- Mert neked egy sincs, hogy basznád meg? Mit szólogat be? Hülye ez, csak azért nem verek rá. Jolly Joker mindenkit kedvel, aki nem paraszt. Daphnét is. Kár, hogy le se szarja a lovamat. Sajnálja a kis dög. Odabaszok a téglának, mert felbőszített a nő. - Az ilyenek hamar megdöglenek. Szedd össze magad! Para, nyavalygás, a dzsungelben az elsők között falják fel, aki így viselkedik. Egy városban mások a törvények, de itt is vannak állatok. Velem az élen. Rendes nőci ez, kurvára nem kívánom, hogy kipurcanjon! Pedig ki fog, ha így folytatja. Most megint mi a faszért fosik? - Nem őriztünk együtt libát, baszod! Ja, ez tök más. De baró. Mintha nem ide tartoznék. Most már több mint 50 éve baszom a rezet Alaszkában, szóval alaszkai vagyok, bakker! Ennyi. - Aha. Akkor tanuld meg, mi a dörgés... Vagizik itt, hogy mióta lakik a városban, meg mennyire szereti. Leszarom, hogyha régen nem ilyen volt. Most ilyen, baszd meg. Valami szarság lett vele, nem mondja el, de látom, mennyire földhöz vágta. - Ne játsszál, baszd meg! - verek oda a tűzlépcsőre, amin ül. Kicsit begörbül. Majd azt mondom, hogy ilyen volt. Ebbe biztos beleremeg a finom kis segge. Nekem se ő, se más nem mondja meg, hogy beszéljek, mert ütök! - Aztán hogy mászol az ajtóig, ha menni nem bírsz, te szerencsétlen? Ehh... Legyintek. Sírna, hogy fú, de szar volt addig elmenni. Semmit se ért ez. Hülye picsa... De aranyos. Van benne valami, ami miatt nem húznám le a rötyin. - Hidd el nekem, a dokik ugyanezt fogják mondani. Láttam már egyet s mást, erdőben is, városban is. Nem ismered magad? Akkor nézz szét egy kicsit odabent! Gondolkodj, baszd meg... Hogy engem nem ismer, az oké. Furaság? Én csináltam, amit kell, ő picsáskodik. Nem baj, jönnek a mentők, majd gatyába rázzák. Nem marad nyom nélkül, amit mondtam. Sőt! Megyek én is a kórházba és amit rá akarnak verni, azt én fizetem. Az én lovam taposta meg, bassza meg! De hogy azt a rohadt kurva motorost elkapom, az is biztos... Félvigyorral emelem meg a hüvelykujjamat, hogy bízzon, most már rendben lesz. Figyelem, hogy érkezik ki a fehér kocsi, hogy rohannak a hordággyal. Segítek, intek, hívom őket. Az ablakból van közönségünk, még fotóznak is. Már elegem van, nem baszok oda, csak Daphné legyen jó helyen. Szar ez így. Ahogy indulnak, én is felpattanok a lovamra, aki már épp végzett a kajálással. Jöhet az újabb ügetés. Megyünk a kórházhoz. Tejelek. Faszom.
// Köszönöm a játékot! //
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem vagyok az a nagyszájú, beszélgetős, ahogyan megvannak a saját félelmeim is, de legalább nem beszélek így. Nem értettem, hogy ki nevelhette őt, vagy mások miként tudnak vele beszélgetni. Egyszerűen tényleg nem értettem és az se éppen volt valami bizalomgerjesztő, ahogyan a falat vagy éppen a korlátot bántotta olykor. Erre mondják, hogy erőszaktevő azt hiszem, vagy nehezen viseli azt, ha másoknak másabb a véleménye, mint az övé. Nem szívesen kerülnék vele összetűzésbe, mert valahogy volt egy olyan érzésem, hogy az illetőnek tuti hamarabb jár a keze, mintsem végiggondolja a dolgokat. - Előbb vagy utóbb mindenki meghal, de néha az ilyenek inkább tovább élnek, mint az olyanok, mint te. Mármint akik szemmel láthatóan inkább az erőre hagyatkoznak, mintsem az észre. – nem volt ez beszólás a részemről. Inkább csak ténymegállapítás, miután sikerült egy kisebb erőt összekaparnom, hogy megszólalni tudjak. - Szerencsére nem… - csúszik ki ajkaim között, de tényleg ezt gondolom. Én legalább nem ilyen barbármódon beszélek, nem is értem, hogy miként tudott ilyen módorral beilleszkedni a világba. Biztosan, aki teheti, az elkerüli. Összerezzenek, amikor a tűzlépcső bánja és az se kerüli el a figyelmemet, hogy kicsit behorpad. Tényleg úgy érzem egyre inkább, hogy a jó modor helyett inkább a középkori, vagy még az azelőtti barbárok korából szökött meg a férfi. - Egyik lábam sérült csak meg, nem mind a kettő, így eljutottam volna… - pillantok rá komolyan egy kisebb sóhajt követően. Lehet, hogy pokolian fáj és nem is két perc alatt teremtem volna itt, de idővel biztosan sikerült volna. Na, meg előbb vagy utóbb tuti járt volna erre valaki és segített is volna. Nem mindenki olyan, hogy átnézzen az embereken és úgy menjen tovább, mintha semmit se látott volna. Nem felelek már semmit se és szerencsére nem is kell, mert megjelenik a mentő. A kérdéseikre sietve válaszolok, majd pedig hamarosan már a mentő felé is visznek. – Tovább szép estét, örültem a találkozásnak! – pillantottam a férfira, de egy részem már nagyon várta azt, hogy végre elmehessen innen. Nem vagyok eleve nagy barátkozós típus, ugyanakkor az is igaz, hogy talán ez a férfi még nálam is sokkal nehezebb eset. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy esetleg fogjuk- e még látni egymást, vagy nem. Igazából azt se tudtam, hogy mi lenne a legjobb, de most jó érzés volt a kicsi „csend” és nem hallani senki káromkodását.
Az út szélén várakoztam, bár várni igazándiból csak arra vártam, hogy leteljen a műszakom, pedig az még jócskán odébb van. Éjszakai műszak, félóránként változtatott őrposzttal és a jelenlegiből még nagyjából huszonkét perc maradt. Pontosan nyolc perccel ezelőtt parkoltam le itt, állítottam le az autót és az itt töltött idő pontosan elég arra, hogy csak annyira hűljön ki az autó, amennyi még kényelmesen elviselhető. Amíg átgurulok a következő állomásra, addig úgyis felkapcsolom a fűtést és pont jó idő lesz a következő fél órányi ácsorgásra. Amúgy sem zavart annyira a hideg, a magunkfajta alapból később érzi meg a ruha ujja alá kúszó levegő maró hidegségét, szóval egy szó, mint száz, egészen kényelmesen éreztem magam. Figyeltem a körülöttem lévő nyugodt és csendes környéket. Láttam, ahogyan egy nő sétál a járdán, nem sokkal utána egy három főből álló, férfiakból álló csapat. Ránézésre nem lehettek többek harmincnál, talán egyetemisták, akik élvezik a szabadság adta előnyöket, vagy csak fiatal munkások, akik egy fáradt nap után így eresztik le a gőzt. Nem szúrt szemet nekik a rendőrautó, más autók között parkoltam, nem járt a motor és az autó belterében is sötétség volt, feltehetően azt sem szúrták ki, hogy ül valaki az autóban. Roppant mód jól érezték magukat, hangos röhögésükből legalábbis egyértelműen erre lehetett következtetni, a belőlük áradó masszív alkoholszag pedig csukott ajtókon keresztül is szinte érződött. Pontosan ezért keltették fel a figyelmemet. Egy picit húztam csak lejjebb az ablakot, hogy jobban halljam, miről diskurálnak a kapualjban ácsorogva, ahonnan néhány röpke pillanat múltán már csak egyikük folytatta útját, kicsit megszaporázva a lépteit a sarkon beforduló hölgy után. Volt valami furcsa, baljós érzésem, hát beindítottam az autót és követtem a férfit, ahogyan pontosan a nő után halad, szintén bevéve a kanyart a következő útelágazásánál. Befordultam és pont volt időm elcsípni, ahogyan a szóban forgó férfi elkapja a békésen sétáló nőt és maga után húzza az egyik kihaltabb utcába. Ennyi pont elég volt, hogy rálépjek a gázra, felkapcsoljam a fényjelzést és odaérve egyet vakkantva a szirénával álljak meg és szálljak ki az autóból. Gyors léptekkel iramodtam utánuk a sikátorba és úgy tűnik a srácnak az agyára ment az alkohol, mert semmit nem reagált a sziréna hangjára. A falnak préselte a nőt, láttam, ahogyan a nyakába hajol, ahogyan egyik keze a kabát alá siklik, baljával pedig a nő karját szorítja a téglákhoz. - Fairbanks PD, azonnal megkérem, hogy emelje fel a kezeit és lépjen hátra a hölgytől! - erélyesen zendült a hangom, egyik kezem mellkas tájékban tartottam magam elé, jobbom pedig a pisztolytáska felett, készenlétben, ha tüzelni kellene. Nem akartam erőszakot és amíg a férfi nem ad rá okot, a fegyverem sem kívántam használni; nem véletlenül nem rántottam még elő. Csak valami mormogást hallottam felőle, úgyhogy ismét megszólaltam. - Még egyszer kérem, nyugodt, lassú mozdulattokkal lépjen hátrébb és emelje a magasba a kezét! - szólítottam fel újfent a férfit, mert láthatólag az első megszólalásom nem sokat ért, bízom benne, hogy a második már hatásosabb lesz és nem nekem kell leráncigálnom a nőről.