Nem tudok máshogy nézni. Ha haragszik érte, ha nem, kéklő lélektükreim nem tagadhatják le mindazt, amit a lelkem érez. Ha belesajdul a sajnálatba, hát sajnálkozni fognak, mit sem törődve azzal, hogy milyen érzéseket keltenek az atyában. Ha el kéne veszniük, akkor se tudnának változni. Ahogyan tükrük másik oldala, a gyermeki lélek sem. És nem is akar. Nem fáj a sajnálata, mert nem érzek belőle semmit. Csak kedvességét veszem magamra, törődését, őszinteségnek hiszem minden csalfa megnyilvánulását, mert könnyebb elrejtőzni a valóság elől, semmint kinyitni a szemem, s elfogadni azt. Kölcsönös sajnálkozásunk tengerében elmerülve a kezemet nyújtom lelke felé, halvány aranyfonállal hálózóm be bensőjét, hogy aztán majd amikor én a felszínre bukom, őt is húzhassam magammal, lelkének szálait örökké az enyémekkel összecsavarva, fonva, szőve, rögzítve. Mert hozzá akarok tartozni legalább annyira, amennyire vágyom rá, hogy ő tartozzon hozzám. Örökké és megmásíthatatlanul. Isten teremtményei vagyunk mindketten, ő a vezetőnk, de őt nem érinthetem, csak földi helytartójába kapaszkodhatom. ÉS nem szégyellem kimutatni mindazt, amit érzek, vagy gondolok. Nem kellenek szavak. Elég a tett, mely azóta űz a tisztelendőhöz, amióta csak először nem csapta be orrom előtt az anchoragei templom kapuját. Messziről feszíti meg íját a bűntudat és a szégyen, s célra tart egyenesen fekete hajjal keretezett üstököm felé. Képzelt vér mocskolja arcomon a bőrt, pírrá változva megjelenésében, miközben én lesütöm a szemem. Nem érdemlem a pénzét, nem is kívánom költeni. Ám mégis, ha adni kíván, nem utasíthatom vissza, nem sérteném meg vele. Majd az oltárra csempészem a fizetséget, a kölcsönt, ha valaha összeszedtem annyi pénzt, hogy bármilyen szinten vissza tudjam téríteni az anyagi javait, amit belém fektetett már. Hisz etetett. Itatott. Fürdetett. Közvetve. De ha magamba nézek, s a dolgokat olyanoknak fogadom el, amilyenek valójában, úgy közvetlenül is elfogadtam volna tőle, ha mindezt megcselekszi velem. Ettem volna a tányérjából, ittam volna a poharából, fürödtem volna a kádjában és aludtam volna az ágyában, mindezt úgy, hogy közben egy percre sem téveszt szem elől. Elvégre ő csak egy pap, nem lettek volna bűnös gondolatai attól, ahogyan végigcirógatja testemet a langyos víz, ahogyan a szappanhabtól síkossá és hófehérré válnak amúgy is világos szín, porcelán idomaim. Nem keltette volna fel vágyát, ahogyan előrevetem víztől súlyos, csatakos kígyókká váló, fekete fürtjeim a fürdőszobaajtónak háttal hajolva le, hogy mezítelenségemben nem zavartatva magam törülközőbe tekerjem éppen megmosott tincseimet. Ő pap. Szent ember. Sőt, szent. Nem is ember. Hajlamos vagyok hát így is gondolni rá, nem hinni földi gyarlóságában és szégyellni magam alkalmanként a sajátom miatt. Mert papnak pap, de férfi is, s engem még soha nem érintett meg egyetlen test sem úgy, ahogy más velem egykorú lányokat. Simon nem létezett. Nem égette bőrömet forró szerelme, nem simították végig minden ízemet mohó ujjai. Ártatlan vagyok? Nem. Csak érintetlen. Legalábbis egy bizonyos szemszögből így is mondható.
A titkodat nem ismerem. Gondolataid sötétbe burkolóznak előlem, paravánt vonva kettőnk közé. De mégsem hiányzik a tudás, nem szomjazom azt, hogy minden lélekbugyrodat bejárjam. Hiszek benned, ahogyan Istenben is hiszek. S ehhez a hithez a tudatlanság minden hívőt jócskán hozzásegít.
Csak férfiaknak, értem én. Nem érdekel, nem tölt el csalódottsággal. Szívem felszikrázik az örömtől, melyet az kelt bennem, hogy elvinne magához megint, ha tehetné. Sajnálja ő, hogy nincs rá lehetősége, ebben majdnem annyira biztos vagyok, mint abban, hogy amikor a legkisebb királylányról álmodom akkor magamat látom, s nem valaki mást. És igen. Mindkét dologban ugyanakkorát is tévedek. De amit nem tudok, az nem fáj, s ha tudnám sem hinném. Olyan mélyre sodort már ez a vak óceán, hogy egyedül nem vagyok képes kiúszni belőle, ha akarnék sem lennék képes rá soha. Jólesőn heverek egy lakatlan szigeten, felettem a csillagok mind azt ragyogják, hogy találtam egy őrangyalt, akit Isten oldalán ülő szüleim küldtek nekem. Az éji képekből kiolvasni vélem az összes csodás igazságot, melyet az atyáról gondolok, szent tetteiről mesélnek nekem elmém óceánközepi szigetén susogó növények, őt dicsőítik a huhogó baglyok és a velük versenyt morgó vadállatok is. És én hiszek nekik is. Mert könnyebb így védekezni a csúf igazság ellen, mely megmérgezné minden csepp véremet. Segítek neked? - egy pillanatra megtorpanok, kétkedőn, értetlenül döntöm oldalra fejem. Tekintetem csodás kékjében ott villódzik a kérdés, örvénylik, keresi a válaszokat. Mégis miben tudnék én neked segíteni? A kérdésekre a válaszom egy bólintás, igen, még rajzolok. Ha már úgyis állok, hát levetem hátamról a táskát, melyet már nem is emlékszem mikor kanyarítottam két ölelés között magamra, s kiveszem belőle a jegyzetfüzetemet. Szégyenkezés nélkül nyújtom át neki, hadd nézze meg a legfrissebb rajzaimat. A legkisebb királylány története egy fairbanksi fejezettel is folytatódik benne, egy hintán ül, s vele szemben egy férfi leleddz, combjaira simított kézzel, s igen, a királylány piros nadrágot visel. Ha megnézi, akkor hagyom neki, ha viszont visszaadja, akkor a füzettel együtt veszem vissza a hátamra a táskát, melyben minden holmim benne van. Az egész életem egy leopárdmintás hátravalóba csomagolva. Szegényes, boldog világ. Megrázom a fejem. Nem, nem titok, hogy mit csinálok, nem titok, hogy hogy kerültem ide. Tökéletesen egyszerű, bármikor leírhatnám neki. Talán naplót kéne vezetnem, a abban megmutogatni a soraimat mindazoknak, akik rólam érdeklődnek. De nem. Szeretem ezt az eljátszósdit, érdekes, amikor félreértenek. A kiállításra nem reagálok, bár nem hiszem, hogy bárkit érdekelnének a képeim. Tudom én, hogy jók, de csak firkák, képregények, történetek rajzokba foglalva, valamint benyomások a világról. Ez azért nem olyan nagy dolog. De ha szeretné, szervezzen, nem állok az útjába, elvégre ez is azt jelenti majd, mint mindegy egyéb cselekedete: hogy szeret engem. (Bár szeretne! Bár ne lenne pap..) Törődik velem. Messzire. A hangom az enyém, az én titkom, olyan, ami nem jár akárkinek. Még neki sem. Hiába idézi az egész Bibliát, hiába tesz értem bármit, ő nem Simon, nem Henrik és nem a szüleim. Nem fog soha úgy szeretni, hogy megérdemelje azt, hogy megszólaljak előtte. Nem lesz mellettem életem végéig, mint a társam, nem bújik majd mellém az ágyba és nem nemz nekem gyermeket szerelemből. Nem kényeztet majd a teste, nem ízlelem meg soha a csókját és nem fogom elhinni soha, hogy tiszta szívéből, őszinte szerelemmel szeret. Mert ő pap. Katolikus. Nem házasodik. Oltár elé nem vezeti a nőket, hanem várja őket amögött, hogy megáldja sorsukat, vagy Isten kegyelméből hozzáadja őket máshoz. Én csak ahhoz fogok beszélni, akibe beleszeretek. Csak ahhoz akarok. És most, hogy mindezt így tisztáztam magamban, íme a legnagyobb, fertőzött igazság velem kapcsolatban, amit nem mondok el soha:
Neked akarom adni az első és utolsó szavaimat is. Neked. Akarom. Te állsz hozzá a legközelebb. Most és mindörökké. Ámen.
