Tudom, tudom... Talán várhattam volna még ezzel az egésszel pár hónapot, elcsesztem, tudom, de ha már szó szerint nyakig benne vagyok, akkor már úgy diktálja az illem, hogy be is fejezzem. Csak pakolgatok ide, pakolgatok oda, mintha valami égne... Aztarohadt, hát azt nem mondta senki, hogy az üres serpenyők is le tudnak égni, hát ez milyen szívás már... De végül is a jobb kezem maradt meg. Jobb kezes vagyok, szóval elvileg nem lett volna szabad, hogy baj legyen belőle. És most nézzenek oda! Aú, vagyis ne nézzenek, mert most csapott bele a szemembe a pattogva sercegő olaj. - Vááááárj! - üvöltök fel pánikba esve, ahogy hallom nyílni a bejárati ajtót - Váááárj, még ne gyere be légyszi! Próbálom megerősíteni a kérésemet, és fogalmam sincs, hogy mikor telt el ennyi idő, pedig két órával Faye várt érkezése előtt elkezdtem. Elzárom a gázt. Eddig király, legalább most már biztosan semmi sem kap lángra, és még a ház is relatíve egyben van, szóval fasza. Ide fordulok, oda fordulok, mint egy grillen sülő tojó a sült fészke felett, a konyhapultra egyszerűen csak ráfújok, aminek hála a rajta lévő liszt csak felszáll a levegőbe és az arcomba, közben a pulcsim ujjával eszeveszetten törölgetem a pultot, gondosan kikerülve a ferde és szottyadt palacsinta-ferdetornyot, amit sikerült összehoznom. Nem lett sok, de ami van, az legalább szarul néz ki. - Jöheeetsz! Ennél jobb már úgysem lesz. Ha Faye bejön a konyhába, az egész egy tragikus, ám annál lelkesebb kémiai kísérletre emlékeztet. Az utolsó pillanatban kiszúrok a padlón egy tejtócsát, igyekszem elésasszézni, hogy eltakarjam. Tojáshéjak itt-ott-amott, még a fülem is lisztes, a ruhám, az arcom és a hajam, de nagyon fehér vigyorral tartom azért a jobb kezemben a palacsintás tányért. És meg vagyok róla győződve, hogy ez minden elfeledtet - lealább is egy időre. - Meglepcsi! Látod? Csináltam neked palacsintát. Mondjuk az egyik felragadt a plafonra, de majd leszedem, eskü! - és már robogok is Faye elé, hogy a kezébe nyomjam a tányért - Persze biztos nem olyan jó, mint a tiéd, de gondoltam így munka után tuti fáradt vagy és jól esne, ha nem kéne még nekiállnod vacsit csinálni. Azt is akartam, de... Szóval, inkább kimentem a boltba és vettem instant kínai levest, mert azért ennyire profi még nem vagyok. Nevetek fel erőtlenül, de teszem a szépet továbbra is, és ha kell, akkor hajnalig fennmaradok, hogy rendbetegyem a helyiséget, amit olyan ügyesen szétbarmoltam.
