Szóval, akkor épp a vállamra igazgatom az amúgy elég női, de mégis kényelmes, és elég nagy fekete tatyót, amikor végül kiakad az a bizonyos lanyha nyugalom mérő. Ez már inkább ismerős, annak ellenére, hogy ilyen formában és nyugalomban nem sűrűn kapom vissza, mint Brodytól. Hajrá. Figyelem, ahogy abbahagyja a hintázás friss tudományát. Figyelemmel kísérem azt is, ahogy megáll előttem, s kénytelen vagyok kicsit feljebb emelni az államat, úgy hallgatni a mondandóját, természetesen nem ignorálva közben az arcán megjelenő finom mimikát. Az enyémen uralkodó kifejezés egészen nyugodt... Hát persze, hogy az, nem kevés erőfeszítésbe telik ezt eszközölnöm, de ennek ellenére az összeszökő szemöldököm és tekintetemben ülő élénk figyelem a gyér világítás ellenére is tökéletesen látszik. Egy pár, a hatásvadászattól mentes másodpercig csupán hallgatok. Mintha csak valami folyamatot akarnék befejezni, ami odabent zajlik a szöszke buksi alatt. Aztán hallhatóan veszek egy nagyobbacska levegőt és a mellkasom előtt keresztbefűzött karjaimmal a testbeszédet egyetlen kérdéssel hazudtolom meg: - Hazakísérsz?
Igazából halvány fogalmam sincs mire számítsak, tekintve, hogy ennyire sajna még nem ismerem. Hogy őszinte legyek egyáltalán nem ismerem, hiába ez a két találkozás. Mindenesetre úgy hiszem, hogy a sztenderd az lenne, hogy amikor megmondják az embernek a hibáit, akkor sarkon fordul és a távozik. Legalább is sikerül ennyire lebecsülnöm Zoe-t, hogy leginkább erre az eshetőségre legyek felkészülve. Még egy pillanat alatt azt is eldöntöm, hogy én meg azt is fogom hagyni, hogy távozzon. Kritikusan összepréselem kicsit az ajkaimat, amikor észlelem a melle alatt összefont karokat. Hát még valamit a fejemhez is fog vágni, ez igazán nagyszerű. Igazából erre is gondolhattam volna. Viszont még mielőtt ez a gondolat igazán megfogalmazódhatna bennem, már érkezik a válasz is és... nos, azt hiszen most sikerült némileg meglepni. Pár pillanatig csak állok, majd fejemet némileg elfordítva sandítok rá ráncolt homlokkal, soha nem látott mélységű mimikai ráncokkal. Tekintetemből pedig a kérdés elég egyértelmű... tényleg megfogalmazódik bennem, hogy most komolyan beszél-e. Kicsit úgy festhetek, mintha csak olvasni akarnék belőle, de ez eleve hamvába halt ötlet. Nőket megérteni? Ugyanmár... - Igen. De mit szedsz? - Kérdem ugyanezzel a gyanakvással és értetlenségemmel az arcomon. Hangvételem is ugyanilyen gyanakvó, szinte már karikaturisztikusan túlzó mimikával méregetem. Az szerintem egy percig nem volt kérdés, hogy hazakísérném-e, ha felajánlja. Ha olyasmit ajánlanak fel, ami nincs ellenemre, akkor azt illik elfogadni, tekintve, hogy nem feltétlen kötelesek újra felajánlani és tukmálni már gáz. Inkább az a meglepő, hogy ezzel a kérdéssel hozakodott elő.
Nem vagyok az a menekülős típus, sem az a normális típus... ez már mostanra bizonyára egészen szépen elkezdett derengeni Brody számára is. Szépen kivárom, ahogy az ő kritikus szemlélete is megfelelően kiütközik azokon az összepréselt ajkakon, aztán azt is, ahogy az egyszerű kérdésem nyomán bomlik fel mindenféle tézis a fejében. Valahogy perverz örömöm lelik a dologban, ahogy elképzelem, a széthullott darabokból miként kívánja újra egy egésszé formálni a rólam kialakított képet. Bár megvallom, nagyképű hazugság lenne azt állítani, hogy direkt erre a hatásra gyúrtam... Mert nem, ez is csak amolyan egyszerű elemi megnyilvánulás volt tőlem, minthogy a hibáit forgatom ki a nagy számmal... de nem tagadhatom meg magam, hogy élvezem az értetlenségét. Még akkor is, ha ezzel megelőlegezek magamnak egy ezúttal határozottabb "menjapicsába" jókívánságot. Igen, ezt ugyanúgy beletettem a pakliba, épp ezért nem kijelentésként közöltem a vágyamat, hanem kérdésként. Ez már sokat elárul arról, hogy lehet közelsem vagyok annyira biztos magamban, mint amennyire sokszor kommunikálom különböző eszközökkel kifelé. Jó kis taktika, a legtöbben szarnak is rá, hogy alá ássanak. Na, de a lényeg az érkező válasz egy abszurdul jogos kérdéssel megtoldva, amire meg kell hagyni, muszáj elmosolyodnom. Egészen széles gesztus, és az adottságaimnak hála megmutatkoznak kissé a fogaim is benne. - Semmit... lehet épp ez a baj velem. Egyébként pedig akkor az állammal intek, hogy mozdulás van, én magam is elfordulok azzal az összefont karos tartásommal, hogy irányba álljak a számtalan gyalogút egyikére, ami - sajnos még a külvárosban fekvő - házikóm felé vezet.
- Mondanám, hogy ismerek egy jó pszichiátert... de nem. Az enyém Japánban maradt. - Jegyzem meg egy apró vállvonás keretében, miközben részemről akár indulhatunk is. Vagyis elindulok mellette továbbra is zsebre dugott kezekkel, bár továbbra se nagyon tudom hova tenni ezt az egész jelenetet. Leteremtem... vagyis inkább csak felhívom rá a figyelmét, mennyire nem járja, hogy így viselkedik, erre meg teljesen úgy viselkedik, mintha ez még imponálna is neki. Vagy nem is tudom, hogy térhetnék napirendre efölött. Ennyire behúzza mindenki a nyakát tőle, hogy ez akkora esemény. Kísérjem haza... Úgy most realizálódik bennem, hogy Zoe a hegyen lakik... valahol. Azért buszozni hagy ne kelljen már, úgyse nagyon hiszem, hogy bármi lenne, ő se gondolta végig ezt a hazakísérősdit, na meg nekem is el kell rendeznem magamban, hogy most épp mit is gondolok róla. - Felraklak a buszra. Remélem egyelőre ennyivel is beéred, tekintve, hogy ez ritkábban jár, mint az adó-visszaigénylésem. Hazasétálni meg nem fogok. Viszont azt hiszem kiérdemeltél egy ingyen masszázst... vagy ha nem érdemelted ki, akkor levonatom a fizetésedből, de le kell nézned. Most már mindenképp be akarom bizonyítani, hogy tényleg dolgozok odalent. - Mondom teljesen komolyan, bár a buszos résznél kissé ráncolom a homlokom, még mikor kimondom is azon agyalok, hogy mennyire jó nekem, hogy hagyom elpasszolni a lehetőséget. De ahhoz viszont teljes mértékig ragaszkodok, hogy eljöjjön. Persze a nagy komolykodás után halványan el is mosolyodok. Hogy honnan tudok a buszmenetrendről, az maradjon rejtély. Egyébként egyszerű, nem vezetek kocsit, ellenzem többek között környezetvédelmi szempontokból... de ha visznek az mondjuk nincs ellenemre, hiszen az anyósülés egész más tészta. Szóval egész jól vágom, hogy itt a játszótér mellett is van egy megálló. Nem tudom mennyire lettünk nyitottak, de én bizony bepróbálkozok a két puszival, mielőtt felszállna a buszra. Majd szépen megvárom, hogy a jármű meginduljon, még intek neki egyet, ha látom valamelyik ablakból, aztán én is sarkon fordulok, ideje hazasétálni.
- Akkor meg én mondanám, hogy nem kell mondani, mert a múlthéten voltam és a diagnózis szerint tökéletesen épelméjű vagyok... - annyira imádom, hogy még hazudnom sem kell. Ám, ahogy oldalra pillantok a másikra, rögtön felötlik a kritika, amit nemrég megfogalmazott, szóval igyekszem normalizált hangszínnel meg úgy fejjel közölni - És ebben most tényleg nincs vicc. Brrr... félelmetes. Elég ennyi őszinteség egy találkozás alatt. Én is visszafogom magam ezzel a gondolattal. Szeretek beszélni, ha van apropója, de valahogy most sikerült ezt az egész találkozót úgy kifordítani a végére, hogy nem hiszem ez alkalommal a szokásos séma beválna. Nem is vágyom rá, ami azt illeti. Jelenleg kevés dologra vágyom, és azok között prioritást élvez az hogy lebomlasszam az agyamat valami Tarantino filmmel meg egy bögre teával, aztán behulljak az ágyba és fel se keljek mondjuk vasárnap délig. Egészen jól elvagyok ezekkel a tervezgetésekkel, amikor felfogom, hogy a másik realizálja merre lenne az a haza. Naná, hogy visszakozik, heh. De legalább tudom, hogy ennyire nem fontos neki, hogy reménykedjen a hazakísérés = numera képletben. A masszázsos ötletére azonban nem tudok kivetkőzni magamból annyira, hogy ne emeljen fel hitetlenül az egyik szemöldököm. Közben persze elérkeztünk a buszmegállóhoz is, szóval rendeltetésszerűen le tudom zárni a dolgot. - Figyelj, maradjunk annyiban, hogy szívesen megnézem, mi van lent a kínzókamrában, hogy hitelesebben magyarázhasd a bizonyítványod... Pont. - és ez az én lelkemnek is megfelelő lépés. Neeeehem vagyok az a fajta, aki könnyen és minden ármenet nélkül csak úgy ledobja a pólót, befekszik, aztán hajrá neki, öld meg az izmgöböket.... még ez elől a két puszi elől is csak a nagy lélekjelenlétem miatt, nameg a Bro iránt növekvő szimpátiám végett nem szaladok el. Az ember nem szalad el a olyan ember közeledése elől, akit kedvel... vagy így kéne hogy legyen. Ezért küzdök... vagy mi. Na ezt még meg kell beszélnem magammal. Hazafelé mondjuk tökéletes lesz.