Érdemes lenne végiggondolni mindazt a különlegességet, amibe belecseppentünk. De mégis mit nyernék vele? A magam részéről semmit. Kérdéseim vannak, ezer és egy, de amiből túl sok van, az sosem értékes, így kiseprem hát elmémből mindazt, amit feleslegesnek ítélek meg, és csak azokat hagyom ott, amiknek valóban van jelentőségük. Ha nem lennék az ami, ha nem tépné húsomat minden Teliholdkor a négykezű szörnyeteg, vajon akkor is ezt jelenteném a számára? Nem beszél, nekem vannak már szavaim, már elég idős vagyok hozzá, de tudom, hogy milyen, amikor némaságba öltözik a jajveszékelés és a testet felrázó zokogás. Hallottam a saját fejemben. De így, hogy minden másodpercben érzem Őt, nem is kell szó, nem is kell egy nyikkanás se, reszketeg áldozati bárány, nem mond semmit, mégis mindent tudni vélek arról az ártatlanságról, ami valahol, mindennek a mélyén a magaméhoz illően szennyes és sötét. Amikor kérdésekkel teli oldalra dönti hattyúnyakát, fürkésző bizonyossággal illetem, talán megbújik egy mosoly a szem körüli ráncokban, ha az ajkakban nem is. Elméletek, megint az a sok kérdés, amikre nincs válasz, kincs vagy, üzenik a fekete szemek, hisz már mondtam, talán ez a találkozás visszaadta a "reményt", amit ő annak hihet, én pedig lehetőségnek, mely valamely úton-módon, de mégis saját felemelkedésem szolgálja. Mindig is szerettem a rajongást, akkor is, ha pont azoktól nem kaptam meg, akiknek kutya kötelességük lett volna illetni vele. Neki nem az, ez csak rajta áll, és bármennyire vakartam le a hátamról Anchorage-ben, annak teljességgel más okai voltak. - Ne riadj meg kérlek, nincs rá okod. - simítja arcát a megnyugtató hang, mint a halovány szél, ami néha bele-belekap a hajunkba - Csak gyere velem az Úr útján. Hogy visszatérhessek. Kérem nyájasan, tudom, a legnagyobb örömmel teszi, hiszen már percekkel ezelőtt is felcsillant a szeme, amikor megosztottam vele, hogy ezt a találkozást talán az Úr tervezte, mint mindent, mert ugyebár ő Mindenható, az útjai kifürkészhetetlenek, talán egymás nélkül nem is tudnánk kicsomózni ezt a gordiuszit. Mert a hit már csak egy ilyen összetett dolog. Ragyog, megbicsaklik, őrült tombolás vezérli, szerelem, öngyilkos imádat, önfeláldozás. Majd mélyrepülés, légikatasztrófa, frontális ütközés a realitással, és a mocsári szörnyeteggel, a Sárkánnyal, mert ez mind az Ördögtől való, aki cinkosommá növekedett serdülő éveimtől kezdve. Örömmel és érdeklődéssel mosolyodom el, hogy még táncoltatja a ceruzát, ez talán tényleg maradéktalanul őszinte, mert ebben osztozom, művésznek mondhatom magam, vagy csúfolhat annak a világ, értem én, hogy önkifejez, mert más eszköze nincs rá - nekem sincs, csak a végtelen sorok, betűrajzok, lángoló mondatok szélére ül a hiány és a fájdalom. Ezzel az érdeklődéssel veszem át a friss rajzokat, és ami abban a pillanatban történik... tüzes vasként szúrja át a tüdőmet. Hosszú pillanatokig ragad oda a feketeség a legkisebb királylányra. És a bestiára a lábai előtt. A nadrág pirosa vibrál a szemem előtt, érdeklődésem pedig úgy ágaskodik fel bennem, mint egy nagymacska, pont olyan pettyes, mint Laura táskája és cipője bélése. Lassan vagyok csak képes elszakadni a képtől, fejemmel együtt emelem a tekintetem cserkésző ragadozó módjára, enyhén oldalra döntve, mintha csak azt kérdezném, honnan tudsz róla, de néma maradok, szavak nélküli, akár csak ő, és bármennyire tudom, hogy helyes volna, képtelen vagyok visszaadni neki az alkotást. Szabad kezem az arca felé indul, hogy ujjaim hegyére támasszam az állát, mint egy nemes ezüsttálcát, hogy rekedjen bent a levegő, szakadjon meg dolgozni a szív. Elszakadok az élettel teli szemektől, lejjebb mustrálom, időzök egy keveset a szóra sosem nyíló száján, haladok lejjebb, piros nadrág, nem az a piros, egészen más, mégis más időben, másért hordozza a tüzemet. Hát elloptad volna a Másik látását? Te látod azt, amit ő képtelen? - Csodálatos. Ezzel a szóval érek vissza a szemeihez, engedem el a puha bőrt, aprón végighúzva rajta az ujjbegyeimet, mintha kapnék utána, mintha nem lenne elég, a beteges kíváncsiság, a dolgok ezen alakulása a csípőmet karistolja, és őszintén bánom, hogy nem tudok gyorsítani a játékon, csak elrontanám, összetörném, nem élvezhetném ki annyira, amennyire ebben a pillanatban vágyom. Nem lehetek több annál, mint amit képzel. Isten földi helytartója, az Ördög kacaját a lapockámra varrva tudom csak hordani. Minden mozdulat, szó vagy tekintet, amit kap belőlem az ennek a része, el kell vinnem, tovább kell űznöm, még ki kell tartanom, mielőtt összetörném az ábrándjait. Már nem vagyok biztos abban, hogy ezzel olyan hatalmas kárt tudnék okozni. És miért akarnék még egyáltalán ilyesmire vetemedni? Ha neki jobb volna így... A fiamnak is jót tett, de ő mégis más volt. Laura elméje azt hiszem, hogy ép, George-é soha nem volt az. - Hűvös az éjszaka. Jobb lesz hát sietnünk. Visszaadom hát a rajzot, megállom, hogy nem vetek rá újabb pillantást, nehéz, de megteszem. Ha nem bánja, miután elpakolt, átveszem tőle a táskát, egy egész élet, könnyű, mint egy tollpihe, neki mégis értékesebb a világ minden kincsénél. Ha lenne szívem, biztosan meghasadna. De megint csak kérdéseim vannak. Válaszaim nincsenek. Sosem voltak. Átfognám az apró vállat, ha többet nem is kap a testemből, mint annak földöntúli melegét, míg célba érünk, ezt legalább magára veheti, mint egy kabátot. Többet akarok. Gondolatok ébrednek, érzem, de még messze vannak a megszületéstől. De hely kell, körülmény kell, jól felfogott érdeknek kell csöpögnie még a csapból is, fűszerezze csípősre a fejetlenség és a négy fal magánya.
Mint egy kibaszott pedofil buzi, aki piknikre készül, vagy titkos randira, úgy lépem át a játszótér kerítését az éjszaka sötétjében, és telepedek le az egyik magaslaton. A dolog pikantériája, hogy a terület teljesen üres, sehol egy kölyök, de még egy kóbor állat sem, és nálam nincs kosár, hogy legalább úgy fessek, mint aki itt és most óhajt elkölteni egy rohadt romantikus vacsorát. Mi a fenét keresek itt? Jó kérdés, de adassék meg nekem is a kikapcsolódás lehetősége, a második vagy sokadik kölyökkor, amikor gondtalanul élvezhetek egy nyomorult hintát, vagy az isten tudja mit, amin ülök. A mai kölyköknek marha jó dolguk van, és fel sem fogják, hogy mennyire. Hol volt a mi időnkben ilyesmi? Sehol, mégsem sírtunk, megoldottuk másként, és ha igazán össze kellene vetnem a mi és a mostaniak életképességét, akkor azt kell mondanom, torony magasan nyertünk. Még a falka kölykei is mélyen kussolhatnak, mert amiket kapnak, az többnyire atyai simogatás ahhoz képest, ahogyan nálunk történt a nevelés, de ez nem az ő hibájuk, hanem a miénk. Egyelőre csak törökülésbe helyezem magam, és várok. Mire? Arra a szerencsére, amit eldöntöttem, hogy márpedig megvalósul, és összefutok azzal a nősténnyel, aki az információk szerint meglett korban van már, kurva erős, és kedveli Toddot, és nem halt bele a támadásba. Ő sem. A begyűjtött infók szerint érdekes módon idegen kóborokat ért támadás, akik igencsak friss húsnak számítanak errefelé. Ez több, mint furcsa, de nem foglalkozom vele, egyedül ezzel a nősténnyel, akivel még bratyesz is összefutott. A végeredményt hagyjuk, a lényeg, hogy itt van a városban, és engem kibaszott módon érdekel, ki az, aki ekkora erőnek a birtokosa, és hol volt eddig? No meg sok más egyéb is, legfőképpen az, mi a fene köze van Toddhoz, akit a jelek szerint még kedvel is. Nagy valószínűséggel egyedül van ezzel, de annyi baj legyen. Követtem, errefelé haladt el, akkor ha jók a számításaim, visszafelé is erre fog, ha nem, akkor is megtalálom, maximum erőteljes belebotlással csikarok ki egy találkozót tőle. A szfinx hozzám képest ipari tanuló, amilyen mereven ülök a még mindig nem tudom minek a tetején. Megdőlök kicsit jobbra, akár turista látványosság is lehet belőlem. Figyelek és várok, ez bőven elég, a zsebemhez nyúlok, ahol még mindig az a fénykép van, amit anno Emmának mutattam. Minek hordom magamnál, magánügy, legalább nem darts táblának használom, csak gyűröm állandó jelleggel. Vajon a nőstény is van annyira őrült, hogy játszótéren vezesse le a felgyülemlett energiáit, vagy csak én vagyok ekkora barom? Teljesen mindegy, a kilenc is páros, innen mindent belátok, amit lehet, amit kell, amit akarok, vagyis szemmel tartom a környéket, míg el nem jön a pillanat. Nem tippelek, remélek, hogy ha más nem is történik, de legalább errefelé vergődik haza is.
Ma egész nyugodt napot tudhattam magamnak. Sehol egy kölyök, sehol egy unoka vagy dédunoka… Nem mint ha nem imádnám őket, annak ellenére, hogy eléggé… sajátosan fejezem ki a törődésemet irántuk, de szó mi szó, mostanában eléggé felpörögtek körülöttük az események. Biztos van valami a levegőben… vagy a vízben, nem tudom. Vagy csak tombolnak a hormonok a fiatalok körében. Mindenesetre én értékeltem, hogy a mai napom „csak” munkával telt el, és semmi sem zavart meg – nincs is megnyugtatóbb annál, mint az egy m2-re jutó növényfajok számáról statisztikát készíteni, pláne, ha közben még fotózhat is az ember! Ebéd a szabadban, kikapcsolódásképp egy kis Darwin… Ahogy esteledni kezdett, szép lassan neki is láttam a pakolásnak, hogy hazafelé vegyem az irányt… És haza is értem, azt azonban már csak akkor vettem észre, hogy eltűnt az egyik jegyzetem, amikor meg akartam mutatni néhány fényképet a húgomnak, miket készítettem ma, munka közben. A gépet a kezébe is nyomtam, azonban utána sietve magamra kaptam egy vékony kis kardigánt, hogy egy zseblámpát felmarkolva el is induljak visszafelé, megkeresni elhagyott jegyzetfüzetemet… mert bár miénk a világ minden ideje, azért nem szeretek duplán dolgozni, pláne ilyen butaságok miatt. Úgy tűnik, szerencsém volt – alig fél óra séta, és néhány utcányira a házunktól meg is találtam a keresett kis noteszem… Azonban ha már idáig eljöttem, úgy voltam vele, hogy nem megyek haza üres kézzel. A legközelebbi kávézó felé vettem az irányt, hogy két nagy papírbögrényi jobb fajta kávé és egy csomag teasütemény kíséretében induljak haza, ezúttal egy kicsit más útvonalon, mint idefelé. Mióta a Vörös Hold idején Kilaunék tönkretették a játszóteret, úgy tűnik, a város elég pénzt gyűjtött össze a felújításra, és egész jól megcsinálták – új hinta, mászóka, kötélhinta, egyensúlyozós játékok, meg még lehetne sorolni, kész paradicsom! Népszerű is, nap közben csak úgy hemzseg a gyerekektől, mire azonban leszáll az éj, teljesen kihal a környék – ilyen éjfél tájra legalábbis mindenképp, nekem pedig nem az első eset, hogy hazafelé elidőzök itt egy rövid ideig, teret engedve a bennem lakozó gyereknek… Így terveztem most is, csak 5 perc hintázás, mielőtt tovább indulnék, arra azonban nem számítottam, hogy társaságom is fog akadni – ilyen koros, megtermett társaságom… Egy pillanatra megtorpanok, de aztán széles mosolyra húzódik a szám és már meg is indulok a kedvenc hintám felé. -Szép esténk van, nemde? -sétáltam el a hím mellett, majd lepakoltam az elemózsiát az egyik alacsony kis ülőfal tetejére- Csak így, egyedül, vagy vár valakit? -kérdeztem rá, majd le is huppantam az egyik szabad hintába, hogy ellökve magam, enyhén előre-hátra hajolva mozgásban tartsam a hintát.
