Miért kell nekem hajnalok fagyján egyedül sétálgatnom a városban? Ha rendes indokot találok rá, elmondom. Jelenleg fortyogok a dühtől. Hónapok után kapok egy üzenetet a srácoktól, és az annyi, hogy még nem tudnak jönni egy ideig. Hogy ehhez az információhoz jussak pedig hajnalban a főtéri telefonfülkéhez kellett mennem. Gyalog mentem. A női megérzés vezérelt erre a célra, és milyen helyesen! Hiszen így ki tudtam szellőztetni a fejem, és kissé lehűteni is. Mókás dolog, hogy a hideg mikre nem képes. A dühöm alább hagyott, de még javában puffogtam mikor átvágtam a játszótéren. Így tudtam a legegyszerűbben átvágni a téren. Egy lélek sincs az utcán így nem tőrődtem a kapukkal. Meleg ballon-kabát jellegű télikabátomban így is könnyen mozogtam. Persze, ebből is látszik, hogy nem véd meg a fagyoktól. Így is lelkesen szaporáztam. Szidtam magam miatta, hogy miért nem a pufi dzsekiben mentem, de nem tudom mit is képzeltem ettől az egésztől. Alkohol szag csapta meg az orrom. Biztos, egy csöves - gondoltam és minden félelem nélkül tovább caplattam. Fél úton jártam a hinták környékén, amikor ismerős érzés kerített hatalmába. Jérome jutott az eszembe, de ez nem ő lesz. Vérvonalakat nem lehet felismerni, vagyis nem jellemző. Az egyetlen dolog, ha visszagondolok erre az eseményre, hogy a Jérommal való mélykapcsolatom miatt figyelhettem fel rá. Több ezerszer láttam, amint elrejti farkas kilétét. Úgy fordulok a pad irányába, mint egy iránytű. Fel se tűnt, hogy ott lett volna valaki és ez csak egyet jelent: Eska vérvonala. Ösztönből állok ott és nézem a rejtőzködő farkast. Barát vagy ellenség? Amíg meg nem tudom hátat nem fordítok neki. Arról nem is beszélve, hogy a szörnyű szag felőle jön.
Na, kérem szépen, félig nyitott szemeimmel látom, hogy a delikvens betévedt a csapdába. És érzem, hogy farkas, szóval nem lesz itt probléma. Jó, hát maximum megkéselnek, megvernek, megesznek, leszabják a tököm és a számba adják… Oké, elismerem, lehetnek bajok. De hát ott van drága Aimée, ilyenkor lehet visítva hívni, hogy gyere és szedj össze… Úgysem fog, de az mindegy. Ha nagy a baj, talán majd hívok valaki mást. De először mindig azokkal próbálkozunk, akik a legtöbbet jelentik nekünk. Csak tudnám az epres szeleteim telefonszámát… Érzem a dühöt, ami a nőből árad, és ez még sem nem is gondolkodtat el. Nem, meg akarom csinálni ezt is, és ha frusztrált, meg dühös emberek miatt kihátrálnék a mókából, akkor csak szimplán kicsinálnám magamat. Aztán ülhetnék otthon, totál besavanyodva, mint valami uborka – nem a gatyámban lévő –, bámulhatnám a brazil szappanoperákat, érdekelhetne, mi lesz Alejandro és Esperanza sorsa – szerintem már az is elég szomorú, hogy tudom a nevüket –, és várhatnék a postásra, hogy hozzá az epres müzli-szeleteimet, mert azok nélkül nem vagyok hajlandó létezni sem. Mivel viszont a drága hölgy nem óhajt közelebb jönni, nekem kell tennem valamit. Eltérni az eredeti tervtől, improvizálni, de valami jót, mert különben bukhatom az egészet és mehetek savanyodni, mint valami rossz tej. Jesszus, teljesen hülye vagyok ma. Másnaposan még inkább, mint alapvetően. Lecsusszanok a földre, hangosan felhorkantok, csak a show kedvéért, aztán forgok kettőt, átölelem a pad lábát, közelebb vonom magamhoz, és érzékien végigsimítok rajta. A mozdulat közepén megállok, fölemelem a fejem, szétnézek. Immár „ébren” vagyok. Pár másodpercig riadt kisgyermek módjára szemlélem a külvilágot, aztán észreveszem a drága hölgyet. Fölülök, kisé elhagyatottan, és ránézek. – Szépjóreggelt! – köszönök vontatottan, mintha tényleg most keltem volna föl. – Nem tudja véletlenül, melyik városban vagyok?
Mozdulatlanul állok, és kitartóan nézek rá. Farkas, érti a testbeszédet. Részegnek részeg, már csak azt kell megtudnom kiszámíthatatlan fajta-e vagy ártalmatlan. Egyet mozul, és már a földön van. Komikus előadást láthatok, de a tartózkodás visszatartja arcizmaim mosolyra húzódását. Az előadást zárva a közönséget is be szeretné vonni a komédiába. Hát, először is mutassa meg, hogy nem veszélyes rám nézve, másodszor is engedjen meg nekem egy SMS-t, végül pedig függönyt fel, és indulhat a darab. - Jó reggelt! - válaszolom kimérten - Fairbanksben, Alaszkában. Az államnevét csak a biztonság kedvéért teszem hozzá. Sose tudni, ki honnan indult még az est elején, és milyen messzire jutott a végére. Muszály üzenetet írnom Shirleynek, mert megígértem, de a telefonomhoz még nem nyúlhatok, semmit nem tudok az alakról, csak hogy nagyon ki van ütve. Ez a tény bedig anyai ösztönöket hív elő belőlem, de ennek nyomát se mutatom. Nem szólok hozzá többet, mert a fecsegésnek még itt nincs helye. Nem attól tartok, hogy a földre tudnám-e küldeni. Meg tudom védeni magam, de ha tehetem, nem vetkőznék ilyen hidegben, a kabátomat, meg nem erre szabták.
Hát mit is mondhatnék? Színészi képességeimet durván próbára teszi, hogy én magam ne röhögjek föl, amikor belegondolok, miként festhetek, de erős vagyok, kemény vagyok, meg hát van már közel fél évezrednyi tapasztalatom. Szóval meg tudom oldani, és ahogy beszél, üveges szemekkel nézek föl rá, mint aki tényleg azt sem tudja, hol van. Arcomra kiül a kétségbeesés egy árnyalata, talán nem tökéletes, de reményeim szerint megteszi. – És hogy a fenébe kerültem ide? – kérdezem. – Jézusom, az asszony rohadt pipa lesz. Hát kérem szépen, úgy volt, hogy elindulunk haverokkal, aztán összefutottunk egyetemi ismerősökkel, aztán meg… Na, aztán nem tudom, mi volt. De mégis hogy a francba keveredtem én ide Washingtonból? Messze nem egy Oscar-díjas alakítás, de hát ha az ember szórakozni akar, akkor a legfontosabb dolog, hogy kitaláljon egy történetet, aztán meg ragaszkodjon hozzá, mintha csak az élete múlna rajta. Mondjuk muszáj most gondolkodnom, nem sokat, csak egy kicsit, hogy miként menjek tovább. Legyek én az alaszkai Mikulás, nevetést és jókedvet hozva? Vagy inkább szórakozzak én a nő kiakasztásával? Tudom, hogy farkas, de nem érzékelem, mennyire lehet erős egészen pontosan, a farkasok meg nem igazán tudják megmondani a másikról, hogy milyen vérmérsékletű pár szóból. Szóval lehet, nem kellene fölhúznom agyilag egy domináns nőstényt. Bár… Hátha a szado-mazo fajta… – Egyébként milyen nap van ma? – kérdezem, csak hogy tovább folytassam a dolgot. Nem szabad hagyni, hogy az álca lehulljon, mert az kellemetlen kérdésekhez vezet. Mint például ahhoz, hogy mit csinál egy felnőtt farkas egy padon egy olyan reggelen, amikor minden jóeszű élőlény inkább odakuporodik a kályha mellé, és letáborozik.
Mondandómba belesápad. Ügyes színész, de a sok éves végrehajtói munkakörömből fakadó tapasztalatommal meg tudom különböztetni a hamis kétségbe esést, a valós tudatlanságtól. Persze ő ezt nem tudhatja. Nincs okom agresszívnak lenni, se információt kiszedni belőle, így gyakorlati tudásom szükségtelen. A hazugságát bár nem érezhetem, ami arra utal, hogy jóval öregebb nálam, de szörnyen sántít a története. Képtelenség, hogy egy este alatt eljusson ide. Még repülővel is minimum 11 óra az út, ami alatt képtelenség nem kijózanodni. Játszik. Nem tudom miért, de már csak ezért se engedek a tartásomon. De ha így akarja ám legyen. Belemegyek a játékba. - Washingtonból? Nem mondja! - tettetem a hiszékenyt - Hát, az kemény buli lehetett! - nevetek, kissé zavartan. Érdekel a koholmánya, szeretném megtudni csak szagra részeg, másnapos vagy már teljesen józan. Sok mindenkben függ ettől ugyanis az előadás kimenetele. Kiváncsian várom, hogy elmesélje az egész történetet, hátha találok még benne buktatót. Hajnal van, de a hideg remekül felébreszti az embert, az adrenalin lökettel meg egyenesen élénítő bomba. Érdeklődő arccal nézek rá, és hallgatom a következő történetet.
Felvezetés: Mindkét karakter valamiféle belső késztetéstől vezérelve alakítja úgy az esti sétáját, hogy a játszótér környékére tévedjen. A helyszínen tartózkodó civilek kamasz fiatalok, akik néhány illegálisan beszerzett üveg alkohol és cigaretták társaságában múlatják az időt ilyen késői órán. Időpont: 22:10 Civilek száma: 6 civil
Minden délután kezdődött. Szerettem volna vásárolni a hűtőszekrénybe némi ellátmányt, hogy egy kicsit Yee kedvében járjak, azonban a fizetésnél gondjaim adódtak. Egész egyszerűen... Nem jöttek az Álmok. Némi hitetlenkedő homlokráncolást követően kénytelen voltam arra fogni, hogy elfelejtettem magammal hozni a tárcámat, és úgy süvítettem ki az aprócska üzletből, mintha sosem jártam volna ott. Csak mentem, nem gondolkoztam, gyakorlatilag az egész várost bejártam és életemben először... Csend volt.
Nem viaskodtam magammal. És bármennyire kellett volna megijeszteni a ténynek, hogy az egyetlen erősségem hamuvá lett, mégsem vagyok képes - még most sem - teljes szívvel pánikba esni. Újabb szégyenfolt lehet a már egyébként is végtelennek tűnő listámon. Nem esek kétségbe azért, mert az Álmodó eltűnt. Eltűnt vele a Rémálmodó is, és lassan nyolcszáz éve először szabadnak érzem magam. Bármit idézek fel... Abigail arcát, a gyerekekét, Giselle-ét, egyik sem több emléknél és a hozzájuk tartozó érzéseknél. Nevettem. Egy fa tövében pihentem meg, közel a játszótérhez, és nevettem. Szabaddá váltam. Észre sem vettem, hogy teljességgel rám esteledett, ahogyan azt sem, hogy a játszóteret belakta egy fiatal csapat. Nem kerestem az okokat, nem próbáltam megérteni a helyzetet, egész egyszerűen... Megismertem magamat. S csak egyetlen pillanatra kellett belegondolnom abba, hogy vajon meddig tart ez az állapot, máris visszavett kissé a hangulatomból. Bánatot éreztem, de nem olyat, mint eddig. Ez természetes volt, nem erősítette fel a saját rémképeim ostroma. Annyira emberi volt, hogy nem akartam, hogy visszatérjen. Az Álmodó készen volt eldobni mindent, ami őt azzá tette, aki valaha volt.
