- Igen, tulajdonképpen az. Bár egy idő után unalmassá vált a dolog, szóval ideje volt már földrészt váltani. - nevetek fel kissé megint. Szerettem Európát és ott élni, de egy idő után már nem rejt túl sok izgalmat magában, ha a legtöbb városban járt és élt az ember, ráadásul nem csak egyszer élete folyamán. - Amennyiben neked jó, úgy gondolom tényleg az. De én azért picit sajnálom. Gyakran megnevettettél akkoriban, na meg szerettem hallgatni, amikor meséltél... tulajdonképpen mindegy is volt, hogy miről mesélsz, nem a téma volt a lényeg... - szerettem amikor mesél, de azt is, amikor nem, és mondhatni egészen más dolgokkal voltunk elfoglalva... Jaj Rosie! Koncentrálj! Koncentrálj! - Ismerős? Ismerős, mert neked van sok cuccod, vagy ismerős, mert tudod milyen egy nővel költözködni? - mosolyogtam rá szélesen. Az imént még azt nyilatkozta, hogy nincs nősténye, mondjuk ez nem jelenti azt, hogy nem tudhatja milyen egy csajjal arrébb telepedni. Mindegy is, kíváncsi voltam mindenre, amit hajlandó volt velem megosztani. - Mindenfélét, mint szekrényeket, asztalokat, ágyakat? Saját tervek alapján? Vagy ezek csak amolyan letisztult formák, szóval érted, van lábuk, meg vázuk és kész? - kíváncsiskodtam tovább. Mondhattam volna, hogy egyszerűek, szimplák-e, de nem akartam megbántani, vagy ilyesmi, szóval próbáltam óvatosan és kedvesen fogalmazni. És amúgy érdekelt, hogy miket készíthet. - Tudom, sokan nem ajánlják. - tudok arról, hogy nem viselik jól a háziállatok és farkasaink egymást, de ettől én még szeretnék egyet, szóval... de azt hiszem nem mostanában lesz az, hogy beszerezhetnék egyet. Jesse utálja őket, tehát egyelőre szó sem lehetett bárminemű háziállatról, még halakról sem, nemhogy egy kutyáról! - Még megvan a nyaklánc, amit tőled kaptam. - hát, hogy ezt most meg minek hoztam fel? Passz. Egyszerűen csak eszembe jutott, amit a harmadik nyáron kaptam tőle. Nem sok mindent hoztam el a Pipacsból, amikor Jesse elhozott onnan, de az ékszereimet felmarkoltam, meg némi pénzt és egy ruhát is. Még ma is meglepő lenne, ha valaki ruha nélkül császkálna az utcán, ez akkoriban sem volt másként. Sőt! Szóval nem sok mindent hoztam el, de azt a nyakláncot többek között igen. És mit ad ég, melyiket sikerült reggel a nyakamba akasztanom? Hát persze, hogy azt. Benyúlok a pólóm nyakánál és kívülre teszem a láncot a medállal együtt. Közben pedig megérkezik a másik kávé, hát felmarkolom a bögrét és belekortyolok, hogy a mögé rejtsem az arcom. Talán nem kellett volna felhozni a nyakláncot...
-Ezt megértem. Vigyorgok, mert igaza van. Én is meguntam Amerikát, elég volt belőle egy ideig, nem akarok arrafelé menni, ha lehet, tényleg kívülről fújom a legtöbb utat. Európában persze kevesebbet voltunk, lehet, arra is el kellene majd nézni, de egyelőre jól megvagyok ebben a falkában, bár a hideget utálom, amikor gleccserfarkast kell játszanom. Egy dologra kell figyelnem, hogy ha leülök, szépen vigyorogjak, hogy így fagyjon a pofámra a vigyor, és ha megtalálnak egyszer, akkor azt mondják, ez az ember boldog volt, és így halt meg. Aha, mert ja, olyan boldog vagyok akkor amikor magamra vehetem még a szekrényt is, hogy csak na, de egy pillanatra sem vagyok hajlandó gyorsabban mozogni, még elvesztem a kalóriát, aztán pótolhatok. -Tudom. Azok más idők voltak, jaja, be nem állt a pofázmányom, tudom én azt, most viszont kussolok, ha lehet, vagy akkor szólalok meg, amikor nem kéne. Ebben profi vagyok, tehát ha kell, simán kiverem a biztosítékot mindenkinél. Meséltem... most nem fogok, és nem csak azért nem, mert egy asztalnál ülök az ellenséggel, pedig vicces lenne, ha mindketten a másikból akarnánk kiszedni az infót. Pedig így van, ezt is tudom, bármennyire örülök a kedvenc szajhámnak, és jut eszembe sok-sok átkefélt éjszaka, de a szám most a vödrömé és a szívószálamé, amivel ismételten kikenem a képemet, vagyis elvonulok szalvétáért. Pedig gondolkodtam rajta, majd pályázom az élethű télapó szerepére, és akkor nem vattával tömöm ki az államat, hanem habbal kenem össze. Sokkal finomabb a hatás, de ez a kor nem készül még fel az én marha nagy kreatívságomra, na mindegy. -Nekem. Ühüm, mert ja. Nekem annyi cuccom van, hogy befér egy hátzsákba lazán, tehát felkapom és megyek. Na de Tabitha... nőből van, esküszöm ha nem kerestem 800-szor az alapozóját, akkor egyszer sem. Annyi pipere szerintem a világ összes drogériájában nincs, mint nála. Danny legalább hasonlóan gondolkodik, mint én, de a nőstény... az hihetetlen. Persze nem mondok egy szót sem róluk, ők az én családom, és őket bárkivel szemben megvédem. -Igen. Is. Gyártunk mindent, többnyire saját elképzelés alapján, vagy a megrendelő igénye szerint, olyan meg nincs, hogy koppintsunk, az kizárt dolog. Egyrészt rohadt fárasztó, másrészt meg tudok rajzolni, akkor meg minek lopjak? Na ugye? Már nem zsebelek, az az idő elmúlt... azt hiszem. Szóval sablonokat nem csinálunk, nem véletlen, hogy nem két nap alatt készül el minden, és nem két nap alatt esik szét, hanem még unokáink is látják a műveinket. Tényleg, majd belevésem a monogramomat néhányba, had legyen boldog a főnök. -Hát nem. Nekem volt egy kutyám, amikor még vándoroltunk, de soha nem jött közel hozzám, csak tisztes távolságból követett. Danny aszonta, tuti beszereztem egy poloskát, és azért követ, hogy tudjon jelenteni. Szerettem azt a dögöt, kár, hogy soha nem simogathattam meg... pláne amikor a tesó megjelent. Na ja, hát olyan gorilla fejtől én is elmenekültem volna a kutya helyében. Mi lett vele? Nem tudom, egyszer csak nem jött, de sejtem, és nem, nem akarom tudni. Aztán felkapom a fejem, szívószállal a képemben. -Megtartottad? Ez már nekem is mosolyt csal a képemre, mert na, nem most ajándékoztam neki, és kapcsoltam össze a nyakán. Hú apám, micsoda kefélés volt utána... na nem a lánc miatt, de na. Hm... megismételhetetlen. Azért meglep, hogy nem dobta el, és most is az van rajta. Tény, tiszta szívvel adtam neki, és jól esik, hogy még mindig emlékszik rá. Simán kihajíthatta volna, erre baszki még hordja is. Hát erre leesik a pofázmányom, az tuti. Mekkora mázli, hogy nem vagyok jós, mert ha ezt mellélőttem volna, utána engem is le az egyik jómadár, ahhoz sem fér kétség. De most csak szimplán örülök, azaz körbevigyorgom a fejemet, így ennyi év után. Lehet, nem beszélek, de vicsorogni azt nagyon megtanultam... kell valami kiegészítés vagy elfoglaltság, na.
Hallgatom őt és nagyon szótlan lett. Nem tudom, hogy miattam ilyen most, vagy egyébként is azzá vált. Vajon tényleg változhat valaki ekkorát az évtizedek alatt? Bár, ha jobban belegondolok, én sem teljesen ugyanaz vagyok, mint akkor. Akkoriban a jég hátán is meg tudtam volna élni. Egyedül, saját erőből jutottam el tizenhat évesen Londonba, hogy aztán ott éljek meg. Nem volt könnyű, sohasem volt az, de végül elértem, hogy ne kelljen fáznom, vagy éheznem, és bármit megvehettem, ami csak megtetszett. Igaz, hogy ezért a testemet adtam el, de nem tűnt olyan nagy árnak azért, hogy életben maradhassak. Nem számítottam hosszú életre, azt hittem, hogy majd elkapok valami nyavalyát és fiatalon halok majd meg, ezért nem számított, hogy mivel is keresem a kenyerem. Ehhez képest az életem gyökeresen megváltozott azzal, hogy felfedeztem egy idegent a Pipacs falai között. Emlékszem, hogy amikor megláttam a jeges rémület öntött el. Végül pedig odáig jutottam vele, hogy beleszerettem. Alexet is szerettem. Akkoriban tagadtam, azt hittem én az ilyesmin felül állok, hiszen egy szajha nem engedheti meg magának, hogy szeressen bárkit is. És én mereven ehhez akartam magamat tartani. Komolyan hittem, hogy velem az sosem történik meg. Ma viszont már tudom, hogy ezt a hímet, akivel most szemben ülök, szerettem. És ha csak egy kicsivel is több időnk lett volna együtt, azt hiszem akkor magam is rájövök, hogy hogyan is érzek iránta... Kissé elkalandoztam... De most vissza a jelenbe, hol is tartottunk? Ó igen, a nyaklánc. Felkapja a fejét, a szívószál a szájában marad. Elmosolyodom, azt hiszem ezzel megleptem. - Igen, persze. Nem volt okom arra, hogy eldobjam. Bármily meglepő, az egyik legkedvesebb emlékeim veled kapcsolatosak. És a lánc is szép, szóval igen, megtartottam. - mesélem miután elővettem a ruhám takarásából az ékszert, hogy megmutassam neki, még mindig megvan. Aztán befejezem a mondandómat és visszateszem a felsőm alá. - Sajnálom, hogy más falkában vagyunk. - bukott ki belőlem hirtelen. Jobb lenne, ha nem így lenne, de ez van és kész, ezzel már nem lehet mit kezdeni. Kezembe veszem a bögrét és belekortyolok a kávéba.