Üdögélve ennek a valaminek a tetején -azóta sem sikerült beazonosítom, de kényelmes-, bőven jó arra, hogy elmerengjek az eddigi életemen. Normális vagyok? Soha sem voltam, főleg ha hozzáveszem, hogy immáron széles vigyorral a pofámon ülök, mint valami pszichopata állat, aki élvezi, hogy innen szép a kilátás, és egy hirtelen mozdulattal valaki nyakában landolva riogathat bárkit. Már azért sem lehetek komplett, mert éjszakai órákban vagyok képes itt trónolni egy nőstény miatt, mint egy romantikus hős, aki élete szerelmére vár egy titkos légyott kedvéért. Viccesnek találom a dolgot, vigyorom már lassan körbeér a fejemen, és én áldom az éjszaka jótékony hatását, mert rejtve marad az amúgy sem éppen bizalomgerjesztő képem. Mi van akkor, ha a nőstény nem erre jön? Megkeresem, de most várok, mert reményeim szerint akkor is erre vezet az útja, és lehet, nem két perce várok, ez az izé alattam beépült félig a seggembe, de úgy tűnik, a szerencse mellém szegődik. Először a szagot érzem, aztán feltűnik a nőstény is, és ahogy belép a játszótérre... érdekes. Nem tűnik agresszívnek, viszont meglett korú, vagyis erőnek sincs híján, bár ezt az őrület után is tudtuk, nem gyenge. Ki ő és mit keres itt? Mi köze van Toddhoz? Majd kiderül. Ahogy közeledik, már épp nyitnám a pofámat egy köszönésre, de megelőz, és beül egy hintába. Ezen elnevetem magam, nesze neked ki tudja hanyadik gyerekkor, és miért is ne? Ki tart vissza minket attól, hogy hintázzunk egyet? Beteg ötlet, de magam sem vagyok híján ezeknek. -Önnek is. Várok bizony, de azt hiszem, meg is érkezett. Ha megbocsájt, akkor csatlakoznék. Leugrok arról a szarról, és egyenesen mellécsapódok, a másik hintába, és most van az, hogy em kertelek, nem adok elő idióta történetet arról, mit akarok, hanem a közepébe vágok, vagyis előszedem Todd fényképét, és miközben bemutatkozom, máris megmutatom. Hazárdírozok, tiszta sor, de néha megéri a kockázat. -Dante LaRusso, és ha jól tudom, akkor ön ismerte őt, ezért vagyok itt. Todd képe... még jó, hogy nem lyukasztgattam ki darts nyilakkal, hanem megtartottam, mondván egyszer még jól jöhet, akármire. Talán a megérzésem nem csalt, vagy ki tudja? Jól nézhetünk ki, két idióta felnőtt hintázik az éjszakában. Tiszta szerencse, hogy ez nem tiltott tevékenység, és a játszóteret nem figyelik a nap 24 órájában.
A férfi nevetésére csak mosolyogva vállat vonok. Nem csak a fiatalok kiváltsága a szórakozás, nem igaz? Az meg a másik, hogy ennyi „nevelés” és fegyelmezés után nekem is kell egy kis kikapcsolódás, ha már minden leszármazottam csak a balhét meg a bajt vonzza magával. Miért nem bírnak egy percre sem nyugton maradni? -Nahát, micsoda megtiszteltetés! Csak nyugodtan. -mosolyodok el szélesen. Naná, hogy engem várt, Emma drágám, remélem, most csuklasz, mert ha rajtam múlik, egyhamar nem fogod abbahagyni. Úgy tűnik, hiába beszélek annak a lánynak is, hogy előre kérjenek időpontot tőlem, na meg a késő délutáni, esti órákban tudnak elérni… de hogy ilyen későn? Áh, mindegy is… Csak a mellettem lévő szabad hintára mutatok, szerencsétlen balfácán nem tehet róla, hogy az Alfája ilyenkor küldte ki utánam szimatolni… Az, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tér, szeretett kis Diegóm fényképét előrántva, egy kissé meglep, de értékelem, hogy legalább nem húzza az időt, nem rabolja a perceket, hanem egyből a tárgyra tér. A fénykép után nyúlok érdeklődő tekintettel. -Szabad? -kérdezek rá, majd ha engedi, akkor elveszem a képet, hogy közelebbről is megnézhessem azt. Tény, hogy a kicsikém az. Tény, hogy a képen még mindig ugyanolyan jóképű férfi volt, mint amikor elváltunk – nem hiába, mégiscsak az én fiam. -Ha lehetséges, ebből szeretnék egy másolatot magamnak is. Amikor elváltunk, esélyem sem lett volna fényképet készíteni róla emlékből, lévén, még túl fejletlen volt az akkori technika az ilyesmikhez. Hol, mikor készült ez a kép? -nézem továbbra is a képet, s csak akkor pillantok fel róla, amikor a férfi bemutatkozik - Jyotsana Sharma, de gondolom, önnek már nem újdonság a nevem. Igen, ismertem Toddot. Mit szeretne tudni pontosan, hogy hozzám fordult? Meg kell mondjam, hogy sajnos elég rég elváltak az útjaink. Ön ismerte személyesen? -kérdezek vissza, mert valószínűnek tartom, ám ennyi erővel bármelyik farkast ráállíthatták az ügyre, vagy az is lehet, hogy valami buzgómócsinggal van dolgom, akiben túlteng a bizonyítási vágy az Alfája iránt, valójában meg köze nincs az én kis drágámhoz. Nincs is annál „szebb”, mint amikor a hülyeség szorgalommal párosul. Mindenesetre amíg felel nekem, addig meglököm magam, ha már hintán ülök, ne legyen hiába...
Hinta, olyan régen volt rá alkalmam, hát hajrá, vágjunk bele, mert miért is ne? Merje valaki azt mondani, hogy ez nem nekünk való, csúnyán fogok rámordulni. Hülyének nézném a nőstényt? Eszem ágában sincs, pontosan tudom, hogy számított arra, valaki fel fogja keresni a falkából a történtek után. Akkor pedig minek adjam elő az ártatlant, aki egészen véletlenül járt erre, és sajátos magányában csupán társaságra vágyott? Idősebb tőlem, akkora állat pedig nem vagyok, hogy belemenjek egy kilátástalannak tűnő harcba, főleg akkor, ha esetleg nem is szükséges. Lehet anélkül is kommunikálni, és itt az ideje, hogy így viszonyuljak a kérdéshez, elvégre nem lezúzni kell minden áron, csupán finoman érdeklődni. -Köszönöm, inkább nekem az. Paraszt vagyok, tudom jól, de most mégis megvárom, míg a nőstény a maga mellett lévő hintára mutat, és csak akkor foglalom el, nem előbb. Az idejét sem rabolnám sokáig, csupán érdekel néhány dolog, amit meg akarok tudni. A képet lassan be fogom kereteztetni, tényleg, már másodszor nyújt jó szolgálatot, akkor pedig sajnálom, de nem félek használni.Szükségem van rá, és bármennyire is gyűlöllek a kölyköm megöléséért Todd, legalább halálodban segíts már egy kicsit. -Természetesen. Átnyújtom a képet, és megállom, hogy köpjek, vagy pofát vágjak, rezzenéstelen arccal figyelem a nőstény reakcióit. Ismerte, nem kérdés, és kedvelte, hiszen egy pillanatra sem inog meg, inkább mintha szeretet töltené el, vagy a fene tudja. Na de ő kicsoda? Todd nőstényét ismertem, vértestvéreiről ugyan nem sokat tudtam, de a falkában nem voltak, míg én ott voltam, azt pedig tudnám, ha utánam érkezett. -Hogyne. Mint látja, én is emlékként őrzöm. Chicagoban, az 1800-as évek végén. A bemutatkozást sem hanyagolom, mit szarozzak kitalált nevekkel, nem szokásom, ha meg kell döglenem, akkor meg olyan mindegy, de nem tervezem. A válaszból azonnal kiszűröm, hogy bizony jóval idősebb lehet, mint amire én betippeltem. 400-at mondtam volna első blikkre, de egyik idős hímünk sem említett olyat, akinek köze volt Toddhoz. A farkasa energiája ismerős, Toddé is ilyen volt, de ez erősebb, tehát vértestvérre tippelek első körben, vagy a fene tudja, várok. -Nem, valóban nem, tudom, hogy hívják, és azt is, hogy részt vett abban a csetepatéban, ha fogalmazhatok így, ami történt a közelmúltban. Volt szerencsém hozzá, ő volt az Alfám egykor, tulajdonképpen ott tanultam meg mindent, ami az életbenmaradáshoz kellett. Kemény kezű volt, de nem haragszom rá, már nem. Ön nem a falkája tagja volt, jól sejtem? Gyors fejszámolást végzek, az öreg 500 környékén lenne most, ha bratyesz nem ölte volna meg, tehát ha ez a nőstény sosem volt a falkában, akkor még attól is idősebb, mint amit most gondolok. Hazugságon sem kaphat, egyetlen egy dolog miatt nem tudtam soha megbocsátani Toddnak, mégpedig a kölyköm miatt, pedig ma már értem, miért tette azt, amit, de akkor... akkor még nem. -Tényleg mindig forrófejű volt, vagy az évek hozták magukkal? A hintázás jót tesz, élvezem a szelet, és még le sem szakadt alattam, ami már külön pozitívum, és az sem izgat, ha valaki a falkából meglát, nincs mit magyaráznom.