Még azzal a gondolattal is kacérkodtam kissé, hogy talán ez lesz az az alkalom, amikor meg lehetne halnom. Persze a bátorságon kívül ehhez azért sok dologra szükség lett volna, de ha lenne időm... Ha lenne lehetőségem...
A Hold fénye gyanúsan vörösleni kezd, a gyomromba pedig idegesség hasít. Emlékszem erre a napra... Alignak vére estette a Holdat véressé, az évnek ebben az szakaszában. A felszabadult gyermekiességet páni félelem vette át, miközben felpattantam, és a játszótéren át sietős léptekkel elővettem a mobiltelefonomat. Fel kellene hívnom Abigailt, a lányomat és Yee-t, hogy szóljak nekik, hogy semmiképpen se...
Azonban ma estére más sorsot szántak nekem az égiek.
Régen égtem már be ennyire, pláne a saját Kölyköm előtt! Eszméletlenül gáz.. Gondoltam nyitás előtt még beugorhatnánk az Upperbe, amúgy is kérte, hogy oktassam ki kicsit, milyen is a pultos lét, szóval nekiálltam hát a tanításnak. Alig fél órája ügyeskedhettünk, amikor felém dobott egy üveget, amit amúgy játszi könnyedséggel kellett volna elkapnom, erre mi történt? Ott akrobatikáztam, még kész mázli, hogy nem törött el a drága, értékes pia. Ez még hagyján, a következő akkor történt, amikor elfordultam, ő pedig egy nedves rongyot dobott felém – nem szeretném tudni, hogy mit törtölt fel vele -, csak a drága kicsit későn szólt, hogy ajándékot kapok. Odafordulva még pont el tudtam volna hajolni, de valamiért a mai délután nem az ügyességemről voltam híres… Na persze azt senki ne várja, hogy ecsetelni kezdjem, milyen volt, amikor a képemen landolt a már említett anyagdarab és meghallottam Yvonne kacagását. Kacagás?! Hahota! Igen, ez jobban illik rá. Na erről pedig szót se többet.. Nem tudok beletörődni, hogy Unulaq ismét elhagyott minket. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? Kicsit kezd elegem lenni a dologból, komolyan, mintha nem történne mostanság elég szarság velem, erre most még ezt is a nyakamba kapom. Illetve kapjuk, merthogy Yvonne sem mentesült a dolog alól. Egyből indultam a farkaslakba, kicsit utánaszimatolni a dolgoknak, hogy vajon csak bennünk van a defekt, vagy ismét általános probléma ütötte fel a fejét. Ám még szinte a közelében sem voltam a helynek, máris éreztem azt a rengeteg energiát, ami a lakból áradt. Összeszaladt a szemöldököm, sokkal közelebbről szokott csak elönteni ez az érzés, ilyen messziről még nem szoktam érezni a farkasok jelenlétét. Jelen pillanatban ez bőven elég volt nekem ahhoz, hogy a fékre tapossak és inkább fogjam magam, tekerjek egy nagyot a kormányon és ismét a gázra lépjek. El innen, nekem most friss levegő kell és egy kis nyugalom, nem aggodalmaskodó farkasok; mert ha érzékeim nem csalnak, akkor itt nagyobb gond lesz, mint személyes defekt.
Fogalmam sincsen, miért pont a játszóteret választottam, mindig is utáltam a gyerekeket, de hála égnek ilyen későn este már nem sokan kóborolnak errefelé, szóval csak kényelmesen ücsörögtem az egyik hintán, lábamat végig a földön tartva, mégis kissé ringatva magamat. Csak meredtem a semmibe, miközben két kezem görcsösen kapaszkodott a láncba, mintha ez lenne az utolsó biztos pont, amit elérhetek. Nem érdekelt a nyikorgó szerkezet, sem az, hogy a fiatalok befészkelték magukat, kellett jó pár hosszú perc, mire eljutott a tudatomig, hogy talán ideje lenne indulni. Lassan kúsztak feljebb ujjaim a láncon és húztam álló helyzetbe magam. Iszonyatosan szar ez az egész helyzet… Lépteim visznek kifelé a játszótérből, ugyanolyan mélyen merülök el a gondolataimban, mint mikor még a hintán ültem, így nem meglepő, ha nem veszem észre, hogy valaki közeledik, sőt egyenesen nekisétálok. Hallom, hogy valami koppan a földön, de az nem is érdekel, sokkal inkább fontosabb az, hogy a koccanás kizökkent a gondolataimból és helyükre olyan furcsaságok költöznek, amiktől szinte libabőrös leszek. Érzem, hogy ez a hím rejti való korát és erejét is, azt viszont már nem, hogy milyen idős lehet, csak azt érzem, hogy sokkal idősebb, mint én. - Nézz már magad elé, vén.. Zsebre vágom a kezeimet és a telefon után lépek, már lendülne a lábam, hogy egy elegáns rúgással csökkentsem le a hím és a készülék közötti távolságot, ám a szavak belém fagynak.. akarom mondani az a kedves megnevezés, amit még a jelző után közöltem volna a másikkal. Ugyanis olyan érzés kerít hatalmába, mintha.. fogalmam sincsen..
- C-c-c, Kilaun… Csóválom meg a fejem enyhén, miközben egyik kezem húzom elő a zsebből, ajkaimra lassan kúszik sajnálkozó kis félmosoly, melyben több a gúny és a szánalom, mint az együttérzés. Szemeimet egyenesen az övébe fúrom, nyelvem lassan siklik végig ajkamon, egyik oldalról át a másikra, mintha a legfinomabb ebédemet venném szemügyre. Hosszú pillanatoknak tűnhet, pedig gyorsan kattog az óra másodperc mutatója, de végül szóra nyílnak ajkaim. - Ez itt a tiéd volna? Bökök szabad kezemmel mutatóujjával lefelé, a lábam előtt heverő masinára. Nem is kell sok, hogy lábam emelkedjen és lazán hulljon alá, mégis akkora erővel tapodva rá a telefonra, hogy darabkái sokfelé röppenek tova. Lebiggyesztem a számat és elindulok felé. - Hoppá, bocsánat… Hogy én milyen ügyetlen vagyok! Közel lépek hozzá, egészen közel, a szőke nőstényke egészen magasra nőtt, így még felfelé sem kell néznem, pompás. Mutatóujjam húzom végig a mellkasán, át a vállán, végig a hátán, miközben szépen lassan indulok el körülötte. - Olyan öröm látni, micsoda álmokat hozol erre a világra, Rémálmodó.. Igazán kár lesz érted. Eszméletlenül jól hangzik ezen a bájos női hangocskán, ahogyan játszok a hangszínnel, túlcsorduló érzelmek, aggodalom és a szavak mögött duzzadó gúny.. A szavaim végén pedig, mint egy végszóra zúdítom rá a kis meglepetésemet, szívdobbanásnyi idő alatt nőnek a kicsi körmök éles, hosszú karmokká, hogy aztán egyből a lapocka alatt mélyeszthessem őket a húsba, bízva abban, hogy végig egyben helyben marad. Amennyiben nem, hát majd igazodom.
Egy pillanatra sem fordul meg a gondolataim közt, hogy magamat féltsem. Egész egyszerűen azt a maroknyi lelket óvnám, akikért felelősnek érzem magam. Szomorúan rövid listáról van szó, mindazonáltal annál fontosabb számomra minden rajta szereplő. A Fiam telefonszámát még csak nem is tudom, talán fel kellene mennem a hegyekbe, hogy megpróbáljam értesíteni. Tupilek, mit is mondott... páros-páratlan hetek, napok... mikor is? A kezeim remegnek, egyébként sem nagyon tudom kezelni ezt a szerkezetet, de mintha megnyomtam volna egy kimenő hívást Abigail telefonjára, a kicsengést már nem hallhatom, mert egy váratlan ütközés következtében a mobiltelefon kiesik a kezemből. Nem is vennék különösebben tudomást a megkezdett szitkozódásból, ami felém száll, épp csak egy gyors pillantást vetek a szőke nőstényre, és már hajolnék is le, hogy felvegyem, de akkor...
A hangja egy cseppet sem ismerős, a hanghordozása annál inkább. Elemi rettegéssel a gyomromban meredek bele a mozdulatomba, félig lehajolva, aztán olyan vészes csigalassúsággal egyenesedek fel, mintha fájdalmaim lennének. Épp elcsípem a kígyóként kivillanó nyelvét, és minden külső fagy ellenére érzem, ahogy egy vékony izzadtságcsepp lomhán csurog le a tarkómon, a fülem mögött. A farkasom a bundáját borzolja, a fülei égnek merednek, a tekintetembe lassan úszik be az ametiszt köd, miként a nőt (?) méregetem. A gyávaság szikrája egyre nagyobb lángon ég, de vele párhuzamosan növekszik az oltalmazó dac. Értem jött. Miért pont értem? Világos. Mindig a gyengék hullanak először. - Hát ezért hívtatok haza? Hogy egyesével lemészárolj mindünket? Próbálok határozottan és hangosan szólni, mert talán... Talán sikerül. Ha Abigail felvette a telefont, akkor ebből talán tudhatja, hogy baj van. Mégis megremegnek a hangszálaim, nem feszülnek olyan élesen, mint normális körülmények közt kellene nekik. Ahogy rátapos a telefonra, a fülemben hangosabban ül meg az anyag ropogása és még a szemeimet is lehunyom egy fájdalmas pillanatra. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ennek a történetnek itt van vége. Nem félem Alignakot. Nem félem a halált. Pontosan tudhatja. Azt azonban talán nem, hogy pontosan mit is féltek úgy igazán... Halkan gurgulázó morgás növekszi ki magát a torkomból, ahogy közli velem a tettetett sajnálatát, és nem értem, hogy miért kell ennyit játszania. Élvezi tán? Itt vagyok, szavak és előadás nélkül is megtehetné, amire vágyik. Az érintésére, a nőies játszadozására kiráz a hideg, rosszul vagyok és közel járok ahhoz, hogy elhányjam magam, mégsem bírok mozdulni egy tapodtat sem. A lábaim a földbe gyökereztek, és ezen a farkasom vad, belső évődése sem tud segíteni. Már épp visszavágnék, hogy ő aztán csak tudja, mennyire kár lesz értem. Ha valóban így gondolná, miért nem láncolt magához a Szellemvilágban, hogy ott kínozzon az örök időkig? De megszólalni sincs időm. A karmait a lapockám alá mélyeszti, én pedig artikulátlanul üvöltve tántorodom meg, feszülök hátra, mint az íj idege. Rég volt, nagyon rég, hogy valós fizikai fájdalmakkal kellett hadakoznom.
