Megvonja a vállát, végül is ez nem az ő problémája, nem messiás, hogy megváltsa a világot, vagy jó útra tereljen mindenkit. Jó út... ez tulajdonképpen még vicces is, ha jobban belegondol, persze kinek mi a jó, ez is nézőpont kérdése. Már most is érdekesnek találja a saját korosztályát, és bele sem mer gondolni, milyen lesz a következő? Illetve a következő néhány? A reményei, miszerint hamarosan társai között lehet, az lehet, kissé távoli lesz, mert így is feszegeti a határokat rendesen, és fittyet hány a szabályokra valamilyen szinten, de egy dologgal nem játszhat, mégpedig a többiek életével. Ezt akkor is be kell látnia, ha szíve szerint már rég az iskolában lenne. Sam keserű mosolyát látja, tudja, mire vonatkozik, pont erre, amin rágódik, amit az előbb kijelentett. A fiú már átment ezen, és ez a mosoly bőven elegendő ahhoz, hogy tudja, le kell zárnia ezt a korszakot magában, mert abban az iskolában nem most fognak találkozni ismét. Ez van, el kell fogadnia. Hogy Sam nem ott van, ahol ő? Nem érdekli, hiszen miért kellene haragudnia rá? Azért mert ő más csapatban játszik? Ez hülyeség, és akkor sem fogja megtenni, ha ezért szétszedik is. -Ha ügyesen csinálod, soha, és meg tudod tenni. Nem kell több, mint egy kis pofon, és vége is az egésznek. Abból soha nem jönnek rá, hogy nem önvédelmet tanulsz vagy más harcművészetet. Bólint, tudja, hogy a fiú nem akar balhét. megérti, de ha ő már emberek közé mehet szabadon, akkor minden bizonnyal tudja uralni a farkasát, vagyis nem szabadulna el, ha nem akarja. Persze Sam helyett nem cselekedhet, és nem is követelheti, hogy ne hagyja magát, de titkon reméli, hogy a fiú elgondolkodik ezen, és a kellő pillanatban majd visszavág azoknak, akik piszkálják. A bókon elneveti magát, mert annyira aranyosan hangzik Sam szájából, hogy csak na. -Tudom, és küzdök érte. Legyen igazad, de nem biztos, hogy az a jó, ha félelmetes vagyok, még mindenkit elijesztek. Én hiszek abban, hogy ha kitör valami, akkor is tudni fogjuk azt, hogy kik azok, akik nem érdemlik meg, hogy kapjanak. Érted? Ugyan nem ez volt a világ legjobb megfogalmazása, de Sammie csak érti, mit akart mondani az előbb. Ha megtanulja kezelni a farkasát, akkor biztos benne, hogy akiket kedvel, vagy közel állnak hozzá, akkor sem támadja meg, ha muszáj lenne. Mégis miért tenné? Mert ez a parancs? Ez hülyeség. Nem a színek határoznak meg kapcsolatokat, bármennyire is ezt sulykolja a két oldal a feleinek. A felajánlásra elmosolyodik. -Tényleg? Azt csak remélem, hogy így lesz, ezt pedig köszi. Készülj fel Sam, mert élni fogok a lehetőséggel, ezt vedd fenyegetésnek. Nevetve áll fel a hintából, és még egy puszit is ad a fiúnak, amolyan barátit. Jól esik neki, hogy végre egy korabelivel is érintkezhet, aki nem fordult be, hanem azért valahol életvidám, és nem is zárkózik el előle. Aztán visszahuppan a hintába, és úgy néz a fiúra. Elméletben utálnia kellene, a farkasának is ellenségesnek lennie vele, de szó sincs ilyesmiről, a ragadozója is nyugton van.
Szavaira bólintok. Nem akarom tovább forszírozni a témát, éppen elég nekem, hogy Ash folyton ezzel nyaggat, de a magyarázatára kedvem támad fölnevetni. na nem azért, mert ostobaságot mondana, egész egyszerűen... Mulatságos, na. Nem tudom, máshogy megfogalmazni. Rámosolygok, mielőtt beszélni kezdenék, hogy véletlenül se értse majd félre a szavaimat. – Nori, a fiúk nem pofozzák egymást. Vagy keményen orrbavágsz valakit, de úgy, hogy eleredjen az orra vére, vagy meghúzod magad, és tűrsz – sóhajtok föl. Lehet ebbe jobban bele kéne mennem? Na jó, de csak most az egyszer. – Az a helyzet, hogy a fiúk világa olyan, mintha összezárnál vagy ötven domináns hímet egy szelet véres bélszínnel. Igen érdekes társadalmi kísérlet lehetne belőle mondjuk... Na ja, csakhogy abban a világban, ahol így túlteng a tesztoszteron, azt hiszem, azzal vágtam el magam először, hogy összebarátkoztam Sue-val. Addig még csak-csak elviseltek, de hogy nem a sportosok, a kockák vagy a sakkszakkör veteránjai közé soroltam be valószínűleg végleg kiverte náluk a biztosítékot. Megbántam? Nem, soha nem tenném. Sue amúgy is normálisabb a legtöbb szemétládánál, aki „barátommá” választhattam volna. Ráadásul bármikor elcserélném a múltbéli barátaim többségét Ash megállíthatatlan tank-mivoltjára, vagy Sue kedvességére. És ki tudja, lehet szépen lassan Norit is ebbe a Panteonba emelem? Na, ezzel azért még várjunk. De a lány nem tűnik annyira vészesnek, és szép a nevetése is. Viszont az idealizmusán szívem szerint fölnevetnék. Mégsem teszem, mert nem akarom megsérteni. – Nem hiszem, hogy bárkit érdekelni fog nyílt színen, ki érdemli meg és ki nem – felelem nyugodtan. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert akaratlanul is a fejembe tolakodik a kép, ahogy éles karmok tépik fel a torkomat, de nem mondok semmit. – De nem hiszem, hogy mire mi megnőnénk még mindig tartana a balhé. Szóval van esélyünk a gondtalan első százasra... vagy arra, hogy rövid úton a föld alá kerüljünk. Vagy így, vagy úgy, de érdekesen lesznek a következő hónapok. Nem mintha nem fordult volna meg eddig a fejemben, hogy elhúzom a belem innen, de elvetettem az ötletet. Már jóval azelőtt is, hogy Ash belekerült a képbe. Eljöttem a szüleim elől a világ másik végére, mégis hova a francba mehetnék máshova, ha már pár kilométer után gyakorlatilag leugorhatnék a világ széléről? Jó, nem így értem, hanem... De remélem érthető, mire gondoltam. Látom, hogy az ajánlatom örömöt okoz, és válaszolnék is arra, amit mondott, de ekkor föláll, odajön hozzám, és... homlokon puszil. Érzések egész kavalkádja szabadul el bennem, miközben elvörösödök, de mint valami rák. Miért csinálta ezt? Mi...? Jajjanyám, nekiálltam gondolkodni. – K-köszönöm – felelem, és próbálok úrrá lenni magamon. Gyerünk Sammie, férfi vagy, farkas vagy, tökös vagy – nem, az éppen nem –, nem hoz zavarba. De igen. Ó a fenébe. Tereljük a témát... – Szóval... megadod a számodat? Aztán majd én is megadom az enyémet, és... Hívhatsz, ha esetleg beszélni lenne kedved. Lehet be kellene mutatnom neki Asht. Csak azért mert sorstársak, és lehet jól kijönnének. Vagy éppenséggel egymás torkának esnének. fene tudja. Mindenesetre érdemes lenne megnézni.