Az eddigi viselkedése alapján felírhat a férfi egy piros pontot magának. Az én leszármazottaim miért nem képesek ilyen szófogadóan és jól nevelten viselkedni? Nézem a képet, nézegetem, és közben megannyi kedves emlék ötlik eszembe. A csetepaté hallatán gyanítom, a Vörös Holdra gondol, mert a hőn szeretett Alfájának világosan a tudtára adtam, hogy szájzár – nem szeretném visszahallani az ott történteket. Bár, belegondolva lehet, mégiscsak arra az esetre gondol, a Vörös Hold éjjelén a Protektorral volt randevúm, nem az ő valamelyik falkatársukkal. Remélem, ennél jobban nem járt el az olasz szája, vagy ne lepődjön meg, ha legközelebbi találkozásunkkor rajta próbálom ki a Wingardium leviosát . Mondjuk a Hotel tetején állva, csak hogy ne mindig a sziklaszirteket koptassuk, csak félő, hogy lepkekaki nem sok, annyi sem maradna belőle a befuccsolt lebegőbűbájom után. -Ezt nevezem! Más a babakelengyét sem őrizgeti ennyi ideig, akkor se, ha az történetesen épp egy úszópelenka. Hihetetlen ez a mai világ, mennyi mindent képesek feltalálni az emberek. Bezzeg 300-400 évvel ezelőtt, azt sem tudták volna, hogy az meg mi fán terem. Vagy mire lehet jó. Mondjuk fogadok, a mai fiatalság azt se tudja, hogy épp susinkát eszik, amikor a fán aszalódott, éretlen kék szilvába harap. -kalandoznak vissza a gondolataim a régmúlt emlékek vizeire, amikor eszembe jutnak az imént elhangzott szavak. -Ó, szóval a falkájában élt. Jól sejti, sajnos nem voltam tagja a falkájának, pedig mennyire élveztem volna! Emlékezetesebb lett volna, mint kőkonszignációt készíteni a Piazza del Campidogliora, pedig az sem lehetett unalmas munka… az az elnyújtott, trapéz alakú tér, perspektivikus optikai csalódással megfűszerezett burkolatmintával fűszerezve, hmm… Ellenben gondolom, jól ismeri Toddot, olyan nehezen viseli el a családja közelségét, mint egy Intel Core i5 processzor egy 30 000 amberes villám okozta áramerősséget. Azt hiszem, ő is instant robbant volna, ha egyik nap arra ébred, én is csatlakozni akarok a falkájához. Szerintem minimum másik bolygóra kergetett volna, fénykarddal hadonászva a hátam mögött.-mosolyodtam el, amikor pedig a forrófejűség jött szóba, csak fáradt sóhajjal fújtam ki a levegőmet, miközben néhány pillanat erejéig szótlanul tovább néztem a fényképet. Azt hiszem, ez a reakcióm többet mondott minden szónál, de ha még sem lett volna elég, rá is erősítettem az igazságra. -Olyan volt a forrófejűsége, mint a nehézfémszennyezés. Minél több idő telik el úgy, hogy nem kezelik a problémát, annál súlyosabbá és veszélyesebbé válik. -és azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy kicsi Diegóm orvosi állapota olyan egyedülálló eset lett volna, aminek bármelyik kórház minimum egy teljes kartotékszekrényt szentel, ha nem egy fél könyvtárat. -Nem hiszem, hogy él olyan ember, őrző vagy vérfarkas a Földön, akivel ne lett volna baja. Maga mivel tett keresztbe neki?
• az új játék - amit nem nevezünk nevén - szavai •
A megbeszélt időpont előtt körülbelül tíz perccel érkezem. Estefelé jár az idő, a játszótéren mindössze két kislány játszadozik. Nem lehetnek többek hat-hét évesnél. Leülök az egyik padra, tekintetemmel a szülőket keresem, csakhogy nem látok sehol sem felnőttet. Persze ott vannak a járókelők, bár ők sincsenek sokan, de senki olyan nincs, aki szemmel láthatólag a gyerkőcre figyelne. Pár perc után az egyik lányka puszival köszön el a másiktól és elviharzik, néhány szívdobbanásnyi ideig bámulom azt a pontot a közeli sarkon, ahol eltűnt. Gondolatban messze járok, éveket röppenek vissza, akaratlanul is eszembe jutnak a lánykáim. Lehunyva a szemem képzelem magam elé az arcukat, látom a szemük élettel teli csillogását, hallom a kacajuk, érzem, ahogyan melegség árad szét bennem egy-egy puszi, vagy ölelés hatására. Kezemmel tapintom ki a felsőm alatt vékonyan dudorodó karikagyűrűmet, a férjem arca jelenik meg előttem. A kellemes érzéseket aztán átváltják a rosszak, nem látok semmi mást, csak a nagyobbik lányom élettelen, összeroncsolódott kis testét, majd a férjem könnyáztatta arcát. Mélységes fájdalom, összeroppanás, tehetetlenség. A múltból Annabelle érkezése ránt ki, mosolyogva nézek rá, egyik kezének megszorításával üdvözlöm. - Mehetünk? - gondoltam itt találkozunk, majd a kórház felé vesszük az irányt, út közben pedig beszélgethetünk. Kézenfekvő hely a kórház a "gyakorláshoz", azt hiszem az elmúlt időszakban eleget tanultunk ahhoz, hogy élesben is kipróbáljuk, hogyan is áll a dolgokkal Annabelle. Alighogy teszünk pár lépést, gyermeki sikoly fagyasztja meg a vért az ereimben. Érzékeny vagyok mindennemű fájdalom kifejezésre, pláne, ha gyermekektől érkezik. Ijedten kapom a fejem a mászóka irányába, ahol az előbb a kislányt láttam, sokáig keresnem sem kell, hogy rábukkanjak. Aprócska, kifacsarodott test a játékszer tövében, orromat megcsapja a vér fémes illata. Egyetlen pillanatra pillantok csak a mellettem álló nőstényre, máris rohanok a lány felé. Nem gondoltam volna, hogy ennyire élesben kell majd véghez vinni ezt az egészet, de talán így tanulhat a legtöbbet. Földre érkezem az eszméletlen lány mellé, a fején hosszú vágásból szivárog a vére, jobb karja eltörött; ezek a felszíni sérülések. Nagyon bízok benne, hogy ennél komolyabb baja nem esett, az viszont biztos, hogy azonnali segítségre van szüksége. Gyorsan kapom az ölembe, hogy egy házak közt megbúvó, néptelen kis sikátorba siessek vele. Nem szeretném, ha túl sokan látnák azt, mit is fogunk csinálni. - Nem gondoltam volna, hogy egyből a mély vízbe doblak, de talán így tanulsz a legjobban - tudom, hogy más nyomás alatt és nyugodtan gyakorolni, de egészen más a dolog akkor, ha sürgősen segítségre van szükség - Vegyél pár mély levegőt és koncentrálj. Hunyd le a szemed, képzeld magad elé az energiát, amint körülötted kavarog, majd körbeveszi a lányt, felkutatva a sérült testrészeket. Érezd a fájdalmat, ahogyan az ő kis testéből átáramlik a tiédbe - próbálok magyarázattal is segíteni, ezt elég sokszor mondtam már neki és mivel ígéretes tanítványnak bizonyult, szerintem most sem lesz gond. Az én energiáim nyugodtan kavarognak körülöttünk, erőt, támaszt nyújtva a nősténynek, tudatva vele, hogy itt vagyok, nem kell aggódnia. Elbukni nem tud, mert segítek, a kislánynak azonban szüksége van rá.
Örömmel találkozom mindig az új Teremtőmmel, és már valamilyen szinten az is megnyugtat, hogy Castorral megbeszélték a dolgokat. Mármint, az éppenséggel nem, hogy még mindig nem érzem értelmét a falkalétemnek túlzottan, és könnyen lehet, hogy Hope úgy dönt, ismét elhagyja Fairbankst, akkor vele fogok menni, ezt persze még nem mondtam neki, és az is előfordulhat, hogy nem fogja engedni, de egyelőre még nem kell ezen gondolkodnom. Elképesztő egyébként, hogy mennyivel könnyebb így a lelkem, most már tudom, hogy Malcolm farkasa a farkasom párja volt, azé, aki már nem létezik, az emberi oldalam csak szomorúságot érez már, egykor szerettem úgy is, persze, de mikor elhagyott, kiölte belőlem az érzést, a farkasból azonban semmi sem tudta, ő siratta a párja elvesztését. Az új csodámnak nincs másik fele, és nem is olyan számító lélek, mint az előző, hisz egész más személytől erednek ők ketten. Sokkal tisztább és békésebb, fényévekkel jobban hasonlít hozzám, és én ennek őszintén örülök. Csak azóta jöttem rá, mennyire kilátástalan volt vele a további sorsom. Látom, hogy elréved, épp ezért nem szívesen közelítem meg, van, hogy szükséges elmerülnünk a múltban, annak minden kellemetlenségével együtt, ennek ellenére tudom, hogy nem sok esély van arra, hogy lehunyt szemmel is figyelmen kívül tudja hagyni jöttemet. Így aztán csak akkor köszöntöm mosolyogva, mikor rám vetül a pillantása. - Szia! Persze. Hogy is ne mehetnénk, bárhová, noha a kórházban ma nem volt dolgom, de bármikor mondhatom azt, hogy csak munkamániás vagyok és rá kell néznem a kis betegeimre. Egyébként is elő szokott fordulni gyakran, olykor, ha a falkában sem kell semmit csinálni, nem tudok mit kezdeni a rám szakadó 24-48 órás üresjárataimmal. A sikoly azonban hamar elmos minden más tervet, s én is csak azon kapom magam, hogy szaladok a kislány felé. Pont egy gyermek, istenem, ilyenkor mindig meghasad kicsit a szívem. Vajon hol vannak a szülei? Hogyan hagyhatnak egyedül egy ilyen kis tündért? Érthetetlen számomra. Megyek Yee után, és az az egy vígasztal, hogyha esetleg nekem nem sikerül, ő itt van, és tud rajta segíteni. Izgultam, bár szerintem sokat gyakoroltam eddig is, de ki tudja, hogy miként megy stresszhelyzetben. Orvosként olyan plusz tartalékokat hoz ki belőlem, amiknek a meglétéről sokáig nem is tudtam, ám fogalmam sincs arról, hogy a farkasnál mi a helyzet ilyen téren. - Rendben. Lehunyom hát a szemeimet, más ez, mint orvosként, akkor szükségem van rájuk, ám most nem velük kell látnom. Farkasom energiái könnyű fuvallatként érkeznek, nem törnek ki hívatlanul, puha takaróként tekeregnek a kicsiny test körül, tudom, hogy lélektükreimben már karmazsin lángok égnek, sokkal félelmetesebbnek mutatva, mint amilyenek vagyunk, de jelenleg ebből semmi sem látszik. A látható sebekkel könnyebb, a fején keletkező vágás szinte pillanatok alatt jelenik meg az enyémen, gond nélkül viselem, kicsiny karja már nem lóg sután, csontja újra épp és egész, míg tudom, hogy a sajátomat helyre kell majd tennem, nehogy rosszul forrjon össze. Eddig könnyű volt, az már egészen más, hogy a nem látható bajokat megérezzem. A testemet feszítő fájdalom nem segít túl sokat, de ettől még kutakodom, valami gond van még, érzem. A szíve gond nélkül dobok, hallom, a levegővel lehet valami, a tüdeje talán? A légzése zavaros, mintha belekerült volna valami a légutakba. Talán egy borda átlyukasztotta a tüdőt? A fiatalabbak jóval törékenyebbek, hisz jóval veszélyesebben élnek, mint a felnőttek, én ilyen idősen már olykor képes vagyok elhűlni azon, hogy miként is képesek felengedni a gyerekeket a mászókákra. Tudom, milyen ügyesek, de vakmerőek is, onnantól pedig elég egy apró bizonytalanság, és kész a baj. - Van egy kis belső vérzése, a tüdejébe is jutott belőle. Csak azért mondom, hogy kijavíthasson, ha tévedek, de egyre biztosabb vagyok a dologban, így már a bordára koncentrálok, és felkészülök arra az érzésre, hogy hamarosan átmenetileg nem fogok kapni levegőt. Orvosként már felvágtam volna, és minden másodperc számítana, most úgy érzem, kicsit több időm van, de attól még nem szórakozhatok. Nem halna bele, ha időben kiérne hozzá a mentő, de nem volt senki itt, aki riaszthatta volna őket. Megfeszítem a felsőtestemet, fogalmam sincs, nálam ugyanaz a borda miként tört, de már csak a méretkülönbségekből adódóan sem ugyanúgy. Ez most nem számít, az ő tüdején még ott a lyuk, így most arra koncentrálok, ez már nehezebben megy, elég komoly, és megküzdök érte, hogy sikerüljön orvosolnom a problémáját… Talán csak annak köszönhetem a sikeremet, hogy nagyon korán orvosoltuk a problémát, így a belső szerveiben nem indult el a dominóhatás, nem kezdett még leállni semmi. Szerencséje volt. Ettől még én elég gyatra állapotba kerültem, és a sikátor oldalának dőlve próbálok küzdeni minden egyes levegővételért. Nem lesz gond, a regenerációm megoldja, a törések húzósabbak, de maximum meglátogatom Ems-t majd, hogy szadizzon meg egy kicsit.