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem kerestem a bajt, már régóta nem. Az egykori életvidám lány, aki minden őrültségben benne volt, meghalt… meghalt ugyanazon az estén, amikor az édesanyja, amikor látta a vérben úszó női testet, az édesanyja utolsó pillantását, az édesapja állatias nézését, mintha egyik szempár se olyan lett volna, amit ő ismert. Ami őt fürkészte a korábbi időkben, most pedig a rémálom újra életre kelt, amikor kiengedték az apját. Tanúskodni kellett volna, de nem akart menni, ahogyan nagyi se hagyta volna. Vallott ő, hiszen mégis kihinne egy ennyire életképtelennek lánynak? Igen, tudom, hogy az vagyok sokak szemében. Nem én kértem ezt a „betegséget”, legalábbis mások betegségnek mondják, én csak? Nem is tudom. Sokáig nem is törődtem vele, hiszen biztosan másnak is van és egyébként is talán annyira nem is volt rossz a helyzet a történtek után, de ahogyan dolgozni kezdtem, a nagyi helyét átvéve, úgy… úgy egyre inkább rájöttem arra, hogy ennél jobban nem is lóghatnék ki az egész világból. Próbáltam gyógyulni, kevésbé én lenni a fura lány a centerben, de nem ment. Nem tudtam még mindig, de az is igaz, hogy mióta találkoztam a Conan, a barbárral, azóta kicsit talán jobb volt a helyzet, hiszen teljesen tőle se másztam falra, de attól még elkerülném, ahogyan mindenkit. Sietve haladtam hazafelé, hiszen most, hogy meccsre utaztak el, így kicsit tovább kellett bennmaradni, hiszen faxolni a foglalásokat, intézni a hívásokat és társai. Nem könnyű, pedig jobb szerettem világosban hazamenni. Főleg, hogy tudtam a nagynéném elutazott, így nem fog tudni értem jönni se. Próbáltam a lehető leginkább láthatatlan maradni, ami egy ideig remekül is ment. Amikor meghallottam a hangoskodókat mögöttem, akkor lopva pillantottam hátra, majd még gyorsabban kezdtem el sétálni, hogy az utcán befordulva inkább elengedjem őket, de balszerencsémre az egyik inkább úgy döntött, hogy utánam jön. Szerettem volna elfutni, de alig pár lépést bírtam megtenni, mielőtt elkapott volna. Vélhetően a sikolyomnál még egy madárdallama is hangosabb tud lenni, de teljesen lefagytam, reszketni kezdtem és mozdulni nem tudtam. Szinte fel se fogtam, hogy mi történik, hogy már a keze merre jár, mintha csak lefagynál és hirtelen egy báb lennél, aki remeg és fél. Futni szeretnél, sikítani, ellökni magadtól, de még se bírsz megmozdulni. Ebből az érzésből a sziréna, majd egy férfi hangja szakított ki. Biztosan könyörögnöm kellett volna, de egy hang nem jött ki az ajkaim között, mintha csak megnémultam volna, egyedül a könnyeimet éreztem, ahogyan végig folynak szép lassan az arcomon a félelemnek köszönhetően. A férfi alkoholtól ittas lehelete arcomba mart, a fejemet elfordította, de ő csak röhögött a rendőrre, majd még inkább elvándorolt a keze, ahogyan a falhoz szorított. Jött az újabb felszólítás, mire a váratlan betoppanóra pillantott. - Várd ki a sorodat haver! – mondta gúnyosan, majd ajkaival arcomat érintette, ha pedig a rendőr közelített volna, akkor tiszta erőből lökött a férfi irányába a földre, hogy ő sietve rohanhasson el. Remegtem és vélhetően a földön kötöttem ki. Mozdulni nem bírtam. Gyerünk, menni kell. Nem lesz semmi baj. Egyik láb a másik után, meg tudod csinálni. Mondogattam magamnak, de ehelyett csak inkább próbáltam a lehető legkisebbre kuporodni, miközben minden bőrfelületet elrejteni az utca és minden más baktérium elől. Sőt még az arcomat is heves törölgetésbe kezdtem azok után, amit a férfi művelt. Bár egy idegen számára tűnhetett úgy, hogy lassan a saját bőrömet fogom ledörzsölni, miközben még mindig némán folytak a könnyeim.
Legszívesebben egyből lepuffantanám az ilyen rohadékokat és ebben a pillanatban csak azt sajnáltam, hogy rendőrként vagyok jelen és nem mezei civilként. Ha nem kötne az egyenruha, tuti nekiesnék ennek a köcsögnek, hadd érezze csak, milyen az, amikor ki van szolgáltatva és úgy játszanak vele, ahogyan csak akarnak. Ehelyett azonban maradnak a szavak és az erőteljes fellépés, ha a csávót a rendőrautó felvillanó szirénahangja és az azóta folyamatosan villogó fények, amik betöltik a sikátort, nem győzik meg. - Nem szólok még egyszer, hogy azonnal lépjen… - én is teszek felé egy lépést, mire felém löki a nőt, elkapni sajnos nem tudom, mert messzebb állok tőle, tekintetem a rohanni kezdő fickó felé terelődik. - Hé! Azonnal álljon meg! - teszek néhány gyors lépést felé, de jelen pillanatban a földre eső hölgyet amúgy is előrébbvalónak tartom, mint egy ilyen sihedert. Legközelebb úgyis elkapom. Milyen tiszta célpont lenne így, hogy hátat fordítva nekem fut elfelé! Egyetlen pillanat csupán, míg átértékelem a dolgokat és elteszem a fegyvert, hogy aztán a nő mellé guggoljak. - Hé, hölgyem! - szólongatom, de egyelőre nem nyúlok hozzá, a jelekből ítélve azt sem viselné túl jól. - Jól van? - szemmel láthatólag nincsen, de mi mást mondhatnék? - Megengedi, hogy segítsek? - nyújtom felé a kezemet, hátha legalább a földről felsegíthetem, ne ott fetrengjen szegény. Az meg, hogy úgy dörzsöli az arcát.. a homlokom ráncolom erre, legszívesebben lefognám a kezeit, mielőtt saját magában is kárt tesz, de egy ijedt nővel óvatosabban kell bánni, úgyhogy az első lépések megtételét rábízom. Én itt vagyok és segíteni szeretnék, nyugodt hangom és jelvényem pedig remélhetőleg némi biztonságot is nyújt majd neki, vagy legalábbis az érzetet, hogy megvédem és most már minden rendben lesz.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Hirtelen magam sem tudtam, hogy mi a rosszabb, ennyire kiszolgáltatottnak lenni, vagy inkább az, hogy ennyire tartok mindentől, vagy az a tudat, hogy apám újra szabad és ráadásul itt garázdálkodik. Talán tényleg velem volt a gond és úgy vonzottam a bajt, mint más a jó dolgokat. Most ez, múltkor meg az a fura Conan a barbár típusú ember, akinek a lova megtaposott és kórházba is kerültem miatta rövid időre, majd gipsz a lábamra. Talán jobban jártam volna, ha bent maradok az az irodában inkább és majd fényes nappal hazavitettem volna magamat a nagynénémmel. Addigra csak visszaért volna. Én pedig elrejtőztem volna, hogy senki se láthassa azt, hogy még mindig ugyanaz a ruha van rajtam. Riadtan rezdülök össze, amikor egészen közelről hallom meg a férfi hangját. Mikor jött ennyire közel? Miért nem tűnt fel? - Nem… - motyogok csak ennyit az orrom alatt, majd halkan dúdolni kezdek, mintha ezzel akarnám megnyugtatni magam. Otthon mindig zongorázok, ha túlzottan felizgatom magam. Tudom, most már biztosan őrültnek, dilisnek, vagy nem százasnak néz, de most szükségem van rá. A kezemet sietve rejtem el a kabátom ujjába, majd a kabátomba csavart kézfejemmel törlöm le a könnyeimet, hogy utána ránézzek. – Egyszer hittem már abban, hogy maguk csak segíteni akarnak, mégis kiengedték őt. Még se tartották be a szavukat. – mondom teljesen komolyan és kicsit talán dacosan, de akkor ezt gondoltam. Rendőr, miért kellene bíznom? Talán most megmentett, de megint szabadlábon van az, aki rám támadt, ahogyan az apám is ott van. Gyilkos, mégis úgy sétál, mintha nem lenne az. Tudom, hogy sokszor követ, láttam már, én pedig rettegek. Talán ideje lesz nagyinak is belátnia, hogy a világ nem nekem való, ahogyan a munka se. Hinni akartam abban, hogy talán tényleg változhatok, ahogyan ők mondták, de ha volt is jobb időszak, most talán még rosszabb minden. – Nem akar bevinni, ugye? Nem láttam a férfit, nem tudok vallomást se tenni, ahogyan leírást adni se róla. – mondom sietve, miközben továbbra is őt fürkészem. Védekező mechanizmus volt-e a részemről? Igen, de egyszer elég volt túlélni a tárgyalásokat, hogy az évek teltével semmi értelme ne legyen. Még akkor se, ha most hazudtam, nem is kicsit, de olykor hazudunk, hogy védjük magunkat, nem?
