltam az, aki az utolsó lökést megadta a másik hímnek. Hogy két csikós próbált egy csárdában megférni, de a papírformát hozta a történet. Talán még azt is tudja, hogy azok voltak az utolsó szavaim hozzá: Menjen el. Azt mondja, James jól van. Jól van! Az... jó, az szuper. Tényleg megkönnyebbülök egy fél másodpercig, míg Darren nem folytatja a mondókáját. - Hogy mi?! - Kerekedik el a tekintetem, s még kezemet is arcom, szám elé kapom. Vérnyomásom megugrik, szívem a torkomban dobol, én pedig megrettenten hátrálok két bizonytalan lépést. Idegenkedek a puszta gondolattól is, hogy más előtt istenesen kiakadjak, de ez nem jelenti azt, hogy nem állok közel hozzá. - Nem. - Közlöm nagyot nyelve, igyekezve határozottan, mégis leginkább egy szülői akarattal dacoló kislány ereje az, amivel ellenállok verbálisan a másik által kimondott szavaknak. Még fejemet is megingatom, fekete tincseim alig győzik követni az indulatos mozdulatot. - Nem, én ezt... nem tehetem. - Rebegem magam elé, tekintetemben pedig ott remegnek a kimondatlan szavak, ahogy riadtan pillantok fel Darrenre.
Howard, te idióta! Komolyan elhitted a fenyegető, gyerekesen hozzád vágott szavakról, hogy igazak? Hogy képes lennék rá? Nem tudom büntetésnek szántad-e ezt vagy gyógyírnek, de igazán tudhatnád! Te... orvos létedre igazán... hogy űrrel nem lehet azt az űrt pótolni, amit hagysz magad után és amit fel se fogtam még, hiába közölte Northlake, hogy elmentél. Mégis mi a fenét gondoltál? Hogy játszol velem még így utoljára, kihasználva, ahogyan én tettem veled? Hogy küzdesz, kapaszkodsz és az agyamra mégy napról napra négy teljes éven át, míg meg nem bontod az érzéseim köré vont kőfalat, csak azért, hogy utána eldobd az egészet, mintha mi sem történt volna? Megérdemelném... talán tényleg megérdemelném, hogy írmagja se maradjon az emlékeim közt egynek se veled kapcsolatban. Játszottál, ugye? Megkaptad, amit akartál és most egyszerűbb semmissé tenni... Olajra lépni, abban mindig is mocskosul jó voltál. De ezt a játékot ketten játsszák, saját bőrödön tapasztaltad, szóval a válaszom: NEM. Nem vagyok hajlandó megválni az emlékedtől, James Lee Howard. A részem vagy, akár tetszik neked, akár nem. Formáltál, alakítottál úgy, hogy észre sem vetted talán. Emlékszem hányszor, de hányszor hallottam tőled, hogy próbáljam már meg egy kicsit lazábban venni az életet! Megmutattad, hogy lehet valaki törékeny nő, megőrizve a tekintélyét, ki nem mondott büszkeségét. Hogy a mogyoróvajas kenyér baconnel is ehető, habár szerintem továbbra is roppant mód bizarr összeállítás... - Volt idő, voltak pillanatok amikor elhittem, hogy mindketten nyerhetünk. Vagy legalább kiegyezhetünk egy döntetlenben. De látod, végül nekem lett igazam: nem jó a munkát keverni a magánélettel, mert a vékony határmezsgyén kullogva egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem látod a határt jelző vonalat a kettő között. Én sem láttam már. Sajnálom James. - Az ilyen kéréseket pedig tartogasd a végrendeletedbe.
