Morogtam, amikor próbálta elhúzni a fejem. Ne szakítsa félbe a szórakozásom senki, azért kifejezetten morcos vagyok. Meghallottam a fejemben szóló üzenetét, és egy állatias, nem túl lelkes hangot követően elengedtem, ujjaimat pedig durván kirántottam belőle. Az egész kezem a vérében úszott, csak úgy, mint az ő combjai. Marcus vérének a szagát lassan elnyomta, átvette Calla frissen kiömlő vére. A szemem már sárga volt, a bestiám a felszín alatt ólálkodott, ugrásra készen, de most ő sem gyilkolni akart, szimplán szadizni. - Igyekezz! - dörmögtem türelmetlenül.
Lustán kéjesen elmosolyodtam. Volt valami hideg vadállatias az egész játékban. ~ Igen, azt hiszem erre szükség volt... ~ Figyeltem, ahogy hátra lép, és minden mozdulatomban éreztem a kínt, az egész belsőm szinte lángolt a fájdalomtól. Nem voltam más csak 170 cm fájdalom és szenvedés... de nem igazán bántam a dolgot. Lusta már-már unatkozó mozdulatokkal húztam le a szerencsétlen pólómat. Ahol nem volt véres, ott elszakadt és már mosogatórongynak sem igazán lehetett használni. Könnyeden vállat vontam és ledobtam. A hófehér bőrömön irreálisan mutatott a vér, úgy néztem ki tőle, mint egy halott, pedig még éltem, nagyon is. - Nah gyere, hacsak nem játszanál inkább az elorzott játékoddal... - mondtam incselkedve és a fejem mögött összefűztem a karjaim. Ez nagyon öngyilkos dolog volt, de túl voltam azon, hogy érdekeljen a dolog. Igazából kezdtem oda jutni, hogy túl voltam én már mindenen. ~ Vajon meddig megyek el? Majd meglátjuk ő meddig bírja... ~
A szemem izzott, a vad, állatias morgás állandósult, a szemfogaim agyarakká nyúltak, a karmaimat se tudtam visszahúzni. Eluralkodott rajtam a szörnyeteg. Nem a farkas, ami bennem élt, ó, ugyan, ő jól nevelt volt, csak akkor jött, ha hívtam, én voltam a domináns. A szörnyeteg nem én voltam, hanem az, amit belém kényszerítettek, hosszú évtizedeken át vérmezőkön neveltek és mások szenvedésével tápláltak. E fölött nem volt hatalmam. Egy fikarcnyi sem, s csupán annyit tudtam róla, hogyha nem engedem, hogy kiélje magát, megőrülök. Az öcsém miatt bántam egyedül, a többi ember és farkas hidegen hagyott. A felhívásra torz mosolyra húztam a szám. Odaléptem hozzá, pár másodpercig a szemébe néztem, majd a szájába tettem a... "zsákmányom". - Szopd! - mordultam rá, majd lehajoltam, és durván egyik mellbimbójára haraptam. Nem voltam sem kíméletes, sem finom, de hát egyikünk sem romantikázni akart - nekem az amúgy sem ment volna, "sajnos" hiányoztam a suliból, amikor azt tanították. Egy két (alkalom adtán négy) lábon járó gyűlölet- és megvetésgóc voltam. Nekem pedig tökéletesen megfelelt így, akinek nem tetszik, öljön meg ha tud. Csak pár percig játszadoztam vele, én se vagyok időmilliomos. Záró mozzanatként egyetlen rántással letéptem a rózsaszín csúcsot, ha eddig nem lökött, vagy távolított el valahogy magától. Hátráltam tőle pár lépést. - Gondolom egyedül is hazatalálsz - nyaltam le a vért a számról. - Hm, egész finom.
Nos tisztázzunk valamit. Szeretem, ha bántanak, majdnem annyira, amennyire imádok bántani másokat. Viszont nem vagyok szub, nagyon, de nagyon nem. Az egy dolog, hogy a fájdalmat szeretem, azt viszont nagyon nem, ha úgy kezelnek, akár egy sexjátékszert. Nem érted mi a különbség? Nos nem gond, a káoszomban úgyis csak az érti a rendszert, aki maga is ebben a káoszban kénytelen élni. Amikor a számba nyomja azt a szart, nos akkor az egy bizonyos határomon felül van. Az ember a plüssállatokat is gyűjti, nem pedig dug velük... Amikor a számba nyomja ráharapok és szépen kettétépem, majd kiköpöm a földre azt a részét, ami a számban marad. Amikor a mellembe harapott a fájdalom kéje egy pillanatra elködösítette az agyam, de aztán amikor a szoknyám maradékával eltávolodott már magamnál voltam. Hűvös nyugalommal ráztam ki az aranyszínű tincseket az arcomból, majd elmosolyodtam, olyan hűvösen és kegyetlenül, ahogy mindig. - Ne aggódj, nem kell hazakísérned... Remélhetőleg nekem sem téged. - részemről ennyi voltam. Kellemesen zsibbadtam, ez elég lesz egy darabig. Jobban szerettem osztani a fájdalmat, de így is kitartok egy darabig. Nem zavart ha meztelenül kell mászkálnom a városba, nem voltam túlzottan szégyenlős, azonban ahhoz nem volt kedvem, hogy sikonyáljanak a hülye halandók. Villámgyorsan alakot váltottam tehát. Közben még figyeltem a fura figurát, akivel mostanában mintha folyton összefújt volna a szél. Majd komótosan megindultam hazafelé. Nem azt mondom, hogy nem fájt minden lépés... nem mondom, mert sajnáltam volna, ha nem fáj. A játéka darabjait meg majd vagy összeszedi a földről, vagy megelégszik azzal, ami a kezében maradt. Ez van, nem dugok plüssállatokkal.