Szinte pattanásig feszül a pillanat, cselekednék, lépnék előre, hogy tegyük, amit kell, de türelemre intem magam. Ha valamit, hát ezt nagyon jól megtanultam a megélt évszázadok alatt; türelmesen, csendben várni, némán figyelni az eseményeket. Most sincsen másképpen. Mindenféle gond nélkül térdelek a kicsiny test mellett és figyelem, ahogyan Annabelle lehunyja a szemét, érzem az energiáit, látom, ahogyan koncentrál. Nagyon jó. Nyugodtnak tűnik, mégis feszít az érzés odabent; minden perc számít, a kislánynak szüksége van ránk. Szüksége van Annabelle-re. Ugyanakkor ott van a tény, hogy ez a Kölyköm első komolyabb, ilyen élesben történő „gyakorlása”, amit már nem is igazán nevezhetnék gyakorlásnak. A Mártír gyógyít, önzetlenségét előtérbe helyezve vállalja magára a törékeny test minden szenvedését. Bólintok a szavait hallva, egyetértek vele, nincsen indokom, hogy kijavítsam, hiszen nagyon is jól látja a helyzetet. Kemény és nehéz a feladat, én pedig ha az érzelmeimet háttérbe helyezem, akkor nagyon is tekinthetem ezt egyfajta próbatételnek. Most kiderül, Annabelle hogyan képes használni az erejét, képes-e átvenni a sérüléseket. Tudom, hogy sikerülni fog neki, hiszen eddig is minden rendben volt, ezúttal sem lesz másként. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem lesz csalódásban részem. Szinte felforrósodik a levegő az energiák kavargásától, amikor a folyamat elkezdődik, én magam is lehunyom a szemem, mintha érezném a bőrömön a vibrálást. Ami most itt végbemegy, az egy csoda. Egy olyan csoda, amelynek mi magunk is a részesei vagyunk, amelynek megteremtője maga Annabelle. Valami olyasmit adott, amire nagyon kevesek képesek és még annál is kevesebben mondhatják el magukról, hogy részük volt benne. Csupán egy pillanat, míg tekintetem elzárkózik a külvilág elől, pár szívdobbanás után már ismét az előttem pergő eseményeket figyelem. A sérülések átvétele befejeződik és elégedetten állapíthatom meg, hogy a kislánynak semmi baja. A büszkeség lassan kezd kibontakozni a mellkasomban, hogy aztán szétáradhasson az egész testemben, mintha csak valami édes méz volna. Az érzés a kék szempárban is megtelepszik, így pillantok a Kölykömre. Jó pár pillanatig azonban nem szólalok meg, hagyom, hogy minden porcikáját átjárja az érzés, és itt nem a fájdalomra gondolok. Visszagondolok az én első ilyen esetemre, amikor az öcsém mellett ültem. Egészen véletlenül sikerült beindítanom a folyamatot és habár eszméletlenül furcsán éreztem magam miatta és értetlenül álltunk a dolog előtt, mégis jóleső érzésként töltött el a tudat; valami egészen nagy dolgot vittem véghez. Megszabadítottam valaki a szenvedéseitől, a fájdalmaitól, hogy én magam hajtsak fejet a kín előtt. Ebben az esetben Annabelle a halál torkából ragadta ki a kislányt és hiába minden fájdalom, bízom benne, hogy pozitív dologként éli meg. Elvégre ezt jelenti az Önzetlenség, nem igaz? - Annabelle.. - szólalok meg végül, közelebb húzódva hozzá, hogy két tenyerem közé foghassam egyik kezét - Hogy érzed magad? - nyilvánvalóan vannak fájdalmai és habár ezekre is kíváncsi vagyok, sokkal inkább érdekel az, mit élt át az elmúlt pár perc alatt. Hogyan élte meg ezt az egészet. - Mikor fellélegeznél, hogy megcsináltad, hogy vége, akkor rájössz, hogy még nem igazán lehet lezárni ezt az egészet - lehet lelombozóan fog hatni a mondanivalóm, de bizonyos esetekben még ilyenkor is akad tennivalónk - Előfordulnak olyan helyzetek, amikor a sérülések átvétele után még cselekednünk kell. Ilyen ez a mostani is. Elvégre nem hagyhatjuk itt a kislányt. Mit csinálnál vele? - tudom jól, hogy már maga a gyógyítás eléggé megterhelő lehetett, de ha már egyből a mélyvízbe dobtam, akkor legyen ténylegesen mélyvíz. Most még itt vagyok, most még segíthetek, most kell megtanulnia. Nem leszek mindig mellette, hogy támogassam, nem is hiszem, hogy támogatásra lenne szüksége. - Most pedig hazaviszlek. Hozzám - ő is ellátásra szorul, nem fogom itt hagyni. A rendben van, hogy mélyvíz és egyből kemény megpróbáltatások, de azt hiszem elsőre bőven elég volt ennyi. Ebből nem engedek, így kis türelemre intem, majd eltűnök, hogy körülbelül hat-hét perc múlva már a kocsival parkoljak le a sikátor bejáratánál. Segítek neki felállni, ha igényli, majd beszállni az autóba és indulhatunk is.
Tudom, hiszem, hogy semmire sem jutnék, ha elsietném a dolgokat, az nem vezet jóra, főleg az én esetemben, elvégre még nagyon tapasztalatlan vagyok ezen a terepen, és nem szeretnék helyrehozhatatlan hibát csinálni. Tudom, hogy itt van, és bármi van, helyre fogja hozni a hibámat, de én úgy indulok neki, hogy nincs második esély, akkor sem lenne, ha egyedül lennék, hiszen nem lehet ott mindig mellettem. Valahol a szívem mélyén igenis bízom benne, hogy meg tudom csinálni, hisz miért is ne tudnám, ez az életem, eddig is ez volt, a gyermekek megmentésére esküdtem fel, s most már a vérvonalam is adott ahhoz, hogy segíthessek. Mindvégig önzetlenül éltem az életemet, háttérbe szorítva a saját igényeimet, a múlt évben pedig rájöttem arra is, nem hiába, hisz amint egy kicsit is önző vagyok, és a saját boldogságom számít, tönkremegy minden. Soha többé nem fogok megengedni magamnak akkora hibát. A másodpercek lassú patakként csordogálnak, érzem, hogy ő gyógyul, valamint én ezzel párhuzamosan sérülök, egyre jobban fáj, bár tudom, nekem nem halálosak azok, amik a gyermeket megölnék, így nem fenyegethet az a veszély, hogy túlzásba esem, és az életembe kerül, bár nem ez a cél, ha azon múlna, még az életemet is képes lennék feláldozni érte. Egy gyermekért bármikor. Hisz ők még olyan keveset élhettek, nem tapasztalták meg az élet csodáit és szépségeit, nekik még kell idő. Nekem már nem biztos. Mikor kinyitom a szemeimet, már csak arra van erőm, hogy megtámasszam magam a sikátor falán, és figyelem, ahogy az apró test egyenletesen veszi a levegőt. Állapotomhoz képest meglepően könnyedén mosolyodom el, elidőzik a tekintetem a kis arcon, és igen, nagyszerű érzés, hogy segíthettem rajta, az ár nem számít, sosem számított. Az én lelkemnek már csak ez hoz némi enyhülést, ha segíthetek, rajtuk, s talán bárki máson is, hisz azelőtt nem számított, kinek az életét kell megmentenem, megtettem volna bárkiért, legyen a szíve tiszta, vagy fekete, akár a szén. Egyáltalán nem lényeges. Megtenném újra, még azért a féregért is, előttem senki se vérezzen el, ha képes vagyok tenni ellene. Mikor megszólít, kissé ködös, de mosolygós tekintettel pillantok fel a Teremtőmre, elképesztő érzés, hogy ő van nekem, hogy olyan, amilyen, sosem fogom tudni eléggé meghálálni, hogy ekkora kegyben részesített. Nagyon régóta nem a gyász, hanem az öröm szül könnyeket lélektükreibe, egyelőre csak bólintani bírok, szerintem érzi, mi ment végbe bennem, de ha kívánja, el fogom mondani, csak egy kicsit összeszedem magam, próbálom. Végül nagy nehezen rájövök, hogy nem muszáj kinyitnom a számat ahhoz, hogy beszéljek vele. ~Remekül, sosem fogom megunni ezt az érzést.~ A következő feltevésére némileg elkomorodom, mert értem én, mit akar mondani, de elég nehéz jelen pillanatban tökéletesen tisztán gondolkodnom. ~Attól függ… ha felébredne, és emlékezne a balesetre is, gondolom nem ártana neki egy memóriatörlés, de talán most elég hamar elájult, és ha nem kel fel, akkor megpróbálnám hazavinni. Már ha ki tudom deríteni, hol lakik, ha nem, akkor kihívnám a mentőket, hogy egy kislány leesett a mászókáról. Azt hiszem, az én szempontomból az utóbbi a legjárhatóbb út, nyilván nem mindig lennék járásképes egy ilyen eset után.~ Talán valamelyik megoldás használható lehetne, őszintén fogalmam sincs, hogy szokta az ilyeneket intézni, vagy akár bárki más a vérvonalunkból. ~Rendben.~ Eszemben sincs ellentmondani neki, bár ha meg akarnám tenni, akkor is bizonyosan meg lennének arra az eszközei, hogy nyomatékosítsa az akaratát, és elérje, hogy tegyem, amit mond. Csupán bólintok, mikor elmegy, csöndesen várakozok, aztán ha sikeresen elrendeztük a kislány dolgát is, ennyi idő alatt a mentők is simán kiérnek, akkor már szállok is be az autóba, persze némi segítség nem árthat, aztán mehetünk. Ugyan van kulcsom hozzá, de sosem jártam még a házában, egyébként sem mennék hívatlanul, hiába adott erre lehetőséget, én nem az a fajta vagyok.