Sok dolog változott, igen, anno mennyit beszélgettünk, csak úgy dőlt belőlünk a hülyeség is, de az az idő elmúlt, komoly oka van, és nem fedhetem fel előtte. Ahogy mást sem. Egyrészt Tabitháékat védem, másrészt akkor is másik falka tagja, tehát nem bízhatok meg benne úgy, ahogy tettem régebben. Már nem. Sajnálom? Naná, mert életem legjobb nője volt, ha nem is a szokványos értelemben, de az volt, és kedveltem, különben nem vártam volna a nyarakat, és nem kergettem volna fatert az őrületbe azzal, hogy leszállva a hajóról ott hagytam, mint eb a szaharát. Most, hogy tudom, tényleg ő az, rá kellett jönnöm, bizony szerettem, bár akkor nem egészen így gondoltam, de most már tudom. Hiba volt nem visszamenni, hagyni, hogy az öreg döntsön? Igen, de már késő, akkor lehet, hogy egy falkában lennénk, velem tartott volna, na de nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Ez van, elszakadtunk egymással, más nősténye lett, és más falka tagja. Ezt pedig rohadjak meg, akkor is szem előtt kell tartanom, akármi történjék is. A bolhásokban nem bízom, legfőképp abban a Casperben, hiszen kicsinálta Vincet, hát még jó hogy, nem fogom keblemre ölelni. Baszki mekkora gáz... merengek itt a múlton, meg azon, hogy mi van most, iszom a kávémat, amit most már harmadszor töltetek újra tejszínhabbal, és azt se tudom, mit mondott közben. Hát kurvára remélem, semmit, amiről lemaradtam, mert akkor abból sértődés lesz. És ha egy nőstény megsértődik, akkor fúria lesz belőle. Tabitha is mindig azzá válik, tehát tudom, miről beszélek, a Katrina hurrikán nem okoz akkora kárt, mint egy bepipult nőstény. Mosolyog... ajajaj, lebuktam. Ja, a lánc... akkor jó, nem maradtam le semmiről. -Köszi. Nekem is. Ez így van. Azóta se keféltem olyan jót senkivel, ez van. És az első olyan szajha volt, akinek esze is akadt, akivel egyszerűen jól éreztem magamat. Más falka... igen, ez bibi. -Én is. Ez sok dolgot megváltoztat, azon kívül, hogy egyébként sem fosom a szót, de miért higgyem el, hogy ugyanaz az őszinte nőstény, mint aki volt? Honnan tudjam? És ha nem? Akkor meg szarba hozom a falkát, na azt meg nem fogom megtenni. Minden esetre rohadtul sajnálom, nem nálunk van.
Amit eddig a városból láttam, az mondhatni, tűrhető, olyan csendes kisváros jellegű Los Angeleshez képest, most még képtelen voltam eldönteni, hogy hozzá tudnék-e szokni. S ha én igen, vajon a srácok is? Egyelőre ez azonban nem volt lényeges kérdés, elvégre, semmi sem biztos, majd ráérek akkor tanakodni a dolgon, ha kiderül, hogy tulajdonképpen elég nyomós okom van maradni. Az a nyomós ok nyilvánvalóan csak az lehet, hogy ez a Jesse Northfolk az, aki után perc perccel jöttem a világra. Meglehetősen fura lenne egyébként 290 év után rátalálni a vérszerinti testvéremre, de a mi világunkban azt hiszem, semmi sem lehet túlságosan meglepő. Éltem már épp eleget ahhoz, hogy az ilyesmi ne taglózzon le túlságosan. Rosie mindenáron ki akart elém jönni a reptérre, nyilván kicsit be volt zsongva, mert ha tényleg az vagyok, akinek hisz, akkor úgymond gyarapodik a család. Nem is éppen kevéssel, bár a gyerekeimet még nem említettem a kis vörösnek, elvégre, még közel sem voltam benne biztos, hogy bízhatok benne. Jobb az óvatosság, akár a párizsiak is rám küldhették volna, hogy férkőzzön a közelembe. Ennél vonzóbb mesét nehezen találhatott volna ki a számomra. Szóval, ott tartottam, hogy mondtam neki, ne fáradjon, nem repülővel jövök, fussunk össze valahol, így lett a célállomás ez a kávézó. Egyébként sem szerettem repülni, meg ha azzal jövök, egyrészt nem tudtam volna magammal hozni a gyönyörűséges ezüstbevonatos pengéimet, meg a fegyverem sem, másrészt másokhoz lettem volna kötve, legyen az éppen egy taxis, vagy Rosie, teljesen mindegy. Nos, egyiket sem értékeltem. Szerettem, ha meg tudom védeni magam, és azt is, ha nem szorulok másokra egy idegen városban. Leállítottam a motorom, majd levettem a fejemről a bukósisakom, és megráztam barna üstököm, bár az kevésbé érdekelt, hogy elég kócos maradt. Nos, a fésűm valahol a pakkom mélyén, s most bizony ott is marad. Nem kifejezetten rajongok egyébként sem a nyílt színi szépítkezésért. A kulcsom és a sisakom magammal vittem, úgy léptem be a helyre, majd kerestem egy olyan szabad asztalt, ahonnan kilátok az utcafrontra, egyben természetesen a motoromra is. - Ohh, hát itt van süti is… szuper. Mosolyodtam el, majd lepakoltam az asztalra a sisakom, jelezve, hogy ez bizony foglalt, és már mentem is a pulthoz. Nem fogok üres hassal várakozni, pár perccel egyébként is korábban ideértem. A malmozás azonban nem az én asztalom, úgyhogy addig legalább falatozom egy kicsit. - Jó reggelt! Egy kávét kérnék feketén, egy szelet csoki tortát, és egy sonkás, tojásos, majonézes szendvicset. Aztán már vonultam is vissza az asztalhoz, és végül letettem a fenekem a székre. Így pont ráláttam a bejáratra, és a motorom egy része is bekandikált a látóterembe, szóval nem kellett aggódnom, hogy bárki úgy döntene, elkezd vandálkodni vele, vagy épp megpróbálja lenyúlni. Holt biztos, hogy lekapnám a tíz körméről… Elégedetten dőltem hátra, és vártam, mikor bukkan elő a kis vörös, mert hát, bár még nem bíztam benne, de egészen üdítő jelenségnek tartottam, kellemes társaság volt, olyan, aki mellett nem kell aggódni, hogy néma csöndben kell eltöltened fél órákat. Nem voltam az a csacsogós fajta, inkább az értelmes beszélgetések híve, s ma kétségkívül nem egy felszínes rózsaszín mázas szörnyűséget kell majd elviselnem, aki annyit csipog, hogy egy kiscsibe is megirigyelhetné. Már csak a téma miatt is ki volt zárva a dolog.
Meghívtam Lyannát az esküvőre. Csak éppen arról felejtettem el szólni, hogy a buli elmarad, vagyis inkább határozatlan idővel eltolódik. Helyette azonban gyakran leszek gyakorlatilag péppé verve, kizárólag az érdekemben. Jah, abban, persze. Ez azonban most nem olyan lényegi infó, igyekeztem eléggé elsminkelni a foltjaimat, bár a legtöbbet takarja a ruhám, a többi meg... éljen az alapozó és púder, na meg az, hogy ezek a termékek ma már vannak olyan jó minőségűek, hogy nem kell bevakolnom az arcom ahhoz, tényleg elfedjék, amit nem akartam másoknak megmutatni. Azért végigszalad a gondolat a fejemen, ha Lya észrevenné a foltokat vajon mit gondolna? Hogy Jesse keze munkája? Mondjuk részben az övé...is. Farmert húztam, noha a ruhákat általában jobban kedvelem, de most úgy vélem ez korrektebb lesz, egy méregzöld színű pulcsival, hála az égnek, hogy itt nyáron sincs túl meleg, főleg az olyan borús-esős napokon, mint a mai is. Hajamat kibontva hagytam, ez is takar, de mondjuk azt általában is így hordom. Belebújtam egy egyszerű, de azért divatos lapos cipőbe és beültem az autómba, amit nem rég Jessetől kaptam ajándékba, majd az előre megbeszélt kávézót céloztam meg. Igen, izgatott voltam, hogy megint találkozom a nősténnyel, de nem olyan túlságosan eltűnően, mert azért bennem is felmerült, hogy talán nem az, akinek gondolom és akkor olyan felesleges lenne beleélnem magam. No meg, ami azt illeti az új edzésem miatt sem volt mostanában olyan nagyon izgatott.izgulós, virágos jókedvem. És az esküvőt is későbbre toltuk, szóval lényeg, hogy az általában szériatartozékos mosolyom vagy teljesen eltűnt az arcomról, vagy csak halvány árnyékként köszönt vissza. Az út nem hosszú a kávézóig és tulajdonképpen nem is siketek, időben elindultam, nem aggódom, hogy késni fogok. Mikor a parkolóban leállítom a motort, még van egy-két percem a megbeszélt időpont előtt, szóval lenyitom a napellenzőt még az autómban ülve és a tükörben - merthogy tükrös, hála az égnek, mintha csak női, vagy hiú vásárolnak készült volna -, megnézem magam. Megállapítom, hogy a lila foltjaim nem látszanak és mégsem tűnök próbababának sminkelve. Visszacsukom a napellenzőt, majd kinyitom az ajtót, kiszállok az autómból, becsukom és végül bezárom azt. Leellenőrzöm - szokásommá vált -, hogy biztosan bezártam-e, majd elindulok a kávézóba. A Ray Ban napszemüvegemet a feltolom a hajamra és így nézek szét a kávézóban. Nem kell sokáig nézelődnöm, amíg meglátom Lyannát. Intek neki, de mielőtt odarongyolnék