Azt hiszem a farkasszem nézés új értelmet nyert, legalább is az ilyen közelről való változat főleg a részemről biztosan. Kitartóan bámultam a szavaim után a farkas sötét szemébe, igyekezve semmi félelmet nem mutatni. Sosem jó ilyenkor… bár én meg a történtek után valahogy baromira nem könnyen tudtam az maradni. Ez az egész éjszaka… ez egy rémálom. Rengeteg húzós dolgot láttam már 50 év alatt, sok mindenen mentem keresztül… de… eddig ez a legpocsákabb éjszakám, akárhogy is nézem. Olyan, amit nem akarok átélni újra… pedig át fogom, ha jövő ilyenkor még Fairbanks-ben leszek… végül a férfi elengedett, de még a fejemben volt a figyelmeztetés… mondjuk nem értettem, miért mágikusan üzen nekem, de válaszoltam rájuk… rögtön az elején ledöbbenve.
- Sarah? – kérdezek vissza megütközve.
Sokan mászkáltak ilyen névvel a városban, de csak egyről tudtam, hogy vérfarkas. Nem mondanám hogy barátok voltunk a nővel… vagy hogy napi kapcsolatot tartottunk volna. Egyetlen egyszer találkoztunk, még Halloweenkor, ennyi… de akkor határozottan rokonszenvesnek tűnt… s a tény, hogy most rajtunk múlik az élete… nem, nem ismertem őt… de most már biztos, hogy nem fogjuk őt veszni hagyni. Nem kellett hozzá a férfi figyelmeztetése, de értettem a célzást.
- Ne féljen, nem hagyjuk őt meghalni.
S komolyan is gondoltam. A férfi megpróbált felállni, de majdnem vissza is zuhant. Gyorsan ugrottam talpra és támasztottam meg, mielőtt ráesik Sarah-ra és eltámogattam őt egy darabig. Csak azután engedtem el, miután úgy láttam, hogy innentől már meg fog állni a saját lábán… de… ilyen állapotban.
- Ne szedjem ki azokat magából?
Dühös morranás volt a válasz, nem feküdtem rá inkább a témára. Hagytam hát, hogy az agyonkínzott férfi, mint valami sötét árny, belevesszen az éjszakába. Hogy ki volt, ma nem tudtam meg… de akadt ennél égetőbb problémánk is egyelőre. Elővettem a telefonomat és két SMS-t küldtem. Az elsőt Wallace-nak, hogy ráállítson erre a hímre egy informátort, távolból követésre. Akárki is volt, nem hagyhatjuk figyelem nélkül mászkálni az utcán. A másikat Abie-nek küldtem, beszámolva neki a játszótéri fejleményekről és erről az idegenről.

Közben Lana mindent megtett, amit tudott Sarah-ért. Amikor először meglátta a sérüléseit, összeszaladtak a szemöldökei, de nem fecsérelte az időt. Mannorc asszisztálásával letakarítottak róla minden oda nem illő tereptárgyat, maradványt, ami kárára lehetett volna a későbbiekben. Utána a nő regenerálódás gyorsító főzetet vett elő. Ezzel kicsit bajban volt, mert meg kellett volna itatni vele, de a nőstény nem volt magánál. Végül egy injekcióba töltötte és úgy adta be a bájitalt. Ezt követően gyógyító mágiát alkalmazott, a súlyosabb sérüléseket véve célba, hogy legalább a vérzést el tudja állítani és a könnyebb sérülésektől megszabadítsa a nőt.
- Adam, nem fogok hazudni, nagyon rossz bőrben van. Csoda, hogy él még. Azonnal fel kell vinnünk a hegyre! – mondta Lana, miközben a sebek bekötözésével foglalkozott.
- Megfelel az autónk erre a célra? – kérdeztem, mert azért nem egy betegszállítóval jöttünk.
- Megoldom – pattant fel Mannorc, majd elrohant az autó felé.
Míg Lana az utolsó simításokat végezte, észrevettem valamit. Néhány ruhafoszlánnyal odébb néhány tárgy hevert a földön. Felvettem őket, majd jobban szemügyre vettem. Egy mobiltelefon… egy sluszkulcs… illetve egy irattartó. Kinyitva valóban Sarah nézett vissza rám. Ah, szegény. Közben Mannorc visszaért és Lana is végzett. Zsebre süllyesztettem Sarah dolgait, majd a másik harcossal óvatosan felemeltük és elaraszoltunk az autóig. Mannorc a hátsó üléseket hátradöntötte, így pont megfelelő állapotokat teremtett. Óvatosan beraktuk a farkast hátulra.
- Menjetek csak, én még elintézek valamit. Utánatok megyek – közben megcsörgettem a kulcsot a zsebemben, hogy értsék.
Bólintottak, Mannorc ment is a vezetőülésbe, Lana pedig bemászott Sarah mellé, hogy még egy kis gyógymágiával a segítségére legyen, illetve az úton való viszontagságokat is könnyebb legyen elkerülni. Lenéztem a hátsó ülésen fekvő, alvó farkasra… olyan békésnek tűnik… pedig a teste az életéért küzd. Óvatosan előre hajoltam, megfogtam a vállát – vagy aminek annak kellett volna lennie.
- Ne félj, rendbe fogsz jönni.
Utána felegyenesedtem és lecsuktam a csomagtartó tetejét. Megcsapkodtam az autó tetejét, jelezve a társamnak, hogy indulhat. Az autó azonnal elindult, én pedig magamra maradtam a játszótéren. Egy darabig csak mélyen vettem a levegőt, majd egy sóhaj kíséretében elindultam a nem messze parkoló autókhoz, Sarah járművét keresve…

//Enyém a megtiszteltetés, hogy jöhettem segíteni //

Ethan & MirrMurr

Ez a nap sem indult semmivel sem jobban, mint a többi, mióta megjöttem. Mit jöttem, basszuskulcs, alig hajtottam át a városhatáron, egy baromnak sikerült betalálnia a járgányával, szóval rögvest ki is köthettem az intenzíven. Azt hiszem, ezt nevezik rossz ómennek. Kár, hogy én ezt igazából letojom, a lényeg, hogy a hites uramnak eszébe ne jusson itt az isten háta mögött keresni. Azt meg valahogy majd feldolgozom, hogy nem látok, ha sikerül szereznem hamis iratokat, akkor maximum azt fogom kamuzni, ha esetleg megtalálna, hogy a sosem létezett ikertestvérem vagyok, s mivel tudomása szerint látok, lehet még be is kajálná. Mekkora lenne. Vajon egy majmot át lehet verni kétszer? Most kísértést érzek, hogy megpróbáljam, de nem, köszi, nem kérek többet belőle, keresek más balekot, van belőlük bőven.
Csapkodok a hülye botommal jobbra balra, némileg aljas módon hobbit űzve abból, hogy igyekszem minél több ember lábát elkaszálni vele, és nem túl feltűnően röhögni, ha valaki elesik, csak miután ezerrel szabadkozva tovább haladok, és már tiszta a terep. Elvégre, valami szórakozás kijár nekem, nem? Hát persze, hogy de.
Mindezzel addig szórakozok, amíg meg nem érzem a frissen sülő pizza illatát, s már csörtetek is arra, eskü, a vaddisznók megirigyelnének, meg az elefánt is a porcelánboltba, ezernyi bocsi reppen szanaszét, míg fel nem kenődök valakinek a hátára, ja hogy sor. A fenébe. Akkor kénytelen leszek várni egy keveset, a türelemnek nem vagyok a szobra, szóval topogok, mint akit besóztak. Éhes vagyok na. Nem mintha nem ettem volna „otthon”, de a termetem ellenére félelmetes mennyiségű kaját vagyok képes bezabálni, szóval ide nekem azt a pizzát.
- Hello, egy szelet sonkás, hagymás, csípőspaprikás, mindenfélejóságos, sok sajtos valamit kérnék, ha van.
Csacsogom egészen derült hangulatban, és adja neki az ég, hogy ne verjen át a palánkon, mert eskü megcsapkodom a botommal. Nem ver át, egyrészt, érzem az illatokat, másrészt túl sokat kell várnom ahhoz, hogy már egy kész példányt dugjon az orrom alá. Jó arc, megtartjuk. Mikor végül megkapom, meg mellé odatol nekem egy kólát is, és csak a pizza árát kéri el, legszívesebben nyomnék az arcára egy cuppanósat, de távolság híján marad a széles mosoly.
- Hú, de jó fej vagy, bírlak.
Még kacsintok is, nem foglalkozva vele, esetemben ez mennyire hülyén veheti ki magát, majd fogva a pizzámat és a kólámat, egy nagyon szépen köszönöm kíséretében eloldalgok céltalanul. Kicsit tér amúgy kólával és bottal egy kézben egyensúlyozni, szóval le kell ülnöm, így elkezdek pad után kutatni. Két perc múlva gyerekzsivajt hallok, elszáguld mellettem egy lelkes oviscsoport. Csipogjatok csak, majd elmúlik… Szóval, ha gyerekek, akkor biztos a játszótérről jönnek, itt kérek egy röpke eligazítást, aztán már ott is csikorgok a köveken, keresve a hintát, mert az mégiscsak nagyobb buli, mint egy padon ücsörögni. Hogy mennyi bizbaszt raknak manapság a játszóterekre, behalok rögtön. Röpke tíz elvesztegetett percembe kerül, mire letehetem a hátsóm a hintába, a kólám a lábához, és elkezdhetek a majdnem kihűlt pizzámon nyammogni.
- Mhmmmmm.
Hihetetlenül jól esik az első falat, meg az azt követő többi is, esküszöm, ezt imádom ebben, minden annyival intenzívebb, tudatosul bennem, hogy mennyire nem élvezem ki sosem az ízeket, mert nem figyelek rájuk annyira. Most meg… atya úr isten!

