Vele nevettem, a találkozás és a közelmúlt eseményeinek súlya mintha eltűnt volna, vagy legalábbis jelentősen megcsappant. Mintha mellette könnyebb lenne félretenni mindazt, ami megpróbál rám telepedni. Csak akkor biggyedt le a szám, amikor közölte, hogy nem tapiztam le magam, bár eddigre már félig szerintem mindketten kínunkban is röhögtünk. Mert ezzel nem lehet mást tenni, máshogy feldolgozni, csak így: röhögve.
- Feltámadni nem ér, oké - biccentettem, olyan könnyed hangot megütve, mintha ez az egész tényleg ennyi lenne, miközben képtelen voltam eldönteni, hogy most, hogy egyszer már mindez megtörtént velem, jobban féltem-e az életem, vagy ellenkezőleg.
A rulettről többet nem kérdezek. Így is jóval többet tudok már róla - mind a hajdani rulettezéséről, mind róla, magáról -, most más érdekel, erre pedig úgyis visszatérek, amikor épp olyanom lesz. Vagy ő akarna valamiért még erről beszélni.
Jól figyeljek? Köszi, eddig se tettem mást és az igazat megvallva, már kráter tátongott az oldalamon. Szívtam még egyet a cigarettából, mert utána már csak ernyedten lóghatott az ujjaim között, önmagát pusztítva tovább, egyes egyedül, mert képtelen voltam rásegíteni a továbbiakban. Próbálnék másfelé nézni, ám ahogy beszél, tekintetemet le nem veszem arcáról, szavai mellett pedig próbálom megragadni azt a... valamit. Azt, amihez nincs kezem, de ami elé megindul a farkasom a maga kimért, kényelmes tempójában.
Nem tudom, melyik ponton és miért szorult el a torkom. Szeretnék emlékezni. Szeretném, ha a pillanat az enyém is lenne, ha nem csak nyomokból állnék. Energiáim az övéinek súrlódnak, a fagyos északi farkas a zabolátlan acsargót méregette, a harapások emlékével, benne élt ennek az érzése, bennem a tudata.
Akkor fordítottam el róla a tekintetem, amikor a végére ért, ám akkor is csupán magam elé, a semmibe meredtem, fel se tűnt, hogy leégett a cigi. Képtelen voltam megszólalni. Az, hogy órákon át halott voltam, többekkel együtt, egy állapot volt, amit másoknak sokkal nehezebb volt elfogadni, feldolgozni, mint nekem. De maga az aktus, ahogy ténylegesen megtörtént, az csak minket érintett, azt senki más nem látta - ahogy meghasadt a szívünk.
Némán nyúltam felé fél kézzel, s ahogy húztam, úgy hajoltam közelebb, hogy sután öleljem, arcom az arcát érte, kezem kissé hajába markolt, de nem volt követelőző a mozdulat. Ne kelljen szólnom, mondatokat alkotnom, majd később beszélek, most viszont pihenőt kértem. Mert erre... erre emlékszem, erre az érzésre, a békére, hogy nem voltam egyedül. A végtelen megkönnyebbülésre és arra a pillanatnyi szabadságra, amihez hasonló íz nem létezik az életben. Te adtad meg. Szikrányi idő se volt, mert utána megkeseredett és hazugsággá vált. Tudod, ugye? Anélkül, hogy mondanám, vagy bólogatnék.
Egy csendes zugomban büszke vagyok. És ugyanitt bizonyossá vált az eddigi erős sejtelem is: valami végleg eltörött benne, soha többé nem lesz már ugyanolyan, mint régen, s amíg ki nem söpröm az elhasznál szilánkokat, újra és újra megsebeznek majd. Nem folytathatom úgy és ott az életem, ahogy és ahol eddig tettem. Nem is akarom már, mert csak vegetálnék. Azt viszont, hogy merre tovább, nem tudom, ahogy más sem képes megmondani, s önbecsapás nélkül: nem is akarom, hogy bárki beleszóljon.
Nem is tudnának.
Ha nem tolt el, úgy csak ezen a ponton eresztettem. Cseppet sem éreztem rosszul magam, vagy szégyenkeztem amiatt, hogy ilyennek látott, jelenleg ez van, majd lesz máshogy is. Ittam inkább, a leégett cigit meg elpöcköltem.
- Honnan tudtad meg, hogy én voltam? - kérdeztem halkan, amikor már nem kellett attól tartanom, hogy megremeg a hangom. - És hogyan... jöhettünk vissza? Te tudod?

- Élménynek elég volt egyszer is. - húzom el a számat a nevetés lassan megkeseredő ízével. - Nagy dráma volt nálatok belőle?
Jut eszembe a kérdés, mintegy mellékesen kapargatva meg a Falka felszínét. Nem annyira az érdekel, hogy mit szóltak hozzá a nagykutyák, épp csak valahol mintha sajnálni tudnám előre is, hogy bárkinek fájdalmat okozott Darren halála, ami a lelkemen száradt. Sosem érdekelt különösebben, hogy kit szivatok meg és hogyan, a lelki üdvük hidegen hagyott, de ebben a helyzetben nem tudok kilépni a helyzet érzelmes oldalából. És ha valaki előtt nem szégyellem, az Darren. Különben sem bőgünk egymás vállára borulva - azon már majdnem túl vagyunk - szóval nincs ebben semmi rossz. És megismételendő sem. Egyszer volt, ami egyszer volt.
A fehér, folyton dühös most mintha egész bánatosan lógatná a pofáját, s hogyha a másik közelebb oldalog, akkor egy rövid pillanatra oldal az oldalhoz törleszkedik hozzá, hogy így járja körbe, a végén egy busa fej a busa fejhez bökéssel szántson megint árkot távolsággal maguk közé.


- Ne mondd el senkinek.. - reszelem bele fülébe a suttogást, ahogy ölelésébe von, s legyen ez bármilyen kifacsart is egy mászóka tetején, arcomat mégis arcához hajtom, s tudom, hogy hamarosan orrlikaiba csap majd vissza nem tartott, sós könnycseppjeim szaga. Ennél megalázkodóbban nem is kérhetnék bocsánatot. Két csepp, semmi az egész, de mégis többet jelent, mint a szoros ölelés, amiből nem engedem el.  Nem tudom, hogy mit jelent szeretni, de valami van közöttünk, valamitől több ő, mint a szívemben a többi, szabadabb, másmilyen. És ezért sajnálom annyira, hogy elvettem a lelke egy darabját azon az éjjelen.
Nem tolom el, eszemben sincs. Maradok csendben, a közös némaságunkban és élvezem, hogy megtehetem. Akkor is, hogyha a kellemes jólét saját lelkünk szilánkjain való táncban teljesedik ki. Nem törünk meg, nem törhetünk. Már mindenen túl vagyunk egymás által - milyen ironikus - és aligha hiszem, hogy újat mutathat neki az élet. Ez a nevelés, nem? Mondhatni, hogy életemben egyszer jól csináltam? Nem filozofálok ezen, csak megélem azt, ami van és közben visszavedlek picsogó kislányból azzá, akinek a páncélját a húgom megfojtásakor magamra olvasztottam. Minden gyilkosság után ilyen, mert általában vérvonalat, számomra fontosakat öltem. Mind egyforma, de mind más. Viszont az érzelemvihar nagyon hasonlatos és soha, soha nem szeretem.
- Láttalak.
A válaszom végtelenül egyszerű, s olyan könnyen csorog elő belőlem, mintha nem is akarná követni több magyarázat. Viszont még mielőtt levegőt vehetne egy sürgetéshez, kettőnk közé pergetem a további magyarázatot. És arról, hogy közben utánanyúltam a kezének, s ujjai közé fontam saját ujjaim nem veszek tudomást. Mert ha észrevenném magam, ha hagynám feltűnni, akkor elereszteném. De önző vagyok és jó ez így.
- Többeket láttam, de egyiküket sem jegyeztem meg ennyire. Ott álltunk mind, hogy aztán egyesével tűnjünk el. Gondolom ők mind úgy jártak, ahogy mi. Nem tudom.. - vállat vontam - ..hogy miért nem kellett több bizonyíték. Megláttalak és éreztem, hogy csak te lehettél. Azt hiszem senki mással nem ment volna így. Kicsit Oscar vagy, kicsit Jean-Jacques.
Kelletlen szájhúzásba fúl a hogyan kérdésköre. - Alkut kötöttünk. Mindannyiunknak ígérni kellett valamit. Alignak bosszúja volt, Tupilek jóvátétele, de ha engem kérdezel, egyik nagyobb gennyláda, mint a másik. Semmire sem emlékszel?

~~~

- Volt sírás-rívás - feleltem szinte könnyedén, ami annyiból megállta a helyét, hogy nekem ebben a tekintetben tényleg könnyebb volt. Csak az utóhatást érzékeltem. - Mintha csak szellemek lettünk volna napokig... - Eszembe jutott Ginette, ahogy megérintett a konyhában, mindegy biztosra menve, hogy valóban élek, lélegzem, a testem nem kihűlt, élettelen, ereim lüktetnek. Visszatértünk a halálból és utána küzdenünk kellett azért, hogy tényleg éljünk, nem csak a magunk számára, hanem mások szemében is, valóságosan.
De megérte, ugye? Csak remélni tudom, miközben itt üldögélve lassan olyasmi ér, amit nem tudok hova tenni.
Ennek nem kéne ilyennek lennie. Ennyire elcsendesültnek, keserédesnek, de amennyire idegen ez egymás társaságában, annyira ad valamiféle ellenállhatatlan békességet. Ezüstmarokkal markol szívemre, szorít rá, ordasom pedig megy, mert ő a forrás, a miénk, mi pedig az övé vagyunk ezáltal. Pillanatnyi gesztus, leheletnyi, mégis belénk ég a különös törődés, aminek hála egy másodpercre felülíródik a kölyökkor elhagyatottsága, elapátlanodása. Fogalmam sincs, miért, mitől van mindez, nem is érdekel, hiszen akkor sem találnék választ, ha igazán szeretnék, csak érzem és ez jó, mert a megfoghatatlanságában mégis biztos. Bonyolultságában egyszerű, nem hajt afelé, hogy próbáljam megfejteni, akár őt, akár ezt az egészet, csak engedem, hogy sodorjon az ő szeszélyes szabadsága, miközben megélem a magamét, amikor csak tudom.

