Meg kell valljam, üdítő színfolt volt eme találkozás a hétköznapok posványában. Élvezet olyannal társalogni, akivel van közös múltad, s gondolati síkon egyenlő felek vagytok. Nem ringattam magam hiú tévképzetekben: erősebb nálam, épp ezért ért volna fel világi ostobasággal bárminemű kötekedés. Az ilyesmi egyébként sem az én szakterületem, így hát továbbra is meghagyom másnak. Rebbenő mosolyát viszonozom. Mindketten élvezzük a magunk szájízének megfelelően válogatni szavainkat - csupa őszinteség és báj, miközben a fátylak tengere alatt ép rútul rászedünk valakit, vagy ujjunk köré csavarjuk, hogy azt adja tovább a későbbiekben, mire mi vágyunk. Pontosan ennek köszönhető az árnyalatnyi gúny, ami szám szegletében halvány árnyat ölt, mikor jelentésről tesz említést. - Megkaptuk üzenetedet - húztam némileg szélesebbre ártatlannak tetsző mosolyom a motor túloldaláról. Azok nem a Végrehajtó szavai voltak, hanem az övé, a kép, melyet oly elegánsan állított ki magáról, hogy aztán csak tálalni kellett, halvány, kedvező fényben. Mulatságos volt, s igazából a percben úgy éreztem, szívesen felkeresném - gesztussal emelve kalapot meg nem fakuló képességei előtt. - "Túl sok vizet nem igazán zavar senkinél sem, és néha átjár Fairbanksbe is. Biztosra tudom azt is venni, hogy a falka iránt semmi ártó szándéka nincsen" - szavaltam a jelentés egyik legízesebb, s számomra legkedvesebb két mondatát. - Készséggel hiszek önnek, hölgyem - hajoltam meg gálánsan, már-már szórakozottan játszva túl. Valóban elhittem, hogy távol áll tőle egy egész falka haragját kivívni, ugyanakkor... mindezek alapján kedvem támadt glóriát rajzolni képzeletem vásznán feje fölé. - Szinte elfelejtettem, milyen volt rég. Szinte. - Mindkettőnknek hasznára válna, kiváltképp hosszú távon, ha úgy döntesz, szeretetteljes családi kötelékünkbe lépnél újfent. - Felhagytam járműve kémlelésével, egyenesen a szemébe néztem, ám nálunk a kitartott szemkontaktus sem garancia az őszinteségre, tiszta szándékra. Ez alkalommal viszont üzlet került terítékre, abban mindig ajánlatos egyenessé válni, még higany módjára hullámzó gerinccel is. - Minden alkalommal, mikor a munka vagy egyéb bokros teendő, személyes varázs hiánya ide hív, mesélsz nekem egy magányos farkasról szépséges Anchorage városából. Úgy hallottam, pár éve már ott tengődsz, s téged ismerve szociális hálód túlmutat a sarki pékség eladóján. Így továbbra is zavartalanul jöhetsz, s ha később honvágyad támadna, előkelőbb helyet is találhatunk neked holmi Falkatagnál.
Egy pillanatra vonom csak feljebb a szemöldökeim homlokomon, ahogy az üzenetem emlegeti. Nos igen, mondhatjuk így is, hogy az volt, nem tagadom. Tudtam, hogy jelenti fog rólam az általam kedvelt hím és egykori falkatárs, és igen, szerettem volna, ha úgy jelent, ahogyan az rám nézve és nekem is kellemes. Már amennyire annak lehet titulálni egy jelentést. - És ez így is van. – biccentek egyet a fejemmel. Minden egyes szó a velejéig igaz, nem sok vizet zavarok, olykor átjárok ide, mint most is, és tényleg nem akarok ujjat húzni a falkával, ennyire azért senki sem ejtett a fejemre. - És mindig van egy de... – vetem közbe az apró megjegyzést. Elhiszi a dolgot, öhm, ismerve őt ez valahogy nem igazán illik a képbe, ezért szinte biztosra veszem – ha most még nem is tudom –, hogy lesz valami, ami ezután következik és ami igencsak lényeges. És nem is tévedek, mint az hamarosan kiderül. - Ezt vegyem hivatalos meginvitálásnak a falkától, vagy neked hiányzom? – vonom feljebb az egyik szemöldököm a kérdés közben. Félre értés egyetlen pillanatra se essék, még mindig nem vagyok naiv, erősen kétlem, hogy komolyan megszenvedné a falkában-nem-létem, de ettől még meg kellett kérdezzem. Már csak a játék, a múlt, a nosztalgia kedvéért és kicsit a saját magam hiúsága miatt is. Meg egyébként is, miért ne tehettem volna?! És akkor jön a fekete leves másik része. Szempilla rebbenés nélkül hallgatom végig, hogy mit is szeretne. - Konkrétan neked? – nos a pontosítás kedvéért nem árt ezt is tisztázni. Főleg, ha róla van szó. - Miért érdekelnek Anchorage farkasai? – őszinte kíváncsiság ül meg tekintetem mélyén. Persze, az információ hatalom, mindig is az volt és elég sokáig kajtattam a falka érdekeit szem előtt tartva a több tudás után, hogy ezt nagyon is pontosan tudjam, de jelen pillanatban az azért, mert csak még nem elég jó indok és alap ahhoz, hogy bármit is fontolóra vegyek. Elvégre alkudozunk, nem?! - Pontosabban? Ha belemegyek – attól pedig tekintsünk el, hogy amennyiben hasznos leszek, mert tudod, hogy az vagyok –, akkor miféle előkelőbb helyről van szó? – na már most, továbbra sem vágyom vissza, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnám megtudni, egészen pontosan mit is ajánl most fel nekem. Ő kezdte, és hát vessen meg azért bárki, mert nem érem be halvány utalásokkal és tapogatózással.
Kellemes mosoly üli meg arcomat. Kedvelem az intelligens, eszes hölgyek társaságát, kiváltképp, mert az ő elméjüket nem szennyezi vérgőzös tesztoszteronfelhő, ami mögül képtelenek kilátni. Tetszik az is, ami hajdani falkatársam arcáról leolvasható. Nincsenek téveszméim, távolról sem nyitott könyv, ám amennyit enged, annyit bizony leolvasok. - Tudod, hogy van ez, mia cara. A korral szép lassan megjelennek az érzelmek - legyeztem lomha könnyedséggel, mintha az említett szentimentalizmus negédes felhőjét kívánnám elhessegetni. - Természetesen nekem - bólintottam, tekintetemet egy szempillantásra se véve le róla. Cselekedeteim a falka érdekeit szolgálják, elvégre nem dísznek hordom rangom, ugyanakkor nem vagyok rest saját pecsenyémet is sütögetni. Bolond, aki másképp tesz, s ezt ő is tudja - a falka működése és a velem töltött idő végett is. Kérdésére nem feleltem azonnal, bár számítottam rá. Badarság azt képzelni, hogy egy kitérő válasz, vagy "mert csak" kielégítő volna számára. Ugyanakkor okom se akadt eltitkolni gondolataimat, hiszen puszta logika alapján ő is könnyedén eljuthat hasonló megállapításokra mint jómagam. - Mint azt tudod, előszeretettel járnak át hozzánk abból a városból, s már nem egy döntött úgy kényszerből vagy kedvtelésből, hogy csatlakozik díszes kompániánkhoz. Mi ketten pedig nagyon jól tudjuk, miképp lehet úgy forgatni a szavakat, hogy igaznak tűnjenek, s elrejtsék a hazugságot. Ismerni akarom az átjárókat. Az ott élőket. Tudni vágyom mindazt, amit falkában élőnek nem, de hasonszőrűnek ítéltnek kifecsegnek. Rég volt már, mikor magányos farkasként saját fejem után menve élhettem életem, ám ez nem jelentette azt, hogy ne ismerném, ne lenne fogalmam a falkán kívüli életről. Jó, ha akadnak szövetségeseid, "barátaid", s minél erősebb, annál jobb. Ösztönös a késztetés, hogy társaságban éljünk, szánalomra méltó, mennyire képtelenek vagyunk erről lemondani. - Az a szolgáltatott információ minőségétől és az ezzel esetleges megakadályozott baj nagyságától függ. Minden esetre támogatásom a Felderítőtől a Testőrig terjedne. Sokoldalú, nekem pedig nem áll szándékomban általam kiválasztott skatulyába száműzni. Információt szerez, bemocskolja a kezét a falka érdekében vagy pajzsként áll elé... Nem számít. Ha nem is hűsége, de büszkesége nem hagyná, hogy kudarcot valljon, bármely poszt is jusson osztályrészül visszatérés esetén.
A kedveskedő tenyérbemászó megszólítástól glédába állnak a pihék a nyakamon. Cassius halála óta nincs azaz ég, hogy megszólaljak a nyelven, amin illet és hallgatni sem sokkal kellemesebb, noha az arcomra nem ül ki az undor, amit a saját anyanyelvemmel kapcsolatban érzek. - Neked hiányzom vagy neked jelentsek? – ohó, arra nagyon is jó tippem van, hogy ezek közül melyikre is utalt az imént, de nem nyugszom, amíg választ nem kapok így vagy úgy. Egyenes kérdéseknél így illik nem, de?! Válaszolni rájuk és nem elengedni őket a fül mellett. - Oh, szóval teljes rálátásra vágysz és kedved szerint adod tovább vagy tartod meg az információkat. – széles mosolyra húzódnak vörösre rúzsozott ajkaim és semminemű él nincs a hangomban. Nem tisztem sem elítélni, sem pedig támogatni, egyszerűen csak megállapítást teszek a magam kútfőjének mércéje szerint na meg arra alapozva, amennyire ismerem a hímet. Biztosan állíthatom, hogy ebben az egészben meglenne a maga haszna is, több, mint szépen. És ami azt illeti, szerintem jól csinálja, én is ezt tenném a helyében. Oh, ha sejtenéd mennyire hiányzol... - Felderítő és Kanguyak is voltam már egyik és másik falkában is. Jó vagyok benne és ami azt illeti… ha visszatérek egyik sem vonz, pont azért, mert már megjártam. Többet akarok, kedvesem. – sosem volt az, de ez most nem lényeg, A régi rangjaim és posztjaim nem különösebben vonzanak, mert ismerem már őket és tudom, hogy mivel is járnak. Nem úgy, mint az emlegetett egyéb lehetőségről. - Én, mint testőr? Ehhez mit szól az Alfád? Vagy nincs beleszólása? Ráadásul… tudod, hogy én inkább az ész vagyok, semmint a verőlegény… oh párdon verőleány... – félmosolyra húzódnak az ajkaim. Nem vagyok a magam nemében utolsó, de lássuk be, nem az ütéseim tesznek emlékezetessé senki számára sem. A felderítés – vagy kanguyakság – jobban izgat, azon belül a csúcsra érni pedig még inkább, de csak egynek lenni a többi közül… azt már ismerem és nem kérek belőle újra. - Vezető- felderítő vagy kanguyak, ami most a menőbb megnevezés felétek. – nyilván nem ismerem az összeolvadt falka titulusrendszerét, így gőzöm sincs, hogy melyik a járhatóbb a kettő közül. - Ha garantálni tudod ezt, beszélhetünk arról, hogy mit is szállítsak, de addig... – elhúzom a számat. Senki nem mondta, hogy félek belemenni egy pofátlan alkuba, főleg, ha azaz én érdekeimet is szolgálja és valljuk meg, van annak valami érdekes szépsége, ha sikerül ebből bármit is célba vitetni. - Ismersz. Ahogyan a képességeimet és azt is, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni. Ígérj olyat, amire megéri rábólintanom és beszélhetünk egy üveg bor mellett a lakásomon. Gondolom megtalálsz. De, ha segítség kellene hozzá... – előveszek egy névjegyet és átadom neki – már, ha hajlandó elfogadni – a biztonság kedvéért. És ha nem tartóztat külön, akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk az iméntiekkel kapcsolatban. - A bort te hozod. És várlak, Kedves. – lépek közelebb hozzá és hacsak nem veszi sértésnek a dolgot, akkor nem átallok az arcélére még egy csókot is nyomni. Nem túl röviden, de nem is túlságosan hosszasan, mielőtt még ellépné tőle.
