Érdekelt is engem, hogy hogyan hívjam őt. Nem volt senkim, hogy becézgessem, és nem volt tervben sem, hogy majd vasárnap áthívom egy tükörtojásra. Szóval, ezzel nem foglalkoztam, ha hozzá szólok, azt úgyis tudni fogja. Persze, nem mondom, hogy nem volt ínyemre való, és ha jobban megnézem mondjuk két éjszakás is lehetne, de nem ez volt most a fő szempont. Nem ezért jöttem. Ahogy ő sem. - Igazán humoros. - nyugtáztam az iróniával telt szavakat; habár a szélesedő mosoly láttán, én is felengedtem egyet a haloványabbikból. - Kár. Pedig máris jobban érezném magam, ha készültél volna. Legalább egy kávéval; végül is ennyi jár. - eszméletlen mennyi hülyeséget képes vagyok egy perc alatt kinyomni magamból. Néha még engem is megrémiszt, hogy kábé' annyira lehet komolyan venni, mint egy hasábburgonyát. Következő szavaira mégis: én mosolyodtam el előbb, ezúttal önkénytelenül. Még a végén kiderül, hogy a zsák... meg a foltja. De korai lenne ennyiből ezt így elkönyvelni. - Csak azért nem bókolok, mert nem tudok. - jegyeztem meg a tiszteletkörök hallatán, kisebb vigyorral a szám szélén. Én is léptem felé párat, egyszer elnyelve a köztünk lévő távot. Akár táncolhatnánk is, egy laza tangó, ahogy araszolgatunk egymás felé... - Egyébként nem azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet, így ha nem bánod, nem élek a körítés, és elnyúló szájrágás művészetével. - közben már a lábszáramhoz hajolva beszéltem, mialatt ő elővillantotta a kisebb pénzköteget. Nem kellett sok, és már egyenesedtem is fel, tenyerembe szorítva három tárnyi töltényt. - De akad. Van rá engedélyed? - hecceltem; ahogy fejemet kissé előredöntve pillantottam át rá. - Annak kicsit húzósabb az ára. Húzósabb is megszerezni. Mennyi kéne? - időközben átnyújtottam neki a tárakat, a pénzre cserélve, amit elég gyorsan, bár, szinte észrevétlenül süllyesztettem el a nadrágom zsebébe. - Persze, ha tudsz valakit, aki oldalvízen engedélyeztetné a hajómat a kikötőben, akkor tudok engedményt adni. - ejtettem el, hátha több ismerőse van a városban, mint mondjuk: nekem... Elég kellemetlen, hogy lassan két hete illegálisan tárolom, kis híján fel is borítottam egy őrt, annyira verte a nyálát. Nincs most erre szükségem, így is Josh már a falnak megy a sok ütlegeléstől, végtag elvesztéstől, és "spontán" kivérzéstől. Egy ideig jobb lenne csak a háttérben maradni...
A kávés megjegyzése halk "hmpf"-szerű hangot csal elő belőlem, fejemet lassan ingatva meg túrok rutinos mozdulattal tincseim közé és söpröm azokat hátra, le a vállaimról, ahogy közelébe érek végre. - Mond csak, drága, látsz rajtam névtáblát titkárnő felirattal? De úgy őszintén... - Ütöm el a gyenge eresztésű labdát, mert azért mégis álljon meg a nászmenet! Csak mert csaj vagyok és fiatal, ráadásul jó bőr és jól is öltözött, még nem jelenti azt, hogy máris megelégszem holmi alja melóval. Voltam én már lentebb is különben... de ez nem tartozik ide. Inkább lássuk, miből élünk. Felnevetek röpke, futó kacajjal őszinte (?) megjegyzése hallatán. - Igazán kár egy ilyen helyes ábrázatért. - Hintek könnyeden semmitmondó szavakkal édes évődést a beszélgetésbe, mert vele ellentétben nekem ez nagyon is megy, s nem tör le a másik baltaél-egyszerű stílusa sem a dolog kapcsán. Hosszú távon - vallom - igenis kifizetődő az alkalomadtán elejtett kedveskedés. Főleg a hímek körében, s feltéve, ha az, akitől kapják, elég szép. Tovább is lépek a tiszteletkörön kissé felvont szemöldökkel, mikor előkerülnek a tárak. - Itt nálad? - Szalad ki a kérdés az ezüst kapcsán, hogy az engedélyre fintor váltsa át az érdeklődő ábrázat helyét pár pillanatig arcomon. - Alaszka az északi Texas, itt már a kisiskolásnak is van engedélye. - És mindenkinek akad egy nagymamája, aki jobban lő, mint bárki más a családban. Mindezt persze kiszélesedő mosollyal közlöm, pillantásom jelzi: vettem ám a húzást! Viccen kívül, tényleg kár ezt jobban firtatni. Neki csak az a lényeg, hogy a cucc ki legyen fizetve... Tökre meg tudom érteni. A három tárat zsebre tettem, miután a pénz a kezemből gazdát cserélt, s szusszanva nyugtáztam, hogy az ezüstért többet kérne el. Meg se lep a dolog, kezessége valahol kifejezetten szimpatikus is, kár, hogy kóbor, mint a hétszentség. - Egy tár elég lesz. Majd beosztom. - Szélesedik mosolyom, ahogy világos pillantásommal arcát fürkészem. Mintha csak azt közöltem volna, odafigyelek majd, hogy ne koszoljam össze az új babám ruháját és nem épp egy számunkra is gyilkos eszköz kapcsán tettem volna nyilatkozatot. Igazán... bájos az egész összkép. De hát a Sátán is angyal volt egykoron kérem, ráadásul Isten kedvence. Érdeklődve vonom feljebb kissé szemöldökeimet megjegyzése hallatán. - Nos... akad pár ismerősöm a városházán, így az engedélyeket rendező irodán is. A kérdés csak az, mennyi engedményt vagy hajlandó adni. - Attól függ a megkeresett személy milyensége is kérem szépen. Nagyon nem mindegy, hogy valami kis gyakornokkal vagy esetleg apuval intéztettem el a dolgot. Már csak azért se, mert az egyiknek hetekbe telhet megszerezni a papírokat, míg a másiknak csupán két tollvonás. Nekem igazából mindkettő belefér, nem most és azonnal van szükségem a töltényekre.