Egy ideig egészen könnyedén, nyugodtan rágcsálom a falatokat, már-már elhitetve önmagammal is, hogy a pillanat kellemes, az élet szép, és a világ nem egy kellemetlen, inkább nem élnék benne hely. Nem tart sokáig, mint alapvetően semmi jó sem az életemben, lábaimmal megállítom a hinta lengését, hogy megbizonyosodjak róla, jól hallottam-e. Igen. Valaki közeledik, többnyire alig várom, hogy valami marha belém kössön, és ráeszméljen pillanatok múlva, hogy mennyire jó vagyok az önvédelemben, és olyan tisztességes jobb egyenessel tudom megajándékozni, hogy eltörjön az orra. Most azonban… némileg tartok attól, hogy bárki kikezdjen velem ilyen téren, nem mozgok még komfortosan ilyen állapotban, mellőzném ezen helyzeteket.
Felemelem a fejem, pontosan abba az irányba, ahonnan érkezik, noha én magam már nem vagyok benne biztos, hogy jó felé, csak a hangok alapján igyekszem tájékozódni. Világoskék íriszeim felé merednek, üresen, lélektelenül, mintha jelen állapotában az érzelmeim sem lenne képes visszatükrözni. Ám nehéz feladat is volna ez az esetemben, eleve nem vagyok az érzelmek mestere, sokszor gondoltam már úgy, hogy belőlem ezt eleve kihagyták, de ez nem igaz. Péter és Zsuzsanna mellett ragyogtam, de a fényem a halálukkal kihunyt, és azóta nem vagyok hajlandó azzal gyötörni magam, hogy igazán mély érzéseim alakuljanak ki bárki iránt. A felszínesség tökéletes párom. Talán egy cseppnyi kíváncsisággal vegyes félsz az, mi átüt rajta, de bizonyost nem ez az a szempár az, amit ő egykor megismert. Jobban mondva, ugyanaz, ám mégis más. A kettőnek egyszerre van, és nincs köze egymáshoz.
Amikor meghallom a hangját, lehunyom a szemem, ösztönös megmozdulás, de egyébként sincs értelme nyitott pilláimnak, elvégre látni képtelen vagyok. Hagyom, hogy az általam kellemesnek ítélt hang végigcirógassa érzékeimet, még mosolyráncaim is előtűnnek, majd kuncogok fel, mikor kifejti, mi is a probléma. Mégis, látszólagos kedvessége, közvetlensége ellenére mozdul szabad kezem, hogy ráfogjak a csuklójára, mintha legalábbis attól tartanék, hogy valami más vezérli. Sebezhetőnek érzem magam, ez pedig még a megszokottnál is nagyobb bizalmatlanságot szül. Pedig tudom, hallom, hogy valami könnyű, és puha az, talán zsebkendő, s mikor erre eszmélek, hagyom lehanyatlani vékony karom, és úgy teszek, mintha nem történt volna meg eme kis intermezzo. Nem érzem magam kínosan, én olyat nem szoktam. Vicceltek? Elcsábítottam a saját nevelőapámat, számomra ez a fogalom nem létezik, sosem szoktam olyan klisékkel dobálózni, hogy a szégyen megöl, mert nem… ha már ennyi mindent átvészeltem, nem pont a szégyen fog letarolni.
Az, ahogy letörli rólam a vélhetőleg kajamaradékot, olyan gesztus, amire velem szemben hosszú idő óta nem volt képes senki. Mármint, úgy nem, hogy nem várt érte cserébe semmit, nem lapult mögötte hideg számítás, vagy csak épp egy könnyed pásztoróra lehetősége. Nem gáz, mert én is ilyen vagyok, de még ha fáj is beismerni, ez azért jól esik megtépázott kis lelkemnek.
- Mindig ez történik… Malacka megirigyelhetne.
Természetesen a kis rózsaszín disznócskára gondolok, bár szerintem ő sosem evett ilyen hanyagul, de azt hiszem, a lényeg átjött, ha meg nem, hát ez van.
- Mindenesetre, köszönöm szépen, ha nem mentesz meg, szerintem elég hamar közröhej tárgyává váltam volna.
Hálálkodom egy sort, kicsit nyájasabban, mint amitől még nem szokása forogni a gyomromnak, de egyszer belefér, egyébként is, amíg ilyen állapotban vagyok, jobb nem nagyon kihúzni a gyufát legalább azoknál, akik maguktól segítenek szegény vak kislányon. Máskülönben sosem találok olyat, akivel a bolondját járathatom…
- Mondjuk, a pizzáért megérte volna. Isteni.
Nem zavartatva magam harapok rá egy újabb falatra, miközben persze tudom, hogy még mindig ott van, de nálam ilyen helyzetekben a kaja az első, meg aztán, az sem biztos, hogy ezen kis jótéteményén kívül óhajt-e itt maradni, vagy viszi tovább az útja ki tudja merre.

Fejem a zsebkendő után fordul, hallom, miként kap bele a szél, sodorja messzire, ki tudja milyen foltokkal tarkítva. Zavarnia kellene a dolognak talán, de sem álszent, sem pedig természetvédő nem vagyok, meg aztán, látnom sem kell a szemetet az utcákon. Lassan visszafordulok, a hangjába kapaszkodva, mintha csak az volna az iránytűm.
- Mit kellene ezen félreértenem?
Kérdezem lustán, valóban tanácstalanul, mert én nem érzem ettől különlegesnek magam. Segített, szuper, örülök neki, de az, hogy bárki másért megtette volna, nekem nem oszt nem szoroz. Most én, később bizonyára más fog hálálkodni. Jótét lélek, bizonyosan erről van szó, eme tény még nem változtat azon, hogy hálás vagyok ezért az apróságért is, a morzsányi figyelemért.
- Milyen kisgyermekes anyákkal? Az ovis csoportra gondolsz?
Csöppnyi tanácstalanság kúszik fel a gerincem mentén, nem tudom hová tenni a szavait. Nem igazán volt dolgom kisgyermekes anyákkal, nem szeretem a gyerekeket. A gyerekek gonoszak azokkal, akik úgy nőnek fel, mint én. A csengő, vidám nevetésük csak tőrdöfés a szívembe. Ironikus, hogy épp egy játszótéren vagyok, de a bennem élő, egykor volt boldog kisgyermek szereti az ilyesmit.
- Tán veszélyben vagyok?
Kérdezem halkan, nevető élt csempész kérdésembe mosolyom, hisz nem, nem hinném, fényes nappal talán nem érhet túl nagy baj, bár az az igazság, hogy nem tudom, mennyi lehet az idő pontosan, vagy hogy milyen fényes épp a nap, de éjszakához mindenképpen túl zajos, s nem oly hűvös. Nekem sötét van, mindegy, mennyit mutat az óra. Miként az enyém, az ő hangja is játszik, mégis, valami rejtélyes okból kifolyólag a hideg felkúszik gerincem mentén, mintha ez az egész nem az lenne, aminek én látni képzelem. Nem számít. Csak a pizza, most, s talán holnap is. Az én életemben az emberek jönnek, s már mennek is, nincs állandó, senki. Csak egy valami. A halkan csörrenő, három csillagmedállal ellátott ezüst karkötő, melynek egyetlen darabjába középső nevem betűit vésték, a nevet, mit szülőanyám adott nekem. Több szemmel kellett már kipótolni születésem óta, de muszáj is volt, az egyetlen biztos pont, szükségem van rá.
- Én mindig mindenhol új vagyok.
Nem válaszolok, inkább csak hozzáfűzök a tényhez, elvégre ez tény és való. Nem túl hosszú életem során épp elégszer voltam már az új lány, nem szeretem, de talán nem is baj, mert így legalább nem fáj sosem az elszakadás, megszoktam. Nem kötődöm, nem is volna kihez, csak felszínes érdekkapcsolatok. Ezekből áll az életem.
Édesnek tartom, hogy leguggol a közelembe, jobb nem elfeledkezni róla, nehogy hintázhatnékom támadjon, és fellökjem, nem volna szép tőlem. Nem mintha ez érdekelne, de mégiscsak olyan érzésem volna, mint mikor a kutya abba a kézbe harap, amelyik enni ad.
- Nem nagyon akadt még ápolónő jelölt… nyilván szükségem lenne rá, legalább addig, míg meg nem ismerem a várost, mert jelenleg elég nehézkes meglelnem bármit, amit szeretnék.
Vonok vállat, mintha nem érdekelne, pedig de, csak épp, nem szeretem mások tudtára adni önnön gyengeségeim, az is azt sugallná, sebezhető vagyok, rúgj csak belém te is, lejjebb már úgysem kerülhetek. Inkább igyekszem derűt lopni arcomra, becsapni őt, magam, becsapni az egész világot, minden ellenére az arcába nevetni, és tudatni, tegyél bármit, én nem adom fel.
- Tudod… elég keveseket érdekel egy magamfajta. Téged miért? Mivel foglalkozol?
Kérdezek, mert vágyom tudni, miért marad, miért nem elég, ha már makulátlan ajkaim szeglete, se sajt, se paradicsom, persze én nem tudom, hogy sosem voltak. Lehajolok, hogy szabad kezemmel megkíséreljem felnyalábolni az üdítőmet, természetesen nem lelem meg elsőre, de nem lep meg, zavarni sem zavar, sok ilyen lesz még, emlékeimből lassan csordogálnak vissza a régi dolgok, tudom, hogy tájékozódási pontokat kell kijelölnöm magamnak, s azokhoz képest elhelyezni a számomra szükséges dolgokat, ám egy játszótéren ez aligha lényeges, nem fárasztom vele magam. Botom a lábaim közé simul, hogy ne veszítsem el még egyszer, mint aznap, mikor kijöttem a kórházból.