//tudom, hogy nem sok reagot váltottunk, de nagyon régen kezdtük, ezért, ha nem nagy baj, ezzel zárnék és ha van kedved folytatni esetleg, akkor egy lakás bővítést követően nagy szeretettel várlak nálam, ezt pedig nagyon köszönöm //
- Mindkettő - feleltem gálánsan, s nem hazudtam. Messze állok a szentimentalizmustól, némi nosztalgiát azonban sose vetettem meg, a hasznos társ pedig minden időben hasznos társ. - Az információkat bizalmasan kezelem, megszűröm. - Amennyiben még a falka tagja lennék, részletezném, hogy ezalatt mit is értek, ám jelen helyzetben be kell érnie ennyivel. Egyébként sem változtak olyan sokat a dolgok, legfeljebb rangidősségem okán már én válogatom szét, hogy mi az, mi a vezetőség figyelmére érdemes, s mi az, amit egymagam is tudok intézni, mert apróság, s elég a jelentés. Ítélőképességemre még sose volt panasz. Ellenvetéseire, szavaira joviális mosoly telepedett meg arcomon. - Én csupán annyit mondtam, mia cara, hogy előterjesztem a javaslatot, s a szavam garancia tud lenni, hogy nem holmi bolonddal állítok be. Ennél többet sose ígértem, bár hízeleg a feltételezés, miszerint ily' befolyásra tettem szert. - Finoman vontam fel a szemöldököm a nem-létező rang kérése hallatán, mosolyom nem változott. - Meglátom, mit tehetek. - A semmi senkinek se nagy ár, azt pedig egészen biztosan nem kötöm még egy ilyen csinos kóbor orrára sem, hogy mi fán terem Rangidősségünk, s miképp lehet azt elérni, kivívni, valamint milyen kiváltságokkal jár. Ha vezetőnek hiszi kaszton belüli legjobbjainkat, csalatkozni fog, mikor visszatér. Ha visszatér. - Tudod, mia cara, nem mindenki van annyi szabadidővel megáldva, mint időnkénti ágymelegítőd - lett némileg szélesebb mosolyom, s hagytam, hogy tenyérbemászóbban hasson. Eredeti szándékomtól pedig elálltam, mert meghívása valami sokkal jobbal kecsegtetett. - Meg fogod kapni a garanciát, amint mélyen tisztelt feljebbvalóim jóvá hagyják, a látogatásra pedig eztán számíthatsz. Vagy épp invitálásra. Ő is tudja, miképp működik mindez, amennyiben üzletelni kíván valaki kedvezőbb fényért, általában őt hívatják, nem ő hív. Akkor is, ha az ajánlattétel részemről történt. Búcsúcsókját viszonozom, tekintetemmel pedig végig követem távozása útját, ami reményeim szerint kifelé vezetett a városból.
//Én is köszönöm a játékot, élvezetes volt, a következőket pedig meglátjuk! Ö.Ö //
2016. december 6., hajnali 3 óra körül (bejelentést követő hajnal)
Majdnem mindent elintéztem a távozásom előtt, de leginkább a búcsúkat kerültem el. Sose szerettem búcsúzni, hiszen az olyan volt, mintha soha többé nem láthatnám őket, pedig erre nem is akartam gondolni, attól még, hogy nem a városba élek, lakom nem jelenti azt, hogy ne láthatnám azokat, akik fontosak számomra. Egyszerűen csak most már semmi se lesz annyira egyszerű ilyen téren, mint eddig volt. Reménykedtem abban, hogy Helena vállára nem tettem túl nagy terhet azzal, hogy ráhagytam az üzletet, de eddig is ügyes volt és most se lesz egyedül, mivel Balthazar vigyázni fog rá. A többieknek pedig búcsúlevelet hagytam. Nem akartam Kristint felzaklatni még inkább, ahogyan azt is tudtam hogy biztosan megpróbálna marasztalni, de úgy éreztem, hogy nincs maradásom már ezen a helyen. Ahogyan a reggel 10 órát se akartam megvárni. Könnyedén húztam a kabátom kapucniját a fejemre, mintha a hideg zavarna, de valójában nem így volt. Inkább talán csak el akartam rejtőzni a sötétségben. Hívhattam volna taxit is, de nem volt kedvem, mivel könnyedén elbírtam az egy darab poggyászomat és a táskámat. Csizmán sarka könnyedén koppant néha az utcaköveken, miközben a repülőtér irányába haladtam. Nem érdekelt az se, ha jóval hamarabb érkezem meg, de legalább időben elhagyhatom a várost, azelőtt, mielőtt még felkelne a nap és felébresztene mindenkit. Sokan talán gyávának gondolnak a tettem miatt, de valahogy nem érdekelt mások véleménye, mert számomra többé ez már nem ugyanaz a falka volt, akiket mindenáron meg akarnék védeni. Volt egy-két személy akik életéért még talán Nessával is szembe fordulnék, ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam ideje mennem. Az utca kihalt volt, egészen addig a pontig míg ismerős energiákat meg nem éreztem a hátam mögül. Lassan álltam meg, majd végül megfordultam, de már előre tudtam, hogy ki fog velem szemben állni. - Mit csinálsz itt Niall? – kérdeztem meg úgy, mintha a sötétség, az éjszaka nem hozzánk tartozna farkasokhoz. Pedig ilyenkor a legjobb az erdőket is járni, de most nem ott voltunk, hanem az egyik kihalt utcán ácsorogtunk. Kíváncsian fürkésztem őt, hiszen biztos voltam abban, hogy tudja mit tettem, hogy lelépek, de még se köszöntem el.
*Nem annyira a szervezés vagy a tudatos készülődés, mint inkább a szerencsés véletlen hoz épp most és épp ebbe a sikátorba. Posztom miatt gyakorta éjszakázom (s pillanatnyilag nincs olyan civil foglalkozásom, ami ezt ellensúlyozná), úgyhogy most is csak alkonyat után értesültem a futótűzként terjedő hírekről, hogy mi zajlik a falkában. Annak ellenére, hogy mindenki tisztában volt a bandán belüli ellentétekről, engem sokkos megdöbbenésként ért a helyzet, a távozók elhatározása. Valahol meg tudom érteni, voltam én is kóbor eleget, másrészt viszont... másrészt viszont otthon találtam a chicagói falkában és Fairbanksben egyaránt, úgyhogy nem. A farkas területvédő és ahhoz ragaszkodó ösztöneiről nem is beszélve. Mindenkit hiányolni fogok, aki elhagy bennünket, de csak egy van közöttük, akivel talán-tán elmennék én is, ha kérne rá, és ő nagyon is a maradók táborát erősíti, sőt. Ahogy hallom, igencsak profitál majd a helyzetből, aminek híre cseppet sem lep meg. De van a távozók között olyan, akinek a hiánya fájó sebként fog égetni, és Sym egyike ezeknek. Úgyhogy amikor éjszakai, fejkitisztítást célzó bóklászásom közepette a szagára bukkanok a néptelen utcán, azonnal a nyomába eredek, s könnyű, sebes kocogással hamar hallható és elérhető közelségbe is kerülök. Nem titkolom jöttömet, energiáim nem rejtem atombiztos páncél mögé (nem mintha teljesen leárnyékolhatnám magam akarattal is). Jól fel vagyok öltözve, kabát, sapka-sál-kesztyű, s mivel mind férfiasan sötét árnyalatból kerül ki, így a szemnek nem feltűnő a jelenlétem, szemben a többi érzékszervvel. - Ezt nem nekem kellene megkérdeznem? - bontakozom ki az utca árnyékából és lépek a lámpák fénykörébe szomorkás mosollyal. - Elmész? - kérdezek rá összeszoruló szívvel, de két lépés távolságot tartva. Nem magam miatt, hanem miatta: amennyiben menni akar, nem valószínű, hogy engem a személyes terében akar tudni előtte. Az én testbeszédem nem kommunikál elutasítást, cseppet sem, ahogy hangom is inkább lemondó. Talán marasztalnom kellene? Minek? Felnőtt, el tudja dönteni, mi a jó neki, és nem fogok kéretlenül tanácsokat osztogatni. - Miért? - Magyarázatot attól még kérhetek. Bár nem jelenti, hogy kapni is fogok. De néma gyereknek, ugye... tudjuk.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sose szerettem búcsúzkodni, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy abban benne van az, hogy többé nem látjuk egymást, de erre nem akartam gondolni. Nem akartam azt a tényt elfogadni, hogy többé nem láthatom azokat, akiket szeretek, de többé maradni se tudtam volna. Talán hagyok magam mögött űrt, talán nem. Fogalmam sem volt arról, hogy ki mit fog gondolni a távozásomról, de nem akartam esélyt se adni senkinek arra, hogy megpróbáljon megállítani. Igyekeztem minél gyorsabban elhagyni a várost, hiszen nem akartam megvárni azt az utolsó órát, amit még itt tölthetnék. Amikor viszont megérzem az ismerős energiákat, akkor könnyedén állok meg, még ha a szívem nehéz is. Igaz barát volt és mindig is az lesz. Csak reménykedni tudok abban, hogy kicsit a múltkori beszélgetésünkkor tudtam neki segíteni. Kérdését hallva pedig keserű mosolyra húzódnak az ajkaim, majd elengedem a poggyászomat, hogy rátegyem végül a táskámat. A sálamat kicsit megigazítom, mintha csak a beszédben zavarna azzal, hogy túlzottan a szám elé ér. - Talán igen, de szerintem pontosan tudod, hogy mit keresek itt, vagy tévednék? – kérdeztem meg alig hallhatóan, hiszen biztos voltam abban, hogy egyikünk se gondolta volna azt, hogy egyszer ilyen helyzetben fogunk állni. Barátok és az egyikünk minden jelzés nélkül, szó nélkül akar eltűnni. Örültem annak, hogy ő itt otthonra lelt, vagyis gondolom így volt, de én úgy éreztem, hogy többé ez a hely már nem az otthonom. Mehetnékem volt és többé már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. – Igen. – mondom ki kicsit remegő hangon, de nem mozdulok meg. Nem zavar az, hogy a köztünk lévő távolságot lecsökkentette, de nagyon is fájt ez a helyzet. Sok mindent szerettem volna mondani, de hirtelen nem tudtam, hogy mégis mit kellene. Hirtelen egyik szó, válasz se tűnt helyesnek. Sietve töröltem le a szemem sarkában megjelenő könnycseppet, miután a kesztyűből kibujtattam aprócska kezemet. – Mert többé nem érzem azt, hogy ez lenne az otthonom. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban, ami miatt egyre inkább úgy éreztem, hogy többé már nincs itt helyem. Illetve nem tudom elfogadni Őt. – biztos voltam abban, hogy érti azt, hogy Nessa-ra gondolok az utolsó mondatommal. Most én léptem közelebb hozzá, ha azt éreztem, hogy nem bánja azt, hogy a két lépésből most már csak egy lesz. – Sajnálom Niall. El akartam mondani, de hirtelen nem tudtam, hogy miként tehetném meg. – vallottam be neki őszintén és a pajzsom is időközben kicsit lejjebb ereszkedett. Idősebb voltam nála, de akkor se féltem előtte megmutatni az energiáimat, hiszen a barátok nem titkolóznak legjobb esetben. – Haragszol rám?