Értem ugyan a motyogását, de hirtelenjében eldönteni sem igazán tudom, hogy melyik kérdésemre is kaptam választ ezzel. A dúdolását hallva a homlokom ráncolom, ilyenkor mégis mit kezdjek egy nővel? Ez a helyzet talán még rosszabb, mintha csak sírna. - Megsérült, hölgyem? - próbálok pontosítani kicsit a kérdésemen, mert láthatólag nem esett baja, de ha már nem hajlandó feltápászkodni és a kezét sem nyújtja, hogy felsegítsem, akkor minden bizonnyal nem kér belőlem. Szemmel láthatóan fizikailag ugyan nem esett baja, de kétlem, hogy túl jól lenne egy ilyen után. Ahogyan felemeli a fejét és találkozik a tekintetünk, valami furcsa bizsergés fut rajtam végig, mintha már találkoztam volna ezzel a szempárral, mintha ismerősek lennének a vonások, de bárhogyan kutatok, nem ugrik be sem név, sem az, hogy vajon mikor futhattunk már össze. Egészen biztosan nem a közelmúltban, mert akkor emlékeznék rá. Szar egy világban élünk, bukna ki a válasz belőlem, ha nem harapok a nyelvemre. Nem tudom, miről beszél, valószínűleg volt valami kellemetlen tapasztalata a rendőrséggel, de hát erre meg azt tudnám mondani, hogy minden bizonnyal nem volt ilyen egyszerű a helyzet. - Sajnálom hölgyem, ami történt, de higgye el, csak segíteni szeretnék - próbálok hatni rá ilyen módon, ott guggolva mellette, már a fegyverem is eltettem. Ennél barátságosabb már nem lehetek, egyből a karjaimba pedig nem fogom kapni, valószínűleg egy ilyen incidens után nem örülne neki túlzottan. - Nem fogom bevinni, sokkal inkább hazavinném, ha megengedi - ajánlom fel kedvesen a lehetőséget, hiszen egy ilyen után aligha engedném, hogy egyedül bóklásszon tovább, ki tudja, az a rohadék is itt van-e még a környéken. Egy fuvarba pedig nem fogok belehalni, hiszen ez a kötelességem, szolgálok és védek. Persze csak akkor, ha a megvédendő személy is engedi és nem lök el magától már az első pillanattól kezdve. - Nos, megengedi, hogy segítsek? - nyújtom felé a kezemet, hátha legalább a földről sikerül felsegítenem.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem vagyok kisgyerek, elméletben felnőtt nő lennék, de igazából ebben is kételkednék, ahogyan sokan mások, hiszen túlzottan is fura szerzet vagyok. Kicsit talán jobb, mint egy éve volt, de szinte a többi emberhez képest még mindig… fogalmam sincs, hogy mi is lenne a legjobb szó rá. A kérdésére nevetnék, vagyis vélhetően más azt tenné, vagy csak jobban sírni, én inkább csak próbálok megnyugtatni. - Azt hiszem nem. – motyogok ennyit az orrom alatt, legalábbis úgy nem, ahogyan ő gondolná. De igazából fogalmam sincs, hiszen túlzottan is ural már a félelem, vagy éppen a fájdalom. Legszívesebben mindent ledobálva egy kiadós fürdőt vennék, majd elrejtőznék a szobámban napokra. Még mindig olyan, mintha érezném a férfi bűzős leheletét magamon, vagy éppen az érintését. Ez pedig nem igazán segít a helyzetemen, hiszen ott a támadás ténye is, de a baktériumoktól és a többi dologtól való vélelem még inkább megbénít. Tuti én se vagyok százas, hogy attól való rettegés erősebb, mint a történteké. A pillantásunk találkozik. Úgy tartják, hogy szem a lélektükre, de hiába látom azt, hogy segíteni akarna, nálam ez akkor se ilyen könnyű. Viszolygok szinte mindenkitől és mindentől. Nem véletlenül éltem hosszú éveken át, vagyis a tragédia óta négy fal között. Kár lenne tagadni, beteg vagyok és talán sose lesz normális életem, mint amit a nagyi szeretne tőlem, amiért „elküldött” a nagyvilágba. Két lábon balszerencse is vagyok, megtámadtak, kiraboltak és múltkor még be is ájultam a vérlátványa köszönhetően. Apát kiengedik, egy ló megtapos, most meg ez… jobb lenne inkább otthon maradni örökre. - Sajnálom, nem fogja biztonságba helyezni a családomat. Miért nem utána ment? – kérdezem meg alig hallhatóan és kicsit talán vádlón. Féltettem nagyiékat, még ha nagymamám harcosabb volt, mint talán egy katona is. De féltem attól, hogy apa ártani fog nekik, hogy csak minden még nehezebb és rosszabb lesz. Szavai meglepnek, majd kicsit tuti furán pillantok rá, amikor a kezét nyújtja. Habozok, de vajon ennél rosszabb lehet még bármi is? Nem hiszem, viszont a kezemet még mindig rejtve hagyom a pulcsim és kabátom rejtekében és úgy rakom kezemet a kezébe, hogy segítsen felállni. Majd ha ezen is túl volnánk, akkor sietve húzom el a bebugyolált kezemet és lépek egy kicsit arrébb. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor talán most már kezdi kapizsgálni, hogy milyen „betegségben” szenvedhetek. – Tényleg nem fog bevinni, hanem hazavisz? – torpanok meg a kocsi mellett, mert tudnom kell, közben pedig őt fürkészem még mindig kicsit rémültem. – Hogy hívják? – teszem fel a kérdést, hiszen ha legalább azt tudnám, akkor lehet tőle se rettegnék annyira, mint most teszem, de egyelőre eszem ágában se volt beszállni. Rendőrök között is lehetnek rossz emberek, nem? Meg ki tudja, hogy ki ült ott előtte és mennyi baktérium és más „szépség” keringhet ott. Még belegondolni is igazán ijesztő és elegendő ahhoz, hogy ne akarjak igazán beszállni.
Oké, ha azt hiszi, nem sérült meg, kezdetnek jó. Jobb lett volna, ha azt mondja, biztos abban, hogy nem sérült meg, de a helyzetet és a nőt nézve ez már tényleg remek első lépés. Legalább választ kaptam és a jelek szerint tényleg nem sérült meg. Fizikailag legalábbis, mert az viszont egészen egyértelmű, hogy nem két óra lesz, amíg feldolgozza mindazt, ami most itt történt. Nyilván egy nőnek sem lehet könnyű, ha ilyen módon rámászik valaki, pláne egy részeges siheder és akkor arról nem is tudok, miféle aggodalomra adó okai vannak még ennek a nőnek. Furcsán ismerős a tekintete, de tényleg nem tudnám megmondani, honnan. Ha csak a boltban találkoztunk volna, ott csíptem volna el a pillantását, az nem maradna meg így, az nem keltene ilyen furcsán ismerős érzést. Jelen helyzetben viszont akad fontosabb dolgom is, minthogy ezen töprengjek, példának okáért az, hogy valahogyan felimádkozzam őt a földről. A homlokom ráncolom az első szavaira, fogalmam sincsen, mire utal ezzel, a szituációt pedig egyáltalán nem érzem alkalmasnak, hogy rákérdezzek és itt, most menjünk ebbe bele mélyebben. Megjegyzem, ha lesz lehetőségem még, akkor máskor kiderítem, mi a probléma. Merthogy valami probléma van, abban egészen biztos vagyok. - Mert a jelen helyzetet tekintve fontosabbnak véltem, hogy magát biztonságban tudjam - szolgálunk és védünk, érte teszem azt, amit és igen, vállalom, de úgy ítéltem meg, hogy elsődlegesen rajta kell segítenem és nem a srác után indulnom. Mi van, ha utána szaladok és a haverjai lecsapnak a nőre? A biztonsága sokkal fontosabb és mellettem nem eshet bántódása, akkor sem, ha a kölyök visszatér. Újabb lépcsőt teszünk meg, amikor elfogadja a kezemet és első blikkre azt gondolnám, csak a pulcsija nagy és azért lóg rá a kezére, de mindabból ítélve, amit eddig láttam belőle, azért megjelennek az apró suttogások a fejemben. Itt valami egészen biztosan nem kóser, az pedig rátesz még egy lapáttal, hogy amint felsegítem, egyből visszahúzza a kezét és még hátrébb is lép. Ez több, mint holmi bizonytalanság, nem csak látom, érzem is. - Igen, tényleg nem fogom bevinni. Szeretném hazavinni és biztonságban tudni - ismétlem el a szavaimat, türelmesen, hiszen jelen helyzetben talán ez a legfontosabb; hangsúlyozni, hogy nem akarok bajt, tényleg csak segíteni szeretnék rajta. - Cooper hadnagy, Michael - toldom meg a keresztnevemmel is a bemutatkozást, talán közvetlenebbé válhat a hangulat, ha nem csak a hivatalos, formális, rendőrök közötti megnevezésemet hozom a tudtára. - Ön is elárulja a nevét? - kérdezek vissza, az egyszerűség kedvéért, hiszen könnyebb volna a dolog, ha én is tisztában lennék az övével. - Egészen biztosan nem sérült meg? Hívhatok mentőt, ha gondolja - ha már olyan bizalmatlannak tűnt személyem és az általam képviselt rendőrség felé, hátha a mentőkkel más a helyzet. Bár ők valószínűleg kórházba viszik, ami lehet kellemetlenebb lenne a számára. - De haza is vihetem, magán áll a döntés, azt viszont semmiképpen sem fogom hagyni, hogy továbbra is egyedül botorkáljon így éjszaka - szögezem le, mert az az opció nem játszik, hogy hagyjam itt és majd ő hazasétál. Vagy én viszem, vagy a mentő, rajta áll.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Biztonság, amiről egyre inkább olykor azt hiszem, hogy csak illúzió, de igazán sose létezik. Csak az emberek szeretik önmagukkal ezt elhitetni, megannyi veszély leselkedik ránk, még akkor is, ha nem is sejtjük. Egy ilyen helyen ezernyi baktérium, vagy éppen vírus is létezhet. És akkor vegyünk még hozzá azt is, hogy az emberek is hordozzák magukban őket, így még nagyobb esély van arra, hogy valamit elkaphatunk, ha beszélünk, vagy csak érintkezünk velük. Miért nem gondolnak erre az emberek? Talán itt is hordhatna mindenki olyan orvosi szájmaszkot, akkor azzal is csökkenne az esélye annak, hogy elkapunk valamit. De persze én vagyok a fura, mert én belegondolok ezekbe a dolgokba és tudom, hogy mennyire veszélyes lehet ilyen téren egy-egy találkozás, vagy csak az, hogy az utcán menjünk. Végül hagyom, hogy felsegítsen, de amint megtörtént szinte egyből el is húzom a kezemet és meg is hátrálok, mintha csak tőle kellene tartani. Igazából én tartok mindenkitől és mindentől. Elég csak arra gondolni, hogy a korábbi férfi mennyire közel volt és mit tett. Nem, inkább nem szabad erre gondolnom, mert csak még inkább pánikba fogok esni és megint bőgni fogok, mint egy 5 éves. Vélhetően ez a rendőr se vágyik erre, kész csoda, hogy még mindig itt van és ennyire kedves. - Értem. – motyogok csak ennyit az orrom alatt, de az más kérdés, hogy nem éppen bíztam még mindig benne, pedig vélhetően megmentett megannyi rossztól, de ez akkor se így megy. Nálam nem, mert még túl sok rossz maradt a környezetemben, vagy éppen a bőrömön is. A névre meglepetten kapom fel a fejemet és még inkább fürkészni kezdem a férfit. A neve olyan ismerősen csendül, de honnan is? Hallom a kérdést, de teljesen máshol járok, a nevem helyett pedig egy újabb kérdés bukik ki ajkaim között is. – Az apja is rendőr volt? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen tudom a Cooper se annyira ritkaság, de talán ezért tűnik valamennyire ismerősnek, mert hasonlít arra, akit kicsiként láttam? Vagy másról lenne szó? Magam sem tudom, végül kicsit inkább meg is rázom a fejemet, hiszen talán lényegtelen is. – Daphné, Daphné Seward. – árulom el végül a nevemet, hiszen a bizalom is valahogy így kezdődik, nem? Egy névvel, de a kézfogás itt elmarad. Ha nyújtaná is, akkor is csak hátrébb húzom a kezeimet, de nem fogadom el, hiába viselek kesztyűt is. Jobb nem kockáztatni. - Inkább csak hazamennék. – kicsit bátrabban csendül a hangom, mármint magamhoz képest. Az átlaghoz képest meg vélhetően inkább volt továbbra is egércincogásra emlékeztető. Nem akarok megint kórházba menni, csak haza szeretnék menni és lebújni a szobám rejtekében. Kocsira pillantok aggódva, mert gondolom nem túl gyakran van fertőtlenítve belülről egy rendőrségi kocsi és ki tudja, hogy ki ült bent előtte. – Nem akarom feltartani és inkább gyalog mennék. – nyelek egy nagyot, ahogy a pillantásomat elfordítom a kocsira. – Nem szeretnék beülni a kocsijába, nem azért mert félek magától, inkább más oka van, így jobb. – hebeg-habogok kicsit, mert vélhetően eléggé furának tűnhetek, de már megszoktam, hogy mások akár „bolondnak” is néznek a furcsaságaim miatt.