Lassan közeleg a telihold, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy hová kellene mennem. Semmi helyismeretem nincs, annyit láttam a városból, amennyit szerencsém volt, akkor, amikor Betty-ék kocsijának a hátsó ülésén utaztam. De akkor is inkább az kötött le, hogy tényleg elmondhatatlanul vicces dolog kidugni a fejemet az ablakon, és lógatni a nyelvem! Csak az érzékeimre hagyatkozhatok, hogy rövid és rejtett utat találja az erdő felé, és lehetőleg hajnal előtt vissza is érjek. Nem venném a szívemre, ha Betty aggódna értem. Az már biztos, hogy amerre most ügetek,nem lesz járható út. Örülhetek, ha a saját szagomat követve visszatalálok a házunkhoz. Hmm, házunk... Nem tehetek róla, de már most úgy gondolok rá, mint egy falatnyi helyre, ami közös, és hozzám tartozik. A kék szemeim világítanak a sötétben, azon és a galléromon kívül semmi más nem látszik. Hála a közvilágítás hiányának... Ez a hely kényelmetlenül sötét, és elhagyatott, és talán ideje lenne már hazamenni, vagy legalább is irányt változtatni, mert ha erre haladok tovább, teljesen el fogok veszni. De még mielőtt megfordulnék, odakocogok a sikátor másik végéhez, a szemetes konténerekhez. A földön műanyag zsákokban hever minden, ami már nem fért bele a nagy fém bödönbe. Odalépek, megböködöm az orrommal, majd finom mozdulatokkal kapargatni kezdem. Nincs romlott étel szaga, ember szaga van. A zsák szétszakad, megadja magát még az én gyenge karmaimnak és, és akkor veszem észre, hogy tele van használt ruhákkal. Megijedek, felnyüszítek, és hirtelen ugrok hátrébb. Nem, ennyire még én sem vagyok nyámnyila, csak... Félek a jelektől. Kószálok, barangolok, felfedezek, és belebotlok egy tökéletes ruhadarabba. Előttem a lehetőség: visszaváltozhatok, felvehetem a ruhák valamelyikét, és elmehetek. Élhetek emberként. Talán helytelen dolgot teszek azzal, hogy házi kedvenckét tengődöm egy olyan lány mellett, aki imád. Persze, csak mint egy ebet. Leülök a fenekemre, és szomorú szemöldökrángatásokkal méregetem a kilógó textildarabokat. Halkan nyüszítek rájuk, mintha kétségbeesve kérném rajtuk számon, hogy beléjük botlottam.
Marcus Klein kezdett komolyan a bögyömbe kerülni. Mi az, hogy a farkas fia csak úgy felszívódik, he? Pf... Széltében-hosszában átfésültem a várost, de semmi. Persze az is lehet, hogy miután megtépte az O'Connor kölyköt, jobbnak látta legalább egy kis időre felszívódni. De miért pont azelőtt, hogy mancsra keríthettük volna Calebbel? Ünneprontó! Senki nem tanította meg neki, hogy nem szép dolog mások muriját ilyen csúnyán elcseszni? Alig várom, hogy Castor elé citálhassuk, aztán megkapjuk, ami marad belőle. Egyszerű ügynek tűnt, most mégis fejfájást okoz, az ilyentől pedig morcos leszek! Ez egyébként sem ritka nálam és nem nehéz elérni... Beesteledett, én pedig még mindig az utcákat jártam. Alig egy hónappal ezelőtt ezt még nem mertem volna, de amióta visszakaptam a farkasom, újra a régi voltam. Ráadásul már az erőmet is tudtam árnyékolni, igaz még mindig nem olyan jól, de nem is baj. Engem legalábbis nem zavart, legalább nem kellett attól tartanom, hogy mindenféle jött-ment tacskó belém köt, hogy rajtam próbálgassa, mekkora legény lett a beharapással. Az ilyeneket szívesen jobb létre téríteném. Zuhanyra vágytam, meg egy kis alvásra. Az eredménytelen napok mindig jobban leszívtak mind agyilag, mint fizikailag, mintha non-stop verekedtem volna. Elindultam egy szűk sikátor felé, hogy azon át levágjam az utat. Kicsit már elcsigázott voltam, de annyira azért nem, hogy ne halljam a halk szűkölést, és ne érezzem a farkasszagot. A másodperc tört részéig azt hittem, valódi farkas tévedt a városba, olyan kicsi volt az energiája. Fiatal volt, a százat biztosan nem érte még el. Érdekes volt a bundája: fekete, a nyaka körül fehér sávval. Kék szempár. Különös. Nagyon kevés olyan vérfarkassal találkoztam eddig, akinek a szeme nem változott sárgára az átalakulást követően. Zsebre tettem a kezem, és pár méterre tőle megálltam. Pár ruhával szemezett. - A szemétből akarsz ruházkodni? - kérdeztem köszönés, bemutatkozás meg egyebek helyett. Most nem volt kedvem hozzá, kövezzenek meg érte nyugodtan. - Kétségbe lehetsz esve. Jó, lehet, hogy csak nekem derogált volna, mindenesetre az biztos, hogy inkább szambáztam volna végig meztelenül a városon, minthogy kukabűzös ruhában flangáljak.
Amint megérzem magam mögött a közeledő idegent, lezsibbadok, de szó szerint. A mancsom földbe gyökerezik, pedig nagyon-nagyon szeretnék megfordulni és szemben állni vele, de képtelen vagyok rá. Megszólít, én pedig teljesen megmerevedek, és elnémulok. Lassan fordulok feléje, mert nem megy máshogy. Csak egy röpke pillanatra nézek bele a szemeibe, aztán szűkölve a betonra tekintek, és lekushadok. ~Nem, nem akarok a szemétből ruházkodni!~ - felelem neki nagy hirtelen, és még csak nem is hazudok. A kérdés az, hogy akarok-e ruházkodni,avagy sem - ~Esetleg a területeden vagyok? Bocsáss meg, nem akartam tolakodó lenni...~ Most már veszem a bátorságot arra, hogy megint ránézzek a világító kékségekkel, ami tele van kétségekkel. Egy költő veszett el bennem, csak kár, hogy jelen helyzetben ezzel nem vagyok előrébb. Megpróbálhatnék elsunnyogni mellette, mint aki itt se volt, de félek, hogy nem hagyná annyiban a távozásomat. ~Egy rövid csapást kerestem az erdőségek felé, de eltévedtem, azt hiszem. Haza kellene mennem...~ Avatom be ittlétem miértjébe, de nem mozdulok, nem merek. Sokkal nagyobb és sokkal erősebb, mint én. Egy rossz mozdulat, és Milo a mennybe megy. Félek az idegenektől, azt hiszem.