Kér. És ez jobban megráz, mintha rám parancsolna, azzal együtt pedig, hogy nem ereszt, az én ölelésem is szorosabb lesz kicsit, magasról téve a kicsavart testhelyzetre. Nem akarok a tükörképe lenni, nem akarom, hogy bennem verjen visszhangot mindaz, ami benne éled, mégsem vagyok képes visszanyelni saját könnyeimet, amikor megérzem az övéi illatát. Nevetséges, hogy olyas valakit akarok megtartani, a pillanat hatására védeni, aki nálam százszorta erősebb. De megtenném, csak ne sírjon, ne ejtsen könnyeket, mert ha vele ezt tették, ha már ő se képes visszafojtani mindezt, én mégis mibe kapaszkodjak, mit reméljek?
Nincs miért bocsánatot kérnie. Hiszen csak tette, amit akart, mert neki szabad. És én belekóstolhattam az ő szabadságába, még ha csak egy nyeletnyit is. El sem tudja képzelni, mit adott ezzel nekem. Ezt... ezt szeretném többszörös erővel visszhangozni, a világba üvölteni.
Nincs pajzsom, sose szoktam felhúzni, de most tényleg semmi sincs, csak a bennem lapuló csend, farkasom hűvös energiái, amik lassan ölelnek körbe, nem rejtve érzést, reakciót belőlem, csupaszok vagyunk mindketten, vele együtt. Képtelen vagyok kimondani, mert ha kinyitnám a szám, elcsuklana a hangom, az meg milyen lenne? Hozzá méltatlan, így hát hallgatok, felépítem a talpunk alatt csikorgó szilánkokra a bástyámat, mert azokon sokkal erősebb fog állni, mint bármikor korábban.
Ajkaim elválnak attól az egy szótól, de nem sürgetem, csak fogom a kezét, képtelen lévén eldönteni, melyikünk kapaszkodik melyikünkbe.
- Bocs - nyögtem és elcsuklott a hangom, és csak folytak a könnyeim, zokogásomat pedig semmi más nem gátolta meg, mint az, hogy számba haraptam. Már rég sírnom kellett volna. Nem tudom, miért hasított belém ez a felismerés, hogy ezt kellett volna tennem már korábban, akkor, amikor visszajöttem. Most viszont rám szakadt minden, amikor Oscart és Jeant említette. Nem tudom, miért pont akkor, de minden, amit eddig hamisan építettem magamban április óta, ripityára törött bennem, mert hazugság volt.
Hülyeség, hogy a többiek miatt nem ment? Hogy elfojtottam inkább, mosoly mögé bujtatva mindent? Szeretnék ezért tisztességesen bocsánatot kérni, de nem tudok, csak hallgatom tovább, várva, hogy végre ne fessek ennyire gyámoltalanul, kiszolgáltatottan, mert lehet, hogy nekem szabad, de azt is, hogy elutasítsam ezt.
Fejem a vállán pihen, mintha pihennék rajta, talán így is van, mert ahogy alább hagyott a kíméletlen hullám, úgy telepedett rám a kimerültség.
- Alku? - ismételtem rekedten, kissé elcsigázottan, s megtöröltem az arcom, ám ha nem jelzett semmivel, én bizony úgy maradtam. Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem. - Benyomásom maradt egy kevés. Semmi több... Elhagytam valamit, ugye?
Nem mertem "valakit" mondani. Nem akartam, hogy Ő legyen az oka a furcsa hiánynak, a kitölthetetlenségébe dermedt űrnek. Szeretném azt hinni, hogy már tényleg mindenen túl vagyunk, hogy mindent megéltem már, mégis tartok a választól. Mégsem állítanám le, szívnám vissza kérdésem, mert ha már elindultunk, menjünk el a végéig, az újrakezdésig, hadd szülessek tényleg újjá. Könyörgöm...

- Gondolom egy évre eléggé kipicsogták magukat. - forgatok szemet, csak magamban teszem hozzá, hogy éppen úgy, ahogy én tettem azt a padláson valakinek, aki akkor és ott érdemes volt rá. Többet nem tenném, s nem a személye miatt. Egyszerűen méltatlan hozzám ez az egész. Vagyis az. Nem tudom már szétválasztani.
Kérek, majd ölelem, elgyengülök, hogy az ő romjain épüljek újjá, magamba olvasztva megint egy részét, mert én már csak ilyen önző vagyok. Azzal, hogy felszólítom a titoktartásra, megint csak súlyt aggatok vállára, nem foglalkozva azzal, mennyire van már mélyen, mennyi lepte el az apály-dagály táncából. Akarom, hogy ő legyen az őrzője mindennek, mert ha nem így teszek, akkor én magam sem tudom, hogy hol is keressem a romjaim. Márpedig nekem nincsenek romjaim, én egész vagyok, teljes és törtető. Épp csak soha, de soha többé nem akarok feltörni az ég felé. Elég nekem mindazon csúcs, ami a lepedőkön megadathatott, amondó vagyok.
Sírok, nem sokat és nem hisztérikusa, mégis olyan érzések kezdenek bennem gyökeret verni a viszonzására, melyeket nem éreztem már jó ideje. Furcsa, gyomorforgató keserűség ez, minden belsőszervemet szaggató szörnyeteg, az ijedtség maga.
Nem tudom mióta nem féltem már, s azt sem tudnám kikapkodni a múlt ködéből, hogy mikor rettegtem utoljára, de most ijeszt az, aminek az előszelét érzem. Nem, nem azért, mert egy férfinak erősnek kellene lennie és nem zokogni. Leszarom a nemeket. Összességében egy Fakír legyen erős, de kurvára örülök, hogy most ő sem volt az, így nem kell olyan mélységesen szégyellnem magam a saját gyengeségemért.
Az acsargó ha tudja, magához édesgeti a másik fehéret, lefekszik elé, de odakap lábába, ha amaz nem akar elheverni mellette. Addig jelez neki, amíg egymás mellé nem omlanak, s akkor a hatalmas, kétnemű fehér dög áthelyezkedik a másikon, felemelkedve pofáját és mellső mancsait a hím hátának nyaki részére fekteti, így telepedve rá a másikra, mintha csak a hatalmát és a felette állását akarná bizonygatni, ezzel csitítva el a másik ordas gyanakvását abba az irányba, hogy ez most tulajdonképpen a törődés jele. Ölelés. Az ő módján, a magam elnyomó, érdes jellegében. Test a testhez. Meghitten, de mégis birtokló állatias ösztönökkel teli.
Nem tudom mire vélni azt a rövid kis szót, visszakérdeznék, de helyette csak hagyom, hogy elsodorjon az a lavina, aminek én löktem a martalékául őt. Eleresztem a kezét, erősen, szinte ridegen marok arcára, hogy két tenyerem zárójelébe simítsam orcáit, kényszerítve ezzel arra, hogy rám kelljen néznie. Hüvelykujjaimmal szinte szétpeckelem ajkait, hogy ne tudjon rájuk harapni, ne menekülhessen ebbe saját könnyei elől.
Elengedem, hagyom, hogy visszaejtse fejét a vállamra, nem erőszakoskodom vele tovább, de nem azért, mert megszállt volna valami jótét szellem. egyszerűen csak nem vagyok képes végignézni, ahogy darabjaira esik, mert ez az első - majdnem - olyan dolog hosszú évek óta, amiben nem érzem jól jóságomat. Tudom, hogy én vagyok az oka, az egyik, de nem a legnagyobb. Vagy ha az lennék, akkor sem feküdne kényelmesebben ez az egész téma.


Halvány "sssh"-t duruzsolok a fülébe, nyugtatni próbálva, s bármilyen idegen is legyen tőlem az ilyesmi, míg egyik kezemmel hátát simítom meg, másikkal tarkóját cirógatom.
~ Soha nem volt gyermekem, Darren, tudtad ezt?
Szalad ki a számon a kérdés majdnem, de ez még nekem is annyira abszurd, hogy csak gondolatban merem megüzenni neki. Beszélek inkább az alkuról, mert az sem egyszerűbb, de még mindig kevésbé tépáz meg mindent közöttünk, mint az, ha befejezném a gondolatmenetemet.
Megkaptam, mint férfit, mint hímet, megszerettem, mint utódot, de így, hogy a szemeim láttára esett szét teljesen egy pillanatra azt kívántam, bár a fiam lenne, a vérem, igazán. Lehetne, volt testem, melyben lehetett volna, melyben beteljesíthette volna azt, amire mindig vágytam. Apa akartam lenni, soha nem anya, de az most lényegtelen. Nem tudok már másként nézni rá, a vére nem az enyém, de mégis az.
Te vagy az, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy az legyél. - Tartom meg magamnak ezt a gondolatot, nem fintorítva el az időt lelki nyavalygásommal, nyálasságommal.
- Jobbnak lenni annál, ami voltam. Teremtővé válni, helyrehozni a hibákat, s elcsitítani Alignakot. Tupilek mellé állni.. és egyéb baromságok. Nem emlékszem pontosan, tudod épp el voltam foglalva azzal, hogy térdre rogyva zokogjak a nagy szellem előtt, valahogy nem kúszott be agyamba több információ.
Ütöm el ezzel, mert mi mást tehetnék? Figyeltem, de mindent nem vagyok hajlandó elmesélni. Így is túl sokat ártottam már neki. Számolatlanul sok titkot nem kellett volna pofájába öntenem eddig sem. De ahogy nem tudtam visszafogni ezelőtt, úgy nyilván eztán sem fogom.
- El. Saját magadat. Éppen úgy, ahogy én!
Simítom meg arcát gyengéden, ha felemelte fejét, hogy aztán a simítás pofonná változzon, s lökéssé. Belekapaszkodom és ha sikerül, akkor vele együtt zuhanok le a mászókáról. Nincs magasan, nem fogjuk semminket kitörni, de valahogy ki kellett rángassam ebből az egész szarból. Nem mehet tönkre. Nem lehet!
Tekintetem bocsáss meg, lehetnél-fiam!-ját nem rejtegetem, akkor sem, miközben feltápászkodom.
- Húzzunk haza, oké? Üres a Kúria..