Olyan vagyok mint Forest Gump. Először persze ez nem fogalmazódott meg bennem ilyen kereken, hanem csak gondolkodtam, az inszomniások örök, nyughatatlan elméjével. Najó, nem voltam ám én mindig ilyen, mert, ami azt illeti kifejezetten a top ten időtöltéseim közé tartozott az alvás mindig is. Egészen addig ment is a dolog, míg nem kellett ebben a rohadt üres házban, a marhasok emlék, meg az idióta elmém csattogása közben ezzel megpróbálkozni. Igazán mindegy, hogy dolgozok-e vagy sem, ennyi erőben a pult mögött is lehetnék a tejbetök ugyanilyen nyomottan, töltve magamba az ipari mennyiségű koffeint. Hjajj, pedig milyen életerős jányka voltam (haha), mostanában meg (hogy egy kedves ismerősöm szavaival éljek) olyan vagyok, mint egy szomorú szőlőszem. Szóval ott tartottam, hogy marhára nem jött az álommanó, bizonyára az álomföldek elé hintett ezer elmealapú medvecsapda és az aknamező is gátat szab neki. Én meg kellően forgolódok közben. Ha valaki most rápillantana az ágyra bizonyára egy vad orgia nyomait vélné felfedezni az ágynemű rendetlenségében... najó, az egészségesen sznob többségnek maradhatna rorschach teszt is. Mindegy, már ott sem vagyok, hanem bekapcsolom a Gump üzemmódot. Vagyis a pizsialsót lecserélem egy farmerre, minden másra meg kabátot húzok és kapucnit a fejembe, meg csizmát a lábamra, úgy veszem nyakamba a hegyről lefelé tendáló utak egyikét. Gondoltam ugyanis sétálok egyet, állítólag a friss levegő laktat is meg álmosít szóval maradjunk már a természetes altatóknál, ha már ilyen természetközelien élek. Aztán gondoltam, ha már körbesétáltam a házat, miért ne menjek lejjebb a városba... Amikor meg a belváros első autóját elhagytam, arra gondoltam, miért is ne menjek el az óceánig a kedvenc kis helyemre, ami annyira tükrözi a komolyságot és az érettséget, ami a szívemben lakozik... Kis szusszanással tettem le magam a kiérdemelt hintámra, a dínó alakú rugós-nyerges figurák és a színes rakéta alakú csúszdamászóka tőszomszédságában. Ilyenkor szeretem ezt a helyet, amikor nem visít ezer gyerek és nem visít utánuk az az ezer anyuka se, hogy kinek a homokozóvödre van kinek a fejében. És különbenis Sara és James miért húzzák egymás haját, biztos az apjuk miatt, aki nem törődik egyikkel se. Nem, ez az infantilis, álmatlanságban szenvedő felnőttek ideje, hajnal három és a reggeli csúcs között. Borzasztóan elégedett is lehetnék a horrorba is illő kihaltsággal, ami azt illeti.
Kellett egy séta... Legalábbis, eleinte így gondoltam, mikor kiléptem a házból. Ezt megelőzően ugyanis sikerült a lehető legjobban begőzölnöm. Kezdtem már unni ezt a sok gyakorlást, meg az idétlen fog látványát is, ami mindig az utolsó pillanatban gondolta meg magát, és vágott fejbe egy méretes stop táblával. Az ember azt gondolná, hogy ha már a mágia ötödik szintjén is túl van, akkor sokkal egyszerűbb lesz a következő szintet elsajátítani. Hát tévedés... Hetek óta teljes erőbedobással gyakorlok, szinte megállás nélkül, többnyire sikertelenül, noha egyre jobban megy, egyre gyorsabban tudok rákapcsolódni a Hold szavára. De belefáradtam. Mára mindenképp... így nem csoda, hogy most szükségét érzem egy kis agymosásnak, némi hideg szellőnek, és egy magányos, esti barangolásnak a városba. Ezért indultam el... Csak egy kabátot rángattam fel a pólómra, a fejembe vágva egy sapkát, és a sálat se hanyagoltam el. Na jó, ez utóbbit az ajtóból visszafordulva cibáltam ki, miután a hideg alaszkai levegő arcon vágott. Köszi. Kezeimet zsebre vágva lépkedtem az utcákon, tompa hangfoszlányokat hagyva magam után. Ezt szeretem ebben a városban... Estére annyira kihal az egész, mintha lakatlan lenne. Legalábbis jó pár részén, ami nem a belvárost érinti. Nekem való... Elég szórakozott napomat éltem, egyébiránt, így úgy döntöttem meglátogatom a mászókákat, és a hintákat, kicsit lekapcsolni az agyamat némi gyermeki érzéssel körítve. Szerettem a játszótereket, a gyerekeket mondjuk már kevésbé... Este viszont ettől sem kellett tartanom. Fáradtan, és ami azt illeti, egészen halkan tártam fel a kaput, néma talpkoppanásokkal sétálva be a nappal oly' zajos térre. Csak a halványan villogó lámpafény adott útirányt a gomolygó szürkületben, így azért sikerült kihalásznom a sötét foltokból, merre is találom a hintákat. Elsőnek megteszik azok is, belevágom magam, aztán letérek a "pályámról". Ellenben... ahogy még pár métert haladtam a homokos talajon, tekintetem elkerülhetetlenül megállapodott az egyetlen élő jelenségen, aki a helyszínen fellelhető volt. Homlokomat apró redők kezdték ellepni, ahogy fejemet kissé oldalra billentve fürkésztem a homályos, árnyákos alakot. Hezitáltam, de végül úgy döntöttem, ha már ő is úgy döntött, hogy a játszóteret választja, akkor így jártam. Én sehova se megyek el miatta! Tovább indultam, nem foglalkozva vele, hogy mikor vesz észre, vagy mit fog gondolni. Végül idővel mellé értem, vállammal nekitámaszkodva a tartócölöpöknek, és unott pillantásommal övezve vettem fókuszom közé arcát. - A helyemen ülsz... - ropogtattam el a szavakat közönyösen, némi grimaszt is vállalva a mondandóm mellé. Igazából nem az én helyem volt, de a szemétláda stílusomról nehezen fogok leszokni. Sőt, van egy sanda gyanúm, hogy sosem... - Na mindegy. Élvezd ki... - vontam vállat, elengedve egy idétlen vigyort is grátiszként, bár ez utóbbi eléggé elcseszettre sikeredett, de oda se neki... Laza, könnyed mozdulattal dobtam le magam, közvetlenül a mellette ringó hintára, kicsit meg is hajtva azt magam alatt, mint egy hülye kisgyerek. Nem zavartattam magam, az sem érdekelt, ha egyedül akart lenni. Én is ezt terveztem, aztán tessék... Egyébként meg halkan megjegyezném, hogy azt is leszarom, hogy Ő volt itt előbb. Ha nem tetszik, el lehet sétálni...