Ha hagy nekem némi időt a szenvedésre, úgy ezt kihasználva próbálom kirántani magam. Előrelépve próbálom elérni, hogy akár hússal, csonttal a markában, de egy cuppanós hang kíséretében kiszakadjon a hátamból, s ki tudja,talán tépi vele a szívemet is. Ha sikerrel járok, reflexből fordulok meg, hogy az idő közben karmossá alakult mancsommal lendületből képen töröljem, igyekezve minél mélyebb sebesüléseket okozni neki. Az adrenalin és a rettegés teljesen eltelít, így hát nem is foglalkozom olyan apróságokkal, minthogy a kapott sebem a megszokottnál gyorsabb regenerálódásba kezd. Ilyenekre nincs kapacitásom. - Miért nem tudsz halott maradni, ha te legalább megteheted?! Dörrenek rá pimasz gyerekként, erőteljesen fújtatva, miközben realizálom magamban, hogy ha kivételesen élve akarom elhagyni a játszóteret, akkor kénytelen vagyok támadni. A képességem nélkül elveszettnek érzem magam, őszintén szólva semmi esélyt nem látok az életben maradásra. Ha van lehetőségem, úgy egy ugrással vetem rá magam félig bestia-félig emberi formába torzulva, mint egy elrontott fametszet. A földre akarom teríteni, mancsaimmal egyenesen a torkát célzom meg, mint a test legsebezhetőbb pontját, de valami azt súgja, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint akkor, amikor 13-an voltunk ellene a sziklánál.
Ó, egek, amit abban a két szemben látok.. hát fogalmam sincsen, mikor láttam utoljára ilyen csodálatos dolgot. Az egyre növekvő gyávaság és ugyanakkor a dac is.. Öröm lesz játszadozni vele kicsit, sokkal élvezetesebb a préda. - Azt hiszem nem vagy olyan helyzetben, hogy kérdéseket tegyél fel. Ismét haloványan csóválom meg a fejem, majd egyszer és mindenkorra végzek a modern kor egyik vívmányával. Nem kell az ide, meg amúgy sem lesz már rá szüksége. Sóhaj szökik ajkaimról, valamiért bíztam abban, hogy nem egy ilyen gyáva féreggel fogok szemközt találkozni. Bíztam abban, hogy legalább férfivá érett, hogy képes határozottan kiállni saját magáért, hogy el tud mondani úgy egy mondatot, hogy nem remeg meg a hangja.. A bennem megfogalmazódó szavakat azonban felesleges kimondanom, elég a szemeimbe néznie, hogy tudja… Mekkora mázli, hogy ez a nőszemély kellőképen hűvös példány, így nem nehéz kifejezni a vonásaival, a tekintetével azt, amit szeretnék. Gyáva vagy, Kilaun… Kitépi magát a karmaim fogságából, nekem pedig még arra sincsen időm, hogy megszemléljem, vajon mekkora darabot sikerült kiszakítanom belőle. Visszakézből kapom a pofont, a fejem nem mozdítom a végén, megállok úgy, amilyen pozícióba Kilaun ütése kényszerített. Ütés.. hahh. Két kört írok le az állkapcsommal, feszül a bőr és.. mondanám, hogy jobban fáj, de mekkora mázli, hogy a fájdalom nem sajátom, majd a szöszi megissza a levét. Micsoda hasznos jószágok, egek, el sem tudom mondani. A kérdését hallva fordítom vissza felé a fejemet, öblös és jóízű nevetés bukik elő a torkomból, ahogyan látom a fújtatását, hallom a hangját.. Egek, de jól szórakozom. - Miért nem tudod befogni a szádat és elfogadni azt, ami amúgy is járna neked? Amit megérdemelsz? Mosolyra húzódnak ajkaim, ahogyan rám vetődik és joggal kérdezhetnétek, hogy miért hagyom magam, amikor játszi könnyedséggel adhatnék neki pofont, amitől jó pár métert repülne odébb. Egyszerűen öröm játszadozni vele, szóval máris rajta vagyok az ügyön. Feldönt, ez tény, de én meg nem vagyok rest kihasználni a helyzetet.. A hátamon fekve a lábaim és a kezeim segítségével viszem tovább a mozdulatot, támaszkodva a lendületére és igyekszem áthajítani őt magam fölött. Ha szerencsém van sikerül és még egy mászóka is lesz mögöttem, amire szépen felkenődhet, ha nincsen akkora szerencsém, akkor csak ledobom, ha viszont szívok, akkor… nem, olyan egészen biztosan nem lesz… Ha sikerül megszabadulni tőle, máris pattanok fel, hogy egy másik idióta játékszerhez lépjek és tépjek ki belőle egy darabnyi vasrudat. Nekem most csak ennyi kell. Ha pedig lehetőségem adódik rá, máris cselekszem, hogy megízleltessem vele a fémet; nem árt, ha a csinos pofikája megismeri kicsit a vasrúd keménységét.
Aprón remeg meg a szám széle a torkom idegeivel együtt a helyzetem ecsetelése kapcsán. És mint a jó gyermek, úgy hallgatok el, ám az arcomra van írva minden ellenkezés. Az egyik részem pontosan tudja, hogy szolgálni illenék Alignakot, meghunyászkodni, befogni a számat és elviselni a bosszúját, amit teljes joggal kíván megvalósítani rajtam. Én nem akartam megölni. De az érzés, hogy úgy éreztem, tartozhatok valahova azzal, hogy a testvéreimmel vállalok közösséget, minden egyebet felülírt. És hogy mekkora hiba volt! Sokkalta magányosabbá váltam a történtek után, mint előtte voltam. A másik felem - amelyikben a gyávaság és a dac lakik - nem hajlandó itt és most elfogadni a revansot. Ígéretet tettem, hogy mellettük leszek. Hogy megváltozom. Hogy megjavulok. Oly sokáig éltem teljes kushadásban a magamfajták közt, amikor nem kellett volna, és most, amikor okom is lenne rá... Képtelen vagyok hagyni. Pontosan ki tudom olvasni a tekintetéből és az energiáiból a felém áradó megvetést. Lepereg. Hozzászoktam már. A démonok azonban ma nincsenek velem, hogy élővé tegyék Johannes alakját. Ha nagyon akarom, látom őt, de nem él, nem úgy él, mint tenné azt az álmaimban. Hirtelen dühöm és a jelenhez való makacs ragaszkodásom az üvöltésemmel és a fájdalmammal kel életre, én pedig diadalittas pofával néznék rá, de még csak meg sem rezzen. Elkerekedett szemekkel veszem tudomásul, hogy az ütés, amely máskor koponyákat zúz be, s fejeket választ el a puha nyak bőrétől, most arra sem volt elég, hogy megtántorodjon. A torkomban gombóc, a kezeimben éles fájdalom, mely most olyan múlandó, mint a tavaszi napsütés. A lágy szellő a végemet hirdeti. A nevetésére könnyezve pislogok a félelemmel vegyes dühtől, mint akinek por szállt a szemébe. A zihálásom töri meg a csendet, a kifakadásom, majd az arra adott válasza. Fogalma sincs róla, mit érdemlek. Boldogságot érdemlek, nem halált. A halál csak a jussom volt mindig is, de koránt sem az érdemem.
Olybá tűnhet, hogy a képességem, mely most nem lehet velem, olyan mély barázdákat vájt már az elmémbe, hogy nincs is szükség rá ahhoz, hogy ilyen felfokozott érzelmi állapotban meg tudjam tartani a józanság mértékét. Lehet ilyen helyzetben nem elveszni az őrületben? Amikor a családodról van szó, akikért egyszer már meghaltál? - Már az én hangom sem veszik el a parancsaid üvöltésében! Üvöltök rá, miközben rávetem magam eszeveszetten, ütve és belé marva ott, ahol csak érem. Én sosem akartam bizonyítani senkinek, és most mégis itt vagyok és saját magamat győzködöm arról 830 éves fejjel, hogy ér valamit a szavam, hallgassanak meg a Szellemek, hallják meg a hangomat, hogy ma éjjel maradni akarok, s ha már mindenképpen vinnének, csak egy éjszakát adjanak még, csak egy utolsót... "Huss, huss, ég a tűz, ragyog a láng..."
Az a néhány pillanatnyi repülés ad egy kis megnyugvást. Felkészülést. Egy szerencsétlen földet érés, és a gerincem a Vörös Hold fényében csillan meg. A szemeimet lehunyva üvöltök fel, ahogy a hátam egy mászókának csattan, meghajlítva azt, az egyik tartódarabját kitépve a földből. A vállamra esek, s egyszerre lihegek, fújtatok a fájdalomtól és a félelemtől. De amint lehet, talpra állok, s a már egyébként is megtört mászóka vasrúdját szakajtom ki a talajból. Maroknyi vastag rúd, egy méternyi lehet, a töréseknél kegyetlenül recés élekkel. Elfutok előle. Legalább is megpróbálkozom vele, s ha sikerül valahogy a hintákhoz érnem, a láncnál fogva tépem le az egyiket, a másik kezemet is lefoglalva.
- Undorodom tőled! - fakad ki belőlem reszketegen, ám mégis őszintén - Hogy emelhetsz kezet a saját véredre, Atanerk? Köpöm az utolsó szót maró gúnnyal, s közben saját magamra gondolok, hiszen egy jó szülő az oktalan gyermekét ésszel és türelemmel tanítja, nem pedig erőszakkal. Mi oktalanok vagyunk, ő pedig a legszégyenletesebb Apa, akit valaha láttam. Ha sikerrel járok, megpróbálok nekirontani, hogy a vasrudat a mellkasába döfjem, s ha kell, hát acsarkodva, gyomorból jövő hörgéssel állok ellen, s próbálom a testbe préselni az ideiglenes fegyvert. De még mindig nálam van a lánc, s ha csak nem tépi, szaggatja ki a kezeim közül, később még a hasznomra lehet.
- Akkor még utoljára had halljam! Az utolsó két szót már én is üvöltöm a másiknak, miközben érzem, hogy a nőstényke meleg karmazsinja végigcsurog az arcomon, a nyakon végig, hogy aztán a felső ruházat gallérjánál kezdjen el beszivárogni az anyagba. Jelen pillanatban azonban mindez egyáltalán nem érdekel, főleg mivel Kilaun nekem ront.. mint egy kisgyerek. Komolyan, ne vicceljen már velem, hogy csak ennyire képes. Üt és mar, mintha legyek repdesnének körülötte és azokat szeretne máshova küldeni… Csalódott vagyok, nagyon is, úgy érzem, hogy elmarad a játszma, pedig a többiekkel is olyan jó volt elszórakozgatni.