hozzá, veszek egy hatalmas pohár forró, fekete kávét, amibe csak egy kevés tejszínt kérek, majd azzal együtt indulok el a másik nőstény felé. Látok hasonlóságot Jesse és közte, ez azonban azt hiszem, hogy még kevés. Tudom a férjemnek - igen a buli eltolódott, de a nevét felvettem és elkészült a házassági anyakönyvi kivonatunk is, szóval tulajdonképpen már házasok vagyunk - van egy halvány emléke az anyjáról, és az jó lenne, ha esetleg Lyannának lenne egy festménye róla, hátha az segíthetne valamit. Erre majd rátérünk valamikor, eddig nem került szóba közöttünk. Viszont most van nálam egy fotó Jesseről - végre van róla fényképem, juhééé! -, és azt elhoztam, hátha segít valamit, bár nem hiszem. Amennyire én tudom, nem emlékszenek egymásra a testvérek és még ha volna is egymásról valamiféle emlékük, mindketten felnőttek, szóval azzal sem lennénk előrébb, de mivel legutóbb Lyanna szeretett volna egy fotót látni, gondoltam, most pótolom a dolgot. Közben pedig odaérek az asztalához. - Szia! Örülök, hogy újra látlak. Könnyen idetaláltál? A városba, a kávézóba... - megeresztek egy halvány mosolyt, ami normál esetben hozzám tartozó mimika lenne, de most leginkább egy fájdalmas valami, szóval úgy döntök a tekintetemmel mosolygok, de az arcomat most kihagyom belőle. - És annak is örvendek, hogy el tudtál jönni. - közben leülök. Ha volt bármiféle gesztura arra nézve, hogy kezet fogjunk, vagy megöleljük egymást üdvözlésképpen, akkor viszonoztam a dolgot, ha nem, akkor csak letettem magam, miután az asztalra pakoltam a kávém és a mellettem lévő helyre a táskám. - Ne haragudj rám, de elfelejtettem szólni neked, hogy az esküvő, vagyis a buli időpontját meghatározatlan időre eltoltuk. Tudod a falka... olyasmi történt, ami miatt most nem volt alkalmas egy party. De már én is Northfolk vagyok. - magyarán nem, nincsen semmi gond, nem azért toltuk el a bulit, mert meggondoltuk magunkat, hanem, mert most nem volt alkalmas a dolog. - Legutóbb nem volt nálam kép Jesseről, de most hoztam egyet. Ő még nem tudja, hogy itt vagy, nem akartam olyan reményeket kelteni benne, amelyek lehet, hogy nem is igazak... - kezdek bele és előhalászom fényképet, majd odacsúsztatom Lyanna elé. Fogalmam sincs, hogy mi alapján jutok dűlőre abban a tekintetben, hogy mikor is akarom beavatni a férjem, de be akarom. - Viszont ha még benne vagy, annak ellenére, hogy nem lesz esküvői party, akkor jó lenne ha tudnátok találkozni. Talán lesz valami ami alapján a végére tudunk járni, hogy van-e közöttetek rokonság, vagy nincs. Mondjuk a születésetek helyét és idejét mindketten tudjátok, vagy nem is tudom, hogy mi segíthetne... de talán ki tudunk találni valamit... - próbálok találgatni, majd egy újabb papírt halászok elő a táskámból. - Küldtem egy e-mailt a norfolki levéltárnak, hogy küldje el nekem a XVIII. században ott született nemesi családok családfáját. Szerepeltek rajta a neveitek alapján, mint élve született ikerpár. - közben igyekeztem tovább kutakodni őket illetően, az e-mailre a választ körülbelül két hónapja kaptam. Ezt is megmutatom a nősténynek. - Mit gondolsz, ezek tényleg ti lehettek? - Jesse nem emlékszik a szülei nevére, csak az ő neve volt az egyik támpont. Lyanna viszont talán tudja, hogy kik voltak a szüleik és talán a nevek neki többet mondanak. Hátradőlök és belekortyolok a kávémba. Majdnem felszisszenek, egyelőre ez sem fájdalommentes, de tűrök szépen és csendben, mint mindig. Pajzsom csak annyira van fent, hogy tudni lehessen, élek és létezem, de mást nem. Nem vagyok túl jól és a farkasom is nyalogatja a maga sérüléseit, amit nem akartam más orrára kötni. És igen, tudom, hogy párosával kellett volna érkeznem az eheti párommal, de most ez alól a kötelesség alól kibújtam és megszegtem a dolgot. Egyesül akartam idejönni, ezért egyedül is jöttem.
Valamelyest most is nyitva volt a pajzsom, de pusztán azért, hogy hamarabb érzékeljem, ha gáz van. Nem feltétlenül voltam oda a meglepetésekért, különösen nem egy telkesen idegen városban. Sosem lehetett tudni, hogy kibe futok bele, jobb az óvatosság. Persze, mivel eleve farkast vártam, nem lepődtem meg túlzottan, amikor megéreztem a közeledtét. Gondoltam, Rosie az, s nem is kellett csalatkoznom. Gondolkodás nélkül intek vissza, mosollyal az arcomon, mert hát, alapvetően kedvelem a csajt, csak épp fene tudja, hogy nem akar-e esetleg lépre csalni. - Szia! Én is! Persze, nem volt gond, van autóstérképem. Nem mintha sokat használtam volna, a várost szerintem egy idióta is megtalálná, én meg nem tartom magam annak. A kávézó már kicsit nehezebb falat volt, de kérdezősködni szintén tudok, nem okoz gondot a dolog. Képességemnek hála elég hamar kiszúrom, hogy valami nincs rendben vele, sérüléseket érzek rajta, bár nem komolyakat, de attól még kétségkívül ott vannak. Tudja a franc, miért, de némileg dühít a dolog. Egyelőre azonban nem hozom kellemetlen helyzetbe azzal, hogy felhozom, én tuti nem akarnék ilyesmiről beszélni egy alig ismert illetővel. A kezét rázom meg, noha ennél azért közvetlenebb vagyok, de úgy vélem, vele még nem tartunk ott, különösképpen a nagy kérdés miatt, mert hát, ha igen, akkor ő a sógornőm, és lehetek vele sokkal közvetlenebb, ha pedig nem, akkor jó eséllyel soha többé nem látjuk egymást. Maradok egyelőre a formalitásoknál. - Ohh, ezt igazán sajnálom. Remélem, azért meg lesz tartva a későbbiekben. Viszont a házasságkötéshez úgy hallom, még így is gratulálhatok. Aztán már jött is a fénykép, amire elég lassan pillantottam rá, többek között azért is, mert épp kihozták a rendelésemet, és valahogy biztonságosabbnak tűnt gyorsan kortyolni egyet a kávémba, mint a képre nézni. - Teljesen megértelek. Mondjuk, ha ő egy kicsit is olyan, mint én, gondolom kevésbé fogja értékelni az óvatosságodat. Mosolyodtam el, de persze, nyilván sokkal jobban ismeri a hímet, mint én, s kötve hiszem, hogy majd háromszáz évnyi lemaradást be lehetne hozni, de próba szerencse ugyebár. - Szívesen találkoznék vele… Egyébként, ha minden kötél szakad van tudományos módja a dolognak, de azt hiszem, az csak akkor működik, ha van orvos köztetek, akinek megvannak a kellő kapcsolatai, és utána el tudja tüntetni a nyomokat. Testvér-vizsgálatnak hívják. Nyilván jobban örülnék, ha nem kéne ilyesmihez folyamodni, egyik farkas sem szívesen bízza másra a dns-ét, egyszerűen túlságosan is veszélyes, könnyen rossz kezekbe kerülhet. Még én is nagyon elgondolkodnék rajta, hogy megéri-e a kockázatot. - Egyébként, szerintem hasonlítunk. Csak ennyit jegyeztem meg, mikor is már talán percek óta a képet bámultam. Jó, én nem dohányzom, előbb rágnék hamut, de a profilja ismerős volt. Persze, személyesen könnyebben el tudnám dönteni, hogy csak bebeszélem magamnak, vagy valóba van. Ujjaim a családfára siklottak, mostanra már mindegyik alatt ott díszelgett a mettől meddig élt dátumozást, még a gyerekeim neve alatt is. Mosolyogva simítottam végig a neveken, és állapodtam meg a férjemén kicsit tovább, még most is képes volt ilyen váratlanul belém hasítani a hiánya. - Azt nem tudom, hogy ez ő-e, de azt tudom, hogy kétségkívül én vagyok, a szüleim, a nagyszüleim, a férjem, a gyermekeim… unokatestvérek, minden. Azt is tudom, hogy volt egy ikertestvérem, de elméletileg három éves korában, akkor, mikor a szüleimet is, lemészárolták. Látod? Itt egyeznek is a dátumok. Mutatok Jesse és a szüleim nevére. Nem beszélve az egész háznépről, de ők értelemszerűen nem a családfa részei. Végül sóhajtva néztem a nőstényre, mert bár volt még egy festményem az édesanyámról és az ikertestvéremről, de az mégis mit bizonyít? Akárkik lehetnének rajta. Azt tudhatta, hogy nem hazudok, de attól még nem lehetett kétségkívül kijelenteni, hogy testvérek vagyunk a párjával. - Szóval, van valamiféle emléke a gyerekkoráról? Bármi, ami a családjához köthető? Kérdem halkan, majd beleharapok a szendvicsembe, egyrészt éhes vagyok, másrészt így igyekszem féket kötni a nyelvemre, mert nincs ínyemre, hogy sérülést érzek felőle. Remélem, nincs hozzám hasonló a közelben, mert bárki, aki kiszagolná a kissé legyengült prédát, könnyen kihívást lelhetne benne.