Ugyanazt a hintát foglaltam el, mint amit nem is olyan rég, amikor Brodyba próbáltam néni világi tudást verni a játszótéri eszközök használatáról. Nem tudom mi van mostanában velem, hogy megnövekedett a jóindulatom és az infantilizmus is így bedarált. Igazán össze kéne már szednem magam, és a régi jó Zoénak lenni. A régi, jó, undokulédes hülyelánynak. Mostanában csak az undok és a hülye maradt meg ebből a nem túl magasztos jelzőkkel ellátott önjellemzésből. Amint magamon elmélkedem (asszem valahonnan ragadt rám ez az egoista szemléletmód, pedig utálom a témát), szinte egészen kikapcsol a figyelmem. Lágyan lengek a hintán, amit jóindulattal is kétszer ekkora, nagyhátsójú gyerekeknek terveztek, így csak elfér benne az én sejhajom is. Fejem kicsit lehajtva, a végtelenül szőke tincsek engednek a gravitációnak és kilógnak, előrebuknak a fejemre borított kapucni alól. A tekintetem a semmin fókuszálódik, ugyanis annak ellenére, hogy pár centit kilengek, ugyanoda ködösödik a két tág pupilla, ugyanígy állandó a mozdulat, ahogy kétoldalt fogom a láncokat a mancsaimmal. Összegezve, úgy festek, mint egy épp flashelő drogos egy elcseszettül emós videóklip kezdőképein. Megengedem magamnak így kialvatlanul, hajnal három tájban. Nem is veszem észre egészen addig az erre lébecoló jóképességűt, míg meg nem hallom a homokosmurván a lépteit. Egészen hipnotikus volt így az álom és ébrenlét örök határán ez a gyermekbölcső-szerű ütemes ingás, szóval a rendhagyó megszólítása nyomán fel sem fogom elsőre, mi van. Csak azt hogy a szája jár, meg flegma a képe... a képe, ami ennek a srácnak is olyan, mintha most lépett volna le egy magazin címlapjáról. Komolyan kezdem azt hinni, hogy Fairbanksban csak tökéletes robot huszonéves pasasok vannak... A hangja és annak tartalma egyébként mindezek után, mintha enyhe jelveszteséggel és késéssel érne el hozzám. Aztán lassan, de biztosan beindul végre a belső micimackóm is. Kár, mert ilyenkor kurvára ki kell nyitnom a számat: - Jajnemár, ez most komoly? Hol vagyunk? A helyi motorosklubban, vagy a gimi ebédlőudvarán? - az esetek nagy többségében tökéletes a fapofám, és most halmozottan hátrányos helyzetben vagyok a tekintetben, hogy kifejezzek bármi érzelmet. Ahhoz túl fáradt vagyok - idegileg, és testileg is. A morcosság, ami belekerülhetett a mondandómba az csak azért van, mert nehezen viselem, ha alvásképtelenül, de fáradtan a hót üres városban pont engem pécéznek ki. Hátszöszömbemár. - Te meg a levegőmet szívod és mi mind a bolygón élősködünk. Szóval kvittek vagyunk. Na tessék, látható mennyire fontos neki ez az elcseszett hinta vagy a vélt helye, mert alig érek a mondatom végére, már vállat von. Persze én is egy hülye idióta vagyok, aki sosem tanul. Bár szerencsére nem érzek alkoholos befolyásoltságot a csávó felől, ami igazolná, hogy miért ilyen kötekedő, de azért, ha nem vigyázok, egyszer tuti istenesen el fognak gyepálni. Ha nem most, majd lehet legközelebb. Igazából az is csoda, hogy eddig kibírtam. Csodából, nameg általában az ennél jóval kifinomultabb stílusomból fakad, hogy a céltábláim (a keményvonalas IQharcosok) többnyire fel sem fogják, hogy szívatom őket... Egyébként az egész jelenet végén a másik idétlen vigyorát marhára nem tudom hová tenni. Meg azt se, hogy végülis rám hagyja a dolgot, és leül. Vagy ez valami egyéni törzsi beköszönés lett volna, csak nem fogom a humor hullámait? Összeszökő szemöldökökkel mustrálok oldalra, hogy mi van.
Minő szerencse, hogy hajnalban is találni egy nekem való, nagyszájú embert. Holnap be is hódolok ezért térdre rogyva Buddhának! Főleg, ha bármilyen szinten is vallásos lennék, és mindemellé még arab is. De mivel mindkettő kilőve, így marad az önmagamban való kedélyes szitkozódás enyhébb fajtája. Kényelmesen elfoglaltam a másik hintát, nem zavartatva magamat, noha meg kell hagyni azért először erősen betépettnek ítéltem a leányzó fekvését. De a szavait követően már el is vetettem ezt a remek gondolatot. - Szerintem játszótér. - dünnyögtem magam elé. Na jó, lehet mégis csak be van állva egy kicsit, vagy csak előszeretettel gyakorolja rajtam a gúnyolódást. Bánom is én, még a vállamat is rárántottam, ahogy ujjaim belekapaszkodtak a láncokba. A következő mondatára azért felvontam egyik szemöldökömet, és én magam is kisandítottam rá oldalra. Néhány pillanatig csak fürkésztem vonásait a szürkült fényben. Arcomon pár izom megrándult, miközben jótékonyan szívtam magamba némi oxigént. - Valóban. Milyen kár, hogy nem tudom elszívni az egészet. - imitáltam még egy nagyobb szippantást, vegyítve egy pimasz vigyorral, ezzel is jelezvén, hogy a legkevésbé sem érdekel a hülye szövegelése. Mindenesetre jó pofa mókának nézek elébe, hogyha a jelenlegi helyzet nem változik, már pedig én egy apró mozdulatra se voltam hajlandó, hogy tegyek ennek érdekébe. Túl sok időt tudok már a hátam mögött ahhoz, hogy bármilyen szinten is megerőltessem magam ilyen irányba. Inkább csak tovább löktem az alattam ringó hintát, számat elhúzva oldalra. Valójában sokszor nem értem magamat, hogy miért vagyok ilyen. Vagyis dehogynem... Az apám egy balfasz volt, és előszeretettel fogom rá az ilyesmit, még akkor is, ha csak részben befolyásolta az életem efféle kimenetelét. Jó ideig nem szólaltam meg, csak meredten bámultam magam elé, kizárva a mellettem lévőt, teljes egészében. Mintha nem is létezett volna. Legalábbis egy időre megszűnt, amíg a gondolataimba merengve ástam egyre lejjebb. Mondjuk ezek egyre furábbak, és már-már eltorzulttá váltak a végére, így végül kirántva magam onnan ráztam meg fejemet kissé. Pillantásom a lányra kúszott, és mondhatni már egész érdeklődőn fürkésztem őt. Ez is meglepő... - Mi a neved, szöszi? - böktem felé a fejemmel, hogy tudatosítsam is, hogy róla beszélek. Nem ismerkedni akartam, félre értésbe ne essünk. De ha már ő is itt van, legalább tudjam valahogy szólítani, ha netalán muszáj lenne. - Egyébként mit keresel itt? Ilyenkor... Veszélyes alakok mászkálnak erre felé. - nem mintha érdekelne. De azért megjegyeztem. Hangom unott volt, és egykedvű, tehát semmiféle érdeklődést nem mutatott, noha valamelyest azért bujkált benne némi kíváncsiság. Főleg, hogy tisztában voltam vele, hogy ember, ahogy azzal is, hogy ezen a környéken, éjszaka, tényleg elég sok szédült figura rohangál. Idefelé is vagy háromba belebotlottam. Részegek, pedofilok, erőszakos barmok. Minden van... Már csak azon csodálkozom, hogy nem fogták még el őket. Na, majd elbeszélgetek én Jake fejével, hogyha már ennyit melózik, akkor miért van még ennyi balfasz az utcákon. Bár, tudom... ő mindent megtesz. Mindegy. Lehet mégsem zaklatom ezzel az így is lestrapált fejét. Meglátjuk milyen hangulatban leszek... - Szerintem, az a tag is téged figyel már egy ideje... - mutattam a távoli bokrok közé, ami jó pár méterre esett a játszótér "rácsaitól". Igazából lehet, hogy csak egy csöves, de ettől még szórakoztatott a gondolat, hogy talán rá tudok ijeszteni. Persze, nem érzem fontosnak, de legalább ha már ketten vagyunk, valamivel elütöm az időt. Például ezzel. Vagy azzal, hogy kiborítom a hintából. Hiszen ez is egy opció...
Mondtam már, hogy kifejezetten szeretem kialvatlanul az ilyen tréfarépát rejtve nasizó emberkéket? Nem? Pedig nagyonis. De ugyebár a fenntartásom, amivel követem az útját, amint lecsüccsen a hintába, egy aprón felvont szemöldök képében tud csak kiütközni a pofázmányomra. Engedtessék meg nekem hogy ne legyek annyira lenyűgözve attól, hogy tudja, hol van. - Rendben Sherlock, hiszek a véleményedben. - hagyom rá a dolgot, színtelenül darálva le felé a mondatot. Egyébként most, hogy mindketten bámulhatunk romantikusan egymás pofázmányába így oldalvást, simán megállapíthatja, hogy nem vagyok ám drogos, csak marhára kialvatlan. Az meg ugye jobb helyeken nem ütközik törvénybe. Egyébként meg hjajj de szellemes...! Najó, ha nem lennék most marhára érdektelen, talán összetenném a két kezem, hogy legalább értelmes válasza van minderre, és nem böfög képen vagy értetlenkedik. Jót tesz az embernek, ha felfogják mit mond... mostanában kevés ilyen létformával tudok összefutni, hála annak, hogy míg én kívülről, láthatóan mindenki más belülről szőke. - Jane Doe. - felelem rutinból, amikor a nevemet kérdezi. Komolyan mondom, sziporkázok. Vagy vagyok olyan pesszimista, hogy eleve névtelen női halottnak címkézem magamat. Egyébként persze tőlem akár Bodrinak is hívhatna, nem vagyok olyan romantikus alkat, hogy elhiggyem, ezen a hajnali kiruccanáson kívül bármikor máskor összefutnánk. Nagy tehetségem van a fairbanks-i populáció nagy részének elkerülésére, a másik fele meg van annyira előzékeny, hogy ezt megteszi helyettem, levéve a vállamról a gondot. Ahh... mindjárt el is morzsolok értük egy meghatott könnycseppet. És hihetetlen, hogy nem elégszik meg a nevemmel. Hát komolyan egyedül lehet a szerencsétlen, ha már rám fanyalodik. Igazán bánatos perceknek nézhet elébe a szerencsétlenje - na nem azért, mert ignorálom, hanem, mert képes vagyok és beindítom az asszociatív gépezetet, amit sokan agynak is hisznek. Hihetetlen milyen szinten képes kirángatni egy ilyen humán lény a tökéletesen tompa apátiából, időponttól függetlenül. Hát tessék. - Igazából nincs sok közöd hozzá. De mi lenne, ha épp egy titkos efbíájos akción vennék részt, és a helyi dílerhálózatot számolom fel... még az is lehet, hogy az a pasas nem a csúnyabácsi, hanem a kis korbársony - megjegyzem, roppant ízléstelenül prémes - kabátkája alatt egy negyvenötös szolgálati figyel, csak arra várva, hogy megmozdulj felém. Igazán szimpi vagy nekem egyébként, - hazudom... nem mellesleg majdnemhogy egy szusszra, és szemrebbenés nélküli pókerarccal darálom ám ezeket a dolgokat - de nem tudnám mosolygás nélkül hagyni, ha lenyomná a fejed erre a puha murvára, és elsorolná a jogaidat... vagy.... Mi van, ha én vagyok, akitől félni kéne? Ha én vagyok a zsaruzsargonban csak aranyhajú gyilkosnak nevezett rém, aki borostás, alvásképtelen pasasokat pécéz ki, és kegyetlen brutalitással végez ki... tudtad egyébként, hogy mennyire kibebaszottul fáj, ha egy fűrésszel megreszelgetik az achilles inadat? De igazából pihenő kurva is lehetek vagy alvajáró. Vagy egy regresszióban élő, hinta-fan... vannak olyan emberek akik szabadidejükben felfogadnak más embereket, hogy úgy létezhessenek, mint a bébik. Tök beteg a világ, szerintem te is készülj fel legközelebb ha hülye értelmetlen kérdéseket teszel fel.... Mert egyébként miaszöszömet csinálnék? Ülök a hintán... Épp csak a "basszus"-t nem teszem hozzá, de ahogy leheletfinoman megrándul (enyhe tikket sejtve) a szemöldököm, szinte az éterbe is repül a cinikus lezárás.
