Én kevés vagyok ahhoz, hogy részese legyek bármiféle harcnak. Ha nagyon kell, akkor meg tudom védeni magam, és harcolok, de erre általában nem szokott sor kerülni. Nem azért mert kimondottan gyáva vagyok, azt hiszem. Azért tudom, hogy nem vagyok az, mert pár hete ellenszegültem a Klánom legvastagbetűsebb szabályának. Ha ezt meg mertem tenni, nem lehetek gyáva. Persze, annak is rossz vége lett... - Ha van is valami, az sem sok. Egy fertő vagyok, a saját, szennyes véremmel mocskoltam be a Klánt... - hajtottam fejet sóhajtva - Ez van. Egyszer akartam megmutatni, hogy van bennem valami, és ennek köszönhetően vagyok most itt. Megvonom a vállam, és kerülve a nő tekintetét, a ruhás zsák mellé lépek, ha csak nem fog le. Ő most úgyis el van foglalva a cigarettával. Azért a kérdésének a hangnemére kissé megfeszültem odabent. Megálltam a mozdulatban,de rögvest nyúltam is tovább, nem zavartatva magamat. - Nos, nem kell pitiznem. Sem kiszolgálnom senkit. Sőt, mondhatom, hogy el vagyok kényeztetve. - válogatásba kezdek a göncök között - De el akarok jönni... Tényleg. Ezért gubbasztottam a ruháknál, de... Nem megy. Kötődöm oda. Nélkülük lehet, hogy már nem élnék. Újabb váll rándítás, és közben már egy elnyűtt fehér póló és egy sötétkék nadrág van rajtam. Mikor elkészülök, megnyalom a szám szélét. - Te meg én... Nagyon különbözünk. De ez benne a szép... Én nem kérem, hogy érts meg - tárom szét a karijaimat - Csak fogadd el. Én meg elfogadom azt, hogy szerinted szégyenletes dolgot művelek.
Tovább pöfékeltem, s miközben beszélt, keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Az önbecsülése nem lett túl magasra polcolva, tényleg nem egy harcos típus... nagyon nem. - Te is így látod? Vagy csak ők mondták? - Erre a kérdésre tettem fel a továbbiakat. A választól függött minden. Elkezdte felvenni a ruhákat, amik a szemét között voltak. Nem grimaszoltam, nem vágtam lenéző képet, kissé még érdektelen és közönyös is voltam. Éreztem és láttam, hogy egy pillanatra megfeszült, végre valami kis reakció, ami nem a belenyugvását tükrözte! Kötődött. Azt hiszem, azok közül, amit eddig megtudtam róla, ez volt az első dolog, amit megértettem. Farkasként - de még hajdanán emberként is - nem volt ismeretlen a ragaszkodás érzése, az viszont már más kérdés, hogy ezért mivel kellett fizetnem. Vajon ő ennyi farkastól hemzsegő városban eléggé észrevétlen tud maradni ahhoz, hogy ne akarják majd szétkapni sem őt, sem a családot, ami befogadta? Tény, hogy nem nagy ellenfél, de sok a beteg állat. Oké, és én ezzel mit foglalkozok? Rohadtul nem az én ügyem. - Tudod, szinte sajnálom, hogy nem ilyen megalkuvó minden farkas - mondtam eltűnődve. - Sokszor jól jönne, ha több olyan gondolkodású farkas lenne, mint te. Igen, a farkas azért hangsúlyos, mert hiába a cuki kis feje, a nagy bociszem, ő akkor is... feladta a büszkeségét, ami számomra felfoghatatlan volt. Lehet, hogy nekem meg túl sok jutott belőle, aláírom, de... ez akkor is rohadt messze állt tőlem, így nagyon megérteni, elfogadni se tudtam. Már csak egy valami érdekelt. - Ha esélyt kapnál, hátszelet, élnél vele? Ezt most mindenre értettem: a talpra állásra, arra, hogy méltósága legyen, hogy ne kelljen tényleg kóbor kutyát játszania. Nem az érdekelt, hogy akart-e harcolni, mert azt legfeljebb akkor tette volna szerintem, ha tényleg nagyon szorul a hurok a nyaka körül. Arra voltam kíváncsi, van-e benne küzdőszellem és mekkora. És hogy miért érdekelt? Egyszerű: még nem találkoztam ilyen vérfarkassal, nekem kuriózum volt. Leopold sem a heves vérmérsékletéről volt híres, de jóval karakánabb ennél a fiúnál.
Az, hogy én mit látok, és hogy mi a valóság: nem fontos. Már nem csinálhatom vissza, és ha elviekben nekem lenne igazam, az akkor sem jelentene semmit. A szabály, ha hülyeség is -, de szabály. És mivel számomra mindig is mondhatni természetes dolog volt, hogy így működnek a dolgok, ezért nem gondolom azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik megbüntettek, és az utcára dobtak. - Megszegtem a legalapvetőbb szabályt. Gyenge voltam ahhoz, hogy átadjam a Gallért. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy én mit gondolok. Egyébként sem tetszik nekem, hogy ennyit kérdez. Ha bántani akar, ha el akar vinni az Alfájához, akkor miért nem teszi meg? Miért érdeklem én egyáltalán? Csak el akarok menni innen... - De ha az emberi erkölcsöt vesszük alapul, akkor nem hiszem, hogy hibát követtem volna el... - komorodok el tűnődve, ahogy eszembe jut, mit tettem a lánnyal, és hogy Charlotte mit tett velem annyi éjjen át - Hehe, különben is - legyintek és nevetek zavartan - csak egy sznob banda volt. Jobb nekem így. Mutatok végig a szegényes, éppen kukázott öltözeten, de a pillanatnyi beálló csendbe belekordul a gyomrom, amit jelen pillanatban nem tudok értékelni. Inkább kínos. Az első, megalkuvós megjegyzésére kissé felcsillan a szemem, ám a folytatás újfent lelomboz. De, képzelje el, én is farkas vagyok, engem is hív a Telihold, engem is elfog a vérszomj. De én nem vagyok képes harcolni, és büszkeséggel dobálózni. Ehhez én kevés vagyok. Már ahhoz is nagyon sok kell, hogy valakivel kiabálni tudjak, nem hogy nekiugrani... Kérdésére "kutyásan" döntöm oldalra a fejem, és ráncolom meg a homlokom kissé. Tényleg sok időt töltök házi kedvencként, most érzem csak, hogy a gesztusaimba mennyire átivódott a dolog. Sokáig nem válaszolok, mert próbálom értelmezni a kérdését. Majd megköszörülöm a torkomat, és igyekszem valami olyat válaszolni, ami nem készteti arra, hogy megint fojtogatni kezdjen. - Ha bármihez is szükségem lenne hátszélre, az az hogy emberként odaálljak a "gazdám" elé... - hangsúlyozom a szót az ő stílusában - Minden további tőle függ. Nem akarom egyedül hagyni. Ő gondoskodik rólam, büntet, szeret... - ha a kontextus engedné, talán a Mester szót kellene használnom - Többet nem tudok mondani... És mivel félek attól, hogy nem lesz számára kielégítő a válaszom, már az utolsó mondatom közben elkezdek lassan hátrálni tőle, egészen addig, amíg az egyik szemetes konténernek nem vágódik a gerincem. Pazar.