Tuti őszülök kicsit a mai este alatt, annyira nem tudok kiigazodni ezen a nőn és ebből fakadóan azt sem tudom, hogyan kezelhetném a helyzetet. Persze ez nem jelenti azt, hogy dühös lennék, szó sincs ilyesmiről, mert minden bizonnyal nyomós oka van a bizalmatlanságra és a távolságtartásra, az ilyen pedig mindig nehéz és nem két szótól fog megbízni és közel engedni, legalább annyira, hogy hazavihessem. - Nem, az apám közel sem a jó fiúk oldalát erősítette - osztottam meg vele egy kicsinyke személyes információt. Semmi komolyat, de mégsem a legféltettebb titkom, hátha ezzel előrébb tudok lépni. Bár elsőre nem igazán értettem, miért érdeklődik az apám iránt, a nevét hallva már elég egyértelművé válik a dolog. Basszus. Azt eddig is tudtam, hogy kicsi a világ, ez a város valahogy vonzotta az ismerősöket, de fene gondolta volna, hogy pont egy ilyenbe fogok belefutni. Nyilván ki fogom tudni valahogyan magyarázni és nem véletlen veszek fel már egy ideje ilyen populáris neveket, hogy még véletlenül se legyen egyértelmű. Mondjuk ha bevillannak neki régi emlékek, akkor kellemetlen, remélem nem túl jó az emlékező képessége, mert habár csak egyszer-kétszer jártam én személy szerint náluk, azért kellemetlen lenne, ha bevillanna neki, hogy ismerős az arcom. Így már nekem is egyértelmű, hogy honnan volt ismerős az arca, a tekintete. Az azért jó jel, hogy bemutatkozott, nekem is jut valami fogódzkodó vele kapcsolatosan, így már mondjuk jóval több, mint elsőre gondoltam volna, mert hirtelen a helyére kerül a sok-sok kis kocka. - Rendben - bólintottam aprót, még egy lépés, remek! Ha így haladunk, szépen lassan tényleg sikerül hazakísérnem. Én nem sietek, szóval ebben a helyzetben tényleg ő diktálja a tempót, én pedig igazodom hozzá. - Nem tart fel. Ha így lenne, nem is mondtam volna - billentettem enyhén oldalra a fejemet, ahogyan az arcát szemléltem, mintha csak meg szeretném érteni, mi forog a fejében. - Hm, akkor azt hiszem patthelyzetbe kerültünk. Maga nem szeretne beülni a kocsimba, én viszont nem hagyom, hogy egyedül kóboroljon az utcákon - halkan sercegett körmöm alatt a borosta. - Milyen messze lakik? Ha kell, akkor gyalog kísérem el - ha nem a város másik végéről van szó, hanem belátható távon és időn belül, akkor elsétálok vele, ezen aztán ne múljon, de ragaszkodom ahhoz, hogy szeretném látni, amint épségben hazajut és besétál a bejárati ajtón.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Talán emiatt lett belőle rendőr? Nem akart olyan lenni, mint az apja, vagy így akarta azokat a bűnöket is törleszteni? Nem ezt szokták mondani? Közben pedig lopva olykor őt fürkészem, mert arcának a vonásai ismerősek. Sok minden történt akkoriban, sok mindenkit láttam, ahogyan nem egy nyomozó beszélt velem, rágta át velem újra és újra a történteket, de köztük is volt egy olyan, aki nem csak azt akarta hallani, amit láttam, hanem inkább meg akart nyugtatni. Kicsit zavarodottan túrok a hajamba, de inkább elengedem a sok emlékképet, ami elmémbe tódult, mert biztosan kész őrültség. Talán csak a neve cseng hasonlóan az egyikhez, akihez szerencsém volt, de akkor miért ismerős a vonásai? Inkább menekülök a sok kérdés, őrült gondolat elől és felelek, elárulom a nevemet is. Úgy tartják, hogy ez is már egy fajta bizalom jele. Tényleg bíznék benne? Magam sem tudom. - Biztosan, de sokan csak udvariasak, de közben reménykednek, hogy a másik nemet mond. – ezt már én is megfigyeltem, ahogyan másokat néztem. Igen, bármennyire is furán, vagy betegesen hangzik, azért eleinte talán titkon túlzottan is megfigyeltem az embereket, hogy mégis egy átlagos és normális ember miként is viselkedne, de azt hiszem kár volt. Szerintem belőlem sose lesz az. – Gyalog olyan 10-15 perc. – habozok, de végül felelek, majd kicsit megfordulok és a hátam mögötti részre mutatok átlósan, hogy arra felé. Igen, a kertvárosban, legalábbis sokan így hívnák. Annyira nincs messze, de azért örültem, vagy legalábbis reménykedtem, hogy az nem számít soknak és mehetünk gyalog. Azok után, hogy egyszer már ki is raboltak, most meg ez, aztán ott a lovas dolog is. Igen, így talán kisebb az esélye, hogy megint történik velem valami. – Biztosan nem fogja megütni a bokáját, amiért engem kísérget? – pillantottam rá kérdőn, mert valahogy azt nem vettem volna a lelkemre, ha ebből baja lesz, amiért nem védi a várost most is, hanem inkább egy furcsasággal beszélget és kíséri haza. – Régóta él itt? Miért lett rendőr? – faggatóztam cincinhez méltó hangon, mert talán nem illik ilyet kérdezni; közben pedig vélhetően szép lassan el is indultunk a megfelelő irányba. Nem vagyok beszédes, ez is haladás volt tőlem, de még így is jobb lesz ez a séta, mintha síricsendben telne el, az túl kínos lenne? Azt hiszem. Túlzottan kiestem én már ezekből.