- Hová? - Jut el a tudatomig immáron ténylegesen realizálódva a tény: James lelécelt. A kérdés olyan színtelen egyszerűséggel csendül fel, mintha az időjárásról kérdezném a másikat és nem érezném felőle a fojtott feszültséget. Vádol. Lelépett. - Ez hangzik a fejemben Darren hangján újra és újra. Elment és én nem mehetek utána. Pedig kellene, sőt... utána akarok menni! Hacsak pár szóra, egyetlen pillantásra is, de futnék, hogy elérjem. Nem lehetnek azok az utolsó szavaim hozzá, hogy menjen el! S lám, Northlake mintha olvasna a gondolataimban, noha szavai nem enyhítenek terhemen, csak forgatják hátamban a képzeletbeli kést. - Úgy mondod, mintha kényszeríteni kellene rá. - Szusszanok, s mivel megremeg a hangom, elfordulva tőle a konyhapult felé lépek, a táskám kipakolásának menedékébe feledkezve. Ordítanék legszívesebben a mellkasomat feszítő keserű fájdalomtól! Mit gondol, én nem ezt akarom? Szerinte nem mennék utána most és azonnal, ha megtehetném?! - Ha Howard tényleg felvette a nyúlcipőt, akkor nincs nyomkövető, aki előkeríti. Lehet, hogy felelőtlen, de ha valamit igazán a fejébe vesz, azt tökéletesen viszi véghez. - Vagy legalábbis kitartó makacssággal. Hangom halk, néhol nyelem is a szavak közepette a torkomban képződött gombócot. - Különben is hova gondolsz... ha _Érted_ nem tette meg, esélytelen, hogy majd holmi nő szavai visszacsalják! - Fakadok ki, s van valami elhaló, fájdalomittas "nyüszítés" a mondat második felében. - Azt mondtam neki utoljára, hogy menjen el...! - Sírós a hangom, noha igyekszem tartani még a falakat magam körül, adva a látszatra, ha már érzéseimet úgysem rejthetem el a farkas elől.
Nem tudom, mit kért tőle James, kíváncsiságom csak tompán sajgó érzést hagy maga után, és ez is csupán annak szól, hogy szeretnék még egy keveset tudni róla, még némi pluszt. Roxan reakcióiból ítélve nem azt kérte, hogy menjen utána. Igazából... mindegy. Éreztem minden felőle, belőle áradó, benne nyugtalanul hullámzó érzelmet, pontosan olyan volt, mint napokkal ezelőtt én. Vagy akár ebben a percben is. Azt hiszem, meg kellett volna vigasztalnom. Szebben előadnom, ami történt, hogy ne fájjon neki annyira, ez lett volna a helyes. Mégis... Elégtételt jelentett így látni, s ezért leköptem volna magam, de akkor se tagadhattam. Egy alattomos kis hang a fejemben elégedetten duruzsolta, hogy megérdemli, mert ő nem látta elmenni, ő nem várt kint a hidegben, a másodkézből értesülő kényelmes szerepét kapta. Gyűlöltem, irigyeltem, együtt éreztem és haragudtam rá. Mintha lejátszaná azt nekem, ahogy én reagáltam, ez pedig... nem jó. - Fogalmam sincs. - És ez még nem is a legrosszabb. Hanem a dzsekim zsebében lapuló telefon, ami sokkal nehezebbnek tűnik, mint amekkora súlya valójában van. Pofátlanul és szívfájdítón hirdeti, hogy esélyem sincs elérni őt, bármennyire is szeretném. Tekintetemmel követtem, ahogy a konyhapulthoz lépett és a táskáját elkezdte módszeresen kipakolni. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja most azt az átkozott holmit, majd pakol később! - Nem kell emlékeztetned rá, hogy milyen - vágtam közbe valahol a mondata vége előtt pár szóval. - Ennyire már ismerem. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy Roxant ne állíthatnám lehetetlen feladat elé, nemde? Ahogy elhárítja magától, hogy ő próbálja visszacsalni, az egy pillanat alatt lobbant haragra. Ez nem az a düh, ami a farkasom rideségéből, hűvös, arrogáns közönyéből táplálkozik. Semmi köze nem volt a bestiámhoz. - Hova gondolok? Basszus, Rox, négy évig kajtatott utánad, képes volt így kibukni attól, ahogy vele viselkedtél, szerinted mégis rajtam kívül ki az még, aki hatni tudna rá? William ugye? - Felemeltem a hangom, mert ez az élből, eleve holtan temetünk egy lehetőséget dolog felhúzott. - Ha nem vetted észre, hogy azért több voltál neki "holmi nő"-nél, akkor szánalmas megfigyelő vagy! Egy kis rés, egy apró indok kellett csak, hogy a bennem felgyűlt feszültséget kiadjam valahol, kitöltsem rajta. Azt akartam, hogy ő is kiabáljon, hogy nekem még több okom legyen erre. És erre van képe... Az utolsó szavaival belém fojtott minden szót, minden hangot, a szemem égett, s legszívesebben szálkáira törtem volna a hozzám legközelebb eső széket. Még az se ment, hogy odaszúrjam neki: megtette. Csak reszketegen kifújtam a levegőt, aztán ráfogtam az egyik szék háttámlájára, de nem tettem kárt benne, csupán támaszkodtam. Ez volt most a legnagyobb és legbiztosabb támaszom: egy szék. Szorosan lehunytam a szemem, nem néztem Roxanre, a könnyei a saját