A megjegyzéseit félvállról hagytam lógva, miközben csupán némi grimasz és megbúvó félmosoly jelezte az arcomon, hogy értékelem a szurkálódást. Hisz, nincs ezzel semmi gond, sőt... kifejezetten csípem az ilyesmit. Szemöldökömet mégis felvontam egy pillanat erejéig, ahogy a kérdés hirtelen bukott át az ajkain, megkerülve a fehérre sikált fogait. Mosolyra húztam a szám szélét. - Nem. - válaszoltam reszelősen, villanó fénnyel íriszeimben. Igazából lehetne, de a múltkor épp elég ideig voltam testközelben az ezüsttel, szóval ha tehetem, inkább nem sétáltatom. - Lehet. De azt azért kétlem, hogy csak úgy, pofira... képen vágnak mindenkit egy-egy engedéllyel, azzal a kedélyes szlogennel, hogy: ne baszd meg, vigyed-tied. - mert hát nyilván nincs így, és én sem próbálkoznék alku tárgyaként egy ilyennel. De sajnos minden létezőt meg kell mozgatni, ha már a helyzet megkívánja. Mert, hogy megkívánja... Csak egy bólintással nyugtáztam a rendelt mennyiséget, amit igény szerint - ha akart - változtathatott is. Ez már nem volt lényeges, csupán nem ez lenne az első eset, ha az ügyfél szeme-szája kicsit többet akarna, mint azt eleinte gondolta. Az, hogy mire kell neki, nem firtattam, mellesleg: nem is érdekelt. Az ő dolga, az ő veszte. Engem ez már messze nem érint. Nem úgy, mint az újonnan fülembe cikázó szavak. Na, azok sokkalta jobban felbirizgáltak. - A felét. - közöltem egyenesen, kertelés mentesen. - Egy ilyen kis játékszer nem olcsó. Így biztos lehetsz benne, hogy jócskán kedvezményesen jutsz hozzá. Telik még mellé kis cipőre. - tettem még hozzá, csak a formalitás kedvéért. - Mikorra tudod elintézni? - szegeztem neki a kérdést, noha eléggé lazán, mintha csak azt kérdezném: "hol vetted ezt a ruhát?" Ez mondjuk marhára nem érdekelt, az inkább, hogy mennyi időbe telik neki átrágnia magát pár emberen. Közben egy cetlit vakartam elő a zsebemből, társául markolva egy tollat, majd pár krikszkraksztot firkáltam rá. Akár jegyzetelhettem is, vagy csak rám jött a Michelangelo-s görcs. Bármit hihetett... - Ha megvan szólsz, és lebonyolítjuk a cserét. A hol-t, és mikor-t egyeztetjük még, de számíts kábé' erre az időszakra. - folytonosan követtem a tekintetét, ízleltem a mozdulatait, noha jól meg voltam ezek nélkül is. - Ja és... a fennmaradó összeget pedig - léptem hozzá közel, szinte fojtogatón, miközben ujjaim közé pörgetve az összepingált cetlit, a kabátjába csúsztattam azt. - a zsebedben találod. - szám szegletére halovány vigyor ült fel, ahogy végül "eltépve" magam a fullasztó közelségből, megkopogtattam bakancsommal a talajt. - Ha nem szimpatizálsz vele, az sem gond. - vontam meg a vállam, habár érdektelen stílusomat a másik irányba lökdöste az az egyszerű tény, hogy vigyorogtam. Mondjuk, bizonyára jól is áll, és legalább ő sem érzi úgy, hogy valami fene nagy balfasz vagyok. Pedig az vagyok...
Szinte már szórakoztatott a képén megbúvó nemtörődöm morcos kifejezés, amivel a világra tekintett és ami mögött néha kifigyelt egy-egy mosolyféleség is. Vajon milyen lehet az, amikor igazán örül valaminek? Amikor szívből kacag fel, legyen akár káröröm a dolog mögött, akár valós vígság... - El nem tudtam képzelni így hirtelen, azt hiszem, Mr. Bess már örök időkre ezzel a grumpy cat-es ábrázattal és stílussal ivódik emlékeim közé. - Amikor már a kisboltban is vehetsz fegyvert, én ezen se lepődnék meg, ha így volna. - Vonok vállat, azt meg nem tagadom, nekem nem ingyen volt. Más kérdés, hogy apám esélyesen nem is tud a dologról, na de addig van jó világ. Neki. Inkább leadom a rendelésemet, meg fizetem a mostani szajrét persze, közben hallgatva a bennfentes ajánlatát az ezüst kapcsán. - Én inkább abban szeretnék biztos lenni, hogy minőségi lesz a cucc és hogy nem vágsz át. - Jelenik meg apró mosoly ajkaim szegletében szavaira. Tényleg az a legkisebb problémám, vehetek-e új cipőt még mellé avagy sem. De értékelem a poénkodásra való próbálkozását, komolyan! Kérdésére apró sóhajjal söpörtem pár kósza, barna tincset finom mozdulat keretében arcomból félre. - Nos, mivel gondolom holnapra nem tudsz szerezni nekem a lőszerből, így mit szólnál a hét végéhez? - Egyszerre voltak szavaim kihívóak, finoman évődőek és tényközlők. Valóban nem hittem volna, hogy holnapra előrángat valahonnét ezüstgolyókat nekem egy lakhatási engedélyért, de elképzelhetetlennek sem tartottam. Sőt... valahol kíváncsi a pillantásom, ahogy felpillantok rá felvont szemöldökkel, vajh mennyire sietős neki az ügyfél kedvében járni (főleg, ha azzal ő is jól jár). Aprót biccentek arra, hogy hasonló időközben fog keresni, értetlenségemet egyedül a papírfecni fokozta, főleg, mikor közelebb lépve szinte érzem a parfüm mögött bőrének páráját a nyakán, tarkóján megülve. Egy pillanatra talán kihagy lélegzetvételem, aprót nyelek, ahogy a cetli a zsebembe kerül, s kék tekintetem sűrű pillák alól tekint fel a kóbor hímre. - Biztosan megfelelő. - Szusszantam, ahogy ellépett, noha nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek nézhet, körbe fogok érdeklődni a falkánál finoman, mégis mi a reális ár ilyenért, amit még elkérhet az ember lánya érte - avagy kifizethet, esetemben ugyebár. - Akkor legközelebb! - Szélesedett mosolyom, s megállva, hogy meglessem a cetlit a hím előtt, csupáncsak zsebembe csúsztattam kezemet egy kiszélesedő mosoly keretében. - Öröm volt önnel üzletelni, Mr. Bess! - Sütöttem el a filmes poént, mindössze a szalutálás maradt el, ahogy sarkon fordulva lépdeltem tova ütemes léptekkel a félig megvilágított szűk kis utcán.
// Nem tudom, hogy állsz a többi játékoddal, van-e valami kétes/befolyásoló, de ha gondolod, akár ugorhatunk is oda (vagy kezdhetünk más helyszínen új játékot, amelyik szimpatikus), hogy megkapod az engedélyeket. //
- Afelől ne legyenek kétségeid. - biztatom lágy baritonnal, ahogy egy cinkos kis mosoly jelenik meg az ajkaimon. Ugyan. Milyen névjegy is lenne az, ha valami ócska szart hoznék neki? Oda lenne a vevő, és ha már itt tartunk: jelenleg csak ebből tudok pénzt csinálni. Egyelőre legalábbis. - Tudnék, de ahhoz nagyon sokat kéne a kedvemre tenned. - pimaszkodtam, na csak egy kicsit. Végül is azt is mondhattam volna, hogy: "ahhoz nagyon sokat kéne térdelned". De persze ilyenre nem gondoltam, és nem is az én stílusom lenne. Habár a hölgyikével még be is vezethetném ezt az eljárást is. Néhány pillanatig csak az arcát fürkésztem, követve ajkának mozgását, ahogy a következő találka időpontját feszegette. - Jó lesz a hétvége. - bólintok végül, és miután a cetlit is átügyeskedtem a zsebébe hátrább léptem. Bolond, ha azt hiszi átverem. Ez már inkább az én érdekem, és tulajdonképpen én ajánlottam neki üzletet. Elvégre potom összeget írtam fel az ezüstért, az engedély mellé. Jó, azt nem mondom, ha bejön neki a cucc, akkor nem fogok legközelebb többet kérni, de... lehet bevezetem azt a bizonyos másik opciót! Jó, nem. Lehet kicsit már kanos vagyok. Alapesetben nem térdeltetnék le egy visszajáró vevőt. Legalábbis reméltem, hogy nem az utolsó ügyletünk lesz a következő! Ő is jól jár, én meg pláne! - Önnel is, Miss Berger. - fordultam el, de még egy fejbiccentés dukált neki. Csak a vállam fölött, ahogy laza járásba kezdve indultam meg a sikátor másik végébe. Az alakom lassacskán beleolvadt a sötétbe, míg végül már csak a foszlányos köd maradt, semmi más...