Eszelős vigyor kúszik ajkaimra, amikor hallom megnyikordulni a fém szerkezetet; mázlim volt, megfelelő távolságban volt a mászóka. Talpra ugrok, kezem ügyébe pillanatok alatt kerítek egy vasrudat, s lássunk csodát, a fiúcska is hasonlóképpen tesz. Már épp vigyorodnék el ismét, amikor elfut előlem. Szememet forgatva nyílnak szólásra ajkaim. - Ugye tudod, hogy a vad, ki elfut a vadász elől, csak még vonzóbbá válik? Rohangásszon csak, de az én türelmem is véges. Nem erre számítottam. A többiek olyan szépen helyt álltak, miért kell így megnehezíteni a dolgomat? De legyen, futónak meglepetés, elvégre remélhetőleg nem rám figyel. Lendül a kezem, hogy a kitépett, cakkozott végű fém rudat úgy hajítsam el, mintha csak egy nádszál lenne, egyenesen Kilaun felé, úgy váll/mellkas/lapocka tájékon, attól függően, milyen irányban áll felém. Dárdahajítás kicsit másként. Amikor letépi a hintát, féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim, ez már tetszik. Talán mégsem olyan elveszett, mint amilyennek első látásra hittem. A gúnyos szavakat hallva ismét csak nevetnem kell, ezúttal is egészen a szívemből jön, ám egyetlen szívdobbanásnyi idő elég, hogy változzon az arcszerkezetem, abbamaradjon a nevetés és komolya arckifejezést öltsek magamra. Nem biztos, hogy túl kellemes látvány lehetett a hirtelen változás, de nem igazán izgat a dolog. Legszívesebben képen köpném, ilyenkor mit nem adnék azért, hogy egy pillanatra kiragadhassam a mocskos porhüvelyéből, hogy hallhassa csak kívülállóként, milyen szavakat is köpött ki magából. Pont ő.. egy azok közül, kik megkezdték a sort a rokongyilkossággal - Szégyen vagy, Kilaun. Ráadásul rendkívül ostoba is. Ezúttal semmi gúnyolódás a szavak mögött, szavaim komolyan és határozottan csengenek. Izmaim megfeszülnek, várok a támadására – tudom, hogy úgyis megteszi. És voila, nem is kell sokat várnom, hogy rohamra induljon, szabad kezem emelem és fogok rá vele a rúdra, ezzel még megállítva, mielőtt átszakítaná a bőrdzsekit, bőrt, húst, csontot és kilyukadna a másik oldalamon. Persze a lendület elég nagy, érzem, ahogyan a kavicsok megcsikordulnak a bakancs alatt, a lendületével tolni kezd hátrafelé, hátam vágódik bele az egyik játszótéri alkalmatosságba, engedek kicsit az ellentartásomon és hagyom, hogy a fémrúd vége kissé húsba marjon. Összeszorított fogak mögött zizeg a morgás, majd ellenfeszülök és elkezdem Kilaun felé tolni a saját fegyverét. - Úgy van, tépázd csak meg a szöszit, sőt, öld meg.. valószínűleg úgysem hiányozna senkinek… De gondolj csak bele... szerinted mennyi időbe telik, amíg újabb porhüvelyt találok magamnak? Váltok ismét csevegő hangnemre, mintha ez a kis erőfitogtatás egy cseppet sem esne nehezemre – valljuk be, így van. Mindenesetre szavaim végén még a fejem is kissé oldalra döntöm és amennyiben nem tesz keresztbe – vagy tett eddig -, a rúd egy erőteljes taszításával próbálom ellökni magamtól, ezzel vagy belé döföm, vagy pedig kibillentem az egyensúlyából. Nekem bármelyik tökéletesen megfelel, mert a következő pillanatban már azon vagyok, hogy a hintát tartó keze felé marjak, ráfogva a láncra pedig úgy csavarjam, hogy lehetőleg csontot törjek vele..
Alignak csak adja alám a lovat, mintha valóban ki akarná belőlem csikarni a fenevadat, a Rémálmodót. Provokál, és még engem tart gyereknek? Hát akkor megkapja. A környék zeng az üvöltésemtől, és az övétől is egyaránt. Hogy pontosan ki látja, ki hallja veszett tajtékomat, az - mint általában - egy cseppet sem érdekel.
A lenéző szavak újfent csak leperegnek a bőröm alatt meredező bundatömegről. Bár nem vagyok Tipvigut, mégis ismerem a futás eszközét, de nem, nem a fizikai, valós futásét. A lelki üldözöttségét, s ebben már olyan gyakorlatot szereztem magamnak, amelyet most a valóságban, a két lábamban kamatoztathatok. Nem állít meg, engedi, hogy felfegyverkezzek ellene ebben az istentelen helyzetben, ez pedig egyre csak gerjeszti bennem azt a legyűrhetetlen érzést, hogy addig ennek nem lesz vége, míg valamelyikünk itt meg nem hal - újra. Arról már nem szól a történet, hogy vajon ez alkalommal örökké-e... - Hogyne tudnám. Egyszer már bebizonyítottad és láncra vertél mindannyiunkat, amikor a húsunkat kaparva menekültünk volna átkos természeted elől! De ezt most nem fogom hagyni. Nem tehetem, és nem is vagyok biztos abban, hogy egyáltalán lennének-e ilyesfajta szándékai, hisz a vérünkért jött, nem a szolgálatainkért. Mondhatni elkésett kissé azzal, hogy bármilyen testet is lakjon, elvárja, hogy újra mellészegődjünk. És amíg az ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, a nő egyszer csak bemozdul, lendületet vesz, és bár egyetlen viharfelhő sincs az égen, most mégis úgy tűnik, mintha villámlana.
Az orromat megtölti a vacsora maradékának tompa illata, a nedves fa, amely az őszi esőtől nyirkossá vált ház falaiból árad szét. Johannes önmagából kifordulva üvölt, s én csak egyetlen dolgot sziszegek a fogaim közt. "Nem." A rettegés, amivel ezt a szót kiejtem, ugyan olyan lángon ég, mint a jelenben. Inge és Nikolaus sikkantása, Giselle ijedt kiáltása, a felém repülő dárda, ami a húsomat szaggatja... A tehetetlen, mardosó bűntudat, hogy nem tudom megvédeni őket. El kell mennem. Mi vár rájuk nélkülem? Mi lesz, ha ma hajnalban meghalok...?
A kiáltás valahol a torkom közepén akad meg, mint egy almacsutka, helyette állatias morgás löki feljebb-és-feljebb a gócot, mint akkor, azon az éjjelen. A vasdarab tökéletesen átfúrja a vállamat, amitől hátratántorodom kissé, és meg mernék esküdni rá, hogy pontosan ott talált el, mint évszázadokkal ezelőtt. Meg akarom ölni Alignakot. Most értem csak meg azt, amit egykoron kellett volna. Páros lábbal taposott bele a magánéletembe, megszentségtelenítette (talán akaratán kívül) azt, ami csak engem illet. Velem ezt senki sem teheti. Egyikünkkel sem teheti meg! A szívem ki akar szakadni a helyéről, ahogy fojtogató rémképekként villan fel Abigail és Holly arca, mintha ők is szemtanúi lennének mindennek. Szinte reflexből tépem le a hintát és vágom hozzá bíráló szavaimat, mintha bármin is segítene, mintha javítana a személyes nyomoromon az, hogy közlöm vele, mennyire nem tartom őt semmire. - Elég! - rivallok rá - A szavaiddal nem fogsz tudni térdre kényszeríteni. Meg akarsz ölni? Hát csak tessék! És már fel is ajánlom neki a testemet, a vad gyűlölettől nem látva rajta kívül semmit. Nem is szőke. Nem is nő. Erős, gőgös tekintetű rézbőrű, nem más. Felé iramodok, hogy test a test ellen csapjunk össze, hogy megpróbáljam viszonozni a belém döfött vasrúd gesztusát, amit még csak ki sem húztam magamból. Az ínyem is kivillan, az agyarak megnyúlnak kissé, a szem lila ködbe veszik. Érzem az erejét, hatalmas, lélegzetelállítóan hatalmas, de a szeretetemnél soha nem lehet erősebb. Nyögve és az erőlködéstől elfúlt lélegzettel, beleremegve az izmok feszülésébe taszítom meg, neki valaminek, amitől már nem tud továbbmenni, holott hallom, ahogy recsegve adja meg magát a nyomásnak egy újabb játékszer. A tekintetébe azt szuggerálom, hogy itt vagyok, tessék, nem vagyok szégyen, férfi lettem és erős, semmi joga sincs alábecsülni,és akkor a képességemet még csak nem is alkalmaztam rajta. Úgy vágódik bele a vas a húsába, mint forró kés a vajba, kár, hogy csak játszadozik velem, és máris ellenáll. A légzésem feszesebbé válik, ahogy felém tolja a fegyvert, az előző sérüléseim nyomai élesen szúrnak, épp eléggé remegtetve meg a tartásomat ahhoz, hogy én álljak vesztésre. - Ismered a Rémálmodót... - nyögöm szakaszosan az erőkifejtéstől, egészen halkan - Tudhatnád, hogy nem érdekli... Taszít egyet rajtam, és nem is értem, hol rejtette eddig az erejét. A másik vállamba is vascső kerül, ez éppen elég ahhoz, hogy hátratántorodjak, ő pedig már meg is ragadja a láncot tartó kezemet, és fogalmam sincs, hogy csinálja, de úgy csavarja meg, hogy reflexből fordul vele a testem is. Akár egy gyakorlott rendőr... Újabb kiáltás az éjszakába, a jobb alkarom csontjai megadóan törnek porrá én pedig összeszorított szemekkel zuhanok le a térdemre, hátrafeszülve, láncon tartva, ahogy az neki mindig is szíve vágya volt. - HAZUDSZ! - ordítok fel az ég felé fájdalmasan - Csak ez az éjszaka a tiéd és nálam nagyobb vadakkal is számolnod kell... Fogalmam sincs, hogy mit tesz, hogy hátulról akarja-e kitörni a nyakamat vagy még eljátszik kissé és megkerül, de mindenképp szembe akarok fordulni vele, mielőtt... - Gyerünk... - halkulok el, és már nem is tudom, mi fog egyáltalán történni és némileg közelebb kúszok a térdeimen - Mire vársz, TEDD MEG! - még a fejemet is felemelem, kitárva neki a torkomat, s így a sós könnycseppek egészen a fülemig lecsurognak - Ments meg... Nyögöm utoljára, ám ha valóban azt feltételezi, hogy igazán jól ismer, akkor pontosan tudnia kell, miféle megmentést értek pontosan az elhaló kérésem alatt, miközben arra várok, hogy közelebb jöjjön és megtegye, amiért ma itt van. És talán ez az önhittség az egyetlen, amibe még kapaszkodhatok. És az, hogy mennyire nem tart valójában semmire.
- Ez az, engedd csak szabadjára a benned rejlő vadállatot! Nem kell már tovább hergelni, elértem, amit szerettem volna. Egymásnak feszülünk, még ha az a vasrúd kettőnk közé ékelődik is, a hátam mögött a formámra igazodik a játékszer, hajlik a fém, a tekintetem a lila szempárba fúródik. Na igen, ezt szerettem volna látni. Az én vállamat is megjelöli a cső, érzem, ahogyan a húsba váj, mindent roncsolva, mi az útjába kerül. Nem igazán érdekel. Gyorsan fordítom meg a helyzetet, állítok vascsövet a másik vállába is, töröm porrá alkarjának csontjait és kényszerítem térdre magam előtt. Továbbra is fogom a láncot, ahogyan elé lépek és leguggolok vele szemben, kissé félredöntött fejjel szemlélve a vonásokat. - Nem tudsz te semmit, Kilaun… Lehet, hogy csak ez az egy éjszaka az enyém, de nem árt, ha kétséget ébresztek benne. A lánc halkan csörög a kezemben, ahogyan lassan talpra állok. Hallani akarom még egyszer a kiáltását, így hát szabad kezem hirtelen emelkedik, hogy az előbb belédöfött fémcsövet még mélyebbre taszítsam, ismét felnyársalva őt. - Kiálts úgy, ahogyan a többiek is tették. Ejj, mit nem adnék, hogy még egyszer halhassam a mi kis Önzetlenünk fájdalmas üvöltését… Végszóra mozdul a másik kezem és gyorsan fonom nyaka köré a láncot, de egyelőre nem húzom meg túlságosan, csak hogy kellőképpen feszüljön. Még nem adom meg neki, amire vágyik, hiába kínálja fel a torkát, hiába kéri, hogy mentsem meg.. Nem olyan egyszerű ám a dolog, bármennyire is azt szeretné. A háta mögé lépek, továbbra is szorosan fonva a lánc köré ujjaimat, egy leheletnyit feszítek rajta, hogy még inkább nehezebbé és fájdalmasabbá tegyem a levegővételt. Hátulról hajolok közelebb, teljesen a füléhez, érezheti leheletem melegét, majd pár szekundum múltán a hangom is társul hozzá. Suttogás csupán, mégis tele érzelmekkel; élvezet és gúny. - Ó és a drága szerelmed… Nem adta magát olyan könnyen… Nem csak fizikai fájdalmat szeretnék okozni, a lelkét is szét szeretném cincálni; még jobban. Elképzelhető, hogy az utolsó mondatom telibe fog találni, éppen ezért rántok egy újabbat a láncon; már nincsen sok időm.