A kézrázást követően lepakolok és magamat is leteszem a székre, hogy aztán teljesen Lyannára tudjak figyelni. Tényleg örülök annak, hogy itt van, és valahol szeretném, hogy az legyen, akinek én gondolom. Világéletünkben csak egymásnak voltunk Jessevel, és most bár egy falkában vagyunk - ami állítólag egy család valahol - mi valahogy mégis kívül állunk. A kettőnk világa annyira zárt és azt hiszem intim is - és itt most nem a szexualitásra gondolok -, hogy abba nem fér bele egy falka kompletten. Benne vagyunk, a részesei vagyunk, hűségünk és lojalitásunk is megvan tökéletesen, mindaddig, amíg ott vagyunk egymásnak és egymásért. Azonban, ha teszem azt a falka egyikünk, vagy másikunk ellen fordulna, azt hiszem addig tartott mindkettőnk hűsége a falkához. Mi egymáshoz tartozunk, olyannyira, hogy ketten együtt alkotunk egy kerek egészet. Ezt pedig nagyon sokan nem értik. Azt hiszem erre vezethető vissza, hogy Jesse ellentmondott Bells kérésének, amikor a betegszobában kellett volna az éjszakát töltenem. Ehhez képest Jesse felvitt magával a szobánkba, ahol igazán magunk lehetünk. Tudom, hogy erre sokan rávágnák, hogy de hát az orvosiban is csak ketten lettünk volna, de az nem ugyanaz. Az nem az otthonunk, a saját kis zugunk, ahol együtt, egymásnak és egymásért élünk. Az, hogy megsérültem az Upperben, tulajdonképpen csak három személyre tartozik igazán és ebben a falka elvileg nincs benne. Az már más kérdés, hogy mégis, mert mi a falka részét képezzük. Tudom, hogy ez a legtöbbeknek érthetetlen, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit is keresünk egy falkában és miért nem élünk remete életet egy barlangban? A válasz pofon egyszerű. Mert élünk, lélegzünk és szükségünk van egy falkára, más farkasok közelségére, Jessenek, hogy nagyobb biztonságban tudjon engem, nekem, mert még nem tapasztaltam milyen egy falka és tudni szeretném... Merengésemből azonban kirántom magamat, mert most nem azért vagyok itt, hogy ilyesmiken gondolkozzak. Lyannára szegezem szürkéskék színű tekintetemet. - Igen, később mindenképpen meg szeretnénk tartani. És köszönjük, igen. - jól esik, hogy gratulál még akkor is, ha ezt bárki megtenné, ha azt hallja, hogy valaki nem régiben kötött házasságot. Büszkén és végtelenül boldogan viselem Jesse vezetéknevét, ettől valahogy még inkább azt érzem, hogy hozzátartozom, nem mintha eddig nem lett volna így. Szavaira elgondolkozom és kissé el is nevetem magam, noha azért ebben benne van némi kis keserűség is. - Nem, ő egyáltalán nem fogja értékelni az óvatosságomat. Azt hiszem nagyon ki fog akadni, amiért nem szóltam rólad korábban, de ezt majd elrendezem vele... - azt hiszem nagyon mérges lesz, de jobb így, mintha hiú ábrándokat keltettem volna benne. Ráadásul amilyen paranoiás, azt hiszem már sokkal korábban leállította volna a kutakodásomat, nehogy olyasvalaki botoljak, akibe nem kellene, vagy ilyesmi. Richard fia, Jesse vérvonal öccse már megtalált minket és nem kizárt, hogy előbb-utóbb a férjem beharapója is megjelenik és nem kellene, hogy idegenekkel ismerkedjek, akik később esetleg kiadhatnak neki, ha megtalálja őket Richard. Márpedig képes lenne bárkit felkutatni, aki valaha is ismert minket... - Megmondom neked őszintén, a DNS vizsgálat fel sem merült bennem, mert Jesse sosem menne bele azt hiszem. Nem bízna meg senkiben és nem gondolom, hogy ebbe egy esetleges rokon miatt beleegyezne. Ez nem lesz járható út. - rázom meg a fejem, mert ismerem ennyire a férjemet, hogy ez nem lesz okés neki. Egyszerűen nincs olyan, akiben annyira megbízna, hogy a DNS-ét odaadja vizsgálatra. Egy fényképbe is alig akart belemenni, nemhogy ebbe?!! - Szerintem is. Sőt, már már zavaróan. Ne érts félre, azt értem ez alatt, vagy olyan gesztusotok, ami nagyon egyforma, mintha csak őt látnám egy-egy mozdulatodban, gesztikulációdban. Ez... elég ijesztő... lenne, ha nem számolnánk azzal, hogy kik lehettek egymásnak. - fűzöm hozzá, aztán nézem, ahogy a családfán végigfuttatja az ujjait. Figyelem, amit mutat. - Igen, látom. Biztató, de talán kevés... Beszélek majd Jessevel, hogy tudjatok találkozni mindenképpen. Elég kevés emléke van. Az anyja sötét hajáról, vagy kedves természetéről, de ez még mindig elég szerény... Bááár...van egy... egy altatódal, aminek a dallamára talán még emlékszik. Mesélt nekem arról, hogy az édesanyja gyakran énekelt egy francia altatódalt, de ő nekem nem adta elő soha... - mosolyodom el, mert bár kértem rá, nem énekelte és nem dúdolta el. Talán, ha Lyanna emlékszik erre a dalocskára, az közelebb viheti őket egymáshoz... - Neked nincs ilyen emléked? - kérdezek rá, majd belekortyolok a kávéba. Forró és kissé keserű, de ettől még finom és jól esik. - Jó étvágyat! - szólalok meg, amikor hozzálát a szendvicséhez. Aztán egy kicsit elhallgatok és a saját életemre gondolok. Bár Lyanna tulajdonképpen egy idegen és lehet, hogy az is marad, de ettől még megszólalok újra, hogy megemlítsek neki valamit. - Nekem nem volt testvérem. Vagy nem tudok róla, hogy lett volna. Elszakadtam a szüleimtől végleg még kamaszkoromban és nem tudom, hogy született-e testvérem. Azt hiszem nagyon ritka lehet az, hogy egy alig ismert testvér előkerüljön a múltból és ráadásul élő is legyen. Ha tényleg testvérek vagytok, akkor azt hiszem ez nagy dolog. Hogy újra találkoztok ennyi idő után... - még ha született is öcsém, vagy húgom, akkor is nagy valószínűséggel már régen halott lehet. Van néhány oldalági leszármazott, akik még most is élnek, de alig tudok róluk valamit. Majd a saját családfámat is felkutatom, ha Jesseének a végére értem...
Való igaz, hogy olyannak is gratulálnék, akit akkor látok életemben először, lévén, illedelmes nőszemély volnék az esetek tetemes részében, van, ami ennyi idő után sem párolog el az egykori emberből. Márpedig a neveltetésem révén nagyon is belém ivódtak az illedelmes gesztusok. - Ha minden kötél szakad, együtt majd leszereljük. Kacsintottam rá, elvégre, farkas legyen a talpán, aki a párjának és a húgának képes egyszerre ellenállni. Már persze, ha valóban a húga vagyok. Egyébként, sejtettem, hogy nem lesz nyerő húzás nála, azt hiszem, én sem értékelném, ha mondjuk valaki azt titkolná előlem, hogy megtalálta a férjem, és nagyon is él. Ugyanakkor megértem Rosie nézőpontját is, sokkal kevesebb sérülést okoz így. - Ezt sejtettem, és ami azt illeti, tőlem is maximum erőszakkal vehetnék el a DNS-em bármilyen formában. Rántottam meg enyhén a vállam, noha elképzelhető, hogy pontosan ez az egyetlen eset, amiben talán kivételt tennék. Ezt persze nem hirdetem, mert bármennyire is lehet éppen a testvérem ez a Jesse, nagyon is veszélyes játék volna, és jobb, ha megtartom magamnak az infót. - Vicces lehet. Mármint, én sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire hasonlítana rám. Mondjuk, el tudom képzelni, hogy neked mennyire furcsa. Bólintok a szavaira, és könnyedén veszek el a családfám látványában, minden apró emlék felszínre tör, s immár biztosan tudom, hogy nem kell semmiféle napló, amiben mementókat őrizhetnék magamnak. Emlékszem rájuk, kivéve a szüleimet és a bátyámat. Ám nekem volt lehetőségem a nagyszüleim mellett felnőni, még ha kötelességből is, de ők mindig is óvtak és vigyáztak rám, néha túlságosan is. Vajon Jessenek mi jutott, és ha ő az, miként élhette túl a mészárlást? - Ismerem azt az altatódalt. A nagymamám sokszor énekelte nekem, aztán én is a gyerekeimnek. Van telefonod? Eléneklem… Nem voltam lámpalázas ilyen esetekben, no meg, ez az altatódalocska mindig is az életem része volt, igaz, nagyon rég énekeltem a gyerekeimnek, de sosem tudnám elfeledni. Pontosan azért, mert tudtam, hogy az édesanyám énekelte nekünk, noha arról nekem már nincsenek emlékeim, bármennyire is sajnálom. Talán nekem egy fokkal jobb is a hangom, mint a párjának, de erre a gondolatra csak elmosolyodom, nem akarok én senkit sértegetni, egyszerűen ő férfi, én meg nő. - Köszönöm! Bólintok felé, nem kérek elnézést, amiért ilyesmivel zavarom meg a találkozónkat, éhes vagyok, hát eszem, meg egyébként is, ha már ilyen helyre jöttünk, nyilván számolt ezzel a lehetőséggel is. Meg különben is, reggeli idő van, a nap legfontosabb étkezése, emlékszem, gyerekkoromban mindig teletömtek ilyenkor. Közben figyelmesen hallgatom, azt hiszem, valamivel nyitottabb jellem, mint én, én nem beszélek magamról csak úgy, neki is csak azért, mert lehetséges, hogy a testvérem párja. Igen, követhetek el hibát is a dologgal, de azt hiszem, ennyit megér a dolog. - Igen, ez elég nagy dolog lenne, az biztos. Igaz, hozzátenném, hogyha te nem lennél, és nem kerestél volna meg, valószínűleg sosem jut eszembe keresni. Én halottnak hiszem, mióta csak az eszemet tudom. Épp elég fájdalmas volt a tudat egész életemben, nem ismerek más családképet, mint a nagyszüleimet, majd a férjem és a gyermekeimet. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha megsejtem, hogy még él. Talán egész másképp alakult volna minden. Ki tudja. Mindenesetre kár ezer rágódni, ez már így marad.