-Most mi ilyen vicces? Kérdő, csodálkozó tekintet, mert nem érti, adott egy ötletet, na de ez ennyire mókás lenne? Aztán megérti, Sam min nevet ennyire, és maga is azt teszi. Rosszul fogalmazott, van ilyen, na de a lényeg a lényeg. Nem olyan kislányos ütésre gondolt, de nem mondhatta azt rögtön, hogy akkor csapd pofán. -Hééé, tudom. Ököllel megy a dolog, én is erre gondoltam. Tudsz te olyan erővel csapni, hogy az sima ütésnek tűnjön. Tudod, piszkálnak, és bumm. Ja, igen, és akkor szétszedik egymást a húsért. Bólint lelkesen, ami úgy fest, mintha annak örülne, hogy ilyesmit láthatna, de szó sincs erről, csak érti az egészet, és nem fogja letagadni, hogy egyszer szívesen végignézne egy ilyen kísérletet. Ötleteket meg aztán ad, ha arról van szó, szívesen beszáll a fiú oldalán egy kis csetepatéba, nem fog belehalni, és nem cséphadaró módjára fog ütlegelni, ahogy a lánytársai szokták. Azokat mindig mókásnak találta, mert szerinte csak energiapazarlás az, nem verekedés. Bunyózni keményen kell, ezt már az Őrzőknél is megtanulta. Nincs cukorból, még ha most gyengébb is fajtársainál... de majd behozza a lemaradást. -Na és? Nekünk nem kell beleszólni a nagyok dolgába, de szerintem még náluk is megvan ez az ösztön, hogy megálljanak, ha nagyon akarják. Persze aki elborult, az nem fog, de mi miért lennénk azok? Na látod? Addig pedig sok minden változhat. Optimista, mindig is az volt, ezért is életvidám, ezért nem zavarja az, hogy létformát váltott. Attól még céljai vannak, és el is fogja érni őket, csak kicsit másképp, mint eddig dolgozott érte. Szereti a mostani önmagát is, nem fordult be, mint például sok kölyök, aki fiatalon kerül be, mert miért is tenné? Mindig előre tekint, mindenből a lehető legjobbat akarja kihozni, és itt is azt fogja tenni. -Az első 100-asra? Nem csak arra, számolj tovább bátran. Mosolyog ismét, amikor Samre néz, és nem, nem naiv, csak küzdő, harcos típus, aki sosem adja fel. Ahogyan azt sem, hogy megtudja, kik voltak szülei végzete, de nem azért, hogy bosszút álljon, mert nem haragszik rájuk. Így hozta a sors, ennyi, csak szeretné tudni, kik voltak. Arra nem gondolt, hogy a puszija zavarba hozza a fiút, nem ez volt a terve, de tényleg annyira örült a felajánlásának, hogy azt nem lehet elmondani. Ezt nem sokan tették volna meg, persze, hogy hálás. -Én köszönöm. Persze, megadom, ez nem is kérdés, de rettegj, mert hívni foglak. Nem viccelek. Nevetve veszi elő a telefonját, beírja a számát, és úgy mutatja Samnek. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mit ad meg éppen, mintha az nem lenne nyilvánvaló a kísérőjének... naná. Azért megtartja a látszatot, pedig nem nagyon izgatja, hogy ki mit fog ahhoz szólni, hogy iskolatársával tartja a kapcsolatot.
Örülök, hogy megérti, miért nevetek. Nem lenne szerencsés már így az elején belefutni egy ilyen lékbe. Főleg úgy, hogy a legutóbbi, magamhoz hasonló korúval való ismerkedés után szívem szerint lehúznám önmagam a slozin. Bár arra azért akadnak önként jelentkezők, lássuk be. Csak remélni merem, hogy valaki kis is húzna a... szarból. Jó, mikor lettem ilyen mocskos szájú? De legalább Nori megérti, hogy nem rajta röhögtem, csak... abszurd volt a kép. Viszont vicces elképzelni, hogy felképelek valakit, mintha csak két dühös barátnő lennénk. – Nem is akartam beleszólni – felelem. Arcomon még mindig ott a szomorkás vigyor. Jaj istenem, ez a lány annyira fiatal és idealista... Jó, mondjuk én sem vagyok sokkal idősebb nála, de mintha már többet éltem volna a farkasok között. Ezt azonban nem fogom a szemére vetni, mert nem akarom megbántani, soha nem is tenném ezt vele. Addig jó, amíg azt hiszi, a világ jó, és rendben van. Előbb-utóbb rájön, hogy minden el van cseszve, de remélem nem én leszek az, aki felnyitja a szemét. – Egész egyszerűen miért állnának meg? Ez háborús övezet, Nori. Itt nincs jó és rossz, csúf vagy szép. Én nem foglak bántani, mert csak kölykök vagyunk, és kedvellek. Mások azért nem, mert kölyök vagy, és véd az egyezség. De a többiek... Hát igen. Bárki meghalhat, ez a legszomorúbb. Elveszíthetem Jamest, elveszíthetem Yettát, elveszíthetem a falkát is a fejem fölül. Hova megyek akkor? Sue udvarára házőrzőnek? Édes istenem, az a lány még azt sem tudja, milyen veszélyt jelent rá, hogy én egyáltalán élek... Hogy fog reagálni, ha elmondom neki? Vajon be kell majd fizetnem órákra Doktor Howardhoz, hogy feldolgozza? A barátság, amely többet jelent nekem az életemnél is, túléli majd? Basszus, mennyi kérdés, és még csak a válaszokra sem merek gondolni. Gyáva egy féreg vagyok, lássuk be. – Ó, annál távolabbra nem merek gondolni – mondom vigyorogva. – Ki tudja, lehet addigra már a Marson építjük a falkát. Bele mersz gondolni? Borzasok űrruhában? Még a gondolat is mosolyt csal az arcomra, és remélem, hogy az eddigi, kicsit sötétté forduló beszélgetésünket ez a visszájára fordította. Ezután megadta a számát, én pedig majdnem kiugrok a bőrömből, amikor megteszi. Haladok, haladok... Gyűlölöm, hogy egy ilyen kedves teremtést, mint Nori felhasználok a saját „céljaimra”... De végül is nyugtathatom magam azzal, hogy nem hazudtam neki sem. Ott leszek, ha kellek. Csak közben nézek egy önösebb érdeket is. Gyűlölöm magam. És azt hiszem, inkább elsüllyednék. De jó, hogy kifelé még mindig a puszi miatt pirulok, a farkasomat meg nem érzi... – Oh, emiatt nem rettegek – felelem. Tényleg remélem, hogy hívni fog, és ezért én is megadom neki a számomat. Közben látom, hogy a mentora, vagy legalábbis a fickó, aki eddig dühösen nézett felém, pár lépéssel közelebb jön, aztán megáll. lehet ideje lenne mennem, mielőtt még megnyúznak.
Azért Samet elképzeli cséphadaróként küzdeni, és ez már önmagában is vicces látvány, ezért tovább nevet, és végül bólint. Oké, legyen a fiúnak igaza, akkor inkább ne tegyen semmit, ha tényleg attól tart, hogy elszabadul a farkasa, mert az egyenlő a halálos ítélettel. Persze a saját, valódi céljait nem fogja felfedni előtte sem, hiszen nem teheti meg, bármennyire is normálisan viselkedik, de vannak olyan dolgok, amikről akkor sem beszél, ha életveszélyben van. Mit miért tesz, az már csak az ő titka, egyedül rá tartozik. -Hékás, én nem arra gondoltam, hogy akkor világmegváltó tervvel kell előállni, dehogy. Akinek pusztulnia kell, pusztulni fog, és ha egymást ölik meg, akkor egymást. Ne hidd, hogy bárkit is érdekelni fog egy egyezmény, ha arra kerül a sor, de amíg ők ölik egymást, a jövő nemzedéke állhat másként is a kérdéshez. Nem mindenki kérte ezt az életet, és oké, hogy kiállunk egymásért, mert a társainkról van szó, de az őrült harcoknak mi értelme van? Mutassuk meg, az én bandám jobb mint a tiéd? Ez olyan kamasz gondolkodás végeredményben. Amikor megy a dominancia harc, csak akkor még kicsiben, itt viszont nagyban, átültetve arra a "koreográfiára". Persze az is lehet, hogy az idő előrehaladtával felülkerekedik az állati ösztön, ott pedig nincs bocsánat, nincs alku, csak és kizárólag harc... az utolsó vérig. Ő így látja, még ha Samnek ez lehet, naiv és optimista gondolkodást sugall, akkor is. Mivel fiatal, nem tudja, hogy a nagyokban mi játszódik le, maga még nem tapasztalhatta, de a versengés erre engedi következtetni, hogy pár száz év alatt győz a Farkas, és semmi más nem létezik, csak az. Ravennek sikerült megőriznie az emberi vonásait, de az is lehet, ez függ a vérvonaltól és eleve a genetikától, de nem orvos és nem kutató, sem pedig jós, hogy megmondja, mit hoz a jövő. A marsos példára nevetni kezd, jól hangzik, úgy sem utazott még. -Én bele, de viccesen festenénk szkafanderekben. Gondold el, lenne egy emberi alakra, egy pedig farkasra. Semmi nincs kizárva. Igaz, addig élni is kellene. Ahogy fejlődik minden, az is elképzelhető, hogy bolygót váltanak, és elindulna egy igazi star warsos küzdelem a falkák között. Belegondol, és ez újabb mosolyt csal az arcára. Persze 100 év jelenleg nagyon távolinak tűnik, valahol érti, hogy a fiú miért céloz erre, hiszen azt tényleg el kell érni, és kölyökként erre azért nem sok a garancia. Bármikor belefuthatnak olyanba, aki nem szívleli a kisebbeket, prédának tekinti őket, vagy a jó ég tudja. -Szuper, ennek örülök. Közben elmenti Sam számát, és éppen zsebre teszi a telefont, amikor mentora előlép. Nem boldog attól, hogy megjelent, de lehet, ez nem véletlen. Egy pillantásából is ért, de azért jelzi, nincsen semmi probléma. -Azt hiszem mennem kell, bocs. Örültem a beszélgetésnek, Sam. Szia! Mosollyal az arcán áll fel a hintából, ha menni kell, hát menni kell. Nem fog tiltakozni, teljesen felesleges lenne, örülhet annak is, hogy eddig beszélgethetett a fiúval. Búcsúzóul még egy puszit ad Samnek, aztán elviharzik a mentora irányába, hogy együtt távozzanak a játszótérről.