Csupán egy bólintás, azt hiszem, jobb is így, mármint, hogy nem aktuális fogyatékosságom okán segít valaki, hanem mert alapjában is megtenné. Addig jó a világnak, amíg vannak benne ilyen emberek. Én letojnám, de komolyan… egy pizzafolt valakinek az arcán, mit számít? A különbség csak annyi, hogy bárki más észrevenné az első kirakatban, míg rólam legjobb esetben is csak az esti fürdésem alkalmával jönne le.
- Ohh, ez annyira nem meglepő. A minap negyed óra szobrozás után untam meg az egyik zebránál, hogy senki sem segít, és majdnem elcsapattam magam. A hinta legalább nem olyan veszélyes, már ha épp nincsen benne senki.
Szülőnek lenni… nem tudom milyen, nem is akarom. Soha, de soha. Nem akarok gyereket, tudván, hogy milyen ez a világ valakinek, aki úgy nő fel, mint én. Nem volnék képes példát mutatni, elhitetni vele, hogy a világ szép, s jó hely. Nem az, nagyon nem.
- Elméletileg már nem, hisz letörölted.
Állapítom meg, de ettől még kénytelen vagyok a nyelvemet végigfuttatni ajkaimon, hogy bizonyosan ne legyen ott semmi nem odavaló. A pizzámat már eltüntettem, a papírtálcát gyűrögetem már csak a kezem, és a hinta tánca között, majd kidobom, el se hinnék a legtöbben, hogy világtalanul mily könnyű megtalálni egy szemetest. Már-már nevetséges a dolog.
A megállapítására kelletlenül felhorkanok. Izgalmasnak? Ohh, nem, én nem pont így értettem, hogy én magam változom, újulok meg, hanem hogy én vagyok az új lány. Egy faluban, egy iskolában, egy városban, egy kacsalábon forgó palotában. Teljesen mindegy. Engem pusztán a körülmények faragtak azzá, aki vagyok, fakították meg vidám csillogásom, a bennem élő gyermek hitét a jóban, a szeretetben, és lettem szürke, üres belül. Nem szeretem a színeket. Túlságosan vidámak nekem, de nyilván nevetséges volna ezt kijelentenem, mert fogalmam sincs, hogy megannyi pólóm közül ma épp mi került az inkább tavaszias bőrkabátom alá, és hogy vajon sikerült-e a rengeteg farmerom közül pont a pirosat felvennem. Sikerült…
- Én már annyira nem értékelem.
Tehetnék még hozzá valamit, de nem szeretnék a szükségesnél jobban megnyílni, elvégre, senkinek semmi köze hozzá, hogy miként is érzem magam belül. hogy mennyire gyűlölöm hogy négy különböző családban nőttem fel, hogy nem jutott nekem végig az az egy. Harag szikrája lobban bennem, végignyalva bensőmet, felperzselve immár oly sokadszor, hogy megszámlálni sem lehetne. Gyűlölöm a sorsot, hogy ilyet volt képes tenni olyan jó emberekkel, de azóta tudom, hogy nem érdemes jónak lenni, értékesnek, a világ úgyis csak veled fogja kitörölni a hátsóját.
- És a házvezetőnők egyenruhája?
Kérdezem mosolyogva, ám elképzelni nem tudom benne, hisz nem ismerem az arcát, fogalmam sincs, miként festhet, milyen a szeme, vagy a haja, nekem ő csak hang, megérzések, benyomások, s egyetlen érintés. Még így is sokkal több, mint a legtöbb lélek körülöttem.
- Egyébként, csak azért keresek ilyen személyt, mert nyilván puszira senki sem kísérgetne át a városon, ha valamit meg akarok nézni, vagy el kell jutnom valahová.
Mit szeretnék? Kezdetnek mondjuk újra vezetni. Elszívni egy füves cigit. Kábultan összegyűrni valakivel a lepedőt. Berúgni. Kincset lelni valakinek a zsebében. A sorrend nem feltétlenül tartandó, mégsem ezeket mondom, nem hazudok, de nyilván maradok a kevésbé lenézendő verzió mellett.
- Szeretném megismerni a várost, mert remélem, most egy darabig nem szólít máshová a sorsom. Szeretném megtalálni a legjobb olasz éttermet, hovatovább, már több, mint egy hete nem szívtam el egy szál cigit sem, kezdek becsavarodni tőle, szóval, azt is jó lenne tudni, hol van a legközelebbi trafik, hova menjek bevásárolni, még ha fogalmam sincs, miképp fogok ott tájékozódni. Ilyen praktikus, átlagos dolgok.
Könnyedségbe burkolt elkeseredettség, mert utálom, hogy most ilyenekre van szükségem, és nem élhetem úgy az életem, ahogy megszoktam, hogy nem lapul már x lopott tárca a táskámba, hogy nem próbálok az ujjam köré csavarni valami gazdag pasit… Áhh. Mindegy-
- Hülyeség? Próbáld ki. Csukd be a szemed, létezz úgy egy napig, és akkor mond nekem, hogy hülyeség, hogy ettől nem vagyok másabb. Nem sajnálom magam… – legalábbis nem ezért. - de ne merd nekem azt mondani, hogy a társadalom szemében nem vagyok más. Lehet, hogy nem látok, de attól még érzem, hogy kerülnek ki a legtöbben jó messzire, messzebb, mint ahogy a támaszomul szolgáló botom indokolná.
Mindez azonban nem érdekel, sosem érdekelt igazán a világ véleménye, sőt, mindig is ki akartam provokálni a felháborodást irányomba, de ettől még nem tartom igaznak a szavait.
- Jól van, az úgyis érdekesebb, mint valakinek a munkája, amit nem is biztos, hogy szeret, hanem mondjuk muszájból csinálja csak.
Köszönömöt rebegnek ajkaim, mikor a kezembe adja a papírpoharat, két érintés. Ez már majdnem barátság. Na jó, nyilván nem, de szokatlan, általában igyekszem kerülni az ilyesmit, ám jelenleg nem tehetem meg, mert segítségre szorulok, bármennyire is gyűlöljem ezt a tényt. Pár pillanatba beletelik, míg a szívószál után kutakodok a nyelvemmel. Még bele is röhögök egy ízben a pillanatba. Nem érzem magam ettől bénának, egyszerűen csak önmagam karikatúrája vagyok, ami nem zavar, ha pedig mást igen, hát magára vessen.
- Zenével? Mármint, komponálsz? Vagy valamilyen hangszeren játszol? És mit írsz? Verseket, regényt, mesét?
Kíváncsiskodom tovább, a történelem nem érdekel, nyilván leesik neki is, de ez van, túl frissen kerültem még ki az iskolából ahhoz, hogy szeressem, információ éhes legyen ily tekintetben.
- Evangeline. A könnyebbség kedvéért lehet Angie…
Nem, nem mondom a Mirát, utoljára akkor szerettem, mikor Zsuzsa hívott így, mindenki másnak aztán Csilla voltam, s mikor férjhez mentem, lettem Evangeline, mert tetszett, mert én adtam magamnak, és kész. A Mirát ettől még sosem hagynám el, de… ne hívjon így senki, aki nem ismer, aki nem fontos a számomra, s ezzel egészen nulla főre degradálódik a dolog.
A pizza papírja a földön landol, amikor elragadja a kezem, hogy tenyerébe rejtse az én madárcsontú kézfejem, újabb érintés, részemről sem bátortalan a szorítás, ám az azt követő, kéretlen tapogatózás már sokkal inkább.
- Azt mondják, hogy egy férfiről sokat elárul a kézfeje.
Mintha csak ezzel akarnám igazolni tetteimet, a pillangó szárnyaként rebbenő óvatos simításokat, mikkel próbálom felmérni a kezét, mintha ennek köszönhetően bármit is megtudhatnék róla. Úgy vélem, sikerül is, legalábbis, nem fizikai munkától kérges, mintha lágyabb és puhább lenne, mint egy átlagos férfikéz, s talán inkább fiatalabb is, mint amilyennek az eddigiek alapján saccoltam volna, ám azt még így is biztosra veszem, hogy inkább a harminc felé hajlik, rég elhagyva a fiatalság, bolondság életérzést…