Még azt mondja, Sharlock... Kedvem lenne fel röhögni, de arcjátékát elnézve ez a kedv hamar elillant belőlem. Egyszerűen csak felvontam az egyik szemöldökömet, semmitmondón sóhajtva bele az esti levegőbe. Remek... Ennél jobb estét nem is kívánhattam volna magamnak. Most komolyan... ha már úgy hozta az élet, hogy ő is itt van, legalább annyit megtehetett volna, hogy normálisra formálja... De neeem, hullaállapotban is ilyenekkel kell foglalkozzak. Lehet jobb lett volna csöndben maradni inkább, de valahogy nem vagyok róla híres, hogy befogjam. Pláne mert, a szavakat főként önszórakoztatás céljából használom, így esélyem se volt az ellen, hogy totálisan elnémuljak. A láncok megcsikordultak, miként újabbat löktem a hintán, talpam alatt pedig apró por-havas felhőréteg szállt alá a sötétségnek. - Frappáns. - jegyeztem meg a név hallatán, ami nyilvánvaló volt, hogy nem sajátja. Hacsak nem egy amnéziás, öntudatlan liba. Ez meg már rohadtul nem érdekelt. Egyébként meg, senki nem mondhatja, hogy én nem próbálkoztam meg a normális beszélgetés felé venni az irányt! Mondjuk, igazából kár volt, mert az ezt követő szarkasztikus, agybutító baromságomra is úgy reagált, hogy azt hittem menten leborulok a hintáról. Ásítottam, miközben csak mondta, és mondta... tulajdonképpen úgy tűnt, sose fogja befejezni, ez pedig félúton már aggasztani kezdett. Az agyam megtelt a hangjával, és a mondatok alkotta képekkel, zsongott, és hajthatatlanul is sokasodott. Ez totál hibbant, vagy tényleg be van szívva. Unott képpel követtem szavai folytonosságát, fejemet oldalvást billentve fürkészve arcának változásait, rezzenéseit. Aztán csönd lett... komolyan mondom fülsüketítő csend borult rám, szinte kongatta a dobhártyámat. - Beszarás... Úgy fosod a szót, mintha törvénykönyvet olvasnál fel. Beteges... - forgattam meg a szemeimet, mindkét kezemmel rámarkolva a hinta láncaira. - Nem mellesleg... kétlem, hogy efbiááájos lennél, és hogy az idáig szagló csöves a haverod lenne. Az meg, hogy lenyomná a fejemet, akárhova is, már most nevetségesen hangzik, de ám legyen. Játszunk el a gondolattal... Még ezt is rád hagyom. Viszont... - halkultam el egy pillanatra, elfordítva róla tekintetemet. - Tőled félni körülbelül olyan lenne, mint csivavától szívrohamot kapni. Lószarnyi. Az meg, hogy milyen aberrált képzeteid vannak az achilles inamról... nos erre mit mondjak? Gyere, aztán próbáld ki, milyen lehet átfűrészelni! Remélem a minikabátod egyik zsebében lapul a gyiiilkos szerszám! - elég nagyokat gesztikuláltam, és igen kevés választott el tőle, hogy ne röhögjem képen. Újra rápillantottam, és úgy folytattam tovább. - Ha pedig kurva lennél, igazán fasza kis placcot szereztél magadnak. Félő, hogy sorozatgyilkos helyett inkább pedofil vagy. Vagy a csövesre pályázol, hiszen ez is egy opció. Mindkét oldalról nézve undorító. - ráncoltam meg homlokomat, némi szemöldök mozgás kíséretében. - De neeem, ez sem te vagy. Sőt, még alvajáró sem - mert ők sajnálom, ilyen elcseszettül nagy baromságokat nem képesek egymás után tenni -, hinta-fan meg pláne nem. Hacsak... nem eltorzult perverzióval kívántál elélvezni rajta, amíg meg nem zavartalak. Ha így volt, én kérek elnézést. - hajoltam felé egy árnyalatnyival, flegma grimaszt vágva. Igazából már fel se tűnt, hogy én is úgy darálom a sok hülyeséget, mintha kényszer volna... Megfertőződtem volna?! Pont leszarom... - Tudod mi vagy szerintem? Egy kattant, elcseszett életű, magányos kis liba, akinek kommunikációs problémái vannak. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy képtelen vagy normális stílust megütni, mert összeütközne a beképzelt elveiddel. Mindazonáltal az a legnagyobb baj, hogy szórakoztat a viselkedésed, és ha nem lennél ennyire erélyes, isten bizony már rég nevetve fetrengenék a földön. - mutattam magam alá egykedvűen. - De tudod mit? Nem kötelező beszélgetnünk, valóban. Megfosztalak a hülye kérdésektől, hogy ténylegesen azt csinálhasd, amit akarsz. A rohadt nagy semmit. Remélem, még örömöt is lelsz benne. - vontam vállat újfent, majd íriszeimet a gomolygó sötétségre vezettem, az ezernyi vastákolmányra, a színes mászókákra, a játszóteret körülívelő kerítésre.
Valóban több komponens is hiányzik a napsugaras mosolyomhoz. Egyrészt a napsugár, ami még pár órát bizonyára várat magára, másrészt a mosolyom. Nem tehetek róla, érte már elég szó a ház elejét, hogy nem lehet eligazodni a dolgokon, ha ilyen vegyes jelzéseket adok, hogy humorban fapofa, meg ilyenek. De aki nem érti vagy megsértődik, majd szépen lemorzsolódik mellőlem, mint eddig is. Nem félek, hogy jelen esetben ez a tipptopp (haha) fiatalember ennyire sértődékeny fajta volna, inkább a stílus feldolgozásában látom a bökkenőt. Még szerencse, hogy a monológ alatt nem csak végig az ő pofájába bámulok bele, így sikeresen lemaradok arról az ásításról, bár az azt környező unott pofázmányt csak egy félvak mormota tudná figyelmen kívül hagyni. Engem marhára megnyugtat, hogy sikerült megtalálni a hangom, nameg a végtelen gondolatáramot is kiadhatom magamból, aminek a szegletével találkozhatott most ez a jóképességű. Igen, jól tudom, hogy bullshit bingót nyernék néha a szövegemmel. Látom, észlelem, felfogom, hogy itt most górcső alá veszi a dolgot. Nyáh. Nem lett fogva, hogy ennek még csak a fele se komoly (az összeszedetlenségét meg önmagamat mentve ráfogom a korai időpontra). Derekasan helyt állva hallgatom végig az ő verzióját a hallottakról, aztán persze kiragadom a lényeget az egész szövegelésből: - A csivavák tudnak meglepetéseket okozni... ez nem saját magam metaforája volt, a csivavák tényleg kifejezetten szemét kis görcsök. Büszke vagyok magamra a reális és informatív tartalom miatt, ami előrefelé vihet egy ilyen gyönyörűen felemelő beszélgetést. Egészen elégedett vagyok a közbeszúrt tartalommal, meg voltaképpen a másikkal is, míg át nem tér rám. Pedig nem mondtam, hogy érdekel. A kérdésre regalábbis nem erősítettem meg. Úgy látszik, mindegy is. - Hű, komolyan padlót fogok ettől a marha jó emberismeretedtől. Fenomenális, hogy két perc után milyen fasza kis profilt raktál össze rólam. - Még azt is lehet mondani, hogy kicsit reményemet vesztettem, úgy szökik ki az ajkaim közül az a sóhaj. Ilyenkor mindig rá kell döbbennem, hogy kár az emberekbe a kreativitásom. A sekélyes sértegetésnél azért kicsit többet, meg frappánsabbat várok ahhoz, hogy nem csak ő, hanem én is szórakozzak a dolgon. Magamon főleg. Mert az önkritikámmal nincs baj. Főleg, hogy a gyönyörű monológ után még az a lap sincs véve, hogy végeredményben, ha nem akarnám fosni neki a szót, akkor bizony csendben maradtam volna. Nem, kérem, itt most ki lett jelentve, hogy nem kötelező beszélgetnünk. Hálás köszönet az eddig nem tudott információért. A mimikám megengedi, hogy láthassa a másik a fáradtan tűnődő érdektelenséget, ami eluralja az arcom. Kicsit megmozgatom a lógicsáló lábfejeimet az összegzésre, nem feltétlenül fókuszálok ám megdöbbenten vagy felháborodottan az arcába. Azt meghagyom másnak. Nem kell sokat tűnődnöm egyébként: kis lánccsörgéssel kísérten állok fel a trónusról. A hinta kicsit lóbálózik még mögöttem, ahogy én egyszerűen a másik elé lépek. A terv az, hogy egy apró, elnéző mozdulattal megpaskoljam az arcát- vállát, amit épp érek, vagy ami elől nem tud elmenekülni. Igen, marhára lekezelő a dolog, a verbális stílusomat mesterin ültetem át ebbe az egy gesztusba. Ha lenne itt akárki, aki ezt értékelné, biztos odalenne a gyönyörűségtől. Egyébként meg, amint ezt megejtem, már fordulnék is, hogy a kabátom alatt vállaimat összehúzva lépdeljek el a másik közeléből. Azt az odús mászókát azért útba ejteném.