Szavai nyomán felvonom a szemöldökömet. Közben már érzem, hogy ez a téma durva, és kellemetlen lesz, de nem bírok elmenni mellette szó nélkül. Az nem én lennék. Viszont próbálom a mondandómat értelmesen megfogalmazni, hogy minél kevésbé tűnjön támadónak. Nem vitázni akarok a lánnyal, egyszerűen csak érdekel ez a dolog. – És szerinted ki dönti el, hogy kinek kell pusztulnia? – kérdezem. – Egyébként jó meglátás, mi másként is állhatunk a dologhoz. Mindenkinek látnia kell, hogy van más út... Mondjuk pont tenni fognak arra, hogy a kölykök mit mondanak. És ne aggódj, a kölyköket nem fogja nagy bántás érni... Szerencsére a fiatal farkasok megölésében nincs semmi becsület. A többire nem mondok semmit, csak emésztem a lány szavait. Hihetetlen, mennyire hasonlít Ashleyre... Tényleg be kell majd mutatnom őket egymásnak. Már ha rá tudom venni a másik szőkét, hogy beszéljen velem. Mondjuk vicces, úgy tűnik, életemben minden nő szőke... Jó, mindenki, aki említésre érdemes. Aki nem az, az meg az anyám. Hú, de jó, tombol a családi szeretet. – Ugyan, a farkas-szkafander akkor jönne elő, amikor átváltozol – vigyorodtam el. Tényleg mókás volt még belegondolni is, ráadásul vizuális típus vagyok, így elképzelek egy nagydarab vérfarkast űrruhában... Mondjuk érdekes, vajon a holdciklusok ugyanolyanok a Marson is? Anyám, micsoda problémák! – Így egy pillanatra sem lennél kitéve a vákumnak. Jelen pillanatban rendkívül hálás vagyok a lánynak. Elterelte a gondolataimat minden marhaságról, ami eddig ott járt a fejemben. Egy picit én is leülhetek, és beszélhetek gyerekes dolgokról, nem? Nem muszáj bezárkóznom a szobámba, magamhoz vonni egy csomag zsepit, és bőgni egész éjszakán át... Néha élhetek normális fiatalként, még akkor is, ha nem vagyok az. Elvégre: kit érdekel, hogy alkalmasint bundát növesztek? Látom, ahogy a másik farkas előrelép, én pedig bezsebelem az utolsó puszit, amitől mondjuk vigyorgok, mint egy félnótás, de sebaj... Én csak integetek utána, mintha a legkedvsebb játszótársam menne el. És remélem, hívni fog a közeljövőben... Szerettem beszélgetni vele. – Szia, Nori! – szólok még utána, aztán felkelek, és elindulok hazafelé. Messze van az a farkaslak...
A felszerelésem hiánytalan, hiába, anélkül még mindig meztelennek érezném magam, és céltáblával teletűzdeltnek. Talán egyszer majd megérem, hogy olyan idős és erős leszek, hogy a játékszereimet otthon hagyva se legyek piskóta, így azonban kénytelen voltam ezekre is támaszkodni. Igazából ezzel az éjszakával a legnagyobb bajom az volt - ahogyan a feladattal is -, hogy élve kell a másik farkas. Ezért is volt nálam hat kábítólövedék a kis Taurus pt100-asban, amit Eli drága volt oly' jó és beszerzett nekem. Az SMS váltásunk óta nem telt el olyan bődületesen sok idő, szóval magamban azért elismeréssel adóztam a hatékonyságának, de csak módjával. Belegondolva azért ijesztő, hogy másra bíztam a vadászatomhoz szükséges eszközbeszerzést, ezzel mintegy annak sikerét is más kezébe adtam. Mikor a kocsiban átvettem tőle leellenőriztem azért, de ha közben valami gebasz lesz, akkor így jártam, Anne árvaságra jut. Apropó, Tökmag! Leadtam a gyerekmegőrzőbe, hiába kérlelt, hogy velem jöhessen, ez egy olyan kivételes alkalom volt, amikor nem jöhetett. Hála a jó égnek a rózsaszín üstöknek már búcsút mondhattam, így újra szőkésbarna fejjel csücsülhettem az anyósülésen. - Ha elpatkolok, akkor pucolj innen, oké? És ne kockáztass feleslegesen. Sőt, inkább sehogy se kockáztass, nem akarok utánakapni miattad. - Még csak az kéne, hogy Bognár szétkapjon. A játszótérre pillantottam. Nem egy napomba került a fickót előkerítenem, még jó, hogy közösségi oldalakon is flangál és fotók tucatját közli magáról, meg egy rakás mást is, nem volt nehéz kideríteni, hogy megint bulizik. A hazafele úton akartam nyakon csípni, ha szerencsém van erősen ittas lesz, ha nem, akkor józan, de a játszótérnél el kell haladnia, ha a hegynek veszi az irányt a buli helyszínéül kiírt szórakozóhelytől. Éber tekintettel fürkésztem az utcalámpák gyér fényéből valamicskét kapó játszóteret. Deja vu! Múltkor itt Hutchinsonnal rodeóztunk. Majdnem morogni kezdtem, ahogy a fickó az eszembe jutott, ám inkább felhúztam a fekete bőrkesztyűim. - Hajnali három. Ha nagyon elhúzódik és valami mozgolódás van a környéken, rendőr, vagy bármi más, húzz el innen, oké? - Eltettem a Taurust és kiszálltam a kocsiból, de az ajtóból még visszanéztem. - Ja, és még valami. Ma este valószínűleg fogsz látni pár furcsa dolgot is. Tudom, hogy nem vagy félős, de ha a szörnyek nincsenek ínyedre, akkor is menj. Nem meghalni hívtalak, elsősorban magaddal törődj. Becsuktam az ajtót, mélyet szippantottam az esti hűs levegőből - a préda szagát kutattam - és felhúztam a pajzsom. A szemem még emberi volt, de a farkasom türelmetlenül járkált, éreztem, hogy mennyire vágyik már az egészre, akárcsak én. Ez merőben izgalmasabb lesz, mint elejteni egy ostoba szarvast az erdőben, ez végre a fogunkra való, végre a saját táncunkat járhatjuk a saját keringőnkre, ami sötét, állatias, vértől mocskos. Ez vagyok. Az egyetlen és legnagyobb hátrányom a korom, de mindent lehet kompenzálni.
*Mielőtt elindultam volna, ellenőriztem mindent... lekapcsoltam-e a villanyt, be-e csuktam a hűtő ajtót, nem-e csöpög a csap... jah és ha már a hűtőnél jártam írtam egy üzenetet a kedvesemnek amit a hűtő mágnessel rögzítettem.