- Ezt nem először hallom, de ha nem ismerek senkit a városban, viszonylag nehéz társaságban járkálnom.
Mondjuk, a mit szabad és mit nem kérdéskör kifejezetten sosem mozgatott, úgyis a szabályokkal szemben fogok menni, akárki is diktálja őket. Valahogy belém van kódolva a lázadás. Az sem különösebben hat meg, ha bolondnak néznek, bizonyos szempontból lehetek akár az is, de türelmetlenségem okán nem fogom megvárni, míg valaki esetleg odajön, és megkérdezze, figyi, merre mész? Majd válaszomat hallva lelkesen csettintsen a nyelvével, s azt felelje: Ohh, szuper, én is arra, elkísérhetlek egy darabon?
- Kajafolt lenne a címereden? Esetleg egy pizzaszelet? Bájos ám, nem mondom.
Ha hagyott is foltot, nem igazán számít, úgysem látom, de nem lakom messze, szóval innen valószínűleg inkább visszavonulok a fedezékembe nyalogatni a sebeimet, míg meg nem szokom valamelyest a dolgot. Remélem mihamarabb, különben tényleg totálisan begolyózok. Természetesen érzem én, hogy csak viccel, épp ezért veszem én is poénra a dolgot, könnyedén, mintha a világon semmi sem lenne természetesebb a látszat jó kedvnél. Mélyebbre jobb nem ásni, mert igencsak hangulatromboló egyed lennék jelen pillanatban.
- Komolyan? És bírnák a pipaszár lábaid? Mindenesetre, megnyugtató, hogy tudom, kit kell megpuszilnom, ha kíséretet szeretnék a-ból b-be.
Az túlzás, hogy tudom, ismerem a hangját, lélegzetvételeinek ütemét, lassú, megfontolt mozdulatait, az illatát. Felismerném, ha megint az utamba sodorná az élet, de hogy meglelném-e, ha keresném? Nem hiszem. Ettől függetlenül kitelne tőlem, hogy ha legközelebb látom, s épp tartok valahova, ajkaimmal illessem arcát, bizonyára pipiskedve némileg, hogy akkor most bizony tartsd be a szavad, és légy kísérőm egy darabon.
Amikor megérzem a dohány szagát, résnyire nyílnak ajkaim, jobb híján elképzelem, ahogy oda emelek egy szálat, majd mélyen beszívom a füstöt, hogy aztán ráérősen kifújjam. Nem ad belőle. Ahh, ez emberkínzás, undok játék, de díjazom, én is képes volnék így táncolni valaki idegein, ha tudnám, hogy ennyire vágyik valamire.
- Mert tényleg nem érdekel, de attól még, hogy nem érdekel, a tény, tény marad.
Rántom meg dacosan, némiképp talán sértődötten csontos vállaim egyikét, áhh, itt ül, persze, de nekem aztán hiába mondja, hogy nem vagyok más, mint bárki. A szemében talán nem, de a legtöbbek akkor sem így vannak ezzel. Mondjuk, rólam beszélünk, akkor sem adnék neki igazat, ha egyetértenék vele. Szerintem egyszer a makacsságom fog a sírba vinni. Már ha előtte nem riszálok ki úgy egy autó elé, hogy ne tudjon lefékezni.
- Olvasta őket már más is, vagy csak szerinted nem túl jók? Az jó, engem az evés nyugtat meg, annyit vagyok képes enni, hogy szerintem azt el se hinné senki… Bár ez közel sem olyan értékes megnyugtató elfoglaltság, mint a tiéd.
Ezzel szemben szinte zörögnek a csontjaim, de hát, a túl gyors anyagcsere ellen nincs mit tenni, szerintem ha folyamatosan ennék, az sem oldaná meg eme problémámat.
- Miért szereted? Van valaki, akit kedvelsz, és a-betűvel kezdődik a neve?
Teszek fel egy magától értetődő kérdést, ami talán illetlenebb, mint amit fel lehetne tenni hasonló helyzetben, de sosem törődtem az illemmel, nem most fogom elkezdeni. Ebből talán kiderülne számomra, hogy miért nyomta meg némileg a létigét, ha látnék, észre sem venném, de jelenleg sokkal érzékenyebb vagyok az efféle finomságokra.
- Ez volna a mézesmadzag? Hát legyen, teszek egy próbát…
Adom meg magam, de sokkal inkább azért, mert mókásnak találom, azt biztosra veszem, hogy ha el is találok pár dolgot, mindent nem fogok tudni elmondani. Nem is igazán értem, mit remél minden alatt, de nem baj, attól még szórakoztatnak ezen pillanatok. Először az ujjain húzom végig hüvelyk és mutatóujjam, finoman, lassan, mintha meg akarnám jegyezni minden négyzetcentiméterét, majd természetesen elkezdek mellé beszélni is.
- Az ujjaid hosszúak, a tenyered keskeny, ebből akkor is sejteném, hogy művészlélek vagy, ha nem kötötted volna már az orromra. Mindezt az is alátámasztja, hogy a bőröd puha, a tenyered nem kérges, tehát szintén kizárható, hogy fizikai munkával keresd a kenyered. Elméletileg az ilyen férfiaknál hangsúlyosabbak az érzelmek, hajlamosak átadni magukat nekik, inkább kerülik a racionális gondolkodást. Érzésre ápolt a bőröd, a körmeid nem elhanyagoltak, tehát adsz magadra, bár ez abból is egyértelmű, hogy nem bűzlesz. Nem is nevezném túlzottan szőrösnek sem, valószínűleg nem teng benned túl a tesztoszteron…
Nyilván nem képletesen értem, hanem fizikailag, azt mondjuk nem teszem hozzá, hogyha a tenyere nem kifejezetten szőrös, akkor vélhetőleg máshol sem, még a végén elárulnám magam. Nem kifejezetten rajongok a chubakkákért ugyanis.
- Amolyan arany középút, erőteljes és gyengéd egyszerre. Egyébként, az, hogy puhább a szőr a kézfejeden, szintén azt jelzi, hogy értelmiségi beállítottságú vagy, aki a kultúra szerelmese, és minden körülmények közt megőrzi az udvariasságát.
Még játékosan rajzolok pár karikát a tenyere közepébe mutatóujjammal, majd elhúzom a kezem az övétől, bár bevallom, tapiznám még szívesen, meg öhm… ki tudja még mijét. Nesze nekem bűnös gondolatok. Ó, ha tudnám, még a föld is elnyelne nyomban.
Azt hiszem, ennyivel lettem okosabb.
Maradok meg egy szolid mosollyal orcámon, és hagyom, hogy eldöntse, kielégítőnek találja-e elemezgetésemet, vagy nem szolgáltam rá arra, hogy kapjak tőle valamit. Nem nehéz kitalálni, hogy mi volna az, de nyugtával dicsérem a napot, bármily szertelen is legyek, a medve bőrére nem szokásom előre inni.