Sejtettem, mikor már belekezdtem a reagálásomba, hogy kár lesz érte. Tekintve, hogy ezt a csajt vagy nem kéne komolyan vennem, vagy szimplán le kéne szarnom. Ez utóbbival többnyire nincs is baj, egyedül az bosszant, hogyha már nem vagyok egyedül, legalább értelmesen tudnák beszélgetni. De talán a legjobb lenne ,ha hallgatnék. Mégsem tettem, és már csak akkor jöttem rá, hogy milyen rosszul is tettem, amikor kaptam az újabb kontrát. Mily' meglepő, hogy pont a csivavák fogták meg az egész litániának tűnő pofázásomból. - Azok. Irritálóak... - vigyorodtam el kétértelműen. Elvégre, az előbb őt tituláltam egy pattogós kis dögnek, akitől annyira kapnék szívinfarktust, hogy semennyire. Így kétségtelen, hogy most is - részben - rá vonatkoztak a szavaim. Nem mintha sértegetni kívánnám, félre értésbe ne essünk. Csak képes volt fél pillanat alatt úgy lefárasztani, hogy az valami fájdalom... - Ugye? Én már csak ilyen géniuszi képességekkel vagyok ellátva. Két perc se kell, de már azt is tudom hány hajszálad van. - forgattam meg szemeimet, és még a vállamat is megvontam mellé. Eddig nem igazán sikerült normális témát találunk, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogunk. Hacsak hirtelen nem találja meg önmagát, meg az emberibb énjét, amivel... Na várjunk már, hát hol nem szarom le? Tőlem ülhetünk egymás mellett kussban is, az se hat meg. Innentől kezdve... Ám, ahogy felállt, akaratlanul is megráncolódott homlokom, ez pedig csak egyre sűrűbb vonalakba torkollott, ahogy lépteim elém vezették. Fejemet oldalra billentve tekintettem fel rá, lapos pillantásokkal övezve arcát. A keze mozdult, én pedig reflexszerűen húztam el tőle arcomat, mielőtt még megtalálna érinteni, noha a vállamat már nem sikerült - tán nem is gondoltam rá - elrántani. Igazából nem állt szándékomba megjegyzést tenni a gesztusára, amennyiben ő ettől többnek érzi magát, hát áldásom rá. Túl sok év van már a hátam mögött ahhoz, hogy az ilyesmi alapjaimba képes legyen megrengetni. Csupán fújtattam egyet magam elé, visszakapaszkodva a hinta láncaiba, mialatt ő lassan távolodni látszott. Nem szóltam utána, legalábbis a továbbiakban nem óhajtottam vele bármilyen szintű beszélgetésbe bonyolódni. Ezt pedig percekig tartottam is, míg ő elbohóckodott a mászókán, meg amin csak akart. Pillantásom olykor magam elé vetül, olykor pedig felszaladt a tőlem pár méterre lévő nőre. Nem is tudom mennyi idő telt el, míg rajta felejtettem zöld íriszeimet, elmerengve saját gondolataim között. Részint rajta kattogtam, és azon a stíluson, amit képviselt. Valahol talán régi önmagam is felütötte a fejét bennem, ahogy rá néztem, és visszapörgettem a szavait. Be kell látnom, nem sokat változtam, talán csak az idő formált át némileg. - Mondd meg a neved. - kiabáltam át neki, egyre magasabbra lökve magamat a hintába, mígnem egy adott magasságba érve, kihasználva a lendületet, kivágódtam belőle, magam mögött hagyva az ide-oda ringó, csapódó játékot. Talpaim erősen dobbantottak a talajra, felverve a fáradt homokot, és kőszemcséket. Pár lépést megtettem a másik felé, majd zsebre vágott kezekkel fürkésztem őt a magasban - amennyiben még a mászókán héderelt -, mígnem felszaladt képemre egy halovány félvigyor. Kicsit hunyorogtam, hála a nő mögött feszítő erős holdfénynek, fejem pedig újfent oldalra billent. - Tudod, minél idétlenebb vagy, annál jobban felkelted az érdeklődésemet. Elég fura... - kisebb hatás szünetet tartottam egy kósza sóhaj erejéig. - A nevem, Gas. - biccentettem felé, miközben kisebb terpeszben álltam meg. - Persze, ha efbiiájos vagy, jó lesz egy kamu név is, hacsak nem ragaszkodsz hozzá, hogy csivavának hívjalak. - újabb könnyed vigyor jelent meg képemen, ezúttal talán erősebb, mint az imént. Valójában lövésem se volt, hogy miért nem fordítok neki hátat, és hagyom itt a picsába. Ritka, ha hasonszőrűvel találkozom, mint én magam, talán ez lehet az ok... Mindenesetre kész voltam rá, hogy újra neki fussunk egy normálisabb beszélgetésnek, főként, mert ezúttal már némi érdeklődés is bujkált bennem. - Szóval... megpróbálhatjuk újra, ezt a fantasztikus éjszakai beszélgetést, vagy halott ügy? - léptem még egyel közelebb, még mindig felfele bámulva rá, szám szegletébe engedve egy elég halovány mosolyt... félmosolyt... annyit se. De valami felderengett vonásaimon.
Sajnos az értelmes beszélgetés már akkor is ki van lőve esetemben, amikor nem inszomniás zombiként bolyongok az utcán, hanem teszem azt bennem van az egészséges nyolc óra alvás. Van valami beteges félelmem ezektől a dolgoktól. Mert mi történne az életemmel, ha komoly beszélgetésre adnám a fejem? A végén beleunnék az életembe és legfőképp magamba. Ez egészen kellemetlen helyzetet eredményezve, tekintve, ha minden jól megy, a saját bőrömben kell még egy darabig élnem. Szóval csak változatlanul komoly képpel hallgatom meg, hogy szerintem tényleg irritálóak a csivavák. Egyetértek magamban, annak a ténynek a tökéletes tudatával, hogy ezt az állítást rám is akarja húzni. A bökkenő az, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni a párhuzamot, így könnyen tűnhetek megintcsak értetlen szőkének, mint roppant érett, öntudatos és mély önazonossággal rendelkező (haha) egyénnek, aki elutasítja a párhuzamot azzal, hogy ignorál. És ugyebár marad ez a ráhagyós dolog, ahogy akkor válpaskolva ellépek az ígéretes infantilizmus szivárványszínű terepére - a mászókához. Nagyon tudományosan közelítem meg az építményt, tudniillik van olyan része ami fedett és bebújós, átlátszó tengeralattjáró-üveget imitáló plexivel, hogy a kis klambók tudjanak integetni a büszke maminak... aki büszke. Mert hatalmas teljesítmény egy kölyöktől, hogy az önfeledt játék közben is emlékszik, hogy van anyja? Mit tudom én, már megint elkalandoztam. Szóval előbb körbejárom a helyet, hogy aztán a csúszdán méltóságteljesen - a hajnali időpontra jellemző béna mozgáskoordinációmmal - felkapaszkodjak, és onnan helyezzem át a székhelyemet egy kötélből font hídra. Nemes egyszerűséggel kifekszem rá. Planking, csupán háttal, hogy tudjak normálisan lélegezni, és a mellemet ne szabja ketté egy hajókötél. Most minden testtájamat tartja egy keresztbe, amin kényelmesnek nem mondanék, de egyedinek mindenképp. Még jó, hogy nem festek teljesen úgy mint egy csöves, aludni sem szándékoztam ugye, bár a végső cél végeredményben az, hogy ezt az állapotot is elérjem, mire az ágyam közelébe érek. Egyelőre viszont megelégszem azzal, hogy a nagy semmit figyelem, a nagy semmire emlékeztető, lassan szürkülő, alaszkai égbolton. És akkor ordibál. Már majdnem idézett a Végtelen Történetből, de csak azért tudok erre asszociálni, mert igencsak lelassultak mostanra a gondolataim. Másodsorban fogom fel, hogy nekem szól és a köztünk keletkező távolságot sem tartja akadálynak. Egye fene, felülök, hogy a hátsómat vágja most a hágcsó, és a lábaimat leeresztem ezen a keresztbe függesztett kötéllétra résén. A feljebb akasztott kötél meg tökéletesen megfelel arra, hogy a karjaimat tartsa, ahogy kicsit összevont szemöldökeim alatt figyelem a közelebb járuló megnevezettet. - Nahát, megtisztelsz. Az elcseszett életű, magányos kis libából előléptem idétlenbe, és csak egy kis távolság kellett. Lehet, ha messziről nézzük egymást, egész megkedvelnél..? Hm. - erre azért kell egy leheletnyi hatásszünetet hagynom, épp csak annyit, hogy ne kapjak egy legyintős kurvaanyázást a képembe, hanem még hamarabb közölni tudjam: - A Zoe megfelel. Nem vagyok amúgy a halott ügyek ellen sem, végülis elektrosokkal állítólag még a sültcsirkét is mozgásra lehet bírni... Te miért vagy ilyen morcos egy ilyen csodálatos hajnalon?