Bízom benne. Már abban a pillanatban bíztam, amikor e buszmegállóban elköszöntünk és meginvitáltam egy második találkozóra. Aztán csak továbberősödött a bizalom, amikor elfogadta az ajándékomat, a lehetőséget, amelyet kínáltam neki. Amikor nem ódzkodott maga mögött hagyni a régi énjének egy jelentős darabkáját. Ha nem bíznék benne, most sem adtam volna át neki a lehetőséget. Ha nem tudtam volna, hogy képes lesz véghezvinni, akkor én magam mentettem volna meg a kislány életét. Neki sikerült. Melegség tölt el. Mérhetetlen melegség. Nincs is nagyobb öröm, mint látni a Kölykünket, aki remekül teljesít. A tudat, hogy nem volt hiábavaló a döntés, az ajándékozás, egészen mámorító hatású. A most történtek után ez az érzés csak még mélyebbé vált, még erősebbé. Büszke vagyok. Szavait hallva elmosolyodom. Önmagamat látom Annabelle-ben, ő méltó rá, hogy Mártír legyen, benne megvan az Önzetlenség. Maradjon is így. Idővel nehézzé válik a dolog, nekem is volt olyan korszakom, amikor képes voltam elsétálni egy sebesült mellett, mert úgy ítéltem meg, hogy nem méltó arra, hogy a saját életem, a saját épségem elé helyezzem az övét. Nehéz így élni. Ez egy olyan dolog, ami egyáltalán nem tanítható. Ha valakiben nincsen meg az Önzetlenség, soha nem lesz az, hiába gyakorol. Annabelle-nél erről szó sincsen. Tudom, hogy nehéz ilyenkor gondolkodni és nem vágyik másra a meggyötört test, mint pihenésre, de a szükség nagy úr, egy Mártír szolgálata ezzel még nem ér véget. Ott vannak az utómunkálatok, amikor az esetleges fennmaradó problémákat is el kell hárítani. Ha nincs mellettünk segítség, ez mind ránk hárul. Ködös fejjel is képesnek kell lennünk arra, hogy tisztán gondolkodjunk és most sem kell csalódnom benne. Bólintok, amikor elhangzanak a válaszok, mind helytálló. Jelen esetben mondhatni szerencsénk van, hiszen ha jól láttam, a kislány szinte egyből elájult, ahogyan földet ért. Nincs más teendő, mint hívni a mentőket és visszavinni a játszótér közelébe. Türelmet kérek Annabelle-től, tárcsázom a mentőket, majd könnyedén és gyengéden veszem a karjaim közé a kislány testét, hogy az egyik padhoz sétálva vele oda fektessem le. Pár perc sem telik bele, a szirénázó autó megáll a játszótér mellett, én pedig átadom nekik a kislányt. Innentől minden rendben lesz. Felsegítem Annabelle-t, hogy pillanatokkal később már az autóval roboghassunk a házam felé.
A kiszállásban és a befelé menésben is segítek neki, odabent leültetem, vagy fektetem a kanapéra, amelyik neki kényelmesebb. Kilaun nincsen itthon, így a bemutatás ezúttal elmarad, talán jobb is, ha nem ilyen állapotban találkozik először a Kölykömmel. Meséltem már neki róla, nem is keveset és megígértem, hogy majd bemutatom neki, hiszen szívesen megismerné. Nem hagyom sokáig magára, hamarosan az elsősegély dobozzal térek vissza. Nem is olyan átlagos, hiszen a kelleténél jóval több holmi van benne. Ezzel telepszem le mellé. - Te szeretnéd, vagy én csináljam? Inkább megkérdezem, én szeretem magamnak csinálni az ilyesmi dolgokat, nem tudom, ő hogy áll a dologhoz, akármelyik megoldást választja, nem fogok ellenkezni. Ha ő maga csinálná, akkor átadom a dobozt, ha elfogadja a segítségemet, akkor én magam állok neki. Szakavatott mozdulatokkal, határozottan, mégis gyengéden állok neki a procedúrának, külső sérülések nincsenek, így csak a karja szorul ellátásra, sínbe teszem arra a pár órára, amíg helyre nem jön. - Kérsz esetleg egy teát? - teszem fel a kérdést, amint lecsuktam a doboz fedelét, hogy ha igennel válaszol, máris roboghassak ki a konyhába. Szeretném, ha élvezné kicsit a törődésemet. Megrakott tálcával térek hát vissza a nappaliba, hogy a kanapé előtti asztalra tegyem le. A földre ülök vele szemben, ajkaimon kedves, halovány mosoly. - Nagyon ügyes voltál, Annabelle - hiába sablonosak a szavaim, ki kell mondanom őket, szeretném, ha tudná, mennyire komolyan gondolom. Semmi fennakadás nem volt a sérülések átvétele közben és utána is helyén volt az esze - Büszke vagyok rád.
Ma van a napja, hogy őrületbe kerget mindenkit, aki a közelébe merészkedik, mert az nem tapasztal mást, mint azt, hogy ezerrel kergeti Morrighant. Szó szerint fogócskáznak, mint a két éves kiskölykök, na de ezt nem nézik jó szemmel egy szállodában. A negyediken még elmegy, vagy az alagsorban, de amikor már a recepció is sorra kerül, illetve sok-sok morcos tekintet, akkor van ideje annak, hogy pimasz kis vigyorral az arcán vegye nyakába a várost, ezzel eszközölve a következő kiakasztást. Kísérőt keres, azaz odaáll az egyik mentor elé, és egyszerűen bejelenti, hogy mennie kell, mégpedig a játszótérre. Halaszthatatlan dolga van, igen, a hollóval kergetőznek, mert éppen ahhoz van kedvük, és a gumicukor készletét is fel kell töltenie, és amúgy is ritkán mozdul ki... neki ritkán. Ebből adódik, hogy ezerrel rongyol keresztül a városon, néha egy bocsánatot kiáltva az éppen elsodort járókelőnek, és meg sem áll a játszótérig. Itt is azért, mert a holló letelepszik, ő pedig nevetve pattan fel mellé az egyik mászókára. Onnan figyeli a forgalmat, azokat, akik erre járnak vagy keresztül vágnak éppen, mozdulatlanul. Natannel tegnap találkozott, azaz a hím egyenesen bement hozzá, még beszéltek is egymással, de a helyzet egyelőre változatlan. Tartja magát a kimondott szavaihoz, az összeshez, és addig nem is változtat a véleményén, míg Natan nem teszi oda magát, és nem bizonyít. Nem neki, hanem magának, az apjának és a falkának. Kegyetlennek tűnik a döntése, ugyan az apja örül neki, de szó sincs arról, hogy ennyire érzéketlen lenne, csupán átértékelt mindent, és így látta jónak. Mi lesz a vége, azt nem tudja, most maradt minden a régiben, és láthatóan Morrighan sem tágít mellőle. Nincsen itt az ideje. Ül a mászóka tetején, eteti a madarat, hagyja, hogy a vállára üljön, több szem többet lát, miért is ne? Még az is lehet, felfedez valamit, ami jól jön majd a későbbiekben.
A furgonról óvatosan emelem le a lakkozott, alaposan becsomagolt és a rögzítésből kiszabadított faberakást. Nem szeretek javítani régi anyagot, nem érzem magam hozzá képzettnek, ám ez annyira egyedi és régi volt, hogy végül nálam landolt. Miután elhelyezem a megfelelő helyre, a kocsi felé tartok, rossz érzés fog el, az érzés felé fordítom a fejem, látom is, ahogy egy suhanc rohan. Felém. Öreg hiba. A megfelelő pillanatban kirakom a lábam, hogy kellemesen orra bukjon benne, de megfogom a kabátját a nyakánál és megrántom. Keresem, ami nem stimmel nála, ki is szúrok egy retikült, kikapom a kezéből, őt pedig a kocsimhoz nyomom, az van közelebb. - Na fiacskám, két választásod van. Vagy visszaadod a táskát az eredeti tulajdonosnak és bocsánatot kérsz, vagy… bocsánatot kérsz az eredeti tulajdonostól és visszadod neki a táskát. Egy közepes korú nő cipője kopok felénk, már a kiabálásából tudom, hogy az övé a táska. A suhanc hallgat, dacosan. - Ezt a táskát keresi? – tudom, ha hazudik, de igazat mond, visszaadom neki. – Nézze meg, minden benne van-e. Hívjunk rendőrt? A festett szőke remegő kezekkel nézi a táskája tartalmát, aztán végül is minden megvan. Rendőrt persze nem akar. Velem azonban flörtölni szeretne, látom, ahogy rámtekint és érzem is. Hát megkapja. Kedvesen rámosolygok, amitől a seb az arcomon groteszk formát ölt. Meredten nézi, látom, aztán sietősen elmegy. Ennek mindig van hatása és néha előszeretettel is használom. A pénzét visszaadom, amit nekem adna. Még egy kicsit a kocsihoz nyomom a suhancot, aztán elengedem. - Húzz el. A fenyegetés, hogy megbánom, kár a sóért, előre szólok. – ellököm az útjára. Tudom, hogy megjegyezte az arcom. Nem érdekel. Eltűnik, én meg a cigimért kotorok közben a zsebemben. Tudom, hogy a nő nyert, a suhanc meg lehet, hogy egy drabális verést fog kapni, mert nem vitt szajrét a főnöknek. Tudom, hogy működik ez, évszázadok óta sincs ebben változás. Szar helyzet. Rágyújtok. ~Tollas barátunk és társa…~ Aki figyelmét semmi nem kerüli el, a halványan tudomásul vett érzetre azonban odafigyelek és lám, oda is pillantok, figyelem, hogy egyedül vannak-e. Mindenesetre intek a kezemmel, ha erre néz Norina és észrevesz.