- Nem gáz. Lehetsz az első ismerősöm, valahol úgyis el kell kezdeni a sort.
Nem szokásom nyelvem látványával megörvendeztetni a nagyvilágot, most mégis komoly kísértést érzek rá. Most őszintén? Nem mindegy? Komoly összeget mernék feltenni rá, hogy most látom először és utoljára. Ami nem baj, mert legalább szórakoztató percek ezek, miközben önsajnálatom vermében fetrengek. A közvetlensége nem zavar, látszólag én is az vagyok, egészen más tészta, hogy attól még nem lesz fontos a számomra senki, valójában úgysem engedem közel magamhoz a környezetem, sem őt, sem mást. Nincs szükségem arra, hogy még több sebet ejtsenek amúgy is megtépázott lelkemen. Nem, nem vagyok optimista, régen nem.
- Erről az jut eszembe, amikor a király megkérdezte a legkisebbik lányát, hogy mennyire szereti, s ő azt felelte, hogy csak úgy, mint az emberek a sót…
Ilyen fura módon óhajtom közölni, hogy valahogy úgy lehet a világ a törlőkendő/wc-papír témával, mint a sóval. Magától értetődőnek vesszük, és csak akkor jövünk rá, hogy mennyire hiányzik, ha nincs kéznél. Előbbi esetben elég kínos lehet a szitu, no de ezt nem fogom tovább boncolgatni.
- Ha engem kérdezel, jobban bírom a sárkányokat, mint a lovagokat. A lovagok unalmasak. Bár, hogy egy sárkányt mi hajt előre, arról gőzöm sincs, sikoltozni kevésbé szeretek, mint puszit adni.
Pajkos gondolat csal mosolykezdeményt ajkaim szegletébe, mert bizony van olyan helyet, ahol a fentebbi állításom közel sem állja meg a helyét, de neki nem szükséges tudnia, hogy hajlamos vagyok olykor messze kalandozni, pont arra, amerre a rossz kislányok szoktak.
Nyertem? Hát legyen, mindegy, nem számít, vélemények jönnek, mennek, az enyém általában homlokegyenest másfelé, mint azé, akivel épp társalgok. Csak azért is. Mert nekem így jó. Szemben menni a többséggel, vagy csak az egyel velem szemben. Mindegy. Most már inkább a cigaretta érdekel. Szenvedély? Betegség? Fertő? Ez csak a kezdet, volt, lesz több is, bizonyosan, ismerem magam, nem megy nélkülük, vagy csak nem akarom eléggé.
- Tényleg nem. Valahogy a művészek többsége úgy jár, hogy haláláig nem értékelik őket eléggé. Aztán meg már… sokra mennek vele, mondhatom.
Csóválom meg a fejem, Magyarországon nőttem fel, és ott ez nagyon is igaz, és az előbb hallottak alapján itt sem lehet más a helyzet, máskülönben meg lehetne élni belőle.
- Erre még sosem gondoltam, azt hiszem, legközelebb egy perces néma csöndet kell majd szentelnem az elfogyasztani vágyott étel készítőjének.
Mosolyodom el, természetesen nem fogok így tenni, egyrészt mert egy percig nem bírok csöndbe maradni, pláne, ha az kötelező, másrészt meg, annál mindig sokkal csalogatóbb az étel, ami előttem van, minthogy ilyesmire pazaroljak értékes pillanatokat.
Arra már nincs mit mondanom, hogy szereti az A-betűs neveket, de annak magvát elhinti bennem ez a pár szó, hogyha esetleg más keresztnévre vágyom, akkor talán ezzen a betűvel kezdődőt kellene majd változtatnom. Félelmetes, mikre nem vesz rá minket akaratlanul is egy szimpatikusnak tetsző idegen. Noha most csak az Agnes név jut eszembe a Gru-ból, az meg annyira nem tetszik, szóval ez a feltevés némi utánajárásért kiált, bár mintha témába vágó névvel szemezgettem volna, mikor az Evangeline mellett döntöttem. Igen, igen, tudom már, az Alyssa volt az. Tetszik…
- Nem hinném, hogy tenyérbe mászó volnál, legalábbis eddig nem ezt tapasztaltam, de nyilván kezdetben mindenkinek a jobbik oldalát látjuk, a hibák sokkal később kerülnek elő.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ezt valaminek a kezdetének vélem, mert nincs így, ez csupán egy illékony pillanat, mint oly sok az életemben. Van, amelyik elhúzódik 1-2 évig, de egyszer úgyis vége szakad, hogy megint egyedül maradjak, mint Vuk, a kis róka, és azon keseregjek, mennyire is fázom belül. Nemesi vérrel áldozzák volna meg? Ez már olyan momentum, amiért talán már érdekesebb rendkívül felszínes, anyagias mivoltomnak.
- Ne szívass már. Csak sok hülye magazin. Van, amiben félelmetesen jó vagyok, de az biztosan nem ez.
Vigyorgok rá, ezzel talán lelibbentve a fátylat arról is, hogy valójában miért is tartott ennyi ideig ez a kis produkció a részemről. Az érintések ilyenkor több hangsúlyt kapnak, mondhatnám, nagyobb szükségem van rájuk, mint egy korty levegőre, én így ismerkedem a világgal, így vések az emlékezetembe, így képzelem el.
- Zene füleimnek.
Mélyet szippantok a levegőből, amikor az orrom elé tartja a cigarettát, olyan érzésem van, mintha húzná az időt, feszegetné a határaimat. Vajon mikor kapok utána, hogy elvegyem, amit elméletileg már kiérdemeltem? Nem teszem, várok, türelmesen, mert én soha, senkinek nem adom meg azt az örömet, hogy játsszon velem, hacsak nem akarom elhitetni vele, hogy a markában vagyok. Nem viccel, igencsak jó fajta cigarettát szív, szinte látom magam előtt, ahogy ebbe az illatba csomagolva görnyed egy íróasztal felé, a cigarettát tartó kezével tarkóját gyötörve minduntalan, toll serceg papíron, majd galacsinként végzi a többi tetején, nem jó ez sem.
Alig résnyire nyílik a szám, éhesen, vágyakozón, mikor érzem mozdulni, s tudom, végre nem csak a feszültségemet próbálja fokozni. Lágyan záródnak össze rajta ajkaim, édes fogságba taszítva, majd cseng a füleimben a gyújtó fellobbanása, a tűz illata, mi tábortüzeket idéz fel, majd hallom, amint elkezdi falni a cigaretta végét. Én innen, ő onnan. Mázsás súly szakad le a mellkasomból, amint megejtem az első mélyebb szippantást, nem pazarlom a pillanatot köszönömre, bizonyára látja rajtam, pillanatnyi elégedettségem úgy vélem, eléggé kifejezi hálámat. Egészen megváltoznak az érzéseim, mintha máshová kerülnék, egy jobb helyre. Istene, végre. Pápá fölösleges feszültség, legalább pár percre.
Megcsóválom a fejem, nem, nem túl erős, imádom. A mentolosat nem bírom egyedül, de szerencsére ez nem az, bár most az ellen sem tiltakoztam volna, annyira vágytam már egy szálra. A szükség nagy úr. Suttogása nekem nem az,  nagyon is jól hallom, felszaladnak a szemöldökeim a magasba, s látszólag könnyedén szöknek ajkaimra a szavak, mintha nem számítana semmit. Talán nem is.
- Ha menned kell, hát menj.
Szólok, miután kieresztettem némi füstöt, fel, az ég felé terelve, bár szemtelenségem megengedné, hogy az arcába fújjak, mégis legyűröm a kísértést, nem, most nem óhajtom felpaprikázni a kedélyeket, kihúzni a gyufát, s hasonló szellemességek. Nem fogom itt tartani, ha menni vágyik, nem vagyok senkije, ő sem nekem. Két ismeretlen. Az én talán első ismerősöm, bár ki tudja, eljutunk-e valaha oda, hogy azt mondhassuk, ismerjük egymást. Ha elmegy, csak így, minden nélkül, akkor bizonyosan sosem, de akkor úgyis kell lennie.
Mondanom kellene még valamit? Nem fogok… nem leszek az, aki társaságért könyörög, bármennyire is szomjazza, aki érintés után kap, bármennyire is vágyjon rá. Megszoktam, hogy nekem nem jut abból, amit szeretnék, elveszem, amire szükségem van, de most, hogy megkaptam ezt a hengerbe zárt mámort, elégedettnek mondhatom magam pár röpke órára, nem mondom, hogy tökéletes minden, de legalább nem olyan pocsék, mint általában. Csak csendesen élvezem tovább a füstöt, miközben a nikotin alattomosan végigkúszik bennem, s fülelek. Vajon tényleg megy?

//Nem baj az. //

- Eegyáltalán nem? Elég elképzelhetetlen számomra, hogy mondjuk egy csöves kukoricát anélkül egyek, vagy a lágy tojást, esetleg a popcornt, vagy úgy nagyjából bármilyen főtt ételt... Na de, te tudod.
A világodat úgysem fogom megváltani, senkijét sem fogom, még a sajátomat sem vagyok képes. Ez csak só, de mi van a többivel? Mi van azzal, ami odabenn van? Nála? Nálam? Nem mindegy, egyáltalán nem, de láthatatlan, ki ki saját titkainak őre, és ez így van jól.
Felnevetek, ízesen, igazian, nincs benne hamisság, és épp ezért értékesebb, mint az összes többi, amit produkálni vagyok képes. Nem szoktam nevetni, csak ha úgy kell előadnom magam. Ez azonban valóban tetszik, mert… most nem akarok tőle semmit. Talán csak egyel több kellemesnek ítélt percet, mint ami egyébként juthatna. Könnyedségbe szelídülnek a többnyire engem, tetteimet irányító elvárások. Nem kell több, mint ami jut, épp ezért könnyebb örülni, valódinak, hús-vér embernek lenni, nem pedig önmagam bábjának.
- A Shrek óta tudjuk, hogy a királylányok nem mindig kötnek ki a szőke hercegnél. Elvégre… nem juthat minden királylánynak ilyesmi, a legkisebbeknek például ott a parasztlegény. Vagy mondjuk Shrek. S ha már Shrek, hát miért ne lehetne a sárkány is? Talán másnap felfalja, de legalább volt egy szép napjuk.
Istenem, ennyi zöldséget összehordani a semmiről… mégis jól esik, s fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mennyire nem halászok zavarosban, és a képzettársítások jelen helyzetre is tökéletesen illenének, annak minden vetületében. Mert bizony, valahol, valakik közt én vagyok a legkisebb, ő pedig a sárkány, még ha nekem ezek közül egyik sem nyilvánvaló.
Asztali áldás. Köszönöm nem. Nem hiszek istenben, ha lenne, akkor már rég megszánt volna, nem hagyta volna, hogy mások hathatós segítségével tönkretegyem magam. Ám mivel nem hiszek, nincs is okom őt hibáztatni, csakis magamat, mit meg is teszek unos-untalan. Szavak mégsem szöknek ajkaimra, legalább annyit megteszek, hogy hangosan nem válok istenkáromlóvá megannyi más bűnöm tengerét gyarapítva ezzel. Talán érzek némi élt, talán neki sem számítana, de ez sem beszélhet rá arra, hogy hangosan tagadjak.
- Attól függ. Ha fél év múlva látlak újra, akkor ugyanezt mondanám, de ha közben többször, akkor igen, mást mondanék. Senki sem csak fehér, vagy csak fekete. Sokszor hosszú évek múlva sem ismerhetünk meg igazán valakit, mert jól leplezi, milyen is ő valójában, mert nem akarja, hogy megismerjék.
Ott van, tudom, talán ő is. Magamról beszélek. Talán róla is. Ki tudja. Lesütném a szemem, de minek? Nem láthatok semmit a szemében, nem szükséges, csak nézek előre, mintha látnék is, de csak a sötétség ölel körbe. A hangok mellé nem szökik be fény, a madárcsicsergést nem követhetem le a szememmel, nem láthatom, miként gyűrődik rajta a ruha, nem tudhatom, milyen arc tartozik a hanghoz. Tudni akarom. Nem szeretném, akarom. Lehet? Miért ne lehetne?
- Nem.
Felelem egyszerűen, somolyogva. Ha tudni akarod, neked kell kiderítened, ha nem annyira, akkor nem is számít. Mi értelme volna szavakkal elárulni magam? Fellebbenteni a fátylat olyan dolgokról, mit érdekesebb felfedezni?
Eddig sem feszültem bele a pillanatokba, de a cigarettának hála tökéletesen ellazulok, kisimulnak az idegeim, ahogy mondani szokás. Valami üdvözült mosoly is visszaköszönhet az arcomról, most jó. Még pár percig, aztán megint egyedül leszek. Most is úgy vagyok, nem szükséges illúziókba ringatnom magam. Nekem nincs senkim, nem is kellene, hogy zavarjon, ha egyedül maradok. Megszoktam. Egyelőre csak élvezem, ami most jut. A cigit. Valaki más viszonylagos közelségét, hangjának bársonyát, olykor érintését.
- Nem tudják, miért nem látok. Azt mondták, az is lehet, hogy már holnap újra látni fogok, de az is, hogy soha többé.
Érdekel, hát persze, hogy érdekel, mégsem tudok most ezzel törődni. Megtörtént már egyszer, utána jutott egy szeletnyi boldogság, egy kis csoda, remény, öröm. Lehunyom a szemem, visszaerőszakolom a könnyeimet. Ne lássa őket senki, soha, nem szolgáltak rá. Anya, apa… az egyetlen igaziak már a föld alatt rothadnak rég, hogy megannyi féreg becstelenítse meg egykor tökéletes lényüket. A reményem meghalt felük. A legkisebb hercegkisasszony fénye kihunyt, és azóta eszébe sem jutott ragyogni.
- Ki, és hogyan?
Nem lelkesedem, a talán nem olyan szó, aminek helye van az én szótáramban. Nincsenek talánok és nem tudomok. Értelmetlenek. A határozatlan emberek dobálják csak őket. Nekem a biztos kell. Reménykedni nem vagyok hajlandó többé.
- Látni akarlak.
Csusszan ki ajkaim fogságából követelődzőn, és már indulnak is kezeim az arca felé. Az üres üdítős pohár a földön landol, szemét, talán fel fogom szedni, talán hagyok némi munkát az erre hivatottaknak. Egyelőre mellékes. Neki szabad, nekem is szabad. Az én világom így működik. Ha nem érem el, próbálok közelebb araszolni a hintával, az sem hatna meg, ha vékony combjaimon feljebb szaladna tőle a keze. Ez csak test. Elhasznált, értéktelen, ettől még az enyém, és szeretem, de olyannyira nem számít, ki és mit akar elvenni tőlem. Ujjaim szavaimmal szembeszegülve lágyan siklanak az arcára, a borostája serceg alattuk, mint megannyi apró tű, mar bele ujjaim puhaságába, de nem zavar, én így érzek, így látok. Hüvelykujjaim először az ajkait tapogatják ki finoman kutakodva, tenyerem arcán pihen, mutatóujjaim a szeme alatt táncolnak óvatosan, kisujjam szemtelenkedve siklik be fülcimpája alá, felmérve a távolságokat, s elmém vásznára kezdem felfesteni a képet. Az ő képét. A sárkány képét.