A karom feszül a láncon, de feszül vele minden izmom, idegem a testemben. A kín, amely az arcomra ül, talán lassanként felveszi a versenyt azzal a torz ábrázattal, ami Delhiben festette késével barázdásra a homlokomat, miután elhagytam Abigailt. Alignak nem ereszt, a szívem ütemesen zakatol, egy utolsó tánc ritmusára, a tüdőm sípol minden egyes levegővételnél, hiszen ez a testhelyzet cseppet sem alkalmas arra, hogy hazám levegője felszabadultan, kedvére tágítsa. Nehéz ebben a testhelyzetben a szemébe néznem, a gyűlölt és rettegett, általam vörösnek vélt szempárba, amely leereszkedett hozzám, méregetve, mint valami használt árucikket. Szavaival bolonddá tesz újra. Ha nem fájna, ha nem kellene minden erőmet összeszednem ahhoz, hogy szólni tudjak, megosztanám vele, hogy engem sosem az intelligenciámért szerettek, s ezért is vetett meg többek közt ő maga is. Mint sokan mások. Felkel, a lánc nem feszül többé, de még az elválás is fájdalmas, ahogy érzem elmozdulni a csontokat a karomban, miként nem marad már semmi támaszuk, csak én magam. A vállizmaim mit sem érnek már, főleg azok után, hogy a Hold Istene az újabb csövön taszít egy utolsót, elérve, hogy a másik ikerpárja legyen. Mindkét oldalt a szabad levegő fagyát élvezi a csövek vége, míg közepüket a húsom tartja melegen, forrón. Kérnie sem kell, üvöltök megfeszülve, mint egy állat. Ezek vagyunk, nem többek. Állatok, vadak, szörnyetegek, akik után nem marad más csak nyomor és pusztítás. Hol vannak már az álmok, amiket egykor olyan lázasan kergettem? Eeyeekalduk említésére szívem tánca kihagy egy ütemet, a szemeim most nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlen rettegéstől kerekednek el, és csak bámulok ki a fejemből, fel a csillagtalan, vörös égre és nem vagyok hajlandó elhinni, amit hallottam. - Az nem lehet... - suttogom ércesen és előre-hátra kezdek ingázni térdelőállásban, újabb könnypatakok buggyannak ki a szememből, párássá füstözve a levegőt íriszeim előtt - Képtelenség! - lassan úgy tűnhet, hogy belefulladok a könyörgő hangnembe és a hozzá tartozó fojtogatásba. Ha elégszer gondolok rá, ha elég sokszor és elég erősen kérem, akkor valósággá válik. Az én Yee-m nem lehet halott... De még mielőtt tovább ellenkezhetném, önmagam fojtogatása hirtelen válik valóságosabbá mindennél. A lánc fülsértően csörren, én pedig fújtatva állnék ellen a szorításnak. Az izmok, az erek vadul dagadnak a nyakamon, és az ép kezemmel odakapok, hogy megpróbáljak ellentartani neki, de a vascső miatt nem tudok eléggé hátranyúlni. Elvesztem, a világ egyre gyorsabban forog, hiányzik az oxigén... "Hallhatod-e a csendet? Láthatod-e a sötétséget…? Helyrehozhatod-e, ami tönkrement? Érezheted-e a szívemet?" Ördögi suttogás, démoni szavak, és a fuldokló és szánalmas nyeldeklés, amely belőlem fakad. Ennyi jutott hát utoljára, ahogy megtagadja tőlem az áhított halált, és fogalma sincs róla, hogy a szavai mégis mire képesek. "Segíthetsz-e az elveszettnek? Hát most térden állva könyörgök. Meg tudod hát menteni a fattyú lelkemet? Várni fogsz majd rám?"
- Szeretlek. - közlöm vele olyan erőteljes tónusban, ami egyfelől kifejezi, hogy jelenleg ezt az egyet tudom neki szentül megígérni, másrészt pedig érzékelteti, hogy nem várom, hogy megismételje - És ezen egyetlen élet vagy halál sem tud változtatni. És szeretném, ha tudnád, hogyha... - akad el kissé a hangom - Hogyha egy nap nem térek haza, az nem azért lesz, mert én azt akartam.
A világ, a beletörődés, a megtévesztés tervei egyetlen másodperc alatt törnek szilánkosra. Nem ez volt, amitől félnem kellett. Nem ettől óvtam őt. Az én halálomtól kellett volna menekülnie, nem nekem megérni az övét. Könnyelműen dobálóztam azzal, hogy én nem akarom őt szánt szándékkal újra elhagyni, de azt Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal a szellemek büntetése kifordul önmagából. Ahogyan tettem azt én is az utóbbi években, és ahogy teszem most is, ebben a pillanatban.
Üvöltök. Rázva, vergődve próbálom két lábra feltolni magam, csörgetve a Mesterem kezében a vaskos láncokat.
"Ha… esetleg… olyan szerencsénk lenne, hogy egy következő „életemben” is megtaláljuk egymást, akkor ne hezitálj, mielőtt még késő lenne."
Keresni foglak. Esküszöm, hogy keresni foglak, de most le kell tépnem a láncokat, nekifeszülve elpattintani a gyenge szemeket. Ráérek még a halálra. Látnom kell téged, mint ahogy neked Zachary testét.
"Sajnálom, testvérek... Nagyon sajnálom szerelmem... Bocsáss meg Apám... Szeretlek Anyám..."
Ha el tudom tépni a láncokat, csak éppen hogy bukom előre, de lendületet véve magamon megpróbálok megpördülni Alignak női teste irányába, a lendületet kihasználva. Ép kezem most újra mancs, amely a fékezhetetlenek dühével szánt egyenesen a gyomor felé, úgy nekirontva, ahogy korábban a vascsővel. Én lennék a legboldogabb, ha a kézfejem a gerince mellett bukkanna fel, átlyukasztva vele a vékony testet. Ez a probléma azzal, akinek nincs vesztenivalója. Nem érez fájdalmat. Nincs mitől félnie. Nem gondolkodik. Azt tehet, amit csak akar.
Minden egyes másodpercét megéri, látni az arcát, a szemeit, ez az egész.. Szinte táplálkozom a belőle áradó érzelmekből, olyan édesek számomra, mint a méz, egész egyszerűen nem tudok betelni velük. Többet és többet akarok.. - Fogadd el a sorsod. Úgysem tehetsz semmi mást. Hangom halkan búg, tekergőzik, míg végül befészkeli magát a másik hallójárataiba. Milyen tökéletes az ilyenre a női hang, elmondhatatlan. Újabb csalódásként ért a dolog, hogy nem küzd tovább, hanem felajánlja a torkát. Sokkal élvezetesebb úgy a játék, ha küzdhetek, ha nem ilyen egyszerű a dolgom. Viszont az utolsó mondatom úgy tűnik telibe talált, még erősebben, mint az Eeyeekalduk-ot érintő megjegyzésem. A szeretet sebezhetővé tesz, sokkal több támadási felületet ad. Azt meg senki ne mondja nekem, hogy erőt is adhat, mert az ilyenben nem hiszek. Chh, ostobaság. Egykoron szerettem a gyerekeimet, de méltatlannak bizonyultak rá és tessék, nézze csak meg mindenki, hogy hol tartok. Ennyit rólam és a szeretetről.
Szám nyílik el, szemem kerekedik ki, mintha mondani akarnék valamit, de egy értelmes szó sem hagyja el ajkaimat, csupán néhány fájdalmas nyögés; még a hangom is bent szorult. Remegő fejjel nézek le, egyenesen a gyomortájékon eltűnő kézre… Az szöszi gyomrában matat. Az ÉN gyomromban matat. Vagy ki tudja, nem is érzem, teljes átdöfött-e, vagy sem, de nem is érdekel. A düh rántja össze arcizmaimat, ahogyan lassan emelem fel a fejemet. Ez rossz döntés volt. Nagyon rossz döntés volt. Szemeim vöröses árnyalatban villannak meg, egyik karmos kezem emelkedik, hogy hatalmas pofont keverhessek le neki, lehetőleg koponyáig sértve az arcát. Utána sem késlekedem, visszakézből ismétlem a mozdulatot, hogy utána ráfogjak a bennem lévő kezére és egy gyors mozdulattal rántsam ki – ha még nem tette meg. Artikulátlan üvöltés töri meg az éjszaka csendjét, de nem engedem a kezét. Egyre erősebben szorítom, azt akarom, hogy ujjaim alatt törjenek el a csontok.. Szabad kezem szorítom a gyomrom tájékán tátongó lyukra és egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy mi szivárog még a véremen kívül, csupán annyit érzek, hogy éget. Hátrálok pár lépést, öt másodpercre szükségem van, mielőtt a végső rohamra indulnék ellene.
Hogy fogadjam el? Már rég elfogadtam, sőt, talán nem is az elfogadás, mintsem az áhítozás rá a legjobb szó. Talán nem lenne szégyenteljes azt mondani, hogy valahol nagyon is vártam rá. De mint minden eddigi alkalommal, úgy most is valamiféle felsőbb kötelességtudat, a lojalitás húz vissza az élők közé. Megint nem dönthetek, megint nem adhatom fel. És nem azért, mert nem vágyom rá. Egyszerűen nem lehet, nem engedik, nem csak Alignak tart láncon, hanem a többi Szellem, a farkasom belső ereje és makacs ragaszkodása azok felé, akikért felelősséget érez.