Mivel éjszakás voltam ma, így viszonylag korán sikerült elszabadulnom a kórházból. Ez a viszonylag korán nálam azt takarta, hogy késődélután elhagytam az irodámat, nem pedig az esti órákban vágtam neki a hazafelé vezető útnak. Nem volt az olyan vészesen nagy távolság, de ettől függetlenül mégis koncentrálnom kellett a vezetésre. Ezeken a napokon általában annyira elfáradtam, hogy örültem, ha semmit nem kellett otthon csinálnom és ledőlhettem a kanapéra, valami ostoba filmet bámulni a tévében. Talán közhelyes, de másra sem vágytam, minthogy élhessem a hétköznapi emberek életét, már amennyire ez nálunk lehetséges. Azóta azonban, hogy Connor nálam lakott, megváltoztak a dolgok. Sokszor a munkát követően még nekiálltam főzni, hogy tudjon mit enni, ráadásul neki is el kellett intéznem néhány dolgot, amikor éppen szüksége volt rá. Nem okozott problémát, mert szívesen gondoskodtam róla, egészen egyszerűen csak több energiát vett ki belőlem, mint gondoltam volna. Még úgy is, hogy ugyebár jóval több energiatartalékkal rendelkezem, mint egy normál ember. Sokszor nem is értettem, hogy az egyszerű orvosok miként bírják ezeket a műszakokat. Azoknak valószínűleg nem volt családja a legtöbb esetben, és igazából én is többet voltam bent, amikor még egyedül éltem. Aztán jött egy kutya, majd Connor, és minden a feje tetejére állt. De egyáltalán nem bántam… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, miközben a kocsitól elindultam a házig vezető kis járdán. Könnyedén léptem fel a lépcsőkön, majd kopogó lépteim tovább folytatódtak, egyenesen az ajtóig. Fáradt voltam ugyan, de ajkaimon máris megjelent egy mosoly, amikor kinyitottam az ajtót és beléptem az előtérbe. - Megjöttem! – kiáltottam el magam, mire egyáltalán nem olyan választ kaptam, amire számítottam. Meg is torpantam egyből, de nem azért, mert erre kért, hanem azért, mert meglepődtem. Egyik szemöldökömet fel is vontam, míg a táskámat leraktam a kinti komód tetejére, ahogyan máskor is tenni szoktam. – Connor, mit művelsz? – kérdeztem én is fennhangon, de nem tartott sokáig, hogy eljöjjön hozzám a konyha felől az illat. Szag. Nem tudnám megmondani, hogy melyik, de valahogy a kettő sajátos elegye szállt felém. - Ugye kiengedted ma Rileyt egy kicsit a kertbe? – kérdeztem, miután már bebocsátást nyerhettem a saját konyhámba. Út közben megszabadultam a kalaptól is, majd a kabátom övrészét kezdtem bontogatni, mire sikerült beérnem a konyhába. – Te jó ég! – bukik ki belőlem, ahogy kicsit elhűlök a látvány láttán. Tekintetem azonban hamar rátalál az előttem ácsorgó fiúra, mire arcomról eltűnnek a szürke felhők, helyüket átadva egy vidám mosolynak. – Hát te meg mit csináltál? – kérdeztem rá úgy, mintha nem lenne egyértelmű. – Csupa kosz vagy! – nem, még csak nem is a konyha állapotára tettem a megjegyzést, hanem rá. Mivel kedvem volt nevetni, így halk kuncogást hallatva hagytam, hogy a kezembe nyomja a tányért, addigra már a kabátomat is sikerült az egyik tisztán maradt szék háttámlájára dobni. - Köszönöm, nagyon kedves tőled! – a tányérral a kezemben hajoltam oda, hogy nyomjak egy puszit az arcára, hálám jeléül, majd a szabad kezemmel kicsit beletúrtam a hajába, hogy felszálljon belőle valamennyi a lisztmennyiségből. – Majd megtanítalak, ha szeretnéd! – mosolyogtam továbbra is vidáman, kissé talán meghatottabban, mint az elvárható lett volna. Még soha senki nem várt engem vacsorával! Az teljesen mindegy, hogy nem hatfogásos menüvel rakta tele az asztalt, mert a szándék volt a fontos. – Egyébként én meg azt terveztem, hogy rendelünk egy jó nagy pizzát kivételesen! – árultam el a nagy tervemet, mert sokszor tényleg hanyagoltam a gyorskaját, ha megtehettem, hogy főzök. – Ha még éhesek lennénk, akár ez is opció marad… - súgtam oda cinkosan, mintha valami titkot árulnék el. – Gyere, kóstoljuk meg, hogy mit csináltál, és akkor közben elmesélheted, hogy mivel töltötted ezen kívül a napot! – a még mindig szabad kezemmel a hátához nyúltam, úgy kezdtem el terelgetni az étkezőasztal irányába, hátat fordítva a káosznak.