- Szerencse, hogy nem tartozom a „sokak” közé - féloldalas, kedves kis mosolyra szaladt szám. Nem tartom magam többre másoknál, de elég sok tekintetben nem tartozom az átlagos emberek közé. Abban sem, hogy jópofizzak vele és aztán meg a szám húzzam, ha azt mondja, élne a felajánlott segítségemmel. Komolyan gondoltam, amit mondtam és nem csak azért, mert rendőr vagyok. Ennyi jómodor azért szorult belém, hogy férfi létemre segítsek valaki olyanon, akinek szüksége van rá. Mert ennek a nőnek szüksége volt rá és nem csak a rendőri mivoltom mondatta velem, hogy kísérjem haza. - Pompás. Akkor egy pillanat és indulhatunk! - a kocsihoz sétáltam vissza, lekapcsoltam a villogó lámpákat, bezártam az autót és máris indulhattunk. A tíz-tizenöt perc valóban nem sok, visszafelé talán kevesebb is lesz, ha egyedül és gyors tempóban jövök. - Nem - válaszoltam őszintén, mert ebből aligha lehetne bármi probléma. - És az már amúgy is az én problémám - önként vállalom, hogy segítek neki, ugyanígy önként vállalom, ha valami bünti lesz belőle. De miért lenne? Városunk egy lakóján segítettem és sétálva is ugyanúgy tudok járőrözni és nyitott szemmel járni, mint az autóban ülve. - Nagyjából másfél éve élek itt és, hogy miért lettem rendőr? - gondolkodom el egy picit, mert azt azért mégsem mondhatom, hogy a falkának szüksége volt valakire a rendfenntartásban. - Túl giccses lenne azt mondani, hogy szeretek segíteni az embereken, ugye? - vált kissé nevetőssé a hangom. - Egyébként pedig nem tudom, egyszerűen csak tudtam, éreztem, hogy ez kell nekem - ha azt mondanám, ez az „utam”, az szintén a giccs fogalmát ütné meg, szóval marad ez. - És maga? Mióta élvezi ezt a fagyos időjárást? - kérdezek vissza, pontosítva is a kérdésen, még véletlenül sem arra gondoltam, hogy miért lett rendőr… - Mindig ilyen későn jár egyébként haza? - egyedül, tehetném még hozzá, de szerintem nagyon is érteni fogja, mire gondolok egészen pontosan.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Mosolyát láttam, de valahogy még nem igazán ment a viszonzás, így inkább csak úgy pillantottam körbe, mintha csak hallottam volna valamit és annak akartam volna utánajárni, hogy mi is adhatott ki ilyen hangot. Gyerekes, szánalmas tett, de én ilyen voltam. Nő fel egy házban, majd kiraknak a nagyvilágba. Nem könnyű, ahogyan a múltat se elengedni teljesen. Táskám pántját szorongattam, miközben vártam rá. Nem mozdultam meg, maximum olykor csak az égboltra pillantottam fel, hiszen hiába volt már havas a vidék egyre inkább ma egészen tiszta volt a kilátás. Szerettem elveszni a csillagokban és elgondolkozni, hogy a régi legendák, hiedelmek, hogy egy-egy csillag a szerettünk valójában mennyire is lehet igaz, hiszen olykor tényleg egy-egy fényesebben ragyog a többinél. Tudom, égitestek, milliószor olvastam már róluk, meg hallottam is, de akkor is szerettem elgondolkozni ezen, hogy vajon fentről figyelnek e vagy vigyáznak e ránk. – Rendben. – hagytam ennyiben a témát, hogy végül szép lassan elinduljunk. Fura dolog az élet, hiszen nem tudok barátkozni, se közel engedni másokat, de mégis azért aggódok, hogy miattam rosszul járhat? Ez eléggé furi és új keletű még számomra is. - Inkább őszinte. – mosolyodtam el haloványan, miközben a kezemet a zsebembe süllyesztettem. Ahogyan pedig teltek a percek, úgy egyre inkább kezdtem én is lenyugodni, nem túlzottan rettegni a dolgoktól, vagy attól, hogy vajon mit is kaphattam el attól a férfitól. – Biztosan remek érzés lehet az, amikor az ember megtalálja azt, amit szeret csinálni. Ugyanakkor akár orvosnak is mehetett volna, ha szeret másokon segíteni. Nem bírja a vért? – kíváncsiskodtam tovább, és reménykedtem abban is, hogy így nem kell majd magamról beszélni, de persze naiv remény volt ez is, mint legtöbb esetben. - 6-7 éves korom óta. Egy tragédia után a nagymamám és a nagynéném magához vett, így nem kerültem árvaházba. Mindenki úgy gondolta, hogy a levegő változás jót fog tenni. – rántom meg a vállaimat, de régebben alig dugtam ki az orromat, most meg… Igen, inkább maradnék a réginél, mintsem az újnál. A kérdésére sietve rázom meg a fejemet. – Nem, de ma tovább kellett bennmaradni, meg általában hoznak és visznek, de elutaztak, így sok választásom nem maradt. Taxiba nem szívesen ülnék. – sütöm le a pillantásomat, ahogyan a hó roppan a cipőnk talpa alatt. – Szereti a vidéket, vagy még nem szokta meg? – nem szoktam ennyit beszélni, se kérdezni. De most mégis mintha valami arra felé lökne, hogy ne hallgassak, hanem beszéljek. Mintha a beszéd részben segítene nem azon aggódni, ami korábban történt, rettegni mindentől, ahogyan mindig teszem, amikor igazán egyedül maradok a gondolataimmal.
Ha nem lennék farkas és nem érezném, akkor is totál egyértelmű lenne, hogy zavarban van. Látom, ahogyan elfordítja a tekintetét és más néznivaló után kutat, de jelen helyzetben abszolút meg tudtam érteni és a jelekből ítélve amúgy sem egy partiarc a kisasszony. Szóval szépen türelmesen előre, aztán talán sikerül feloldódnia picit. - Igen, így is lehet mondani - halvány mosoly jelent meg az én arcomon is, szemem sarkából lopva az övére pillantottam. Jó érzés volt, hogy éreztem, kezd megnyugodni és már egy mosolyt is sikerült elővarázsolnom belőle. Nem iszom előre a medve bőrére, de szerintem ez már egy jó kezdetnek tűnik. - Tényleg nagyon jó érzés - kellemest a hasznossal, mondhatnám, mert amellett, hogy tényleg szeretem, amit csinálok, még jól is jön a falkának, hogy akadnak a tagjai között olyanok, akik a rendfenntartásnál dolgoznak. - Ó, nem, az orvostudomány nem nekem való. Túl sokat kellett volna tanulni - eresztek meg egy gyenge poént. - Nincs semmi köze a vérhez, rendőrként is látok belőle eleget - farkasként meg pláne! -, egyszerűen csak az egészen másfajta műfaj, mint a rend őrzése. Nem vonz, hogy turkáljak másokban - nyilván sokféle orvostudomány létezik, nem csak a sebészet, de azt meg még kevésbé tudnám elképzelni, hogy háziorvosként praktizáljak és egy asztal mögött üljek egész nap. - És bejött a tippjük? - már ami a levegőváltozás jótékony hatásait illeti. A tragédia említésére már teljesen összeáll a kép, elég szomorú azért látni, hogy azóta sem igazán jöttek helyre a dolgai, vagy ha rendbe is jöttek, ekkora nyomot hagyott rajta ez az egész. Nem lehetett sem akkor túl kellemes, sem most. - Mi ez az autó fóbia? - kérdezem óvatosan, bár sejtem, ez már kényesebb téma lesz, mint az eddigiek és minden bizonnyal nem csak az autókkal van problémája. - Szeretem, igen, egészen más feelingje van a reggeli edzésnek, ha erdőben futok, mint a nagy toronyházak és dudáló, pöfögő autók között. A hideget ugyan nem sikerült megszeretnem, de határozottan kellemes vidék - csendes kisvárosnak tűnhet neki, nekem azonban jóval többet jelent és nem is olyan nyugis, mint mások gondolnák. Hogy is lehetne? Neki sem tűnne olyan békésnek, ha tudná, miféle világ húzódik meg az övé mögött. - Van kedvenc helye a városban? Ha régóta él itt, bizonyára elég jól ismeri - rugaszkodjunk el a sablonos „mivel tölti a mindennapjait” kérdéskörtől és legalább addig is szóval tudom tartani.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Aww, persze. Pláne, ha nyomozó, vagyis azt hiszem őket rendelik ki általában a helyszínekre. – szólaltam meg kicsit zavarodottan, hiszen egykoron megannyi nyomozó, rendőr és helyszínelő sertepertélt a házunkban. Ha akarnám sem tudnám szerintem már elfelejteni, ahogyan feltúrták a helyet, vagy éppen kékfényben úszott az egész házunk a villogóiknak köszönhetően. Most viszont eléggé nagy erőre volt szükségem, hogy ne ragadjak le az emlékek között, mert félő lenne, hogy netán megint összeesem. – Valahogy megértem, de mind a kettő azért eléggé elhívatott munka. A maguk fajtáj nap, mint nap kockáztatják az életüket, az orvosok meg hasonlóan, bár gondolom ott kicsit másabb a tét, ha elveszítik a betegüket. – haraptam egy aprót az ajkamba, hogy ismét az éjszakai fényben úszó utcát fürkésszem. „Gyerünk menni fog! Csak beszélj tovább mindenféléről, akkor nem lehet gond!” Igyekeztem közben saját magamat nyugtatni és erőt venni magamon, hogy ne húzzam fel ismét a csigaházat, ami nálam elsődlegesen a hallgatást jelentette. - Az orvosok szerint igen, ezért nem lett belőlem se néma, se teljesen antiszociális, mert családtagok neveltek fel, mert kaptam szeretet és társai. Legalábbis valami hasonlóról beszélt legutóbb a kirendelt orvos, aki bizonyos időközönként felbukkant. – nem szerettem erről beszélni, de ez volt az igazság. Hogy szerintem jót tett-e? Nem tudom, vélhetően igen, mert legalább nem idegenek között voltam, türelmet, megértést, támogatást és szeretet is kaptam, így sok okom nem lehetett panaszra. Ugyanakkor a nagyiékat azért sajnáltam, hogy ilyen módon és ennyire fura egyednek nyertek meg maguknak. - Autó? Semmi ilyen nincs, egyszerűen csak túl sok betegség rejtőzhet ott. Nem tudni, hogy ki ült bent korábban. – rántottam meg a vállaimat, közben pedig kicsit megköszörültem a torkomat és a kezemet is elrejtettem még inkább. – Hipochondriában szenvedek, állítólag amiatt alakult ki, amit gyerekkoromban láttam. A sok vér látványa is képes akár ilyenné tenni az embert. – vélhetően nem túlzottan érdekli a kortörténetem, de így talán megérti, hogy nem csak az autójával van bajom, hanem úgy eléggé sok mindennel. Szerintem, ha hordhatnék orvosi szájmaszkot, akkor megtenném, de biztosan nagyi úgy tépné le rólam, ahogyan van és talán én se akarom, hogy még furábbnak nézzenek az emberek. - Idővel mindenki megszereti, vagy csak megszokja. A helyiek úgy tartják, hogy aki két-három év alatt se szokja meg, annak nem is való ez a vidék. – ezt csak hallottam gyerekként mindig a vénektől. Ezért is mondták részben mindig rám, hogy az én szívem biztosan Alaszkáé, nem pedig azé a helyé, ahol anyumékkal éltünk, mert annyira szerettem mindig itt lenni gyerekként. – Gyerekként jobban ismertem a helyet, mint felnőttként, de kicsit beljebb az erdőben régebben volt egy kilátóhoz hasonló hely, a vadászok használják általában, legalábbis anno. Onnan gyönyörű kilátás nyílt a vidékre, régebben imádtam felmászni a magasba és csak lógatni a lábamat, elveszni a tájban. – haloványmosoly kúszott az arcomra. – Aminek persze az lett a vége, hogy a családom engem keresett, mert egyszerűen eltűntem. – igen, gyerekként valahogy minden másabb volt, én is másabb voltam és a családunk is boldog volt együtt. - Ha szereti kicsit elnémítani a világot, akkor mindenképpen ajánlom. – pillantottam rá óvatosan, majd újra előrefelé néztem, amerre haladtunk. – És Önnek mi a kedvenc helye? Mit ajánlana, ha valaki kérdezné, hogy mit nézzen meg? – érdeklődtem kíváncsian, közben pedig egyre közelebb értünk. Amikor pedig meg is érkeztünk a megfelelő házhoz, akkor megálltam. - Ez lenne az. – nyitottam ki az ajtót, majd hátranéztem a férfira. – Köszönöm! – majd haboztam, mintha mennék, de mégse igazán tudnék. – Esetleg egy kávét, vagy teát? – azt hiszem így illik, legalábbis nagyi is mindig mindenkit ezekkel kínál, ha betoppannak valami miatt hozzánk.