Rá akartam vágni, hogy nem, rohadtul nem mindegy, mit gondol, mert az az,a mi igazán fontos, mások le vannak messze magasról szarva. De kivártam a folytatást, s az már merőben jobban tetszett. A cigit közben elszívtam, a bakancsom talpán elnyomtam és a szemetesbe hajítottam a leégett csikket. Valójában nem tudtam, minek bagózok, amikor kifejezetten utáltam a füstszagot. Enyhe mazochizmus? Talán... Méregettem a srácot, a szavait ízlelgettem és igyekeztem a megfelelő kategóriába besorolni. Nyámnyila? Mihaszna? Mimóza? Talán egyszerre mindegyik és egyik sem, inkább... szelíd. Az én nézőpontom alapján ez nem túl pozitív megítélés, de azt alá kell írnom, hogy valószínűleg én is megúsztam volna sok-sok galibát, ha a lobbanékony, agresszív mivoltom helyett inkább szelídebb és valamivel kezesebb vagyok. De mindegy, nem bántam, amit meg sajnáltam, azért sem magamat okoltam. Voltam annyira arrogáns, hogy úgy gondoljam, ennyi idősen, ekkora erővel megengedhettem magamnak, hogy másokat okoljak. Éhes volt. Akkor most jól van tartva, vagy sem? Észrevettem a "gazdám" hangsúlyát. Nehéz is lett volna figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor az eddigiek alapján tudtam, hogy ez az ő szemében cseppet sem elítélendő. A büntetnél viszont felmordultam. Mi az, hogy egy egyszerű, gyenge, semmi kis ember megbüntet egy vérfarkast!? Legyen az akármennyire is szub. Nekem már az is derogált és szégyenfolt volt, hogy évekkel ezelőtt azok az őrzők elkaptak Washingtonban! - És te hagyod - értettem az egészre, kérdő hangsúly nélkül. Sose fogom megérteni ezt a hozzáállást. Baromi távol áll tőlem, de tény, hogy addig elfogadhatom, amíg nem az én részemről vár el bárki is ilyesmit. - Érdekes a világképed - mondtam félig komolyan, félig gúnyosan. - Nem kell félned - folytattam, amikor nekiment egy konténernek, és megéreztem rajta az ijedtséget. - Ma nem fogok ölni, abban pedig semmi kihívást vagy dicsőséget nem látok, hogy egy ilyen fiatal farkast szétkapjak. Kicsit se lehet engem jótétléleknek nevezni, de vannak bizonyos alapelveim - igen, még nekem is -, amikhez azért tartom magam. Az egyik az, hogy velem egy súlycsoportban lévőt keresek, ha feszültséget akarok levezetni. Aprónépet legfeljebb parancsra terrorizálok, vagy ha nekem akkora mértékben keresztbe tettek, elárultak. Egyébként nem nagyon foglalkozom velük. - Érdekel még, hogyan juthatsz gyorsan az erdőbe?
- Nem hagyom, mert nincs mit. Vonok vállat, hiába mordul fel. Soha egy rossz szót nem kaptam még se Betty-től, sem pedig a családtagjaitól. Jó, ez nyilván annak köszönhető, hogy nem vagyok igazi kutya, és mindig pontosan tudom, hogy mit várnak el tőlem. Nem végzem a dolgom rossz helyre, nem rágok szét semmit, amiért tudom, hogy egy kutya büntetést kapna... Szub természet ide, vagy oda, azért kicsit elhúzom a számat az okfejtésére, hogy miért nem fog bántani, vagy megölni. Igen, tudom, hogy selejtes vagyok, elégszer vágták már a fejemhez, és elégszer fejezte ki már ez a nőstény is. Az utolsó kérdésére azonban önkéntelenül is felcsillan a szemem, aztán kicsit meg is ütközök a dolgon, ennek ellenére tisztelettudóan válaszolok. - Ha megtennéd, hogy útba igazítasz, azért nagyon hálás lennék. A hálámmal nyilván semmire sem megy, de többet nem adhatok. Szóval remélem, hogy értékeli a gesztust, ennek ellenére nem állom meg, hogy ne fűzzek még hozzá egy óvatos véleményt. - Benned is megvan a jó. Ennyit mondok, és nem többet, mert már lehet, hogy ennyiért is kapok egy taslit. Ennek ellenére tudom, hogy az ilyen embereket, farkasokat az ehhez hasonló megjegyzésekkel ki lehet zökkenteni, meg lehet lepni. Mert bár félelmet ébresztenek a magam fajtában, pont arra nem számítanak, hogy ilyesmivel fordulnak majd feléjük. Ha elindul, és mutatja az utat, én egy lépéssel mögötte lemaradva követem őt. - Megtudhatom a nevedet? Én Jamie vagyok. Szólok neki oda kedves érdeklődéssel. Bár szerinte mindent túl könnyen elárulok magamról, azért egy név még nem a világ vége, és talán ő is hajlandó lesz válaszolni. Nekem úgy is jó, hogy csendben ballagunk, de nem zárkózom el valamiféle beszélgetés előle sem.
Ez a kölyök... nekem még mindig nagyon fura. Fogalmam sincs, hogy ilyen jellemmel és hozzáállással meddig lehet húzni, nem is akarnám kipróbálni, de arra azért kíváncsi vagyok, ő meddig fogja húzni. Hm, sejtettem, hogy hálás lenne. Sóhajtottam, zsebre tettem a kezem, majd intettem neki, hogy kövessen, és elindultam arra, amerről jöttem. Ezzel meglesz a napi jó cselekedetem, higgadt is vagyok, Chulyinnak egy szava nem lehetett, igazán jó kislány voltam. Eltekintve attól a nyakszorongatástól, de hát nem öltem meg, és szemmel láthatóan nagy lelki sérülést sem okoztam. A bennem is megvan a jó dumájára felnevettem. Reflex volt. - Így szoktál csajozni? - pillantottam rá a szemem sarkából. - Tudom, hogy nem vagyok egy elvetemült szörnyeteg, de köszönöm a megerősítést. Bár akadt, hogy úgy gondoltam, jobb lenne érzéketlen dögnek lenni, akkor nem érdekelne senki és semmi, és James már rééég nem élne. Elég volt csak rá gondolnom, már fölment bennem a pumpa. A kis fickó viszont annyira más volt, mint ő, hogy hamar kizökkentett a gyilkos gondolataim közül. Már-már ijesztően nyílt. - Mika - feleltem kurtán, miközben kényelmes tempóban ballagtunk, s mivel úgyse volt most jobb dolgom, hát beszéltettem kicsit. - Hogyan és honnan kerültél ide? - kérdeztem, majd a levegőbe szimatoltam, de nem éreztem senkit sem a közelben. Kicsit sajnáltam, de úgy tűnik, ma a farkasom nem élheti ki magát.