//Ha nincs más, én itt köszöntem. És nyű Azért nagyon sajnálom, hogy így elkámpicsorodtál. Imádtam, köszönöm! //

Megint titkok, újabb dolog, amiről hallgatnom kell miatta, róla, mégis ugyanolyan természetességgel csomagolja be mindezt a hallgatás bennem, ahogy tette azt a kilétével is. Nem fogok beszélni. Ha akarnék se tudnék, mert nincs kinek - erről? Ugyan. Árulás lenne, amit már képtelen vagyok megtenni, ha eddig se tettem. A saját romjaim mellett megférnek az övéi is. Elbírom, tényleg képes vagyok rá, ha többre nem, de ahhoz, hogy ez ne pillanatnyi legyen, szükségem van az összeomlásra, a pillanatban való megsemmisülésre.
Fáj a mellkasom, éget, szorít és kapar, könnyei illatát érezve, s ha ez nem lenne elég, a teljes zavar  követi mindezt, mikor az acsargó átöleli a fagyos északit. Olyan volt ez, mint nézni egy poharat, ami lassan de biztosan gurul az oldalán, az asztal széléhez közeledve, te pedig hiába tudod, hogy ha leesik, összetörik, képtelen vagy utána nyúli. Csak nézed megbabonázva és vársz. Hogy eltűnjön a szemed elől, hogy egy pillanatig néma csend legyen, hogy ezt a csendet a csörömpölés szaggassa ezer szilánkra. Éreztem a közeledést, a fenevad nyugtalanná vált mert nem értette, mi történik, semmi korábbihoz nem hasonlított ez, nem csak Triától, hanem... úgy egyébként. Egyikünk sem moccant - feszült várakozás némasága, amit az "ölelés" tépett szét. Minket tépett szét.
Szép egymásutánban, előbb egyikünket késztetve cseppet sem megszokott szűkölésre, holott inkább szabadult volna, mégis képtelen volt elmarni a másikat és nem az erőkülönbség miatt. Aztán másikunk is sorra került, ahogy keze közé fogta arcom. Kérlek, ne csináld!
Bőgtem, mint egy gyerek, tökéletesen koordinálatlanul, minden bennem leülepedett, frissebb-régibb érzés egyszerre követelt magának figyelmet, zúdult le rólam, mint egy kíméletlen lavina. Ez nem járja: az én vállamon szoktak sírni, nem én másokén, főleg nem így, ilyen elveszetten és kétségbeesve, mintha nem létezne új nap. Érzem a soha el nem múló hiányt, amit tíz éves koromban kaptam és azóta csak halmozódott, hozzá csapódott a fenevadé is, mindez pedig a magunk önzésébe torkollt. A miénk mindenki. Minket ne hagyjon el többé senki. Én se akarok elhagyni senkit, akkor sem, ha ez már öncsonkítás, ha a józan ész diktálja, nem megy!
Mégsem vagyok képes többre egy magatehetetlen csecsemőnél, csak sírok, szinte vigasztalhatatlanul. A farkas és az ember is.
Nem akarok többet hallani, többet tudni. Tűnjön el minden, belőlem és körülöttem, hadd legyen csak én és a kihalt, kopár jégmező. Mégsem tudok tiltakozni, mert jól esik a törődés, a bizalom, az elmémbe súgott szavakra pedig csak oldalra döntöm a fejem, neki az övének, arcomra száradt könnyek nyomával, kisírt szemmel.
~ Szeretlek ~ válaszoltam, mert habár nem ezt kérdezte, mégis felelet volt, mert megértettem. Teljesen és tökéletesen a magam darabokra hullottságában. Érzek, értek, felfogni mintha mégis képtelen lennék, de elmerülök a fejem búbjáig ebben, a ki nem mondott vallomásban, nem keresve miérteket, nem tekerve vissza az utat, ami ide vezethetett. Csak hagytam, hogy átjárjon ennek a keserédes melegsége.
Egyszerűen megadom maga - neki, a helyzetnek és csak hallgatok, hallgatom és nem követelek többet, csak biccentek erőtlen. Elég ennyi, igaza van és mégsem, mert a magam részét is kérdezem elszorult torokkal, tartva a választól.
Saját magamat... Az jó. Azt eddig mindig vissza tudtam szerezni, bármi is történt. Mégsem érzem úgy, hogy ezúttal is maradéktalanul sikerrel járnék, mert valami belőlem végérvényesen ott rekedt.
Felemelem a fejem, kissé elhúzódva tőle, ahogy arcomat éri keze ismét, előbb simítva, majd pofonnal, hogy cseng belé a fülem. Mielőtt felocsúdhatnék a hirtelen váltásból, már csak az esést és a becsapódást észlelem, hogy aztán meglepetten pislogjak párat a tekintetét keresve.
- Bocsánat - motyogtam, bár elképzelni se tudtam, milyen mélyre zuhanhattam, ha már ilyen drasztikus módszerek kellettek. Az ő szeme is sajnálatról árulkodik, amit nem akarok, se ezt az arckifejezést, se azt, hogy miattam, nekem legyen. Inkább szórakozottan húzom végig ujjaim hegyét a pofon nyomán, miközben felülök.
- Menjünk - nézek fel rá még mindig ülve és ahogy felkelek én is, nagyobbnak, ugyanakkor nehezebbnek érzem magam. - Rohanjunk... - súgom magam elé, mint egy régi, elfeledett kívánságot.

no one has to understand

Előzmény

Régebben én is sokat beszéltem, amíg mondhatni volt kinek, de mostanában nem túlzottan akadt társaságom és az évek alatt megtanultam hallgatni és csak akkor beszélni, ha szükséges, de akkor is csak mértékkel, hogy nehogy valami olyat mondjak, amit nem szabad. Viszont szemmel láthatóan a férfi szeret beszélni és én ezt egyáltalán nem bántam. Jó hallgatni, hiszen így több mindent tudhatok meg róla.
Nem voltam büszke arra, hogy én miként láttam az élet sötét oldalát, de egyáltalán nem bántam azt, hogy nem rózsaszínfelhőkkel tarkított az életem. Hamar meg kellett tanulnom azt, hogy az élet nem olyan, mint amilyet mi megálmodunk, de ugyanakkor büszke voltam és jó érzéssel töltött el, hogy nem veszítettem eme terhek és pillanatok alatt önmagamat. Mélyen legbelül még mindig ugyanaz a lány voltam, aki egykoron, de azt már kevesen pillanthatták meg.
- Szóval nem ismered a várost? – kérdezem kíváncsian, majd pedig körbepillantok, mert a távol töltött idő óta nem sokat változott. Inkább csak „emberek” tűntek el, vagy csak már nem tértek vissza, de még mindig volt olyan, akinek a visszatértében reménykedtem. Szerettem volna újra megölelni és látni a mosolyát, újra biztonságban érezni magamat. Biztonságot jelentő testvér ölelése volt az korábban és nem tudtam elhinni azt, amit a férjem mondott, hogy ő is meghalt… Nem veszíthetek el mindenkit, aki fontos volt számomra…
A tippjét hallva egy kisebb kuncogás hagyja el az ajkaimat, de inkább marad a sapkás megoldás. – Lehet, de nem szeretnék úgy kinézni és a sapka is megteszi. – jegyzem meg sietve, hiszen tényleg hálás voltam azért, amiért odaadta, ahogyan azért is, hogy nem kezdett el faggatni, hogy miért nem akarom, hogy lekapjanak az emberek. S nekem ez a gesztus is elég ahhoz, hogy még inkább meglássam benne azt, hogy van jó oldala, vagyis még lappang szeretet és jóság is ama kemény falak mögött…
- Ezt úgy mondod, mintha megtapasztaltad volna… - bár alig, hogy kimondom, legszívesebben visszavonnám, hiszen ha már megtapasztalta volna a halált, akkor nem valószínű, hogy itt beszélgetnél. Tudomásom szerint a halálból nem igazán térnek vissza az emberek, de ebbe jobb nem is belegondolni, így inkább sietve rázom meg a fejemet és próbálom száműzni minden bugyuta gondolatomat.
- Szeretsz itt élni? S hol élsz pontosan, mert nem ez a város az otthonod az elmondottak alapján, viszont az itteni időjárás nem újdonság számodra, így feltehetően valahol már tanyát vertél. - nem mindenki szereti a hideget és amennyire eleinte nem szerettem itt lenni, annyira szerettem meg az évek alatt és alig vártam, hogy végre hazatérhessek a birtokról. Fura volt, hogy nem volt itt sose Gerard, hiszen akkor minek vett el? De úgy éreztem, hogy okkal tartja magát távol ettől a helytől és mindentől, ami itt történi, de fogalmam sem volt a miértre. Egyszer talán választ kapok…
Amikor pedig a férjemről kezd el kérdezni, akkor hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék… Mit hazudjak? Nem akarok még több hazugságon alapuló kapcsolatot. Főleg akkor nem, ha valóban ő az édesapám…
- Biztos van olyan, aki szerintem imádja őt. Én még nem igazán ismerem. Ez az egész bonyolult. – jegyzem meg, hiszen kit érdekel, hogy valaki gazdag vagy nem? Szerintem egyedül annak kellene számítani, hogy a két ember igazán szereti egymást és boldogok együtt. A pénz nem boldogít, de az igaz szeretet már annál inkább.
- Ohh, ez ennyire rosszul érint téged? Az vagyok, ha a varrás és a hasonló dolgok azt jelentik, de szerintem nem vagyok olyan elvont, mint a legtöbb művész. – jegyzem meg kicsit halkabban, miközben elkezdek lemászni a paciról. Ezek után pedig megsimogatom, amikor pedig a fejét dugja oda, akkor egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat és mosolyogva kényeztetem tovább. Imádom a lovakat és igazán hiányzik villám, egyedül csak abban reménykedem, hogy jó helyre került és jól érzi magát az új helyen.