*Nincs a búcsúzkodásban semmi rossz, főleg nem olyasmi, aminek véglegesnek kellene lennie. Elköszönni inkább gesztus és szertartás, semmint bármiféle ígéret - de lehet, hogy ezt a nézetemet csak az ázsiai gyökereim miatt vallom, ami hajlamossá tesz egyfajta szentimentalizmusságra. Nem tudom. Nem is számít. Fáj a gondolat, hogy Sym lelépett volna anélkül, hogy nemhogy pontot, de legalább vesszőt illesztett volna a kapcsolatunk mondatába. De legalább nem fut el. Néha az ilyesmit is értékelni kell. Fogalmam sincs, mit gondol - akár azt is hihetné, hogy Tarkként én kaptam meg a dicstelen feladatot, hogy kikísérjem, vagy tudom is én! -, és mivel egyikünk sem ereszti le eléggé a pajzsát hozzá, nem is tudom kikövetkeztetni. Ismerem őt, de a mi korunkban már mindenkinek megvan a maga kiszámíthatatlan titokzatossága, amit vétek lenne felfejteni. Mosolyom feszes, de nem hideg. - Nem tévedsz. - Kár lenne tagadnom. - Végleges a döntésed, vagy csak szünetelsz, mint én tettem anno? - utalok találkozásunk körülményeire, amikor elég masszív időszakot töltöttem a falkától távol, de mindig azzal az iránytűvel magamban, hogy egyszer (ha készen állok, ha úgy fordulnak a dolgok, ha, ha, ha) vissza fogok térni közéjük. És lám, így is lett: az Alfa visszahívott, én pedig engedtem a hívó szónak és ismét otthonra leltem közöttük. Talán Sym is elégedett lehetne ennyivel? Vagy ő már lemondott a falkáról teljesen? Végül is, minden joga megvan ahhoz is, hogy magányosként keresse a boldogulást, vagy akár összefogjon a többi távozók némelyikével. Akár még egy külön falkát is alapíthatnak a világ egy távoli pontján - bár hirtelenjében nem tudnék olyat megnevezni, aki akár egy kisebb csoportosulásnak is alfája lehetne. (Darren a szememben egyértelműen nem alkalmas rá, talán soha nem is volt az, ezt nem az én tisztem megítélni.) A könnycseppet látva nem tudom visszafogni magam. Hiába, a síró nők a gyengém: valahogy azonnal bekapcsol a védelmezői ösztönöm, vagy mi a feném. A szükséges két lépéssel pillanatok alatt bezárom közöttünk a távolságot, de a mozdulat, amivel az arca felé nyúlok, lassú és kiszámított: eldöntheti, akarja-e, hogy hozzáérjek, vagy kitér előlem, netán ellöki a kezem. Fájna, de hé, a vereséget is méltósággal kell viselni, szóval nem roppannék össze vagy ilyesmi. Ha viszont engedi, akkor ujjbegyemmel finoman letörlöm a maradék nedvességet, ami az ő mozdulata után még a bőrén maradt. - De miért? A hegyiek közül való, nem betolakodó; az egyik legvénebb a falkában, és nem hiszem, hogy rossz vezérré válna - értetlenkedem tovább, halkan, bár nem kellene. Sem a hely, sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak politizálásra, ugyanakkor azt sem tudnám elviselni, hogy ne értsem meg a távozását, hogy aztán évtizedeket rágódjak mindenféle ostoba kérdésen és a kísértő bűntudaton, hogy talán tehettem volna valamit, minden józan belátás ellenére, ami az ellenkezőjét súgta volna. Önzőség talán, hogy erre nekem van szükségem, és a saját lelki békémen kérődzöm, miközben ő az, aki maga mögött hagyja az otthonát-családját-barátait, de talán neki is jót tesz, ha kimondva letisztázza maga és mindenki számára a helyzetét. - Hát nem is tudom. Kezdhetted volna azzal, hogy nem bírod a képem, és inkább elmész, nehogy engedj a késztetésnek, hogy beverd egy kalapáccsal - ajánlom fel a viccet kissé vérszegény mosollyal, s mivel mással már aligha kerülhetnénk egymáshoz közelebb, karomat tárom ki, ölelésbe hívva őt. Nem csak fizikailag szorítom magamhoz, ha elfogadja, hanem energiáimmal is körülfonom, szintén lejjebb eresztett pajzsom mögül igyekszem rá árasztani mindazt a melegséget, amit tudok: amit adtunk-kaptunk egymás között már étvizedek óta, ami biztos és otthonos pont akkor is, ha éppen káosz van körülöttünk, vagy akár bennünk. - Sem jogom, sem okom nincs haragudni - dünnyögöm a haját simogatva. - Tudom, milyen, amikor el kell menned, szóval megértem. - Tárgyilagos kijelentés, mosollyal enyhítem. - Mondanám, hogy hozzám mindig beugorhatsz, de nem tudom, mennyire estél ki a pixisből, vagy hogy egyáltalán én hol fogok lakni, de... Csak legközelebb ne próbálj meg elosonni, jó? És ha lesz egy fix címed, megírod nekem? Hátha beugorhatnék egyszer meglátogatni - vetem fel, kissé összefüggéstelenül, és nem igazán érzek ingerenciát rá, hogy elengedjem Symet. Jólesik ölelni, jólesik a közelsége, és a távozása olyan véglegessé tenné az elengedését, amit egyszerűen... nem akarok megtenni, még nem.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szerettem volna elköszönni, de nem akartam búcsúzkodni. Úgy éreztem, ha búcsút intünk az valaminek a végét jelenti, azt pedig nem akartam, hogy a barátságom Niall-al véget érjen. Túl sok dolgot átvészeltünk már együtt. Támogattuk egymást és tanácsot adtunk, ha a másiknak szüksége volt rá. Barátok voltunk, ami minden egyes korban kincset ért, hiszen kevés az igazbarát manapság, és ő az volt és reméltem azt, hogy mindig is az lesz. - Mostanában biztosan nem fogok visszatérni, hogy utána a hosszú évtizedek mit hozna, azt talán még maguk a csillagok se tudják. – Hangom halkan csendül, mintha csak nem akarnám felébreszteni az alvó utcát. Ilyenkor mindenki már az igazak álmát alussza, de mi itt állunk egymással szemben és talán kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy mit is kéne tenni vagy éppen mondani. Mindenképpen üzentem volna neki, lehet nem ma, lehet nem holnap, talán csak hónapok múlva, de bocsánatot kértem volna és remélhetőleg ismert annyira, hogy a búcsú sose volt az erősségem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mennem kell. Hetekig őrlődtem a dolgon, mire engedélyt kértem arra, hogy elmehessek. Nem kimenőt kértem, hiszen magam sem tudtam, hogy valaha ebbe a városba vissza fogok-e térni. Az, hogy a közelben meglelhet-e, azt se mondtam volna biztosra, hiszen jelenleg csak annyit tudtam, hogy távolra igyekszem és onnan merre tovább… Az még előttem is rejtély volt. Nem voltak túlzott terveim messzemenőleg, mintha egyszerűen úgy éreztem volna, hogy felesleges terveket szőni és nem kizárt, hogy így is volt. Amikor közelebb jön, akkor nem mozdulok, ahogyan a kezét se lököm el. Hagyom neki azt, hogy letörölje az ottmaradt könnycseppet, amit nekem nem sikerült elhessegetnem. Talán pont ezért nem akartam elköszönni igazán senkitől se, mert túlzottan is fájt, hogy itt hagyom őket, de maradni se tudtam volna, még akkor se, ha kérnek rá. Végén pedig csak egy hálás és barátságos mosolyt kapott. - Legyen igazad Niall, hogy jó vezér válik belőle. – először csak ennyit mondtam, majd egy pillanatra hátrafordultam és a sötétségbe bámultam, utána pedig ismét őt kerestem meg az íriszeimmel. – Úgy éreztem, hogy mennem kell. Túl sok éreztem mostanában azt, hogy hívogat a messzeség. – érezhette, hogy nem hazudok. – Elég régóta élek már itt, hogy ismét mehetnékem támadjon. Másrészt pedig, a tettét inkább csak hatalomutáni vágynak érzem, és nem másnak… - szavaim halkak voltak, senki se hallhatott minket, de azt is láthatta Niall, hogy ennél többet nem fogok mondani erről. Szerintem mind a ketten éltünk annyi ideje, hogy láttuk azt, hogy a hatalom utáni vágyak néha mikre képesek, de tényleg reméltem azt, hogy itt semmi baj se lesz. Szavain pedig végül elnevetem magam. – Ki tudja, lehet egyszer még lesz ilyen is. Csak nehogy megbánd, hogy tippet adtál nekem! – kacsintottam rá bolondozva. Örültem annak, hogy még most is próbál kicsit humorizálni és bármennyire is pocsék a helyzet kicsit jobb kedvre deríteni. Amikor ölelésre nyitja a karját, akkor minden habozás nélkül fúrom oda magam. Szinte eltűnök az ölelésében az aprócska termetemmel, de nem bánom. Barátok, bizalmasok voltunk sok-sok időn át, így az ölelése mindig is jól esett. Amikor pedig energiáival is körbevesz, akkor még lejjebb engedem a pajzsom és hagyom, hogy az enyémekkel vegyülve öleljenek körbe minket. – Köszönöm. – örülök annak, hogy megérti. Néha menni kell és akkor nem is tehetünk mást. Csendesen hallgatom azt, amit mond és nem mozdulok az öleléséből. Nem akarok kiszakadni onnan, hiszen pontosan tudom, hogy az már a búcsú végét fogja jelenteni. Mosollyal az arcomon pillantok fel rá. – Telefonszámom nem fog szerintem változni, legalábbis még egy ideig tuti élni fog, aztán meglátom. Szóval ott el fogsz tudni érni és ha lesz egy ismeretlen számos zaklatod, akkor nem kizárt, hogy az én leszek. – majd egy picit megköszörültem a torkomat. – Szóltam, hogy megyek, de nem hiszem, hogy mostanában visszatérnék, vagy be akarnám tenni ide a lábamat. Fogalmam sincs, hogy az mennyire lenne biztonságos, de amint sikerül megint egyhelyben maradnom kicsit hosszabb időre, akkor kapsz címet is, hogy merre is találod a vénséget. – majd inkább újra elvesztem az ölelésében. – Köszönöm, hogy mindig számíthattam rád, ha már nem is leszek itt, de tud, hogy mindig számíthatsz rám, ha szükséged van a kicsit vén barátodra, aki néha túl sokat duruzsol. – tettem még hozzá, mert szeretném, ha tudná, hogy mindig is számíthat rám és még a távolság se akadály ilyen téren. Az barátoknak sose lehet az. – Azt pedig sose feledd, hogy ne légy túl makacs és ne hagyd, hogy a múltad elvegye a jelened. – utaltam itt a legutóbbi kis beszélgetésünkre, amikor farkasként szeltünk az erdőt. Közben pedig már ismét őt fürkésztem.