// Újra elnézést a várakoztatásért! Köszöntem a játékot, és mindjárt megy egy pm! ^^ //
Lépteim alig vertek neszt az utcákon haladva, hisz az edzőteremből tartottam hazafelé épp, csőfarmerom és kapucnis pulcsim felett sálat és egyszerű fekete szövetkabátot viselve, mikor az ismerős energiák megcsapták szenzoraimat... Csíptek, égettek, mint darázscsípés a nyárutó közepén, szúrta orromat régről ismerős aromája, mint hajléktalanok húgyszaga az ehhez hasonló kevésbé forgalmas kis utcákon. Tényleg te lennél az, hűtlen kölyke? Akárki vagy, nem futhatsz előlem. Sietőssé válnak lépteim, űzöm, mint magányos latro népek a prédájukat kontinenseken keresztül. Lám... kiszúrom a szőke üstököt is az egyik sarkon befordulva. Hülye iróniája a sorsnak, hogy itt kell megint összefussunk, nem igaz, kölyök? Mond, megérte futnod? Mutasd magad, mire jutottál az évek alatt, míg távol voltál tőlem!
Hirtelen mozdulok, s mint tigris csap le áldozatára, oly hirtelenséggel ragadom meg vállánál a szőke üstökűt, hogy szemközt penderítve magammal lökjem a kapualj hideg falának határozott, erőszakosabb mozdulattal, egyik karomat mellkasán fektetve keresztbe, biztosan tartva ott, ahova száműztem. Kék tekintetem fagyos északi vidékeket idéz, bennük felismerés édes tüze villan, ahogy a barna szempárt, az ismerős vonásokat látom visszaköszönni prédám ábrázatán. Mintha tegnap lett volna, nem igaz? Ugye te is így látod, kicsi JT... - Ez a világ aztán tényleg rohadtul kicsi, nem igaz... kölyök?
Az utolsó szál füves cigit húzom elő a zsebemből, ahogy a sikátorba befordulva állok meg. A pupilláim már így is tányérnyi méretűek – tudom, éppen eleget láttam már a tükörképemet betépve – igaz, nem a fűtől, hanem attól a néhány pirulától, amit valamivel korábban bevettem. A városban sok az ember, be kellett jönnöm, ami azzal járt, hogy elhagytam a lakást, a négy fal tökéletes biztonságát, a tömeg pedig sose volt túlságosan nagy barátom. Josh házába pár napja cuccoltam be magam, na meg az egyetlen táskám, amiben mindenem van. A legértékesebb a gépem, a többi meg… semmihez sem ragaszkodtam sosem, könnyedén lépek le… helyekről, és minden pótolható a világon. Minden. Megállok, kicsit inogva a lábaimon, pajzsom pedig felhúzom, de csak annyira, hogyha kell, azért megérezhessek más bundásokat is – tudjam mikor kell lelépnem – és kihalászom az öngyújtómat is a kabátzsebemből. A kötött sapkámat feljebb tolom, hogy kevésbé legyen az arcomban és próbálok lángot kicsalogatni egyetlen kattintás nemes erejével, de… nem jön össze. Na akkor újra. Megint a műanyag kis pöcökre teszem a hüvelykujjam és újra próbálkozom. Ismét sikertelenül. Nekidőlök vállal a hideg, nyirkos téglafalnak, és megint kísérletet teszek. És lám, a láng fellobban, én meg hátrahőkölök a meglepetéstől, mert majdnem sikerült leégetnem a hajam vagy a szemöldököm. Humpf… kis híja volt. Meggyújtom a cigimet és mélyet szívok a bódító füstből. Fordulok, gördülve érve a falhoz és most már az egész hátam és a fejem is annak vetem, amikor megérzem, hirtelen és nem vártan Őt. Az nem lehet, hogy itt van?! A ledöbbenés bennem teljes és míg lelassult szívverésem hirtelen ugrik meg, a vér pedig jeges folyammá változik a testemben, úgy húzza össze a gyomromat egy egészen különleges, várakozó-vágyakozó érzés. Az ösztönöm azt súgja fussak, amíg még megtehetem, de a testem ide szegez és egyszerűen… akarom. Akarom, hogy… Lecsap, mint keselyű a szürke rágcsálóra, ahogy beránt a kapualjba. A levegő is a mellkasomba szorul, ahogy a karja landol rajtam és szorít és nem ereszt és élvezem. Az egyébként is kitágult pupilláim még nagyobbra nőnek, ahogy a tekintetét figyelem, kezeim magam mellett maradnak, jobbomban még ott izzik a cigi. - Lydia... – nyögöm, lehelem halkan a nevét, farkasom azonnal kushad, földig nyomva le a fejét a nőstény előtt, én pedig szétszakadok két érzés között, az egyik a félelem, a másik az öröm és vágyakozás elegye.
Való igaz az állítás, hogy minden pótolható, de lássuk be, vannak dolgok, amiktől az elválás kissé... fáj. Ott mélyen, belül. Megbántottál, JT. Csalódást okoztál mindazok után, amit érted tettem annál a teremtődnek nevezett nyomorultnál. Pontosan olyan vagy, mint a tüske, mely köröm alá ékeli be magát: mennél jobban piszkálja az ember, annál inkább irritálja a léte. Ám ennek most itt vége. Hirtelen a mozdulat, amivel a falhoz rántom, parancsoló hévvel tartva ott és egy ragadozó pillantásával mérve fel. Energiáim fojtón ölelik körbe a fiatal farkaséit, mintha csak rejtenék a kegyetlen világtól, s mégsincs semmi óvó a gesztusban. Börtön ez, mely nem ereszti, ha nem is furakodik esetleges pajzsa mögé, szétzavarva a siheder energiák hullámait. Minek is indítanék ilyen drasztikus lépéssel...? Hisz csak köszönni jöttem ide, nem igaz? Pillantásában a félelemmel vegyes alázat (csodálat?) elégedettséggel tölt el. Lám, jó nevelés nem vész el, még ha halandók mocska is kövezi az útját. A fű jellegzetes szagával keveredve rajzol szürke csíkot mellettünk a semmibe a kezében levő cigaretta, ahogy elmosolyodom a felismerés jeleit látva a kölykön. - Mostanság inkább Nessa. - Engedek a mellkasára nehezedő karom szorításán, épp csak annyit, hogy érdemben levegőt vehessen, ám el ne szökhessen tőlem oly könnyedén, mint azt súgja talán józanabbik esze neki valahol mélyen. Esélyed sincs. Hisz jól tudod... - Üzeni minden gesztusom, ahogy szinte már szelíden simítok arcára. - Mit keresel te erre, hmm? - hátra a tarkójáig, hogy ott a szőke tincsekbe markolva billentsem lágy, lassú mozdulattal hátra nyakát, hogy közelebb hajolva nyakába szagoljak, mintha csak a régmúlt idők aromáját keresném rajta - de sokkal inkább új, árulkodó jeleket jelenlegi helyzetére vonatkozóan. - Azt ne mond, hogy teljesen egyedül vagy... - Orrcimpám szinte cirógatja finom bőrét. Valahogy ily édesdeden tekeri körbe a kígyó is a pockot, mielőtt gerincét roppantaná el.