Csendben figyel, tökéletes rálátása van mindenre, és ahogyan ott ül, nem is kelt feltűnést, és nem azért, mert hallgat, hanem azért, mert egyszerűen alig mozdul. Az emberek többsége pedig hiába néz, nem lát, nem figyelnek semmire, csak mennek a fejük után, gondolataikba merülve. Kiszúrja Claude-ot, a fiút is, akit a hím kigáncsol, és a nőt, aki rohan utána, de meg sem moccan. Van egyfajta körforgás, amibe nem akar beleszólni, mert szerinte mindennek oka van, ahogyan annak is, hogy a magányos visszaszolgáltatja a táskát. Farkasa olyan unottan nézi végig a közjátékot, mintha mindennapos lenne, és már megszokta volna. Ritka, hogy egy morranást sem intéz, csak figyeli, ahogy a táskát a tulajdonosa átveszi. Kellemetlen... a srácnak, és ez mosolyt csal az arcára. Úgy megnézte volna, ahogyan a fiú ellenkezni kezd a hímmel, olyan szép látvány lett volna, de ennyire nem gonosz, csak eljátszik a gondolattal. A férfinek is van egy fizimiskája, kb. mint Danténak, ránézésre is életfogytiglan, és akkor még nem is csináltak semmit. Halkan nevetni kezd a nő reakcióján, tipikus. A külső alapján ítél, a felszínnel foglalkozik, nem egyébbel, meg is érdemli. Annak ellenére, hogy a nő megússza a rablást, nem tudja sajnálni, nem érez semmiféle empátiát, teljesen közömbös. Mivel mindent látott, és nem fordult el, Claude intésére elvigyorodik és visszaint, végül leugrik a mászókáról, és a hímhez sétál. -Üdv! Sok dolgot megfigyeltem a múltkor, de azt nem tudtam, hogy titokban felvette az önkéntes igazságosztó szerepét. Bár a hölgy nem volt túl... hálás, miután rávigyorgott. Ezen nagyon jól szórakozott, és még mindig azt teszi, szerinte halál vicces volt az egész jelenet. a nő arcáról tanulmányt lehetett volna írni,
Kijöhettem volna fél perccel később is. Vagy előbb. Azonban úgy döntöttem, pontosan akkor lépek az utcára, amikor arra szükség van. Senki sem foghatja rám, hogy nem időzítek megfelelően. Beletúrok a hajamba, a nő már nem fog zargatni, a srác pedig még nem. A műhelyemet bukta, az fix, de nem fogok reszketve lapulni a polcok között, amikor jön kibelezni a berendezést. Még nem biztos, hogy így döntött, az a jövő még homályos, a döntései fogják meghozni a választ. Rentaiishiki kettőt csóvál farkán, jelezve, hogy nem csak felismerte őket, de örömmel is üdvözli is Norinát és a madarat. - Üdv, Norina! Morrighan. – a madarat is üdvözlöm. - A mosolyom csodákra képes. – nevetek fel, s nekidőlök a hátsómmal a kocsi oldalának, kifújom a füstöt, de nem rájuk. - Sok mindent megfigyeltél? Pontosan mit? – nem erősítem meg igazságosztó szerepem. Nem vagyok az, sokáig annak hittem magam, elég nagyot is estem pofára. - Rajtad például azt figyeltem meg, hogy ami megfog, azt nem ereszted és nagyon sokat tudsz kérdezni. Sok minden érdekel. Van kedved hóembert építeni? Sok friss hó van, akár egész hóembersereget tudunk készíteni. Ellököm magam a kocsitól, a közeli kukánál eloltom a cigit és beledobom a csikket. A játszótéren pedig főképpen van, mert ilyenkor kevesen járnak arra. Gombócot kezdek gyúrni. - A járókelőket nézegetted? Min gondolkodsz olyankor? Márhogy… felőlük… róluk. Ha elég kemény lett a gombóc, mert golyónak a méretétől fogva nem tudom nevezni, leteszem a földre.
Nem rohan, szép lassan közeledik a hímhez, a farkasa ettől gyorsabb, és csóvál, mert ismerőst talált, ráadásul a jelek szerint kedveli is, pedig szinte nem is ismeri, egyszer látta. Morrighan valamit csiporászik, biztos így köszön, de hogy miért az ő vállát bökdösi éppen, az rejtély. -Azt észrevettem. Mondhatni, halálos. Pedig nincs semmi félelmetes a hímben, persze aki csak és kizárólag a külső alapján ítél, annak igen, ezt elismeri, és tudja, hogy sajnos ilyen világot élnek. Felszín és csillogás, ez a fontos, minden más az enyészeté lehet. -Igen. Fiatalabb korában heves lehetett, arrogáns, azt hihette, öné a világ, hiszen olyan erőt képviselt, amit a halandók nem, illetve nagyon kevesen azon kívül is. A mostani nyugodtsága arra utal, hogy a képességei ellenére beleszaladt néhány csúnya pofonba, és ezért taktikát váltott, nem tiltakozik, hanem mint a víz, elfolyik a sziklák mellett. Megtanulta kezelni azt amit kapott, mind a fajtánk terén, mind másképp, és ezt kamatoztatja is, de mégis ott van a régi énje, amit elő tud venni, ha szükségesnek érzi. Tudom, hogy suttogó, elárulták a munkái... is. Ezt figyelte meg, ezeket az apró részleteket, és szépen összerakta a kirakós darabjait. Ha téved, akkor téved, de ez volt a megérzése, és arra mindig hallgat, eddig sosem csalta meg. Még Natannél sem, csak a hím... nem érdekes. Kimondja amire gondol, ami a fejében összeállt, semmi bántó nincs a megállapításában, csupán erre a következtetésre jutott. -Van benne igazság, szeretek a dolgok végére járni, így igaz. Már ha úgy érzem, hogy van alapja annak, amit gondolok, de hogy sok minden érdekelne? Azt nem hiszem. Sokat kérdezek, de melyik tini nem? Persze, évek óta nem csináltam. Jó móka, és kit érdekel, ha havas meg vizes lesz? Majd megszárad, tehát azonnal visszarobog a játszótérre és gyúrni kezd. először kicsi golyót, és amikor elégedett vele, akkor levágja a hóba és görgetni kezdi. -Őket. Azon, hogy miért ennyire vakok, miért felejtettek el mindent, és miért hiszik azt, hogy az a természetes, ahogyan jelenleg élnek. Sebezhetőek, és sérthetetlennek hiszik magukat, pedig... mindegy. Lehet, a korából fakad, de tényleg nem érti. Hiszen a napnál világosabb minden, és nem használnak semmit, csak mennek mint a birkák. Tudja, hogy nem mindenki kapja meg a lehetőséget, de akiben ott rejlik, az sem képes kiaknázni. Nem figyelnek oda semmire sem, velük nem történhet semmi alapon, és tessék, akkor jön egy suhanc például, és simán elmarkol egy táskát. Valahogy a világot sem érti, és folyamatosan azon gondolkodik, hogy azon felül, tanulnia kell, mit tud kezdeni, mit kell majd tennie?
Szélesen elmosolyodom. Nem zavar a heg, sosem zavart. Ízlelgetem a szavait magamban, hogy aztán a világos íriszek Norinára vetüljenek. Lehetne általánosítani, elvégre a tartás, a mozgás, sok minden árulkodik az egyszerűbb szemnek is. Azonban vannak finomabb dolgok is, amit csakis avatott szem vesz észre. - Pontos megfigyelés. Az utóbbit viszont csak az tudja, aki maga is az. – derűs kék ég tekint Norinána, kettő is. Egyre kevesebben vagyunk, ezért örülök mindennek, ami azt mutatja, hogy vagyunk. Szükség van ránk. - Nem minden tini kérdez. Előbb vagdalkozik, vádaskodik és követel. De nem kérne, vagy kérdezne, mert szentül meg van győződve a maga igazának tökéletes helyességéről. – történetesen magamról beszélek, és elmondhatom, hogy a tinikorom nem csak pár évet ölelt fel, ha arroganciáról van szó. Felnevetek. A sérthetetlenségről megint emberkorom és első farkas korom jut eszembe. - Nem mindenkit állít meg egy fal, ez biztos. Így rájuk csakis a szakadék várhat, hacsak nem emelik fel a fejüket és néznek szét. A hóember alsó részét készítem, így még görgetem, hogy elég kerek legyen, de elég lapos is, hogy a többi kupac ráférjen majd. - Mennyire érzed azt, hogy te ebből felnéztél és észre is vetted, amit észre kellett venned? – én olyan vak voltam, mint az ágyú, ami ugyan süket, de szintben legalább akkora értékkel bír. - Rólam pedig jó feltérképezést készítettél ez ügyben. – nézek rá.