" Akadt egy kis dolgom. Nem fogsz elérni, de sietek haza. Eli Ui.: Nem ismerem az úti célt, sajnálom, de amint tudok csörgök. "
Jó, hát meg kell szoknom, hogy az ilyenekről szólnom kéne, de éjjel kettő... a franc se tudja, hogy be-e esik egyáltalán még, vagy a Hotelben kell töltenie az éjszakáját. A kocsimat lecseréltem az egyik pihenőhelyen egy fekete dobozosra melyet korábban béreltem ki, természetesen hamis papírokkal és akkor vissza Dunhoz. Követtem az iránymutatását hisz lássuk be, a játszótér nem az a dolog amit tudok, hogy hol van. Még csak 14 hetes terhes vagyok, szóval nem most fogom ezeket keresgélni. A táskámba nyúlva adtam át Dunnak a kért cuccait. - Taurus, hat kábítóval... nem tetszik, sajnálom, ez van. A húzalod, ja és igen... még egy tár, de szólok, hogy ebben normál lövedékek vannak. Nem kockáztattam volna, hogy BB. véletlen kérdezősködni kezdjen. De azért ne lődd le magad ha lehet... * Adtam át neki, s hála a kedvesemnek én magam is letudtam ellenőrizni a sajátom, amit egyébként már használtam vele is és magamban is, hogy biztos ami tuti alapon megszokjam. Sokkal jobban szerettem a pengéket. És ha már itt tartunk, ellenőriztem azokat is, hogy nem-e csúszott el a szíj, biztos, hogy kéznél van-e... De ami azt illeti... csizmámban egy ezüst tőr, kabát takarásában a combomra szíjazva szintén egy, no meg persze az elmaradhatatlan csuklóra szíjazott két dobótőr. Fenekemig érő hosszú hajam, a "hajtűimmel" volt rögzítve, ami igazából csak annak tűnt, közel sem azt a célt szolgálta de lássuk be, ki az a barom aki azt feltételezné róla, hogy nem az, aminek látszik? Már csak azért mert kövekkel volt kirakva, ha engem kérdeztek túl csicsás... de senki nem tudja, hogy utálom az ilyesmit. Dun szavaira abba hagytam a műveletet és a kormányra könyökölve néztem rá.* - Oké, mégis lődd le magad. Ha meghalsz enyém az Orfeum és esküszöm neked, hogy egy lebújt csinálok belőle. Szóval... túléled különben szuvenírként levágom a micsodád és az lesz a cégér. Hoztam hozzá nagyítót. * S valóban elővettem a táskámból egy nagyítót is, arcomon pedig egy pimasz vigyor volt. Feszült voltam-e vagy ideges? Nem, kicsit sem. Pedig az lenne a normális, de hát én meg sosem voltam az. Nincs félelem érzetem, kiölték pár éve. De a másikhoz vágtam a hangtompítóját, hogy inkább azzal foglalkozzon, ne azzal, hogy aggódik itt helyettem is. Vazeg a főnököm és oké, hogy kedvelem de ne legyen az apám... Mondjuk, most sem éreztem magam jobban Corvin közelében. A mágiaérzékenységem mint elrontja, de megtanultam figyelmen kívűl hagyni.* - Ha megjelenésétől számítottam húsz percen belül nem végzel vele, megteszem én és életem végéig azzal foglak szívatni, hogy pancser vagy. * Vigyorogtam továbbra is. Jó kedvem volt, miért ne lett volna? Bazsim ha minden igaz édesen alszik valahol, vagy őrjáraton van, esetleg szolgálatban. A rendőrség a legkevesebb... de emberek is alig járnak erre ilyen későn. Csak magam és a másikat kellett félteni. Telefonom kikapcsoltam, de minden zárat és jelszót levettem róla, hogy szükség esetén gyorsan lehessen használni. Ezüst töltény nem volt nálam, egyrészt túl sok kérdést vetett volna fel a Farkasomnál, másrészt pedig nem az volt a cél, hogy kinyírja a fickót. S félő, hogyha elunom a banánt akkor megteszem. És nem volt nálam alma sem. Ami pedig a kábító lövedékeket illeti... nem ez a tipikus tűs megoldás volt, hanem egy vékony burokban lévő folyadék. Ha behatol a testbe, akkor a becsapódásnak köszönhetően a burok "robban" és a folyadék beissza magát a szervezetbe. Nem játék, de hatásosabb no meg drágább is. De ahogy Corvin kiszáll a vigyorom lejjebb apad, ennyi volt a szórakozás szóval komolyodjak meg egy kicsit. Tudok én olyat? Majd kiderül...* - Ha ezt korábban mondod, hozok popcornt is, hogy teljes legyen az előadás. De vigyázz magadra...* Nem mondhattam, hogy nem tudom miről beszél mert az hazugság volna és az ciki, tekintve, hogy kiszagolja pláne, hogy nem is szokásom hazudni. Megtéveszteni annál inkább. Ehhez pedig előszedtem a kocsiból a babakocsit, egy síró babát, ami gombnyomásra sír és mellé tettem egy mp3 lejátszót melyből halk szívdobogás hallatszott. Én ugyan nem vagyok más, csak ha a szükség úgy hozza, akkor egy babakocsit tologató kismama. Kesztyűm felvettem, ne hagyjak sehol semmit és a játszótérrel szemben az egyik mellék utcába besétáltam. Az éjszaka az előnyömre vállt, ahogy az utca sötétje is. Nem látszódtam s elég messze voltam ahhoz, hogy még ha hallják is a jelenlétem - szívdobogás és miegyéb - azthigyjék, hogy csak az egyik bérházból jön a hang. Volt nyitva ablak, szóval talán elegendő. A Taurus - a másik 6 kábító lövedékkel -kéznél a csípőmön és csak figyeltem csendesen. Egy dolog biztos, ha látom, hogy Dun jelez vagy épp nem mert túl büszke, viszont úgy ítélem meg a helyzetet, hogy esélytelen. Kérdés sem fér ahhoz, hogy használom amim van. Aztán legfeljebb meghallgatom, hogy elrontottam a játékát... de legalább életben marad. *
//Nos, nem boldogítok senkit a megfigyelős reagokkal. De ha gáz van jövök és addig is olvasok. Eve nem engedelmes, szal nem biztos, hogy megvárom Dun jelzését de mindenképp szólok, ha írok. Addig pedig; kellemes szórakozást srácok.//
A hozzászólást Evelyn Klyer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 16, 2013 1:22 am-kor.
Bólogattam, mint egy okos gyerek anyuci szavaira, míg magyarázott a fegyverről és a tartalék tárról, közben valahol mélyen röhögtem magamon. A beharapásom óta sose hittem volna, hogy egyszer egy emberrel fogok együtt dolgozni, főleg nővel! Az élet baromi fura. - Asszed érdekel, mit fogsz vele csinálni a halálom után? A micsodám viszont az én csodám, és kapd be a nagyítód! - morogtam a végére és kikaptam a kezéből a nagyítót, majd a hátsó ülésre dobtam. - Főzni tanulj meg inkább, ne a micsodámat méregetni. A csipkelődésére inkább nem is reagáltam, abban biztos voltam, hogy ha sokáig húzom, tényleg közbelép, annyi büszkeség meg bőven szorult belém, hogy azt ne akarjam megvárni. Persze, majd önként adok neki cseszegetési alapot, hogyne! Húsz perc... Azt hiszem, életem leghosszabb húsz perce lesz. - Bocsesz, megvárjalak a kezdéssel, amíg lerohansz egy éjjelnappalit? - húztam gúnyos, féloldalas mosolyra a szám. Arra, hogy vigyázzak magamra a vonásaim egy árnyalatnyit lágyultak, de nem szóltam rá semmit. Valószínűnek tartottam, hogy Bognárnak hála már nem tapogat teljes sötétségben a vérfarkasokat illetően, de biztosra nem vehettem. Mondjuk... nem kérdezett rá a szörnyekre és nem nézett hülyének se. Mindegy, azt hiszem, az, hogy mennyire van képben most nem mérvadó. Ha netalán mégis megtalálná a félelmét és elpucolna, attól sem esnék kétségbe, talán még örülnék is. Az álcáját viszont nem tudtam megállni vigyorgás nélkül, s azt hiszem, ekkor tudatosult bennem végképp, hogy az egyik Vezető Testőrünk gyerekét várja. Én meg félig-meddig vásárra viszem a bőrét. Nem, ha én életben maradok, akkor ő is, igazából is babakocsit kell tologatnia, és egy üvöltő miniemberrel szenvednie. Hajm, a végén még szentimentális leszek... Bár az is tény, hogy azért áhítottam ezt a jövőt, hogy lássam hogyan szívatja meg egy beszéd- és cselekvésképtelen mócsing. Remekül szórakoznék! Miután ő elrejtőzött a sikátorban, s meggyőződtem róla, hogy kedvező a szélirány is - nem fújja a játszótér felé az illatát -, nesztelen léptekkel sétáltam, igyekeztem árnyékban maradni, de végül nem bírtam ki, s a játszótéri vasmászóka tetejére telepedtem. Elég nagy volt - nem valami biztonságos amúgy egy gyereknek -, nagyjából két méter magasan csücsültem és nézelődtem. Kifejezetten gondtalannak tűntem, de a pajzsom alatt egy ugrásra kész farkas lapult. Nem voltam ideges, se feszült, csak feltüzelt, ilyen állapotban olvadt egybe tökéletesen farkas és emberi felem, ilyenkor voltam igazán egész. Imádtam ezt az állapotot. Szám sarka megrándult, szemem felcsillant, s gyorsan megnyaltam a szám, amikor farkasszagot hozott felém a szél. A tarkómon felmeredtek a pihés szőrszálak, érzékszerveim kiélesedtek. Hiába tudtam, hogy jóval idősebb nálam, nem féltem, sőt, mintha ez adott volna az egésznek egyfajta plusz pikantériát. Alig vártam, hogy észrevegyen, s hogy biztosan ne tévesszen el, félig leengedtem a pajzsom.