A Rémálmok kavargó sötétje helyett vakítóan tiszta, már-már világító fehérség uralkodik el az elmém felett, sikít az éjszaka csendje, túlharsogja a halk, negédes női szavakét, melyek most sorsomra olvadt, mélylila viaszába nyomnak királyi pecsétet. Nem látok már semmit. A játszótér nem létezik többé, csak Alignak és én vagyunk, na meg persze a fájdalom, a halántékomon lüktető erek és egyetlen egy lap, az utolsó kőr ász, melynek szíveiből patakként csordogál a vér. Az én vérem Abigail és Yee vére. A nyögés, mely most kivételesen nem az én számból szakad fel, olyan erőteljes motivációval visszhangzik a fülemben, hogy csak még hevesebben, még mélyebbre hatolok a szervei közt, érzem, ahogy reszket a teste, az elképedésének bűze még a vér szagánál is erőteljesebben kúszik az orromba. A farkasom morgása dagályként gurgulázik fel a torkomból, veszedelmes vakkantással keveredve, miként a nevelőatyai pofon a koponyám csontjába karcolja átkos jelét. Egyszer, majd még egyszer, de én kitartok. Karmaimmal olyan erősen kapaszkodom a húsába, mintha csak ettől függne az életem, és most még azt sem bánom, hogy valami marja a karomat. Ahogy ráfog és megkísérli kirántani, akkor sem adom könnyen. Továbbra is kapaszkodok és érzem a tenyeremben ragadt hústömkeleget, amely végül a kezemmel együtt távozik belőle, bűzös gőzzel szorítva újra, hogy csontom törjön. Megint. Újra. Ahogy üvölt, én csak őrült kacajjal nyeldeklem a fájdalmat és a könnyeket tovább. - Te már nem árthatsz nekem, Alignak! - döntöm egészen intim közelségben a fejemet az övéhez, a vérpatakokkal összemocskolva a homlokát, de még azt is úgy nyomom az övéhez, mintha szarvasbikákként harcolnánk a területünkért - Többé már nem... Suttogom, és elképzelem, ahogy halálos csókban forr össze a szánk, újabb halálos ítéletet írva egymásnak. Szenvedélyes dühvel falnám a szájat, a nyelvet, mely most Alignakhoz tartozik, elvenném a soha-be-nem-teljesedhető utolsó csókomat, melytől Abigail halálával megfosztott. Hogy fogam közé szorítom a nyelvét, kitépem, úszunk a vérben - meggyötörve az ajkait, kéjesen falva a nyakat, s egy utolsó pillanatban feltépve a gégét. Haljon nőként a karjaimba... De megtörik a pillanat, elhátrál tőlem, ó, milyen szerencsés, hogy nem kell érezze gyilkos vágyam leheletét a mellkasán többé... 5... Eszeveszett tajtékkal rázom meg magam, a vér fröcsögve záporozik a hóra felsértett arcomról. 4... Kínomban felnyögök, ahogy vállból mindkét karom a humanoid alakba torzul, megduzzasztva az izmokat, szöveteket, törött csontokat. Valami jót érzek, a gyógyító fájdalmat talán. 3... - Pusztulj! - üvöltök rá még utoljára. 2... Csak egy pillanatra nézek félre, a közelben megcsillan az egyik letört vasdarab hívogató élessége. 1... A tőlem telhető legnagyobb sebességgel és erőkifejtéssel rohanok neki, s bár fogni nem tudom, a kezeim talán még jók lehetnek arra, hogy taszítani tudjak rajta, úgy irányítva, hogy megpróbáljam felnyársalni, karóba húzni arra a kiálló vasdarabra.
"Huss, huss, felfal a Hold, megáld - végezeted megpecsételődött."
Odabent tajtékzik a vöröses ordas, üvölt, tépi a láncait, szabadulni akar, védekezni és támadni. De most nem lehet. Még nem lehet. Visszanyomom, kushadjon és várjon türelemmel. Mindjárt eljön az idő. Nem érdekel, hogy mekkora adag húst rántok ki a szőkéből, de érzem, hogy nem szűkölködött. A nyelőcsövemen máris tódul fel a vér, köhögés küldi feljebb és feljebb a karmazsint, míg végül köpés formájában távozik a számból; azt sem nézem merre, csak szabadulni akarok tőle. - Többet ártottam, mint az hinnéd… Sziszegem, miközben minden egyes szónál újabb adag vér indul lefelé az államon. Homlokunk feszül egymásnak, érzem, ahogyan a vére folyik a bőrömre, de nem érdekel. Ellen tartok, két hatalmas erő feszül egymásnak, izzik közöttünk a levegő, morgásom továbbra is ott zizeg az összeszorított fogaim mögött. Nem fogom annyiban hagyni. Ellépek tőle, mielőtt még nagyobb ostobaságot művelne.. Szükségem van arra a pár szívdobbanásnyi időre, hogy felkészüljek, felmérjem. Tikk-takk.. Közeledik a vége és még nem végeztem. Tikk-takk.. Szinte hallom a fejemben az óramutató ketyegését, most kell lépnem, nem várhatok tovább. A kiáltásra nem reagálok, csupán eszelős vigyor kíséretében villantom ki a vérrel mázolt fogakat. Itt az idő..
...4, 5...
Egyszerre indulunk meg és szinte érzem, ahogyan a föld is megremeg alattunk, amikor egymásnak ütközünk, felsivít a szél, vadul rázza meg a közelben álló fákat, tép bele a vérrel áztatott szőke tincsekbe. Mindkét karom manccsá alakult közben, kivillantom éles agyaraimat, ahogy a nyakát veszem célba. Tépni akarom a húst, a gégét, fel akarom nyitni a légcsövet, fájdalmat okozni és meghozni neki az enyhülés pillanatát. Karmaim mellkas tájékon marnak a húsba, nem lenne ostobaság, ha azt mondanám, a szívét akarom kitépni. A kezemben akarom tartani a fekete húscafatot, látni akarom, hogy az elkorcsosult lelke elhagyja a porhüvelyét – örökre.
~ breathe ~
Megbillen az egyensúlyom, nem tudom, hogy a lábam akadt-e bele valamibe, vagy csupán az óramutató ért el utolsó percének végéhez.. nem tudom. Már hátrafelé dőlök, de még kezem lendül, hogy utoljára kapjak a nyaka felé, ezúttal már szinte gondolkodás nélkül. Talál-e a csapásom, vagy sem, azt nem tudom, de az én időm itt és most lejárt. ~ Sarah-nak hívták… ~ Suttogásként csendül a hang az Álmodó fejében, ám ezúttal nem a negédes női hang, hanem a sajátom. Az évszázadok óta nem hallott öblös férfihang. Megölni nem tudtam, de talán sikerült olyan sebeket ejtenem rajta, amik szörnyű kínokat fognak okozni neki, és amik még rosszabbak lesznek a vágyott halálnál is.
Mintha minden lelassulna, mintha a külvilág teljesen megszűnne létezni, mintha egy burok ereszkedne ránk. Az idő szinte megáll, most nem létezik semmi, csak a zuhanás, Kilaun és én, Sarah. Ajkaim nyílnak el, ahogyan a jobb oldalamon átfúródik a kiálló vasdarab, törve csontot, lyukasztva tüdőt, szakítva bőrt. Ezúttal semmiféle üvöltés nem hagyja el ajkaim, semmiféle morgás nem töri meg a csendet, csupán mellkasom rázkódik meg, ahogyan a levegőért kapnék, de tüdőm sípolása egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben. A káosz köde telepedik koponyámra, véres ajkaim nyílnak, szólni szeretnék, de ezúttal sem bukik közülük semmi felszínre, csak a sötét, éltető vér. Karmaim eltűnnek, agyaraim visszahúzódtak már.. jobb kezem emelkedik, hogy a felettem álló férfi arca után nyúljak, azaz inkább kapjak. Kell egy biztos pont, valami fogódzkodó, valahol a fül mögött tapadnak az ujjbegyek, körmök a bőrre. - Sajnálom… Szinte csak lehelem a szavakat, tátogok, szemem sarkából egy könnycsepp gördül végig. A fájdalom mintha ezúttal nem is létezne, minden megszűnt. Nincsen semmi más, csak a hívogató fényesség. Barna szemeim a másikét keresik, némán küldve felé a kérést.. Ne hagyj magamra.. Kezem fokozatosan csúszik le a fejéről, míg végül a földön koppan. Izmaim elernyednek, lehunyom a szemem, a sötétség magába szippant, hogy ádáz küzdelembe kezdjek.. Nem kell a Halál csókja.. Még nem.
A vére absztrakt szökőkútként ömlik ki a száján, vonzóan, hívogatva csillan meg a feketeség ennek az átkos Vörös Holdnak a fényében, nem teszi könnyebbé a helyzetet egyikünk számára sem. Sosem voltam vérszomjas, nem vágytam arra, hogy mások vérét nyeljem magamba, most azonban különös kísértést érzek, hogy megízleljem. Mint egy legendában. Ha iszom az ellenségem véréből, megkapom az erejét, a tudását, minden apró és sötét titkát, ami megrohasztotta a szívét. Késő már a gondolat, elillan, mintha sosem létezett volna. Az utolsó roham, az utolsó csapások sorozata veszi kezdetét. Megnyílik a föld, épp csak bele nem zuhanunk. Rés tárulkozik az égen, gomolygó esőfelhőket eresztve fölénk, a Halál Angyalainak előszeleként. Az égi vörös szőnyeg legurul, dörögve, döngetve a világmindenséget, nehéz súlyával a lábaink elé tárulva, de hogy melyikünk fog bebocsájtást nyerni a Kapun, az az előttünk álló másodperceken múlik.
Nem vagyok képes védekezni, és nem is akarok. Ha karjaimban lenne még csont, mely segíthetne benne, talán akkor sem tenném meg, hiszen elvakít a bosszú, éhezem a fájdalmára, a húsára, a lelkére. Annyit tudok tenni csupán, hogy az egyik, az épebb karomat ölelőn próbálom magam előtt tartani valamelyest, a testemmel és a másik, tehetetlen kezemmel nyomva hátra a másik testét. De még így is sebet ejt, felmetszi hazug torkomat, lüktető mellkasomat, és most rajtam a sor, hogy vérem palástjával beborítsam őt. Szép halotti lepel.
Hirtelen minden olyan könnyűvé válik számomra, hiábavaló már kifejtenem akkora erőt, amivel a világot is képes lennék papírgalacsinná gyűrni. Ropogós és nedves hangok kíséretében szúródik fel a csőre, a lendülettől és az erőtől gyakorlatilag én is rá hasalok, hiszen a karjaimmal megtámaszkodni nem vagyok képes. Megfagy körülöttem a levegő és nem tudom, hogy meghaltam-e. Döbbenten várok, hogy újra felemésszen a Semmi, mint akkor, amikor elhagytam a családomat. Fejem a nőstény vállára bukik, a vállamból kiálló vascsövek hátrébb tolódnak a testemben, új sebeket fakasztva a régiek helyén. Nem lélegzem, nem pislantok. Nem teszek semmit, csak várok. Félelemtől reszketeg csendességben várom, hogy elvigyenek. És teljességgel biztos vagyok benne, hogy Alignak hangja pusztán azért szólalhat meg elmém zavarában, mert már odaát vagyok, kívülről szemlélem a helyzetet, és a nagy Atanerk alakja mellettem áll. De tévedek. Felnyitom fáradt szemhéjaimat, a szívverésem lassul, ütemtelen ritmusban emelem fel a fejem, és nézek bele a nőstény szemeibe. - Sarah... Suttogom elhalóan.