Serceg a foga alatt. Hát jó. Ő tudja. Én mindenesetre szeretem az ízét, azt hiszem, túlzottan is, ő biztos így gondolná, de neki nem is kell úgy táplálkoznia, mint nekem, szóval francot se érdekli tulajdonképpen. Nem mintha tervezném, hogy valaha az életben főzök neki, de azért ezt legalább már tudom róla. Amúgy, senkire sem szoktam főzni, régen tudtam, talán még most is menne, de nem érdekel. Nem akarok semmilyen szinten sem megfelelni az elvárásoknak. Senkiének. Még tán a sajátjaimnak sem.
- Tudod, ezt valahogy úgy szokták mondani, hogy a rossz fiúkkal kiéljük magunkat, és végül a kedves sráchoz megyünk férjhez. Szerintem én az utóbbiak közül bármelyiket rövid úton a sírba tenném, szóval maradok az előbbieknél. Úgyhogy, ide nekem a sárkánnyal.
Férjhez egy ideig nem óhajtok megint menni, pláne úgy, hogy el sem váltam, csak megszöktem. Legalábbis, addig hanyagolnám az ilyesmit, amíg nem kerülnek friss, ropogós hamis iratok a kezeim közé. Fejtegethetném, hogy a biztonság unalmas, de ha eddig egy kicsit is figyelt, akkor szerintem ezt sejtheti már rólam. Meg aztán, ha tetszik, ha nem, a magam fajtáknak nem jár herceg, sem happy end. Én úgy vagyok vele, hogy az már fél siker, ha legalább jól érzem magam a bőrömben, és a napi egy doboz cigim megvan, természetesen vannak még igényeim más téren is, de azért nem mindent olyan könnyű orvosolni. Nem veszem védelmem alá a női nemet, nincs értelme, ilyenek vagyunk, ostobák, bűnösek, felszínesek, s mindig ugyanabba a hibába esünk, mert olyasmit kergetünk, mit sosem érhetünk el. Nem ringattam magam soha abba a hitbe, hogy egy férfi engem boldoggá tehetne, igazán… csak úgy tessék-lássék módon, pillanatnyi örömmel kecsegtetve. Hazugság ugyan, de míg örömökben részesítjük egymást, addig boldog vagyok. Utána üres. Így megy ez, újra és újra, sosem unom meg, kell a kevés is, mint szomjazónak egy csepp víz.
Legszívesebben felszisszennék, de úgy hiszem, ura vagyok vonásaimnak, önmagamnak, így hát nem teszem. Nem sziszegem az arcába, hogy nem vagyok egyszerű, egyáltalán nem. Sosem voltam az, soha nem is leszek. Hiszem. Hihetem? Mások szemében tán tényleg lehetek, de mások nem ismernek. Sem engem, sem a történetem. Én ismerem, tudom, hogy mik formálta ilyenné, mitől vagyok sebzett, torz, boldogtalan, reményvesztett. Mitől vagyok üres.
Igazat ad, mégis úgy érzem, hogy valójában nem. Számít? Azt hiszem, nem érdekel, nem akarok mögé látni, hisz még azt sem láthatom, ami a szemem előtt van. Jól van ez így. Hazugság, semmi sincs jól, az én életem maga a káosz, a nyugalom szót csak hírből ismerem. Valami mindig történik, eddig így volt, jelen pillanatokban pedig untig elég ez az ismerősen ismeretlen tapasztalás, az, hogy beszippantott a sötétség, és nem lelem a kiutat.
- Nem szeretek tartozni. Mindig kellemetlenül bizsereg tőle a tarkóm.
Hazudok, ó, hát persze hogy hazudok, nem mentegetőznék a világért sem, ám nyilván nem átverési célzattal teszem, s ezt híven tükrözi a kacér mosolykezdemény ajkaim szegletében. Mégsem hajolok oda, hogy legalább eggyel csökkentsem a tartozásaim számát, az ilyesmi sokkal hatásosabb, ha váratlanul történik. Szeretem a hirtelen pillanatokat, a meglepetéseket, sodródni, nem az árral, a tömeggel, csak néha kicsit felfeküdni a vízfelszínre, és élvezni, bármi történjék is. Most ilyen állapotban vagyok, hiszen sok mindent nem tehetek egyelőre, amit szeretnék, amit megszoktam, de nem baj, eljön még az én időm. Így, vagy úgy, de biztosan.
Hallgatom, ám a szavai nem adnak okod bármiféle bizakodásra. Talán egy próbát megérne, de egyelőre elegem van minden orvosból, vagy magát annak hazudó kontárból, csak épp kár, hogy abban sem tudok hinni, hogy még egyszer megesik az, ami gyermekkoromban. Tulajdonképpen semmiben sem vagyok képes. Hagyjuk is.
- Akkor talán majd egyszer megismerem ezt a Robertet.
Nem kapok minden körmömmel a lehetőség után, mert nem bízom a dologban. Nem hiszem, hogy bárki olyat tudna nyújtani nekem, amit egy kórházban sem tudtak, jobb a lelkemnek, ha nem táplálom csalfa reménnyel.
Hallani vélem a szívdobbanásait. Gyorsabban. Tüdüm, tüdüm, tüdüm. Vagy a sajátom volna? Fogalmam sincs. Nem is számít. Csak a bőre érintése most az, ami lényeges, az apró harapást érezvén végigfut a gerincemen a hideg, ajkaim résnyire nyílnak, vágy… olyan könnyen jön, és sokkal intenzívebben tölt meg élettel, mint bármi más. Néha meg tudom lovagolni, de olykor csak az emésztő sóvárgás marad utána, valami után, amit nem kaphattam meg. Forró. Lázas lenne? Nem tűnik betegnek, mégis… aggodalom azonban nem szökik szárnyra a lelkemben, képtelen gyökeret verni, nincs is rá szükségem, kopogtasson másnál. Valami furcsa, egyszerre áll tőle égnek az összes szőrszálam, és vágyom érezni szüntelen… Megint kiráz a hideg. Hallom a szavait, de nem szólok, pedig egy részem szeretné azt mondani: Maradj! Kérni azonban képtelen vagyok, utasítással meg nem hiszem, hogy sokra mennék. Így hát, csak bólintok, valamiért még a szokottnál is nagyobb ürességet érzek, mikor elereszt, s azt sem hagyja, hogy tovább ismerkedjek a vonásaival. Itt hagy. Tudom, érzem, ahogy a levegő kihűl előttem, mert már nem tölti fel senki melegséggel, lényének simulékony puhaságával. Szabaddá vált kezem a hinta láncára simulnak, azok hidegségével emlékeztetve magam a rideg valóságra. Arra, hogy bármi történjék is, én mindig egyedül leszek, csak magamra számíthatok.
Talán tíz percembe is beletelik, míg hajlandó vagyok felállni, és azoknak hagyni a hintát, akiknek itt van. De mégis… mekkora ostobaság az már, hogy ez csak gyerekeknek jár? Felnőttek nem szerethetnek hintázni? Nem, nem vagyok felnőtt. Ám már kamasz sem. Akkor mi? Valakinek az elhagyott gyermeke, valakinek az egykor fogadott lánya, másnak a bűnbe csábítója, vagy épp vágyat, szerelmet hazudó asszonya, s végül meglopója. Hamis vagyok, s mégis, talán a sok gyarlóságomtól és hibámtól fűszerezve élőbb és igazibb, mint a mellettem sétáló robotok.
Felállok, tudom, mit hova ejtettem, célzottak, pontosak a mozdulatok, felidézik azt az ügyességet, amivel bírok, csak épp szemeim kihunyása elorozta fejlett önbizalmam nagy részét. Nem marad szemét alattam, bármennyire nem kedvelem a gyerekeket, nem leszek büdös paraszt. Elindulok. Hogy hova? Fogalmam sincs… az is jó kérdés, hogy hazatalálok-e, nem vagyok benne biztos. Ahogy abban sem, hogy már haza akarok menni. Haza… olyan hülye ez a szó, hajlamosak vagyunk arra a helyre mondani, ahol lakuk, mégsem érezzük igazán otthonnak, mert, az én esetemben legalábbis, csak hosszabb, rövidebb állomások vannak.
A botom koppanása jelzik közeledtem, és suttogják meg nekem, merre mehetek, hol van egy szemetes, egy villanyoszlop, egy ember lába… Bocsánat. Van egy, mindig van egy, sőt, sokkal több, aki nem figyel. Nekem jön, szabad kezem ujjai felfutnak a vállára, mintha megriadnék, érzem, ahogy a szégyen pírja az arcára kúszik, mikor nem lel viszonzásra tekintete. Egy pillanat alatt foszlik semmivé haragja, szabadkozik, én pedig gyors, óvatos, szinte láthatatlan mozdulattal emelem ki zakója belső zsebéből a tárcáját, miközben azon vitatkozunk, melyikünk is volt a hibás. Egy bájos mosoly, majd a ruhám igazgatása, miután a táskámba ejtettem a szerzeményemet. Pár pillanat csupán, s már mindketten megyünk a dolgunkra. Nem sietek, nem keltem bűnös benyomását, még csak a pulzusom sem ugrik meg. Sokszor csináltam már. A különbség csak annyi, hogy most nem hazudtak a szemeim is.
Kérdezek, árulja el valaki, merre járok, s hol is van az én bérelt kis házikóm. Megmondják, megköszönöm. Indulok tovább.