ügye, bár ha sírt, annak úgyis éreztem az illatát. Bennem azt hiszem, már nem maradt egy csepp se, csak a torkom szorult el. - Nem haragszik... - mondtam halk, fojtott hangon. - És megkért, hogy... ne nehezteljek rád. Mert nem a te hibád. Nem te tehetsz róla. A számon át vettem levegőt, amit reszketegen fújtam ki. Kiegyenesedni viszont továbbra se tudtam. - Sajnálom Rox... nem tudtam hazahozni... - Nagyot nyeltem. Képtelen voltam ránézni, a kudarcaink és a megbánásunk keveredett, ettől az estétől kezdve pedig olyanok leszünk a másik számára, mint valami emlékeztető. Te küldted el. Te nem tudtad visszahozni. Te szeretted. Te elüldözted. Te megbántottad. Te a lelkébe gázoltál. Te nem becsülted. Te kikészítetted. Te nem voltál mellette, amikor szüksége lett volna rád. Te eltaszítottad, amikor amúgy is gyenge volt. Kimondatlan vádak egymás felé, amiket a keserűség szül, s amikről tudom, hogy tiszta fejjel eszembe nem jutnának. Legfeljebb a magamra vonatkoztatható részek.
Darren szavai egy-egy újabb sebet jelentettek, s legszívesebben megfordultam volna, üvöltve, hogy miért engedte el? Miért engedte el anélkül, hogy legalább egy jelet, elejtett félmondatot vagy ígéretet nem szedett ki belőle azzal kapcsolatban, merre tart? A lehetetlent kéri tőlem, épp csak ultimátumot nem ad mellé - szerencséjére - és mindezt felettébb bicskanyitogató módon, noha sejtem, inkább a bennem kavargó, fojtott érzelem-áradat miatt érzem a szavait ilyennek. Valójában nem annak szánja őket, gondolom. - Pontosan tisztában vagyok vele, Darren! - Megemelkedett hangjára hasonlóval válaszoltam, hirtelen fordulva szemközt vele. Tekintetem fájdalommal telítve szórt szikrákat. Nekem ő csak ne magyarázza, mi volt közöttünk James-szel meg mi nem! - Pontosan tudom. Ahogy azt is, hogy nem lett volna szabad többnek lennem. Nem lett volna... - Rázom kissé meg lemondóan a fejemet és fordulok vissza megadóan széttárt karokkal a táskám felé. Most komolyan, mit vár tőlem Darren? Ha James valamit a fejébe vesz...
- Hát persze, hogy nem haragszik... - Szusszantam lemondóan törölve ki ruhám ujjával szemeim sarkából az előbuggyanó könnyeket. Miért is haragudna, ha csak azt tette, amit mondtam neki! Elment. Annak mindig könnyű... könnyebb, ha kibírja anélkül, hogy hátranézzen. De mi maradunk és igazat adnék Darrennek, ha szóvá tenné gondolatait. Mi itt maradtunk és örökre élő figyelmeztetésként állunk majd egymás előtt. Ha meg-megremegnek is vállaim omladozó "várfalaim" jeleként, Northlake vallomására mozdulatlanná dermedek. Csak állok ott leforrázottan, mint akit rajtakaptak. Mintha nem lett volna nyilvánvaló az O'Connorsban, hogy nem puszta felebaráti jóságból közöltem a címet, hanem mert ÉN is úgy akarom, hogy James hazakerüljön. Hozzánk, hozzám. Mintha ide tartozna, holott semmi jogunk megszabni másnak, hol érezze magát otthon, hol van a hely, ahol úgy érzi: ide tartozom. Lehet, James sosem érezte az otthonának a helyet, csak a szerződés tartotta itt... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy vegyes érzelmek kavarognak bennem, mint valami vihar, mely arra vár, mikor engedik le a láncokat és tombolhatja ki magát, de úgy istenesen. Törne, zúzna, tornádóként söpörne végig lelkem rejtett zugain, talán még arra is vetemedve, hogy fizikai fájdalomként öltsön végül formát. Haragszom. Nem akarom elfogadni. Nem akarom elhinni se, hogy ez megtörténhet! Hogy Jamesnek tényleg nem jelentett semmit az itt eltöltött idő, a falka, Abigail, én... Hogy csak úgy minden szó nélkül lelép, én meg érjem be egy másodkézből jövő üzenettel: nem haragszik. Úgy ismer, mint aki ezt elfogadja? Komolyan postagalambnak nézi a legjobb haverját? Legalább annyi legyen benne, hogy személyesen közli velem a dolgot! - Franc esne beléd, James...! - Morgom a fogaim közt, ahogy idegesen kutatok a telefonom után a táskámban és még mielőtt Darren megállíthatna, gyorshívóról tárcsázom az emlegetett számát, majd csípőre tett kézzel várom, fülemhez emelve a készüléket, hogy kicsengjen és méltóztasson Howard felvenni a telefonját. És ekkor meghallom a csengőhangot közvetlenül magam mögül. Karom erőtlenül engedem le, még kinyomni is elfelejtem, úgy fordulok szemközt újfent Darrennel. Tekintetem egyszerre tetszett üresnek és végtelenül elveszettnek, amilyen tompa fénnyel utoljára talán az elhívásom előtt tündökölt. Nem, eddig nem hittem el, most azonban a valóság mázsás súlyával zuhant rám: ez tényleg megtörténik. James tényleg elment és még lényének emlékét se hagyná maga után számomra utolsó kérésében.