Tüdőmből kipréselődik a maradék levegő is, de nem csupán a meglepetésnek köszönhetően, részben attól is, ahogyan a hátam a nyirkos, hideg falnak ütődik. Eszemben sincs ellenkezni vagy bármi olyan mozdulatot tenni, ami ellene lehet a nősténynek, farkasom pedig azonnal tudja hol a helye, nem is kíván másképpen reagálni. Mennék és maradnék egyszerre és áldom az eget, amiért nem nekem kell választani, megteszi helyettem más… - Bocsánat. alázat vegyül a hangomba, ahogy halkan megszólalok és mikor engedi, hogy több levegőhöz jussak, minél észrevétlenebbül igyekszem azt megtenni. Félve pillantok rá újra és újra, nem akarván hergelni, de valahol mégis látni vágyom, elvégre olyan régen nem volt már részem semmiben sem, aminek hozzá volna köze. Mogyoróbarna íriszeim vissza-visszatalálnak vonásaira. - Itt élek. Nem olyan régen érkeztem. – meg sem fordul a fejemben, hogy ne az igazat mondjam neki és nem csupán azért, mert rögtön kiszagolná a hazugságot, hanem, mert nem is akarok neki nem valósat állítani. Ahhoz pedig végképp nincs merszem, hogy visszakérdezzek, ő vajon mit is keres erre?! A fejem olyan könnyedén bicsaklik hátra ujjainak és kezének köszönhetően, mintha csak marionettfigura volnék. Az is vagyok vele – és a legtöbbekkel – szemben. Ahogy közelebb hajol és a nyakamba szagol, megremegek, de talán nem csak a félelemtől, hanem az izgatottság erejétől is, ami olyan intenzíven veszi be magát a bőröm alá, élessé téve minden érzékemet. - De igen. Csak én vagyok meg a cuccaim, senki más. – Josh házában húztam meg magam, de ki tudja ő épp merre jár?! Nincs senki más, csak én. Egyedül én. - Lydia… Nessa… Archie is itt van? – halkan, félve kérdezek rá, hogy a teremtőm is vajon a városban van-e. Nem szeretném újra látni, de azt hiszem ebben a helyzetben én vagyok a legutolsó utáni, aki bármiben is nyilatkozhatna, hogy mit szeretne és mit nem.
Lám, tudja még a módit a szőkeség... nagyon helyes! Nem is vártam volna kevesebbet, ez már megér egy felé elejtett, ravasz élű finom mosolyt, ahogy tekintetem kékje vonásain, lesütött pillantásán időzik. Szavai mintha meglepnének, s valóban, ezt pedig nem kívánom rejteni előle, amikor feltekint rám. Ott ül arcomon, szemeim fényében, amellett a kiszámíthatatlan felismerés mellett, mit a hirtelen szárba szökő, akaratosan önző ötlet vált ki. Egyszer már hagytalak futni, kölyök... hülye lennék még egyszer megtenni ezt. Nem, amíg meg nem tanulod azt a leckét, hogy még a tékozló is hazatér a kézhez, minek oly sokat köszönhet az életben. - Nocsak... - hagyom nyitva az egészet ittléte kapcsán, s ha nem kérdez vissza, hát nem én leszek az, ki részletezni kezdi élete jelen szegletét. Mindent a maga idejében! Idegen szagot keresek rajta a fű illata mögött, nincs más célom a közelséggel, s mégis, birtokló a mozdulat, mivel fejét hátra vonom, hogy nyaka szabaddá, tálcán kínálttá váljon számomra. Az enyém vagy. És ezt mások számára is nyilvánvalóvá fogom tenni eme területen, akár tetszik neked, akár nem. - Valóban? Le vagyok nyűgözve, komolyan... - Lépek el tőle, mintha az előbbi csupán képzelte játéka lett volna, olcsó varázs. Folytatnám, de kérdez, én pedig fel kell, hogy nevessek kissé. - Mit érdekel téged az a szerencsétlen? - Firtatom, nem állva elő azonnal a farbával, nem vagyok bolond, hogy könnyedén kiadjam a történteket, ha már a hűtlen kölyök ennyire érdeklődő hirtelen a hátrahagyott "édesapja" irányába. - Mutasd az utat! Fogod a cuccaidat, összepakolsz és velem jössz. - Nem kérek. Közlök. De ez nem újdonság számára...
A pillantásában, vonásaiban felsejlő meglepettségét nem tudom miként értelmezni, mert az meg sem fordul a fejemben, hogy én bármivel is meglepetést okozhatnék neki. Elvégre sokkal idősebb és tapasztaltabb, mint én valaha is leszek, és nem is mondtam vagy tettem olyasmit, amivel úgy gondolom, hogy kiválthattam volna ezt. Eltűntem, most meg feltűntem, de a farkasoknál ez megesik nem?! Akkor is, ha nem akarják… Ellép és a megkönnyebbülés mellett némi csalódottság is tükröződik tányérnyi pupilláimtól feketéllő tekintetem. A közelsége, az érintése nem csak félelemet, de egészen más érzéseket is felkavart bennem és ugyanolyan arcul csapó a távolodása, mint a jeges fuvallat, ami végigsöpör a szűk kis utcán. - Nem akartam... - motyogom az orrom alatt alig érthetően, ahogy ellépek a nyirkos faltól és számhoz emelem a füves cigit, még szívva belőle egy utolsót mielőtt eldobom. - Csak… érdekelt. – pillantok rá félszegen sandítva és lábammal az eldobott cigit taposom el, hosszabbra nyújtva a mozdulatot, mint amennyi időt és mozgást valójában igényelne. Hatalmasra nyílt szemekkel, meghökkenten nézek rá a szavait hallva, majd gondolkodás és ellenkezés nélkül indulok el a megfelelő irányba, meg sem kísérelvén – még csak nem is gondolok rá –, hogy bárminemű ellenkezésbe kezdjek. Ha egyszer ezt mondta, akkor ezt teszem. - Arra van. – mutatok magam elé a megfelelő irányba, ahogy egyre rövidebbre szabom a távot Josh lakása és magunk között. - A falkához viszel? – hosszas csend után kérdezek, visszafogottan, 'bocsánat, hogy élek' hanglejtéssel. Ugyanolyan meghatározhatatlan szaglenyomat lengi körbe, mint azt a falkatagot, akivel a megérkezésem napján találkoztam. Hacsak nem akar mást is megvitatni, akkor hamarosan elérünk a házhoz. A kulcsokkal bénázok egy kicsit; egyszer leejtem, aztán meg nem a megfelelőt találom meg, amit a zárba kellene illeszteni, de harmadszorra csak meglesz a megfelelő. Kattan az zár, kinyitom az ajtót és mozdulatlanul várom, ha előre akar menni, így jelezve, hogy tegye – be nem előzném sehogyan sem – vagy arra várva, hogy lökjön csak át a küszöbön. Tudom, hol a helyem és nem az én dolgom dönteni arról, hogy akkor most, hogyan is tovább. Ha bent vagyunk, hát a zsákomhoz megyek – még mindig a nappaliban van elhagyva – beleteszem az egyetlen értékemet, amim van – a gépemet – aztán még pár széthagyott apróságot, végül pedig a vállamra veszem. - Kész vagyok, mehetünk. – jelentem be a magam egyszerűségében, készen arra, hogy elvigyen… akárhová is akar.