Milyen kis ijedős. Bár igaz, nem ajánlatos egy sokkal idősebbel és erősebbel szemben harciasnak tűnnie, mert az csúnyán visszaüthet... de még csak fenyegető se vagyok most. Oké, nem vagyok rózsás kedvemben, de azért gyilkolhatnékom se támadt. Ha olyanom akadna, úgyis emberen vagy erdei állaton élném ki. Esetleg Marcus Kleinon. Tettem felé egy lépést, mert azért valahol egy kicsit szemét vagyok, de nem kergettem el. Bár lehet, ehhez elég lett volna csúnyán néznem, és már iszkol is a több kilométeres körzetemből. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy okosan óvatos és alázatos, vagy farkashoz méltatlanul gyáva. - A területem? Nos... nem egészen. - Leguggoltam, így nagyjából szemmagasságban voltam vele, bár amilyen laposan kushadt, lehet hasra kellett volna dobnom magam ahhoz, hogy kicsikarjam a szemkontaktust. Miért volt az fontos? A lesunyt tekintetről nekem mindig a sunyi alakok ugrottak be, akik valamit állandó jelleggel forraltak az ember háta mögött. - Két falka területén vagy - közöltem a rideg valóságot. Valójába nem nagyon lehetett eldönteni, hol kezdőik a hegyiek területe és hol végződik a miénk. Két biztos pont volt: a síparadicsom és a hotel. - És a szagodból ítélve egyikhez sem tartozol. - Tuti nemrég érkezett, egy ilyen bundát már megjegyeztem volna, ha látom. - Mit akartál a ruhákkal? - biccentettem oldalra a fejem, amolyan farkasosan. Haza kellene mennie. Nosztalgikus, a kicsi James szokta ezt sipákolni, amikor éjjel kivittem magammal az utcára tekeregni. Folyton aggodalmaskodott, hogy észreveszik az eltűnésünk. - Hol laksz? - kérdeztem különösebb hangsúly nélkül, és közben tovább figyeltem a nem verbális közléseit. Totális behódolás és megadás egy szempillantás alatt egy vadidegen farkassal szemben...
Nem egészen? Most akkor igen, vagy nem? Jó, persze, gondolom, hogy minden bizonnyal van falkája, mint a rendes, normális vérfarkasnak, nem az olyan melléktermékeknek, mint amilyen én vagyok. Leguggol, érzem, hogy a szívem kissé hevesebb ütemre vált. A keze felé nyújtom a fejemet, nagyon lassan, hogy megszaglásszam, már csak megszokásból is, aztán gyorsan, mint a félénk kisgyerek, bele nyalok a tenyerébe. Kifejezem, hogy tudom, hogy ő a főnök, és ez ellen eszem ágában sincs akadékoskodni. Aztán nagyot szusszanok, és végre felnézek a szemébe. Valós elveszettséget láthat bennük, és egy csipetnyit az aggodalmamból. Két falka területén vagyok??? Úr Isten! Annyira meglepődöm a hír hallatán, hogy egyből kinyomom magam, és felülök. ~Micsoda? Kettőén? De én nem, én nem... Nem akarok senkit se megsérteni, csak az erdőbe akartam kijutni. Kérlek, ne vigyél az Alfád elé, jó?~ A mellső mancsaim izegnek-mozognak, ahogy az idegesség hirtelen újult erővel tör elő. Nem ismerem ezt a nőstényt, de a szeme sem áll jól. Talán elhiszi, hogy én ugyan nem akarok balhét, meg területet se akarok foglalni senkitől... ~Három hete vagyok itt...~ - nyalom meg az orromat - ~És a ruhák... A ruhákkal nem akartam semmit. Sőt... Csak megtaláltam őket, és... Rossz dolgokat juttattak eszembe, amikre nem szeretnék gondolni.~ Ennél óvatosabban nem tudom megfogalmazni az igazat anélkül, hogy túl sokat elárulnék. Van egy pont, ahol már hiába erőlködnék, de azt hiszem, hogy még nem akarja kiverni belőlem az utolsó részletet is. ~Nem tudom a címet.~ - vallom be őszintén - Azt tudom, hogy közel van hozzá egy McDonald's. Mindig érzem az olaj szagát. Kertes ház, zöldre van festve.~ Hirtelen elhallgatok, és hátra nézek a ruhákra. Most, hogy találkoztam ezzel a nősténnyel, egész biztos vagyok benne, hogy nem akarok elmenni Betty-éktől. De lehet, hogy holnapra megint felüti a fejét a lelépés gondolata. Fogalmam sincs. ~Remélem, arrafelé egyik falkának sem okozok gondot. Csak Teliholdkor szeretnék kimenni vadászni, de egyébként ki sem mozdulok.~
Három hete van itt, és csak most tudta meg tőlem, hogy mi a helyzet? Ez azért így nem egészen növeli a túlélési esélyeit, ennyire kölyök lenne még? Vagy ennyire elhanyagolta a beharapója? És érdekel ez engem egyáltalán? Jó, persze, olykor én is eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne, ha bemarnék valakit, vagy tyúkanyó módjára a szárnyaim alá vennék... de azért nem olyan sűrűn. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne tegyem - mondtam hűvösen, s összehúzott szemmel figyeltem, ahogy belenyalt a tenyerembe. Jó fiú. Félős, nem túl okos, de az ösztönei legalább rendben vannak. Nem tudja a címet se... Hogyan maradt eddig életben? Ha szerecséje van, anélkül visszatalál, hogy még valakibe bele ne botlana, aki ifjonc-tépő kedvében van. Nem ismeri a várost, nincs tisztában a helyi farkas viszonyokkal, és még azt is habozás nélkül kifecsegi, hogy körülbelül merre lakik. - De, gondot okozol. Így is több kóbor van a városban és a környékén, mint amennyi gond nélkül megtűrhető, és ők is vadásznak teliholdkor. Nekem édes mindegy, miféle ostobaságok miatt viszed vásárra a bőröd, de jobb ha tudod: itt addig egyáltalán nem vagy biztonságban, amíg egymagad kolbászolsz. - Akkor sem, ha csatlakozik valahova, de hát... - Egyedül élsz, vagy más farkassal, esetleg farkasokkal? - Kételkedtem benne, mert nem éreztem rajta más szörnyetegek nyomát, bár ki tudja, lehet tudná leplezni. Ez a kölyök furcsa volt nekem. Annyira különbözött tőlem és a legtöbb farkastól, akikkel idáig dolgom volt, hogy azt se tudtam igazán, hogyan álljak hozzá. Mindenesetre a felbukkanása kiűzte egy időre a gyermekét szétcincáló dög képét a fejemből. Legalább ennyire jó volt. Ez a hunyászkodó magatartás pedig annyiból megnyugtatott, hogy legalább nem piszkálta fel a farkasom, és nem provokált ki erőfitogtatást.