Kacsintására elmosolyodtam, de szusszantam is egyet, mert Jesset nem lehet csakúgy leszerelni. Vagyis pontosabban... dühös lesz. Ha dühös lesz, magába fordul, ha magába fordul, akkor nem beszél még velem sem, csak forrong majd és eltaszít és ha lenyugodott, akkor talán meghallgat. De addig rághatom a kefét, mert ilyen. Én meg... én meg olyan vagyok, aki nem akarja feleslegesen elárulni azt, ami lehet, hogy nem is igaz. - Attól tartok, az nem lenne ilyen egyszerű, de majd megoldom, ha eljön az ideje. - ez amúgy is az én dolgom. Nem egyszer láttam már dühösnek a férjemet, eddig is megoldottuk, eztán is megfogjuk, de ettől még kétségtelen, hogy nem fogok homlokpuszit kapni a titkolózásért. - Akkor ez a lehetőség kiesett. Valami mást kellene találni... - töprengek hangosan, hiszen a DNS buliba egyikük sem menne bele, amit egyébként teljesen megértek, mert azt hiszem ezt még én sem vállalnám, pedig klasszisokkal nyitottabb és kevésbé paranoiás vagyok, mint az uram. - Olyan, mintha évekig tanulmányoztad volna és most őt látnám kevésbé szőrös kiadásban... És ez kimondva nem úgy hangzott, mint a fejemben. - nevetem el magam, mert azt hiszem ez kicsit mókásra sikeredett. Szerintem legalábbis. Mikor Jesse megsérült és ápolgattam, megígértetett velem valamit, amit nem akartam megígérni neki. Felzaklatott a dolog és, hogy levezessem a feszültséget, elvettem a cigarettái közül egy szálat, kiültem az ablakban, pont ahogyan ő is szokott, majd rágyújtottam a nyitott ablaknál. Egy darabig elnézett, majd közölte, hogy úgy festek, ahogyan ő. Minden mozdulatom az övé, ahogyan a szálat az ajkaimhoz emelem és beleszívok a szálba. Hosszú ideje figyelem a mozdulatait, akaratlanul is átveszek tőle dolgokat és mivel alapvetően én nem dohányzom, azt hiszem, hogy ebben teljesen leutánoztam őt. Jessenek is furcsa volt "önmagát látnia", hát még nekem Lyanna mozdulataiban a férjem gesztikulációinak egy részét. A telefonos kérdésére elmosolyodom, hiszen megadtam neki a mobil számom és beszéltünk is párszor a kis készüléken keresztül, szóval van telóm, de értem mire is vonatkozott a kérdés, ezért csak bólintok és elő is kapom. - Ez nagyon jó ötlet, mindjárt be is állítom. - elkezdem kitapizni a telefonon a vidi rögzítést. - Ha felkészültél, akkor már veszem is. - szólalok meg, majd Lyára pillantok, hogyha komolyan gondolta, akkor énekeljen, felveszem és megmutatom majd Jessenek, rögtön azután, hogy magához tért a sokkból, miszerint eltitkoltam előle, hogy megkerestem a húgát. Vagyis, hogy elvileg találtam valakit, akit a húga lehet. Aztán ő enni kezd, én meg kávézom. Sosem esett nehezemre az emberi életemről mesélni, a farkaslét persze már más kérdés, de ami előtt történt, abban nincs semmi olyan, amit ne mondhatnék el, szinte bárkinek. Nincs benne olyasmi, amit ellenem lehetne fordítani. Mindig vállaltam, hogy ki és mi voltam. De alig mesélek valamit Lyának, hiszen az nem nagy durranás, hogy nem volt testvérem. Az én családfám is megtalálható a mai napig, noha eddig nem volt merszem megnézni a sajátomat is. Abból kiderülne, hogy voltak-e testvéreim, miután apám elzavart otthonról. Egyszer majd utánajárok ennek is. - Eredetileg én sem téged kerestelek. Csak leszármazottakat és közben rád találtam. - vonom meg a vállam, de kifejezetten örülök, hogy így történt. Belekortyolok a kávémba újra és érdekes módon most nem égetem meg az ajkaim és a nyelvem vele. - Jó hangod van. - jegyzem meg hirtelen, hiszen az altatódal után nem mondtam neki, pedig így gondolom. Azt hiszem kicsit dekoncentrált vagyok. - Kicsit szétszórt vagyok ma, ne haragudj. - nézek rá bocsánatkérő pillantással, majd újra a kávémba kortyolok.
Olyan naiv persze én sem vagyok, hogy valóban azt feltételezzem, ennyire egyszerű lenne elintézni. Sőt, egyáltalán nem illik rám ez a jelző, talán régen sem volt jellemző. Ismerem magam, s ha egy kicsit is hasonlítunk egymásra ezzel a Jessevel, már ha a testvérem, akkor nem lesz egyszerű menet a dolog. Mindenesetre, ez talán nem is az én problémám, én majd ott leszek, ha látni akar, de egyébként tervben van véve, hogy csak úgy hazahúzok. Bólintok, igen a DNS-es dolog csak amolyan utolsó utáni lehetőség lenne, legalábbis a részemről, ám ha van más mód a bizonyosságra, ezer örömmel vetem alá magam, de őszintén, fogalmam sem volt, mi segíthetne. - Uhh, remélem, sikerült rendesen leborotválnom a bajuszomat. Vigyorodom el, jobb az ilyesmit poénra venni, holt biztos ugyanis, hogy lényegesen szőrmentesebb vagyok nála, legalábbis emberi formámban. Nem, bajuszom sincs a rend kedvéért. Láthatólag nem vettem zokon a dolgot, főleg azért, mert Rosiet eddig nem olyannak találtam, aki szándékosan képes lenne megbántani másokat. Mindenesetre, ha tényleg ennyire hasonlítanak a gesztusaink, akkor jó eséllyel valóban rokonok vagyunk, a kérdés már csak az, hogy mennyire közeliek. Furcsa lenne ennyi év után megtalálni a testvéremet. - Szuper. Elmosolyodom, majd ha minden készen áll, belekezdek az altatódalba, nagyjából egy sor után már le vannak hunyva a szemeim, holt biztos, hogy ilyenkor egész másnak látszom, mint amilyen amúgy vagyok, hiszen ezt mindig is a gyermekeimnek énekeltem, nekik szólt, nem másnak, ehhez meg társul egy bizonyos légkör. Egyébként, szép hangom van, noha nem szoktam más esetben csillogtatni, egy-két karaoke buliba már belerángattak, de ha nem muszáj, nem hívom fel magamra a figyelmet. Amikor abbahagyom, akkor még egy mosolyt küldök a kamera felé, de aztán remélem, Rosie már ki is kapcsolta, no meg azt is, hogy tudatában van, amint megmutatta, ajánlatos eltávolítania a készülékéről. Nem mintha meg akarnám fenyegetni, erről szó sincs, egyszerűen a mi fajtánknak jobb, ha nem hagy túl sok nyomot a világban magáról. Vissza is térek a szendvicsemhez, és igyekszem befejezni, mert a csoki tortám is marha jól néz ám ki, a feneketlen gyomrom meg érezhetően még nem lakott jól. - Talán a sors akarta így… Vontam vállat, mintha amúgy nem hinnék benne, pedig nem így volt. Világ életemben szentül meg voltam győződve arról, hogy semmi sem történik véletlenül, igaz, néha kicsit tovább tart, míg beletörődöm a dologba. Mindenesetre, ha valóban egymást követve néhány perccel születtünk, annak kellett, hogy oka legyen, maximum eddig nem volt időszerű a dolog. Ki tudja… - Köszönöm. Biccentek mosolyogva, aztán a szétszórtságát tekintve már csak nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg. Még ha ezzel le is leplezem talán előtte a képességemet, de azt hiszem, ez most nem épp lényeges kérdéskör. - Én is az lennék ennyi sérüléssel… Aztán hagyom, hogy ha úgy akarja, ne vegyen tudomást a megjegyzésemről, még ha engem idegesít is a dolog, noha fogalmam sincs, miért, és kitől kapott szegény. Nem is tartozik rám. Még… Kortyolok én is a kávémból, miután az asztal szélére tolom a szendvicses tányérom, jelezve, hogy elvihetik, s jöhet a torta. - Kérsz belőle? Nagyon ínycsiklandozónak tűnik. Tolom kicsit felé, hátha kedve támad hozzá, a csoki jó hatással van a hangulatra többnyire…
Lya bajuszos megjegyzésére némileg elmosolyodom, reméltem, hogy nem veszi sértésnek a megjegyzésem, tekintve, hogy nem annak szántam, csupán csak annyira emlékeztet Jessere, hogy az már félelmetes. Sokkal inkább a gesztusai, semmint a külseje, fiú-lány ikerpárnál nem mindig olyan egyértelműek a külső jegyek, amik alapján egyértelmű lenne közöttük a vérrokoni kapcsolat. Bár meg kel valljam, hogyha jobban megnézem, akkor emlékeztetnek egymásra a vonásaik, de számomra sokkal szembetűnőbbek a mozdulataikban felfedezett egyezések. Hallgatom a dalt és fel is veszem közben. Nagyon szépnek találom és egy újabb mosolyra húzódnak az ajkaim. Egy nap én is szeretnék altatót énekelni valakinek, akit én nevelhetek fel, bár aligha hiszek abban, hogy ez a nap tényleg el fog egyszer jönni. Jesse beleegyezett abba, hogy felneveljünk egy gyereket, ha majd nyugtunk lesz már és nem kell menekülnünk, de aztán meggondolta magát és most abszolút meggyőzhetetlen és ellene van az egésznek. Nem tudom mitől gondolta meg magát hirtelen és miért van ennyire ellene, de nem akarom nyaggatni, talán egyszer megint belemegy majd és nem gondolja meg magát újra. Mondjuk egyre kevésbé hiszem, hogy ez a nap tényleg el fog jönni egyszer... Ez azonban most nem is lényeges, gondolataimat elengedem és újra Lyára figyelek. Természetesen, ahogy megmutattam a felvételt Jessenek, majd törlöm, gondolom nem örülne neki a nőstény, ha megtartanám a hanganyagot. - Köszönöm. Megmutatom Jessenek, aztán letörlöm, amit most felvettem. Vagyis úgy sejtem, hogy majd így szeretnéd. - szólalok meg kedvesen és lágyan, majd elteszem a telefonomat, ahogy hozzákezd a szendvicséhez. Mikor szóba hozza, hogy tudomása van a sérüléseimről, azt hiszem egész testemben feszülök meg. Tud róla, pedig egészen biztosan tudom, hogy ennek semmi látható jelét nem adtam és nem is fedezhető fel rajtam, úgy elrejtettem, tehát ez elég sokat elmond arról, hogy mi lehet a vérvonala. Nem mintha olyan nagyon sokat számítana, mivel úgy tűnik egy család vagyunk, de azt hiszem ez már megszokásommá vált, amióta felderítőként működöm. - Jól megvagyok. - jegyzem azért meg, ami valahol igaz is, hiszen a körülményekhez képest jól vagyok. És azt hiszem, ha ez a téma ennyiben is maradna. - Nagyon kedves vagy, de köszönöm nem. Vissza kell mennem a hotelbe. Nagyon örülök, hogy találkoztunk ismét Lyanna. Beszélek Jessevel és pár nap múlva jelentkezem. - mosolygok újfent a nőstényre, majd felállok és elbúcsúzom tőle. Örülök, hogy eljött ide, azonban a neheze még hátravan. Jesse kemény dió lesz, főleg, hogy neki nem szóltam arról, hogy megkerestem a lehetséges nővérét...