Jó gyerek ez. Nem véletlenül mertem a bétának előhozakodni a dologgal, utána szaglásznék én magam ennek a 'valami JT'-nek, ha lehet... rossz pénz nem vész el, ahogy mondani szokták! De a jó nevelés se, mint az látszik. Mindez pedig megérdemel némi elismerő mosolyt részemről irányába - kapja el, ossza be, csináljon vele, amit akar...! Mert egyúttal ellépek tőle, idegein táncolva könnyed, macskaügyes légtornászként akkor fújva visszavonulót, mikor már azt hinné, elrugaszkodom. Pedig ó, dehogy! Hát megérdemli egyáltalán? Ugye, hogy nem... te is tudod, hogy nem vagy méltó semmire, ami velem kapcsolatos. A félszeg pillantást elcsípve feljebb szökik kissé szemöldököm, majd szusszanva tekintek el a kihalt kis utcán, könnyeden vágva zsebre kezeimet. - Ne aggódj, kölyök... Nincs már. - Felelem csendes közönnyel, érzelemtől mentesen, mintha csak azt közöltem volna, alighanem percek kérdése és esni fog. Még lehet, abba a kijelentésbe is több érzelmi töltet szorulna esetemben, mint Archie kapcsán. Kár siratni azt, aki csupán megkapta, amit megérdemelt, nem igaz? Aki vonat elé ugrik, ne lepődjön meg, ha az - urambocsá' - elcsapja. Formás virgácsaimnak léptei könnyedén társulnak be az övéi mellé, határozottan haladva, mikor hajlandó megindulni a megfelelő irányba. Kérdésére el kell mosolyodjak kissé. - Magamhoz viszlek. De igen, ezzel a falka is együtt jár. - Ismerhet annyira, hogy tudja, a stílus ellenére sosem voltam magányos utazó, mindig kellett a közösség léte köröttem. - Szar dolog magánzónak lenni errefelé, különösen a magadfajtának. - Jelentem ki, mintha nem évtizedekkel ez előtt láttam volna utoljára a srácot, holott ki tudja, merre vitte útja, miféle ma valójában. Bár ami az elmúlt percek alapján leolvasható volt róla... inkább hagyjuk, jön és kész. Így lesz a legjobb neki. Köröttem meg végre valami történik eme posványos állóvízben, mivé lett ez a hely az egyesülés óta... Mindketten nyerünk a dologgal.
Az ideiglenes lakhelyéhez érve azért némi körültekintő óvatossággal lépdelek beljebb, érdeklődőn fürkészve a falakat, a berendezést, míg ő összepakol. Szinte már megmosolyogtató gyorsasággal készül el, hogy kedvem lenne fejét lapogatni meg, mint a jól idomított ebeknek teszi gazdája, de... a bocsánatomat még ki kell érdemelnie, s nem két napba fog neki telni. Sanyarú, mi? Gondolkozott volna, mielőtt lelépett...
// Szerintem itt záródhatunk is, írtam PM-et a további ötletemmel kapcsolatosan! :3 //
Hosszúra nyúlt az éjszakai műszak, rengeteg pótolnivaló volt az elmúlt, kiesett másfél-két hét miatt. Hosszú idő egy ilyen helynél, pláne úgy, hogy zárva tartja a kapuit. Vissza kell szerezni a kuncsaftokat, megfelelő visszatérés kell, a rengeteg papírmunkáról és rendelni valóról nem is beszélve. No meg az alkalmazottak, a magyarázkodás, mégis miért nem tudtunk kinyitni és a többi, és a többi. Sok szar meló. Sok idegesítő meló. Yvonne-t pedig nem ugráltattam, hadd pihenjen csak, ráfér még, ezt bízza rám. Hát jól megszívtam. Kész felüdülés volt, amikor végre bezárhattam az ajtót és magam mögött hagyhattam a kócerájt. Pattantam is be a kocsimba, hogy indítsak hazafelé, jót fog tenni egy forró fürdő és aztán az ágyamra is mérhetetlenül szükségem volt. Indítottam a motort, már világosodott az ég alja, nem sok ember kószált ilyenkor az utcán, csak azok, akik tényleg korán indulnak dolgozni. Egy pillanatig sem sajnáltam őket, menjenek csak és dolgozzanak, én békésen fogok szunyókálni. Meg ahogyan azt én elterveztem... Ismerősek voltak az energiák, ha akartam, sem tudtam volna megfeledkezni róluk, pedig ezer örömmel megtettem volna. Mi a..? Elhajtottam mellette, mintha mi sem történt volna, pedig legszívesebben itt helyben átgázoltam volna rajta, csakhogy túl későn vettem észre az ilyesmi manőverhez, szerencsétlenkedni pedig nem akartam. Úgyhogy a következő utcán bekanyarodtam, letettem az autót, kiszálltam és nekitámaszkodtam, cseppet sem türelmesen várva, hogy beforduljon a sarkon. Szívem szerint egyből nekiestem volna, magasról téve a szemtanúkra, de.. itt kényelmesebb. Kis utca, errefelé nem is járnak az emberek, minimális az esélye, hogy valaki észrevegyen minket. Kár, hogy nem az erdőben voltunk, ott minden gond nélkül estem volna neki, de bíztam benne, hogy ami késik, az nem múlik. - Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim - köszöntöttem bájos, ám cseppet sem őszinte mosollyal ajkaimon a hímet, amikor befordult a sarkon és látótávolságba kerültünk. Nem mozdultam az autóm mellől, de szerintem ő is felismert. Ha más nem, hát félig leeresztett pajzsom mögül kikandikáló, éberen figyelő farkas révén. Túlságosan hasonlított apám hímjére és hozzám hasonlóan ő sem felejt. Sőt. - Mit keresel errefelé? - kérdeztem továbbra is viszonylag nyugodtan, bár mindez csak látszat volt. A felszín alatt zizegett a düh és a harag egyaránt.
Szerintem olyan egy hetet voltam csak Anchorage-ben, de végül úgy döntöttem, csak ideje továbbállnom. Meg is írtam egy üzenetet Dominicnak, hogy mi-hol merre kell mennem. Fergetegesnek találtam a visszaüzenetének az elejét, majd megfúltam a röhögéstől… ja, hogyne. De mit ne mondjak, elmés válasz volt, azt meg kell adjam neki. Az azt követő nap meg, miután kialudtam magamat pedig útra is kéltem, fogtam egy buszt/vonatot, és meg is indulhattam Fairbanks felé. Dominic üzenete szerint a vezetőségnél kell tiszteletem tennem, se több, se kevesebb. Remélem, nem fogják megkötni, hogy a hotelban kell megszállnom, mert ki nem állhatom, mikor ez van. Kell nekem a saját hely, ahol nyugodtan eléldegélhetek a magam nyugalmában, és csendjében. Na meg az is közrejátszik, hogyha Riley (már ha) jön, akkor jobb lenne, ha lenne egy külön helyünk. Főként azért, hogy tudjak rajta segíteni, amennyire csak tudok. Mind lelkiekben, mind fizikailag. Elég rossz állapotban volt, mikor otthagytam, de biztos kezekben van. Ennyiben nyugodt vagyok. De mindez sok tényezőtől függ, hogy mi lesz még a jövőben. Kezdetnek azzal, hogy egyáltalán jönni fog-e Fairbanksbe, vagy úgy gondolja, elég volt az egészből. Meg is érkezve a városba leszállok a buszról/vonatról, és már indulok is meg a hotel fele, néha-néha ránézve a telefonomra, hogy jó fele megyek-e. Nem voltam még Alaszkában, ebben a városban meg pláne nem. Épp elkezdett pirkadni, szóval szerencsére nincsenek túl sokan az utcán. Ahogy utánaolvastam a városnak, azt találtam róla, hogy ugyan nem valami nagy város, de a népsűrűsége nem valami kicsi. Most nem torlódnak az emberek még, elvétve látni néhányat, kocsival, vagy anélkül, lényegtelen. A hangot nem ismerem fel, amelyik hozzám szól, de felé fordulva nagyon is felismerem a nőstényt. Noha régen láttam, és akkoriban még ő is fiatalabb volt, eltéveszteni nem tudnám. A Miraque ivadék, akit életben hagytunk. Nem teljesen szándékosan, de az lényegtelen. Látszólag él. És biztos vagyok benne, hogy nem nagyon szívlel. Vajon falkatag, vagy csak itt tanyázik? Ha az előbbi, akkor nagyon érdekes egy kapcsolatunk lesz. - Nos… a hotelt keresem. Jöttem becsekkolni. Kicsit elkéstem a honfoglalást illetően, de remélem a chicagóiak nem teljesen felejtettek el. Azt figyelembe véve, hogy Cressida sem felejtett el, pedig vele jóval régebben találkoztam, jók az esélyeim valószínűleg, elég sok mindenkit ismertem abból a falkából 95-ig. Hogy az addigiak közül hányan vannak itt… Majd kiderítem.