Mondjak egy jó okot...? Ajvé. Soha semmire nem volt jó okom eddig, és ez nem most fog megváltozni. Amikor legutóbb kiálltam magamért, az lett a vége, hogy itt kötöttem ki. Ha most megint elkezdem a gondolkodást, és végig pörgetem magamban a válaszlehetőségek igen rövid listáját, be kell látnom, hogy nincs olyan dolog, amivel meg tudnám nyerni magamnak. Az mégis miért hatná meg, hogy valaki hazavár, akit nem szeretnék (még) magára hagyni? Olyan hangosat nyelek, hogy kihallatszik, még az egyszerű, emberi fül számára is jól hallható. ~Hát...~ Kezdtem volna el nagy nehezen, de mire a a gondolkodási időm végére értem, ő már folytatta, és kijelentette, hogy gondot okozok. De én ugyan mivel? Azzal, hogy a füvön feküdve napozok, labdázom és nyulakat kergetek? Hát ez aztán igazán nagy probléma lehet mindkét falkának. Az utolsó kérdése az, ami még inkább pumpálásra készteti a véremet odabent. Úgy zubog, hogy szinte már hallom, és egyáltalán nem tetszik. Szeretném megmondani neki, hogy semmi köze hozzá, és különben is, ha más farkasokkal élnék, nem kódorognék teljesen egyedül idekint, de mélyen hallgatok inkább. Erőt veszek magamon, és lehajtott fejjel változom vissza emberi alakomba. Guggoló helyzetben vagyok, a lábujjamat nézem, a kezeimmel pedig a földön támaszkodok. Szusszanok egyet, egészen furcsa, hogy négy láb helyett kettővel kell beérnem, ráadásul az időjárás se javít a helyzetemen. Halk, erőtlen morranással egyenesedem fel, nem takargatom, amim van, és a tekintetem egészen határozottnak tűnik. - Nézd. Ez vagyok én. Ennyim van, amit itt látsz, semmivel sem több. És ez teljesen komoly... Egy alsóm sincs jelenleg, csak ez a test, és hatvannyolc év. Szerinted milyen bajt tudnék én okozni bárkinek? - kissé megered a nyelvem, ennek ellenére a szemem szomorú, a hangom pedig dacosan kétségbe esett - Nem tudok neked jó okot mondani arra, hogy ne vigyél el. De ha elviszel, tudnod kell, hogy én nem vagyok sem veszélyforrás, sem segítség. Nem értek semmihez, a Klánom kiközösített, mert nem tartottam be a szabályaikat, és kidobtak az út mentén. És most egy... most egy... Na igen, most jön a kellemetlenebb rész. El is kapom a nőstényről a tekintetemet, zavartan keresem a megfelelő kifejezést arra, hogy hol is élek, és ott mit csinálok. Még nem hallottam nevetni ezt a nőt idáig, de ennek ellenére máris hallom a kacaját a fejemben. - Egy ember házában élek. Befogadtak, amíg nem tudok talpra állni. Nem tudnak rólam semmit, esküszöm! Szabadkozom egyből, a légzésem felgyorsul, a tekintetemben pedig a rémület villan át. Miért kellett nekem megállni annál a szerencsétlen ruhakupacnál? Miért nem tudtam egyből megfordulni, és követve a szagomat hazanyargalni? Mekkora egy pancser vagyok...
Hogy is mondják? Kibújt a szög a zsákból? Ja, asszem valahogy így. A kisfickó emberré változott, ezzel annyiból lepett meg, hogy az eddigi félős-szégyenlős viselkedéséből kiindulva nem számítottam ilyesmire. Hiába, a három és fél évszázad sem tudja mindenre felkészíteni a farkas lányát, így viszont kénytelen voltam én is felállni - tudod kinek hiányzott, hogy a fütykösével szemezzen... Jó, biztos volt olyan, de én jelenleg nem voltam olyan kedvemben. Hallgattam a magyarázatát, a meséjét, és közben a tekintetét fürkésztem. Tényleg olyan volt, mint egy útszélre hajított kiskutya. Nagy kár, hogy ez nem éppen farkashoz méltó. De... hogy a fészkes fittyfenés füttyösbe lehet így nézni? HOGYAN!? Francba már, ha így folytatja, a végén megizzaszt, pedig csak egy nyavalyás kis földönfutó renegát! Embereknél lakik. Ezek után gondolom helyes a feltételezésem, hogy farkasként, vagyis öleb lett. Megfeszültem, és egy halk, nemtetsző morranás tört fel belőlem, s mielőtt még felfoghattam volna, hogy mit csinálok, vagy ő reagálhatott volna, elkaptam a torkát. Chulyin halkan suttogott, éreztem, hogy rohamos sebességgel csappanni kezdett bennem az indulat, a szorításom pedig finomabb lett. Ennyit engedtem a szellemnek, de a fiút továbbra sem eresztettem. - Öleb! - köptem a szót, a szemem pedig egy pillanatra sárgán villant, de semmi egyéb nem mutatkozott meg a bestiámból. - Talpra állsz? Mégis hogyan, ha? Úgy, hogy engedelmes kuvaszt játszol, és egy hátsókertben futkosol? Pincsi! - Se ruhája, se tartása, se büszkesége, se ereje, se semmije... - Komolyan azt hiszed, hogy egyedül lesz bármi esélyed nem arra, hogy a saját lábadra állj, hanem arra, hogy megéld itt a második holdtöltédet? - Elengedtem. - Ne légy ostoba, és ne csinálj úgy, mint aki eddig nem élt farkasok között!
Amikor a torkom felé nyúl, én ösztönösen hunyom le a szemeimet, és hagytam, hogy tegye, amit jónak lát. Nem fogok ellenkezni, se visítani. Ha kibelez,kibelez, ha nem - akkor nem. De tévedtem, mert nem nevetett ki. Helyette csak megalázott, és be ellett látnom, hogy igaza van. Egy öleb vagyok. De nekem ez nem szégyen. Én nem érzem annak. Ismerem a farkastörvényeket, tisztában voltam azzal, hogy milyen reakciót váltok ki majd az első olyan farkasból, aki megtudja a történetemet. Amikor már nem kapok levegőt, felnyitom a szemem, de nem nézek rá, hanem az eget kutatom, valahol a háztető felett. Addig nem fogok tudni beszélni, amíg el nem enged... Kissé rám jön a köhögés, de szerencsére épp időben enged el. Térdre esek a földön, és megborzongok. Nyelek, de még mindig érzem a keze nyomát a torkomon, és régi emlékek jutnak eszembe. Négykézláb nézek fel rá, a nyakam húsa húzódik, de én ezt egyáltalán nem bánom. Ha valamit, akkor a fájdalmat remekül tűröm. - Idáig is egyedül jöttem el - felköhögtem, aztán feltápászkodtam - De megengeded, hogy én is kérdezzek valamit? Érdeklődtem kíváncsi tekintettel. Nyoma sem volt se sértettségnek, se haragnak az iménti jelenetért. - Mit érdekel téged, hogy ha holnap meghalok? Azt mondtad, hogy már most gondot okozok... Akkor meg nem mindegy? Engedj távoznom, és ígérem, hogy nem hallasz felőlem soha többet. Csak állok, pislogok és várok. Az én arcom akkor is kedvesnek és gondtalannak tűnik, ha a legnagyobb bánat éget belülről. Ez most sem volt másképp. Ellenben ennek a nősténynek a tekintete zord volt, ijesztő és cseppet sem barátságos. Én ennek ellenére bíztam abban, hogy benne is lakik valahol érző lélek. Még akkor is, ha nagyon mélyen... - Kérlek... Engem várnak! - nem várom el, hogy megértse, hogy miféle érzelmi kapocs alakult ki az öleb és a gazdája között. Én ezt a formáját választottam a szeretetnek, de talán lassan rá kellene döbbennem, hogy vannak, akik magát a fogalmat még hírből sem ismerik. Sajnálom őket...