Az ilyen pillanatokban a szem valóban a lélek tükrévé válik. Ezernyi kétségbeesett kérdést látok a szemeiben, és meg vagyok róla győződve, hogy az enyémben is csak úgy kavarognak. Látom a szemében, hogy fájdalmai vannak. Hogy ő nem áll készen a halálra. Hogy azt sem tudja, mit tesz. A kettőnk élete valamilyen furcsa vízióban forr össze pusztán a szemkontaktuson keresztül, ő pedig felnyúl, megragadja a fejemet, én pedig ezzel párhuzamosan mellé húzom vállból az egyik karomat, emelek rajta egy keveset, és a kezemet hozzáérintem a karjához, bár megsimítani, megfogni nem tudom. A halk szó, az egyetlen megszólalás felrobbant bennem mindent. A keze melegsége lassan tovaszáll, hideggé válik, mint a fagyos éjszaka körülöttünk, élettelenné, megadóvá. - Ne... - kérlelem nyöszörögve, mintha bármit is használna - Kérlek, ne... Abigail halott. Yee halott. Én is azzá válok nemsokára, és ki tudja még, hogy a Testvéreim közül hányan vesznek oda ma éjjel. Túl sok vér ömlött és táplálja a Vörös Hold fényét. Vannak köztük valódi Bűnösök, és vannak olyanok, akiket Alignak tett bűnössé. Szerencsétlen mozdulatokkal próbálom átölelni a nőt, minden ízemben remegek és rettegek, a kezeim használhatatlanok, és ahogy tartásra feszítem őket Sarah háta mögött, a fájdalom egészen a vállamig hasít. Az adrenalin nem hagy maga után mást, csak kínt és kétségbeesést. A harmadik próbálkozásra egy kiáltással összefűzve sikerül kiemelnem a testét a rúdból. Hosszú pillanatokig csak magamhoz ölelem, mint egy megtépázott, kedves kis játékot, ami soha nem lesz ugyanolyan, mint régen. Vértől tacsakos, szőke haja közé zokogom minden bánatomat. Úgy préselem az arcomat az övéhez, mintha ez bármit is számítana. Nem hagyhat egyedül. Szükségem van valami élőre, egy támaszra, nem bírom el az érzések súlyát. Az nem érdekel, hogy nem ismerjük egymást, az sem, hogy semmiféle vigaszt nem tudna számomra nyújtani, de amíg hallanám a szíve dobogását, nem érezném magam teljesen egyedül. Mindenki meghalt, akit szerettem, a lányomról nem tudok semmit, ahogy Keelutról sem. De egyikükhöz sem menekülhetek, egyikük sem értene meg. Ha Sarah most meghal, teljesen egyedül maradok. Fogalmam sincs, hogy mikor érkeztem vele együtt térdre, majd oldalfekvésbe, de azt tudom, hogy egy pillanatra sem eresztettem el. Még csak gondolni sem mertem arra, hogy más képességet kaptam az Álmaimért cserébe, és hogy ez a képesség talán alkalmas lehet arra, hogy legalább ezt a hibát, ezt az utolsót ne engedjem beteljesedni. Életeket vettem el, most talán Új Életet adhatok. Persze ez cseppet sem válik tudatossá, de a pánik sikeresen elindítja az előttem felfedetlen képességet, mellyel a nőstény kölcsönkapja Sura erejét általam. Én pedig csak fekszem, ebben a kifacsart pózban ölelve egy teljesen idegen farkast, aki mégsem idegen, hiszen tudom a nevét, Sarah-nak hívják, és csak egy Gyermek, még azt sem tudom, hogy az enyém-e, de mégis az. Finom mozgással hintáztatom magunkat, elönt csendes tehetetlenség, a mellkasba szoruló gyötrelem a történtek és a hallottak hatásaként, és képtelen vagyok feldolgozni mindezt. Gyáva vagyok hozzá. - Nem lesz semmi baj... Nincs semmi baj... - hazudom neki és magamnak, mert a baj már megtörtént, mégis kényelmes elringatni magam ezzel az Illúzióval - Minden rendben van, Sarah. Szüntelenül ezt, és ehhez hasonlókat motyogok neki a sebesülésektől el-elhaló hangon, magamnak, Alignaknak, a világnak, mert ha elégszer mondom, ha elég erőteljesen hiszem, akkor valósággá válik.
Magába szippant a sötétség, mint valami végeérhetetlen köd. Akárhova nézek, mindenhol csak a sötétség, sehol sincsen kijárat. Mintha zuhannék, folyamatosan csak zuhanok, egyre csak lejjebb és lejjebb, attól a pillanattól tartva, mikor csapódom a földbe. Kezeim vadul kalimpálnak, fogódzkodót keresek, meg akarok állni, ki akarok szállni. Aztán hirtelen változik a kép. Minden olyan gyorsan történik. Ott találom magam Franciaországban, apám mellett. Még egészen kicsi lány voltam, az öcsém azzal szórakoztatja magát, hogy a hosszú szőke fonatot húzgálja. Aztán minden eltűnik, mintha egy örvény szippantaná be a szereplőket, a körülöttünk lévő bútorokat, színeket, hogy egészen más formában köpje ki őket magából. Ott találom magam mindennek a kezdetén. A minket körülvevő személyek, a törzsünk tagjai, aztán a szemem előtt farkassá váló édesapám, aki minket magához hasonlatossá tesz. Imádtam azt a napot és az elkövetkezendőket is. Fájt, nehéz volt és rengeteget kellett tanuljunk, de imádtam. A vörös bundás rendkívül hamar hozzám nőtt, eggyé váltunk, már nem volt ő és én, csak mi voltunk. A következő pillanatban már az erdőben találom magam és egy farkassal járom különleges táncomat. Nicholas. Milyen furcsa, akkor még nem tudtam, miféle jövő vár ránk. Ezek után gyorsan változnak a képek, még sokáig csak Nicholas szerepel bennük, aztán ő eltűnik, megjelenik Ethan, az első Kölyköm. Két képkocka és már Mary-Margaret meséli élete történetét és próbál meggyőzni, miért is érné meg nekem, ha esélyt adnék neki. Megteszem végül, rábólintok, hogy utána képen köpjön és ő is eltűnjön az életemből. Eztán következik az őrült kutatás és bolyongás, melynek utolsó állomása Fairbanks, a Dylan-nel való találkozás egy-egy momentuma, majd az utolsó este, amikor a vacsora után végképp megpecsételtük az ismeretségünket. Ismét fordul a kocka, Mary-Margaret tér vissza, hogy ezúttal Yvonne-ként mutatkozzon be és újabb esélyt kérjen tőlem, amit vonakodva, de megadok neki. Darren és Odette úszik be a képbe, az az éjszaka, amikor a falka tagja lettem. Után ismét Nicholas következik, a találkozásunk és az azt követő, az elutasításom és a tekintete.. A szemeiben ülő határozottság és eltökéltség, hogy azért sem adja fel.. És végül következik az ismeretlen férfi, akinek csak a szemébe tudtam nézni. Itt történik meg a képszakadás, vége az emlékek folyamának, a játszótér pedig szépen lassan eloszlik és köddé válik, hogy ismét a sötétségben találhassam magam. Vakon tapogatózom, sehol a kijárat. A távolban jelenik meg egy halovány, fehér derengés, én pedig rohanni kezdek felé, de mintha egyre csak távolodna, én pedig hiába futok, nem jutok hozzá közelebb. Érzem, ahogyan a könnyeim áztatják az arcomat, de még arra sincsen erőm, hogy letöröljem őket onnan. Kiáltok, de nincs felelet, csupán az én hangom visszhangzik, hogy újra és újra nekem csapódjon, megpróbálva ledönteni a lábamról. A hangom átalakul és ezernyi másik tolul a fülembe. Halkan sugdolóznak, hol messzebbről, hol távolabbról hallom a saját nevemet. Mind azt suttogja, hogy Sarah. Kettőt ver a szívem és megfejtem, kik is azok, a sötétben bujkáló árnyak, kikhez a hangok tartoznak. Az apám, az öcsém, az elhunyt Kölyköm, Dylan és végül Yvonne-t és Nicholas-t is felismerem. A kétségbeesés csak egyre növekszik, ki akarok innen jutni, szabadulni akarok, menekülni, futni.. mert félek. Nagyon félek. Ismét rohanni kezdek a fény felé, de továbbra sem érem el. Ekkor jelennek meg az arcok, először az pám, aztán Thomas, Ethan, Dylan és ezernyi másik, akikre még csak nem is emlékszem. Az áldozataim… Várnak rám, hívnak. Karjukat nyújtják felém, Thomas mosolyog. - Már vártunk rád… Szaporán veszem a levegőt, majd az öcsém szemébe nézek. Hiányzott, nagyon hiányzott. Egyetlen lépést teszek meg feléjük, amikor a hátam mögül szólalnak meg a hangok. Ott van Nicholas és Yvonne, mögöttük pedig a férfi, akivel a játszótéren ütköztem össze. Sokkal kevesebben vannak, mégis a kezüket nyújtják felém. Kétségbeesés és fájdalom az arcukon, ahogyan az enyémen is. A hangok ezúttal nevem a nevemet ismétlik és még csak nem is suttognak.. Egyre erősödő hangom visszhangzik a felszólítás: Válassz! Lépteim indulnak meg Yvonne és NIcholas felé.. Szükségük van rám, ahogyan nekem is rájuk. Ekkor mintha dárda csapódna a jobb lapockám környékén belém, egészen átfúrva a testem.. Egy kéz matat a gyomromban és fájdalmas pofont kapok.. fogalmam sincsen, a támadások honnan érkeznek, de csak ekkor veszem észre, hogy a sötétség is foszladozni kezd…
Hangosan és úgy kapok levegő után, mint a fuldokló ember, amikor a víz felszíne fölé kerül. Hátam ívben megfeszül, ahogyan a szemeim felpattannak, de mégsem látok semmit. Kezeim matatnak bármi után, amit megfoghatok, legyen az ruhaanyag, kéz, váll, akármi, csak fogódzkodót lelhessek. Ha megleltem, görcsösen kapaszkodom belé, nem eresztve.. nem akarok ismét oda visszakerülni, nem akarom, hogy a sötétség ismét magába zárjon. Nem biztos, hogy még egyszer elengedne. Másik kezem a torkomnál kaparászik, saját bőröm sértem fel, mert nem kapok levegőt, pedig szükségem van az éltető oxigénre. A tüdőm sípol, a saját vérem szaga tolul orromba, rémképek kúsznak a szemeim elé. - Ne.. ne.. ne.. Csak ezt az egy szót tudom ismételni, miközben őrülten kapkodok a levegő után, képtelen vagyok megnyugodni, a fájdalom és a kétségbeesés szoros satuba fogja az elmém, nem tudok tőle szabadulni. Csak egyetlen dolog lüktet a fejemben, kizárva minden más gondolatot: élni akarok.
Hiányzik. Már egyáltalán nem érzem magam szabadnak, helyette aprónak és védtelennek, még annak tekintetében is, hogy az imént győztem le Alignakot magát. Teljesen egyedül. De most mégis... Másra sem vágyom, csak az Álmodóra, a jótékony mesék palástjára. Egy helyre, ahol a csend nem ennyire fájdalmas, ahol nem hallom gőzgépként a saját lélegzetvételemet. Ahogy a fagyos hó nem vértől csatakos a testem alatt. Ahol kellemesen lágy, tavaszi szél játszik a hajammal, a bőrömön lassú táncot lejt a napfény. Érezni akarom, ahogy a sugarak apró lábaikkal borzolják a bőrömet, minden kicsiny lépésük tovább hevíti valamelyest. Ahol a lélegzetvétel nem jár gurgulázó vér hangjával. Ahol a könnyek a boldogságtól festik ragyogóvá az arcomat. De jelenleg nincs másom, csak a zord hideg, amit még soha, soha nem éreztem ennyire bántónak és ellenségesnek. A felszálló gőz nem a hajnali köd, hanem a vér és a tátongó sebek melegének párás kivetülése. Tarka virágok illata helyett vér, hús és belsőségek szaga késztet öklendezésre. Hiába hívom, hiába akarom visszakapni hosszú életem egyetlen örök menedékét, nem tér vissza hozzám. És én nem tehetek semmit, hogy elvegyem mindkettőnk fájdalmát, hogy szebbé varázsolja a Halált, mint azt tettem annyiszor.