Csodás, ha így haladunk, lassan üvölthetünk is egymással. Egy kicsit se bántam volna. Az az üvöltés, amit arról a szikláról vetettem a semmibe édes kevés volt a jelek szerint. Az elkeseredés és a tehetetlenség felett érzett harag újabb hulláma kívánkozott ki belőlem, amit ráadásul a nőre akartam zúdítani, mert... mert rajta kívül nem volt más reményem. Mégis a dühöm megbicsaklik, akárcsak a hangom, hogy összetört bocsánatkéréssé szelídüljön. Hiába igyekezett elrejteni a könnyeit, kiszagoltam. Mart, kínzott, elgyötört. Annyival egyszerűbb lett volna, ha őt végső soron hidegen hagyja James távozása, akkor a fejére olvashattam volna kegyetlen érzéketlenségét, így azonban mintha bele akarnék rúgni a már földön fekvőbe, miközben én is épp csak talpon voltam. Vigasztalnom kéne, amikor én is vigaszra szorulok, egymásnak viszont ezt nem fogjuk megadni, abban biztos vagyok. Inkább az üvöltözést. Az kevésbé felnőttes, kevésbé érett, kevésbé nagylelkű és sokkal őszintébb. Kábán, gondolatban szinte másutt járva nézek rá, amikor elkezd a táskájában, szitkok közepette kotorászni, s nekem későn esik le, hogy mire készül. - Ne, Rox! James telefonja megszólal a zsebemben. Minden levegő kiszorult a tüdőmből, leforrázottan állok az őrző előtt, a köztünk feszülő némaságba pedig sértő pimaszsággal trappolt bele újra meg újra a csengőhang ismétlődő szólama. Éreztem, hogy sápadt vagyok, hogy arcom megfeszült, hogy mondani akartam valamit, mégis inkább összeszorítottam a fogam és hallgattam. Teljes kétségbeesést olvastam le az arcáról, szeme tompán, üresen fénylett, s a teljes megadást tükrözte a mozdulat, amivel leeresztette a karját. A valóság újra meg újra arcon csapta, ahogy kicsengett a telefon, én pedig képtelen voltam kivenni a dzsekim zsebéből, hogy elhallgattassam. Azzal mintha bűnrészességet írtam volna alá, mintha cinkos lennék valamiben, amit szívem szerint letagadnék, visszacsinálnék... - Kapcsold ki... - mondtam halk, síri hangon, miközben magam elé meredtem, majd lehunytam a szemem és hagytam, hogy két könnycsepp az arcomon legördülve a padlóra hulljon. Ezek voltak az utolsók. Több nem lesz. Akár megtette, amit kértem, akár nem, pár öles lépést követően ott termettem előtte és minden magyarázkodás, előzetes figyelmeztetés nélkül megöleltem. Nem tudom, hogy azért, mert neki akartam némi támaszt nyújtani, mert nem voltam képes tovább nézni, ahogy a mindig erős és céltudatos nő lassan, a szemem láttára összeomlik; vagy mert nekem volt szükségem erre. Haragudtam rá, miközben tudtam, min megy ő is keresztül, az együttérzésemet azonban vád keserítette meg, méregként szennyezte be segítő szándékom és minden kedves, baráti érzést, ami az elmúlt évek során kialakult köztünk. Nem vigasztaltam üres szavakkal, nem bizonygattam, hogy James úgyis vissza fog jönni, fog még minket keresni, még összefutunk vele úgyis. Se őt, se magamat nem akartam talán hamis reménnyel kecsegtetni. Úgy sejtettem, egyébként is ez az ölelés lesz hosszú időre az utolsó baráti gesztusom felé, méltatlannak éreztem volna mindenféle sallangokkal tönkretenni.