Figyeltem, ahogy köhécselve összeszedte magát. Vártam volna valamiféle neheztelést, legalább egy rosszalló, vagy sértett pillantást, de egyiket se kaptam. Ez a kölyök naaaaagyon furcsa. Csak nézett nagy, kék bociszemekkel, és elérte, hogy egy hangyaszarnyit rosszul érezzem magam amiatt, amit az előbb tettem. Csupasz volt. Nem csak fizikailag. Tényleg az volt, amit látni engedett magából, se több, se kevesebb, s ettől már-már szívfájdítóan sebezhetőnek tűnt. Bolond. A hozzáhasonlók halnak legkorábban. - Csak tessék - biccentettem, csípőre tettem a kezem és vártam, mégis mit akarhat tudni. Meg kéne jegyeznem, hogy nem éppen kifizetődő ha kíváncsi vagyok. Vállat vontam. - Sose csíptem az értelmetlen halált. Ha van rá lehetőség, el kell kerülni, hacsak nem akarod mindenáron hullazsákban végezni. - Mert abban fogja. Sok olyan farkas akad, akit nem érdekel, hogy ártalmatlan vagy, széttépnek és megölnek, mert éppen ahhoz szottyant kedvük. Nem kell indítékot keresni, mert az nincs. - Azt mondtad, egyedül jutottál el eddig - elővettem a cigarettám, és rágyújtottam. - Akkor talán mégis van benned valami, nem gondolod? Nem akartam világot megváltani vele, egyszerűen nem értettem és talán nem is tudtam elviselni az ilyen alázatos jellemeket. Egy kis dac, vagy valami... csak egy morzsányival szánjon meg! De miért is? Utána talán keblemre ölelném? Haha, vicces is lenne. - Ennyire jó kutyának lenni? - kérdeztem csendesen, fogam között a bagóval. - Pitizni, nálad sokkal gyengébbek kénének-kedvének eleget tenni?
Én kevés vagyok ahhoz, hogy részese legyek bármiféle harcnak. Ha nagyon kell, akkor meg tudom védeni magam, és harcolok, de erre általában nem szokott sor kerülni. Nem azért mert kimondottan gyáva vagyok, azt hiszem. Azért tudom, hogy nem vagyok az, mert pár hete ellenszegültem a Klánom legvastagbetűsebb szabályának. Ha ezt meg mertem tenni, nem lehetek gyáva. Persze, annak is rossz vége lett... - Ha van is valami, az sem sok. Egy fertő vagyok, a saját, szennyes véremmel mocskoltam be a Klánt... - hajtottam fejet sóhajtva - Ez van. Egyszer akartam megmutatni, hogy van bennem valami, és ennek köszönhetően vagyok most itt. Megvonom a vállam, és kerülve a nő tekintetét, a ruhás zsák mellé lépek, ha csak nem fog le. Ő most úgyis el van foglalva a cigarettával. Azért a kérdésének a hangnemére kissé megfeszültem odabent. Megálltam a mozdulatban,de rögvest nyúltam is tovább, nem zavartatva magamat. - Nos, nem kell pitiznem. Sem kiszolgálnom senkit. Sőt, mondhatom, hogy el vagyok kényeztetve. - válogatásba kezdek a göncök között - De el akarok jönni... Tényleg. Ezért gubbasztottam a ruháknál, de... Nem megy. Kötődöm oda. Nélkülük lehet, hogy már nem élnék. Újabb váll rándítás, és közben már egy elnyűtt fehér póló és egy sötétkék nadrág van rajtam. Mikor elkészülök, megnyalom a szám szélét. - Te meg én... Nagyon különbözünk. De ez benne a szép... Én nem kérem, hogy érts meg - tárom szét a karijaimat - Csak fogadd el. Én meg elfogadom azt, hogy szerinted szégyenletes dolgot művelek.
Tovább pöfékeltem, s miközben beszélt, keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. Az önbecsülése nem lett túl magasra polcolva, tényleg nem egy harcos típus... nagyon nem. - Te is így látod? Vagy csak ők mondták? - Erre a kérdésre tettem fel a továbbiakat. A választól függött minden. Elkezdte felvenni a ruhákat, amik a szemét között voltak. Nem grimaszoltam, nem vágtam lenéző képet, kissé még érdektelen és közönyös is voltam. Éreztem és láttam, hogy egy pillanatra megfeszült, végre valami kis reakció, ami nem a belenyugvását tükrözte! Kötődött. Azt hiszem, azok közül, amit eddig megtudtam róla, ez volt az első dolog, amit megértettem. Farkasként - de még hajdanán emberként is - nem volt ismeretlen a ragaszkodás érzése, az viszont már más kérdés, hogy ezért mivel kellett fizetnem. Vajon ő ennyi farkastól hemzsegő városban eléggé észrevétlen tud maradni ahhoz, hogy ne akarják majd szétkapni sem őt, sem a családot, ami befogadta? Tény, hogy nem nagy ellenfél, de sok a beteg állat. Oké, és én ezzel mit foglalkozok? Rohadtul nem az én ügyem. - Tudod, szinte sajnálom, hogy nem ilyen megalkuvó minden farkas - mondtam eltűnődve. - Sokszor jól jönne, ha több olyan gondolkodású farkas lenne, mint te. Igen, a farkas azért hangsúlyos, mert hiába a cuki kis feje, a nagy bociszem, ő akkor is... feladta a büszkeségét, ami számomra felfoghatatlan volt. Lehet, hogy nekem meg túl sok jutott belőle, aláírom, de... ez akkor is rohadt messze állt tőlem, így nagyon megérteni, elfogadni se tudtam. Már csak egy valami érdekelt. - Ha esélyt kapnál, hátszelet, élnél vele? Ezt most mindenre értettem: a talpra állásra, arra, hogy méltósága legyen, hogy ne kelljen tényleg kóbor kutyát játszania. Nem az érdekelt, hogy akart-e harcolni, mert azt legfeljebb akkor tette volna szerintem, ha tényleg nagyon szorul a hurok a nyaka körül. Arra voltam kíváncsi, van-e benne küzdőszellem és mekkora. És hogy miért érdekelt? Egyszerű: még nem találkoztam ilyen vérfarkassal, nekem kuriózum volt. Leopold sem a heves vérmérsékletéről volt híres, de jóval karakánabb ennél a fiúnál.