- Hehe... Nem. Általában a domináns és perverz nőstények szoktak felszedni engem. Nevetek fel haloványan és kissé lemondóan, miközben megvakarom a tarkóm átmeneti zavaromban. Mert bármennyire is hangzott kegyetlennek, én minden egyes pillanatát élveztem a Teremtőm beteges, olykor gyomorforgató játékainak, de ha egy mód van rá, akkor ebbe nem avatom be Mikát. Így is elég mélyen vagyok, nem kell tovább ásnom a gödröt. Vagy vágnom a fát. Mindegy. A kérdésére aztán némán ballagok, és igyekszem remegő hang nélkül felsóhajtani. Végül is, a múlt az múlt, megtörtént, és Mika már így is többet tud rólam, mint azt ő szerette volna. - Sitkából. Az egy sziget város, Alaszka déli részén, közel az Államokhoz. Ott születtem, ott éltem. Aztán a Teremtőm, Charlotte beharapott, és... Nem tudom, hogy a ti Klánotokban milyen szabályok érvényesek, de nálunk minden kölyök meghalt, aki nem örökölte a Fehér Gallért... A Teremtőjüket pedig elűzték. Szóval minden farkasnak ugyan úgy kellett kinéznie, mint ahogy engem láttál. - utalok a nagy találkozásunk első perceire, és a kezemmel még körbe is rajzolom a mellkasomon a Gallér vonalát. - Ott mindenki sznob volt, befolyásos, én meg egy szegény gyerek, aki azért lett farkas, hogy a Teremtője vágyait kielégítse. Meg akartam mutatni, hogy én is érek valamit, ezért beharaptam egy lányt - persze nem örökölt tőlem semmit. Őt megölték, engem félholtra vertek, bedobtak egy furgonba és a közeli erdőben kidobtak. Ennyi volt a nagy történetem. - És te? Nem tűnsz ide valósinak... Már csak a bőrszíne alapján sem. Na meg persze, az öreg farkasok általában sokat költözködnek, ha jól tudom.
Ránéztem. Szóval játékszer volt. Vagy még mindig az? Nem, most öleb... Mondjuk az, hogy eddig hogyan kezelték legalább valamiféle magyarázat arra, mitől ilyen alázatos, beletörődő és meghunyászkodó. Ilyen tekintetben sokkal szerencsésebb vagyok, velem ilyet nem tettek - az is igaz, hogy aki megpróbálta, nagyon megjárta. Igaz eleinte Leopold miatt. Mindig kiállt értem, ami ugyan sértette némiképp a büszkeségem, de hát amíg meg nem erősödtem, szükségem volt a védelmére. Úgy tűnik, Jamie mellett nem állt ilyen. Ahogy mesélni kezd, a sejtésem csak megerősítést nyert, s valahol még sajnáltam is őt. Ha velem valami szar történt, azt egyértelműen magamnak köszönhettem - kivéve ha James keze volt a dologban -, de ő tipikus áldozattípus volt, akivel csak azért történtek ezek a dolgok, mert túl szelíd. Az egy picit meglepett az eddigiek alapján, hogy a bizonyítási vágya miatt tették ki végül. Talán mégsem olyan elveszett, mint elsőre tűnt? - Klán, fehér gallér, sznob banda - ingattam a fejem, és egy félig vidám, félig gonosz vigyor jelent meg az arcomon. - Micsoda mázli nekik is, meg nekem is, hogy még nem találkoztunk! - Valószínűleg az első évem után kinyírtak volna. Nem, be se vesznek, az biztos! Vagy ha igen, akkor vagy az előbbi este következik be, vagy én léptem volna le pár hét után. - Nem is vagyok az - feleltem, majd egy darabig eltűnődtem azon, meséljek-e magamról. Aztán úgy döntöttem, miért ne. Valójában semmi titkolnivalóm nem akadt, Jamest leszámítva ellenségem se volt még itt, aki meg esetleg utánam jön, csak tessék, tárt karokkal várom. Emellett az a drága Chulyin is nógatta a dumálást. Idegesítő vénség! - Jóval délebbről származom, sokáig New Orleansban éltem a beharapómmal, és a falkájával. A legtöbb helyen falkának, nem klánnak hívjuk a csoportosulásokat. Utána Washingtonban éltünk, ott... volt egy kis zűr. - Elmondjam, ne mondjam? Elmúlt, rég volt, és talán nem is árt, ha ilyenről is hall. Nem tűnik nagy világjárónak, a történetéből sem ez jött le. - A vérvonaltestvérem elárult, átadott az ottani őrzőknek, akik három évre elvették a farkasom. Elég zabos vagyok miatta, ezért is jöttem ide. A tesóm itt leledzik, őt akarom megszorongatni, ha végre elődugja a pofáját. Kiértünk egy forgalmas főúthoz. Már eléggé a város széle felé jártunk, ez az út csatlakozott az Anchorage-be vezető autópályához. - Meddig tervezed, hogy itt maradsz? - kérdezősködtem ismét. Érdekelt, mennyire tervez előre, és hogy egyáltalán mit.
Csak elhúzom a számat, és a meztelen lábamat nézem, amikor a Klánomról beszél. Ennek ellenére igaza van, valóban egy sznob banda. Ezért is kényszerültem bele ebbe az egészbe, mert nekem soha nem volt pénzem, vagy hatalmam, ami az ő igényeiket szolgálta. Azt viszont jól tippeltem, hogy nem idevalósi. Ettől kicsit büszkének érzem magam, amiért sikerült eltalálnom valamit. Ahogy mesélni kezd, ráemelem a tekintetem, és nem is veszem le róla, ahogy a történetét hallgatom. Ahogy egyre halad előre a történetben, a szemeim egyre inkább csodálkozva elkerekednek, mígnem a szám is néma "ó"-ra nyílik. Elvették a farkasát? - Wow... - suttogtam halkan - Akarom mondani... Szóval... Nem úgy wow. Nagyon sajnálom. El sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor ennyi év után megfosztanak a farkasodtól. Ahogy belegondoltam, hogy mi lenne velem most a farkas nélkül, megborzongtam, de lehet, hogy csak a hideg teszi. Ennyi ruhában, ilyenkor, emberi alakban nincs olyan jó idő, mint amikor vastag, dús bundában töltöm az időmet. - Nem tudom, igazából... Még nem gondolkodtam. I-illetve gondolkodtam, csak közbe jött pár dolog... - most jött el az ideje, hogy levegyem róla a tekintetem. Ekkor tűnik fel az is, hogy rengeteget haladtunk már. - Megszerettem azt a lányt, akinél lakok... Szerinted... Lehetséges lenne... Vagy... Szerinted elmondhatom neki, hogy mi vagyok? A kérdés bátortalan, és ahogy kimondom, már nagyobb hülyeségnek tűnik, mint kimondatlanul volt a gondolataim között. El is szomorodom hirtelen, és bánom, hogy feltettem a kérdést. - Egyszer úgy is le kell mondanom róla. A kutyák nem élnek évszázadokig. Majd nézhetem, ahogy szerelmes lesz, a helyemre más fekszik majd az ágyában, megházasodik...~És akkor már nem én leszek a legfontosabb neki...~ De ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Aztán hirtelen megállok, nem vagyok hajlandó tovább menni. Keserűséget érzek, a kezeim ökölbe szorulnak, és egy nagy szusszanás után emelem fel a tekintetemet. - Szerinted... Ha eljön az ideje... Hol kaphatnék munkát?