Kezdem, s mondom is végig a verset út közben, mi sokkal inkább illik rám, mint szeretném. Természetesen magyarul szólnak szavaim, elhagyva a némileg kiérezhető akcentust, hozzáértő füleknek elárulva, hol köpött a világra az a nyomorult gólya.
A következő személy, akitől segítséget kérek, már felajánlja, hogy elkísér, mondván, nincs messze, szívesen teszi. Megköszönöm. Semmitmondó csacsogás az időjárásról. Az őrületbe kerget. Hála istennek… sóhajtok fel, mikor megérzem a kis kapu faanyagát ujjaim alatt. Ez már ismerős. Elbúcsúzom, hallom, ahogy léptei tovább viszik, én pedig végigmegyek a kövekkel kirakott kis járdán a bejárati ajtóig. Ha látnám, talán imádnám, talán utálnám. Túl bájos hozzám, túl szép nekem.

// Jelentem, ezennel megtudtad. Ééés, nagyon szépen köszönöm, imádtam! *.* //

Hidegek az éjszakák, s nekem nincs túl sok ruhám. Mégis valami kihozott a játszótérre még a délután folyamán, s azóta úgy itt ragadtam, hogy észre sem vettem, mennyire elment az idő. Amikor rám esteledett, akkor realizáltam magamban, hogy a szállóra már ma éjjel nem mehetek vissza, lévén bezárta a kapuit. Éjszaka nincs ott járkálás én pedig nem tudom mennyi lehet az idő, de valami azt súgja, hogy már lecsúsztam a kapuzárásról. Mindegy, elalszom itt egy padon, ha meg nem fagyok.
Fekete kabátomba burkolózva ülök a játszótéri hintán, testemet körülöleli egy utcai lámpa holdudvara. Hajam megint két copfba van fogva, de ezúttal alacsonyan vannak a copfok megkötve, hogy aláférjenek fekete sapkámnak. A sapkát még akkor turkáltam, amikor Fairbanksbe jöttem, nincs is másik, de ha lenne se válnék meg tőle. Tetszik a mintája. Sok napon egyezményes véleményemet mutatja a világról. Mint legutóbb a piacos férfiról is. Na igen. Az, hogy hívő vagyok, még nem jelenti azt, hogy szent.
Piros nadrágomat viselem és a kabát alatt kivételesen nem a foltozott könyökű, szívecskés pulóver virít, hanem a keresztekkel díszített fekete darabom. Nem, mintha látszana. Sálam az nincs, nem is volt, s momentán nem is telik rá. Lábamon viszont az elmaradhatatlan Converse ott figyel.
Élvezem, ahogyan hajamba kap a menetszél hintázás közben. Mind magasabbra és magasabbra lököm el magam, s közben úgy érzem, hogy egészen az egekig szállok. Kicsit közelebbinek tűnik így hozzám Isten, Henrik és Simon is, az én imádott triumvirátusom. Anyám simogatását is érzem arcomon, s hallom apám karcot hangját, ahogyan a felhőkről szólongat engem. Nem hív, nem kívánja, hogy haljak vele. Csak tudatni akarja, hogy törődik velem, s ez mosolyt csal széltől cserepes ajkaimra.
Nem tudom, hogy mennyi ideje hintázok, de nem unom meg egy pillanatra sem. A külvilág elvész létezni számomra, elvégre semmi nem neszez a környéken, mitől is kellene tartanom? A játszótér egyébként is kellemesen ki van világítva még ilyenkor is, ha bárki érkezne, az nem nagyon tud hol árnyékban maradni. Ha meg mégis, az is Isten akarata. Legyen, amilyennek lennie kell.

Szavak íródnak elmém klaviatúráján, gépelt szöveggé formálva gondolataimat, s küldve mindazokat olyan virtuális hálóra, mely összeköt engem a nagy messzeséggel, a soha nem is létezett semmivel, az érzésekkel, melyek örökké az enyémek maradnak, s melyeket nem is lett volna szabad éreznem soha. Ahogyan hajamba kócol a szél, úgy kavarodnak össze bennem az öröm és a keserűség szavai, furcsa novellát adva áldozatul a szerelem oltárának. S mint mindenről, erről is Isten jut eszembem az én Istenem, akinek parancsolatai szerint élnem legalább olyan nehéz, mint amilyen nehéz lenne megszegnem valamelyiket. Olyan lenne, mintha megállnék egy tükörrel szemben, s leköpném magam, saját tekintetembe mosva a nyálat, mely anyám tanítását kívánja illetni, bemocskolva a telt arcú asszony vonásait, hatalmas, önzetlen lelkének pedáns tisztaságát.
Ó, te drága Teremtő, bárcsak elérhetném egyszer magasságodat!
Amint gondolataim testet öltenek, s könyörgőn dobják térdre magukat imára kulcsolt kezekkel, úgy emelkedik meg a hinta alattam. Ujjaimat reflexből szorosabbra fonom a hinta láncán, kesztyű nélkül szinte úgy érzem, hogy odafagy a bőröm. Talán úgy is lenne, hogyha nem jönne már a tavasz. Talán jobb is lenne úgy. Mert ahogy lenézek, s ahogy lefelé megmozdul velem a gyermekjáték is, úgy nyílnak el ajkaim a meglepettségtől, s küldenek néma nyekkenést a semmibe.
Hallom a hangot, ismerem a hangot és legszívesebben keblemre ölelném a világot miatta. Ám mégis, ahogy nem bicsaklik holdfény a fehér kollárén és nem fúl meg a fénypászma a fekete reverenda anyagában az én ölelő kedvem is eltávozik, hogy helyet adjon bennem a hitetlenkedésnek. Lám, katolikus papokkal és a katolikus egyházzal szemben ritkán fordul elő velem ilyen. Furcsa hely ez a Fairbanks, ha ilyesmiket is elő tud csalni szívemből.
Visszakérdezhetnék, hogy és ő mit keres itt, miért éppen így, s miért simul hozzám olyan bizalmasan, ahogyan soha nem tette, de a helyzet az, hogy amennyire idegen ez a közelség, annyira fel is korbácsolja a bennem békésen szunnyadó pillangók éji, gyomorbéli nyugalmát.
Ahogy elhúzódik, az olyan érzés, mintha leseperték volna pilléim hímporát, belehalnak a távolságba, agóniájukat folytatják csak bensőmben tovább. Mit követtem el, amiért először ilyen közel engedett magához az, akit eddig Isten földi helytartójának hittem, s aki egy pillanat alatt vált mássá, olyanná, amilyennek nem szabad lennie. Közel engedett, hogy aztán megint eltávolodjon, hidegen visszaváltozva azzá a személlyé, akinek a lényét ismerősként tudom üdvözölni, de kinek haragja kicsire összenyom, s az idegenség érzésének súlya alatt lélegezni sem tudok.
A nevemen szólít, a középsőn, azon, amelyen szeretett anyám, az édes, de nem édes, a mindenem, de nem a vérem. Szeretem, ahogyan kiejti a nevemet, szeretem, hogy ezzel visszahozza halottaimat, felébreszti magyarságomat és úgy teríti rám a törődés leplét, ahogyan Isten simítja meg bárányainak lelkét minden áldozás után. A kérdését megint csak megválaszolnám, de ahogy az előzőre sem tudtam mit reagálni, mert cselekedett helyettem olyat, amivel megölte az éledő válaszadásomat, most is ezt teszi. Szól, válaszol, hát nekem csak a bólintás marad. A bólintás, mely teli van szomorúsággal, de csak addig a pontig, amíg nem érkezik meg a mit sem érdekel nevezetű dagály, s el nem önti a megilletődöttségem partjait.
Leugrom a hintáról, eleresztve a láncot, s a földet érés következtében bokám esetleges kifordításától való félelmemet is. Nem írok semmit, hacsak nem testemmel a közöttünk feszülő távolság pauszpapírjára. Mozdulataimban nincs semmi előre eltervezett, mint ahogyan a szavaimban sem volt soha, amíg beszéltem. Őszintén rángat odafentről marionett-mesterem, láthatatlan drótjaim isteni fénnyel csillannak meg, s visznek egyre közelebb és közelebb az atyához, akinek végül dereka köré fonom karjaimat olyan hevességgel, hogy talán már csak úgy tud eltávolodni tőlem, hogyha lefejti magáról karjaimat és direkt ellép, felépítve újra közénk a messzeség falát.
Az öröm, a hála, minden el nem mondott ima és hiányérzet benne van abban az ölelésben, mellyel meg kívánom ajándékozni az én Uram földi képviselőjét. Végül eleresztem persze, hacsak már korábban meg nem kezdi az erre való kényszerítésemet. S amint eleresztettem (vagy így, vagy úgy kivitelezve vagy kiviteleztetve a mozdulatot) hátrébb lépek, majd keresztet vetek, s fejet hajtok előtte. Én így köszöntöm rég nem látott.. Atyám. Mert reverenda ide vagy oda, ismer engem, hát annak kell lennie, akinek ismerem. Mindennek oka van, hát Isten erre is okkal vette rá. A furcsa viselkedése is az Úrtól származik. Hiszem. Nem csak hinni akarom.