- Igen, a nyomozók derítik fel a helyszínt, de az olyan járőrök, mint én érkeznek először és zárják le, biztosítják a területet - szóval bőven kijut nekem is a "kellemes" látványból, de nem bánom, farkasként azért már igencsak régen hozzászokott a gyomrom a vér látványához. - Nem bírja a vért? - érzékelem az enyhe változást az érzelmeiben, hát rákérdezek, hátha sikerül egy ártatlan, érdeklődő kérdéssel valami komolyabbat megtudni róla, akárcsak az arcmimikáját, vagy az első reakcióit tekintve. - Szerintem minden olyan munka elhivatott szakma, ahol közvetlenül emberekkel dolgozunk, mindegyik a maga módján nehéz és szép egyaránt - és becsülendő, de nem kezdek önfényezésbe. Szerintem a tanári szakma is van olyan fontos és becsülendő, mint egy orvos, vagy rendőr munkája. - És magácska szerint? - szalad feljebb egyik szemöldököm, hiszen nem az orvos véleményére lennék elsősorban kíváncsi, hanem arra, ő mit gondol, javult-e a helyzet a költözést követően, jobban érzi-e itt magát, ilyenek. - Áhá, így már minden érthető - egy röpke bólintással nyugtáztam az elhangzott szavait. - Gondolom eléggé megnehezíti a mindennapjait - lehet tolakodó, vagy túl személyes a kérdésem, de együttérzés ül a szavaimban. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha mindenhol csak bacilusokat lát és állandóan attól retteg, mikor, hol, kitől mit kaphat el. - De ennek örülök, hogy nem kifejezetten az autóm nem volt szimpatikus - próbálom elütni a komoly témát egy gyenge poénnal, ne érezze úgy, hogy faggatom, vagy a veséjébe gyalogolok. - Komolyan? Ezt még nem is hallottam, de van benne valami - három év azért elég sok, hogy valaki hozzászokjon az időjáráshoz, a környékhez, mindenhez. - Na igen, nem egy csúnya látvány - bólogatok egyetértően, én magam is szeretek a domboldalon ücsörögve elveszni kicsit a tájban. - Én is szoktam néha arra felé járni, futni is inkább az erdőt választom, mert ahogyan ön is mondja, jó néha kilépni kicsit a nyüzsgő világból - újfent csak egyetérteni tudok. - A kedvenc hely azért túlzás, mert nem vagyok egy nagy kultúrakedvelő, én is inkább kilátót, túraútvonalat tudnék ajánlani - osztom meg vele a saját gondolataimat, hogy lassítsak a lépteimet, ahogyan megáll mellettem. - Kérem, bármikor szívesen - kedves mosoly szökött a képemre, ahogyan aprót biccentettem. - Nagyon kedves, de szolgálatban nem fogadhatok el semmit - kezem felemelve bökök arrafelé, amerről jöttem, célozva az otthagyott rendőrautóra. Ideje is mennem. - Tényleg örültem a találkozásnak és köszönöm a kis beszélgetést. A mielőbbi viszont látásra - köszöntem el tőle és ha nem tartott vissza, akkor tempós léptekkel elindultam visszafelé.
*Egyet kell értenem Egonnal Tigris tekintetében, valóban szokott másképp is ugrálni, de akkor is! * -Az vetődés, nem ugrás. *Vitatkozom vele tovább, már csak azért is, hogy mondjak valamit és ne olyat amit ő mondott. Nincs rossz kedvem, nem azért vitatkozom vele, hanem mert jólesik. Ha rossz kedvem lenne, akkor ráhagynék mindent egyetlen szóval, mint ahogy már nem egyszer megtettem és ő tudta. Érzéke van ahhoz, hogy ilyenkor arra is ráhibázzon, hogy megkérdezze mi bánt, vagy inkább hagyjon magamban puffogni, míg ki nem puffogom magam. Utóbbi esetben csak finoman kerülget, mindent a kezem ügyébe helyez, rendszerint észre sem veszem, és békén hagy. Már ezért is annyira imádom. * -Tigris a barátja, Kanga meg az anyja. Azért gondolom, hogy Kanga többet tanítja ugrálni, csak nem mutatják a mesében. Egyébként meg szerintem nem is kell tanítani, ez ösztönös. *A gyerekek egymástól tanulnak, olykor hülyeségeket. Valószínű, hogy Tigris is azért ugrál a farkán, hogy Zsebibabának megmutassa, hogyan ugrálnak a kenguruk, de Zsebibaba ezt már tudja. Cuki az összes szereplő, de nekem mégis Füles tetszik a legjobban, néha Egonra hasonlít, vagy Egon hasonlít rá. Ő is tud olyan szomorúan nézni, mint Füles. * -Mert szomorúságában is olyan aranyos és imádom az öniróniáját. *Elnevetem magam azon, hogy Egon pont a farok visszatűzést emelte ki a legfőbb tulajdonságának, elég vicces még így is a döbbent nézése, de a kettő együtt már nevetésre ad okot. Na, pont ilyenkor hasonlít Egon Fülesre, de eddig persze nem jutott eszembe, csak most, hogy szóba került a mese. Van köztük hasonlóság, de a világért sem vallanám be neki…szerintem elég indokot mondtam. Nem sokkal később, inkább Tigrisre hajaz, és semmi Füles nincs benne, mert amikor valaki ellopja a táskámat és kereket old vele, azonnal utána veti magát, noha nem a farkán ugrálva – szép is lenne Fairbanks közepén – de szépen kivitelezett futással. Én alig tudom követni őket, miután madárka nénit biztosítottam arról, hogy jól vagyok, csak úgy nőiesen kopogósan rohanok utánuk, míg el nem tűnnek egy szűkebb utcában. Ott aztán egy pillanatra megállok, hogy kifújjam magam, jóllehet nem köpöm ki a tüdőmet hála az edzéseknek, azért egy sportcipőben kényelmesebb lett volna beosztani az erőmet. Mögöttem néhányan szintén megállnak és figyelik az eseményeket, már csak ezért sem eheti meg Egon a tolvajt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. Életem értelme folyton éhes, én mg ilyen farkast nem láttam, még Jay sem akart állandóan enni, pedig sokkal nagyobb, mint Egon. Talán a vérvonalakban rejlik a megoldás, de most inkább azon voltam, hogy még a kósza gondolatot is csírájában fojtsam el Egonban. A tolvaj csak néz nagy szemekkel. Azt még megérti, hogy Egon beérte és elkapta, de azt a hihetetlen energiát ami facet to face nekiáramlik, már nem fogja fel a tudatával. Csak érzi, mintha nem csak a férfi keze nyomná a falhoz, hanem valami más is. * -Ember! Engedj el! Megszerezted, tiéd lehet, nem vettem ki belőle semmit! Eressz! *Pedig szinte egy súlycsoportban vannak, Egon tekintete azonban vészt jóslóbb. Próbálja magát kirántani a fogásból, el a faltól, Egon nyaka köré fonná az ujjait, vagy jól behúzni neki egyet. Talán meg is teszi…..mindenesetre megpróbálja öklével illetni Egon állkapcsát. Én a nézelődőket hátrahagyva megindulok Egonék felé és be is érem őket, ha a férfinak sikerül Egont állon csapni, akkor pont abban a pillanatban redukálódik le a kettőnk közötti távolság másfél lépésnyire. A tompa csattanára meg is szeppennék, de addigra Egon már fel is teszi a kérdést. A három szempárból két pár tócsányira kerekedik, nyilván Egoné marad ravaszul szűkre húzva. * -Hogy miiii! Ki vagy te, mi? Kibaszott Al Capone?*Nekem jobb ötletem támad. A táskám meg van és nem vagyok bosszúálló….nem annyira. Elveszem hát ami az enyém, a tolvaj szemei ide-oda járnak kettőnk között, nem igazán érti a helyzetet, sem pedig az én döbbenetből hirtelen gonosz banya nézéssé váló tekintetemet. Sem a mosolyt az arcomon. Megérintem a férfi arcát.* -Nem akarsz rossz ember lenni……mostantól jó ember leszel. *Mondom ezt úgy, mintha csak Obi Van Kenobi tette volna abban az ivóban a halálpálcás ürgével, de közben Rettegést bocsájtok rá. Nincs lelkiismeret furdalásom sem felé, sem pedig azért, mert emberek között használom az őrző varázslatot. Mi történhet? Majd elújságolja, hogy egy kibaszott Jedivel találkozott. Mégis ki hinne neki? Néhány másodperc kínnal teli rettegés pedig csak jót tesz neki, a szemeiben fel is lobban a félelem, a lelkében magasra csapnak a lángok, szeretne a falba olvadni vagy a földbe süllyedni….*