Wow... hát ja, így is lehet mondani... - Szar ügy volt - bólintottam. - Olyan érzés, mint amikor... - kerestem a megfelelő szavakat, de ezt nem lehetett érzésem szerint pontosan megfogalmazni, nem is tudom miért erőlködtem. Talán mert erről nem beszéltem még (elég gáz dolog, nem is csoda), de mintha beszédkényszerem lenne a közelében. - Mintha félig megölnének. Elveszett vagy, nem tudod, mihez kezdj, félsz. Nem vagy ember, de farkas sem, teljesen védtelenné válsz egyik pillanatról a másikra... kiszolgáltatottá. És nem tudsz hozzászokni, mert folyamatosan ott zakatol a fejedben, hogy ez csak átmeneti állapot. Fujj de gusztustalanul szar volt ez a három év! Kifejezetten örültem, amikor újból rá terelődött a beszédtéma, és az ő jövője, nem az én múltam volt terítéken. Rettenetesen bizonytalan, bár úgy tűnik, az elképzelései azért biztos alapokon... nem, inkább vágyakon állnak. Aztán jött a borús jövőkép, ami ellen nem tudtam beszélni, mert biza ez így van. Az emberek élete a minénkhez képest csupán pár hét, hacsak nem dobod fel a tappancsod kölyökkorodban. Ez, ahogy láttam, eléggé lelombozta, a bánatát tisztán lehetett érezni, ha esetleg az arcmimikája miatt nem lett volna amúgy is nyitott könyv. - Embert általában akkor avatunk be a létezésünkbe, ha kiszemeltük a beharapásra. Nem lenne okos dolog csak úgy elmondani neki, minél kevesebben tudnak rólunk, annál könnyebb megőrizni a titkot a nagyközönség előtt. - Kicsit összeráncoltam a szemöldököm. - Beharapnád? Nem csodálnám, ha szívesen megtenné, ugyanakkor azt sem, ha az eddigi rossz tapasztalatai miatt ódzkodna ettől. Ráadásul még messze van a százötvenes álomhatártól, nem tudná átadni a vérvonalát sem. Márpedig egy vérvonal nélkülinek nem sok jót ígér a farkasélet. Egy vérvonalasnak sem fenékig tejfel, de... azért egy hangyaszarnyival talán jobbak az esélyei. - Ez sok dologtól függ - mondtam kissé eltűnődve. - Élsz-e addig, melyik falkához csatlakozol, miben vagy jó - soroltam, s közben az ujjaimon számoltam -, mennyit akarsz keresni, ki adna neked munkát, de talán a legtöbbet az számít, hogy melyik falkához próbálsz bekéredzkedni. Fairbanks nem nagy város, de elég sok benne a lehetőség. Csakhogy a jobb, nagyobb lehetőségek zömében farkaskézben vannak, a farkas pedig egyik-másik falkához tartozik. Ha kívülálló akarsz maradni, vért fogsz izzadni.
Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet, ha valakit félig megölnek. Ennek ellenére azt pontosan tudom, hogy milyen félelemben élni, és folyamatosan attól tartani, hogy esetleg valaki a végedet akarja. Jó, a régi helyemen a haláltól nem kellett félnem, hogy egy Galléros nem ölhet meg egy másik Gallérost, enne ellenére az indokolatlan, unaloműző verések még nálunk se voltak megtiltva. - Sajnálom, Mika. Mondom egészen halkan, és bár sejtem, hogy baromira nem érdekli a sajnálatom, legalább őszinte reakció volt a részemről. Aztán mégis csak felcsillan a szemem. - De legalább már újra nagy és erős vagy! Nem kell többet ezen rágódnod, véget értek a félelemben eltöltött idők, és már meg tudod védeni magad! Ennek igazán örülök, tényleg. Annak ellenére, hogy ezen tények felsorolása mellett arra is esélye lehetett volna, hogy kérdés nélkül elharapja a torkomat. De nem tette, úgyhogy mondhatom, hogy szívből örülök vele, helyette. - Úgy nem akarom beharapni, hogy ő sem akarja... - tudom, ez így elég vicces, és hülyeség, de akkor is így érzek - De talán... Akkor talán biztosabb lehetnék a dologban, ha az emberi felemet is szeretné annyira, mint a farkast. De hogy legyek egyszerre ember és farkas, hogy ne tűnjön fel a hiányom a kertből? Ez inkább egy dacos, költői kérdés volt. Hangosan kimondott aggály, amivel eddig még nem néztem szembe ennyire nyíltan. Nem várok választ a nősténytől, nem az ő dolga, és különben sem hiszem, hogy megéri neki az én bajaimmal foglalkozni. - Gondolom, sehol se látnának szívesen. - morgom a lábfejem irányába - Nem vagyok én nagyra vágyó, nekem elég, ha enni futja. Egyébként, bármilyen munkát elvégzek, világ életeben lóti-futi mindenki csicskája voltam, szóval nem vagyok válogatós. Tudsz valamit mondani az itteni... Falkákról? Érdeklődöm még óvatosan. A falka szó is nehezen jön még a nyelvemre, szoknom kell. Lassan érzem, hogy kitisztul a város benzingőzétől átitatott levegő, közeledünk az erdőhöz. Nem akarom én feltartani, ezért is kérdezek óvatosan. Nem akarom, hogy koloncnak érezzen, szóval, ha már nem akar válaszolni, és utamra enged, akkor nem lesz hozzá egy rossz szavam sem.