- Nem… - jegyzem meg egy sóhaj keretében, majd pedig elindulok mellette, vagy néha kicsit mögötte befelé a kórházba. Nem szólalok meg, hiszen intézzék a nagyok. Én nem haltam volna bele még egy-két napba, de ha ő emiatt nem tud jól aludni, akkor legyen ma. Bár tény, hogy amíg nem lesz meg az eredmény, addig én is ezen fogok kattogni, hiszen a szívem már tudja, hogy ő az édesapám, de biztosra kell mennem… Biztosan szeretnék végre valamit tudni…
Figyelem az eseményeket és néha megköszörülöm a torkomat, mintha csak így szeretném figyelmeztetni arra, hogy nyugalom, de amikor elkezd kitörni belőle a vadabb éne, akkor sietve lépek közelebb és teszem a kezemet a karjára, mintha abban reménykednék, hogy így végre kicsit visszavesz és rájön arra, hogy nem fogjuk tudni ma elintézni. Ezek után pedig sietve kérek elnézését a nőtől és a többiektől is, akik esetleg megjelentek.
- Tudja két évtizedig kellett várni és már nagyon szeretné tudni az eredményt. –nézek rájuk, majd sietve elindulok kifelé.


Amikor pedig a kórház fala bánja a dolgot, akkor egy pillanatra ijedten ugrom hátra, de végül erőt veszek magamon és odasétálok hozzá. Óvatosan és talán félénken érintem meg, de néha egy-egy érintés elegendő ahhoz, hogy vissza tudjuk fogni magunkat.
- Holnap is jó lesz, s nem szeretném, ha esetleg a rendőrséget hívnánk…- nézek rá kérlelően, majd a szavaira csak bólintok, hogy rendben menjünk, de most hova? Én eleve mondtam, hogy felesleges ilyen későn jönni, de ő nem hallgatott rá. Így nem sok mindent tehetek. Csak annyit, hogy megpróbálom lecsillapítani őt. Az újabb kijelentésére viszont megrázom a fejemet, mert ezt ő se gondolhatja komolyan.
- Ha a kórházban nem csinálnak már ilyet, mert túl késő van, akkor magán praxist se fogunk találni. Miért nem jó holnap? Egy kis türelem senkinek se ártott még meg… - tényleg jó lenne, ha picit visszafogná magát, mert nem először esik már meg, hogy a frászt hozta rám a találkozásunk óta, de ennek ellenére még se tudnám magára hagyni. Szeretném őt megismerni. De ugyanakkor nem lenne rossz, ha kicsit gyakrabban kerülne előtérte a barátságosabb énje, az amelyikkel nem ijeszt meg. Amikor pedig felém nyújtja a kezét, akkor egyszerűen elfogadom és hamarosan újra mögötte ülök.
- Mi lenne, ha visszamennék a játszótérhez? Ott leülhetünk és beszélgethetünk. S ha szeretnéd, akkor felhívok valakit és megkérdezem, hogy van-e még valahol DNS tesztes rendelés… - teszem hozzá egy kisebb mosoly keretében. Majd pedig várom a válaszát és remélem, hogy nem kell sokáig győzködnöm őt, de addig győzködöm, amíg bele nem megy a dologba.


Amint megérkeztünk arra a helyre,- amit nem kizárt, hogy kikönyörögtem-, akkor sietve húztam a fejére a sapkát, majd egyszerűen lepattantam a paci hátáról. Még egyszer megsimogattam, majd elindultam a hinták irányába, de egy pillanatra megtorpantam, mert a múlt emlékei megjelentek a lelki szemeim előtt és sietve töröltem le egy apró könnycseppet az arcomról, majd felpillantottam az égre, egy kisebb mosoly keretében, miközben azt kívántam, hogy „Remélem Darren jól vagy és egyszer újra láthatlak.” Ezek után pedig helyet foglaltam az egyik hintában és kicsit meglöktem magamat.
- Szeretem ezt a helyet. Sok jó emlék köt ide. – fordultam Achilles felé, a papám felé és türelmesen vártam arra, hogy közelebb jöjjön, esetleg a korlátnak dőljön és onnét figyeljen engem. Nem érdekelt, hogy mennyire gyerekes hintázni, hiszen vannak olyan dolgok, amiket az ember sose nő ki és ez ilyen volt…

Fogalmam nincs arról, hogy milyen az élet ott, ahonnét ő jött, de szemmel láthatóan nem túlzottan szereti ezt a vidéket. Vagy legalábbis a modernkor vívmányait, viszont ez nem baj. Én is jobban szerettem a párizsi birtokon lenni a természet közelében, s ezért szeretem itt a házat, mert nem a belvárosban van, hanem sokkal inkább a városhatárában vagy talán már kicsit a városhatáron túl is. Legalább ott senki se zavarhat. Na, nem mintha sok társaságom lenne, de majd egyszer talán ez is változni fog.
- Egyszer el fogom mesélni. Ha majd itt lesz az ideje. – szólalok meg komolyan. Már nem először hozza rám a frászt, de ennek ellenére nem tudok csak úgy elkezdeni beszélni olyanról, amit már jó pár éve tettem el magamban. És tudom, hogy nem szabad beszélnem róla, mert akkor rossz dolgok történtek. Ugyanakkor félek attól is, hogy mi lesz akkor, ha a férjem rájön arra, hogy ráleltem édesapámra. Egyszer már megfosztott attól a személytől, akit szeretem és fontos volt számomra, vagyis nem is egyszer, hanem már többször.
Lehet, hogy még nem volt meg az eredmény, de attól még a szívemben éreztem azt, hogy ő az édesapám. Még akkor is, ha szemmel láthatóan és az elmúlt percek alapján nem sokban hasonlítunk, de az élet tele van meglepetéssel, s ha nem fog eltűnni, akkor még esélyünk is lesz arra, hogy megismerjük a másikat. Szerettem volna őt mindennél jobban megismerni, hiszen részben belőle voltam. Bár ez picit furán hangzik, de ez az igazság.
- Tudom, de azt hittem, hogy más miatt is így gondolod... – szólaltam meg óvatosan, mert szemmel láthatóan nem tetszett neki az, hogy visszakérdeztem. De biztosan megélt már jó pár évtizedet és így sok minden történhetett vele, így nem csoda, ha esetleg megfordult a fejemben az, hogy más is történhetett vele, de inkább csöndben maradok.
A kérdését hallva egy pillanatra csendbe burkolózom, hiszen rossz volt, de az is tény, hogy az egész utazást átaludtam. Amikor kocsiba raktak, majd pedig utána már egy ágyban ébredtem. De tényleg rossz volt, viszont nem a táj miatt, hanem sokkal inkább amiatt, mert a családomat hátra kellett hagynom.
- Igen, rossz volt és szokatlan volt minden, de legfőképpen nem a táj miatt, hanem amiatt, hogy akiket szerettem azok nem jöhettek velem. – adok választ, meg nem is. Nem mondhatom csak úgy el azt, hogy szinte kitéptek anyám karjai közül. Hogy a sorsom a megszületésemkor megpecsételődött. Miként vette volna ki magát? Minél kevesebbet tudnak az életemről, annál jobb. Annál kisebb a veszély.
- Mert nem mindig mi döntünk a dolgok felett. – ezzel is többet árultam már el, mint szabad lett volna. Nem sok választásom volt, hiszen én is egy levélből értesültem arról, hogy esküvőm lesz és onnét tudtam meg az igazi családnevemet is. Fura dolog az élet… Főleg, hogy a férjemet szinte nem is látom, de talán így jó mindenkinek.
- Miért gondolod azt, hogy nem a földön járok? – szólalok meg kíváncsian, hiszen szerintem nem zengtem semmilyen olyan ódákat, ami miatt esetleg mást kellene gondolnia. De sose lehet tudni, hogy ki mire következtet. Tény, hogy szoktam ábrándozni, s reménykedni is, de szerintem ez nem olyan nagy gond és emiatt nem repdesem a fellegekben. Egyszerűen csak reménykedek abban, hogy egyszer minden jobb lesz…
Rosszul esik, hogy lerázza a kezemet magáról. Kicsit még hátrébb is lépek, s apróra húzom össze magamat. Lehet félnem kellene és talán kicsit félek is, de ennek ellenére hinni szeretnék abban, hogy idővel sikerül majd a benne lakozó szeretet előhozni.
A szavaira picit összerezdülök, de végül elindulok. A nőnek csak megrázom a fejemet, hogy nincs semmi baj… Vagyis remélem, hogy nincs…


A pillantásának köszönhetően aprónak érzem magamat és talán még egy kisebb szívrohamot is kihordtam állva. Nem értem, hogy miért néz így rám. Nem tettem semmi rosszat se, egyszerűen csak segíteni szerettem volna. Talán ő még a férjemnél is bonyolultabb. Hallgatom őt és szavainak köszönhetően még egy picit össze is rezdülök, majd a szememet is lesütöm.
- Sajnálom… - suttogom eme egy szót, hiszen tényleg nem akartam kihozni őt a sodrából. Egyszerűen csak szerettem volna, ha nem viszik el vagy nem hívnak zsarut a viselkedése miatt. A földet bámulom, mert semmi kedvem eme arckifejezésekkel szembenézni, hiszen már így is kicsit félelmetes ez a helyzet. De menni fog, minden rendben lesz, mert nem fogok elfutni és pár pillanattal később újra megtalálom őt az íriszeimmel.
Nem feladni szerettem volna eme dolog kinyomozását, hanem csak próbáltam ésszerűen látni a dolgokat. S aszerint cselekedni. Este volt már, így nem csoda, ha azon a véleményen vagyok, hogy holnap kellene visszajönnünk, de ez se tetszik neki, így inkább csak csendben maradok. Abból akkora baj talán nem lehet.
Felülök mögé, hiszen miért ne tenném? Ha a papámról van szó, akkor megyek vele. Lehet, hogy ijesztő, de nem mindig. Tény, hogy jelenleg többségben az, majd a szavaira csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, de tényleg megfogadom, hogy nem mondok már semmit se. Nincs értelme, mert nem szeretném még inkább felhúzni. Nem hiszem, hogy abból bármi jó is származna. Fogalmam sincs, hogy megyünk, de bízok abban, hogy nem most akar elrabolni. Így inkább csak figyelem a kivilágított utcákat, a kezem a dereka köré fonódik, hiszen továbbra is „kapaszkodom”. De hirtelen inkább úgy teszek, mint aki megnémult. Jobb a biztonság.


Egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor meglátom, hogy hova mentünk. Örülök annak, hogy mégis meghallotta a kérésemet. Sietve pattanok le a lóról, adom vissza a sapkát papítónak, majd pedig elindulok a jól ismert ösvényen. Figyelem a fákat, a kihalt és magányos játékokat, de ennek ellenére is egy apró mosoly kúszik az arcomra. Az ezüstösön csillogó apró könnycseppet sietve törlöm le az arcomról, de ebből ő mit sem láthat, mert háttal állok neki. Végül pedig elérek a hintához és hamarosan már picit meg is lököm magamat. Egyik pillanatban Toszkánában vagyok, míg a másikban 7 éves vagyok és itt vagyok. Itt ahol megismertem valakit.
- Műanyag falu? – kérdezek vissza csodálkozva, majd megrázom a fejemet és egy újabb mosoly kúszik az arcomra, amikor látom, hogy milyen szeretettel van a lova felé. S ez is csak azt erősíti, hogy képes a gyengédségre, csak talán túl mélyre van eltemetve.
- Emlékek? Egyszer ideszöktem ki és megismertem valakit, egy olyan személyt, akiben igazán megbíztam. Szerintem attól még, hogy elveszítünk valakit, nem jelenti azt, hogy ne emlékezhetünk rájuk és bizonyos helyek képesek boldog pillanatokat felidézni. – adok neki választ, majd pedig előkotrom azt a telefont, amit Matthew szokott odaadni. Senki se tud erről a telefonról, de hiába ő őrzi általában, mert tudom, hogy sose kutakodik benne, vagy utánam.
- Nem kell, hiszen van ez. – s azzal megmutatom a telefont neki. Végül pedig sietve tárcsázni kezdek. Pár percig beszélek a férfival, majd egyszerűen lerakom a telefont.
- Van egy rossz hírem. Ma már senki se tud minket fogadni, mert túl késő van. – a hangom halkan és óvatosan cseng, hiszen ki tudja, hogy ezek után milyen égzendülés lesz.

:: Storytime ::

Nehezen tudtam még mindig elhinni azt, hogy tényleg ennyi év és ennyi dolog után ismerhetem meg az apámat. Tudom, vagyis érzem, hogy édesanyámat már csak a halál után ismerhetem meg vagy esetleg mások elmeséléseiből. De apám eddig nem igazán tudott semmi jót se mondani róla. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valóban a testéből élt volna, mert ha így lett volna, akkor nem valószínű, hogy én meglátom a napvilágot.
- Nem hiányoznak? – kérdezem kíváncsian, majd a kérdésén rövid időre elgondolkozom. – Szeretek itt lenni, de attól még hiányoznak. Nem a város, vagy a táj, esetleg az időjárás, hanem a szüleim. – jegyzem meg picit halkabban az utolsó szót. Lehet, hogy ő vér szerinti apám, de attól még nem ő nevelt fel. S valóban a szüleimnek tartottam őket. 7 éven keresztül neveltek és sajátjukként szerettek, még akkor is amikor nem lett volna szabad.  
A szavaira lesütöm a szemeimet, mintha ez annyira egyszerű lenne. Szeretném elmondani, de még se tudom, hogy miként tehetném, vagy mi fog akkor történni, ha kimondom hangosan.
- Jó pár évtizeddel korábban voltak kényszer házasságok és ez talán mára se halt ki. – jegyzem halkan, mert nem akarok arról beszélni, hogy miként tudtam meg azt, hogy férjhez fogok menni, vagy miként éltem az életemet bezárva. Majd idővel, amikor már ez a beszélgetés is könnyebben fog menni. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen lehet megismerni édesapámat, de most, hogy valósággá vált hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak vagy tegyek.
- Szerintem nem csak a fizikai adottság számít. Lehet valaki olyan, mint a régi görög istenek, de attól még a lelke és a szíve nem lesz erős. – nézek rá komolyan, hiszen számomra tényleg fontosabbak a belső értékek, mint a külső. Lehet, hogy gyengének tűnök, de az még nem jelenti azt, hogy valójában az vagyok.


Ijesztő a pillantása és másodpercek alatt érzem magamat újra pár évesnek. Egyik felem elrohanna, míg a másik maradni szeretne és az utóbbi győzz. Bízok abban, hogy nem lenne képes bántani. Egyszerűen csak érzem… Bár azt se értem, hogy miért reagál így a dolgokra, de talán csak a sokk, vagy ő eleve ilyen, viszont megmutatta, hogy tud kedves is lenni és remélem az idő előrehaladtával inkább azt fogom látni belőle, mint ezt az énjét, mivel a frászt hozza rám.
Jó érzés volt újra itt lenni, de ugyanakkor rossz is. Túl sok emlék, túl sok boldog pillanat, amik már a múltban ragadtak. A hinta megindul alattam, s pillanatok múlva már én is messze járok. Kell egy kis idő, egy is békesség eme zűrzavaros találkozásba is. Valami régi, valami olyan, ami egyszer már az enyém volt. Emlékszem, hogy gyerekként is képes voltam messze repülni, szállni, ahogyan a madarak az égen.
- Ez csak egy játszótér. A gyerek kedvükre játszhatnak és kicsit még a képzeletükben is lemerülhetnek, miközben barátokra lelnek. – felelek neki könnyedén, hiszen nem értem, hogy ebben mi rossz lehet. Családokat is képes összehozni ez a hely.
Mosolyogva hallgatom őt, majd picit megrázom a fejemet, hiszen ettől még a gyerekek ugyanúgy másznak fára és hasonlóak.
- Szerintem az még ugyanúgy megvan a világban. A gyerek továbbra is másznak fára, elvesznek az erdőbe. De itt kicsit minden másabb. Barátokra lelhetnek, társakra, akik örökké velünk maradhatnak és még a szülők is barátokra lelhetnek. – válaszolok neki barátságosan. Egy dolgot sose fogok lefelejteni, amire az életben megtanítottak, hogy a szeretet a legnagyobb fegyver eme világban. Amíg az emberek képesek hinni a szeretet erejében, addig van remény. S megismerni másokat, barátokat szerezni is eme dolog, vagyis érzésében lehet. Legalábbis szerintem.
- Sose merülsz el a múlt emlékeibe? Sose gondolsz azokra, akik egyszer életed fontos része volt? – kérdezem tőle kíváncsian tőle. Hiszen emlékezni nem rossz dolog vagy a gyengeség jele, vagyis véleményem szerint. – Azt mondják, hogy igen, de véleményem szerint nem. Itt ez a kis vacak azt súgja, hogy még mindig él. – s azzal a szívemre bökök. Mondhatnak az emberek bármit, hiszen legtöbb esetben a megérzéseinknek köszönhetően maradunk életben és szerintem most se hagytak cserben.
Amikor pedig felordít, akkor riadtam ugrok össze és kíváncsian pillantok rá. Nem értem, hogy mi történhetett. Miért ekkora baj az, ha nem ma este tudjuk meg az eredményt. A szívünk amúgy is megsúgta a dolgot, az pedig csak egy papír, ami a kétely apró szikráját is képes lenne eltűntetni. Szeretnék oda menni, vagy mondani valamit, de abból eddig se lett semmi jó, így inkább hallgatok és aggódva figyelem őt, illetve azt, ahogyan kárt tesz magában.
- Otthon leszek, olvasok és csinálom tovább a munkámat. Jelenleg nem járok iskolába. – Szerintem, ha iskolába járnék, akkor kapna szívrohamot Gerard, vagy visszavinne a birtokra, hogy járjak ott iskolába. Így inkább megmaradok tovább a varrás mellett és az újabb ruhák tervezésnél.
- A mende-monda szerint, egy esős napon beállított egy idegen, majd egy gyermeket hagyott ott egy levél kíséretében. A levél szerint ezeket se kaphattam volna meg. - s azzal megérintem a nyakláncomat, illetve a gyűrűmet, de így már kezd értelmet nyerni, hogy miért idegesítette férjemet az, amikor megpillantotta rajtam. – Egy egyszerű család nevelt fel, Úgy szeretek, mintha a sajátjuk lettem volna, de amint 7 éves lettem értem jöttek és utána idekerültem. Tudták, hogy ez lesz, de a szívük mélyén azt hiszem mindig is reménykedtek a lelűk mélyén, hogy nem tér vissza értem. – mondom alig hallhatóan, mert mit mesélhetnék? Én se tudok sok mindent, csak a levél alapján és a történtek alapján tudom összerakni a dolgokat. Figyelem őt és újra kicsit meglököm magamat.
- Szerettél volna valaha gyereket? – kérdezem kíváncsian és közben őt fürkészem…

:: We are young ::

- Akár élhetnének még. Nem tűnsz annyira öregnek, mint a Vénséges vén morla. - nézek rá egy halovány mosoly keretében, mert remélem, hogy nem fogja sértésnek venni azt, amit mondtam. De ötvennél többnek nem mondanám, s ha nem tévedek akkor még élhetnének a nagyszüleim.
- Más részt meg attól, hogy már valaki nem él, attól még velünk van, mert a szívünkben él tovább. - mondom komolyan. Bár lehet, hogy ő másképpen gondolja ezt az egészet. Egyik ember se hasonló, de tudom, hogy örökké velem lesz Dory, a tanácsai és minden egyéb, amit neki köszönhetően tanultam meg. Olyan volt számomra, mint egy gyermeknek a nagymama, vagy talán kicsit olyan is, mint egy édesanya.
A következő kijelentésére csak egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, de mielőtt még válaszolhatnék megelőz. Kíváncsian fordulok felé, hallgatom azt, amit mond. Nem vágok a szavába, mert kíváncsi vagyok, hogy mire szeretne kilyukadni.
- Nem rég találkoztunk, így nem csoda, ha még nem sok mindent mutathattam magamból. - válaszolok szinte suttogva. Nem szeretnénk veszekedni. Inkább csak egy egyszerű tényt mondok. - Az itteni birtokon tartózkodtunk, amikor kaptam egy levet és abban az állt, hogy pár nappal később férjhez megyek. Nem is ismertem az illetőt, de más választásom nem volt... - adom meg neki választ. Miért nem szöktem el? Miért nem tettem semmit se? Mert nem tudtam volna. Olyan embereknek ártottam volna akkor, akiket megszerettem. S már így is egy ember élete a lelkemen szárad. Azért halt meg, mert szeretet és én is őt...