*Márpedig a fejezeteket le kell zárni akkor is, ha magát a történetet folytatni szeretnénk - mert remélem, hogy szeretnénk. A búcsú hiánya nekem inkább jelentene szakítást, mint ha megadjuk a módját - de lehet, csupán ódivatú vagyok, megrekedve a múltban, ahonnét származom. Persze, Sym az idősebb kettőnk közül, de gyakran érzem úgy, én kevésbé haladtam a korral, mint más farkasok körülöttem, akik valahogy könnyebben adaptálódtak ehhez a modern világhoz. - Szomorúan hallom. Nem valószínű, hogy én egyhamar elmennék - ...de persze sosem lehet tudni, itt Fairbanksben gyorsabban haladnak az események, mint egy megvadult ló fékevesztett vágtája. Alignakkal és mindennel. Fene se tudja, mit hoz a következő április, főleg, ha addigra nem sikerül megszilárdítanunk a falka egységét. Sajnálom, tényleg, mert Sym hiányozni fog - a jelenléte éppúgy, mint közös őrjárataink, nagy beszélgetéseink és csendes merengéseink együttese. - De hé, a fél életemet kóborként éltem le, szóval ha hív a messzeség, akkor nincs mit tenni - kacsintok rá, immár némileg könnyedebben. Igen, Sym, értelek és megértelek, és tudom, min mész keresztül és támogatlak, nem foglak visszahúzni, úgyis felesleges lenne, de számíthatsz rám... előadhatnék valami efféle monológot, de a beszéd sosem volt erősségem, főleg nem, ha kitárulkoznom kellett volna. Lényeg, hogy mosolyog ő is, én is - keserédes görbülete a szájnak, de ha másért nem, hát a velünk szemben álló kedvéért megmutatjuk mindketten. Ha könnyekkel a szemben, hát akkor úgy. A világ nem tökéletes, és mi sem vagyunk azok, és nem lehet maradéktalanul jó képet vágni ahhoz, ami fáj, minden támogatástól függetlenül. - Mintha tudnék bármit a jó vezér kritériumairól, nem? - nevetek, mert ezen muszáj. Ha így is lesz, ha Nessa sikeresen vezeti majd a falkát, az nem azért lesz, mert én jól vagy rosszul ítéltem meg, hiszen fogalmam sincs, tényleg, de kivételesen merek optimista lenni. Már csak azért is, mert ha Nessában nem is feltétlenül, de a falkában bízom. Valahogy megoldjuk. Valahogy mindig megoldjuk. És most már itt van Apple is... - Idővel kiderül. És ha nem birkózik meg a feladattal, biztos lesz olyan, tesz ellene. - Talán ez is túlzott optimizmus, de az is olyasmi, ami segít megőrizni az ép elmét, nem igaz? - Azt egy szóval sem mondtam, hogy hagynám - kacsintok vissza rá sokatmondóan. Végtére Zsizsik vagyok, és gyakorlás kedvéért harcoltam már vele is, ahogyan rengeteg egyéb falkataggal is. Nem mondom, hogy bárkit le tudnék győzni, mert az hülyeség lenne, de jó vagyok, ha viadalra kerül a sor, korkülönbség ide vagy oda - nemhogy egy pofon elől kitérni. - Majd odafigyelek, hogy ne könnyítsem meg a dolgod, ha arra kerül a sor. - Vagy hogy igen. Nem ez lenne az első alkalom a világtörténelemben, hogy valaki hagyja magát felképelni, a másik fél nyugtáért. Persze több eszem van, semhogy ezt ki is mondjam. Most nincs erre szükség - most elég az ölelés, a közelség, egy utolsó falkameleg-ajándék. Szeretem Symet, őszinte (és plátói) érzelemmel, szeretem a kapcsolatunkat, az egymásra-támaszkodásunkat, a bizalmunkat; és mindez benne van ebben a gesztusban, a kissé koordinálatlan mozdulatokban, ahogyan megnyugtatni igyekszem őt és magamat egyszerre. Csak remélem, hogy a távolsággal ez nem tűnik el, s amikor ismét találkozunk (amikor, nem pedig ha, ebből nem engedek), akkor ott tudjuk majd folytatni, ahol most abbahagytuk. - Nincs mit, leanbh. - És ezt teljesen komolyan is gondolom. - Ha mégis változik a szám, akkor jelzed. Meg én is. - Megint közelebb bújik, és még szorosabban ölelem át. Érzek valami kétségbeesést ebben a gesztusban, az energiáiban - de talán csak az elválás fájdalma ez, meg a jövő bizonytalansága, nem tudnám pontosan megmondani. Nem jó, az a lényeg, és ha hatalmamban állna, elűzném tőle ezeket a negatív érzéseket, bármilyen gyerekes is ez a vágy. A világ nem csupa-szép és csuda-jó, az árnyoldalaiból bőven kijut minden farkasnak, és ezzel is megbirkózunk, meg kell tudnunk birkózni. Sym is átélt már egy s mást, ami megerősítette, de ettől nem lesz kevésbé rossz látni, ha azok szenvednek, akikhez kötődünk. Feje búbját puszilom, haja illatát szívom magamba, hogy elraktározzam, el ne felejtsem akkor sem, ha sokára találkozunk majd újra. - Sokat segítettél, ezt remélem tudod. - Szorítottam, amíg tehettem, de most szép lassan lazítok a fogáson, hagyom, hogy fokozatosan vesszen ki a bizonyosság az ölelésből, bár nem tudom, ő fordul majd ki belőle előbb, vagy én eresztem le a kezemet. Megadom neki az esélyt az előbbire, miközben úgy sejtem, utóbbi fog megtörténni. - Megfogadtam a tanácsot.- bólintok, és ha kell, eleresztem, lépek is egyet hátrébb. Távozzon, ha szeretne, ha kész van rá - de ha maradna még, itt vagyok, csak karnyújtásnyira, addig, ameddig szeretné. - Te is fogadd meg az enyémet: ne bízz a velencei gondolásokban, kerüld az olyan matrózt, aki nem káromkodik, és a legfontosabb, soha de soha ne egyél romlott sushit. Rendben? - térek vissza a vérszegény vigyorhoz, mert nehogy már komoran váljunk el, amikor mosolyoghatunk is.*
//Megtisztelő Én sajnos csak a 30. reaggal szolgálhatok //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Miattam ne légy szomorú, nem örökre megyek el, és ha a közelben járok, akkor még láthatjuk egymást a Senki földjén vagy éppen másik vidéken. – utaltam itt a határon túli vidékre, hiszen ha nem tudják meg akkor csak nem lehet belőle baja. Nem akarom bajba se sodorni, így teljesen megérteném azt is, ha egy ilyen alkalomra nemet mondana és inkább maradna a telefonálás. – Igaz is, miként felejthettem el, hogy egy igazi csavargóhoz van szerencsém. – könnyedén nevettem el magam és érezhette, hogy csak szórakozom vele. Végül egy aprót bólintottam és hálásan pillantottam rá, mert sokat számított nekem az, hogy megérti és nem próbál meg lebeszélni róla, vagy éppen feltartoztatni. Ez ezernyi szónál többet mondott számomra, mert tényleg úgy éreztem, ha nem is teljesen, akkor kicsit biztosan megért és ezért képes lesz elengedni. - Éltél már falkában, így láttad, még ha nem is tapasztaltad, vagy tévednék? – vontam fel picit a szemöldökömet, hiszen így kellett lennie. Én ismertem jó Alfát, hiszen fejemet vehette volna, de még se tette, amikor fiára támadtam, mert egy kölyökkel szórakozott. Nem az enyém volt, mégis védtem és képes voltam megtorolni. Majdnem életével fizetett érte, de akkor megjelent ő. Vele is kész voltam szembe menni, de ahelyett, hogy megölt volna vagy kényszerrel vett volna rá arra, hogy behódoljak neki, ahelyett bölcs volt és életben hagyott. Olyan világot ismertem meg neki köszönhetően, amit sose fogok, még ha a tettemért egykoron el is kellett veszítenem valakit. – Talán lesz olyan, talán nem. Sose tudhatod, hogy lesz-e valaki olyan bátor, hogy tettekkel vagy szavakkal tegyen ellene. – nem volt most se túl hangos a szavam, de tényleg tiszta szívemből kívántam azt, hogy nekik jó legyen és én tévedjek. Fontosak voltak számomra és nehezen viseltem volna el azt, ha nekik rossz lenne. Nem gondoltam volna azt, hogy gyáva vagyok, inkább jelnek tekintettem, ha a falka elé tudtam már teljesen helyezni a számomra fontos emberek védelmét, akkor már nincs itt helyem, nem falkában. És mellé jöttek még az álmok és azoknak a mellékhatásai, így jobb volt mindenkinek. Könnyedén nevettem el a feleletén magam, és ez boldogsággal töltött el, hogy még ezekben a percekben is képesek vagyunk hülyéskedni, mosolyt csalni a másik arcára. – Szerinted azt annyira könnyedén hagynám? Milyen lenne, ha a világ elnémulna? Akkor talán lenne esélyem ellened, igaz? – cukkoltam őt tovább, hiszen pontosan tudta, hogy melyik vérvonalba tartozom. Illuzionista voltam és jó ideje éltem, sokat gyakoroltam ahhoz, hogy az érzékszervekkel szórakozzak, ha úgy adódik a dolog. Persze tőle sose venném el, de ha egyszer tutira nem enne meg érte, akkor lehet a hecc kedvéért kipróbálnám egy távoli jövőben, ha ismét találkozunk és éppen a fenékbe billentését akarnám behajtani. Ölelése ezernyi szónál többet ér most, ahogyan mesél is. Jó érzés kicsit elveszni abban az ölelésben és energiák kavalkádjában. Örülök annak, hogy nem rejti el azt, amit érez vagy éppen gondol, hiszen köztünk mindig is fontos volt a bizalom és sose szégyen szerintem kimutatni azt, ha valami fáj vagy éppen sajnálunk. Sőt, néha több erő kell ehhez, mint ahhoz, hogy elfedjük egy mosollyal vagy éppen egy hanyag vállrándítással. Könnyedén szökött mosoly az arcomra, majd gyengéden és baráti gesztussal simítottam végig az arcán. – Hiányozni fogsz Niall, kérlek, vigyázz magadra! – reménykedtem abban, hogy még van jogom ilyet kérni a múltunkat és a jelenünket tekintve. Mindig számíthattunk a másikra, most viszont mégis elmegyek, de nem lesz egyedül, mert a családja többi tagja vele lesz. – Ígérem. – láthatta az íriszeimben, hogy teljesen komolyan gondolom. Amikor még inkább magához ölel, akkor kicsit megkönnyebbülök, hiszen sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet a búcsú, de még így is képes lettem volna minden szó nélkül elmenni. Örültem annak, hogy viszont az élet másképpen döntött és találkoztunk. Ez az ölelés bátorságot és reményt is adott ahhoz, hogy még látni fogjuk egymást. Puszijára elmosolyodom ismételten, de még nem eresztem őt. – Örülök, ha tudtam segíteni, de ez fordítva is igaz. Te megértettél némaságban is, kitartottál mellettem mindig, amikor lehetőség volt rá. Igazbarát vagy Niall és szerencsés az, aki a barátod lehet. – szavaimat teljesen komolyan gondoltam, mert így van. Legjobb barátom volt és örökre az is marad bármerre is vezetnek a lábaim. Amikor ő ereszt az ölelésen, akkor én is úgy teszek. Egy apró puszit nyomok arcára, ahogyan egy barát tenné, majd kibontakozom teljesen és hátrálok egy lépést. Amikor viszont ő is ellát egy tanáccsal, akkor könnyedén nevetem el magam és megrázom még a fejemet. – Rendben van, majd próbálok nem szenilis lenni, vagy ha mégis összejön, akkor biztosan még inkább eszembe fogsz jutni. – kuncogtam el magam, majd újra a bőröndöm mellett álltam. – Viszlát Niall, még látjuk egymást. Ez nem a vég, ez csak egy új kezdet. – mosolyodtam el, majd pedig megfordultam és tovább folytattam az utamat. ~Mindig is a barátom leszel és számíthatsz rám, ezt sose feledd! ~ még ennyit küldtem gondolatban neki, ha a pajzsát nem húzta fel addigra, mert örökre a barátom lesz és aki nem hitt a női-férfi barátságban… Nos, az hülye volt, mert néha egy ilyen barátság többet ér ezernyi másnál. Sose léptük át a határt, de pont talán ennek köszönhetően tudtunk igazán kitartani egymás mellett. Ha pedig nem állított meg sehogy se idővel elnyelt a városra boruló sötétség, utcáinak kacskaringója.