Igen, legalább már túl vagyok rajta, arra viszont nincs semmi garancia, hogy nem kerülök még egyszer ilyen helyzetbe. Legfeljebb, ha ügyesebben rejtve maradok és kisebb feltűnéssel ténykedek. Viszont ennél most azért jobban érdekelt, hogy mit felelt Jamie. Kicsit megnyugtató azért, hogy nem teljesen veszett fejsze nyele a kölyök. Nem tehetek róla, a táncstalan befejezésre önkéntelen mosolyra húzódott a szám. - Szerintem az már egy jó alap, hogy nem csak úgy ukk-mukk-fukk harapnád be, hanem rá is odafigyelsz. - Leopold nekem is ezt szajkózta folyamatosan: semmit nem ér, ha akarata ellenére változtatsz át valakit. Ritka dolog, de ebben teljesen egyetértettem vele. - De ahhoz, hogy beharapd más is kell, sokkal több minden - tettem hozzá, nehogy nagyon megörüljön. - Felelősséggel tartoznál érte, meg kéne tudnod védeni, vagy legalább egy elég erős és biztos szövetségest kéne találnod, aki ezt megtesz helyetted, ha durvább farkas lép fel ellene. Nem volt véletlen nálam sem, hogy Leo egyenesen megtiltotta, hogy százötven éves korom előtt bárkit is beharapjak. Azóta se tettem meg, pedig azóta azért sok év telt el. Az aggályára nem tudtam mit mondani, ezt neki kellett egyedül kezelni... - A falkák... amelyikben most vagyok, ott akad pár nagyágyú, meg jó harcos, a másikról nem tudok sokat mondai. Ők a hegyiek. Azt tudom, hogy a kettő bagázs fasírtban van, és most megy a területért az adok-kapok, de hogy őszinte legyek, eddig ebből nem sokat érzékeltem. - Sóhajtottam egyet. Már éreztem az erdő semmivel sem összetéveszthető illatát. - Azt ajánlom, szerezz egy mecénást, akin keresztül bejuthatsz valamelyik falkába. Ajánlás és hátszél nélkül kétlem, hogy befogadnának. Nem kegyetlenség, hanem száraz valóság. Fiatal, tapasztalatlan, szub és nem egy harcos típus. Hacsak valakinél be nem vágódik, vagy öleb marad évekre, vagy egy teliholdas éjjelen valaki brahiból megöli. Megálltam és előre mutattam. - Menj a kertek alatt, utána jön egy sík terep, azon túl ott az erdő. Zömében a mi falkánk jár oda, nem vagyunk egy birkalelkű társaság, szóval azt ajánlom, húzd meg magad.
Nagyon jól esik Mika dicsérete a felelősségről, azt hiszem. Annyira furcsa nekem ez az egész helyzet. Nem is olyan rég még satuként szorultak az ujjai a nyakam köré, most pedig megdicsér, segít nekem, és jó tanácsokkal lát el. Nem tudom, hogy igényel-e viszonzást ezért valaha is, és bár nem mondom el neki, de készséggel állnék a rendelkezésére bármikor és bármiben, ha esetleg szüksége lenne valamire, amihez nincs kedve, vagy éppen türelme. Bár, nem tudom, hogy mi olyan dolog lenne, amit rám hagyhatna, de ha csak arról van szó, hogy ugorjak el, és szerezzek neki egy kávét, hát azt is megtenném boldogan. Akkor viszont már sokkal szomorúbb leszek, amikor a falkákról kezd mesélni, meg a mecénásról. El is húzom a számat, mert az esélyeim egyenlőek a nullával, hogy támogató farkast találjak. Gondolom, csak kolonc lennék mindenki nyakán, kivéve azén, aki olyan, mint Charlotte, és élvezi, hogy a tulajdonában van egy szub, akivel azt csinálhat, amit akar. És ha ki akar sajátítani, csak akkor venne a védelmébe, hogy más ne élvezhesse a "szolgálataimat". - Úgyse találok soha senkit, aki a hasznomat venné... - motyogom neki bánatos, már-már sírós hangon - Ilyen kilátások mellett én már nem vágyom másra, csak a nagymamám híres almás-körtés pitéjére. Egész Sitkában ő csinálta a legjobbat! Az minden gondomat el tudta feledtetni... - nyafogom elkeseredetten, és most először, ahogy elárasztanak az emlékek, és felfogom, hogy a helyzetem, és az életben maradási esélyem nulla közeli, az első könnycsepp máris legördül az arcomon, felzavarva a kék szemeim nyugalmas tündöklését. Felsóhajtok, a kiáramló levegő reszketni kezd, a bennem élő farkas pedig fájdalmasan nyüszít, és legszívesebben levakarná magáról a fehér gallért. - Nem csinálnál nekem egyet? Valamikor... Mármint, pitét. Tudom a receptet, a hozzávalókat pedig összelopom, ha kell, de én nem tudom hol megcsinálni. Így is rengeteget tettél értem, de most úgy érzem, hogy csak az a pite adhat nekem erőt. A könnyeim még jobban megeredtek, és amikor megérkezünk a közös utunk végéhez, szipogva törlöm meg a szemeimet. - Köszönöm, hogy elhoztál ide, Mika. Sokat tettél értem ma este. Ha valaki... Ha valakire szükséged van bármihez, a Meki utcájában megtalálsz egy ideig még biztosan. A szagomat biztosan felismered majd. Közelebb lépek a nőstényhez, és ha engedi, akkor a óvatosan a kezéhez nyúlok, majd megdöntve a törzsemet, finoman belecsókolok a tenyerébe. Ha nem engedi, hát megállok döntött felsőtesttel, aztán hátrébb lépek tőle, és mosolyt erőltetek a maszatos arcomra, aztán elindulok a kertek alatt, ahogy mondta.
//Ha csak nem indított meg a pite, akkor köszönöm a játékot!!! // //Váltóláz feladat: "Váratlanul tűnjön bánatosnak, és sírós hangon közölje az illetővel, hogy megkívánta a nagymamája híres almás-körtés pitéjét, és próbálja rávenni, hogy készítsen neki egyet."
Olyan magasra szökött a szemöldököm, hogy majdnem eltűnt a hajam alatt. Most meg mi az isten ez a picsogás!? Ember! Mármint... Farkas! Oké, hogy szub, de ne legyen mellé még nyápic is. Úgy néztem rá pár másodpercig, mint egy rágóra a bakancsom talpán. Csináljak neki pitét??? Mégis mi a francnak nézek én ki? Egy flancos házvezetőnőnek, az anyjának, háziasszonynak, óvónéninek? Ne szórakozzunk már! Épp kezdtem megkedvelni, mindenképp alá kell ezt ásnia? Úgy tűnt, igen... Hát basszus... - Rendeld valaki mástól, én ziher, hogy nem fogok sütögetni, mint valami nyavalyás konyhatündér! - horkantottam épphogy csak nem sértetten. - És az ég áldjon meg, ne bőgj már! - Adtam neki egy tockost zsebkendő helyett. Nem, nem esett hasra tőle, akkorát nem ütöttem, de kibillent tőle egy kicsit az egyensúlyából. Egy pasi, legyen akármilyen alázatos, behódoló és naiv, akkor se pityeregjen! Nem bírom az ilyet, a hideg futkos tőle a hátamon! Ahogy az erdő közelébe értünk, összeszedte magát. Ideje volt... És mázlija, hogy Chulyin folyamatosan csitítgatott és nyugalomra intett, különben az első nyaffantásnál becsomagoltam volna egy szemeteskonténerbe és vittem volna a Chenához. Jól van, én ilyen vagyok, na! - Elképzelhető, hogy szólni fogok - biccentettem, amikor felajánlotta a segítségét, mert tényleg sose lehetett tudni, hogy kire, mikor, mekkora szükségem lesz. Az nekem csak jó, ha tartoznak. hagytam, hogy belecsókoljon a tenyerembe, kissé fel is szegtem közben az állam, a farkasom pedig elégedett morgott odabent. Szerettük mind a ketten, ha valaki megfelelően állt hozzánk és tudta, hol a helye. Az már mindegy, hogy megfontoltságból, vagy óvatosságból érkezett-e az elismerés vagy az esetleges tisztelet. - Megtalálom majd a módját, hogy kifejezd a hálád, erre mérget vehetsz - húztam meghatározhatatlan mosolyra a szám. - Jó vadászatot, kisfarkas! - intettem búcsút neki, és elindultam vissza a város belsejefelé.