Az, hogy én mit látok, és hogy mi a valóság: nem fontos. Már nem csinálhatom vissza, és ha elviekben nekem lenne igazam, az akkor sem jelentene semmit. A szabály, ha hülyeség is -, de szabály. És mivel számomra mindig is mondhatni természetes dolog volt, hogy így működnek a dolgok, ezért nem gondolom azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik megbüntettek, és az utcára dobtak. - Megszegtem a legalapvetőbb szabályt. Gyenge voltam ahhoz, hogy átadjam a Gallért. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy én mit gondolok. Egyébként sem tetszik nekem, hogy ennyit kérdez. Ha bántani akar, ha el akar vinni az Alfájához, akkor miért nem teszi meg? Miért érdeklem én egyáltalán? Csak el akarok menni innen... - De ha az emberi erkölcsöt vesszük alapul, akkor nem hiszem, hogy hibát követtem volna el... - komorodok el tűnődve, ahogy eszembe jut, mit tettem a lánnyal, és hogy Charlotte mit tett velem annyi éjjen át - Hehe, különben is - legyintek és nevetek zavartan - csak egy sznob banda volt. Jobb nekem így. Mutatok végig a szegényes, éppen kukázott öltözeten, de a pillanatnyi beálló csendbe belekordul a gyomrom, amit jelen pillanatban nem tudok értékelni. Inkább kínos. Az első, megalkuvós megjegyzésére kissé felcsillan a szemem, ám a folytatás újfent lelomboz. De, képzelje el, én is farkas vagyok, engem is hív a Telihold, engem is elfog a vérszomj. De én nem vagyok képes harcolni, és büszkeséggel dobálózni. Ehhez én kevés vagyok. Már ahhoz is nagyon sok kell, hogy valakivel kiabálni tudjak, nem hogy nekiugrani... Kérdésére "kutyásan" döntöm oldalra a fejem, és ráncolom meg a homlokom kissé. Tényleg sok időt töltök házi kedvencként, most érzem csak, hogy a gesztusaimba mennyire átivódott a dolog. Sokáig nem válaszolok, mert próbálom értelmezni a kérdését. Majd megköszörülöm a torkomat, és igyekszem valami olyat válaszolni, ami nem készteti arra, hogy megint fojtogatni kezdjen. - Ha bármihez is szükségem lenne hátszélre, az az hogy emberként odaálljak a "gazdám" elé... - hangsúlyozom a szót az ő stílusában - Minden további tőle függ. Nem akarom egyedül hagyni. Ő gondoskodik rólam, büntet, szeret... - ha a kontextus engedné, talán a Mester szót kellene használnom - Többet nem tudok mondani... És mivel félek attól, hogy nem lesz számára kielégítő a válaszom, már az utolsó mondatom közben elkezdek lassan hátrálni tőle, egészen addig, amíg az egyik szemetes konténernek nem vágódik a gerincem. Pazar.
Rá akartam vágni, hogy nem, rohadtul nem mindegy, mit gondol, mert az az,a mi igazán fontos, mások le vannak messze magasról szarva. De kivártam a folytatást, s az már merőben jobban tetszett. A cigit közben elszívtam, a bakancsom talpán elnyomtam és a szemetesbe hajítottam a leégett csikket. Valójában nem tudtam, minek bagózok, amikor kifejezetten utáltam a füstszagot. Enyhe mazochizmus? Talán... Méregettem a srácot, a szavait ízlelgettem és igyekeztem a megfelelő kategóriába besorolni. Nyámnyila? Mihaszna? Mimóza? Talán egyszerre mindegyik és egyik sem, inkább... szelíd. Az én nézőpontom alapján ez nem túl pozitív megítélés, de azt alá kell írnom, hogy valószínűleg én is megúsztam volna sok-sok galibát, ha a lobbanékony, agresszív mivoltom helyett inkább szelídebb és valamivel kezesebb vagyok. De mindegy, nem bántam, amit meg sajnáltam, azért sem magamat okoltam. Voltam annyira arrogáns, hogy úgy gondoljam, ennyi idősen, ekkora erővel megengedhettem magamnak, hogy másokat okoljak. Éhes volt. Akkor most jól van tartva, vagy sem? Észrevettem a "gazdám" hangsúlyát. Nehéz is lett volna figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor az eddigiek alapján tudtam, hogy ez az ő szemében cseppet sem elítélendő. A büntetnél viszont felmordultam. Mi az, hogy egy egyszerű, gyenge, semmi kis ember megbüntet egy vérfarkast!? Legyen az akármennyire is szub. Nekem már az is derogált és szégyenfolt volt, hogy évekkel ezelőtt azok az őrzők elkaptak Washingtonban! - És te hagyod - értettem az egészre, kérdő hangsúly nélkül. Sose fogom megérteni ezt a hozzáállást. Baromi távol áll tőlem, de tény, hogy addig elfogadhatom, amíg nem az én részemről vár el bárki is ilyesmit. - Érdekes a világképed - mondtam félig komolyan, félig gúnyosan. - Nem kell félned - folytattam, amikor nekiment egy konténernek, és megéreztem rajta az ijedtséget. - Ma nem fogok ölni, abban pedig semmi kihívást vagy dicsőséget nem látok, hogy egy ilyen fiatal farkast szétkapjak. Kicsit se lehet engem jótétléleknek nevezni, de vannak bizonyos alapelveim - igen, még nekem is -, amikhez azért tartom magam. Az egyik az, hogy velem egy súlycsoportban lévőt keresek, ha feszültséget akarok levezetni. Aprónépet legfeljebb parancsra terrorizálok, vagy ha nekem akkora mértékben keresztbe tettek, elárultak. Egyébként nem nagyon foglalkozom velük. - Érdekel még, hogyan juthatsz gyorsan az erdőbe?