Nem akadok fent azon, hogy semmi helló, semmi szia, én sem köszöntem, amúgy sem nagyon szoktam, teljesen felesleges illemkör lett volna, ami kettőnk kapcsolatában azt hiszem nem túlzottan férne bele amúgy sem. Felismert, láttam a szemeiben, még szerencse! Sokkal szarabb lett volna a helyzet, ha nem tudja, ki vagyok, ciki lett volna magyarázkodni, mégis miért gyűlölöm őt annyira. - Szóval a hotelbéli népséghez tartozol - szűrtem le a konklúziót a szavaiból. Hát ez csodálatos. Még egy lapát a szarkupacra, hogy finoman fogalmazzak. Örültem volna neki, ha a falka azon része nem ismeri fel a rusnya pofáját, de majd meglátjuk, hogy mi lesz. Nem vagyok egy szívbajos egyén, úgyhogy az én részemről ez túl sok problémát sem jelentene, ami azt illeti. - Gondolom mondanom sem kell, hogy nem kifejezetten örülök annak, hogy látlak - löktem el magam a kocsitól, hogy tegyek felé néhány lépést. Nagyjából egy méterre álltam meg tőle, végig tartva a szemkontaktust. Sok év eltel azóta, hogy tönkrevágta a falkámat és végzett az apámmal. Tekintetemben határozottság ült, már nem vagyok az a félős kislány, aki pánikba esve hagyja el a süllyedő hajót, mielőtt vele is végeznének. Nem félek tőle. - És remélem azzal is tisztában vagy, hogy nem igazán felejtek - burkolom cseppet sem átláthatatlan formába a fenyegetésemet. Már akkor bosszút akartam állni rajta, de túl kevés voltam hozzá képest. Viszont tekintve a mostani helyzetet, már egészen más a helyzet, hiszen ez a falka éppen annyira az enyém is, mint az övé, attól függetlenül, hogy sokkal régebb óta tagja, mint én volnék. - Hasonlók a tervek, mint anno voltak? - kúszott feljebb egyik szemöldököm, ahogyan pofátlan módon feltettem a kérdést. Farkasom mocorogni kezdett odabent, éppen annyira volt a bosszú az övé, mint az enyém is. Nagyon is jól emlékszünk rád, álnok kígyó.
- Fején ütötted a szöget. Habár nem hiszem, hogy ez nagyon zavarná. Nem tűnik olyasfajta nősténynek, akit ez túlságosan meghatná, és már most biztos vagyok benne, hogyha nem itt lennénk, hanem mondjuk az erdőben… a városhatár környékén, nagyon is szívesen letámadna engem. Na nem úgy, mint ahogy más nőstények szoktak. Bár biztos vagyok, amit a Miraque lány tudna csinálni velem, azt is élvezném valamilyen szintig. - Ezt hamar sikerült leszűrnöm. És valószínűleg elég lenne két betűt megváltoztatni az utolsó szavamban, és azt ő is szívesen csinálná velem. Leszúrna, de nem egyszer, többször is. Nem hibáztatom. A szeme láttára téptem le a fivére fejét, és aztán szinte az egész falkájukat kivégeztem. Szép este volt. Mit ne mondjak, tényleg élveztem. Az előttem álló nőstény valószínűleg annál kevésbé. Nem nagyon mozdulok a helyemről, az sem hat meg, hogy ilyen közel férkőzik hozzám. Jöjjön csak. Én nem félek tőle. És szerintem ő sem tőlem. Pedig nem ártana. De nem fogok leállni felesleges fenyegetőzésekbe, egy az, mert én inkább csinálom, mintsem mondom, másrészt meg… nem akarok már az első napomon bajt keverni, itt, a városban. Lesz majd lehetőségünk rá, hogy ezt a keringőt letáncoljuk, de marhára remélem, hogy nem most akarja. Ahhoz semmi kedvem. - Remek. A gyűlölet sok dologra képes. Járjon csak át. A farkasom is ültéből figyelni a nőstény bestiáját, nyugodtsága már-már irritáló lehet mindkettejük számára. Én nem félek a haláltól. Sosem féltem. Ez a legnagyobb hibám, és előnyöm is. Inkább pusztulok el egy harcban, mintsem öregségemben, mikor már elgyengülök. Most vagyok az aranykoromban, szóval még messze van, mire kiöregedek. - Nem mintha rád tartozna, de nem. Kedvelem a chicagóiakat. Vonok nemes egyszerűséggel vállat. Arról már rég lemondtam, hogy egy falkát is vezessek. Túl sok a macera. Bár… akkoriban még fiatal is voltam. Ma talán jobban menne már… De egyelőre megvagyok, nincs nekem szükségem ilyesfajta bonyodalomra… Castor ellen meg pláne nem mennék, nem azért, mert félek tőle, hanem mert tisztelem. Kiérdemelte már egy ideje. - És te? Mi szép helyeken jártál Franciaország után? Hangom teljesen unott, annyira a válasza sem érdekel, de ha már itt vagyunk, el is cseveghetünk. A birkózást meghagyjuk majd későbbre.
Ha tudnám, mi jár a fejében, csak helyeselni tudnék, hiszen nagyon is jól sejti. Ha nem itt futunk össze, hanem az erdőben, tutira nem moderálom magam. Biztos lehet benne, hogy amint városon kívül leszünk, már nem fogok ilyen kedvesen ácsorogni előtte. - Helyes - bólintottam elégedetten. Ha megváltoztatnánk két betűt abban a bizonyos szóban, akkor is helytálló lenne. Bár attól függ, melyik kettőt és mire. Leszúrnám, az biztos, leszarni már kevésbé, merthogy nem fogok tudni tétlenül ücsörögni, miközben ki tudja, vajon ismét kígyót melengetünk-e a keblünkön. És nem is igazán a falka érdekel, sokkal inkább állnék bosszút azért, amit tett. Hosszú-hosszú évtizeden keresztül a bosszúmnak éltem - nem az ellene irányulónak, hanem teljesen más miatt -, szóval nem vagyok az a típus, aki csak úgy szemet huny a történtek felett. És most, amikor konkrétan itt van az orrom előtt, egyetlen karnyújtásnyira.. eszem ágába sem jut, hogy túl sokáig hagyjam függőben ezt az elvarratlan szálat. Tudom jól, hogy bizonyos szinten én is az vagyok az ő szemében, de vállalom a kockázatot. - Egyet se aggódj amiatt - kúszott gunyoros kis mosoly a képemre. Átjár a gyűlölet, efelől kétsége sem lehet. A nőstényem négy lábon állva méregeti a hímet. Nem zavar a nyugalma, sőt, magasról teszek rá én is, a nőstényem is. De az biztos, hogy nem fogjuk szem elől téveszteni a hímet. - Mhm, szóval nem rám tartozik - lehet, hogy csak szimpla falkatag titulussal rendelkezem és ki tudja, ő milyen magasra jutott a ranglétrán, de ha olyan nagy mufti lenne, talán már tudnánk arról, hogy érkezik. Azt meg rohadtul nem vagyok képes elhinni, hogy kedveli a chicagóiakat. Nyilván ha anno valaki az én falkámból megkérdezi, hasonló választ kapott volna, kétlem, hogy elárulná magát és a terveit. Nem hiszek neki. Nem bízom benne. A történtek fényében szerintem nem is olyan meglepő a dolog. - Kurvára nem tartozik rád - válaszoltam nemes egyszerűséggel. Nem érdekli, hát minek jártassam a pofámat? Amúgy sem vele fogom megosztani, mivel telt az elmúlt időszak. - Ez még közel sincsen lezárva kettőnk között - szűkült össze egy pillanatra a szemem, majd ha nem tartott vissza, hát minden szó nélkül fordítottam hátat, hogy beülve a kocsimba hajtsak el. Muszáj. Mert ha tovább kell bámulnom az önelégült, rusnya képét, akkor lehet itt helyben nekiesek.