//Sajnálom, de nem indított meg a pite. XD De köszönöm szépen a játékot! ^^//
A mai napomat is egy jó kis bulival zártam le, ami ismét remekül alakult. Igaz egyedül mentem el rá, de no a tömegben nem is olyan gáz egyedül táncolni, nah meg az ember hamar talál magának párt. Ma azért nem ittam olyan sokat ahhoz, hogy ne tudjam hol vagyok, vagy ne állnék meg a saját lábamon. Viszont taxira a pénzem is elfogyott, így hazafelé a gyaloglást választom, ami amúgy sem zavar, sőt kimondottan jól esik a friss levegő. Az egyik utcában a magassarkúm kopogása mellé egy idegen cipő hangja is csatlakozik hátulról. Hosszú percekig nem csinálok semmit, majd kíváncsian egy rövidke pillanatra hátrapillantok. Nem túl biztató a pasas kinézete, így inkább meggyorsítom lépteimet, vagyis meggyorsítanám, ha szemből nem jelenne meg még két hasonló öltözékben lévő fickó, akik közül az egyik ki is tépi a kezeimből a táskám, majd tovább halad. Az értelmes lányok ilyenkor inkább elrohannának haza mit sem törődve a holmijaival, főleg ha nincs is nála pénz, de én nem tartozom ezekhez a lányokhoz, így azonnal meg is fordulok és leszólítom őket. -HÉ! Azonnal add vissza a táskámat!-Odatipegek hozzá, majd megpróbálom kirángatni a tulajdonomat a kezei fogságából, de mind hiába. Csak egy jót nevet a képembe, majd elkezd körülöttem járkálni, majd egy jó nagyot rá is csap a fenekemre, amire egy pofon a válaszom. -Ne érj hozzám! Kérem...-Nem tudom befejezni a mondatom mert én is megkapom a pofont, bár jóval erősebbet. Fel is hasad a szám tőle.
Az én mai napom azzal záródik – legalábbis azt hittem – hogy a munka és a gyakorlás után hazasétálok, és alszom pár órát. Persze mindig mikor rákészülök a pihenésre, akkor történik valami váratlan, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni, vagy amit nem lehet elnapolni. Egyenruhában vagyok, mert sem időm, sem kedvem nem volt átöltözni, hogy még egy váltás ruhában leizzadjak. Napi egy szett ruhát leamortizálni, vagy másnap felvehetetlenné koszolni éppen elég, azt hiszem. A mellett a bizonyos utca mellett is simán elsétálnék, amelyikben Masako-t éppen atrocitás éri, de meghallom a kétségbeesett „kérem!”-et, meg a röhögést, és mintha egy pofon is elcsattant volna… Nem kérdés, hogy elindulok a négyesfogat felé, és bár tudom, hogy baj van, azért elsőre megpróbálom komolyabb balhé nélkül felmérni a helyzetet. - Jó estét! Mi a probléma, Uraim? Mikor elég közel érek, már könnyen fel tudom mérni a helyzetet, és még a lányt is felismerem. A felrepedt, vérző szája alapján egyértelmű, hogy hosszú éjszakám lesz…
A pofon után a fickó vállon ragad és a falhoz ken, majd úgy néz mogorván pár centi távolságra rám, majd kioktat, hogy ki is ő és meg ne merjem pofozni még egyszer. Igazából sokkal ijesztőbb, mint ahogy ezt most elmesélem főleg, hogy a pasas arca tele van hegekkel, meg valami tetkó is felkúszik a nyakánál. Nah igen az ilyen embereket jobb kerülni. De én már csak ilyen vagyok. Ha nem keresném a bajt nem is tudnám mit csinálnék. Az ismerős hang hallatán meggyullad a remény lángja bennem, majd Jakere pillantok azokkal az igazi kis cuki kutya szemekkel. -Jack, Alex intézzétek el! Addig én elszórakozom ezzel a csibével!-Azzal a hajamnál fogva elkezd ráncigálni az egyik zsákutcába, majd a falhoz lök és többet nem is vár, azonnal megpróbálja letépni rólam a ruhákat. -Hé hagyjon engem békén!-Természetesen ahogy ilyenkor normális nem hagyom magam. Elkezdek rúgkapálni és próbálom ott ütni ahol csak érem, bár nem érek el vele túl sokat. Nem vagyok valami izomember, így meg se kottyan neki, egy masszázsnak talán jobban elmenne. Miután megunja, hogy ennyire ficánkolok, így inkább a földre lök és úgy próbálkozik tovább, bár így sem adom még fel, bár kezdem érezni, hogy ebből ha Jake nem segít nem jövök ki jól.