|| Ha más nem lenne, akkor ez részemről záró lenne és köszönöm szépen neked ezt a játékot! Nagyon élveztem és remélem, hogy még lesz játékunk valamilyen formában! ^^
*Inkább kacsintok rá egyet látszólag-vidáman. - El is várom, megtéplek másként! - Emelem mutatóujjam s rázom meg felé, nehogy azt higgye, hogy a barátságok megszakadnak a falka elhagyása miatt. Annál fontosabbak a kapcsolatok, pláne a mi hosszú életünkben, ahol egyedül tuti recept a megkattanás. Az, hogy területen kívül vagy egy őrjáraton találkozunk, aligha keverhet bajba, főleg hogy le is jelenteném adott esetben. Nem vagyunk eltiltva a kapcsolattartástól, és ettől még a falkaérdeket nem téveszteném szem elől. - Ez az egyetlen falkám, Sym. Bármelyik másikat csak kívülről láttam, a miénket meg... hát, a tagokat általában sokkal fontosabbnak tartottam, mint a vezetést - vonok vállat grimaszolva. Nem vagyok egy mintafarkas, semmilyen szempontból. Ez van. - Én bízom bennük, összességében. Legfeljebb tévedek. - Ennek az eshetőségnek jobban kellene zavarnia, de valószínűleg tényleg nem tudom egy pillanatig sem komolyan venni, hogy megtörténhetne, így hát nem izgat a dolog különösebben. - Hát minimum az kellene hozzá, naná. - Nevetek én is, játszok, játszunk. Jobb, mint a könnyek, jobb, mint hagyni, hogy a pillanat hosszú utóélete némítson el minket szomorúságba dermedve. Egy barát elvesztése - még ha nem végleges is - nem egyszerű soha, de nemhogy felnőttek vagyunk, hanem aránylag koros farkasok, akik millió és egyszer szembesültek már a veszteség különféle formáival. Megvan rá a módszerünk, a védekezési mechanizmusunk, a lehetőségünk a helyzettől való eltávolodásra. Jók vagyunk és jól leszünk, ez a dolgunk, ez a kötelességünk, és ezzel a búcsúval, annak könnyedebb hangvételével ezt ígérjük meg egymásnak. Ne aggódj miattam. Minden rendben lesz. Így vagy úgy, de elrendeződik. - Csak ha te is! - Nekem kéne ezt kérnem tőle, hiszen én maradok a biztonságban, a falkában. Na jó, az április hónap éppenséggel nem a biztonságos mivoltáról híres errefelé, de ezt leszámítva olyan sok dologtól nem kell tartanom, egy egész falka erejével a hátamban. A kóborok élete sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb. Egy utolsó ölelés, s kezdem feljebb húzni a pajzsomat, nem egyszerre, inkább fokozatosan, mintha lassan vonnám el az oxigént a környezetéből s ettől lépésre lépésre csökkenne a láng mérete, heve, intenzitása. - Megtettem, ami tőlem telt. - Elengedem karjaimból is lassan. Nem pironkodok vagy jövök zavarba a dicséretétől, végtére igen, jó barát vagyok, s ezt tudom is magamról. Mindenesetre jóleső, hogy egyetért és ő is így gondolja, s az arcomra nyomott puszi sincsen ellenemre, bár ez minden, amit elmondhatok vele kapcsolatban. Sikerül megnevettetnem, és ettől az én szívem is könnyedebb lesz. - Igenis, asszonyom! - tisztelgetk kötelességtudóan. Új, kezdet, igen. Tisztában vagyok vele. Úgyhogy nincs jogom szomorkodni, nem igazán, s főleg nem előtte. Bólintok az utolsó, elhaló mentális üzenetre, ami még eljut hozzám, mielőtt teljes magasságába emelném pajzsomat, ténylegesen és minden szinten elválva Symtől, hiszen már fizikailag is távolodik tőlem, és mosolyogva integetek utána, míg el nem tűnik előlem, csak akkor olvad le arcomról a kiüresedett gesztus, s indulok hazafelé én is egy sóhajjal. Új kezdet. Új fejezet a falka életében, az egyszer biztos. S nekem is csupa újdonságot tartogat ez az év, abban sem kételkedek.*
//Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de köszönöm a játékot! //
// A lónak négy lába van, mégis megbotlik - Daphné & Taco //
Hosszú volt a nap, rengeteg tanítvánnyal. Jól telt, mert szeretek velük foglalkozni, a lovakkal is, úgyhogy ez tényleg egy álommeló, de már rohanok haza. A kölykömhöz, akit egész nap nem láttam. Beszéltünk telefonon, egyszer. De hát az mi a szar? Semmi. Fura dolgok történtek mostanában. Egy részükre inkább nem is gondolok, másra meg minden nap. Ügetek Jolly Jokerrel, most egy másik útvonalon. Szoktam cserélgetni. Nekem is jót tesz, az életemnek is és a jószágnak se olyan unalmas. Pedig ő aztán békeszerető és türelmes. Az ellentétem. Félhomályos utcácska, egy háztömb az egész. Tűzlépcső, még egy tűzlépcső, meg egy kiborult kuka. Ennél többel nem szolgálhat. Viszont rövidebb utat jelent, mint a sugárúton caplatni. Már kacsintgatok kicsit a motorok felé. Ahogy felbőgnek, ahogy robognak, az valami irtózatos erő. Gépek, rusnyák, de kezdenek tetszeni! Persze Jolly Jokert nem hagyom el. Ő a barátom, társam, remekül kijövünk. Csak megpaskolom a hátát, hogy nyugodjon meg, nem kell aggódni. Én is érzem, hogy követnek, hátra is nézek, de csak egy vékonyka nő van ott, aki összefossa magát a nézésemtől. - Semmi gond, haver! Amíg a csaj nem jön közel, addig nem is lesz gond. És mivel fél, nem fog közel jönni. Baktatunk, kellemes tempóban, még így is gyorsabban, mint a bige. És a túlvégen bekanyarodik egy pizzafutár. Nagy piros bukósisak, fekete overall. És tömény hagyma, meg sonka. Gombás is van. Megpróbálok félrehúzódni, hogy elférjen. Itt ugyan nem fog megfordulni és én se sajátítom ki az utcát. Na de mi történik? Elrobog mellettünk és mókás kedvében megütögeti Jolly Joker hasát. A lovam úgy felnyerít, mintha ölnék. - Baszd telibe a mocskos kurva anyád picsáját, te geci! - ordítok a fickó után teli torokból és meghúzom a gyeplőt. A paci hátraugrott és imádkozom az égiekhez, hogy csak a beton bánja... - Hőőőőő! Nyughass, csak egy hülye volt, de már elment! Néhány ideges dobbanás, előre-hátra toporgás és leáll. Még nem nyugodott meg, tudom, hogy belül sokáig ideges lesz. Leszállok és hátranézek. - Jól vagy? Nem taposott meg, ugye? Ezt a férges faszt, hogy menne fejjel a falnak! - mondom a csajnak egy levegőre, rekedt, öreges hangon. Olyan sebességgel meglapogatna, én is megérezném. Csak visszakézből adtam volna egy sallert. Mázlija, hogy fent ültem. Nem rohanok utána. Van egy bánkódó lovam, akit paskolni és simogatni kell, meg egy csaj, akit... Nem tudom, mit kell vele. Remélem, mentőre nincs szükség. Őt figyelem.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
A múltkori után még inkább féltem az utcára menni, hiszen nem éppen arról győzött meg az az este, hogy nekem nagyon helyem lenne az utcákon, vagy éppen a városban. Rettegtem már így is elég dologtól, de most még mellé jött az is, hogy nem olyan régen megvágtak és még ki is raboltak. Ha nem talál rám Callum, akkor ki tudja, hogy mi történik velem. Természetesen azt is tudom, hogy sokaknak meg se kottyant volna az, amit történt, de nekem igen. Nem bírom a vér látványét, így akik ismernek azok meg se lepődtek volna azon, hogy beájultam. Ahogyan az se segített, hogy kicsit bevertem a fejemet és a dulakodás közepette egy-két kisebb sérülést is összeszedtem, de azóta már szerencsére felépültem és a heg is a kezemen egyre halványabb kezdett lenni. Nem annyira, mint esetleg szeretném, de legalább mindig emlékeztet arra, hogy jobb még inkább óvatosabbnak lennem. Sietős léptekkel indultam a megadott címre, ahol Naniék vártak rám. Nem értem, hogy miért nem jöhettünk együtt kocsival, de nekik hamarabb el kellett menniük és azt mondták, hogy egy kis séta nem fog megártani nekem. Ebben már csöppet se voltam biztos, de az tuti, hogy mindenkit próbáltam a lehető legnagyobb ívben kerülni, miközben a sálam és a sapkám mögé rejtőztem a meleg télikabátban, hiszen még mindig nem igazán köszöntött be a jó idő erre a vidékre. Amikor viszont valami fura oknál fogva patahangot hallottam meg, akkor meglepetten pillantottam körbe és nem akartam elhinni azt, amit látok. Tényleg valaki loval közlekedik a városban? Gyerekként biztosan ujjongtam volna érte, de felnőttként már