Kezeim zsebemben csüngtek, pillantásom, és ezzel együtt fejem is felfelé nézett, keresve a másik tekintetét. Ahogy megfordult, úgy egy halovány mosoly jelent meg arcom szegletébe, noha ez számomra semmit mondó, inkább csak elégedett arcjáték volt arra, hogy végül kénytelen-kelletlenül, de rám "szentelte" a figyelmét. Szavaira felnevettem, egészen halkan, és még a fejemet is megráztam játékosan. Van egy dumája, azt meg kell hagyni. És úgy látszik, ez alapbeállítás nála, mert nem sokat változott, mióta hintánál belé botlottam. Válaszoltam is volna azonnal, ám ekkora már újra beszélni kezdett, és végre a nevét is megtudtam - bár annyira nem volt fontos, mint ahogy egyébként annak hangot adtam -, már ha valóban így hívják. - Nos... Még az is lehet - hogy visszatérjek az előbbi megjegyzésedre -, bár mérget ne vegyél rá. Hamar elunom a farkasszemezést. - vigyorogtam továbbra is, még egy lépéssel közelebb kerülve a mászóka széléhez. - Egyébként pedig nem hiszem, hogy az elektrosokk annyira jó ötlet volna, bár helyzete válogatja. Ahogy azt sem, hogy ez olyan csodálatos hajnal volna. Felmegyek. - értesítettem róla, hogy az eközben meginduló mozgásom bizony azért van, mert: challenge accepted! Szóval, felmászok. Egyik fok a másikat követte, és így tovább, mire az egyiken megálltam, ahol el is fértem, és ott lesátoroztam, egy, vagy talán két méterre Zoe-tól. - Amúgy nem vagyok morcos. Csak sok gond van a nyakamon, de gyanítom ezzel nem én vagyok egyedül a világon. - villantottam egy kevésbé sem őszinte félmosolyt felé. Nem miatta, félre értésbe ne essünk. Egyszerűen csak nem tudtam annak örülni, hogy még annyi minden áll előtte ma vizsga előtt, hogy már most úgy érzem sose lesz vége. - Inkább te mondd meg, hogy... mindig ilyen arrogáns szoktál lenni, vagy csak én vívtam ki ezelőtt pár perccel? - hangom kedélyes volt, érdeklődő, mint sem sértett, vagy szőrszálhasogató. - Egyébként te mit csinálsz itt ilyenkor? Tényleg veszélyes környék éjszaka... - most már nem cukkolásból, vagy gúnyból mondtam, hanem valóban így gondoltam. Lehet, hogy ez egy játszótér, de éjjel minden ilyen, és ehhez hasonló hely megváltozik. Persze nem általánosságba gondolom így, lehet csak sokat vagyok Jake-el, vagy franc tudja. Közben kicsit helyezkedtem, mert valljuk be, nem a legkényelmesebb egy rohadt vékony vasrúdon ücsörögni, mellette kapaszkodni is - nem mintha tartanék tőle, hogy lezakózom, ennél azért masszívabb vagyok -, és közben megtartani a lehetséges szemkontaktust. - Rágó? - kezdtem el kotorászni a zsebembe, kissé imbolyogva, majd előrántva az említett rágcsát, felé libbentettem. Amennyiben kért, úgy egyet kinyomta belőle, majd óvatosan felé dobtam, hogy mindenképp el tudja kapni. Ha nem, akkor szimplán visszatettem a zsebembe, a magamét pedig vagy így, vagy úgy, de jóízűen rágni kezdtem. - Mióta élsz itt? Tudom, elcseszett egy kérdés, csak még sose láttalak. És ahhoz Fairbanks elég kisváros, hogy legalább arcról ne tudjalak belőni. - aztán lehet tévedek. Mindenesetre első beszélgetés megmozdításnak nem rossz gondolat, aztán maximum elküld a picsába, hogy minek kérdezek ilyeneket.
// Bocsi, hogy eddig tartott megírni, és hogy ilyen semmilyen lett. Mostanában nem érzem annyira se a karit, se magamat túlzottan -.- //
A csodás reggeli indítást meg kell spékelni egy játszótérrel, vagyis miután rendbe hozta magát és túl van az edzés felén is, ide jön ki, azaz ide könyörgi ki magát. Oké, a piacon alkotott, de akkor most mi van? Nem direkt borította rá a halakat arra a fiúra, csak segíteni akart. Így jött ki, ez van. Vigyorogva hallgatta végig a fejmosást, mert szerinte az akkor is vicces volt, nem más. Most pedig nem hintázni akar, egészen mást, különben eszébe sem jutna idejönni, nem elmaradt gyermekkort szeretne bepótolni. Itt is lehet erősödni, még ha első látásra nem is úgy tűnik. A hintát most kihagyja, azonnal becélozza a kötélpályát, azon kezd el "játszadozni". Hol fejjel lefelé lóg és úgy ül fel, hol csupán lóg rajta, és felhúzza magát, hol csak végigkúszik rajta villámgyorsan, hogy máris mehessen vissza az elejére. Kívülálló számára úgy néz ki, mint aki tényleg önfeledten szórakozik, ám egészen másról van szó, ezzel is edz, ahogy mindennel. Miután végzett, a gumikarikákon szökdécsel végig, ide-oda, egy láb, két láb, éppen mi jön soron. Minden mozdulatára figyel, tudatosan ugrál, nem csak szórakozásból, még ha a mosolya azt is mutatja, tényleg csak jól érzi magát. Persze ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, így máris rohan a mászókához, azon egyensúlyozik felfelé, aztán lefelé, majd mászik, lóg, húzódzkodik, és elszórakoztatja magát rendesen. Még a libikókát is képes edzésre használni, arra figyel, hogyan rúgja el magát a talajtól, és hogyan tompít, végül azon rohangál át, hogy szokja a hirtelen szintváltozásokat. Néha megcsúszik, de sikerül fennmaradnia, így megússza újabb kék-zöld foltokkal, de törés és egyebek nélkül. Ha mégis törik, akkor majd összeforr, nem érdekli túlzottan. Már két órája váltogatja a különböző játékszereket, így most jöhet a jól megérdemelt pihenés, azaz a hinta. Mert azt nem lehet kihagyni, így máris beleül, de nem hajtja magát, csak ül és nézelődik... egyelőre.