- Ezzel nem értek egyet. Nevetés, kacaj és élettel töltik meg ezt a papírvárost. - fordulok felé egy mosoly kíséretében. Fura dolog, hogy mennyire másképpen gondolkodunk, de szerintem ez egyáltalán nem baj. Ő felnőtt férfi, én meg a felnőttség küszöbén állok vagy mi a szösz, de ennek ellenére eszmecserét folytathatunk úgy, mint két értelmes felnőtt. Nem kell egymás torkának ugranunk. Legalábbis én tuti nem fogok, engem nem olyan fából faragtak. Én inkább a szeretet erejében hiszek, mint a dühös szavak erejében.
- Könnyeke hullajtani elveszett szeretteinkért nem hasznos? A könnyek nem mindig a gyengeség jelei, hanem azt jelenti, hogy sokáig volt valaki erős. S elvesztett családtagokért, barátokért mondott fohász se hiába való, akkor a könnyek miért lennének azok? - kérdezem tőle kíváncsian. Fogalmam sincs, hogy mennyire vallásos, mert engem nem annak neveltek, így nem mondanám magamat annak. De ha a fohászokat sokan nem tartják hiábavalónak, akkor egy-egy könnycseppet miért? A könnyek segítenek néha a léleknek megtisztulni...
Nem értettem, hogy miért így vezeti le a dühét, miért tesz magában és másban is kárt. Inkább csak aggódom érte, nem pedig szánom. A kettő között szerintem van különbség. Figyelem őt, azt ahogyan közelít, de a hinta még mindig mozog velem. Minden egyes lépését szinte követem a tekintetemmel. Mintha csak attól tartanék, hogy elvész a sötétségben és többé nem látom.
- Nem, ruhákat tervezek. Olyanokat, amiket utána bemutatnak a nagyközönségnek, majd pedig megvarrom őket. Nem csak blúzokat. - szólalok meg barátságosan. Én tervezem a ruhákat, hogy utána életet leheljek beléjük és a bátrabbak feldobják a szürke hétköznapjaikat vele. - Nem tudok címet mondani. - s óvatosan pillantok fel rá, mert ki tudja, hogy erre miként fog reagálni, de tényleg nem mondhatok címet. Az senkire nézve se lenne jó. S valószínűleg ő se akar bajba sodorni. Az se kizárt, ha beállítana és megtudná Mr. Layton, akkor még aznap repülnék vissza Párizsba, én pedig azt nem szeretném. Szeretnék itt maradni, megismerni édesapámat, Lil-t és a többieket is, akikkel találkoztam. Illetve Matthewt se szeretném baja sodorni, amiért annyiszor segített már kiszökni otthonról. - Esetleg mond a számodat, vagy mondj egy helyet hol és mikor találkozzunk... - teszem hozzá szinte suttogva, mert talán kicsit félek is attól, ami ezek után jöhet. Eddig is eléggé erősen a tudtomra adta azt, ha valami nem tetszett neki. A hinta egyre inkább lassult és én félve pillantottam fel rá.
- Szerintem a jelenlegi családom egyik tagja volt. - fűzöm hozzá a dolgot. Nem tudnám megmondani azt, hogy miért gondolom ezt. Egyszerűen csak megérzés, hogy abba a dologban is a Laytonok keze volt benne. Ez nem lehet véletlen, hogy belőlem is Layton feleség lett. S egy feleség erre felé tudomásom szerint nem tanúskodhat, vagy nem kötelező a férje ellen... Nem tudom, hiszen nem is akarok. Szeretnék hinni abban, hogy minden helyre jöhet és ő is meg fog változni. Egyszer, egy pillanatra lehullott róla az álarc... Majd pedig újra megrázom a fejemet.
- Ők mindig is Toszkánában éltek, valószínűleg édesanyám valahol arra felé adott életet nekem. Nem hiszem, hogy egy csecsemővel csak úgy repülni lehetne. - legalábbis szerintem nem engednének senkit se repülni egy csecsemővel. De ezt se tudom, mert ha én repültem, akkor az magángép volt. Így kicsit másabb szabályok és ellenőrzéseken estünk mi át, mint az átlag.
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és próbálok a levelekre gondolni, de végül azt idézem fel, amelyet a szüleimnek írtak egykoron, hiszen az is a dobozkában volt.

„Köszönöm, hogy befogadtak, de most arra kérem, hogy ezt a tündéri lányt is fogadják be és neveljék fel. De sose gondoljanak úgy rá, mintha a sajátjuk lehetne,- amiről már annyit ábrándoztak-, mert amint betölti a hetet, akkor újra eljövök érte és magammal viszem. Ne próbáljanak meg megkeresni, mert sose fognak megtalálni, ha úgy vélem, hogy szükséges beszélnünk, akkor majd én keresem Mr. és Mrs. Bianchi!
Gyermek édesanyját sose ismerhette, s jelenleg nem áll módomban felnevelni őt,– tudják a gyász túl kegyetlen-, de ha valóban jó körülmények között nevelik, akkor annak meg lesz a jutalma is. Ahogyan egyszer Önök már jót tettek egy vándorral, úgy ez a vándor meg fogja hálálni a segítségüket.
A gyermek neve Madison River, a családneve maradjon az én titkom. Minél kevesebbet tudnak, annál jobb mindenki számára. A borítékban egy gyűrűt és egy medált találnak. Sokat érnek és ritkaságnak számítanak. Magukra bízom, hogy eladják-e vagy esetleg csak egyszerűen eltüntetik, de nem kerülhetnek a lányhoz!


Alázatos Tisztelettel
Mr. Layton”

- Ez állt a levélben. - fordulok papám felé újra és közben kíváncsian fürkészem őt. Mintha csak arcának vonásaiból szeretném megállapítani azt, amit gondol és érez.
- Akkor miként? Felnevelted volna? - s a kíváncsiság továbbra is ott lappang a szemeimben, a hangomban. Figyelem a családot és mosolyogva pillantok a gyerekekre. Az egyik még integet is, mire én játékosan visszainteget, s ő pedig picit elkacagja magát. A hintának dőlök és őket figyelem, miközben hallgatom a "nagyok" beszélgetését. Örülök annak, hogy nem küldte el őket, hiszen elég nagy és egy-két gyermek kacaj nem hiszem, hogy megzavarhatna minket, vagyis remélem.
Ezek után pedig visszafordulok és őt figyelem, de hirtelen nem értem, hogy mire készül. Arra már rájöttem, hogy nem mai "darab", de attól még erősebb, mint a fiatalok, vagy legalábbis jobb kondiban van, mint a legtöbb fiatal. Hamarosan pedig már a korláton ugrik át, s amint földet ér szinte elkapja a bokámat és megállít. Figyelem őt kicsit talán bambán, mert nem értem, hogy mire készülsz. Pár pillanattal később már mellettem halad el, majd megáll mögöttem, a keze a láncokra fonódik és hamarosan már újra repülök a hintával. Egy-két másodpercbe tuti beletelik mire felfogom, hogy mit tett és egy apró boldog nevetés hagyja el az ajkaimat, a szám pedig mosolyra húzódnak. Hagyom, hogy a hintával repítsen, egészen addig, amíg végül lassulni nem kezd. Amint megáll, vagy majdnem megállt a hinta kipattanok és sietve termek ellőtte.
- Szeretlek Papító! - mondom neki mosolyogva és egy apró puszit nyomok az arcára. Nem kell nekem papír, se teszt, mert a szívem már rég megsúgta, hogy ő az édesapám és egy pillanatra még meg is ölelem, ha csak nem lép el.

:: Simple Man ::

A szavaira csak bólintottam, bár nem teljesen értettem őt, hiszen mennyi lehetett? 50 éves esetleg vagy kicsit több? Bár már azt is sikerült megtudnom, hogy ő másik országból származik, de ennyire másabb lett volna ott az élet, mint itt? Nem tudom, de inkább nem is firtatom, hiszen a világ változik. S nem biztos, hogy ezek a változások mindenkinek tetszenek, de el kell fogadnunk. Mást amúgy se tudunk tenni…
- Hmm lehet, nem tudom. Sose voltam igazán hívő, de szerintem néha a tettek többet jelentenek vagy a szívek titkos dallama. – jegyzem meg, hiszen emiatt csak nem harapja le a fejemet. Nem neveltek mindenáron katolikusnak, de 7 éves koromig azért jobban jelen volt az életemben a hit, mint utána.
- Nem, nem olyanokat tervezek. Lehet, hogy néha igazán extrém ruhákat is kreálunk, de sok olyat is megalkottam már, amit a hétköznapokban, esetleg egy-egy bálon viselnek az emberek. Szóval nem farsangi ruhákat tervezek. – szólalok meg mosolyogva, hiszen nem mindent divatterv, ruhaköltemény olyan, amit mások nem vesznek fel, vagy csak ritkán. Rengeteg olyan ruhát is tervezünk, amik később a boltokban is kikerülnek, legfeljebb néha kicsit változtatunk rajta.
Amikor pedig más vizekre evezünk a beszélgetésben, akkor próbálok megmaradni a békésebb dolgoknál, de egy kicsit nehezen megy. A nézése eléggé ijesztő, a tette pedig még inkább kicsit megrémiszt. De igyekszem nem kimutatni. A pillantását állom, nem fordítom el a fejemet, nem sütöm le a szemeimet se.
- De tudom, viszont nem mondhatom el… - szólalok meg higgadtan és komolyan. Én tényleg nem szeretném őt bosszantani, de a jelenlegi helyzet alapján tényleg nem mondhatom el neki. Az senkinek se lenne jó. Se őt, se mást nem szeretnék bajba sodorni, ahogyan magamat se, de legfőképpen mások életéért aggódom.