// Hacsak olyat nem írsz, akkor ez a záróm volna. :"D Köszönöm a játékot, a rövidsége ellenére is rettentően élveztem! És várom a folytatást! //
Az utóbbi időben gyakrabban esz erre a fene – leginkább a meló –, mint az egészséges volna. Nem véletlen költöztem el és hagytam magam mögött a várost a falkával együtt és amióta megérkezett az előzőt megelőző exfalkám is – tisztára, mint valami régi szerető, hát megáll az eszem –, azóta meg aztán pláne remek ötletnek tűnik, hogy végül inkább a távozás mellett döntöttem. Mármint, hát noh, mindkettőt magam mögött hagytam, most meg – na jó nem most, de az most lényegtelen – össze is házasodott a kettő – kac-kac – és azt hiszem a lehető legokosabb és legésszerűbb, ha igyekszem nem a farkukra lépni. Mármint a falkáéra. Jobb a békesség. Azonban az is hozzátartozik a nagy egészhez, ha munka miatt át kell jöjjek, akkor meg jövök és pontosan ez az, ami miatt megint erre lébecolok. Pardon, dolgozok. Dühös feleség keresi a férjét, aki lelépett a családi vagyonnal, amit nekem kell visszaszerezni és szolgáltatni, legalábbis ezért fizet az ügyfél. A lakhelye elvileg ismeretlen, gyakorlatilag meg talán itt dekkol, nekem meg az a dolgom, hogy megtudjam, tényleg ide költözött-e – megjegyzem, ha igen, akkor nem valami okos példány – és teljesítsem azt, amiért fizetnek. Szóval terveim szerint csak egy jövök-megyek látogatás az egész, leginkább fű alatt – magyarán senkinek sem kell tudnia arról, hogy itt vagyok –, és ehhez igyekszem is tartani magam. Szóval Anchorage felől kanyarodok a városba, motoron, mint mindig. Nem érdekel ilyenkor a több órás vezetés, vagyis pontosabban éppen azt imádom, szóval a két kerekűmet meglovagolva érkezem, a nyár ellenére csini, de praktikus bokacsizmában, mint mindig, kifejezetten pofátlanul feszes, fekete nadrágban – ha egyszer ez a divat… meg tetszik is – és még bőrdzseki is van rajtam, a motorozáshoz kell, meg amúgy is szeretem. Amennyire lehet, annyira igyekszem elkerülni a falkaterületet, de pechemre kénytelen vagyok a belvárosig hajtani, mert hát hol máshol is élne a tag, mint ott?! Már, ha tényleg ott él. Hamarosan kiderül. A motort leállítom az egyik kis félreeső utcában és leszállok róla, aztán pedig leveszem a bukósisakot. Általában levenném a bőrkesztyűket is, de mivel azon vagyok, hogy „visszaszerezzek” ezt-azt a kliensemnek… nos, jobb, ha nem hagyok ujjlenyomatokat mindenfelé. Nem mondtam, hogy mindig mindent legálisan intézek, ez nem az a fajta munka.
Ismerem az önmegtartóztatást, mesteri szinten űzöm is, mivel enélkül saját vágyai után esztelenül loholó ösztönlény volnék csupán. Mégis esti sétáim alkalmával nem egyszer azon vagyok kénytelen kapni magam, hogy tiltott utak felé visz lábam. Pontosabban egy bizonyos lakásvár felé, melyet leghőbb óhajom elkerülni. Oly' méltatlan volna hozzám, ha gyermeteg banánhéjon csúsznék el bármily' értelemben, így ezen alkalmakkor a legnagyobb természetességgel választok más utat, hogy elmerüljek leginkább évente csak egyszer izgalmas városunk kanyargós kis utcáiban. Magasan tromfol ingerküszöböm, nincs mit tenni, a csipp-csupp ügyekben legfeljebb annyi kedvem lelem, amíg esetleg szabad a kezem ítélkezés terén. Nem tartom magam kifejezetten szadista alkatnak - belladona nagyszerűsége mögött jócskán elmaradok e téren -, ám van abban valami fenséges és magasztos, ahogy az erősnek vélt jellem pillanatok alatt omlik össze, porlad el, hogy a legkönnyebb szél is játszva tova űzhesse. A zongorázáshoz hasonlatos ez: tanulj meg egy lélek húrjain játszani, s már tudod is, mivel érheted el azon húrok elpattanását. Igazi művészet! Jól esne ilyesmit végezni, némi változatosságot biztosítani a tökéletes érdektelenségek közepette elsuhanó napokban. Különösképp most, hogy még a megszokottnál is kevesebb dolog tud felcsigázni. Toll. Áldás vagy egyszerre s átok, mert közönyöm növeled, s félek, ez talán hatékonyságom rovására mehet, míg vice capót szétveti a düh, szárnysegédjei pedig frissebbek, mint a minap a hegycsúcsokra hullt hó. Mindeme kiábrándító sivárságba látszik életet lehelni a Signorina ingerlékenysége, valamint egy újabb nőstény, a mi drága Rinnegatónk! Akinek illatát már kétszer érezhettük falkánk egy tekintetes Végrehajtóján, kivel magam tartottam a kapcsolatot, míg magánügyét egyengette. Szám lusta mosolyra húzódott, ahogy a Királynő ködébe burkolózva pár lépésnyire megálltam a motoráról leszállótól. - Buonasera! - üdvözöltem anyanyelvünkön, könnyedén, akár a halkan susogó szél. - Pompásan festesz, mia cara - bókoltam enyhe főhajtással kísérve, majd tettem felé pár lépést.