Na jó, elsősorban: haloványlila segédfogalmam sincs, mit keresek a játszótéren. Csak mentem a lábam után, mint ahogy olyan gyakran szoktam mostanában, és próbáltam nem felrobbanni az idegességtől. Senkinek sem lenne jó, ha kiszökne a kis bundás, igaz? És miért vagyok ideges? Nos, annak számos oka van, íme csak néhány: Ash eltűnt. De mint a kámfor. Oké, eddigi találkozóink sem voltak valami húde gyakoriak, de ez most... Hiába beszélnék vele, hiába próbálnék elnézést kérni a korábbi hülyeségeimért, eltűnt, és nem tudok. És ez zavar. De ez még nem akasztana ki a maga forrongó módján. Nem, a zavaróbb dolog az új srác, Barney, aki úgy döntött, megmutatja, milyen nagy gyerek is ő. Ennek köszönhetően a hajamnak még mindig piszoár-szaga van. Hogy rohadna meg... Amikor elérem a játszótér szélét, hangokat hallok. Mikor meglátom a másik lányt, azonnal az egyik fa fedezékébe ugrok, mert tudom, ki ő, többször láttam már a suliban, és azt is tudom, kikhez tartozik. Márpedig ha ő itt van, akkor másoknak is lenniük kell a közelben, ami meg bajt jelent. Én meg technikailag már nem vagyok kölyök, csak akkor, ha valaki megszán, szóval... Baj lehet ebből. Ami meg nem hiányzik. Gyorsan el is reteszelem a farkasom, és csak figyelek. Egyelőre. Ártó szándék nincs bennem, inkább némi félelem a nagy és erős betoliktól, de elmenni sem akarok. Túlságosan vonz a normális társaság reménye. Amikor látom, hogy befejezte, és még mindig nem látok senkit, aki brahiból kitépné a gigámat, kilépek a fa menedékéből, és odasétálok a hintához. Nem szólok semmit, amíg le nem ülök, így ha nem akar más falkabelivel találkozni, legfeljebb elmegy. Nem fogom visszatartani. Mikor leülök már megszólalok, és biztatóan rámosolygok. Nem kell itt félni semmitől, bár szerintem én vagyok az egyetlen, akinek kéne. Ash már bebizonyította, hogy milyen könnyedén el lehet engem agyabugyálni, és az eddigiek alapján ő sem olyannak tűnik, akit bárki elkaphatna. – Üdv, Nori! – köszönök, és most örülök, hogy legalább egy hinta van közöttünk, ami megakadályozza a farkasomat bármiféle hülyeségben. Neki mégiscsak ellenséges ez a kis kölyök, hiába tudom, hogy nem jelent fenyegetést. Fiatalabb nálam, minden értelemben. És hé, ha valaki úgy néz ki, mint egy szőke angyal, az csak nem fogja feltépni a torkomat... ugye?
Halál jól elszórakozik a játszótéren, ha jobban belegondol, akkor ilyen jól még soha nem érezte magát. Megint a szabadságvágya az, ami tombol benne, és annyira jól eső érzés, hogy nem akarják megmondani neki, mit tegyen, nem mintha maradéktalanul betartaná. Hirtelen érzi, valaki jött, és egy pillanatra mást is, mégpedig egy farkast, de az el is tűnik, viszont a másik szag marad. Egy pillanatra összeráncolja a homlokát, az első szag nem volt ismerős, a második annál inkább. Ennek ellenére nem hagyja abba az edzést, az az első, utána jöhet minden más. Pont emiatt nem forgolódik, majd idejön az illető, ha akar valamit. Azt tudja, hogy mentora a közelben van, lehet, még mindig a reggeli alakítása miatt ideges, azt nem kérdezte meg tőle. Szórakozottan kezd hintázásba, és nem is téved, mert az illető közeledik, végül leül mellé. Hatalmas mosollyal az arcán fordul felé, nem akar elszaladni, miért tenné? Látta már a fiút a suliban, ismeri is, látásból, mert még soha nem beszélgettek, de hogy miért? A jó ég tudja. Gondosan elrejti magában, milyen szagot érzett egy pillanatra, megjegyzi, de nem adja jelét annak, hogy bármit is tapasztalt volna. -Szia Sam! Hogy hogy itt vagy? Egyáltalán nem úgy fest, mint aki éppen neki akarna ugrani a fiú torkának, sőt, mintha kifejezetten örülne is a társaságnak. Lehet, nem ezt a reakciót várta tőle? Mert mintha tartana valamitől, de nem érti, miért?
Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy megérezte a hajamból áradó szagot, de nem bánom. Mégsem megyek közelebb, egészen addig, amíg le nem ül a hintára. Akkor odatelepedek egy hintával arrébb, és csak figyelek. Azt hiszem, ez mégiscsak a legfontosabb lecke most, hogy Kangunart akarok lenni. A figyelem. Szóval megvárom, amíg viszonozza a köszöntésem, és csak azután kezdek beszélni. – Gondoltam, kijövök ide – mondom. Nincs messze az igazságtól. Nem is gondoltam arra, hogy ide jövök, vagy bárhová, csak vezettek a lábaim. Mindenesetre örülök annak, hogy most itt ücsörgök. Van valami furcsán kellemes szabályszegés-íze annak, hogy egy másik falkához tartozó valakivel beszélgetek. Még akkor is, ha nem érdekel, hova húzza a beharapója. Az alapján, amit tudok róla, ez a lány egész életében a városban élt, míg én csak két éve jöttem. Számára én vagyok a betolakodó, nem pedig ő. Furcsa ez a világ, na. A háború mindent a feje tetejére állít. – És te? Nem gyakran látni téged suliban mostanság – mondom, és próbálom előadni a tudatlan kis marhát. Jó, nem hazudok a képébe, inkább csak megadom neki a lehetőséget, hogy ő hazudjon. Mind a ketten tudjuk, hogy a másik micsoda, de ha ő azt szeretné, viselkedhetünk úgy, mint két tini, akik véletlenül összefutottak, nem mint… Mint két farkas. Lehet Ashleyvel is így kellett volna kezdenem, és akkor nem lett volna katasztrófa a vége? Ezen viszont már szánalmasan késő töprengeni, hiába tennék meg bármit azért, hogy visszaforgassam az időt arra a napra. Ezt még egyik vérvonal sem volt képes megtenni, bár egy ilyenért ölni tudnék. Csak lógatom a lábam, elmerülök a másik lányról szóló gondolataimban. Egyáltalán nem tetszik, hogy lassan minden ébren töltött pillanatban eszembe jut valami ostoba módon. Egyenesen zavar. Ma azon kaptam magam, hogy a nevét írogatom a füzetem oldalára, bárgyú vigyorral a képemen. Remélem az edzés legalább annyira el fogja terelni róla a gondolataimat, hogy ne legyen minden egyes napon maga a pokol. Ha erre képes, akkor legrosszabb esetben képzem magamat, mert ennyit bármi megér. Egy csöves belerúg egy földön fekvő üvegbe pár méterre tőlünk, és én a zajra feleszmélek. A mellettem ülő lányra mosolygok és várom a válaszát.
Senki nem jár erre, csak Sam, tehát nem nehéz kötni a szagokat sem, és ezt pillanatok alatt meg is teszi, mélyen elraktározva saját magában. Ül a hintában és a fiút figyeli, csendben, egy szó nélkül. Sok mindent nem ért vele kapcsolatban, tudják egymásról, mi a másik, ő mégis hagyja, hogy nap mint nap ezt tegyék vele... a hajára pillant, aztán elmosolyodik. Nem kineveti, csak egyszerűen gondolkodik ezen, mert ez neki furcsa. Mosolyog a szabályokon is, hiszen hogyan tudná elkerülni egy iskolában például, hogy ne találkozzon a többi kölyökkel, még akkor is, ha más falkát képviselnek? Na ez az, erre aztán senki nem tud választ adni, igaz, egy ideje nem volt suliban, de ha valaki majd megkérdezi tőle, akkor azt mondja, Sam átadta neki a házi feladatokat. -Jól tetted, ez egy nyugodt környék. Ő csupán a kora reggeli piacozást akarta megspékelni, és ha már itt járt, akkor edzett is egy kicsit, már az eszközökhöz mérten és úgy, hogy abban ne legyen semmi érdekes, azaz ne tűnjön másnak a szerek használata. Tudja, hogy a fiú is kölyök, bár jóval idősebb mint ő, ami nem túl nehéz, ha azt nézi, pár hónapja él másfajta életet. A kijelentésére úgy néz a fiúra, mint akinek elmentek otthonról. -Én is, szeretem a szabad levegőt. Tudom, ismét magántanuló vagyok. Nem kell magyarázni, miért van így, hiszen Sam érzi rajta, de akkor miért adja elő a naiv srácot? Persze valahol jó is így, hiszen nem akar ellenségeskedést, mert semmi oka rá. Eddig együtt jártak suliba, ismerik egymást, még ha látásból is, és eddig nem igazán beszélgettek, de nem volt rá lehetőség. Viszont most van, még ha kicsit érdekes is, mert már nem az kislány, mint aki volt nem is olyan régen. Hazudni nem hazudik azzal kapcsolatban, hogy miért nem látni őt az iskolában, és mivel régen is magántanuló volt, tényleg csak visszatért hozzá. -Ezt miért hagyod? Bök a fiú hajára, mert ezt szeretné megérteni, de tényleg. Valahol sajnálja is Samet, hiszen amit hallott róla, azok alapján jó srác. Másik falka... ez van, nem a kölykök fognak háborúzni, és ha egyszer a fiú az iskolatársa, akkor nem is lehet elvárni azt tőle, hogy teljes mértékben elkerülje egy hülye szabály miatt. Még mindig Samet figyeli, mosolyogva, egyáltalán nem barátságtalan, ahogyan azt a nagyok szerint tenni kellene. Ő sem kérte ezt a létformát, ahogyan az itt ülő társa sem, akkor pedig tényleg felesleges a veszekedés, vagy bármi másnemű atrocitás.