- Ezt nem állítottam. Nem tudom, hogy miként kerültek a képbe a férjem rokonai és miért csak egy idő után vettek magukhoz. Ahogyan azt se tudom, hogy miként kerültem Toszkánába. Egyedül csak annyit tudok, hogy valaki beállított velem, majd pedig értem jöttek. – nem értem, hogy miért kell mindenre így reagálnia. Nyomozhattam volna, de néha nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Amikor minden apró szálat kétszer ásnak alá, amikor igazából már lépni se léphetsz úgy, hogy ne követné valaki a lépteidet a pillantásával. Nem fogom arra kérni, hogy megértse azt, hogy miért nem nyomoztam eddig, de reménykedek abban, hogy egyszer a saját nézőszempontján is túljut és megért, viszont mielőtt túlzottan ebben reménykedhetnék, megszólal újra, de nem kedvesen. Sokkal inkább vészjóslóan és kicsit én is összerezdülök.  
- Nem vagyok az… - sütöm le még a szemeimet is, hiszen tényleg ijesztő. Hiába érzem azt, hogy nem lenne képes bántani, attól még kicsit félek tőle és a szavai pedig fájnak. Nem voltam az sose, lehet, hogy nem ütöttem szét játszótereket, nem voltam olyan, aki mindenen felhúzza magát. Én nem ilyennek születtem és ez sose fog már változni. De szemmel láthatóan ő pedig ilyen lett.
Az újabb kijelentésére pedig csak bólintok. Hirtelen nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett volna felnőni vele, milyen lett volna az, ha ő vigyázz rám, ő mesél neki, akkor vajon mennyire lennék másabb? Akkor sokkal inkább hasonlítanék rá, vagy akkor is ugyanilyen lettem volna? Ezek mind, mind olyan kérdések, amikre már sose fogunk választ kapni. Legfeljebb a jövő tudhatja azt, hogy ő és én mennyire fogunk szót érteni, mennyire fogunk jól kijönni és mikor jön el az a pillanat, amikor egy-egy hevesebb megnyilvánulásával nem fog megijeszteni.
Az események ezek után kicsit felgyorsulnak. Változás szele járja körbe testünket, lök egymás felé. Az ijedség pár pillanatra tovareppen, helyette sokkal inkább a remény és a kedvesség költözik be a szívembe. Biztos megtudnám magyarázni, hogy mit miért teszek, de bármennyire is ijesztő, ugyanakkor érzem azt, hogy van benne jó, olyan rész, ami a szeretetre érett meg. De jelenleg még ezt nem túlzottan tudnám szavakba önteni. Amikor nem ölel meg, akkor se szomorodom el, valakinek több idő kell, míg másnak kevesebb. Végül elengedem, pár röpke másodpercig tart ez az egész, majd kicsit végül hátrébb lépek. A kérdését hallva sietve rázom meg a fejemet. Nem mesélhetek, most még nem. Nem ismerem még őt annyira és jelenleg senkinek se akarok bajt.
- Mostanában egyedül élek itt, ő máshol van. Intézi az ügyeit, de többet nem mondhatok. Majd talán idővel, de most nem megy. – mondom sietve, s közben reménykedek abban, hogy megint nem fog úgy reagálni, amivel a frászt hozza rám. De valami miatt inkább még inkább hátráltam pár lépést, viszont közben még mindig őt figyeltem.

Driving towards the daylight
Running from the midnight
Trying to get my way home

Running from the spotlight
Trying to find the daylight
Trying to get back home

Nem számítottam arra, hogy egyből megértsen, hogy az én felfogásaimat, a szavaim mögött rejtőző dolgokat egyből elfogadja. Több mint 20 év telt el és az elmúlt percek tökéletesen megmutatták azt, hogy eléggé másabbak vagyunk, de ennek ellenére hittem abban, hogy van remény számunkra, a szívem azt súgta, hogy fontos lett, de ugyanakkor még mindig kicsit idegen marad, viszont idővel ez talán változni fog.
- Rendben, majd egyszer megmutatom. – mosolyodtam el, hiszen tényleg szívesen megmutatom azt, amit alkotni szoktam. Legalább kicsit jobban megismerhet általa és ő is láthatja, hogy nem csak olyan ruhákat szoktam alkotni, amit senki se hordana. Szeretek életet lehelni az anyagokba, de legfőképpen azt szeretem, ha valaki hordja is azt, amit megálmodtam. Dory-nak is varrtam ruhákat korábban, ahogyan magamnak is, de az eléggé ritka pillanat volt. Meg az igazság az, hogy volt olyan pillanat, amikor majdnem abbahagytam eme szenvedélyemet, de a „nagymamám” nem hagyta és ezért mindig is hálás leszek neki.
- Veszteség? Halál? Fájdalom?– szólalok meg alig hallhatóan, hiszen egyszer megtörtént. Egyszer igazán közel engedtem valakit, de elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztem, hogy a maffia se olyan rejtélyes vagy kegyetlen, mint a tulajdon férjem, de ahogyan mondani szokták a remény hal meg utoljára. Mondhatnám azt, hogy szeretem, ami talán picit igaz is, de nem lenne a teljes valóság. Olyan számomra, mint egy idegen, nem ismerem őt. Nem túlzottan mesélt magáról, nem igazán töltött velem a szükségesnél több időt, de a nyilvánosság előtt még is úgy mozogtunk, egy egészítettük ki egymást, mintha egy jól összeszokott pár lennénk, akiket a szerelem szele leng körbe, de ez elég messze volt az igazságtól. Ez mind csak a látszat volt, a túlélés látszata…
Tudtam jól, hogy sok titok lappang még itt, de néha nem akartam még jobban belemászni. Így is túl sok titkot őriztem már, túl sok mindenre kellett figyelnem és féltem attól, hogy esetleg valakit bajba sodorhatok, de vajon kit? Oly sok mindenkit elveszítettem így vagy úgy, de elmentek mellőlem. Talán csak attól féltem, hogy akinek halálhírét keltették, azt tényleg képes lenne megöletni. Nem tudhatom, egyszerűen csak kellett egy kis idő, hogy rájöjjek merre induljak tovább, mert már annak is örültem, hogy újra ebben a városban lehetettem.
- Akkor holnap este. – szólalok meg mosolyogva, hiszen a remény még él, hogy újra láthatom őt, majd a kérdésére sietve rázom meg a fejemet. Egyedül is hazatalálok és jobb, ha nem látnak vele. Neki is és nekem is jobb lesz így, a kijutást meg majd valahogy megértem. – Nem kell, hazatalálok egyedül is. – tettem hozzá végül sietve, majd közelebb léptem hozzá és egy apró puszit nyomtam arcára, ha csak el nem hajolt. – Akkor hamarosan, Papító. – nem tudom, hogy miért ezt mondtam, egyszerűen csak úgy jött az ötlet. Végül pedig neki dőltem az egyik korlátnak és figyeltem azt, ahogyan távolodni kezd. Rövid ideig még maradtam, fürkésztem a csillagokat és próbáltam megfejteni, hogy vajon ezek után mi fog még történni, majd végül én is elindultam haza…

|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Várom a folytatást.

Jó pár nap eltelt azóta, hogy az élet újra ebbe a városba sodort, s mondhatni a múlt újra megelevenedett. Lehet, hogy már nem voltam ember, de mégis pontosan ugyanannak a személynek a karjai közé sodort a sors, mintha csak utálna és ki akarna szúrni velem a világ. Emberként talán ezt gondoltam volna, de ennyi évvel a hátam mögött pontosan tudtam, hogy a fagyi egyszer még vissza fog nyalni. Legszívesebben megöltem volna, kiszorítottam volna belőle a szuflát, hogy végre nyugtom legyen, de az a makrónyi része a szívemnek, amely még emlékezett arra, hogy milyen is volt az élet mellette, mennyi mindent kaptam, miket tapasztaltam meg és egykoron mennyire szerettem, ahogyan most is eme aprócska részével szívemnek nem engedte, hogy komolyabb kárt tegyek benne. Talán Dresdo is pontosan így érezhetett, amikor anno Hollandiában egymásba botlottunk. Megölhetett volna, megkínozhatott volna, hogy észhez térítsen, de helyette inkább menekülési utat adott, amivel talán még nagyobb csalódást okoztam, mint a tetteimmel, a viselkedésemmel.
Sietve húztam össze magamon a kabátot, ahogyan a szél kicsit jobban feltámadt, majd lassan haladtam a város utcáin, miközben a szőke tincseimmel incselkedett a szellő. Kicsit úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Hiányzott a sötét, a fekete parókám, amely segített elveszni a sötétség mocsarában. Fogalmam nem volt, hogy merre megyek vagy éppen mit fogok tenni, egyszerűen csak az újabb adag drog után úgy éreztem, hogy friss levegőre vágyom. Talán beszélnem kellene a régi barátaimmal, felkeresni Jeremy-t, Darren-t vagy éppen Horatio-t, illetve talán Jenny-t is, ha még itt vannak. De nem bírtam megtenni, egyszerűen nem álltam még arra készen. Egyikük se ugrana ki a bőrükből, ha ilyen állapotban látna, de mit érdekel? Régóta nem foglalkozom már mások véleményével. Mondhatni megtanultam szarni a világra és nem törődni semmivel se, még a saját érzéseimmel. Így még könnyebb elviselni azt is, hogy mennyire egy elcseszett életem lett, vagy éppen mennyire egy elcseszett személy lett belőlem.
Mire sikerült visszazökkennem a valóságba, addigra már csak arra lettem figyelmes, hogy a játszóteret figyelem, a szülőket és a gyermekeket. Egykoron én is csak egyszerű szülő voltam, a világ legboldogabb édesanyja, de mára már szinte ez is csak emlék. A lépteim végül bevittek a játszótérre, pedig nem akartam. Nem kellene itt lennem, legalábbis nem ilyen állapotban. Ha David látna, akkor tuti kirángatna innét, de szerencsére, akik nem ismernek, azok nem is sejthetik, hogy milyen szerek hatása alatt állok. Egy gyermek picit sír, vagy legalábbis gügyög, mire sietve fordulok a hang irányába, s sietve termek a babakocsi mellett. Az édesanyja éppen nem figyel, hiszen a cipőjével babrálni, majd magamat se értve egyszerűen a kezembe kapom a kicsit és elkezdek vele játszadozni, dúdolni neki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy idegen gyermekét csak úgy felvenni minden kérés nélkül. A kisfiú mosolya szinte magával ragadó, s egy pillanatra még az anyáról is elfeledkezem.