- Nem hagyom, mert nincs mit. Vonok vállat, hiába mordul fel. Soha egy rossz szót nem kaptam még se Betty-től, sem pedig a családtagjaitól. Jó, ez nyilván annak köszönhető, hogy nem vagyok igazi kutya, és mindig pontosan tudom, hogy mit várnak el tőlem. Nem végzem a dolgom rossz helyre, nem rágok szét semmit, amiért tudom, hogy egy kutya büntetést kapna... Szub természet ide, vagy oda, azért kicsit elhúzom a számat az okfejtésére, hogy miért nem fog bántani, vagy megölni. Igen, tudom, hogy selejtes vagyok, elégszer vágták már a fejemhez, és elégszer fejezte ki már ez a nőstény is. Az utolsó kérdésére azonban önkéntelenül is felcsillan a szemem, aztán kicsit meg is ütközök a dolgon, ennek ellenére tisztelettudóan válaszolok. - Ha megtennéd, hogy útba igazítasz, azért nagyon hálás lennék. A hálámmal nyilván semmire sem megy, de többet nem adhatok. Szóval remélem, hogy értékeli a gesztust, ennek ellenére nem állom meg, hogy ne fűzzek még hozzá egy óvatos véleményt. - Benned is megvan a jó. Ennyit mondok, és nem többet, mert már lehet, hogy ennyiért is kapok egy taslit. Ennek ellenére tudom, hogy az ilyen embereket, farkasokat az ehhez hasonló megjegyzésekkel ki lehet zökkenteni, meg lehet lepni. Mert bár félelmet ébresztenek a magam fajtában, pont arra nem számítanak, hogy ilyesmivel fordulnak majd feléjük. Ha elindul, és mutatja az utat, én egy lépéssel mögötte lemaradva követem őt. - Megtudhatom a nevedet? Én Jamie vagyok. Szólok neki oda kedves érdeklődéssel. Bár szerinte mindent túl könnyen elárulok magamról, azért egy név még nem a világ vége, és talán ő is hajlandó lesz válaszolni. Nekem úgy is jó, hogy csendben ballagunk, de nem zárkózom el valamiféle beszélgetés előle sem.
Ez a kölyök... nekem még mindig nagyon fura. Fogalmam sincs, hogy ilyen jellemmel és hozzáállással meddig lehet húzni, nem is akarnám kipróbálni, de arra azért kíváncsi vagyok, ő meddig fogja húzni. Hm, sejtettem, hogy hálás lenne. Sóhajtottam, zsebre tettem a kezem, majd intettem neki, hogy kövessen, és elindultam arra, amerről jöttem. Ezzel meglesz a napi jó cselekedetem, higgadt is vagyok, Chulyinnak egy szava nem lehetett, igazán jó kislány voltam. Eltekintve attól a nyakszorongatástól, de hát nem öltem meg, és szemmel láthatóan nagy lelki sérülést sem okoztam. A bennem is megvan a jó dumájára felnevettem. Reflex volt. - Így szoktál csajozni? - pillantottam rá a szemem sarkából. - Tudom, hogy nem vagyok egy elvetemült szörnyeteg, de köszönöm a megerősítést. Bár akadt, hogy úgy gondoltam, jobb lenne érzéketlen dögnek lenni, akkor nem érdekelne senki és semmi, és James már rééég nem élne. Elég volt csak rá gondolnom, már fölment bennem a pumpa. A kis fickó viszont annyira más volt, mint ő, hogy hamar kizökkentett a gyilkos gondolataim közül. Már-már ijesztően nyílt. - Mika - feleltem kurtán, miközben kényelmes tempóban ballagtunk, s mivel úgyse volt most jobb dolgom, hát beszéltettem kicsit. - Hogyan és honnan kerültél ide? - kérdeztem, majd a levegőbe szimatoltam, de nem éreztem senkit sem a közelben. Kicsit sajnáltam, de úgy tűnik, ma a farkasom nem élheti ki magát.
- Hehe... Nem. Általában a domináns és perverz nőstények szoktak felszedni engem. Nevetek fel haloványan és kissé lemondóan, miközben megvakarom a tarkóm átmeneti zavaromban. Mert bármennyire is hangzott kegyetlennek, én minden egyes pillanatát élveztem a Teremtőm beteges, olykor gyomorforgató játékainak, de ha egy mód van rá, akkor ebbe nem avatom be Mikát. Így is elég mélyen vagyok, nem kell tovább ásnom a gödröt. Vagy vágnom a fát. Mindegy. A kérdésére aztán némán ballagok, és igyekszem remegő hang nélkül felsóhajtani. Végül is, a múlt az múlt, megtörtént, és Mika már így is többet tud rólam, mint azt ő szerette volna. - Sitkából. Az egy sziget város, Alaszka déli részén, közel az Államokhoz. Ott születtem, ott éltem. Aztán a Teremtőm, Charlotte beharapott, és... Nem tudom, hogy a ti Klánotokban milyen szabályok érvényesek, de nálunk minden kölyök meghalt, aki nem örökölte a Fehér Gallért... A Teremtőjüket pedig elűzték. Szóval minden farkasnak ugyan úgy kellett kinéznie, mint ahogy engem láttál. - utalok a nagy találkozásunk első perceire, és a kezemmel még körbe is rajzolom a mellkasomon a Gallér vonalát. - Ott mindenki sznob volt, befolyásos, én meg egy szegény gyerek, aki azért lett farkas, hogy a Teremtője vágyait kielégítse. Meg akartam mutatni, hogy én is érek valamit, ezért beharaptam egy lányt - persze nem örökölt tőlem semmit. Őt megölték, engem félholtra vertek, bedobtak egy furgonba és a közeli erdőben kidobtak. Ennyi volt a nagy történetem. - És te? Nem tűnsz ide valósinak... Már csak a bőrszíne alapján sem. Na meg persze, az öreg farkasok általában sokat költözködnek, ha jól tudom.
Ránéztem. Szóval játékszer volt. Vagy még mindig az? Nem, most öleb... Mondjuk az, hogy eddig hogyan kezelték legalább valamiféle magyarázat arra, mitől ilyen alázatos, beletörődő és meghunyászkodó. Ilyen tekintetben sokkal szerencsésebb vagyok, velem ilyet nem tettek - az is igaz, hogy aki megpróbálta, nagyon megjárta. Igaz eleinte Leopold miatt. Mindig kiállt értem, ami ugyan sértette némiképp a büszkeségem, de hát amíg meg nem erősödtem, szükségem volt a védelmére. Úgy tűnik, Jamie mellett nem állt ilyen. Ahogy mesélni kezd, a sejtésem csak megerősítést nyert, s valahol még sajnáltam is őt. Ha velem valami szar történt, azt egyértelműen magamnak köszönhettem - kivéve ha James keze volt a dologban -, de ő tipikus áldozattípus volt, akivel csak azért történtek ezek a dolgok, mert túl szelíd. Az egy picit meglepett az eddigiek alapján, hogy a bizonyítási vágya miatt tették ki végül. Talán mégsem olyan elveszett, mint elsőre tűnt? - Klán, fehér gallér, sznob banda - ingattam a fejem, és egy félig vidám, félig gonosz vigyor jelent meg az arcomon. - Micsoda mázli nekik is, meg nekem is, hogy még nem találkoztunk! - Valószínűleg az első évem után kinyírtak volna. Nem, be se vesznek, az biztos! Vagy ha igen, akkor vagy az előbbi este következik be, vagy én léptem volna le pár hét után. - Nem is vagyok az - feleltem, majd egy darabig eltűnődtem azon, meséljek-e magamról. Aztán úgy döntöttem, miért ne. Valójában semmi titkolnivalóm nem akadt, Jamest leszámítva ellenségem se volt még itt, aki meg esetleg utánam jön, csak tessék, tárt karokkal várom. Emellett az a drága Chulyin is nógatta a dumálást. Idegesítő vénség! - Jóval délebbről származom, sokáig New Orleansban éltem a beharapómmal, és a falkájával. A legtöbb helyen falkának, nem klánnak hívjuk a csoportosulásokat. Utána Washingtonban éltünk, ott... volt egy kis zűr. - Elmondjam, ne mondjam? Elmúlt, rég volt, és talán nem is árt, ha ilyenről is hall. Nem tűnik nagy világjárónak, a történetéből sem ez jött le. - A vérvonaltestvérem elárult, átadott az ottani őrzőknek, akik három évre elvették a farkasom. Elég zabos vagyok miatta, ezért is jöttem ide. A tesóm itt leledzik, őt akarom megszorongatni, ha végre elődugja a pofáját. Kiértünk egy forgalmas főúthoz. Már eléggé a város széle felé jártunk, ez az út csatlakozott az Anchorage-be vezető autópályához. - Meddig tervezed, hogy itt maradsz? - kérdezősködtem ismét. Érdekelt, mennyire tervez előre, és hogy egyáltalán mit.