– Igen, ez már nekem is feltűnt. A korunkbeliek max éjszaka járnak ide – vigyorodok el. Voltam pár párszor fültanúja a tivornyázásnak, főleg azért, mert egyesek bevonultak az erdőbe, és ott döntötték romba a helyeket. Néha csak feküdtem az ágyon, és arra gondoltam, milyen egyszerű lenne most visszafizetni nekik a kölcsönt. Nem megölni őket, csak megkergetni a nyomorultakat, rájuk hozni a szívbajt. Féljenek csak, és tudják, hogy én nem tojom tele tőlük a gatyámat... De tényleg, az egyik bokor alatt még a sörösüvegeket is látom. Hihetetlen, mennyire elcseszett lett a mi generációnk. Bólintok arra, hogy ismét magántanuló. Az jó dolog. Nagy kár, hogy mindenki, akit ismerek és megosztja a testét egy bundással, szintén az. Csak én szívok a gimiben, mert én már elég nagy, meg tökös vagyok ahhoz, hogy elbírjam a dolgot. Mit meg nem adnék, ha csak néha, mondjuk matekóra után/közben mentálisan odadörgölőzhetnék egy másik farkashoz. Vagy valaki lesúghatná a matekdoga válaszait gondolatban. Istenem, indítanunk kell egy farkas-divíziót osztályon belül. Jó, mondjuk a fél karom odaadnám azért, ha Ash velem tanulhatna, és legalább minden nap vele lehetnék. A karom meg úgyis visszanő... A kérdésére viszont felvonom a szemöldököm. Meglátom, ahogy a hajam felé bök, és ekkor döbbenek rá, hogy igen, a piszoár szaga még mindig benne maradt. Felsóhajtok. Sosem lesz már nyugtom? – Mi a feltűnőbb? Ha egy nyeszlett srác elintéz négy izomagyat, akik körbeállják, vagy az, ha elverik őt? – kérdezem. – Nem hiszem, hogy az Őrzők honorálnák, ha minden nap jöhetnének emléket törölni a gimibe, csak azért, mert nem tudom kordában tartani az erőmet. Egyébként is, ha én visszaütök, akkor lerepül a fejüket. Talán ezt kellett volna elmondanom a másik lánynak is, és akkor sok, fölösleges kört úsztunk volna meg. De nem tettem, és a múlton már nagy hiba rágódni, amikor nem változtathatunk rajta. Ő is megmondta, nem szabad a múltban élnem. Nem is fogok. Ha még van jövőm, és Nori mentora nem tép aprócska darabjaimra az elkövetkező pár percben. Mondjuk az szívás lenne. Ja. – Nem kell beszélnünk erről, ha nem akarsz, de azért feldobom: Hogy haladsz a bundásoddal? – kérdezem csöndesen. Csak azért, hogy eltereljem a figyelmem a saját nyomoromról, és próbálom átirányítani azt a lányra. Csak nem fog elhajtani egy kérdés után. Ráadásul válaszolnia sem kell, ha nem akar.
-Na, ezzel egyetértek, de annak sosincs jó vége. Isznak, szívnak, cigiznek, és ettől menőnek érzik magukat. Pedig ha tudnák... Azt nem mondhatta, hogy nem kedvelték az iskolában, de ettől függetlenül soha nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, mert neki már régen is tervei voltak, abba pedig nem fér bele az ilyesmi. Sosem akart azért nagymenőnek látszani, mert birka mód megy a többi után, mondván most ez a trend. Nem érti őket, sem a szüleiket, mert ennyire nem lehet elkorcsosítani a társadalmat, és mégis itt a bizonyíték, hogy igenis képesek rá. Néha elgondolkodott azon, hogy ha őrzőként meg lehetne őket leckéztetni kicsit, akkor egészen más világ lenne, de ez tiltott dolog volt, ahogy a mostani életében is az, hogy felfedje valódi énjét a laikusok előtt. Kár érte, tudna neveket mondani, akik megérdemelnék, hogy egy kicsit rájuk ijesszenek, csak egy icipicit. Érzi mentora feszültségét és morranását is, de igyekszik megmagyarázni neki, hogy nincs semmi gond, Sam iskolatársa. Bár sejti, hogy az elmaradó válasz jelenleg nem a beleegyezés jele. -Azért remélem, hamar visszamehetek majd. Bár erre kicsi az esély, hiszen farkasát irányítani nem is olyan egyszerű dolog, és mégsem cipelhet a nyakában mindig egy mentort, hogy ott legyen, ha kell. Rajta van az ügyön azért, nem akarja, hogy hosszan kelljen pesztrálni, minél előbb bele akar jönni mindenbe, amibe csak lehet, és tökéletesen uralni a benne lévő lényt. Szép elhatározás, csak a kivitelezés megy lassabban, mint szeretné. A sóhajra oldalra pillant. -Miért nem fogod arra, hogy harcművészetet tanulsz? Nem kell agyonverni őket, csak leszerelni. Hm? Senkinek nem tűnne fel. Sajnálja Samet, nehéz lehet mindig előadni a gyámoltalan, védtelen fiút, holott ha akarná, egybe becsomagolhatná az összes őt bántó srácot. Viszont az ötlete szerinte működhet, és akkor véget lehetne vetni ennek az egésznek. Szívesen segítene benne, de most nem járhat az iskolába, bár kint össze lehet futni akármelyikükkel. Logikus lenne, ha fordulna a kocka, persze nem brutális mértékben, hiszen Sam már tud uralkodni magán, vagyis tudja kontrollálni, mekkorát üt, ha arról van szó. A következő témára elmosolyodik. -Ó, nem zavar, nyugodtan beszélhetünk. Alakul, persze nem mondhatom azt, hogy máris minden tökéletes, de gondolom tudod, miért. Még mindig mosolyog, miközben a fiúra néz, nagyon nem is kell magyaráznia semmit, hiszen Sam is átment ezen az egészen, még ha nem is mostanában. Az út hosszú, és akármennyire szeretné gyorsítani, van, amit nem lehet, azon csak a rengeteg gyakorlás és a türelem segít. -Azért irigyellek, hogy te járhatsz emberek közé, ez annyira jó. Lehet, ez kényes terület lesz, hiszen azt nem tudja, Sam hogyan élte meg, amikor megfertőződött, mert benne van a pakliban, hogy nem vette olyan könnyedén, mint ő maga. Maximum ha érzékeny pontra tapintott, akkor a fiú nem reagál rá.
– Na ja – bólintok. Nm mondanám, hogy különösebben tisztelem a generációmat, és akkor még látnom kell a következő húszat felnőni... Legközelebb biztosan megkérdezem majd Jamest, hogy vajon az ő korában is ekkora barmokból állt-e a fiatalság, vagy csak fokozatosan hülyülünk el. Félek az utóbbitól. Mondjuk akkor talán a következő pár generáció után az idősebb farkasok mind közös öngyilkosságot követnek majd el, mi meg uralhatjuk a világot! Muhaha! Szavain keserűen elmosolyodok, de csak egy pillanatig tart, aztán hagyom is tovatűnni. Aranyos, ahogy reménykedik. Bár mondhatnám, hogy önmagamra emlékeztet! De akkoriban én emberek közé egyáltalán nem jártam, csak jócskán elfuserált családommal. Aztán, amikor elindultam iskolába, rájöttem, hogy mennyire rossz ötlet volt ez. De végül jól jöttem ki belőle, itt vagyok. Az meg egy másik dolog, hogy adtam munkát a helyi őrzőknek rendesen. De igen, én magam is szeretném, ha Nori hamar visszatérne közénk. Tényleg jól jönne egy másik farkas, még akkor is, ha csak... Nem. Nem fogok ellenségként gondolni rá. Nem szolgált rá. – Félek, hogy feltűnne nekik – mondtam. Azért betojok, mekkora a hasonlóság a lány és Ashley között. Ez megrémít? Hogy őszinte legyek, egy kicsit igen. De legalább eddig nem olyan puskaporos a levegő. Ráadásul a farkasom sem viszonyul hozzá annyira... közvetlenül. Jó, jelen pillanatban nem is érzi a másikat, és egészen jól elvan ennek következtében. Ráadásul nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, mi a valódi ok. Hogy rettegek attól, hogy netán kicsúszik a kezemből a kontroll. Félek, hogy olyanná változom, mint... Mint ki? Mint az anyám. Igen, pontosan ettől rettegek. Szar géneket örököltem, na. – Nem akarok balhét, Nori. – Idő kell ahhoz, hogy tökéletes legyen – mondom. Aztán csibészes mosolyt villantok rá. Önbizalom, Sammie, ez a kulcs. Remek, majdnem hallom Jamest, ahogy ezt mondja. – De biztos vagyok benne, hogy te leszel a legfélelmetesebb farkas széles e vidéken. Azért ha majd összefutunk, emlékezz arra, hogy ki vagyok... Vagy inkább ne. Ezek amolyan gyermeki bókok voltak, de félek attól, hogy egy napon még valósággá válhat, amit itt felvázoltam. Ki tudja, meddig tart majd ez az ostoba háborúskodás, márpedig ha egyszer vége lesz... Akkor pedig csak azt remélem, hogy mindenki, aki fontos nekem, megússza ép bőrrel. – Aha – bólintok, és eszembe jut Jasmin. Az a lány még mindig élne, ha kicsit kevesebbet járok emberek közé. De már nem él, és próbálom eltakarni az emlékek okozta kínlódást magamban. Nem fogok a múltamban élni, ezt már megfogadtam ezerszer. Szóval tessék, ismét itt vagyok, és az alig pár pillanatnyi megingás után ismét ott virít képemen a vigyor. – De ne aggódj, hamarosan te is járhatsz majd emberek közé. Addig pedig, ha korodbeli társaságra vágysz, én nagyon szívesen itt leszek neked.
Kezdőlap
//
//