Elmerülve az ölelésben úgy érzem magam, mintha megszűnne fájni a kiszolgáltatottság. Szívverésének szimfóniája isteni himnuszt kalapál fülembe, s bár a szemem világát nem veszítem el, a hallásomat azt egy időre igen. Ütemes dübbenések dobszólója kíséri a mozdulatsort, ahogy kezeim a derékról feljebb kúsznak, rásimítva alkarjaimat a férfi hátára, szinte kapaszkodva a kabátja anyagába, amíg az ő ujjai hajtincsemmel játszadoznak kedvesen.
Túlcsorduló, őszinte szeretettel simulok hozzá, úgy, ahogyan utoljára talán Henrik simult hozzám a halála előtti éjszakán. Ugyanezeket a képeket rajzoltam simító ujjaimmal az homlokára, ugyanígy játszottam kóbor szókés tincseivel, ahogyan az enyémekkel kacérkodik a pap. Szeretetteljesen. Kedvesen. Tisztán. Mostani életemben a legjobb ember, akit csak ismerek.
Elengedem, mert nem fúlhatok végleg abba az ölelésbe, amely nem csak az enyém, hanem minden őszinte hívőé, mindenkié, akit csak az Úrtól kapott lelkébe fogadott az ifjú atya. Ifjú. Még úgy is, hogy hozzám képest nem az. Hiszen én még csak egy gyerek vagyok, egy gyerek, aki hazájából felnőttként távozott, de mégsem megy vele semmire itt a messzeségben.
A mosolyába éppúgy beleolvadok, mint az ölelésbe. Egészen elveszítem lábaim alól a talajt. Kicsit olyan ez, mint a szerelem, robogó szívem nem enged szabadulnom a pap lényétől. Örökre hozzá lettem kapcsolva azon a napon, amikor a miséjén ülve először lerajzoltam őt. Az lett a legszebb rajzom róla, a legőszintébb, mert akkor még nem ismertem, de mégis kellemessé színezték vonásait a benyomásaim. Azóta, ha álmomból felkeltenek, akkor is le tudnám rajzolni őt, meg tudnám alkotni minden egyes hajszálát, a ráncokat, melyek homlokára költöznek néha, amikor engem néz. De minél több időt töltöttem el vele, minél jobban megismertem, a képeim annál kevésbé ábrázolták őt természetes valójában. Minden rajzzal egyre sötétebb lett az egykor kristályszerű alkotás. Nem tudom az okát, de talán van ennek köze őszinte zavarodottságomhoz, mely erőt vesz rajtam, amikor a társaságában vagyok. Olyan, mintha megint Henrikkel lennék. S ettől ismét szerelmes vagyok. Igen. Az vagyok. Undorító, mocskos fertője a világnak, én Miéla, aki egy papot, egy halottat és egy nemlétezőt egyszerre, ugyanazzal a hófehér ragyogással, teljes szívéből tovaömlő rajongással szeret.
Gyermekem. A szó visszaránt a valóságba, eltörli fejemből a képeket, melyeket sose lett volna szabad látnom. Levetkőzteti rólam a hófehér ruhát, kiradírozza az oltárt, amely előtt álltam kéz a kézben Simonnal. Nem. Henrikkel. Nem. Ethannel. Nem. Mindhármukkal. Három én, egy vak – Simon oldalán. Egy néma – Henrikkel kart karba öltve és egy siket – Ethanhoz simulva. Fogalmam sincs miért szülte újra elmém groteszk hármasikreimet. De a kép szép volt. Egyetlen szépséghibája volt csupán: megmérgezte a féltékenység. Három felem eggyé kívánt válni, mindháromnak az kellett, ami a másiknak van, s szinte tépték egymásról az abroncsos ruhakölteményt, cakkozták a fekete kontyokat és törték össze a gyémánttiarát. Szánalmas. De vajon miért maradt utána mégis keserű a szám úgy is, hogy pirosban vagyok, s a sötét játszótéren állok szent Atyám előtt?
Ökölbe szorított kézzel megdörzsölöm a mellkasomat szívem tájékán, majd újra közelebb lépek, hogy ezúttal Ethan arcára simíthassam tenyeremet. Nem ismerem a jelnyelvet, de tekintetem sajnálkozó összjátékával együtt ez a mozdulatsor beszéd nélkül is egyértelmű jelentést hordoz. Sajnálom. Igen. Őt. Azt, hogy eltévedt, azt, hogy megfosztotta a hívek közösségét önmagától és azt is, hogy nem tévedt el hamarabb. Mert ha ez történt volna, akkor hamarabb jön talán ide, hamarabb emel az égnek, hogy aztán lényének láncát a nyakam köré fonva magába öljön megint, s hagyja, hogy elvesszek a jóságában. A legédesebb mérge ez életemnek. Amíg nem volt itt, nem is tudtam mennyire hiányzott belőlem a tisztasága.
Újra keresztet vetek, s gondolatban még térdre is ereszkedem az Úr nagysága előtt. Néma Mi atyánk-ot rebegek a mi Istenünknek, s mint minden imádságos alkalommal, most is magyarul tátognak ajkaim. Jó érzés jelnek lenni. Van benne valami magasztos, valami, ami felemel az Úr oldalára, hogy harmadnapon ott fényeskedhessem a mindenható Atyaisten jobbján.
Kimeredt szemekkel nézek rá, próbálom vonásai mögül kiolvasni gyászát. Kit veszthetett el? Hogy segítsek neki? Már mozdulok, hogy újra ölelésbe zárjam, magamhoz vonva úgy, ahogyan ő tette velem az imént, de még idejében megfékezem magam. Semmi magasztos nem lenne benne, semmi jó egyikünk számára sem. Nem akarom, hogy tudja, milyen szörnyeteg lakik bennem. Marad hát a kékségeimben csillanó őszinte fájdalom, mely őt kívánja sajnálni, neki szól, de saját múltamból töltekezik. Henrikből, Simonból, abból a világból, amiről mindent tud a pap is. Mert nem hazudtam neki, sose lennék képes rá.
Heves bólogatásom ütemére táncolnak tincseim. Helyeselek, mert örömmel tölt el, hogy rájött magától is: szükség van rá. Nem csak nekem, hanem a világnak is. Annak a világnak, ami nélküle szegényebb lenne, annak a világnak, melyet igazgatnia kell Isten akarata szerint. S annak a világnak, melyben soha többé nem lennék képes élni nélküle. Vajon tudja ezt? Nem hiszem. S ha mégis? Nem érdekli. Ő pap. A földi lét csak egy lépcső számára a szentség felé. Millióból egy gyermeke vagyok, nem ítélne el. Talán gyónnék is. De néma vagyok. Szerencsére önmagam akarata miatt néma vagyok, elvehetem hát magamtól a gyóntatófülkében való teljes megszégyenülést.
Téged. Téged szeretnélek. Azt szeretném, hogyha már mindig itt maradnál, hogyha hallhatnám a prédikációidat és én lehetnék a kedvenc gyermeked. Olyan életet szeretnék, amim Anchorageben volt, meg akarok mártózni a vizedben, rá akarok hajolni kádad hófehér peremére és el akarom hinni, hogy enyém a világ. Azt akarom, hogy tökéletes idill legyen az a pár perc, amíg a víz alá merülve a hullámok aljáról a plafont szemlélem, s hagyom, hogy fekete tincseim polipként tekergőzzenek látóterembe. Akarom tudni, hogy nem engednél belefulladni a vízbe, hogy megmentenél Isten akarata szerint, történjen velem bármi. Sok mindent szeretnék. De most csak azt, hogy ez a pillanat ne tűnjön tova. A válaszom hát a kérdésedre csak egy eltátogott köszönöm. Ennyi, amit szeretnék. A többi csak rám tartozik. Követlek hát megint, vigyél, amerre akarsz. A hited az én hitem, úgy bízom benned, mint nagyon régóta senkiben.