- Most csak kukacoskodsz! – mondja Egon kissé durcásra húzva az arcát, amikor az ugrást és a vetődés közötti különbségre hívja fel a lány a figyelmét. Egyébként is, technikailag mi a különbség a kettő között? Semmi! Ugrás mind a kettő! - Ösztönös… persze – legyint egyet horkantva. – A kenguruk nem tudnak csak úgy ugrálni ösztönösen, kell mindegyik mellé egy tigris, aki megtanítja nekik! Tudod, ezért van Ausztráliában ennyi tigris! Nem feltétlen igaz, sőt, abszolút nem, de ha már úgy alakul, hogy valamit alá kell támasztani, akkor miért is ne akarhatná valami iszonyatosan nagy baromsággal ezt megtenni? Egyébként is, Micimackó karakterekről vitatkoznak, ezen a ponton Egonnak mindenféle marhaság belefér. Rebecca nevetése csal némi antimorcosságot a képére, de azért nem hagyhatja magát csak úgy, és meg kell mondania Fülesről a véleményét. - Ehh… életunt. Semmi kedve lenni, nem túlságosan szórakoztató karakter. Ellenben tigrissel, aki mindig kapható valami izgalmasra… például ugrálásra! Egon személyes véleménye, hogy az ugrálás egy igen fontos dolog a tigrisek társadalmában, vagyis a Micimackóban is, így hát az, hogy rendesen tudjon vetődni, avagy ugrani, életbevágó. Persze Tigris nem azért ugrik, hogy vadásszon, inkább csak, hogy bosszantson másokat, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne elsőrendű dolog az ugrálás számára is. Ha pedig valamiben valaki nagyon jó, akkor egyértelműen a mese legjobb szereplője is kell egyben legyen. A tolvaj, amelyik rossz táskát lopott el, hamarosan beérésre kerül, és Egon által feltalálásra is, vagyis feltalálta passzírozni a falra, és látszik a férfin, hogy nem igazán érti, hogyan képes ilyen könnyedén a falnak nyomva tartani őt. Hát, legyen ez egy olyan rejtély, amit sohasem fog megtudni. - Ereszt a nyavalya! Mész a dutyiba! – mondja határozottan, bár semmi kedve a rendőrségre cibálni, annak ellenére sem, hogy van ott bőven farkas, akik elmagyarázhatnák neki, hogy miért nem szabad Fairbanks városában táskákat lopkodni. De túl sok macera, és Egonnak filmet kell néznie Rebeccával, így hát kiragadja a táskát, majd amikor Rebecca odaér, megkérdi, hogy mi legyen vele. Mármint a tolvajjal. Eközben persze kikerüli, meg épp néha nem a másik öklét, de csak annyit ér el vele, a férfi, hogy Egon csúnyábban néz rá. Persze érzi azt, meg fáj is egy kicsit, de hát olyanok a vérfarkasok, mint az idegbeteg palotapincsik, avagy a csivavák. Ha idegben vannak, akkor a fájdalom nem jut el a tudatukig, csak remegnek és gyűlölnek. Na már most, Egon csak nem érzi igazán a fájdalmat, felpörgő szívverése, és az adrenalin miatt, ami a testében szétárad. Nincs már vészhelyzet, de ha nem néznének sokan, akkor akár vacsorázhatna is. Persze Rebecca, aki nem mellesleg egy őrző, nem túlságosan díjazná, ha megenné a tolvajt. Lehet, nem sütne hetekig kacsát, az pedig szörnyű következménye lenne a tolvajevésnek. - Dehogy, dehogy, az már rég meghalt, te tudatlan hülye – legyint szabad kezével, és még prüszköl is egyet mellé, jelezve, hogy a hasonlat is abszurd. Rebecca átveszi a táskát, és mint valami eszelős emberbanya, megérinti a férfit, majd Star Warsosan szól hozzá, a férfin pedig a változás elképesztő. Eddig sem volt a helyzet magaslatán, de most úgy vinnyog, mint egy fürdőskurva, és össze is hugyozza magát félelmében. Egon nem látja, de érzi a szagát. El is ereszti, és figyeli, ahogy a tolvaj hanyatt-homlok menekülve csetlik, botlik, mintha be lenne rúgva, de talán nem esik bele a kútba. Bár nincs kút. - Mit csináltál vele? – pillant a lányra, enyhén feddőn, miközben hátat is fordít a rohanó ürgének.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1034
◯ IC REAG : 941
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Igeeeen! *Nevetve adok neki igazat és még bólogatok is hozzá. Imádom amikor durcás, akár megjátssza, akár nem. * -Ausztráliában nincsenek tigrisek. *Ez már nem kukacoskodás, mert egon állítása egyáltalán nem igaz. Persze némely állatkertben fellelhetők ezek az állatok egymás közelében, de nem hiszem, hogy minden tigris átmegy a kölyök kenguruhoz, hogy ugrálni tanítsa. Persze ha csak a meséről van szó, akkor igazat adok neki, de ezt a tényt nem pontosította. A Fülesről alkotott véleményünk megint nem egyezik, de Egon jellemzésére még mindig nem mondom ki hangosan, hogy ők tulajdonképpen nagyon hasonlítanak egymáshoz. * -Pont ezért szeretem, mert mindig szomorú. Legszívesebben állandóan ölelgetném. *Már amikor nézném a mesét, de utoljára azt hiszem tíz éves koromban láttam és azóta még egyszer sem került szóba, bármilyen társaságban is voltam. Arra már nem emlékszem, hogy gyerekként melyik karakter volt a kedvencem, talán Tigris, mert olyan mókás volt és a gyerekeknek a mókás figurák tetszenek jobban, vagy a cukik, mint Zsebibaba. De Malacka is aranyos….szóval szerintem nem igazán volt egy kedvencem, mert mindet szerettem. A tolvajokat nem szeretem, ez pedig meglátszik akkor amikor végre beérem Egont és a táskatolvajt, utóbbit az előbbi markában a falra kenve. Elég rövid a kettejük között lefolyó párbeszéd, aminek a vége eléggé meglep, mert Egon dutyit emleget, az pedig rendőri feljelentést idéz bennem….az pedig igen hosszú macerát. Bár ezen nem gondolkodom el túl hosszan, főleg mert a táskám hiánytalan tartalommal a kezemben van, és túl sokan néznek az utca végéről. Nem szeretném ha Egon valami jóvátehetetlent csinálna a férfival, de mert amaz megüti őt és sikerül is neki, attól félek, hogy begőzöl, mint amikor Jay ütötte meg. Egy farkastól ösztönös és elfogadható reakció ha egy másik farkassal áll szemben, ám a tolvajról korántsem mondható el, hogy a bundások közé tartozik, még az sem, hgy a bátrabbak közé. Csak egy tolvaj aki lop és menekül, de ha elkapják, inába száll a bátorsága. Ezt kihasználva jön a hirtelen ötlet, hogy egy rendőri feljelentés helyett megleckéztessem. Nem fog belehalni, nem sérül meg tőle, legfeljebb a lelke, és talán elgondolkodik az életén. Volt „szerencsém” látni a Rettegés hatását és még én is meglepődöm magamon, hogyan vagyok képes ezt mosolyogva véghezvinni. De tény, hogy van bennem némi káröröm. Persze arra nem számítok, hogy szegény ember még össze is vizeli magát, ki tudja, hogy milyen rémségeket látott a varázslat hatására, milyen félelmek tartják rettegésben. Egon elengedi és a férfi elszalad, vagyis csak csetlik-botlik. Az utca végén állók meg csodálkozva nézik, majd mikor közelebb ér hozzájuk, nevetnek rajta. Eszükbe sem jut megkérdőjelezni az állapotának okát. Egon viszont már nem is néz utána, felém fordul és kérdőre von. Vicces ahogyan néz rám és ettől picit büszke is vagyok magamra, jóllehet nem egy rituálét hajtottam végre. Újra elmosolyodom, hasonlóan, mint az imént, de titokzatosabban, a fejemet félrebillentem és szabad kezemen ártatlanul szemlélem a tökéletes manikűrt. * -Csak megmutattam neki milyen az ha rossz ember. Nem folyt vér, nem hal bele. Csak átgondolja az életét. Remélem. Talán soha többé nem fog lopni. Csak jót tettem a világgal. Fairbanksszel. *A végén pontosítok, az egész világnak vajmi kevés köze van a tettemhez, de Fairbanks fellélegezhet. Nos, legalábbis ettől a fickótól, de a sikeremtől nem szállok el, nem akarok majd holnaptól szuperhős lenni, aki az éjszakában rendet teremt. Nem húzok színes bugyit és harisnyát és nem téblábolok majd a háztetőkön. * -Mehetünk mozizni? *Teszem fel az időszerű kérdést, és az imént oly nagy érdeklődéssel nézegetett kezemet nyújtom Egon felé.*