kevésbé. Inkább csak az fordult meg a fejemben, hogy mennyi baktériumot és veszélyt is rejthet az az állat, na meg talán a tulajdonosa is, hiszen nem volt éppen valami bizalomgerjesztő. Sietve próbáltam kicsit jobban lemaradni tőlük, mint esetleg mások tennék, de muszáj volt távolabb lennem tőle és hirtelen fel se fogtam, hogy mi történik a környezetemben, mert annyira elmerültem a gondolataimban. Már csak arra eszméltem, hogy nagy a hangzavar, de még azt is elnyomja a paci nyerítése, a következő pillanatban meg fájdalom hasított a lábamba és sikerült még a koszos fölre is rogynom, miközben egy kisebb kiáltás szakadt fel a torkomból, mert pokolian fájt a lábam, mert telibe kapta a lábfejemet a ló a patájával. Már csak tényleg ez hiányzott. Már éppen válaszoltam volna a kérdésére, miközben még mindig a hideg földön ültem, amikor a férfi stílusától még én is összerezzentem. Hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy vajon mi az ijesztőbb az, ami a lábammal lehet, vagy ez az alak. Nagyot nyeltem, de még mindig nem mozdultam, de legalább a ló most már olyan jó két-három lépés távolságra volt tőlem. - De és abban se vagyok biztos, hogy fel tudok állni. Esetleg tudna segíteni? – pillantottam rá kérdőn, még szerencse, hogy ilyen időben kesztyűt is viselek. Így legalább nem kell érintkeznem vele közvetlenül. Ha segített, ha nem, akkor is megpróbáltam felállni. - Nem gondolja, hogy egy lónak túl zajos lehet egy város? – kérdeztem elfúló hangon, hiszen talán még se volt olyan remek ötlet felállni, mert most még inkább fájt a lábam és ráállni se tudtam. Remek, már csak tényleg ez hiányzott…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ha az a buzi nem lenne olyan gyors, jelenthetném a következő balfaszságot Coopernek. Lecsaptam volna. De most itt van az öreg cimbi, meg a kis pina, azokkal foglalkozom. Ez rálépett, baszd meg! Tuti. Sipítozik a csajszi. - A szaros picsába, baszki... Odalépek és próbálok rájönni, hogy miért ül még mindig a valagán. Sokk vagy igazi baj? Jolly Joker ösztönösen messzebb megy. Nézeget hátrafelé, engem követ, meg a csajszi is érdekli. Még mindig nyugtalan. Megpaskolom a seggét, hogy jól van, itt vagyok, a szemét berregő meg elhúzott a picsába. Megkeresem, baszd meg! De nem most. - Fú, baszd meg... Várjál, előbb meg kell nézni a lábadat! Ha elbasszuk, annyi se marad belőle, amennyi most van. Lehajolok és nem kell sokáig nézelődni, hogy rájöjjek, mi van. A szag, a kosz, az állapot. Lábujj. Az még tűrhetőbb, mintha a térdét cseszte volna szét. A csajszi mellé guggolok, úgy, hogy a sérült lába legyen hozzám közelebb. Koncentráló, gondoskodó tekintettel átkarolom, megfogom a válla alatt. - Gyere, tedd rám a másik karodat! Háromra. Egy. Kettő. Hááárom! És felálltunk. Vagy ha nem megy, leszarom és felkapom. Viszem ölben, sikogathat, nem érdekel. Nem fog a hideg kövön ülni! Az a fémszar nem olyan koszos és nem is olyan hideg. - Elmegyünk a tűzlépcsőig, ott le tudsz ülni. Inkább lépj, ne ugrálj, az szarabb! Nem orvos vagyok, de láttam már karon varjút, úgyhogy jobban teszi, ha hallgat rám. Elég meggyőzően szólok hozzá. Ha nem idegeskedi szét a helyzetet, el is jutunk a fémszerkezetig és ott már leülhet. Van korlát, de én is segítek. Tenyérrel csapok a falra. - Picsának a faszát zajos... Jolly Joker a legjámborabb ló, akit ismerek! Imádja az embereket, meg mindent, ami velünk jár. Semmi baj se lett volna, ha a köcsög nem ver rá az oldalára egy robogó motorról. Tudod, milyen érzés lehetett? Mint amikor hátbabasz a medve. Naná, hogy beparázott. Tele van a tököm a hülye emberekkel! - Van nálad mobil? Akkor hívd a mentőket! Itt maradok. Nem én basztam el, nem is Jolly Joker, de segítek. Kiscsibe, akit megcsapott az ólajtó. Höh. Van benne valami bájos. Kis szerencsétlen. A kezemmel intek a lónak, hogy jöjjön ide. Aztán a lányra nézek. - Nem félsz tőle, ugye? Bír téged, jó orrom van ehhez. Figyusz, egy tanács: kurrrvára ne kerülj ló mögé. Azt hiszi, be akarod cserkészni. Vagy jön egy ilyen barom és túl gyorsan reagál, te meg kibaszottul nem vagy olyan gyors. Jól van? Megmondom én, mit csináljon. Fairbanks-ben talán az egyetlen városi lovas vagyok, de ki tudja, merre járhat még. Nem vagyok annyira szar arc, mint sokan gondolják.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Amikor kifejezi a barbárok szókincsével a véleményét, akkor pár pillanat erejéig nagyokat pislogok és még össze is rezdülök. Igazán, remek lesz, ha egy barbárhoz van szerencsém, de igazából egyetlen egy normális ember se jönne lóval a városba, ezen a vidéken tuti nem. A farmokon és az iskolában ott a helye, vagy éppen az erdőben, de itt? Viszont még se merek rövid ideig megszólalni se, hiszen a frászt hozza rám. Nem csak a szavai, de még a kinézete is. Szerintem simán elmehetne valami westend filmbe is bűnözőnek, de akár még a valóságban is… - Inkább ne nyúljon hozzá, ha nem orvos. – szólalok meg rémülten, mert hamarabb nézném hetesnek őt, mintsem segítőkésznek ilyen téren. Mármint olyannak, aki jót tenne a lábammal és nem pedig tovább rontaná azt, ha megnézi. Eleve tartok a legtöbb embertől, de múltkor a Carlson centerben is egészen barátságos volt az a férfi, aki egyszer csak megjelent a másik után… Hmm, mi is volt a neve, mindegy is, hiszen most van nagyobb bajom, még pedig a fájdalom, ami átjárja az egész testemet. Amikor viszont hozzám ér, akkor ösztönösen rezdülök össze és kicsit meg is próbálnék arrébb hajolni, de úgyse sikerülhet. Habozok, de még se karolom őt át. - Nem hiszem, hogy jó ötle… - de befejezni már nem tudom, mert felkap és ennek köszönhetően egy kisebb sikítás elhagyja az ajkaimat. Komolyan, mintha csak valami középkorba repültem volna vissza, mármint a barbárok korába, akkor lehet még előrébbre kellene mennem a történelemben, de szerencsére tényleg nem akar bántani, se nem elrabolni, így a hevesen verő szívem egy kicsit visszavesz az őrült ritmusból. - Fogalmam sincs, hogy az milyen érzés, de nem is akarom tudni… - szólalok meg óvatosan, majd megköszörülöm a torkomat, hogy legalább emberi hangnemben szólaljak meg. – De azt hiszem értem, hogy mire gondol és sajnálom. – tettem még hozzá, hiszen nem akartam én semmi bajt se, még akkor, ha nem én okoztam. Szerencse, hogy csak az egyik lábam bánja és az is a lábfejemnél, vagy a lábujjaimnál. Fogalmam nincs, mert lüktet az egész… - Elméletileg van. – el is kezdem kotorászni a táskámban, majd egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Esetleg Önnél nincs egy? Teljesen összetört, vélhetően pont ráestem. – adtam magyarázatot arra, hogy miért képtelenség használni a telefonomat. Remek, már csak ez hiányzott, hogy Conan a barbárra legyek utalva. Tudom, ez gonosz jelző, vagy nem illik, de akkor is valamilyen szinten ez jut eszembe a férfiról az alacsony termete ellenére is. - Egykoron nem féltem, de azóta nem igazán vagyok jóban velük. Bír? Mármint miért bírna, nem is ismer? – ebből pedig könnyedén rájöhetett, hogy nem értek annyira lovakhoz, mint ő. Tényleg nem értettem, hogy egy ló miként bírhatna, hiszen megtaposott és még nem is ismer semennyire se. Szerettem volna megsimogatni, mint amikor kicsiként egyszer találkoztam velük, de eleve mozdulni se bírtam, na meg ott volt a sok félelem, ami irányukba létezett. Mondhatjuk úgyis, hogy a démonaim könnyedén kötöttek ismét béklyóba. – Nem direkt volt, nem sokkal előtte fordultam rá erre az utcára az egyik mellékútról, de majd igyekszem észben tartani. – feleltem végül a kérdésére is, majd kicsit arcom eltorzult, hiszen a fájdalom eléggé erős volt. - Daphné vagyok, Ön? – ha talán tudom a nevét, akkor nem fogom barbárnak se nevezni őt és talán kevésbé fogok rettegni tőlük, vagy ostoba ámítás lenne csak?