Csak elhúzom a számat, és a meztelen lábamat nézem, amikor a Klánomról beszél. Ennek ellenére igaza van, valóban egy sznob banda. Ezért is kényszerültem bele ebbe az egészbe, mert nekem soha nem volt pénzem, vagy hatalmam, ami az ő igényeiket szolgálta. Azt viszont jól tippeltem, hogy nem idevalósi. Ettől kicsit büszkének érzem magam, amiért sikerült eltalálnom valamit. Ahogy mesélni kezd, ráemelem a tekintetem, és nem is veszem le róla, ahogy a történetét hallgatom. Ahogy egyre halad előre a történetben, a szemeim egyre inkább csodálkozva elkerekednek, mígnem a szám is néma "ó"-ra nyílik. Elvették a farkasát? - Wow... - suttogtam halkan - Akarom mondani... Szóval... Nem úgy wow. Nagyon sajnálom. El sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor ennyi év után megfosztanak a farkasodtól. Ahogy belegondoltam, hogy mi lenne velem most a farkas nélkül, megborzongtam, de lehet, hogy csak a hideg teszi. Ennyi ruhában, ilyenkor, emberi alakban nincs olyan jó idő, mint amikor vastag, dús bundában töltöm az időmet. - Nem tudom, igazából... Még nem gondolkodtam. I-illetve gondolkodtam, csak közbe jött pár dolog... - most jött el az ideje, hogy levegyem róla a tekintetem. Ekkor tűnik fel az is, hogy rengeteget haladtunk már. - Megszerettem azt a lányt, akinél lakok... Szerinted... Lehetséges lenne... Vagy... Szerinted elmondhatom neki, hogy mi vagyok? A kérdés bátortalan, és ahogy kimondom, már nagyobb hülyeségnek tűnik, mint kimondatlanul volt a gondolataim között. El is szomorodom hirtelen, és bánom, hogy feltettem a kérdést. - Egyszer úgy is le kell mondanom róla. A kutyák nem élnek évszázadokig. Majd nézhetem, ahogy szerelmes lesz, a helyemre más fekszik majd az ágyában, megházasodik...~És akkor már nem én leszek a legfontosabb neki...~ De ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Aztán hirtelen megállok, nem vagyok hajlandó tovább menni. Keserűséget érzek, a kezeim ökölbe szorulnak, és egy nagy szusszanás után emelem fel a tekintetemet. - Szerinted... Ha eljön az ideje... Hol kaphatnék munkát?
Wow... hát ja, így is lehet mondani... - Szar ügy volt - bólintottam. - Olyan érzés, mint amikor... - kerestem a megfelelő szavakat, de ezt nem lehetett érzésem szerint pontosan megfogalmazni, nem is tudom miért erőlködtem. Talán mert erről nem beszéltem még (elég gáz dolog, nem is csoda), de mintha beszédkényszerem lenne a közelében. - Mintha félig megölnének. Elveszett vagy, nem tudod, mihez kezdj, félsz. Nem vagy ember, de farkas sem, teljesen védtelenné válsz egyik pillanatról a másikra... kiszolgáltatottá. És nem tudsz hozzászokni, mert folyamatosan ott zakatol a fejedben, hogy ez csak átmeneti állapot. Fujj de gusztustalanul szar volt ez a három év! Kifejezetten örültem, amikor újból rá terelődött a beszédtéma, és az ő jövője, nem az én múltam volt terítéken. Rettenetesen bizonytalan, bár úgy tűnik, az elképzelései azért biztos alapokon... nem, inkább vágyakon állnak. Aztán jött a borús jövőkép, ami ellen nem tudtam beszélni, mert biza ez így van. Az emberek élete a minénkhez képest csupán pár hét, hacsak nem dobod fel a tappancsod kölyökkorodban. Ez, ahogy láttam, eléggé lelombozta, a bánatát tisztán lehetett érezni, ha esetleg az arcmimikája miatt nem lett volna amúgy is nyitott könyv. - Embert általában akkor avatunk be a létezésünkbe, ha kiszemeltük a beharapásra. Nem lenne okos dolog csak úgy elmondani neki, minél kevesebben tudnak rólunk, annál könnyebb megőrizni a titkot a nagyközönség előtt. - Kicsit összeráncoltam a szemöldököm. - Beharapnád? Nem csodálnám, ha szívesen megtenné, ugyanakkor azt sem, ha az eddigi rossz tapasztalatai miatt ódzkodna ettől. Ráadásul még messze van a százötvenes álomhatártól, nem tudná átadni a vérvonalát sem. Márpedig egy vérvonal nélkülinek nem sok jót ígér a farkasélet. Egy vérvonalasnak sem fenékig tejfel, de... azért egy hangyaszarnyival talán jobbak az esélyei. - Ez sok dologtól függ - mondtam kissé eltűnődve. - Élsz-e addig, melyik falkához csatlakozol, miben vagy jó - soroltam, s közben az ujjaimon számoltam -, mennyit akarsz keresni, ki adna neked munkát, de talán a legtöbbet az számít, hogy melyik falkához próbálsz bekéredzkedni. Fairbanks nem nagy város, de elég sok benne a lehetőség. Csakhogy a jobb, nagyobb lehetőségek zömében farkaskézben vannak, a farkas pedig egyik-másik falkához tartozik. Ha kívülálló akarsz maradni, vért fogsz izzadni.
Kezdőlap
//