Hallom Darren hangját, de épp kellően megkésve érkezik az intő szó ahhoz, hogy ne tegyek balga mód eleget a benne megfogalmazott kérésnek. Már tárcsáztam, ahogy felé fordulok, a telefon ki is cseng. Arra azonban nem számítok, hogy nem annál a férfinél fog felhangozni az oly ismerős csengőhang, akinél azt várnám, hanem a velem szemközt álló farkas zsebében. Mi a...? Erőtlenül hullik alá mobilomat tartó kezem, s megsemmisülten meredek Darrenre. Nem kell előszednie a telefont, nem kell még csak mozdulnia sem hozzá, hogy lelkemben a felismerés fájdalmas súlya - James tényleg itt hagyott és nem kér belőlem soha többé ebben az életben - mellett rügyet bontson a köztünk feszülő ürességből a vád. Minek kellett azt az elcseszett telefont elhoznia?! S ha James bízta rá, miért nem volt egy kicsit találékonyabb és... csempészte vissza hozzá valahogyan? Miért nem tudta megmondani annak a kék szemű idiótának, hogy márpedig ide tartozik... közénk! És hogy jöjjön haza vele, a fenébe is! - Baszódj meg. - Préseltem ki a sírósan indulatos szavakat magamból. Torkom csontszáraznak tetszett, mellkasom feszült, mintha szívem bordáim börtönrácsain át kiszakadva szökne el a világba tőlem... A nem épp jól nevelt válasz mellé a készüléket kinyomom és a farkas mellkasának hajítom. Az fájdalmasan tompa puffanással célt is ér, aztán a földet találja meg végső nyughelyéül, hacsak Darren más sorsot nem szán neki. A farkas felém lép, én pedig hirtelen nem értem, mit akarhat. Ösztönösen a legrosszabb eshetőséget súgja agyam rejtett zuga, így védekezően feszülnek meg izmaim, mint valami ugrásra kész párducéi vadászat idején és hátrálnék tőle... ha nem lenne ezúttal ő a gyorsabb. Karjaival körbezár egyfajta védelmező, elrejtő gesztussal. Fogalmam sincs, valóban ennek szánja-e vagy másnak, de valahogy nincs szívem mindazt rá zúdítani, ami bennem reked hirtelen jövő gesztusának köszönhetően. Nem tudnék ártani neki ebben a pillanatban még szóval sem. Így nem. Mocsok vagy Darren te is, akárcsak a haverod...
Ahogy ő hallgat, úgy én sem szólok hozzá. Felocsúdva a gesztus okozta meglepettségből engedek feszült testtartásomon és karjaimat derekán fonom körbe megadóan. Arcomat vállába, nyakába fúrom pengevékonnyá préselt ajkakkal. Nem sírok, nem sírok, nem sírok... A francokat nem! Ha csak egy fél percig is tovább hallgatok, ziher, hogy eltörik a mécses, éppen ezért én leszek az, aki megtöri a közöttünk lustán elhevert csendet. - Naiv vagy és idealista, ha azt hiszed, majd én leszek az, aki visszaimádkozza ide. - Aprót nyelek, még jó, hogy nem látja a szemeim sarkában megülő könnycseppeket. - Elcsesztem, igen. Helyre kellett volna hoznom, amíg lehetőségem volt rá, igen. De ez semmin nem változtatott volna. Én se rohannék sehova egy olyan ember kedvéért, aki visszaélt a helyzetemmel. - Szavaim hűvös szilánkokként, halkan suttogva érik el Darren nyakát, miközben lazítok az ölelésemen. - Egy barát viszont... teljesen más lap. - Nem tudtam rá haragudni eléggé, hogy nyíltan a képébe vágjam: "Te is sáros vagy, bazdmeg! Ugyan úgy elszúrtad, ugyan úgy részes vagy benne, hogy James nem érzett késztetést a maradásra." - De éreztettem.
Kezdőlap