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Na ja, megint ez van. Egy csitri, aki meglepődik az erőn. Amire valójában vágyik. Tudom, hogy lenyűgöző vagyok. Baszd meg. Mondana valamit, de csak kussol, mert várja a sallert. Azt várhatja, semmi okom rá, hogy őt üssem meg. Szar helyen volt, szar időben. - Ehh... - lököm oda arra, hogy ne rakogassam. Hogy hagynám már a földön? Nem tudhatja, hogy milyen érzékekkel rendelkezem, úgyhogy nincs magyarázat. A bige megrezzen, de menekülni úgyse tud és ezt felfogta, szóval félrerakom. Karolást nem vártam. Ez nem olyan. - Kurvára fáj, mi? Ha egy ló rádtehénkedik, arra nincs jobb szó. Sikogat a csaj, lehet, hogy egy-két lakó kinéz az ablakon. Leszarom. Nézzenek, ha nincs jobb dolguk. - Azt jól teszed. A medve nem játék. Vadász voltam, tudom, mi a dörgés. Ennyit elárulok, mert büszke is vagyok rá. Nagy vadásznak számítottam a dzsungelben, még a régi eszközeimmel. Aztán tanultam az újakat. Abban nem maradtam le. Végre nyílik a pipi szája. Sajnálja, mi? Kurva nagy baj is lehetett volna. Olyan, hogy sírásót kell hívni, nem mentőst. Figyelek, hogy mi van vele és vágom, hogy szar, de túléli, sőt még fel is fog épülni belőle. Ha nem bassza el türelmetlenséggel. - Az jó, mert nekem nincs ilyen kütyüm. Nem mondom, hogy nincs itt. Egyáltalán nincs. Csipogóm van, a Falkában adták. Mobil nem kell, nem tetszik. Elég nekem, hogy van vezetékes. - Na, a faszom... Szétbaszta a telóját. Megoldás így is van. - Akkor hívunk segítséget úgy, ahogy régen csinálták. Mindjárt ordítok egyet, csak ezt még megbeszéljük. - Kiskorodban lovagoltattak? Mi történt? Leestél? Érdekelnek az ilyen sztorik. A lovardába is jönnek néha olyanok, akik újrakezdenék. Bírom, ha valaki tökös, szembenéz a szarságokkal és legyőzi a félelmet. - A ló nem para, ha érted és ismered. Ők is hamar kiismerik az embert. Az állat megérzi, mi megy benned. Hidd el nekem, tényleg kedvel. És jön is. Még nem engedem közel, nehogy a csaj bepánikoljon. A mentegetőzése nem érdekel, de ha tartja a szavát és ésszel közlekedik, az fasza. Akkor nem ismétli meg a hülyeségét. Van ennek esze és mersze is, csak el van dugva! - Achilles, szevasz! Kezet nyújtok, miközben féloldalasan nyugtatom a lovat is. - Ne arra figyelj! Arra gondolj, hogy jön a segítség. És most ne fossál be! Felemelem a mutatóujjamat és úgy üvöltök, mint régen, mikor az erdő másik felébe akartam üzenni. - Hívják a mentőket! Lábsérülés! Röviden és tömören. Ha valaki kinéz az ablakon, majd látja és el is mondom a többit. Hallok egy kis mozgolódást valamelyik ablakban. Jolly Joker oda akar lépni a csajhoz. Ránézek Daphnéra. - Határozottan simogasd meg, jó? Szólítsd a nevén! Jolly Joker. A ló nem érez bűntudatot. Ő csak menekült a veszély elől. Nem törleszteni akar. Barátkozik. Őszinte és jó fej. Az ilyen pacikat bírom a legjobban. Közben kiszól egy idős férfi az elsőről. Éles, károgó hangja van és vastag szemüvege. - Jó estét! Mi történt? Mindketten megsérültek? Akkor tényleg hívjak mentőt? Jézusom, az egy ló ott? - szól aggódó és elég idegesítő hangon, miközben a felesége, egy apró nénike összehúzott köntösben kukucskál mellőle. Magam elé röhögök, megrázom a fejemet és intek az öregnek. - A csaj összecseszte a lábát. Rálépett a ló. Nekem kutyabajom. Hívják a mentőket! Nagyon köszönjük! Az öreg bólogat és visszamegy, a mama még néz minket egy kicsit, rosszallóan és olyan fejjel, hogy előre tudom, erről fog beszélni az egész ház. - Kerry, ezt majd elmesélem Mary-nek. El se fogja hinni! - szól a néni, mielőtt becsukja az ablakot. - Na - porolom le a kezemet és figyelem, mire jutottak közben ezek ketten. - Itt élsz vagy csak turista vagy? - próbálom szóval tartani a csajt, amíg jön a szirénás kocsi. És közben megint nyílik egy ablak, de pár emelettel feljebbről. És még egy. Mondom én, hogy nem kell hiperszuper. Az én módszerem jobb, mint a telefon. Azzal csak egyvalakit lehet hívni, így meg mindjárt lejön a fél ház!
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Igen, mégis miért ne fájna nagyon? – kérdezte meg kicsit érthetetlenül, hiszen ez nem szúnyogcsípés volt, hanem megtaposott egy lő. Már ha csak arra gondolok, hogy itt a levegőben mennyi baktérium terjenghet és akkor még ez a férfi még hozzám is ért, hogy arrébb pakoljon, mintha csak krumpliszsák lennék… Azt hiszem inkább egy fertőtlenítő fürdésre lenne szükségem, nem pedig a lábam ellátására, vagyis arra is, de a sorrend lehetne így is. - Biztosan nem lehetetett könnyű. – mármint a vadászat. Bár egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy netán akad olyan medve, ami meglátta őt és inkább menekült, mert annyira megijedt tőle? Én tuti megtenném, mert most már tuti tényleg olyan, mint Conan a barbár. Hajdanán volt valami ilyesmi tévéműsor is, ha jól rémlik, vagyis sorozat. Remek, az enyém tönkre ment, neki meg nincs mobilja. Igazán jó lesz itt ragadni egy ősemberre hajazó ijesztő fickóval és egy lóval, amíg esetleg valaki megmentésemre nem siet. Ez aztán biztató, csak tudnám, hogy miért vonzom a kétes alakú férfiakat, akiktől inkább mindenki elmenekülne. Múltkor a Carlsonban, bár igaz a második nem volt teljesen ijesztő, de az első, most meg ő. - Mint régen? – nem értem, hogy mire gondol, de úgy érzem, hogy ebből még nem lesz gond. - Nem, vagyis de, viszont utána folytattam tovább. Más dolog történt, ami miatt végül abbahagytam. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, hiszen tényleg visszaültem egykoron a lóra, hiába dobott le, igaz végül inkább a tánc jobban vonzott és egyre ritkábban szántam eme hobbimnak időt, de most nem is ez volt a lényeg. Anya halálával egy fura kis szerzet lett belőlem és már az is meglepő, hogy ennyit beszélek ezzel a férfival, de amíg legalább szóval tartom, addig talán nem akar még több kárt tenni bennem, nem? Igen, kicsit féltem tőle, na jó nagyon, de igyekeztem meggyőzni magam, hogy nincs mitől félni, maximum azoktól a fertőzésektől, amiket magával hordozhat. - Lehet, hogy kedvel, de én jobban örülnék, ha biztos távolságban maradna tőlem. Az első találkozás se volt éppen a legjobb. – utaltam itt a lábamra. Persze ez csak kifogás volt, de hiába vonzott az, hogy esetleg tényleg megérintsem a pacit, ahogyan gyerekként tettem, mert a démonaim erősebbek voltak és azok nyertek. Így inkább arra fogom a dolgot, mint még inkább kedvesen megszól, hogy mi a franc bajom van már most. Nem hiszem, hogy megértené a betegségemet, ahogyan nem is egy idegennel kellene megbeszélnem. Amikor kezet nyújt, akkor nem fogadom el, inkább úgy teszek, mint aki a táskájában éppen egy zsebkendőt keresett. – Örülök a találkozásnak. – részben így volt ,mert legalább eddig nem esett még jobban nekem, így talán még se olyan vészes egy-két dologtól eltekintve. - Inkább kihagynám, a korábban mondott dolgok miatt. – sietve még a fejemet is megráztam, amikor azt mondja, hogy simogassam meg. Szeretném, de nem tudom. Hiába van rajtam kesztyű, akkor se tudom megtenni. Egyszerűen, mintha valami visszarántaná a karomat már azelőtt, hogy kinyújthatnám. Hamarosan pedig úgy ordít, ahogyan manapság már nem szokás. Kicsit még össze is rezdülök, mert lehet, hogy nem éppen magas a termete, de hangja az van, efelől kétsége se lehet senkinek se. Szerencsére hamarosan akad is segítség, aki remélhetőleg előbb hív mentőket és csak utána fogja elmesélni azt, hogy mit is látott a barátnőjének. - Itt élek gyerekkorom óta. Ön? – kérdezek vissza, hiszen hirtelen nem jut eszembe, hogy még mit is lehetne kérdezni. Nem szoktam én idegenekkel beszélgetni, de igazából úgy senkivel se. Én tényleg egy magányos farkas vagyok.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ez nem egy olyan csaj, aki meg se érzi a fájdalmat. Azok érdekesek. Ő is az, csak átlagosan. Csak nézek rá, aztán a lábára. Érzem, hogy belül reszket. Totál beparáztattam. - A vadászat nem könnyű szakma. Én nem is szeretem a könnyű szakmákat. Te mivel foglalkozol? Könyvesbolti eladó vagy nevelőnő, ilyesmit képzelnék el hozzá. - Mint a vadnyugati sztorikban. Amiknek a fele sem igaz. Én láttam pár dolgot abban az időszakban, de ezt persze nem mondhatom. - Jah. Ilyen dolgok szoktak történni. Én meg nemrég kezdtem újra lovagolni. Nem fogom győzködni, hogy márpedig és de! Nem az a célom, hogy haverkodjanak. Ha fosás van, hát nyomja! Jolly Joker tényleg bírja, de ha én azt mondom neki, hogy állj, akkor nem megy oda. - Haver, ne piszkáld! - állítom meg a paripát az orránál fogva. Az energiáimat kiárasztom egy kicsit. Abból érteni szokott. Lehet, hogy a csaj is megérzi, már ha van erre radarja. A lovam csalódott, barátkozni akart a nagy ijedelem után. Mindjárt kap kaját, az helyrehozza. - Na, mi van? Fent hordod az orrodat? Ne szórakozz, baszd meg! - morgok oda emelt hangon és úgy nézek rá, mint aki nem tűr ellentmondást. Nem ezt érzem benne, de akkor is dühít. Velem nem szoktak így szórakozni! Tartom a kezemet, nem veszem el, amíg nem fogja meg és nem köhög ki egy nevet. Valami nagy gáz van ezzel a bigével. Még komoly lábsérülés után se szoktak így viselkedni a nők. A lényeg, hogy amit elbasztunk, hozzuk helyre. Üvöltök egy nagyot. Tudtam, hogy ettől remegni fog, mint a nyárfalevél. Kibírja. Kell a segítség. Az öregek be is ígérik, addig meg dumálunk. - Én egy éve jöttem fel Anchorage-ból. Közben fentről még leszólnak páran, egy férfi és egy nő, két különböző lakásból. - Mit kiabálnak? - Jó estét? Mi történt? Baj van? - Lábsérülés! Hívják a mentőket! - Miért? Nincs telefonjuk? - Nincs... Idegesen megrázom a fejemet és prüszkölök. Nem akarom leugatni azokat, akikre most rászorul a csaj. Morgást hallatok és tenyérrel rábaszok egy nagyot a téglafalra. - Ennyi hülye embert, te! Valamelyik csak kihívja a fehérruhásokat. Mert addig kiabálok, az hétszentség! Kérdezhetném, van-e, akit értesíteni kell, stb., de ha ilyen bunkó, lófaszt se fogok vele tovább foglalkozni. Azt is tudom, hogy idő, amíg kijönnek a mentősök, úgyhogy valamit csak kell csinálni. Odalépek a lovamhoz, aki megállt a korlát mellett. Nézegeti a lányt, de nem mer odalépni hozzá. Még a hajába se kap bele, pedig azzal szeret szórakozni. Lenyitom a nyeregre lógatott oldaltáskát és egy kukoricát szedek elő. Meglóbálom előtte, aztán odaadom. Lelkesen, farkával csapkodva harap rá és kezd falatozni. Ezzel ellesz egy darabig. - Elnézést! - szól le az öregember, akivel az előbb beszéltem. Valami borzasztó, szarukeretes, sötétzöld szemüveg van rajta. - Pár perc és itt vannak. Ha megkérdezhetem, megengednek egy fényképet? A feleségem nagyon örülne! - Köszönjük! Nem! Ne fotózzon! - kiabálok vissza, mire fentről többen is zörgetik az ablakot. Fene a kényes pofájukat, mindjárt odavágok valamit! És fényképezni akarnak. Túl sok az ilyesmi manapság. Régen csak az emlékekben éltek az arcok, könnyebb volt elrejtőzni. Szerintem ez a paracsaj se akarja, hogy lekapják. Ránézek, nem túl kedvesen, ahogy szoktam.