*Corvin zsörtölődésére csak elnevettem magam. Igazán aranyos volt így, pláne ahogy elvette a nagyítót és a hátsó ülésre dobta. Mint egy gyerek aki duzzog. De annyi baj legyen, attól még Ő, Ő marad még ha át is avanzsált a kis tesó kategóriába. S igen, ez volt az a pont amikor nem akartam megtudni, hogy hány éves a másik . Bár igazán le is buktatnám magam, hogy mi a helyzet velem, ha erre így rákérdeznék. Majd egyszer. - Igen, kérni akartalak. * Feleltem szemeim forgatva. Hát hogyne, pont arról vagyok híres, hogy boltba járok. Azt sem tudom, hogy mit keressek és merre. Itt ragadnánk az biztos, bár mondjuk így is. Az álcámra adott vigyorra csak nyelvem öltöttem és elvonultam a sötétségbe. Nem tudtam mi jár a fejében, de ha tudnám tuti, hogy biztosítanám róla, hogy megfogja tapasztalni. Elvileg Ő Apuka. Szóval biztos lesz egy-két telefonja Tőlem, mikor nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Mármint nem a telefonommal hanem a gyerekkel. A képre csak somolyogtam, ahogy felmerült előttem Corvin "Na menj a francba." válasza és kómás feje, ahogy elemezi, hogy tényleg azért hívtam-e fel, mert a gyerek sír és nem tudom hogyan hallgattassam el. Nah de ennyit a kárörvendésről és csak néztem a hímet, hogy biztosan ne tévesszek szem elöl semmit és nehogy lemaradjak valamiről. De azt hiszem, hogy még lazán mehettem volna pop-cornért és még akkor is korán érkeztem volna az előadásra. Az unalom kezdett rajtam úrrá lenni és azon kezdtem el morfondírozni, hogy ennyi erővel tényleg nem kéne dolgoznom, ha még ilyenkor is unatkozom. De csak vártam és vártam és ez kezdett már bosszantani. Az pedig sosem jó, ha mérges vagyok. Már ott tartottam, hogy mindjárt neki állok Balázzsal szex-sms-ezni vagy megkérdezem mit vacsorázott vagy épp azt, hogy vajon mennyi idő egy farkasnak egy szórakozó helyről elvánszorogni részegen egy adott pontba. Abban ász... Ő is részegen jött a melóhelyemre, szóval csak tudja, hogy mennyi idejébe tellett. De igazából ha azért nem vettem elő a telefonom, hogy jelezzem hol vagyok, akkor ezért sem fogom. Pláne, hogyha pont akkor érkezik a léha emberke akire Corvin vár az pech, hisz a fénye elárulna. Így csak gondolatban kezdtem el számolgatni, hogy ha egy ember fél óra alatt megteszi az utat és egy farkas akár háromszor is gyorsabb mint egy ember, akkor az tíz perc. De akkor ha ráadom az alkoholt, legyen egy óra. Hát jó... egy óra még okés. Na de két hét, már halott farkasnak is sok vagy legalábbis valaki biztos megtépázta ha nem ért még ide. Barna íriszeimben egyre jobban ott lapult a türelmetlenség. De én esküszöm, ha Corvin elnézte és annyira nem képes, hogy megfigyeljen valakit... hát rajta tesztelem a lövedékeket, dehogy Ő nem szabadul meg Tőlem egy könnyen az fix. Szép nagy pincém van, Balázs meg nem jár oda. Szóval el játszadozom én ott vele aztán meg életem végégig cukkolom, hogy mekkora szerencsétlen. Ez a jobbik eset... a rosszabbikat inkább hagyjuk. Csak vártam, hogy hátha megérkezik még az idén a delikvens... A türelem játék nem az én műfajom erre rájöttem, már évekkel ezelőtt is. De ez az eset úgy látszik ezt csak megerősíti.*
//Csakhogy ne álljon már annyira szerencsétlen módon a játék. //
Úgy döntöttem, hogy ideje duhajkodni kicsit. Az Orfeumon aratott fényes vagy inkább lángoló győzelem és a Darren atanerkké avanzsálódása felett érzett jókedvem határtalan volt. S ha ehhez hozzáteszem, hogy az örök agglegény és gyakran zsémbesnek tűnő Shane is megnősült, azt hiszem érthető miért engedtem annyira el magam, hogy ne otthon a falkabeliekkel, hanem a városban bulizzam egyet. Alex és Tabitha nem tartottak ma velem, amúgy se jó úgy nőzni, hogy ezek ketten végignézik. Na nem, mintha zavartatnám magam a jelenlétükben, csak így akkor jövök és megyek a hölgyikével szobára, amikor nekem tetszik. Szóval az utóbbi időt, jó cirka két-három napot masszív májzsugorító hadművelettel töltöttem, ha nem hiszed másszál fel arra az arcoskodó közösségi portálra (értsd: facebook), a képek ezerszer beszédesebbek nálam, hidd el!
Mivel piáltam és nem akartam, hogy a zsernyákoknak álcázott őrzők elővegyenek és az őrsön kelljen töltenem az éjjelt valami puha női öl helyett, így kocsi nélkül gyalog mentem a parti helyszínéül szolgáló szórakozóhelyre. Mivel azonban holnap dolgoznom kell, hajnali három tájban úgy döntöttem nőcistül hazamegyek és méltón befejezem az estét. Szóval egymásba kapaszkodva és félig meddig röhögcsélve baktattunk a síparadicsom irányába, amikor is balsejtelem fogott el. Már épp az egyik köztéri játszótér környékén járhattunk, amikor a figyelő tekintetet megéreztem a hátamon. A pajzsom persze tökig lent a fenébe, így a hívogatón felém nyúló idegen energia józanító pofonként hatott. Csak attól félek nem eléggé. A nőcit egyenlőre nem engedtem magam mellől, szerintem a saját lábán se tudna már egyedül megállni. Nekem még megy a dolog, köszönöm szépen.
A játszótéren aztán megpillantom az egyik betolakodót, azt akié az Orfeum volt. Kedvem támad megkérdezni, hogy az öngyújtómat nem találta-e meg véletlen romeltakarításkor, de ilyen szarvashibát nem véthetek. Főleg, hogy most végre normális atanerkünk lett. Darren jó cimbi és jó farkas, a renomémat kár lenne ilyennel elcseszni nála. Ugyanakkor nem állhatom meg szó nélkül, hogy itt látom. Hangom kissé karcos még, de az embernővel magabiztosnak érzem magam. Csak nem akciózna előtte, nem igaz?! Igaz, hogy túl későn vettem észre én figyelmetlen barom; de az is igaz, hogy még mindig nálam vannak az aduászok. - Mi az Corvin? Újabban mászókázni surransz ki éjjelente? Csak nem nincs hol játszania a kicsi babának? Casper nem enged ki máskor? - Érdeklődöm röhögcsélve - mert eszembe jut, hogy Castort Alex szokta mindig így hívni-, majd teszek egy lépést magabiztosan felé, ellépve kicsit a nőtől. Nem látok benne valós veszélyt, jóval idősebb és erősebb is vagyok én nála, hogy képes legyen komolyabban helyben hagyni.
//Rettentően sajnálom, de hiába álltam neki, egyszerűen nem ment az írás mostanáig. Ne haragudjatok.