Látom, hogy a lány felismer, de vele most nem igazán érek rá foglalkozni, mert a fickók vagy be vannak lőve, vagy csak szimplán azt hiszik, hogyha hárman vannak, akkor nem kell félniük egy egyedül intézkedő rendőrtől. Most még nem tudom megakadályozni, hogy a nagyhangú fickó elrángassa Masako-t, mert a másik kettővel kell foglalkoznom. - Uraim, emeljék fel a kezüket, és adják meg magukat! Amennyiben ellenállást tanúsítanak, kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni… A szöveget unottan darálom, és ha valamelyiküknél lőfegyvert villanna, akkor én is pisztolyt rántok, és lőni fogok, a figyelmeztetés elhangzásával egy időben, miszerint dobja el, vagy lelövöm. Nem tökéletesen szabályszerű, de ennyi miatt nem akarok meghalni. Ha megadják magukat, akkor a tűzlétrához bilincselem őket. Ha egyik sem, akkor kénytelen leszek belemenni a bunyóba. Pechük van, náluk még kezdő őrzőként is gyorsabb és erősebb vagyok, és most a gyors és hatékony kiütésre hajtok. Jelen helyzetben nekem (esetleg két kés ellen is ) elég a gumibot. Legfeljebb pár karcolást szenvedhetek, egy-két zúzódást esetleg, és felrepedhet a szám, de mikor elindulok a sikátor felé, már fegyver van a kezemben, és két eszméletlen fickón lépek át. A sikátorhoz érve a felszólításomban már nyoma sincs semmi engedékenységnek sem. A parancs határozottan és durván csattan, tele van fenyegetéssel. - Engedje el a lányt, és emelje fel a kezét, vagy lelövöm… Három másodpercet kap…
Sok mindent nem hallok abból, ami "odakint" történik. Bár egy két hangot elkapva úgy vélem, hogy az a két fickó nem adja fel egykönnyen a bunyót, de nagy szerencsémre Jake ügyesebb volt náluk. Mint egy igaz filmben, ahol a jó fiú egyedül áll ki vagy 10 emberrel, akiknél mind van fegyver, de egyikük sem találja el, viszont a jófiú mindenkit egy lövésre megöl. Azt hiszem tényleg Ő lesz az én Hősöm, bármit is mondjon erre. Mind e közben én továbbra is próbálok harcolni a fickóval, bár kevesebb sikerrel mint Jake. A ruhámat valamennyire sikerült eltépnie, de még azért szerencsére nem vagyok mezítelen. Egyik pillanatban mikor elfeledkezik a kezemről gyorsan a fejéhez nyúlok és a hüvelykujjaimmal a szemeit kezdem el nyomni olyan erősen ahogy tudom. Úgy tűnik ez hatásos, de csak egy ideig, mert ököllel egy újabb "pofonnal" ajándékoz meg engem, amitől majdnem el is vesztem az eszméletem, de arra tényleg jó volt, hogy kissé lenyugodjak. Ezt gyorsan meg is próbálja kihasználni, de ekkor toppan be az én hősöm és már cselekszik is. Az izomagy abbahagyja a mozdulatát, majd hangosan felnevet. Olyan igaz gonosz kacajt. Majd egy gyors mozdulattal hirtelen előrántja a fegyverét és hátra fordulva már lő is egyet...
A két rám maradt fickó egyértelműen alárendeltje a harmadiknak. Nekik nincs komoly fegyverük sem, csak az egyiküknél villan meg egy pillangókés, de hamar kiderül, hogy nem képzett, és nem is igazán rutinos bunyósok. Valószínűleg mindig gyengébbeket vertek és bántalmaztak. Ösztönösen két oldalról támadtak rám, de nem elég ügyesek, és nem elég gyorsak. Elég rövid a küzdelem, legalábbis ahhoz képest, hogy két támadóval állok szemben. Egy könnyebb karcolást beszedtem a felkaromra, és felrepedt a szám, mikor a nagyobb darab szájon vágott, de semmi életveszélyes. A sikátor bejáratánál azonnal látom, hogy a fickó semmit nem fog feladni. Ahogy rám néz, már az elég bizonyosság. A fegyver csöve egyenesen a fickóra mutat, és a röhögés megerősít abban az elméletemben, hogy ennek van valami elmebetegsége, vagy csak eldurrant az agya. A mozdulata gyors, de hátrányban van velem szemben, nekem ugyanis csak a ravaszt kell meghúznom. A lövés eldörren, a golyó a fegyvert tartó keze oldalán, a kulcscsontja alatt kapja el, és a lapockájában akad el kifelé. A fickó elejti a fegyvert, és eldől a lövés erejétől, én pedig azonnal elindulok, és pár hosszú lépéssel odaérek melléjük. Először a fegyverét rúgom messzebb, aztán mivel felemeli a fejét, a következő mozdulattal izomból halántékom rúgom, ettől szerencsére elnyugszik végre. Mostmár foglalkozhatok a lánnyal… Gyorsan felmérem a ruháját, és megállapítom, hogy erőszakra még nem kerülhetett sor. - Súlyosan megsérültél? Leguggolok mellé, segítek neki felülni. Majd ha nagyjából összeszedte magát, erősítést, és mentőt hívok…
A fegyverdörrenésre felsikítok. Hirtelen azt hiszem, hogy én kapom a golyót, de pár másodperccel később mikor kinyitom a szemem rájövök, hogy nem. A fickó mellettem fekszik és ömlik belőle a vér. Ahogy tudok kezemmel picit arrébb lököm magam tőle, majd Jakere pillantok aki még egyet bele is rúg a fickóba. A kérdésre, csak megrázom kicsit a fejem, majd a segítségével fel is ülök. Még kell pár perc nekem, míg teljesen észhez térek. Még talán el is fogom magam sírni, de ez lehet, hogy most késni fog. -Köszi!-Először csak ennyit nyögök ki, majd a földön fekvőkre pillantok. -Meghaltak?-Mivel nem tudom, hogy hogyan intézte el a másik kettőt azt sem tudhatom, hogy élnek e még, bár igaz nem sajnálnám őket. Pont az ilyenekről beszéltem Jakenek a múltkor. -Nekem nem kell a mentő!....Jól vagyok!...Tényleg!-Na jó az arcom nagyon is fáj ott ahol megütött, de különben tényleg jól vagyok újabb lelki sérüléseimet eltekintve. -Miért mindig engem találnak meg az ilyen barmok? A homlokomra van írva, hogy könnyű préda vagy mi?-Nah igen jön a kiborulás majd a sírás. Szegény Jake nem akarom ezt a nyakára önteni. Talán jobb is inkább hazamenni, bár igaz aludni nem fogok tudni abban az üres lakásban. Most, hogy letépték rólam a kabátot és a ruhám sincs túl jó állapotban a hideg is megtalálja az útját, hogy befészkelje magát a bőröm alá, amitől rögtön libabőrös leszek és még didergés is kiül rajtam. -Basszus.....De hideg van!....Jake! Most már elhiszed, hogy te egy Hős vagy?-Egy aprócska mosolyt erőltetek az arcomra és úgy pillantok fel rá.