Valami miatt mindig is úgy éreztem, hogy ez a város az otthonom. Talán amiatt, hogy itt találtam újra önmagamra, itt leltem meg a család fogalmát és képes voltam hinni és reménykedni. Egyszerű halandó voltam, majd farkas vált belőlem, mintha csak tudta volna az élet, hogy eme életformával még inkább magamra találhatok. S igaza is volt, ugyanakkor mégis képes voltam elveszni a sötétségben. Amikor a fiám hátat fordított nekem, akkor úgy éreztem, hogy milliónyi darabra törnek, s a férjem árulása még nagyobb lett a szememben. Ő idézte elő ezt az egészet, ő küldte el a fiúnkat, ahelyett, hogy mellette állt volna, hogy egyáltalán szólt volna nekem… Egy üres lakásra tértem haza, mint a sivárság már előre jelezte volna azt, hogy hirtelen az élet eltűnt, s a boldogság kiszökkent a kulcslyukon.
Volt ennek a helynek valami fura varázsa, ami a lelkem tengerét képes volt újra és újra csitítani, békességet csempészni. Ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült. Viszont magam sem tudtam,  hogy mennyi ideig leszek képes itt maradni, mennyi ideig játszhatom tovább ezt a játszmát. Vajon valaha lesz olyan, hogy úgy érzem túl messzire mentem? Észhez térek, mielőtt túl késő lesz? Mind olyan kérdés volt, amikre nem tudtam a választ, viszont ennek ellenére el akartam veszni a városban. A séta segít mindig kitisztítani az ember fejét és nem vágytam másra, mint újra megtalálni a válaszokat, hagyni ez a város felforgassa az életemet és magával ragadjon, hogy a sorsomat és engem úgy formáljon, mintha csak egy gyurmabábu lennék. Gyenge vagyok, talán. Talán nem, ez mind-mind csak nézőpont kérdése, de most még is úgy állok a játszótér egyik kövén, mintha csak elvesztem volna, mintha csak keresnék valamit, s talán keresek is. A múlt emlékeit, azon emlékeket, amik képesek voltak arcomra mosolyt csalni. De nem lelelem. Mintha ez a játszótér már nem az lenne, amit egykoron oly jól megismertem a lányom és a fiam lévén, mintha egyszerűen nem idetartoznék, s talán így van. Aztán egy aprócska hang, amely talán a legtöbb fül számára ilyen távolságban rejtve maradna elegendő ahhoz, hogy a szívem nagyot dobbanjon. Először csak figyelem, majd hamarosan pontosan úgy tartom a kezemben, ahogyan James-t tartottam egykoron, amíg a nővére itt játszott. Mosolyogva figyelem, arcán gyengéden simítok végig, s ahogyan nekik dúdoltam úgy dúdolok neki is, mintha a világ megszűnt volna. Tudom, hogy ő nem James, de mégis ráemlékeztet, mintha a múltam hibáit így helyre hozhatnám, hogy karjaimban tartom, de aztán egy hang megszólal, egy kéz nyúl felém, mire én egyet hátra lépek. Szemeimet a nőre emelem.
- Igazán gyönyörű kisfiú. – ajkaim mosolyra húzódnak, de továbbra se adom oda őt. Mintha csak félnék attól, hogy a visszaadásával elveszítek egy újabb emléket a gyermekeimről. Hallom a nő heves szívverését, érzem, hogy miként változik minden egyes másodperccel, de még se tudom visszaadni, még nem. – Mi a neve? – érdeklődöm tovább, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog, s talán kicsit úgy festhetek, mint egy elmebajos, de még ez se zavar, csak viszonozom a csöppség mosolyát.

Talán a drog hatása volt, hogy nem mértem fel a tettem súlyát, vagy csak egyszerűen bekattant nálam valami. Talán egy pillanatra még magam is elhittem azt, hogy ember vagyok és a kezemben James van, de a mosolya és a szemei is másabbak voltak. S már én se voltam igazi önmagam. Nem értem, hogy miként tehettem ezt, de azokban a pillanatokban fel se fogtam. Egyszerűen csak a karjaimban tartottam, s úgy játszottam vele, mintha nem egy idegen gyermeke lenne, hanem a sajátom.
- Hééé, nem ettem meg és nem is ártottam neki! – csattantam fel úgy, mintha jogos lenne a kiakadásom, de szerintem egyetlen egy olyan teremtés sincs, aki különféle szerek hatása alatt képes lenne ésszerűen cselekedni, vagyis talán a farkasok között igen, akik még csak most kezdenék el a drogokat, de ha elég ideje űzöd eme káros szokást, akkor pontosan úgy, ahogyan emberként farkasként is meg tud fertőzni. Ujjam gyengéden simított végig a fiúcska arcán, talán csak megérzés volt, vagy egyszerűen csak a fiamat akartam benne látni és ezért mondtam rá azt, hogy fiú. Magam sem tudom, hiszen a kék szín nem jelent semmit se. Ezt már megtanultam az anyaság alatt, ahogyan az elmúlt évek alatt is.
- Csak egy nevet kérdeztem. Fiú vagy lány? – tettem egy újabb próbát, de továbbra se adtam vissza neki. Ha megpróbálta elvenni, akkor könnyedén léptem hátrébb, vagy csak úgy fordultam, hogy ne érje el a gyermekét. Biztos vagyok abban, hogy lett volna olyan személy, aki megállít a tettemben, még magamat is, de néha a sötétség annyira édes, annyira leborítja az elmémet már, hogy nem tudok mindig aszerint cselekedni, ahogyan kellene. Újabb dühös szavak hagyják el ajkát, de még se ez rendit meg, hanem sokkal inkább szívének és a pulzusának a dallama. Mintha a szívembe hatolna eme dallam. Egyszerűen csak érzem, hogy ez egy aggódó édesanyja dallama, s ekkor már rájövök arra, hogy mit teszek.
- Én sajnálom, nem akartam. – szabadkozok sietve, majd felé nyújtom a gyermeket, s hozzá tényleg bocsánatkérő pillantással nézek rá. Tényleg nem akartam, hiszen pontosan tudom, hogy mire képesek az emberek, így nem csoda, hogy aggódott és féltette tőlem. Én is féltettem egykoron a gyermekeimet, ahogyan most is teszem, még ha ennek jelét se adom. Biztos vagyok abban, hogy hamarabb téptem volna meg az illetőt, ha velem játssza ezt el valaki. Mi történik velem? Tényleg ennyire meghalt volna az, aki egykoron voltam?
- Tényleg ne haragudjon. Egyszerűen csak a fiamra emlékeztetett a kisbabája, meg nem akartam, hogy sírjon. Nem akartam ártani. – teszem hozzá óvatosan és most a gyermek helyett végre a nőt kezdtem el figyelni. Annyira törékenynek és fiatalnak tűnik. Egyszerűen csak túl ártatlannak és olyannak, akit egy erősebb szél képes felkapni, vagy ketté törni.

- Nem egyáltalán nem örülnék. – szegem le a fejemet, még mindig nem adom vissza neki a babát. Egyszerűen csak olyan jó érzés a karjaimban tartani. Tényleg nem akartam gondot, de van olyan, amikor az ember csak ösztönből cselekszik. – Sajnálom, hogy a frászt hoztam magára, de szerintem nem úgy nézek ki, mint akitől tartani kell. – mosolyodom el barátságosan, hiszen lehet kívülről annyira nem fakult meg az, amit kaptam az anyatermészettől, de az is biztos, hogy legbelül már rothadok és talán még egy hulla is kevésbé romlott, mint én. De ezt neki nem kell tudnia, meg amúgy is a kabátom és a felsőm tökéletesen elrejteni a karomat a kíváncsi szempárok elől, másrészt meg elég hamar begyógyul a tűhelye, így ettől se kell igazán már tartanom.
- Igen, az előbb mondtam, viszont tévedhetek is. Elég csöppség még. Mennyi lehet, 2-3 hónapos? Sajnálom, ez csak egy megérzés volt, de biztosra nem mondtam volna azt, hogy fiú. Elnézést, ha félreérthetően fogalmaztam korábban. – pontosítok a dolgon, mintha képes lennék még esetleg javítani a helyzeten. Nem kizárt, hogy jobb lenne, ha csendben maradnék, de ez annyira nem egyszerű, hiszen ilyenkor nem teljesen én uralom a testemet. Igen, a drog szép dolog is, ugyanakkor eléggé pusztító fegyver is. S az ember elméjét is képes megfertőzni, ahogyan talán már nálam is tette, s többé talán el se fog sose engedni.
Kérlel, de még se azzal képes rám hatni. Sokkal inkább a szívének a ritmusával. Mintha a bennem élő anyai szív megérezné a másik anyai szív hangját, kérlelését, aggodalmát és vesztét is talán kicsit. Talán Davidnek igaza volt, hogy nem teljesen halt meg a régi énem, az, akit még Chloéként ismert, akit el akartam törölni és teljesen kiölni magamból. Egyetlen egy érzés képes volt arra, hogy kicsit visszazökkentsen és észhez térítsen. Nem a rendőrök ijesztettek meg, nem az, hogy esetleg ordítani fog, hanem egy érzés. Tudtam jól, hogy mit jelent anyának lenni, félteni az idegenektől a gyermeked… Hogyne tudtam volna, amikor engem 17 éves koromban elraboltak. A csöppséget visszaadom, s hirtelen úgy érzem magam, mint amikor elveszítettem a fiamat. Újra valami fura és megfoghatatlan hiány költözik a lelkembe.
- Ígérem, nem fogom, s tényleg sajnálom. Nem akartam semmi rosszat se Főleg nem bajt keverni, hiszen tudom milyen érzés az, amikor valakit elrabolnak. – Ohh, nem a gyerekeimre gondoltam, hanem magamra. De erről nem akartam beszélni és nem hiszem, hogy kíváncsi lenne rá. Figyelem őket, s barátságosan fürkészem, majd óvatosan teszek felé egy lépést, de még a kezeimet is felemelem, hogy lássa nem akarok bajt.
- Esetleg nem kezdhetnénk elölről? Chloé, vagyok és nem akarok ártani. – mutatkozom be, de magam sem értem, hogy miért a régi nevemet mondom. Miért azt a nevet mondok, amit a szüleim választottak, ahogyan az itt élők többsége is ismer, vagy ismert…