Megérezte a jelenlétem - ki hitte volna, pici kis energiáim célba találtak, fanfárokat nekem! -, mire majdnem megrándult a szám sarka. Mikor már egyértelműen felém tartottak, leugrottam a mászókáról, hogy aztán érdektelen pillantással alaposan végigmérjem a párost. Dőlt belőlük a piaszag, amitől undor szülte grimasz jelent meg a képemen, kommentárt viszont nem fűztem hozzá, csak elkönyveltem magamban, hogy már a szaga miatt se iszom a továbbiakban sem. Éreztem felőle én mindent, hála a leeresztett pajzsának, a korát, az erejét, hogy mennyire illuminált, hogy a mellet lévő csajt kívánja, hogy nincs éppen a toppon, már ami a tiszta fejet illeti, a falkája szagát... Zavarba ejtően sok információ, mázli, hogy nem vagyok szende szűz, aki ettől elpirulna. Az ember az oldalán még annyira se érdekel, alig állt a lábán, ha Morton nem támasztja, összeesik, mint egy nyomorult szalmazsák. Mondjuk azt is meg lehet dugni, minden csak gusztus kérdése, na de én nem azért vagyok itt, hogy ízléseket vizsgálgassak. Kék szemembe éhes, aranyszín szálak vegyülnek, féloldalasan elhúzom a szám, de ez köszönőviszonyban sincs a mosollyal. A gúnyolódása annyiból érint meg, hogy egyre kevésbé tűnik olyan ártalmatlannak a fejem, mint amilyennek azt gyanútlanul nézni szokták vadidegenek, ha épp nem vagyok morcos valamiért. Nos, morcos az nem voltam - csak egy valamiért -, de más dominált benne és a farkasomban is, mindketten fel voltunk spannolva, ez viszont nem jelenti azt, hogy az eszünket a sufniban hagytuk. - Casper? - ismételtem kérdő hangsúllyal, mintha sejtelmem se lenne, kire célzott, arcomon pedig már-már kedves mosoly jelent meg. - Az ital tényleg hülyít, de nyugi, ma jó kedvemben vagyok, segítek megtanulni, hogy az Alfám neve Castor! Mondhatjuk, hogy érzékeny pontra tenyerelt. Gúnyoljon, majd rendezem vele, de Castorral ne szórakozzon, amíg arra se volt vér a pucájában a díszes kis falkájával együtt, hogy szemtől szemben álljon ki vele, és csak egy felgyújtott mulatóra futotta tőlük egész eddig. És már meg is indultam felé, magasról téve rá, hogy egy ember is vele van, hogy az valószínűleg semmiről sem tud, semmiről sem tehet, ártatlan, és a többi. Senki sem ártatlan, csak van, aki kevesebb bűnt követett el, mint mások. Ha útban lesz, megölöm, ennyi, most viszont más a célpontom - Eve-ből tanulva viszont a nőt se hagyhatom teljesen figyelmen kívül. Rohanás közben már elő is rántottam az egyik tőröm, először csak kóstolgattam, próbáltam megvágni, közben pedig kitérni, ha karjával utánam kapott, vagy ütött volna. Én nem titkoltam, álcáztam, hogy mi vagyok. Egy valamit kellett csak elkerülnöm, hogy a nagy korkülönbség ne váljon végzetessé a számomra,szóval inkább előkaptam még egy tőrt. Ilyenkor voltam hálás a magasságomért és termetemért, farkasként lehet, hogy jóval kisebb lettem volna nála, így azonban...
*Türelem, türelem... azaz ami nekem nem volt. De ezt már mondtam és utálom ismételni önmagam. Jahm, mázli, hogy Corvin elsőre is felfogja a dolgokat és senkinek nem kell a szájába rágni semmit. Nem vagyok óvónéni, jah, rossz anya lesz belőlem. De már ezt is mondtam. Szóval csak várok és közben Corvint nézegetem, aki mint egy gyerek üldögél a mászókán. Mit ne mondjak, mellé ülnék egy üveg tequilával megvitatni, hogy milyen szar az élet és mégis milyen jó jelenleg. Egészen addig, míg meg nem érzem azt a kényszert. A kényszert, hogy legszívesebben fölképelnék valakit. A tenyerem szinte égni kezd, a zsigereim tiltakoznak de ki nem megyek a takarásból az fix. Nem mozdulok, csak egy mosolyra... jóó... ne szépítsük a dolgot hisz ez már inkább egy ragadozó vigyor mintsem mosoly. Ahogy a férfi megáll Dunnál nem egészen értem a szavaikat, ahhoz én messze vagyok. De tudom, hogy megjött akire várt Duncan. Kísérettel, amire szerintem Ő sem, számított. Lépteik ingatagok és én csak a szemeim forgatom meg, miközben az elmém lecsendesedik és nem létezik semmi csak az a három a túloldalon és a környezetem. Nincs gyerek, nincs Balázs, nem Papa és semmi. Nincsenek gondok, nincs következő perc, csak a most van. Az érzelmeim lecsendesedtek és már a néma unalom sem volt ott mely eddig gyötört. Néztem a számomra idegen férfit, akinek a röhögése sértette a fülemet. Mint egy hímringyó. S remélem, hogy csak én nem voltam ehhez hozzászokva. Tekintetem felméri a magasságát, a súlyát, mennyire ingatagok a mozdulatai és a nő sem marad ki a képletből. Bár lehet, hogy szemből nem rossz, hátulról már inkább hasonlít egy olyanra, akinek mindegy hogy ki, csak vigye. Legalábbis a testtartásból és abból ítélve, hogy támasz nélkül semmi volna. Hát... ízlések és pofonok, de még mindig inkább nézegetném Corvint, mint ezeknek a hátsóját. Kár, hogy kitakarja a másik férfi. De hát... nem kaphatok meg mindent, a karácsony pedig még odébb van, ahogy Corvin fogadásának a behajtása is. Barna íriszeimben vágyakozó csillogás kél, ahogy látom megvillanni a pengét miután Corvin megindul. A fél karom odaadhatnám, hogy én legyek ott és ne ez a mihaszna, aki még a lábán sem bír megállni. Mondjuk, ami késik az csak nem jön időbe. Leszek én még Corvinnal szemben és a pengéje alatt ismét. Nézem a mozdulatait, melyek pontosak de igazából... játszik. Mondjuk ezaz a pont, ahol megkérdeztem volna Tőle, hogy hozzak-e neki egy nyalókát. De ahogy látom el van a gyerek ha játszik. De Én is elvoltam. Az egyik tőröm észrevétlen csusszant a kezembe miközben tekintetem nem emeltem le a másikról. Ha a nő Corvin felé mozdulna vagy esetleg menekülni próbálna. Részvétem a családjának. Jól dobok, egy emberhez képest és még pontosan is, akkor is ha épp mozgó a célpontom. Ha a nő csak egyetlen gyanús mozdulatot tesz, vagy menekül abban a pillanatban már felé is hajítom a pengém. Kétlem, hogy egy másik emberrel szemben tévesztenék célt. De, hülye sem vagyok feltudom mérni, hogy mi az ami gyanús, támadó, menekülő és mi az, ami csak egy kis egyensúly vesztés, a véletlen műve. Feleslegesen nem szabadulok meg a pengémtől és buktatom le magam, hogy itt vagyok. Bár... még abban az esetben sem látna semmit, hisz a helyemről nem mozdulok el, mely takar. No meg, ha velem foglalkozik Dunnak nyert ügye van. Ki az a marha aki hátat fordítana az ellenségének? Pech talán, hogy most elölről, hátulról is kapja. De legalább elmondhatja, hogy törődésben van része. De nekem nincsenek ellenségeim, csak a mihez tartást véget. Én itt vagyok, mert rég játszottam. Rég eresztettem ki magam és bár nem most fogom, nem úgy, ahogy az boldoggá tenne és nem fogok vért fakasztani egészen közelről nézve a másik arcát, élvezni a fájdalmát, de a semminél több ez is. Ez olyan, mint amikor a kutyákat éheztetik és aztán zöldséget adnak nekik. Megeszik, mert éhesek hiába nem csont. Elfogadom ezt a helyzetet mert nincs más és ha itt talán sikerül elnyernem egy újabb apró elismerést mégha nem is mondja ki, előbb vagy utóbb jön az a bizonyos csont is. Mindig alulról kell kezdeni én pedig türelmes vagyok ilyen téren, hiába szeretek inkább felül lenni. Megvárom, míg magától jő el és nem rohanok a falnak fejjel, hisz akkor nem alul leszek, hanem alatt. A föld alatt. De hékás... sosem mondtam el szóval sem, hogy alkalmanként nem vagyok önző és törekvő. *