Hamar összefoglalja, hogy mit vont le az első találkozásukból, milyen lehet Claude igazából, bár az is ritka dolog, hogy megosztja másokkal. Nem szokása, magának jegyzi meg az ilyesmit általában, de most kérdezték, hát miért ne mondja el? Az utolsó mondatában, azaz kijelentésében teljesen biztos, azt nem lehet elrejteni, árulkodó volt sok minden, ami erre utalt, a napnál is világosabb. -Én inkább azt mondom, hogy szeretnék az lenni, de ahhoz még rengeteget kell tanulnom. Mások hülyének néznek miatta, de ők nem értik, hogy ez nem hóbort. Brad mindig azt mondta, majd kinövi, Castort már meg sem kérdezte inkább, mit szól hozzá, vagy mi a véleménye, pedig érdekelné. Nem érti úgy, hogy most felvágna, csupán tudja, hogy sok olyan dolgot lát meg, amit mások nem, és egészen más az értékrendje is, mint a többségnek. -Ez szerintem attól függ, milyen a környezet. Ha rákényszerítik a tinit, akkor ezt fogja tenni, de ha nem, akkor mer kérdezni. Mondjuk... én mindig kérdezek. Van, hogy akkor is megpróbálom, ha nyolcan azt mondják, hogy ne tegyem, mert lehet, hogy pont nekem sikerül. Annyi makacsság szorult belé, hogy a saját útján saját maga akarja kiválasztani a következő lépését, persze ennek nem mindenki örül. Volt már, hogy falnak ment, de sebaj, újból felállt, és ment tovább. -Akinek kell, az időben tudni fogja, hogy újabb szakadék következik, ha nem áll meg. Vagy nem? Valahogy bízik abban, hogy annyira hülye senki nem lehet, ezerszer lépjen bele ugyanabba a gödörbe, de látott már ilyet, például pont Natan esetében. Kérdés az, hogy most megértette-e Raven üzenetét, vagy sem? Majd elválik. -Mit nézünk, ez attól függ? Ha nem válok ezzé, akkor őrző lettem volna, de tulajdonképpen 1.5 éve, vagy kicsit régebben... akkor volt itt a fordulópont. Pedig visszagondolva addig is voltak jelek, csak nem figyeltem oda. Utána túl... szembeötlő volt, hogy valahogyan más nyelvet beszélek, mint sokan, és akkor néztem körül, akkor jöttem rá arra, hogy miért. Igaz, volt hozzá segítségem is, egy olyasvalaki, akit alig ismertem, ráadásul rövid ideje, és mégis olyan érzés volt, mintha ezer éve. Druida volt. Sok dolog ismerősnek tűnt azokból, amit mutatott, holott tudtam, hogy elméletben még nem találkoztam ilyesmivel azelőtt. Addig mentem a szakadékba én is. Nevetve görgeti a az egyre nagyobb gömböt, hiszen nyilvánvaló, hogy farkas is azért lett, mert természetesen éjszaka kis csoporttal kell sétálni a vaksötétben az országút mentén. A golyó készen van, így mehet az alapra. Szépen odagurítja, és ráemeli, nem nehéz az, és még jól is néz ki. Jöhet a teteje. -Csak figyeltem, semmi mást nem tettem, de tényleg. Így volt, körbenézett a műhelyben, látta az alkotásokat, azt, hogy Claude hogyan rajzolja Morrighant... nem, nem úgy, mint egy sima művész, egészen más volt abban, amolyan tisztelet, amit csak az tesz, aki más szemmel nézi a világot. -Te mikor jöttél rá arra, hogy más vagy, mint ők, hogy érted azt a világot, amit csak kevesen, és tudod, hogy nem vagy egyedül? Észre sem veszi, hogy letegezi a hímet, de olyan természetesen jön belőle, hogy egyértelmű, nem szemtelenségnek szánta. ezerrel gyúrja a fejet is, ne legyen a hóemberük félkész.
Elmosolyodom a válaszára és egy rövidet ingetok a fejemen. - Nem azért, mert hóbortnak tartják. Ami ismeretlen, attól félnek. És attól, hogy olyan dolgokra vagy képes, amire ők soha. És attól tartanak még, hogy visszaélhetsz vele, velük szemben, a kárukra. Ez azonban nem így működik. – ránézek. – Jó pap holtig tanul. Nekem is van még mit tanulnom, megtapasztalnom. - Ez egy jó hozzáállás. És némiképp esztelen is. De ez visz előre. Bár a Yoda felszólalásban, hogy tedd vagy ne tedd, de ne próbáld, sosem hittem. – nevetek fel. – Hülye egy mondásnak tartom. A próba fél siker. Ha nem jön össze az, akkor majd a következő már biztosan. Kutatón tekintek rá. Én nem tudtam és félig bele is zuhantam. A lelkem egy része is odalett, nem csak a farkasom. De e nélkül nem éltem volna túl. - A dolgok nem ilyen nyilvánvalóak. Aki nem látja, nem fogja észrevenni, mert nem akarja. És az univerzum sem tökéletes. Ha az lenne, nem lenne hova fejlődnie. Csendben hallgatom végig, figyelem, ahogy mondja. - Mmm… - biccentek. – Ha a tanítvány készen áll, a mester is megjelenik. Ezt viszont jóval ésszerűbb mondásnak tartom. Őrzőnek is nagyon jó lettél volna. Aki egyszer meglátja a valóságot, az már úgysem fog tudni szemet hunyni felette. Ha kitöröljük az emlékeit, akkor is. Érezni fogja, hogy valami nem stimmel. Arrébb állok, hagyom, hogy rátegye a középső részt, a harmadik golyót pedig rábízom. Piros bogyókból szedek párat, a madarak még nem ették meg mindet. Két kavicsféle és egy vastagabb ág. - Rendben, nem foglak többet megerősíteni abban, hogy jó vagy. – nevetek fel. A kérdésre hallgatok egy keveset. - Nem volt más választásom. Az ajándékkal együtt kaptam, talán, ha Akit megkérdezném… - ismét felnevetek. – akkor sem tudnám meg. Aki harapott át és nem hinném, hogy előtte erre képes lettem volna. Elég makacs voltam és arrogáns, még utána is. Sosem fogom elérni azt a szintet, még nyugalomban sem, mint amivel Aki rendelkezett már akkor is. - A druida… találkozol még vele? – nem úgy tűnt, mintha mostanában igen.
-Fiatalok esetében igen, hiszen kicsapongóak, mindent ki akarnak próbálni, és váltogatják a hobbijaikat. Félnek tőle? Nem tudom, de van benne igazság. Amire nem találnak kézzelfogható magyarázatot, attól tényleg tartanak, csak az a furcsa, hogy ennyire elfelejtettünk mindent, ami anno ott volt előttünk, és használtuk. Claude-nak igaza lehet, sőt, ha végig gondolja a történelmi eseményeket, amik nem szóltak másról, csak az irtásról és az üldözésről, egyet kell értenie. Miért alakult ez így? Nem tudja, de lehet, azért, mert egyre többen akarták önös érdekeiket előtérbe helyezni, és ennek véget kellett vetni, így amikor a tudást nem adták tovább az ősök, kezdődött az öldöklés. Féltek, hiszen hatalomnak gondolták, arra törekedtek, naná, hogy nem kaphatták meg. Világos. -Az, de aki nem kockáztat néha, az soha nem tudja meg, mire képes, és meddig tudja kitolni a határait. Pedig... pedig ez is igaz, legalábbis szerintem. ha úgy mész oda, hogy megpróbálod, akkor nem vagy biztos magadban, és tuti nem sikerül, és nagyon messze vagy még attól, hogy tovább lépj. Viszont ha úgy állsz hozzá, hogy megcsinálom, akkor megingathatatlan vagy, és sokkal nagyobb az esélye annak, hogy meg is csinálod. Ha nem, akkor az csak annyit jelent, hogy még nincs itt az ideje, de közel vagy. Asszem. Ezen el is gondolkodik egy pillanatra, de végül rábólint, Yoda sem mondott hülyeséget, és ezen nevetni kezd. -Kimondtad a kulcsmondatot, nem akarja. Ha körbenézel, akkor az emberek többsége nem figyel oda az apró jelekre, elmegy mellettük, és emiatt nem lát. Viszont ha érzed, hogy valamiért más vagy mint a többiek, és nem azzal magyarázod, hogy mert te vakmerő vagy, heves, hiperaktív...stb, akkor előbb-utóbb észre fogod venni, mert nincs más lehetőséged. Az utadra akkor is rálelsz, csak maximum kicsit kacifántosabban. Persze... van olyan, hogy nem, de akkor a következő életedben megint megkapod a feladatot egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy merre kellene menned. Ezt nehéz elmagyarázni, bár tudja, hogy Claude érti, miről beszél. Anno ő is ezerrel rohant a szakadékba, és esett is bele, sőt, lehet, ha nem találkozik Ravennel, akkor még ezt játssza egy darabig, vagy talán élete végéig. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy megpróbálta megérteni, miért érzi magát kívülállónak, miért nem értik meg a többiek, miért nem tud úgy beilleszkedni, ahogyan teszik mások. Sok ráérő szabadideje lehetett. -Ez igaz, ezt már hallottam egy párszor, csak... nem akartam elhinni, mert mindig az volt az érzésem, hogy van tovább, és minél inkább előrébb léptem, annál inkább jött az érzés, hogy kicsi vagyok. Lehetséges, viszont az könnyű lett volna, tehát kaptam egy nehezebb utat, és így kell boldogulnom. Kihívásként, próbaként fogja fel, hiszen elméletileg egyenes útja lett volna az őrzőséghez, abba született bele, de valami miatt az istenek úgy akarták, ne ott aknázza ki a benne rejlő képességeket, hanem egészen máshol. Felpakolja a középső részt, jöhet a teteje, így már gyúrja is a kis hógolyót, hogy utána fej lehessen belőle. -Rendben. Majd ha úgy érzem, akkor szólok róla. Hosszú út áll még előtte, rengeteg tanulás, rögös, göröngyös talaj, hegyek és sziklák, és mindet meg fogja mászni, vagy átássa magát, ha ez kell a fejlődéséhez. Hallgatja Claude-ot, és megrázza a fejét. -Szerintem pedig igen, csak a második Teremtőd hozta a felszínre pont azzal, hogy ő is olyan volt. Engem is átharaptak, igaz, előtte is valahogy kilógtam a sorból, de egyik Teremtőmről sem lehet azt mondani, hogy nagyon elmerült volna ilyen dolgokban. Bradre gondolva biztos benne, hogy neki aztán annyi köze volt ehhez az egészhez, mint neki a konyhatündérséghez, és Castorról sem nagyon hiszi, hogy annyira foglalkozna ilyesmikkel. Vagy nem tud róla. -Ő már hazatért az övéihez, rövid időt tölthettünk együtt. Azóta... kétszer beszéltem vele, nem hívhatom mindig, és nem is vagyok hozzá elég erős. Csendesen felel, az, akitől rengeteget tanult, már nincs köztük, azaz fizikai valójában nincs. Sajnos hamar kimerül még, bár legalább a nagyon fontos kérdéseket meg tudta eddig beszélni Ravennel, és ennek is örül. Elmosolyodik, hiszen ha a képre gondol, az emlékekre amiket láthatott, igen, a druidának ott a helye, oda tartozik, és a jelek mind-mind azt mutatták, hogy már várták. Tudták, hogy igen hamar találkoznak, most már ő is érti, bár nem volt könnyű a ráébredés. Azt még mindig nem tudja megfejteni, hogy Raven miért bízik Natanben, miért ragaszkodik ennyire hozzá, amikor a hím szemen köpte a saját tanítóját és azt, amire felesküdött.
Kezdőlap
//
•