A sikoltásra megrezzenek, pedig számíthattam volna rá. Elvégre Masako cuki, ártatlan, és rózsaszín kis burokban élt eddig, legalábbis a múltkori beszélgetésünk alapján. Biztos, hogy most látja először, ahogy lelőnek valakit, és az a lábánál vérzik, mint egy leszúrt disznó… Én gonosz módon nem foglalkozom a békésen vérezgető fickóval, inkább segítek felülni Masakonak. Eddig sem volt rajta túl sok ruha, amennyire meg tudom állapítani, de a néhány perces közelharc eredményeként alig maradt belőle pár rongyos cafat. Elteszem a fegyvert, aztán rutinosan és gyorsan mérem fel a beszerzett zúzódásait, ahol hagyja, ott az ujjaimat is végigfuttatom a bőrén, csak hogy lássam, felszisszen-e az érintésre. Ha elhúzódik, vagy bepánikol az én kezemtől is, akkor békén hagyom. Egy ilyen támadás nagy trauma, és én is férfi vagyok… A kérdésére nemet intek a fejemmel. - Nem. Az első kettőt csak leütöttem, de ez sem kapott halálos sebet… A tiltakozásra sóhajtok egyet. - Lehet, hogy kell. Egyébként muszáj kijönniük, már csak emiatt a szar alak miatt is. – csak egy intés a kövezeten heverésző fickó felé, aztán folytatom - De jobb, ha megnéznek téged is… Ahogy folytatja, már sejtem, hogy közel az összeomlás. - Tulajdonképpen igen. Törékeny nő vagy, az ilyen fickóknak ez felhívás… Persze nem a te hibád. Látom, hogy reszket, amit nem is csodálok, elvégre majdnem teljesen meztelen ebben a megtépázott ruhában. Rajtam mindig van kabát, vagy vékony dzseki, mert a fegyvertokot takarnunk kell a lehetőségekhez mérten, ettől fogok megválni a javára. - Gyere… Segítek felállni. Csak óvatosan, aztán odaadom a kabátomat. Feltámogatom, aztán ha nagyjából stabilan áll, akkor leveszem a kabátom, és segítek neki belebújni. Nagyjából huszonpár centivel magasabb vagyok nála, úgyhogy az egyenruhámhoz tartozó kabát majdnem annyit takar, mint ameddig az eredetileg is rövid ruhája ért. Na jó, ez kis túlzás, de a célnak megfelel. A kabátzsebemből odaadom neki a zsebkendőmet, hogy letörölhesse a szájáról a vért. - Nem hős vagyok, csak zsaru...
A közeledésére nem húzódom el. Tudom, vagy legalább is remélem, hogy Ő nem olyan és most semmi olyat nem akar velem művelni. Teljesen nyugodtan hagyom neki, hogy megnézze a sérüléseimet. Mikor hozzájuk ér akaratlanul is felszisszenek szinte az összesnél. Tudom óvatos volt, de úgy tűnik ez is elég volt ahhoz, hogy fájdalmas legyen. Arra, hogy muszáj, hogy megnézzenek egy fáradt sóhajjal reagálok. Nincs semmi kedvem ebből ekkora nagy ügyet csinálni. Oké zsaru meg minden, de engem hagyjanak békén. Amúgy sem tudnak mit kezdeni ezekkel a sebekkel. Max kitisztítják, adnak egy krémet és csá. Remélem nem fognak annyit kérdezősködni. Legjobb az lenne, ha senkinek sem kellene elmondani. De ezt úgy sem értenék meg. Bízom benne, hogy hamar letudjuk ezt az egészet és haza mehetek. -Dehogynem az én hibám. Simán tovább mehettem volna. Úgy sincs túl sok érték a táskámban.-Nah meg már egyszer megtörtént ez, bár igaz ott egyedül volt, de el is érte célját. Abból tanulhattam volna azért. Egy újabb sóhaj, majd Jake támogatásával szépen felállok. -Köszönöm a segítséget és a kabátot is.-Mennyivel jobb így és milyen meleg. Igaz nem egy vastag anyag, de már ez is sokat segít rajtam. -Neked nem lehet semmi jót mondani? Igen zsaru vagy, de nem minden zsaru ilyen bátor és ügyes. Három emberrel is simán elbírtál. Nekem továbbra is Hős vagy. Kiröhöghetsz ezért vagy hülyének nézhetsz nem érdekel!-Közben meg is hallom a szirénék halk zenéjét. Hurrá, kezdődhet a műsor. -Ugye nem lesz hosszú ez az egész!?-Lehet, hogy lazán veszem, de belül továbbra is egész testemben remegek. Egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki sajnáljon és szomorú képet vágjon itt nekem. Majd valahogy ezen is túl leszek. Lehet hogy beletelik pár hétbe, de menni fog!
Kicsit meglep, hogy nem húzódik el az érintésem elől, de végülis mindenki másképp kezeli a sokkot. Tulajdonképpen olcsón megúszta. Másféltucat zúzódás, és egy felhasadt száj semmi ahhoz képest, hogy hárman is megerőszakolhatták volna. Úgy tűnik, agyrázkódása sincsen. A válaszán kicsit meglepődök, bár nem is tudom miért. A nők mindig össze vannak nőve a táskájukkal. - Hidd el, hogyha továbbmész, akkor is elkapnak. A kabátot eligazítom rajta, és bekapcsolom a fegyvertok biztosítópántját a pisztolyom fölött. - Igazán nincs mit. A kérdésére védekezőn felemelem a kezem. - De, lehet, csak nem érzem magam hősnek, elvégre ez a munkám… Nem nézlek hülyének. Remélem az a fajta hős lehetek, aki nem okoz csalódást később sem… A mentők és a rendőrautók szirénái nagyjából egyszerre közelednek, és hamarosan meg is érkezik egy jó nagy csapat. - Nem, nem lesz hosszú… Szédítően gyors lesz inkább. Két mentős rögtön a vérző fickóval kezd foglalkozni, a harmadik megnézi magának a két kómázó rosszfiút, aztán átadja őket a zsaruknak, akik viszont először körénk gyűlnek, hogy megtudják, mekkora kár esett az áldozatban és bennem, csak utána látnak munkához. A helyszínelő csinál pár fényképet, a többiek bepakolják a két leütött fickót az autóba, a mentősök a meglőtt rosszfiút csövezik be, és emelik be a mentőbe, aztán Masakot kísérik a kocsi hátuljához, és a nyitott ajtó takarásában a rendőrségi helyszínelő körbefényképezi a zúzódásait, ehhez ideiglenesen elkérik tőle a kabátomat, aztán visszaadják neki. Az egyik mentős ellenőrzi a sérüléseit, fertőtlenítő kendővel letörli az ajkát, és ad neki egy zacskó jeget, aztán újra rám bízzák, mert ehhez ragaszkodom. Sejtem, hogy most nem szeretne vallomást diktálni. Engem meg sem néznek, annyira nem újdonság már, hogy itt-ott van rajtam egy pár folt, vagy néhány csepp vér. A mentős csak vállon lapogat, és a kezembe nyom egy fertőtlenítő kendőt, aztán kérdés nélkül felhajtja az ingujjam, és adja a tetanusz-injekciót… Szerintem ez lassan reflex lesz nála, és ha összefutunk a kocsmában, akkor is ez lesz az első, akár van rá oka, akár nincs… Mire mindennel végeznek, megérkezik egy taxi is, és ahogy jött a tömeg, úgy tűnik el szirénázva, mi pedig újra ketten maradunk, illetve a taxissal együtt hárman. - Haza szeretnél menni, vagy esetleg valamelyik rokonodhoz, barátodhoz? Sejtem, hogy nem szívesen maradna egyedül.
Kezdőlap
//