//köszönöm a játékot bocs, hogy ennyit várattalak a reaggal//
- Igen, úgy lenne a biztonságos. Bólintottam, örültem, hogy nem igazán kell ezt magyarázni, nyilván ő is tudja már jól, hogy az ilyesmiből nem mindig jövünk ki jól. Se fényképek, se semmi ilyesmi, nekem is csak az a régi-régi festményem van, de azon kisbaba vagyok, esélytelen, hogy bárki felismerjen rajta, és azt mondja, hé, ez pont olyan, mint te. Nem igazán izgulok egyébként, elvégre, maximum annyi derülhet ki, hogy nincs is semmi közöm hozzájuk valami távoli rokonságon túl. Nem érdemes beleélnem magam, mert csalódhatok is, amit érthető módon nem szeretnék. - Jól van. Bólintok, bár érzem, hogy csak részigazságról beszélhetünk, de faggatni nem fogom, az nem az én stílusom. Nem vagyok egy lelkis nőszemély, a saját problémáimon is mindig csak akkor sikerült túllépnem, ha lelkileg már én magam is kész voltam rá, addig aztán a kutya sem tudott volna segíteni rajtam. - Hát jó, pedig biztos isteni finom. Azzal már veszem is a kezembe a desszertes villát, őt viszont nem fogom megakadályozni abban, hogy távozzon, nem szokásom cél nélkül csacsogni, és úgy érzem, neki sincs éppenséggel ehhez hangulata. Meg hát, ha menni kell, hát menni kell, franc tudja, mi a módi a házuk táján. Legalább lesz időm kicsit körülnézni a városban, nem mintha nem örültem volna Rosie társaságának a dologban, de nem esik nehezemre érteni a jelekből. - Vigyázz magadra, és várom a hívásod. Mosolyogtam végül rá, majd ha eltűnt a látóteremből, elkezdtem befalatozni a tortámat, nem siettem el, vannak dolgok, amiket bizony jó alaposan ki kell élvezni. Nos, a csokitorta pont ilyen. Persze, amint végeztem, már indultam is, nem fogok itt ücsörögni egyedül, az rendkívül szánalmas lenne…
Bő egy hónappal vagyunk az után, hogy Castor előtt megjelentünk, és elmondtam neki, hogy Rose nincs, azon a szinten ahol lennie kellene regenerációban. Castor akciójára nem sokon múlott, hogy támadjak, ha Caleb nem hat a józan eszemre ösztönből cselekszem. Bár amikor megállított, akkor már az én fejem is kitisztult. De így sem volt kellemes végignéznem a dolgot, és inkább elmenekültem az agyamnak abba a zugába amit, fogalmazzunk, úgy akkor használok, mikor dolgozom, megfigyelek vagy ölök. Ez az a hely, ahol minden érzelmet kizárok magamból, és érzéketlenné válok, hogy csak a célra tudjak koncentrálni. Ugyan ezt alkalmazom akkor, amikor én edzem Rose-t és én okozok neki sebesüléseket, töréseket, tépek ki belőle darabokat. Mondjuk ezzel most nem vagyok egyedül BB is segít nekünk ebben, hogy gördülékenyen mehessen a dolog, ha nekem dolgom van, mivel az Uppert vezetni kell, és Rose nem mindig volt olyan állapotban ebben a hónapban, hogy be tudjon menni intézni az ügyeket, így át kellett vennem az ő részét is és rendben tartani azt. Jelenleg, két sebesülés adag között vagyunk, ma nem kapott újakat, egyelőre a meglévőket hagyjuk gyógyulni, kell hagyni egy kis időt, egy -egy nagyobb adag sebesülés után, hogy fel tudjon gyógyulni belőle, de határozottan jobban állunk, mint amikor elkezdtük. Rose valami kávé különlegességre vágyott, és némi süteményre is, én pedig szabadulni akartam a hotelből, így kaptunk az alkalmon és összekötöttük a két dolgot, felkaptam, és szépen lementem vele a kocsihoz, hogy ott a saját lábán szálljon be és jöjjünk be a városba, keresni egy alkalmas kis helyet, ahol nem vagyunk feltűnőek, így este, sötétedés után és lehetőleg ne is legyenek a helyen se sokan. De a legfőbb, hogy farkas ne kerüljünk az utunkba, különösen ellenséges ne, mert számukra felhívás keringőre egy sebesült vérfarkas aki nem a falkájuk tagja, és nem szívesen vinném vásárra Rose bőrét.
Már egy hónapja annak, hogy gyakorlatilag szinte mindennap péppé vernek a fiúk, mert a legjobbat akarják nekem. Na jó, ez így nem úgy hangzik, én is tudom, de ettől még így van. Most kaptam egy kevéske kis szünetet, vagy szusszanásnyi időt, illetve már előző nap is gyógyulgattam csak, no meg összefutottam Jesse vélhetően ikertestvérével, akiről még nem szóltam neki. Még nem tudom, hogyan vezessem fel úgy, hogy ne rágjon be nagyon. És az is leköt, hogy gyorsan rendbe jöjjek, szóval most előbb átgondolnám, hogy mit és hogyan szeretnék és majd csak ezután ülök le vele és vallok be neki mindent arról, hogy felkutattam Lyát. Az alkarcsontom már egészen szépen összeforrt, de még mindig fáj, szóval azt nem mondanám, hogy már rendbe jött. Ahogyan a törött bordám is okoz még kellemetlenségeket. Viszont igyekszem panasz nélkül viselni és tűrni, elvégre ezen át kell esnem, ez az én érdekem, felfogtam, tudom, szóval igyekszem a legkevésbé tudatni a férjemmel és másokkal, hogy mit is érzek pontosan. Bár sejtéseim szerint Jesse elől ilyen tekintetben nem tudok olyan jól titkolózni, az energiáimon úgyis érzi, hogy mi az ami nem kerek nálam teljesen. Délelőtt felvetettem Jessenek, hogy innék valami különleges kávét, meg igazából azt forgatom a fejemben, hogy előhozakodok majd a Lya-családfakutatás-ikertestvér dologgal, de még nem vezettem fel neki semmit sem, egyelőre, csak azt mondtam neki, hogy kávét szeretnék. Most kivételesen valami nagyon édes, karamellás, fehér csokis, latte-s, gyümölcsöntetes, tejszínhabos energia bombát. Gyógyulni nem könnyű és kell hozzá az energia. Végül sötétedéskor indultunk el a Hotelből. Mondtam Jessenek, hogy le tudok menni az autóig magam is, de ennek ellenére a karjában vitt le. A kávézónál viszont - némi vita után -, de hagyta, hogy a magam lábán mehessek. Egy félreeső asztalt szeretnénk, de előtte rendelünk. - Akkor egy latte lesz, de kérek bele karamell szirupot és forró fehércsokit, tejszínhabot rá - rengeteget - és gyümölcsszirupot is a tejszínhab tetejére és mellé egy olyan habos sütit is. - sorolom fel, hogy mit szeretnék és mutatok a sütire is. Azt hiszem most minimum idiótának néznek és ráadásul olyannyira én nem is szeretem az édességet, de most ez kell. - És az egészbe kérek még egy kis whiskyt is. - teszem még hozzá, ez a gondolat most jött, ha van nekik, akkor ez is mehet a kávéba, el biztosan nem rontja a csömör, édes kutyulékot...