Az ismerős hangra – és a gyűlölt nyelvre, amely anyanyelvem és amelyen meg nem szólalok, míg élek –, hirtelen pördülök meg a saját tengelyem körül. Azon nem lepődök meg, hogy az álcázás egyik mesterének nem éreztem az energiáit, elvégre Árny volna és azok közt sem utolsó példány, már, ha egyáltalán fogalmazhatok így. Az elmúlt években, ha tudni nem is tudtam, de sejteni sejtettem, hogy itt lehet ő is, társaságát mégsem kerestem sosem és nem csak azért, mert egykori falkatárs és a falkát elkerülni óhajtom, hanem, mert még emlékszem mennyire vágyódtam utána annak idején. Nem holmi finom ívű érzésektől vezérelten, inkább hajtott volna a vágy és a kíváncsiság, de jobbnak láttam elrejteni előle mindazt, amit magamnak kívántam megtartani. Rég volt már, és tán igaz sem... Pimasz ívű mosolyba hajlanak ajkaim, ahogy minden szégyenérzet nélkül pillantok rajta végig. Nem kihívó – nem agresszív értelemben – a tekintetem, inkább csak megnézem azt, amit – szerintem – igenis meg kell nézni rajta. Nem hosszasan, nem színpadiasan, csak természetesen. - Szóval te is itt vagy. – nem kérdés, megállapítás, akkor is, ha kettőnk közül az én jelenlétem a nem ide való jelen pillanatban. - Hát te sem panaszkodhatsz, ami azt illeti és köszönöm. – biccentek egyet a bókot hallva és részben viszonozva. A bukósisakot a motorra teszem és azt megkerülve teszek én is pár lépést a hím felé. - Bíztam a vakszerencsében és abban, hogy észrevétlen maradok ma este, de úgy tűnik, ez nem jött össze. Ennek ellenére kifejezetten örvendek, hogy egyben látlak. – felfelé kell, hogy emeljem rá az íriszeim, tekintve, hogy én vagyok az alacsonyabb. No igen, az a farkas, aki magasság helyet inkább mélységgel rendelkezik, számítson az ilyesmire egész életében. - Halljam mi jár azért, mert kóborként itt lettem rajtakapva? – térjünk ki először a kellemetlenebb részre, elvégre nem fizetek azért, hogy csakúgy járhassak-kelhessek a környéken és azt hiszem kevéssé számít az, hogy általában nem szokásom az ilyesmi. Akkor sem, ha az utóbbi időben két falkatagon és egyben hímen is ott maradt az illatlenyomatom akikről nem sejtem, hogy az egyik végrehajtó, a másik meg vezető testőr lenne.
Teátrálisan széttárom karom éleslátására - való igaz, nem csupán egy illúzió, itt vagyok. Az "is"-t félreteszem, mivel már jelentés is érkezett róla, továbbá az orrom se fából faragott dísz arcomon, így nyilvánvaló volt, hogy nem egy társamhoz lehetett már szerencséje. Kihez így, kihez úgy. Nem kárhoztathatom, olykor nálam is előfordul, hogy belém mar a kéretlen nosztalgia. Lapos pillantással viszonozom végigmérésem. Sose szerettem kitűnni, mert az annak rovására ment volna, mi az életet jelenti számomra, ám az mindig más, ha egy csinos donna vesz szemügyre. - Úgy értetted: ma este is? - vontam fel szemöldökömet, kérdésem maga volt a selyembe csomagolt érdeklődés. Ismert, tudta jól, hogy nem mindig mutatom meg magam ott, ahol épp tartózkodok, kötve ezzel mindenki orrára jelenlétem tényét - ugyanakkor a hegyen élő informatika-mágus térfigyelő tevékenységéről talán nem volt tudomása. Ám mindez talán nem is számít. - Semmit sem alkudtál még ki - nyúltam két ujjal álla alá egy röpke cirógatásra, ahogy kecses, független macskákat érint az ember. Szám túljátszott csalódásra biggyedt, hogy szinte egyből utána a megszokott, kellemes mosolyra húzzam. - Biztosíthatlak, tőlem nem testi fenyítés - létem el tőle, hogy szórakozottan elinduljak egy körbejáró rituáléra, mialatt motorját vettem szemügyre. Szemügyre vettem, ám cseppet sem rá figyeltem, tulaja sokkal jobban lekötött abban a pillanatban is, mikor ez másképp tűnt. S ezt tudta. Bosszantó, ha némileg kiismernek. - Vétek volna elcsúfítani - emeltem rá pillantásom szívdobbanásnyi időre, majd folytattam járműve fixírozását. - Van egy elképzelésem, mia cara, ami szerint minden meg lehet oldani a magunk intelligens módján, mivel biztosan van érdekeinknek keresztmetszete. Ám mielőtt erre jobban rátérnénk, áruld el: mire volt e rejtőzködés? Miért kerülted vezetőségünket és az egyezséget? Az ezen az estén első egymásra vetett pillantásunk óta most először költözött valódi érdeklődés belém. Az ésszel s eleganciával megáldottak gyengeségem egyelten, csodás testet öltött alakjai, elég az egyiknek érvényesülnie ahhoz, hogy érdeklődés vagy legalább elismerés rebbenjen bennem, őt pedig az egy falkában töltött évek alatt nem olyannak ismertem meg, mint kinek kerékhiánya volna. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tökéletesen tisztában van még mindig egykor volt falkánk metódusaival, amiket most hegyről csorgó vér és egyéb hatás hígít.
Nem veszem le róla a tekintetem. Vele kapcsolatban egészen sok mindent megtanultam, van, amit tőle, van, amit magamról általa és mindezekkel együtt azt is, hogy amíg tehetem, addig tartsam szemmel, mert megtévesztésben már akkor is profi volt, amikor megismertem, azóta pedig csak telt az idő. Nem mintha bármire is számítanék egyébként. - Érthetem így is. – szalad feljebb enyhén az egyik szemöldököm. Már el is feledtem milyen az, ha valaki képes selyembe csomagolni a szavait és mondandóját, most pedig hirtelen ér a felismerés és az emlék felelevenített szele. Az pedig, hogy pontosan miként is értettem a szavaimat… van, amit jobb megtartani magunknak, elvégre nem kell azonnal kitárulkozni, nem igaz?! - Nem volt rá szükségem. – feljebb emelem a fejem, ahogy állam alá kúszik érintése és egy kis pimasz fél mosoly is megjelenik ajkaim egyik sarkában. Én minden alkalommal megkérdeztem mire számítsak vagy mit tegyek és mivel eddig senki sem akart alkudozni a szándékosan előre tolt és kicsit sem finomkodó érdeklődéseim alatt, hát én sem fűztem a dolgot tovább. Mondjuk úgy, hogy nem véletlenül irányítottam egyetlen alkalommal sem úgy a beszélgetéseimet, ahogyan. - Ezt minden esetre örömmel hallom. – hiába vagyok én a vénebb, egy egész falka haragjára nem vágyom, szóval ha nem szükséges az erőszak, akkor nem feltétlen kajtatnám. Ennyi évet túlélni ugyanis nem esztelen hülyeséggel lehet és valljuk meg őszintén, nem vagyok már mai csitri. Mégis itt állok, egyben és egészben és sértetlenül. Előbb csak a pillantásom vonja maga után, ahogy körbe kezd járni, majd pedig én magam is mozdulok, hogy láthassam, amíg a motorom nézi, de sejtésem szerint a legkevésbé sem azt figyeli. - Nem rejtőzködtem, csak nem hívtam fel magamra a figyelmet, és ha mégis összeakadtam a falka tagjaival… nos nyilván jelentettek már rólam. – tárom kicsit széjjelebb a kezeimet és enyhén meg is vonom a vállamat. Nem fogok azzal mosakodni előtte, hogy én minden alkalommal rákérdeztem, rendben vagyok-e úgy a falka közelében, ahogyan vagyok. - Nem itt élek kedves, így nem láttam értelmét a vezetőség felkeresésének és nem volt miről egyezkedni. – az, hogy olykor átjövök még – szerintem – nem nagy ügy, de azért ennyire naiv nem vagyok. Inkább fogalmazzunk úgy, amikor arra került a sor, én roppant együtt működő voltam, de valahogy a hurok sosem szorult a nyakam köré. Na nem mintha erre vágytam volna valaha is… És egyébként is, minek akartam volna bonyolítani az életem, ha nem volt rá szükség?! - Tehát, milyen elképzelésed is volna? – farzsebeimben akasztom meg hüvelykujjaimat, ahogyan még mindig őt figyelem.
Kezdőlap
// 
És várom a folytatást! 
//