- Dehogynem! – közli Egon fapofával, és teljes magabiztossággal, miközben a lány szemeibe néz. – Az állatkertben! Mit gondolsz, miért vitték oda őket? Hogy megtanítsák a kengurukat rendesen ugrálni! Sakk és matt, ezt bebuktad, máskor ellenem vitába nem szállhatsz! Egon önelégülten vigyorog, mint aki legalább egy sült kacsa temetőbe tévedt, ahol a halotti szertartás része a pácolás, meg a kacsa ropogósra sütése, forró zsírban fetrengtetése. - Fülest? Csak azért, mert szomorú? Magasságos falkavezér, hát ennyire át tud verni egy kis szomorú nézés? Mi van, ha valójában Füles egy pszichopata őrült, aki egyébként azért hagyja el mindig a farkát, mert a gyilkosságok során gyorsabban fut, mint általában, és leesik? Erre nem gondoltál? A kérdés jogos, bár valószínűleg Rebecca ébren töltött pillanataiban sohasem fordult meg ez az eshetőség, merthogy Egonéban is csak most, vagyis életének kilencvenkilenc egész akárhány ezred százalékában ez a probléma nem merült fel semmilyen mértékben. A beszélgetésüket a tolvajtempó fogja megzavarni, merthogy a tolvaj eliszkol, Egon pedig utána, és minden bizonnyal, ha nem a város közepén lennének, Egonnak lenne vacsorája, és egy zsivánnyal kevesebb lenne a világban. Talán senki sem hiányolná. Azonban, vagy egy olyan probléma, hogy a városban nem lehet csak úgy megtenni azt, amit mondjuk az erdő közepében meglehet. A tolvaj megvan, a táska is, és Rebecca egyszer csak csinál valamit, ami miatt a férfi úgy berezel, mintha Egon már a karját csócsálná, és közben nyugtatgatná, hogy semmi gond, csak még néhány harapás, aztán vége lesz. A vérfarkas természetesen a lányra pillant, le is véve tekintetét az elrohanó férfiról, majd feddőn kérdőre vonja barátnőjét, hogy miféle szörnyűséget eresztett szerencsétlen flótásra, aki csak egy pár dollárt akart magának. Persze rossz áldozatokat választott, erre már minden bizonnyal maga is rájött. - Jót tettél a világgal… a várossal. Aha – pillant a hím a lányra egy hümmögés közepette. – Elég sokan jutottak már arra a következtetésre, hogy a szörnyű tettük lényegében a jó ügyet szolgálja. Egon nem kérdez rá, hogy milyen varázslat volt, mert a lényeg úgy is az, hogy a férfi immáron tényleg át gondolhatja majd az életét, na meg azt, hogy biztosan a bűn útját akarja-e járni. Vagyis, úgy akarja-e, hogy közben béna benne. Mert, ha jó, hát tegye, de ha rossz, akkor értelmetlen és csak saját életét fogja vele tönkrevágni, alkalomadtán. - Hát persze! – fogja meg a körömvizslatott kacsókat, amit a lány olyan nagyszerűen nézegetett, mint aki tényleg nem érti, hogy milyen probléma is adódhat az ilyen tettekből. Egyébként bizonyára az őrzőknek vannak ezzel szemben fenntartásaik, de valószínűleg mindig van némi túlkapás. - Nem lopott egyébként el semmit? Ezek a sunyi csalók képesek ám futás közben is elemelni dolgokat.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 1034
◯ IC REAG : 941
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Az ausztráliai állatkerttel nem tudok vitatkozni. Nem jártam még Ausztráliában, de minden bizonnyal ott is van állatkert, vagy valamilyen nagyobb rezervátum és talán tigrisek is. Nagyot sóhajtok hát, de még így is mosolygok Egon sikerén, ám azért, hogy ne legyen akkora a vigyora, mint a párizsi diadalív, megpróbálom a kezemmel elkenni, szépen finoman. Ez tényleg sakk-matt. Ettől függetlenül nem a tigris nyert, hanem Füles, legalábbis nálam. Egon reakcióját kuncogással kísérem, nem számítottam arra, hogy így kiakad, csak mert Füle pont a szomorúsága miatt tetszik. Hát még hogy kiakadna ha tudná, hogy hozzá hasonlítom. Néha tényleg olyan arcot tud vágni. Nem Egon lenne, ha most már nem találna érvet a csacsi ellen, de mivel Egonnal beszélgetek éppen, ezért újabb és újabb érvekkel találom szemben magam, csak azért, hogy ő nyerjen. Joggal fordul meg a fejemben a gondolat, miszerint mégis meddig lenne képes érvelni az igazáért, ami nem mindig állja meg a helyét, ha lenne rá időnk? A végét így is úgy is elnevetem. * -Majd elgondolkodom ezen a felvetésen, ha megjelenik Micimackó horror változata. *Azért az a farok elvesztéses eszmefuttatás elég nagyot ütött. Nem is számítok arra, hogy nem sokkal később, már azon agyalhatok, hogy vajon Egon a gondolataimban olvasva rohan annyira a tolvaj után, hogy bebizonyítsa nekem Füles hátsó szándékait. A téma mindenesetre picit háttérbe szorul, míg a tolvaj grabanca el nem lesz kapva, és egy röpke gonosz gondolattal együtt, meg nem leckéztetem. Hogy őszinte legyek, jólesett a lelkemnek. Kicsinyes bosszú, és mire szegény tolvaj elszalad, már meg is sajnálom, Egon picit talán elismerő, de dominanciájában inkább feddő pillantása azonban elfeledteti velem ezt az érzést. * -Te is mindig erről beszélsz, miért legyek én a kivétel? Én legalább nem ettem meg egyetlen testrészét sem. *Csak kibukott belőlem a korábbi félelem ami meggyorsította a lépteimet, azért szaladtam annyira Egon után, főleg amikor láttam, hogy egy szűkebb, forgalomtól mentes utcába fordul be a tolvaj után. Abban biztos voltam, hogy elkapja, de ha csupán egy ember lenne, nem aggódtam volna annyira. Egon azonban nem egy szimpla halandó ember, ráadásul nagyon szereti a hasát és másképp gondolkodik a büntetésről is. Meg vannak a magam érvei és a tettemre a magyarázat, illetve a mentség is. Egon „hát perszéjére” fülig ér a szám és mivel nem mond többet, úgy veszem, hogy most én nyertem. A kezem nyújtom és elindulunk kifelé az utcából, és akkor Egon megint mond valamit, amiről eszembe jut Füles. A gonosz, sorozatgyilkos Füles. * -Semmit, nem volt rá ideje. Olyan gyorsan futottál utána, hogy csak a menekülésre tudott gondolni. Egyébként….tényleg nagyon gyors voltál. Nem hagytad el véletlenül a farkadat? *Ez a kérdés pont akkor bukik ki belőlem a nevetés visszagyömöszölésével együtt, amikor kiérünk az utcából és az eddig bámészkodók kezdenek szétszóródni, de nem eléggé. Van aki meghallotta és nagy szemeket mereszt ránk, nem értve a kérdés lényegét. Van aki felnevet és van akinek a tekintete egyenesen Egon nadrágjának elejére téved nem titkolt szándékkal, feltérképezni a vélt veszteségét. Én csak ártatlan mosollyal nézek fel rá, mint amikor a feddő kérdése közben a körmeimet nézegettem.*
Egon nyert, ezen az sem változtat, hogy a diadalittas vigyorát megpróbálja a kezével lesöpörni a lány, de hát a vesztesek jellemzője, hogy ha verbálisan nem tudnak a másik fölé kerekedni, hát erőszakot alkalmaznak. Más kérdés, hogy Rebecca ezt finoman tette, de akkor is testi kontaktus lett belőle, és mivel a keze közel lett téve a vérfarkas szájához, hát természetesen kapott egy nyalást is. Úgy illik! Füles szomorúságára természetesen kiakad, mert hát mi az, hogy valamit csak azért szeret valaki, mert az világunt, na meg életunt is mellé, és persze szomorú? Mi abban a mókás? Fel is vet egy eléggé bizarr, bár nem lehetetlen lehetőséget Füles pszichopatizmusával kapcsolatban. - Hát, de már megjelent. Nem hallottad? Persze iszonyatosan béna lett, és valószínűleg Aranymálna díjra is jelölni lehetne, mert annyira rémes… és nem a jó értelemben – rázza a fejét konokul, meg persze értetlenül, hogy miként képesek elrontani ilyen zseniális lehetőséget, mint a Horror Mackó? Elképesztő, hogy milyen analfabétává avanzsálódott egész Hollywood. A tolvaj megrontja a kellemes pillanatokat, de legalább loholhat a farkas a gonosz ember után, hogy végül kapjon a nyakába egy még gonoszabb varázslatot. Az őrzők aljas mágiáját! Meg is van a véleménye erről Egonnak, így hát nem is rejti azt véka alá. - Még talán be tudnám cserkészni! Ha gondolod, feltálalom neked. Lábát, combját, karját? Mit szeretnél? – kérdi derűs vigyorral a képén, persze tudja nagyon jól, hogy Rebeccát már az is kirázza, ha vérre gondol, és semmiképpen sem tudna megenni egy embert. Gyengeség, de hát ez van. Egon simán befalná, és közben még talán beszélne is hozzá, hogy tudja az áldozata, hogy milyen szerencsés, hogy finom húsa van. Persze ezt Rebeccának nem vallaná be, mert az őrzők, meg alapvetően a nők sem szeretnek emberevésről társalogni. Szóval ez olyasmi, amit meghagy magának, mint aprócska kis titok. Egyébként is, Faribanks-i tartózkodása óta senkit sem evett meg. Az ősök szülőhelyén levés egyértelműen jót tesz neki. - Hogy mi? – kérdi a farok elhagyásra, aztán leesik neki, hogy Fülesről volt szó korábban. – Pff… dehogyis! – legyint egykedvűen. – Egyébként is, én nem Füles vagyok, hanem Tigris! A tigrisek pedig a farok elhagyásban csapnivalóak, merthogy hozzájuk van rögzítve, igazán jól! Teknyokollal! – nyomja meg az utolsó szót, bár fene sem tudja, hogy itt Alaszkában van-e ilyen ragasztó, de utazási során már találkozott vele. Büdös, de legalább nem is ragaszt! Tökéletes termék! Egon nem foglalkozik a népekkel, meg hogy hová néznek, annyira ökrök úgysem lehetnek, hogy egy viccet félreértsenek ennyire. Habár, amerikaiak, és az átlag IQ egyre csak csökken, tehát meglehet, hogy idióták. Igen, minden bizonnyal mindegyik síkhülye.
Kezdőlap
//