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A meló végén úgy döntöttem, nem rohanok azonnal haza a mocsárba. Morrighan amúgy is szerez magának vacsorát, ha annyira éhes, nekem meg még néhány kuncsaftnak kellett válaszolnom, hogy lerendezzem az időpontokat, meg némi fém utánpótlásra is szükségem van, kezdek kifogyni az arany, ezüst és acél hozzávalókból. Már pedig még tél előtt le akarom rendezni ezt, mert a halandók ünnepei alatt lehetetlen lesz, hogy acélon kívül bármi más nemesebb fémhez hozzá jussak. Így hát a város egyik jó fajta cukrászda kávézójánál parkoltam le a patrollal meló után, ami olyan késő délután lehetett. Rendeltem egy tejes kávét, azután már a kis ketyerém mélyét bújtam, a helyiség legeldugottabb sarkában, ahol senki sem zavart. Miközben válaszoltam az e-mailekre, utána jártam az alaszkai fémkereskedéseknek is, mi, mennyiért, és hogyan errefelé. Miközben szorgosan jegyzeteltem, s készítettem minta skicceket, néha bele-bele kortyoltam a kávéba. Ha kifogyott, újra kértem egyet, később már a csinos pincér lány egy csokis süteményt is rám tukmált, úgyhogy mire újra a helyiség órájára néztem, már jól benne voltunk az estében. Nem mintha zavart volna, felkelni fel tudok. Megvakartam az állam, és eszembe jutott az a kis Őrző szuka. Már durván egy hónapja, hogy pofon vágott az ezüst gyűrűjével. Érdekes, ha megsebesült az arcom bármikor, később rá, megborotválkoztam. Na nem mintha ez idő alatt az a karcolás nem tűnt volna el, csupán ez egy fura szokásom volt. Most úgy nézett ki a pofám, mint egy frissen született baba segge. Leszámítva, hogy nem volt véres. Hajam kibontva hagytam, egy egyszerű fekete pólót viseltem, sötét kék farmer, oldalamon lánc. Miközben folytattam a vázlatok elkészítéseit, elsétált előttem a csinos pincér csaj, akinek meg kell valljam, igencsak csinos hátsó fertálya kellemesen ringatózott ahogy ellibbent az asztalomnál. Miközben mosolyogva figyeltem, az apró csengő, mely a bejárati ajtó nyitódásakor csendült fel, halkan megszólalt. És akkor meghallottam azt a csilingelő, kissé fáradtnak ható, de ezer közül is megismerem hangot. Félig leengedett pajzsom mögül energiáim kúszva indultak a pult felé, hogy ha az érkező(k) is kissé leengedett Pajzzsal vannak, megérezzék. Fenevadam fülei előre meredve, várakozott, nagyon reméltem, hogy az évszázadaim során rohadtul nem ment tönkre a hallásom. Ha igen, és bakot lőttem, hát akkor... akkor szereztem egy finom vacsorát mára. Miközben várakoztam, belekortyoltam a kávémba.
Az én kocsimmal mentünk a kávézóba, amit olyan közel parkoltam le amennyire csak lehetett, sejtettem, hogy Rose a saját lábán akar majd menni, és az emberek előtt nem akarja, hogy cipeljék. Kis vita után győzött, így csak a kezét fogtam meg, pedig általában a derekát szokásom átfogni, de mivel arra is vannak sérülései, így nem akarok, plusz fájdalmat okozni neki, maradt tehát a keze. A kávézóban előtte léptem be, és futottam át az ott ülőket. Murci nem tűnt fel, hiszen a formás szőke pincérlány előtte ült, a pajzsom, bár azt tudtam, hogy van bent másik farkas, hiszen a pajzsom résnyire le volt engedve, hogy érezzem, ha ellenség van a közelünkben. Még Rose rendelt én a bent ülőket vettem sorra szemügyre, és kerestem a másik farkast. Közben megütötte a fülem Rose rendelése, és oda pillantottam. - Még egy jó édes gyümölcstálat is csapjon hozzá az ő kávéjához. – Szólalok meg Rose mögött állva. – Nekem, pedig ír kávét, jó erős fekete arab kávéval. – Mivel ez az egyik legerősebb kávé, és most arra vágyom. Amint megvan a rendelésünk, a bent ülőket veszem szemügyre új fent és közben fél szemem Rose-on van. Farkasom előbb ismerte meg a rég nem érzett energiákat, mint ahogy én megismertem az arcot, ami minket figyelt, felállt a fekvésből, és fülelve, szimatolva figyelt a szürke farkas irányába. - Murdock…- szólalok meg, ahogy a rendelést leadtuk, és fizettem is, majd a fejemmel intek a másik farkas irányába, hogy Rose is pontosan tudja, merre is van közös régi ismerősünk. Régen nem láttuk már őt. Rose és ő nagyon jóban voltak, de hát a feleségem kivel nem köt barátságot, amilyen kis cserfes? Én elvoltam Murcival, ugyan is Rose így emlegette mindig, végül is én is megkedveltem őt, de nem voltam olyan nagyon szentimentális, mint a feleségem, de én magam is megkedveltem a másik kóbor farkast, és néha jót beszélgettem vele, mikor eleget ittam ahhoz, hogy én is kinyissam a szám, és lehessen velem kimerítőbben beszélgetni. Így most sem ellenségesen üdvözlöm, hanem barátian biccentek neki, és már sejtem, hogy hamarosan az ő asztalánál fogunk kikötni, ahogy a feleségem ismerem.
Pajzsomat fent tartottam, mert így volt egyszerűbb. Jesse velem van, vigyáz rám, és ami azt illeti megvan most a magam baja, amit nem akarok más farkas orrára kötni. Mert az energiáimon meg lehet érezni, hogy nem vagyok teljesen rendben, főleg egy nálam erősebb farkas biztosan tudná szinte azonnal, amit nem akarok, szóval inkább elzárok minden olyan csatornát, ami elárulhatna. Kényelmesebb Jessere bíznom magamat. A gyümölcstálat gondolom a kedvesem magának kéri, mert nekem most csak az egészségtelen és csömör süti kell a kávéval, más nem. Amíg Jesse figyel, addig a süteményes pult többi kínálata vonja el a figyelmem, majdhogy' nem rátapadok az üvegpultra, de azt hiszem ezeket leginkább a szemem kívánja, legyűrtem azt, amit megrendeltem, jó ideig nem fogok édességet enni. A Murdock név említésére viszont már megpördülök és lázasan nézelődni kezdek a kávézóban, majd amerre Jesse biccent, abba az irányba forgolódok. - Murci!!! - szalad ki a számon félhangosan és lelkendezve, majd elindulok az említett hím irányába és amit odaérek már szinte repülök is, hogy megölelhessem. - Te, itt? Hogyhogy? Mióta? De örülök neked! - hadarom el egymás után a kérdéseket, mintha egyetlen, végtelen mondatot mondanék. Aztán elengedem Murcit és leülök vele szemben, ha megengedi. - Szabad? - mutatok a helyre.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A jó öreg ismerős hím hullámai szilárdan, de barátságosan fogadják az enyémet, ami nem lep meg, sőt, egy kisebb vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy biccent felém köszöntésképp. Én csak a kávémat emelem felé, viszonozva így a gesztust. Az viszont már egy csöppet meglep, hogy a kisasszony pajzs mögé rejtőzik, de ami ezután következik, kis híján hanyatt vágom magam egy ültő helyemben. Amint Rose, drága kis hölgyeményem észrevesz, kiszalad a száján az az oly régen hallott, igencsak fura becenév, amit egy magamfajtára csak rá aggathatnak. Ahogy belekortyolok a kávéba, és meghallom a nevet, nevetés tör fel belőlem, aminek az eredménye, hogy szép kávé buborékot fújok a pohárba, ami kipukkanva, tejszínhabbal és persze kávéval teríti be a fél arcomat. Igen, ismét találkozom az én kedvenc kis szerelmes tubica párommal. Kb. egyfolytában hasonló szitukba kevertek, legalábbis Rose, Jesse meg tipikusan kirángatott belőle, vagy még jobban belenyomott. Felálltam a helyemről, hogy köszöntsem őket, s közben próbáltam leszedni magamról a habot, meg a kávét, de ez eléggé nehezen sikerült, miközben Rose megölelt. Gyengéden viszonoztam ölelését, közben meg kiöltöttem Jessere a nyelvem, hogy hehehe. Imádtam cukkolni, ugyanis ismertem annyira, hogy tudjam, ezért a nőstényért bármit megtesz, és persze én meg vagyok olyan mocsok, hogy ezt kihasználjam. Persze sosem lőttem túl a célon, és ő is benne volt a marhaságban. Hiába volt idősebb, valahogy mindig olyan volt a szememben a srác, mint egy kezdetben megközelíthetetlen szobor, de ha kellő mennyiségű whiskeyt ajándékoztál neki, azonnal megnyílt, meg persze ha hozzá vágtál néhány magad készítette ezüst golyót ajándékba. Rose pedig? Most mondhatnám, hogy a legtüneményesebb farkas, akivel valaha találkoztam. Egy igazi, élettel telt, kissé szeleburdi nőszemély. Egyszer ki is fejtettem nekik, hogy ők ketten olyanok, mint egy szép romantikus mesefilm gyerekeknek. A hányatott sorsú leányt megmenti hős szerelmese, és olyan boldogan élnek örökké, hogy csak na. Mondjuk ezután Jesse barackot nyomott a homlokomra, miközben vigyorgott, Rose meg, egy kedves kis puszival jutalmazta egyetemes elméletezésem. Mikor elengedtem Roset, végignéztem rajta, majd egy elismerő füttyentés hagyta el a szám. - Rose, drága virágszál, frappáns becenevem kiötlője, magácska egyre inkább megszépül. Vagy csak én csúnyulok? - bókoltam neki a magam módján, egy kedves mosoly kíséretében, s ha engedte megcsókoltam a kezét. Ezután Jesse felé fordultam, hogy kinyújtott jobbomat megrázhassa. S ha elfogadta azon nyomban magamhoz rántom, hogy egy erős szorítás kíséretében meglapogassam a hátát. - Öreg harcos, még mindig föl nem foghatom, hogy egy olyan csaj, mint Rose, mit ehet a te bundás képeden. - vigyorgok rá. A kérdésre ismét Rose felé fordulok. - Amint láthatod. Hát, már megvan egy hónapja biztosan, vagy több. Persze, csak nyugodtan. - intek közben a székek felé, és leülök a magam helyére, majd lecsukom a gépemet, s le is teszem magam mellé, hogy velük beszélhessek. Most kivételesen meghagyom Jessenek, hogy udvariaskodjon a szék kihúzással kedvese felé. Farkasom hasonló örömmel, mint ahogy én, köszönti a többieket. Jesse farkasának fülét megharapva, meghúzza kissé, hogy aztán a nőstény mellett menedékre leljen, s elbújjon az öreg elől. Nem kölyök már tény, de tudja, hogy velük szemben ezt megteheti, én meg hagyom. Néha ő is nyaralhat. Ahogy nézem őket, mosoly költözik az arcomra, és akaratlanul is, de eszembe jut, mikor a porondról láttam őket a nézőközönség sorai közt. Jean-al épp a Farkasember számot adtuk elő, s mikor átalakultam, hullámaik elértek hozzám, s a műsor után meg is kerestek, és elbeszélgettünk. Mivel a "szörny" cirkusz hosszabb ideig tanyázott Rómában, Olaszországban, sokáig lógtunk egymás nyakán. Ami nem gond, hiszen egy igencsak kedves, de a maga nemében vad párossal ismerkedhettem meg. Már amúgy is hiányzott más vérfarkasok társasága, és az az időszak nagyon bulisra, barátira sikeredett. Most, hogy újra látom őket, öröm jár át. - Hát ti? Már jó régen találkoztunk, pont itt esz benneteket a fene, az isten háta mögött? Vagy még mindig világot jártok? Vagy esetleg az itteni Falkák vonzereje csábított ide titeket?