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Asszisztens vagyok. – felelek a kérdésére, de inkább nem mondom ki azt, ami eszembe jutott a munkájával kapcsolatban, hiszen barbár stílushoz szerintem egészen megy az a munka. Sose szoktam ilyet gondolni, de tényleg kicsit olyan érzésem támadt, mintha ő még nálam is furább lenne és jobban kilógna a hétköznapi emberek közül, mármint az átlagból, pedig azért nem vagyok én se kispályás. - Azt hittem, hogy mindig is lovagolt, legalábbis attól ítélve, ahogyan bánik és beszél a lováról, meg úgy általánosságban a lovakról. – szólalok meg kicsit óvatosan, hiszen nem akarom, hogy esetleg legközelebb velem kezdjem el ordibálni. Amikor pedig rászól a lovára, akkor egy aprót sóhajtok, majd a férfira nézek ismét a lóról. - Köszönöm! – lehet nem kellene ezt mondanom, de ez jött és kész. Legalább nem erőlteti a dolgot, bár még mindig jobban viselném, ha legalább 3-4 lépést még mind a ketten hátrálnának. Kisebb lenne az esélye annak, hogy valamit elkapok tőlük. Nem érzékelek semmit se abból, hogy a férfi milyen trükköt alkalmaz ahhoz, hogy megállítsa a lovát a barátkozástól. Talán másik alkalomkor, bár még mindig nehezen tudtam elhinni azt, hogy valaha igazán jól leszek és ilyen dolgok nem fognak aggasztani. Amikor egyszer csak stílust vált Achilles, akkor nem tudok megszólalni, csak meglepetten pislogok. Nem értem, hogy hirtelen mi baja lett. Talán a fejével van valami gond és azért váltakozik a stílusa? Vagy megpróbál néha normálisan viselkedni, miközben esetleg egy gyilkos ereje, vagy egy őrült elméje van? Már magam sem tudom, hogy melyik az ijesztőbb, de egyik se volt éppen csábító gondolat. Feleletet viszont nem kapott a kérdésére, hiszen nem ismerem és nem is tartozik rá a családom története ebből kifolyólag. Ha megpróbálna bántani, vagy bármi, akkor tuti sikoltoznék úgy, mint még talán előtte sose. - És tetszik a város? – ez alapvető kérdés ilyenkor, így talán annyira meg se fogja lepni őt. Utána pedig azt hallgatom, ahogyan a közelben lakokkal üvöltözik. Miként is keveredhettem én ilyen helyzetbe? Nem értem, egyszerűen nem, mintha csak rám lenne ragasztva valamiféle mágnes, hogy bevonzzam a furábbnál furább alakokat. A szemem elkerekedik, amikor megszólal ismét, de megint nem felelek, legalábbis nem egyből. Még egy idősebb férfi is beelőz a beszédben, aki szerencsére már hívta a mentőket, így hamarosan már talán végre mehetek és nem kell magamon éreznem ennyi szempárt. - Arra még nem gondolt, ha kicsit visszavesz a hangerőből és a stílusából, akkor lehet közlékenyebbek lennének az emberek, mármint barátságosabbak? – nem kioktatom, semmi ilyen nincs a hangomban. Inkább tűnhet ártatlan kérdésnek, de talán még kicsit költőinek is beillik, mert tényleg a frásztőr még rám is, amikor egyszer csak üvölteni kezd, meg minden második szava olyan, amit szerintem sose fogok kimondani, de általánosságban káromkodásnak is nevezhetnénk.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Asszisztens. Kézilány vagy még mondhatnék más jelzőket. Ma mindent olyan bonyolultan neveznek el. Ez egy rendes lány, aki segít másoknak, fogadja a parancsokat. Megbízható ember, azokra mindig szükség van. Erő az nuku, maximum büszkeség, egy cseppnyi, de van benne valami, ami miatt nem csesztetném. Meg ez a furaság. Beteg a bige, az száz százalék. - Sokat lovagoltam már, a seggemre nőtt a nyereg, de nem mindig volt így. Anchorage-ból jöttem föl most legutóbb, akkor szereztem be őt és hát ez egy örök szerelem lesz! Höhö. Jót röhögök a végén, mert már arra gondolok, hogy aki nem érti, mennyire közel lehet kerülni egy lóhoz, mekkora barátságot lehet kötni vele, az totál beteg gondolatokat érlel magában. Ez a csaj legalább már ült lovon, talán érti, de mérget nem vennék rá. Jolly Joker tök jól ellenne vele, csalódott is, hogy nem hagyom játszani. Daphné meg hálás. A lovam még szórakozhat, a beteg csajszit viszont nem csesztetem jobban. Amíg nem játssza a nagyképű mísz picsát, aki nem hajlandó kezet fogni. Az első gondolat, hogy az orrába esik az eső, de aztán rájövök, hogy szimplán elbaszott. - Kibaszottul fura vagy, baszd meg! Megint a fal kap egy tenyerest. Hülye ez, nem beképzelt. - Ja. Nagyon bejön. Nem Mexikó, de van valami egyedi varázsa. A legendák földje, amit megcéloztam és el is értem. A Teremtőm itt lelte halálát, én az életem egy részét, talán az utolsó részét töltöm itt. A lányommal, a kölykömmel és egy kurva jó falkával. Kell ennél több? Háh. - Neked? Nem vágysz másmerre? Ha itt született, megszokhatta. Szeretni nem muszáj. Ahogy jobban értem, a beszélgetés is könnyebb lesz. Lesérült, úgyhogy közben cselekedni is kell. Szépen lerendezem az ügyet. Már két-három lakó fog odaszólni és gondolom, a mentősök nyugtatják őket, hogy megyünk már, megyünk. Jöjjenek is! - Hát mi a lófasznak? Nem látod, mit csinálok? Szóltam, hogy segítsenek és segítenek. Te hogy oldanád ezt meg telefon nélkül? Rinyálnál a következő embernek, aki errejár, mondjuk holnap hajnalban, mire már alig élsz a fájdalomtól és a csontjaidat is nehezebb összetoldozni-foltozni? Nem érti az egészet, de pofázik. Én meg jól leteremtem és kioktatom, pedig ő nem úgy értette, ahogy hangzott. Más a habitusunk. - Számíts egy műtétre, talán gipszre és nem túl hosszú lábadozásra. Attól függ, mennyire vagy szívós. Te, ide figyelj, baszd meg! Mi a faszért fosol ennyire? Mi bajod van? Nyilván nem ezt várta, de érdekel. Ha van egy kis beleérző készsége, észre fogja venni, hogy ez nem a lenéző modorom, hanem, hanem érdekel a nyavalyája. Segíteni nem akarok úgy, ahogy tudnék, de ki kell nyögnie. Távolról már hallom a nínót. Nemsokára Daphné is hallani fogja. Tényleg jönnek, baszki. Fasza. A lovam nyugtalan. A motoros fickó után nem nagyon örül a hangos járműveknek. Meg kell nyugtatnom. Kap egy paskolást és a fejét simogatom. Megforgatja a füleit és ránt egyet a bőrén. Hajtja a legyeket. Elvigyorodom. A jó öreg Jolly Joker.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Legalább egy barátja biztosan akad akkor már a városban. – csúszik ki ajkaim között meggondolatlanul ez a pár szó, hiszen szemmel láthatóan a ló is kedveli őt. Arról meg fogalmam sincs, hogy amúgy az emberekkel mennyire jön ki, de már a megjelenése is eléggé fura, szokatlan és kicsit talán ijesztő. Ha pedig meg is szólal, akkor ott szerintem mindenki padlót fog és arra gondol, hogy miként is szabadulhatna minél hamarabb. Örülök annak, hogy a lova nem jön közelebb, még akkor se, ha részben meg szeretném megérinteni, de ez így mindenkinek jobb lesz. Nem akarok bajt keverni, se megijedni később, ha netán hirtelen mozdulatot tenne a ló is. Meg egyébként is nem vagyok az a fajta, aki képes lenne bárkit is igazán közel engedni, de nem is bánom. Kevesebben verhetnek át, vagy ami még rosszabb legalább nem járhatok úgy, mint anya. Nem is attól tartanék, hogy valaki megöl, hanem attól, ha lenne családom, akkor nehogy esetleg a gyerekeknek át kelljen élnie azt, amit nekem is kellett. Amikor ismét a fal kap egyet, akkor összerezzenek és kicsit arrébb is csúszom. - A furcsaság nem mindig jelent rosszat és nem mindenki lehet egyforma se. – hangom óvatosan csendül és még egy aprót ajkamba is harapok, mert tényleg kezdek attól tartani, hogy egyszer már nem a falat fogja eltalálni. Talán inkább azt kellett volna mondanom, hogy minden rendben van és akkor nem kellene ilyenektől tartani. Nem értem, hogy miért beszél így, vagy hol nevelkedhetett, mert az is biztos, hogy nem városban. Itt nem szokás így beszélni, legalábbis én nem igen hallottam, mert neki minden második szava olyan, amit mások nagy ritkán ejtenek ki mérgükben. - Ezek szerint akkor onnan való vagy? Eléggé nagy változás lehetett ahhoz képest ez a vidék. – hangosan gondolkozom kicsit, hiszen sokkal melegebb éghajlat, de talán megvan az is, hogy miért ennyire fura ő is… - Szeretek itt élni, így nem is vágyom máshova. – sok remek emlék köt ide, ahogyan máshova is, de másabb vidékre köt a legborzalmasabb perceim is. Azokat pedig nem akarom újra és újra átélni. Megszoktam itt, és meg is van mindenem. - Azt látom, hogy az emberek frászt kapnak tőled, ahogyan minden második szavad olyan, amit nagy ritkán használnak mások… - kezdek bele, de inkább aztán elhallgatok, mert a végén tényleg nekem fog jönni. Nem vagyok én se olyan, mint az átlag, de akkor is kevésbé riasztom el őket, mint esetleg ő teszi. – Becsöngettem volna hozzájuk, nem csak kiabálással lehet megoldani a dolgokat. – szerintem én se kiabáltam régóta már és nem is hiányzik. Inkább elvonulok, vagy megpróbálom normális emberi hangerőn megbeszélni a dolgokat. - Köszönöm a tippet, de majd eldől, hogy mire is van szükségem. – rántom meg picit a vállaimat. – Mármint mire gondol? Nem ismerem magam, így szerintem érthető, hogy tartok kicsit, hiszen talán nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy talán még nálam is furább. – ha pedig a múltamra gondolt, akkor arra nem fog választ kapni. Az ember nem mondja csakúgy el senkinek, hogy az apja miként ölte meg az édesanyját, miközben ő végignézte az egészet. Nem akarom újra és újra átélni ezt a tortúrát. - Köszönöm a segítséget! – szólalok meg sietve végül egy barátságos mosoly keretében is, amikor már én is hallani kezdenem a mentők hangját.
Kezdőlap
//
Én sajnos csak a 30. reaggal szolgálhatok 
//
//