Szép, verőfényes napsütés… én pedig, szinte rohanva menekülök ki a házunkból, egy, amolyan tipikus vasárnapi ebéd után. Hálistennek a nem is olyan régen szakadó eső már tökéletesen elmúlt, mintha nem is járt volna erre. Az én drága bátyám is meglátogatott minket, de ettől még nem lett jobb a légkör, vagy a hangulat. Hiába nem volt vita, a légkör fagyos volt… és feszült, én pedig ezt talán még rosszabbul viselem, mint a kiabálást a fejem felett. Valami béna kifogással elszabadultam, s csak elindultam, valamerre. Nem is igazán figyeltem, hogy merre. Elég sok minden járt a fejemben, de leginkább Sam nem túl régi látogatása… Még mindig nehéz volt belegondolnom, vagy elhinnem, hogy nem csak álmodtam az egészet… és nem csak valami kandikamerás dologba csöppentem. Mondjuk, kit érdekelne az, ha engem átvernek… plusz, a saját szememmel láttam a dolgot, amit elég nehéz lenne kivitelezni, ha nem lenne valóság. Még meg is érintettem… de hát akkor is. Nem lett megkönnyítve a dolgom az elmúlt napokban, hetekben. Túl sok információ, amit rögtön nem tudtam helyre rakni, s most se igazán tudom még. Egyesével kéne elbírnom velük, végig gondolnom, hogy mégis mit gondolok róluk, hogyan viszonyuljak a dolgokhoz, de még azt se tudom eldönteni, hogy mivel kezdjem. Mire legközelebb észbe kapok, már egy játszótéren találom magam. Milyen rég nem voltam már itt… Pedig gyerekkoromban rengetegszer jártam ide… mennyire imádtam azokat a hintákat, vagy a mászókát. Furcsálltam ugyan kicsit, hogy kihalt, tekintve, hogy az idő is milyen szép, és vasárnap van, de én most azért kifejezetten örültem neki. Gondolkodás nélkül másztam fel az egyik nagyobb mászókára. A hirtelen előmászó emlékektől akaratlanul is elmosolyodtam. Mennyire jó is volt gyereknek lenni. Akkor még aztán tényleg semmivel nem kellett foglalkozni, csak azzal, hogy játsszak, hogy felnőjek és élhettem gond nélkül abban a mesevilágban, amiben kicsit még most is élek. Csak, most már nem nézik olyan jó szemmel. Most már bolondnak is nézhetnek azért, mert én belül még mindig néha egy kislány világában élek. Ott olyan jó volt minden… Aztán eszembe jut a „csúnya” valóság. Na jó… nem minden része olyan csúnya… de mindenképpen csúnyább, mint az ártatlan gyerekkor volt. Megpillantom a mászóka másik végén azt a nagyon mozgó átjárót, amin kiskoromban szinte sose tudtam átmenni anélkül, hogy el ne estem volna. Hátha most, majdnem felnőtt fejjel kicsit ügyesebb leszek. Ahogy rálépek, egyből mozogni kezd, én pedig két kézzel kapaszkodok neki a korlátnak, de nem állok meg. Talán előbújt belőlem valami rejtett mazochista, de valamiért akkor is át akartam menni a túloldalára. Mér nagyjából félúton jártam, ugyanúgy szorongatva a korlátot, amikor éreztem, hogy kicsúszik kezemből a korlát. Feltehetőleg az eső után még nedves… Próbálok megkapaszkodni a másik oldalon, de nem érem már el. Nagy pechemre azonban nem csak a mászókán sikerül elesnem, hanem onnan is lecsúszok. Valami hülye reflexnek köszönhetően kezemet előre rakom, s sikerül arra ráesnem. Rettentően ügyes vagy, Susan Ravens… már túl rég történt veled amúgy is valami hasonló, már éppen ideje volt eltörni, megrándítani, vagy akármit is csinálni kezeddel, a lényeg, hogy baromira fáj, ráadásul a bokám se érzi magát túl jól, nem beszélve a felhorzsolt tenyeremről és könyökömről. Nem, sírni azért nem kezdek el… de azért összeszorítom fogam, ahogy próbálok olyan pozícióba helyezkedni, ami kevésbé fájdalmas, bár ez jelen helyzetben elég nehéz.
*Létezik olyan, hogy szabadnap? Az igazság az, hogy maga a fogalom ismerős volt. Azonban még mindig nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy nekem ma ilyenem van. Süt a nap meg minden, mégis mit csinálhatna egy olyan nő, aki nem ismer senkit a városban? Fogalmam sincs, de én csak céltalan bolyongtam a városban és már két táska akadt a kezemben. Egyikben egy szép estélyi, a másik kisebb és benne egy hozzá illő nyakék. Nem tudom minek vettem, csak úgy... jól esett. Unalom űzés ha úgy tetszik, bár a bankkártyámnak közel sem volt olyan unalmas. Hazafelé tartottam mikor nyikorgó hangra lettem figyelmes, lépteim nyomban dobtak egy jobbost, hogy a nem tudom hova jussak ki, de csak a hangokra figyeltem és összevontam a szemöldököm. Kicsit sem tetszettek a baljóslatú hangok. Pajzsom leengedtem és megéreztem egy ember szagát is, így hát tovább követtem sietős léptekkel. * - Viii... * Kezdtem el kiabálni, hogy vigyázzon, de már késő. Akkora marha megmég én sem vagyok, hogy a farkasom kihasználva siessek a segítségére. De a lépteim sietősen haladtak a lány felé, aki mellé letérdelve, a szatyraimat magam mellé téve állapodott meg rajta barna tekintetem. Érzékeimmel éreztem, hogy hol fáj neki és kezem elöször a bokájához irányult.* - Eső után nem biztonságosak... Ha hagyod, megvizsgálom. * Mosolyogtam rá barátságosan, és kezeim a lába felé nyúltak, hogy megmozgassam egy kicsit. Tekintetem az arcát nézte, míg ujjaim a mozgatás közben a bokája körül tapogatóztak, hogy lehet-e valami komolyabb baja is. * - A kezeden kívül fáj még valahol ööö...? Hogy hívnak? * Tettem fel azért a kérdést ahogy az arcát fürkésztem. Vonásai árulkodnak, ahogy az érzelmei is. Nekem ennyi elég, hogy tudjam merre kéne haladni. Hangom lágy, szokatlanul kislányos ahhoz képest, hogy érett nő vagyok... sőt. Bár most már tuti, hogy ez a város sem biztonságos. Minden alkalommal meg kell vizsgálni valakit avagy törött csontokat a helyére rakni. Remélem sosem fogok a szakmámra unni.*
Igazából fel se tűnik, hogy valaki közeledik felém, annyira lefoglalnak a fájó pontok, meg, hogy megpróbáljak valahogyan feltápászkodni, vagy valamit kezdeni magammal, elvégre nem ülhetek örökké a játszótér kavicsain, egyrészt kényelmetlen lenne, másrészt azért egy idő után talán meg is éheznék, meg hasonlók. Szóval kénytelen leszek valamit kezdeni magammal. Piszok szerencsémre talán, pont azelőtt érkezik mellém egy nő, hogy én bármit is tehetnék ez ügyben. - Igen, sajnos erre én is későn jöttem rá. – Nézek fel lábamról, még el is mosolyodok, bár ez hamar megy át fintorba, s ismét fel is szisszenek. Valahogy alapvetően is irtózok az orvosoktól, persze nem miattuk, nem a személyüktől, meg talán nem is tőlük igazából, csak attól, hogy ha hozzájuk kell mennem, akkor biztos valami rossz van… de most azért baromira mázlista vagyok tényleg, hogy egybe beleakadtam, vagyis, nem én akadtam belé, de, mindegy is ez most. - Hát, most úgy jelenleg mindenem, amire ráestem… de leginkább a bokám az, ami jobban fáj. -Azzal nem törődök most, hogy hátsó felem is megérezte azért a puffanást, illetőleg csíp a felhorzsolt kezem, azt könnyebben túlélem, meg feltehetőleg nincs olyan problémájuk, amihez orvo kell. Bár, remélem se a csuklómnak, se a bokámnak nincs… - Oh, Sue, Susan Ravens. – Mutatkozok be egy kisebb fáziskéséssel, mikor észbe kapok, hogy a nevem is kérdezve lett, meg amúgy is illik bemutatkozni, pláne akkor, ha még segítenek is az emberek. Ez az esemény pillanatok alatt rángatta el gondolataimat arról, ami már jóideje járt a fejemben. Na tessék, csak ennyi kellett, leesni egy mászókáról és máris nem azon agyalok, amit most megtudtam… s nem is azon, hogy akiket ismerek, vagy, akikkel csak összefutok az utcán, vagy csak látom őket messziről, vajon ők tudnak erről? Vagy ők is esetleg azok? Na mindegy, nem hagyom, hogy megint visszamásszon a fejembe, most azzal törődök inkább, hogy belfék voltam ismét.