Rose nem érezte magát a legjobban, bár az után, amin ő megy át mostanság senki sem lenne fent a hullám csúcsán és lenne éppen a legjobb formában. Már kezdem megszokni, hogy egy –egy verés, edzés és egyéb után napokig a pajzsom mögé zárkózik még velem szemben is, hogy ne érezzem, és tudjam, mennyire fájhat neki a dolog. Pedig tudom, látom rajta, és ezeket hajdanában én is átéltem. Jelenleg helyette is lentebb van engedve a pajzsom, hogy időben kiszúrjam, ha olyan farkas lenne a közelben aki esetleg vérszemet kaphatna egy sebesült nőstény miatt. Szándékomban áll megvédeni őt bármitől és bármi áron, de az akit itt megérzek nem ellenség, csak egy régen nem látott jó barát aki bennem is kellemes emlékeket idéz, különösen az után, hogy Rose fellelkesül a viszontlátás örömére, és a régen nem hallott néven emlegeti a másikat, amire Murci szinte megszokottan reagál. Korábban is volt néhány ilyen mutatványa, ha Rose megjelent a színen, így megmosolygom haloványan az eseményeket, és ahogy megvan a tálca a rendeléssel elindulok feléjük. Mivel Rose már a másik nyakában van. A nyelvöltésre már csak megszokásból is vicsorral felelek, de nem gondolom komolyan a fenyegetést, kedvelem a srácot, és jól elvoltunk, mi így annak idején, legalább olyan jókat ittam vele is, mint Calebbel. - Ha a fenekét kezded el tapogatni, bizonyosan csúnyulni fogsz, cimbora! – Szólalok, meg ahogy az asztalhoz érek és lerakom oda a tálcát, majd kezem nyújtom Murci irányába, hogy rég nem látott ismerősként üdvözölhessem őt, és ami azt illeti barátként is. Remélem, még mindig azok vagyunk, az évszázadok nem változtattak e semmit, viszont a másik falka szagát sem én sem a farkasom nem érzi rajta, így nyugodtan maradok mellettük. Az ölelése meglepett és készületlenül is ért, így hagytam magam, holott nem szeretem, ha bárki így hozzám mer érni, de ez van, régi cimborámban nincs rossz szándék, így farkasom is játékosan üdvözli az övét. - Tudok valamit amit mások nem. – Szólalok meg, és letelepszem a legközelebbi székre, és Rose után nyúlok, hogy az ölembe üljön bele és ne a másik székre, amit becélzott magának. Közben figyelem a beszélgetésüket. - Itt esz bennünket a fene. – Válaszolom meg a kérdést, majd Rose vállára rakom az államat és óvón ölelem magamhoz, ha beletelepedett az ölembe. – Az egyik falkába csatlakoztunk, remélve, hogy otthonra lelünk, eláradtunk a folytonos jövés menésben. – Ennél hosszabb magyarázatot jelenleg nem adok neki, majd Rose mesél, még ha szeretne, mindig is ő volt a beszédesebb kettőnk közül, az én nyelvem csak akkor ered meg, ha lerészegedem, de azt az állapotot nem sűrűn idézem elő. - Na és te? Van valami kilátásod már, egyik vagy másik tábor, vagy a kispadról nézed mi lesz a helyzet? – Kérdezek rá, ahogy bal kézzel elnyúlok a bögrém után és mielőtt innék, belőle oda nyújtom Rose-ak, hogy ha kér a tejszínhabból, akkor kedvére kanalazhasson belőle.
Eljött a szombat, amit otthon szerettem volna eltölteni és bevásárolni, mert már kezd kiürülni a hűtőm, de e helyett munkát kaptam. Valami gazdag fickóval kell egy interjút készítenem. Nem velem beszélte meg a részleteket, én csak megkaptam az utasítást. Örülnöm kéne neki, hiszen elsőként mindig én kapom, de legszívesebben lemondanám, de hát ez a munkám és talán ez is segít abban, hogy végre előléptessenek. Előbb érkezem jóval a megbeszél időpontnál, mert nem szeretem, h rám kell várniuk és legalább addig is még egyszer átnézhetem magamnak a vázlataimat. Elég egy unalmas pasasnak tűnik, de szeretné, ha az autócégét megismerné minél több ember. Bár ha jól értelmeztem a dolgokat leginkább pénzes embereknek való autós üzlete van...De hát ő tudja. Én aztán nem fogok ebbe beleszólni, nem az én dolgom. Miközben átnézem a kérdéseket, jegyzeteimet rendelek egy kávét magamnak. Majd sütit is fogok enni, mert ahogy végignéztem a kínálaton összegyűlt a nyál a számban. Még a bundásom is heves farkcsóválásba kezdett. Már rég nem ettem ilyen finomságokat, de előbb legyünk túl ezen az egészen. Ma nem öltöztem ki olyan nagyon. Csak egy egyszerű fekete tapadós ruhát vettem fel bézs blézerrel. Hétvége van, hadd ne kelljen ennél jobban kiöltöznöm. Így is meg kellett erőltetnem magam, hogy ne farmerba és pólóba jöjjek. Szeretem az ilyen ruhákat, de hétvégén azért mégis jobb belebújni a kényelmesebbekbe. Már vagy harmadszorra is végigérek a a jegyzeteimen, mikor ránézek karórámra és észre veszem, hogy már vagy egy fél órát késik a pasas. Remek! persze nekem csak arra van időm, hogy őt várjam! Komolyan mondom, hogy lehetnek ennyire barmok? Mikor a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam őt az meg is csörren. Micsoda véletlen! Pont ő keres. -Jó napot!...Igen én vagyok!...Hogy nem tud jönni?...Persze megértem!...Jövőhéten? Mindjárt megnézem!...Nekem a péntek jobban megfelelne! Hát persze...Rendben akkor maradjon a szombat! Viszlát!-Nah máris felment a pumpa bennem. Nem tudott volna előbb szólni? Most már a következő szombatom is tönkre van téve! Remek! -Pincér!-Kicsit mérgesen intem le a fiatal srácot, aki meg is illetődik, de igazából nem rá vagyok mérges, így megpróbálok egy kedves mosolyt varázsolni az arcomra. -Kérnék egy pohár fehérbort és egy szelet sajttortát!-Egyik kedvenc tortám és ige jól néz ki. ha ízleni fog biztosan hazaviszek belőle pár szelettel.
Na jó, mi az, hogy elfogyott a müzli-szeletem? Az én müzli-szeletem? ja, hogy a kölyök úgy döntött, bosszút áll a múltkoriért? Ó? hogy rohadnál meg, drága Pedro, ezért még bosszút fogok állni, de bosszút ám! Haragom lesújt majd, és köhögő roham közepette figyelheted, ahogy testedből elpárolog az élet, amíg én egy epres szeleten nyamnyogok melletted, te mitugrász kis gennyláda, te! De addig is, tiéd a diadal, nekem meg el kell mennem vennem valami ebédet. Szóval beállok még munka előtt a kávézó előtti parkolóba, mert útba esik, kiugrok a kocsiból, magamhoz veszem a jelvényem, és imádkozom, hogy a többi rendőr ne itt akarjon enni most, mert szolgálaton kívül használni nem éppen a legtámogatottabb dolog. Mikor belépek, beállok a sorba, veszek magamnak egy francia krémest, mert hát mégiscsak hazai – bár a múltkoritól vagy két napig fetrengtem egy helyben, rohadjak meg, hogy én vettem azt az abszintot –, aztán leülök magamban. Szép, csöndesen megkajálok, aztán talán Mandy sem fog problémázni, hogy elkések. Eska köpönyegét természetesen magamra terítem, nincs szükségem arra, hogy bárki tudja, farkas vagyok. Éppen áthallom a szöszi rendelését a másik asztaltól, aztán fölállok, és odacaplatok a másikhoz. Előtte azért fölmérem magamnak. Aranyos szöszi, kicsit fura, a telefonját birizgálja, és farkas, ez ziher. Mondjuk én is szaglok a lovaktól, meg Odette-éktől, meg főleg attól a hülye oposszumtól, de az a dög meg csúfot űz belőlem, szóval ez már nem csoda. – Tudja, kedves, a magaféle nőkhöz a testes vörösbor illene – felelem. Bóknak szánom, persze, hogy bóknak, régimódi úriember vagyok, vagy mi a szösz, bár az a hányásfolt, amiben majd egy teljes napig fetrengtem a születésnapom után nem éppen erről tanúskodik. De vissza a vakvágányra: nem udvarolok. Még legalábbis. Egyszerűen csak… kedves vagyok. Vagy legalábbis megpróbálok az lenni. Gyakorolnom kell, ha már Jégkocka Királynőt, kedves társamat is sikerült felolvasztanom. Aztán mindenféle kérdezés nélkül helyet is foglalok, és teljes természetességgel kezdek bele a krémesem elfogyasztásába. Nem is nézek a másikra, amíg meg nem szólal. Ha meg tudja tenni. Öt másodpercet adok magamnak, a nők általában addigra szednek össze elég erőt, hogy sikítsanak, amikor egy hozzám hasonló barom betelepszik melléjük. Ja, már lemértem.
Kezdőlap
bocs, hogy ennyit várattalak a reaggal//