Sarah lélegzik. Mint ahogy egykor én kaptam levegő után Kayode fekete testében, amikor a sámánok visszarántottak a halálból. Elsőre azonban megijeszt, hiszen olyan hirtelen jön, olyan hirtelen sikolt a lélegzete az éterbe, olyan váratlanul rezzen össze, hogy akaratlanul, de én is belemozdulok. Kis, törékeny kezei esetlenül, mégis vad ragaszkodással kapnak az egyetlen elérhető kapaszkodóba, azaz belém. Ahogy tudok, én is mozdulok, méginkább erőteljesen fogva a nő testét. Nem csupán az ő biztonságérzetének növelése miatt, saját félelmem és gyávaságom miatt is. Úgy csüngünk egymáson, mint a haldokló szerelmesek, azzal a különbséggel, hogy - bár erről nincs tudomásom - mindketten elvesztettük azt, a világot jelentette számunkra. Így egymásnak maradtunk, ezekben a kegyetlen percekben, órákban, ki számolja már, milyen gyorsan bukdácsol rajtunk keresztül az idő vasfoga. Ahogy észreveszem keserves próbálkozását, mellyel saját torkát kezdi marni, csak a fejemet emelem fel és próbálom rátenni a kezére, ráfeküdni, lebénítani, hogy ne árthasson magának még ennél is jobban. - Sarah... hagyd abba, Sarah! - próbálom szóval is csitítani, de elhal, megnehezíti a mozgás és a saját torkom károsodása, így kénytelen vagyok a gondolataiba kapaszkodni. Valaki... kérem, valaki mondja meg, mit tehetnék!
~ Egy bölcs indián asszony, amikor a hegyekben utazott, a folyóban egy különösen értékes követ talált. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor jó szerencséjén örvendezve továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. "Gondolkoztam…" - szólalt meg - "Jól tudom, milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit magadból, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ." ~
A lelkem még tud annak örvendeni, hogy az elmén keresztül nem remeg meg a hangom, miközben a történetet mesélem. Nyugtató, lágy, szeretetteljes tónusban, s bár kétlem, hogy minden szót vagy gondolatot megértett belőle, én mégis ebbe kapaszkodom. Mit tehetne egy egyszerű, képességétől megfosztott Mesélő? A történet asszonyaként Abigail jelenik meg előttem, s magam vagyok az Utazó, aki világokon és életeken keresztül követi, elrabolva tőle a legértékesebb drágakövet. A szívét. Még gyermeki pityergésemben is próbálom egyenletesen tartani a légzésemet, biztos alapot diktálva Sarah számára. Egy csendes ritmust, amibe kapaszkodhat, amihez igazodhat, hogy a levegővételek fájdalma a lehető legkisebb legyen a számára. ~ Bocsáss meg nekem Sarah... Nem mehetek el úgy ismét ebből a világból, hogy megbocsájtás nélkül távozom... ~ Pedig a gondolat hív. Csak lehunynám a szemeimet, hagynám, hogy a nehézség, ami rajtam térdepel, könnyűvé váljon, eltűnjön és semmi mást nem akarok, csak belezuhanni a semmibe. De nem tehetem. El kell búcsúznom Abigailtől. Eeyeekladuktól. A lányomtól... Bár tudnám, honnan lesz hozzá erőm, hiszen már a légzés is teher. Az egyetlen forrás, akiből táplálkozhatok, az a nő a karjaim közt. Félek elengedni. Félek testhelyzetet változtatni. Ilyen állapotban nem vihetem magammal. Csak abban reménykedhetek, hogy Atyám Őrzői felismerik a helyzetet, és tengernyi feladatuk végeztével hozzánk is eltalálnak.
Annyira erőtlennek érzem magam, hogy még az ellen sem tudok tiltakozni, ahogyan a fejét a kezemre teszi, emelném, húznám ki alóla, hogy hagyjon békén, de egyszerűen képtelen vagyok. Már pusztán a gondolat lefáraszt, miszerint kicsit nagyobb erőkifejtésre volna szükségem, így hát hamar feladom a dolgot és nem kísérlem meg szétkaparni a saját torkom. Azt sem igazán tudom, hogy mit csinálok… Valamiféle hang eljut a fülemig, de nem értem, mit mond, a szavak értelmetlenek számomra, már pusztán az is fáj, hogy koncentrálnom kell valamire. A fejemben megszólaló hang hallatán első pillanatra összerezzenek és még erősebben szorítom a másikat, de csupán pár szívverés erejéig tart, az ujjak egészen elernyednek. A mellkasom még mindig rendkívül gyorsan emelkedik és süllyed, nem túl bíztató hang kíséretében, de figyelek. Habár a szavak megértése nehéz és nem igazán állnak össze a mondatok egy értelmezhető egésszé, a hangja megnyugtat. Nlhány pillanat után már nem is erőlködöm, hogy megértsem, mit mond, csupán a hangra figyelek. Olyan nyugtató és szeretetteljes, nekem pedig ebben a pillanatban pontosan erre van szükségem. A történet előrehaladtával egyre inkább megnyugszom, légzésem is valamennyire lecsitul, csupán akkor veszek egy nagyobb levegőt és szinte megrezzenek, amikor a hangja abbamarad. Várnám a folytatást, szeretném még hallani a hangját, de tincs több, csupán annyi marad, hogy továbbra is érzem a belőle áradó melegséget, az energiáit, a karját magam körül; hogy itt van mellettem. Gondolatban kissé messze szállok, mert ekkor jut eszembe Yvonne és Nicholas.. Ha valami bajuk esett.. nem tudnám túlélni. Akármennyire is távolságtartó vagyok velük – főleg a hímmel -, eszméletlenül fontosak nekem. Csak eddig magamnak is féltem beismerni. AZ élet és a halál peremén táncolva azonban átértékelődnek a dolgok, másként tekintünk a világra.. sorra vesszük, ki fontos és nekem mind a ketten fontosak.. Nekem már csak ők maradtak, senki más…
Kezem kúszik feljebb, el szeretném érni az arcát, a száját, hogy a remegő, gyenge ujjaimat helyezhessem az ajkaira.. nem akarom ezeket a szavakat hallani. - Ne.. kérlek ne.. Suttogom, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a szavak elhagyták ajkaimat. Nem emlékszem semmire, az elmúlt.. nem is tudom mekkora időintervallum egészen egyszerűen kiesett, de ha jól sejtem, nem egészen voltam önmagam és ez nem a másik hibája. Nem kell bocsánatot kérnie… Az utolsó szavak jelentősége csak kicsit később jut el a tudatomig.. akkor viszont csupán egyetlen szó visszhangzik a fejemben: távozom. Kétségbeesetten emelkedik a mellkasom, feszülnek meg az izmaim.. Elég volt mára a halálból… - Nem, nem, nem… Egyre halkabb a hangom, egyre erőtlenebb, pedig még jó párszor elismétlem, míg a végén már csak tátogok, miközben könnyeim megállíthatatlanul folynak. Önző vagyok, de nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy nem hagyhat itt. Nem hagyhat magamra.. A fájdalom szépen lassan kúszik elmémbe és tudom, hogy nem fekhetek itt addig, amíg be nem forrnak a sebek. Az idő fogy. Kaptam még egy esélyt, nem pazarolhatom el. - Át.. Kezdenék bele, de a rám törő köhögési roham megakasztja a szavaimat. Mintha kést forgatnának a gyomromban, az izmok képtelen a rendeltetésszerű működésre, a hasfalamon tátongó lyuk.. Megőrülök a fájdalomtól… - Át kell… változ.. oznom.. Meg kell, hogy értse a szavaimat, habár én sem vagyok benne biztos, hogy sikerült érthetően a másik tudtára hozni, mit is szeretnék. Egyrészt a regenerálódás sokkal gyorsabb, másrészt el kell tűnnöm. Arról még csak fogalmam sincsen, hogy a város közepén vagyunk, számomra most túlságosan nehéz feladat a gondolkodás. Segítségre van szükségem. Segítségre van szükségünk és jobb megoldás számomra most nem létezik.
Nem akartam felzaklatni. Mégis sikerül megtennem, a történetem látszatnyugalma gyorsan és hangosan törik össze. Reszketeg ajkaimon érzem hideg, véres ujjait. Van az a pillanat, amikor egész egyszerűen nem úgy látod magad körül az eseményeket, ahogy józanul tennéd. A Rémálmaim óta egy korty alkoholt sem ittam, a józanság minden percét kihasználtam, még akkor is, ha igen kevés jutott belőle osztályrészül. De most nem is kell alkohol ahhoz, hogy azok a bizonyos gátlások feloldjanak. Egy ilyen helyzetben mégis mi szégyellnivaló lehet? Nem is olyan rég a sírban akartuk látni egymást, most pedig összebújva fekszünk és táncolunk a halál kastélyának előszobájában. A gyomrom csak egy pillanatra rándul össze az ijedtségtől az érintése nyomán. Soha, egyetlen nő sem illette ilyen közelségben és viszonyban érintéssel az ajkaimat, legalább is nem azok, akik nem voltak nekem fontosak. És valljuk be, ők nem voltak sokan. Ebben az egy pillanatban árulónak érzem magam emiatt a lopott érintés miatt, aztán mégis felszívódik minden. Nem is tudom, honnan veszem a bátorságot, hogy ennyire összetartozónak tituláljam magunkat ezekben a percekben, de mégis nyugtató, puha csókot nyomok esetlenül az ujjbegyekre, néma beleegyezést tanúsítva hallgatásom zálogául. A farkasom hangtalanul nyüszít odabent. Ametiszt íriszei most belső önmagammal néznek farkasszemet és ösztökélnek óvó tettekre. Ha már meg kell halnunk, haljunk meg a Gyermekeinkért, végre egyszer, ne önös érdekünk legyen az utolsó, amit hallani fognak a nevünkről az elkövetkezendő évszázadokban. Alig hallom, de nem is kell értsem, hogy mit mond. Az ösztöneim még most is remekül működnek. Még egyszer megnézem magamnak a meggyötört arcát, a szőke haját és igyekszem minden apró rezdülését az emlékezetembe vésni. Elképzelni, hogy milyen lehet, amikor nem Alignak vigyorából kacagja ki a világot. Aztán cselekszem.
A farkasomban több erő lakozik most, mint a testben, amelyet birtokol. Piszkosfehér bundája finoman simul íves testére, ravasz tekintete Sarah farkasát méregeti. Azzal az Elsőknek járó erővel és hatalommal, ami maradt belőlem, körbeveszem a nő testét és lelkét az energiáimmal, hergelően ugyan, mégsem erőszakosan vagy támadó jelleggel. A határozott fellépésem hívogatja, magához szólítja Sarah nőstényét, felszólítva arra, hogy mutassa meg nekünk az arcát. Önmagát. De ha ez kevés lenne, úgy nagyobb löketet alkalmazok, felszólítva a farkast, hogy tegye a kötelességét és mentse meg az embert, akit szolgál. Mert én, az Álmodó, ezt akarom.
Ahogy átváltozik, úgy tűnnek el a vonásai, nő bunda a kezeim alá, növekszik meg a testsúlya és én engedek neki. Bár a növekedése fájdalmasan nyomja rá magát a sérült karomra, de csak a fogamat szívom, az eddig emberi derékon, háton pihenő kezem is felemelkedik, de egy pillanatra sem távolodik el a bundától. Ha kell, hát bele is markolok. Magamba szívom az illatát, magamat farkasok fészkébe képzelve csapatban, biztonságban. ~ Aludj, Sarah. Én majd hazajuttatlak. Megígérem. ~ Elképzelésem sincs, hogy mégis mennyit kell hadakozzak vele, egyébként sem lenne képes talán még lábra állni sem ezekben a pillanatokban. De ha lehet, akkor újabb és újabb mesékbe kezdek, ezzel tartva ébren magamat, kapaszkodva az emlékekbe, az életbe, és nyugtatva ezzel Sarah lelkét is, hogy lecsillapodjon és átadja magát a jótékony Álomnak, amit most minden Illúzió nélkül próbálok átadni neki: ahogyan azt annak idején Abigaillel tettem.
Kezdőlap