Nos, a mai napon a „rossz csöves” nevű álruha került sorra. Mit kell erről tudni? Nos, szükséges hozzá egy kopott ballonkabát, amit az eltávozott kölyök szekrényéből loptam, az, hogy az ember farkasa egy teljes hétig ne borotválkozzon, meg a masszív szeszszag. Na jó, ez utóbbinak lehet valami köze ahhoz, hogy tegnap Aimée meg én kirúgtunk a hámból és lehet, de az is lehet, hogy nem raboltunk ki egy hot-dogos kölyköt. Szükséges még hozzá a játszótér hajnalban, amikor egyik épeszű szülő sem hozná le ide a kölykét, meg persze én magam. Őszintén szólva, ha kérdezik sem tudnám megmagyarázni, mikor veszítettem el a józan eszemet, de már jó hosszú ideje történhetett. Nos, reménykedjünk, hogy valaki olyan halad itt át, aki mondjuk munkába megy és elmúlt már tizennyolc éves, de tíz mindenképp, és nincsenek vele szülők. Miért? Mert hogy őszinte legyek, a szülők számára úgy is kinézhetek én jelen pillanatban, fél seggel az egyik padon, a másik felével a levegőben, hátrahajtott fejjel, de résnyire nyitott szemmel, mint egy pedofil. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a jobb kezem a zsebemben, akkor azért elég komoly kérdések merülnek fel. Mint például hogy hogyan sikerült eddig megúsznom az elmegyógyintézetet? Én sem tudom, de hát öreg vagyok, lehet csak nem akarnak erre a maradék pár száz évre bedobni. Eska köpönyegét magamra terítem, ha más nincs, legalább az melegítsen – úgysem teszi, hálátlan disznó –, és várok, mint a farkas a prédára. Majd meg kell beszélnem Aimée-vel, hogy kicsit gyakrabban járjunk már inni, és legyen kevesebb szabadidőm, mert mióta az a nyamvadt oposszum, meg a gazdája elment, szívatási kényszerem ezen a gyanútlan városon kell kiélnem…
Miért kell nekem hajnalok fagyján egyedül sétálgatnom a városban? Ha rendes indokot találok rá, elmondom. Jelenleg fortyogok a dühtől. Hónapok után kapok egy üzenetet a srácoktól, és az annyi, hogy még nem tudnak jönni egy ideig. Hogy ehhez az információhoz jussak pedig hajnalban a főtéri telefonfülkéhez kellett mennem. Gyalog mentem. A női megérzés vezérelt erre a célra, és milyen helyesen! Hiszen így ki tudtam szellőztetni a fejem, és kissé lehűteni is. Mókás dolog, hogy a hideg mikre nem képes. A dühöm alább hagyott, de még javában puffogtam mikor átvágtam a játszótéren. Így tudtam a legegyszerűbben átvágni a téren. Egy lélek sincs az utcán így nem tőrődtem a kapukkal. Meleg ballon-kabát jellegű télikabátomban így is könnyen mozogtam. Persze, ebből is látszik, hogy nem véd meg a fagyoktól. Így is lelkesen szaporáztam. Szidtam magam miatta, hogy miért nem a pufi dzsekiben mentem, de nem tudom mit is képzeltem ettől az egésztől. Alkohol szag csapta meg az orrom. Biztos, egy csöves - gondoltam és minden félelem nélkül tovább caplattam. Fél úton jártam a hinták környékén, amikor ismerős érzés kerített hatalmába. Jérome jutott az eszembe, de ez nem ő lesz. Vérvonalakat nem lehet felismerni, vagyis nem jellemző. Az egyetlen dolog, ha visszagondolok erre az eseményre, hogy a Jérommal való mélykapcsolatom miatt figyelhettem fel rá. Több ezerszer láttam, amint elrejti farkas kilétét. Úgy fordulok a pad irányába, mint egy iránytű. Fel se tűnt, hogy ott lett volna valaki és ez csak egyet jelent: Eska vérvonala. Ösztönből állok ott és nézem a rejtőzködő farkast. Barát vagy ellenség? Amíg meg nem tudom hátat nem fordítok neki. Arról nem is beszélve, hogy a szörnyű szag felőle jön.
Na, kérem szépen, félig nyitott szemeimmel látom, hogy a delikvens betévedt a csapdába. És érzem, hogy farkas, szóval nem lesz itt probléma. Jó, hát maximum megkéselnek, megvernek, megesznek, leszabják a tököm és a számba adják… Oké, elismerem, lehetnek bajok. De hát ott van drága Aimée, ilyenkor lehet visítva hívni, hogy gyere és szedj össze… Úgysem fog, de az mindegy. Ha nagy a baj, talán majd hívok valaki mást. De először mindig azokkal próbálkozunk, akik a legtöbbet jelentik nekünk. Csak tudnám az epres szeleteim telefonszámát… Érzem a dühöt, ami a nőből árad, és ez még sem nem is gondolkodtat el. Nem, meg akarom csinálni ezt is, és ha frusztrált, meg dühös emberek miatt kihátrálnék a mókából, akkor csak szimplán kicsinálnám magamat. Aztán ülhetnék otthon, totál besavanyodva, mint valami uborka – nem a gatyámban lévő –, bámulhatnám a brazil szappanoperákat, érdekelhetne, mi lesz Alejandro és Esperanza sorsa – szerintem már az is elég szomorú, hogy tudom a nevüket –, és várhatnék a postásra, hogy hozzá az epres müzli-szeleteimet, mert azok nélkül nem vagyok hajlandó létezni sem. Mivel viszont a drága hölgy nem óhajt közelebb jönni, nekem kell tennem valamit. Eltérni az eredeti tervtől, improvizálni, de valami jót, mert különben bukhatom az egészet és mehetek savanyodni, mint valami rossz tej. Jesszus, teljesen hülye vagyok ma. Másnaposan még inkább, mint alapvetően. Lecsusszanok a földre, hangosan felhorkantok, csak a show kedvéért, aztán forgok kettőt, átölelem a pad lábát, közelebb vonom magamhoz, és érzékien végigsimítok rajta. A mozdulat közepén megállok, fölemelem a fejem, szétnézek. Immár „ébren” vagyok. Pár másodpercig riadt kisgyermek módjára szemlélem a külvilágot, aztán észreveszem a drága hölgyet. Fölülök, kisé elhagyatottan, és ránézek. – Szépjóreggelt! – köszönök vontatottan, mintha tényleg most keltem volna föl. – Nem tudja véletlenül, melyik városban vagyok?
Mozdulatlanul állok, és kitartóan nézek rá. Farkas, érti a testbeszédet. Részegnek részeg, már csak azt kell megtudnom kiszámíthatatlan fajta-e vagy ártalmatlan. Egyet mozul, és már a földön van. Komikus előadást láthatok, de a tartózkodás visszatartja arcizmaim mosolyra húzódását. Az előadást zárva a közönséget is be szeretné vonni a komédiába. Hát, először is mutassa meg, hogy nem veszélyes rám nézve, másodszor is engedjen meg nekem egy SMS-t, végül pedig függönyt fel, és indulhat a darab. - Jó reggelt! - válaszolom kimérten - Fairbanksben, Alaszkában. Az államnevét csak a biztonság kedvéért teszem hozzá. Sose tudni, ki honnan indult még az est elején, és milyen messzire jutott a végére. Muszály üzenetet írnom Shirleynek, mert megígértem, de a telefonomhoz még nem nyúlhatok, semmit nem tudok az alakról, csak hogy nagyon ki van ütve. Ez a tény bedig anyai ösztönöket hív elő belőlem, de ennek nyomát se mutatom. Nem szólok hozzá többet, mert a fecsegésnek még itt nincs helye. Nem attól tartok, hogy a földre tudnám-e küldeni. Meg tudom védeni magam, de ha tehetem, nem vetkőznék ilyen hidegben, a kabátomat, meg nem erre szabták.
Hát mit is mondhatnék? Színészi képességeimet durván próbára teszi, hogy én magam ne röhögjek föl, amikor belegondolok, miként festhetek, de erős vagyok, kemény vagyok, meg hát van már közel fél évezrednyi tapasztalatom. Szóval meg tudom oldani, és ahogy beszél, üveges szemekkel nézek föl rá, mint aki tényleg azt sem tudja, hol van. Arcomra kiül a kétségbeesés egy árnyalata, talán nem tökéletes, de reményeim szerint megteszi. – És hogy a fenébe kerültem ide? – kérdezem. – Jézusom, az asszony rohadt pipa lesz. Hát kérem szépen, úgy volt, hogy elindulunk haverokkal, aztán összefutottunk egyetemi ismerősökkel, aztán meg… Na, aztán nem tudom, mi volt. De mégis hogy a francba keveredtem én ide Washingtonból? Messze nem egy Oscar-díjas alakítás, de hát ha az ember szórakozni akar, akkor a legfontosabb dolog, hogy kitaláljon egy történetet, aztán meg ragaszkodjon hozzá, mintha csak az élete múlna rajta. Mondjuk muszáj most gondolkodnom, nem sokat, csak egy kicsit, hogy miként menjek tovább. Legyek én az alaszkai Mikulás, nevetést és jókedvet hozva? Vagy inkább szórakozzak én a nő kiakasztásával? Tudom, hogy farkas, de nem érzékelem, mennyire lehet erős egészen pontosan, a farkasok meg nem igazán tudják megmondani a másikról, hogy milyen vérmérsékletű pár szóból. Szóval lehet, nem kellene fölhúznom agyilag egy domináns nőstényt. Bár… Hátha a szado-mazo fajta… – Egyébként milyen nap van ma? – kérdezem, csak hogy tovább folytassam a dolgot. Nem szabad hagyni, hogy az álca lehulljon, mert az kellemetlen kérdésekhez vezet. Mint például ahhoz, hogy mit csinál egy felnőtt farkas egy padon egy olyan reggelen, amikor minden jóeszű élőlény inkább odakuporodik a kályha mellé, és letáborozik.
Kezdőlap
Ne haragudjatok.