- Semmit! - kiáltom el magam a kérdésére, persze hazudok, de nyilván nem az a célom, hogy átverjem, csak hát... próbálom feltartóztatni na. És közben baromi gyorsan próbálok felkészülni az érkezésére. - Ki, ki... Dünnyögöm, mert hát most tényleg az a legfontosabb, hogy Riley hogy van, amikor én itt kérem igazi Gordon Ramseyként tevékenykedem? Na jó, az biztos, hogy a fazon engem aprítana bele a másnap esti húsgombócba, ha látná, mit tettem ezzel a konyhával, de milyen szerencse, hogy nem nála élek, hanem Faye-nél... Eleinte nem tudom, hogy most sírjak-e vagy örüljek a felkiáltásának, meg az azt követő kérdésének. Csak játékosan felciccenek. - Palacsintát... - válaszolok komolyan - Volt már rosszabb! De még mennyire! Néha egészen komolyan fontolóra veszem azt az elméletet, hogy az emberi faj bizonyos egyedei egészen közel állhatnak a közönséges disznókhoz, már ha csak magamból indulok ki. Szeretek koszos lenni, persze nem abban a csöves-értelemben, de az most teljesen mindegy. Felnevetek, ahogy összeborzolja a hajamat. Felnézek, látom, hogy a fejem felett áttetsző, fehér párafelhőként lebegnek a lisztszemcsék. Olyan vicces, de tényleg! És még csak nem is kell hozzá betépjek, hogy szórakoztatónak találjam. Vele nevetek hát. - Miért, úgy tűnik, hogy nem vagyok már így is eléggé profi? - pillantok rá összeborzolt szemöldökökkel, szórakozottan - Egyébként nagyon szívesen! - teszem még hozzá, aztán rajtam a sor, hogy jó nagy, cuppanós puszit adjak neki, bár ilyenkor annyira nem szeretem se ölelgetni, se puszilgatni, mert kórház és fertőtlenítő szaga van, az meg olyan bleh. Undi. - Azt mondtad, hogy pizzát? - fordulok felé hirtelen - Tudod mit? Nem is vettem levest. Vágom hirtelen karba a kezeimet, mintegy tüntetőleg, hiszen ki a fene akarna vízben úszó, két méteres tésztákat enni, amikor nagy, lapos, kerek, kemencében sült tésztát is ehet? Várom a jelentkezőket. Senki? Én megmondtam! - Máris! Mit vigyek? Mogyorókrém, kakaó, juharszirup, lekvár... Érdeklődőm, bár teljesen mindegy, hogy mit felel, magamhoz kapok mindent, amit csak találok, és jól megpakolva kibattyogok vele az asztalhoz. Ha szerencsém van, nem ejtek le semmit. Nem vagyok szerencsés, az a nyomorék mogyorókrém kicsúszik a hónom alól, persze mondhatnánk, hogy másfél kézzel az ember kölyke ne akarjon már ennyi mindent felszolgálni egyszerre, de most már baszhatom. - Óbasszus! Kiáltok fel a csörömpöléssel egy időben, aztán kőszoborrá meredve bambulok le a lábaim előtt szétplaccsant világosbarna masszára - meg persze a szilánkokra. - Csak semmi pánik! Mindjárt megoldom! Terelem el a témát az esetleges lecseszés elől, megpróbálok nem szilánkra lépni és először is letenni az asztalra minden egyebet, ami a kezemben maradt. Aztán nekiállok takarítani. - Hát, én ezt csináltam. Vagy két órám elment azzal, hogy megfelelő receptet találtam, meg aztán boltba is kellett menni... Meg párszor elrontottam a tészát, egek, hogy én mennyire tisztelem a nőket! - jelentem ki határozottan - Inkább mesélj te! Ugye ma nem halt meg senki? Ja, és dupla mozzarellával kérem a pizzát! Mondhatnánk, hogy a szemtelenség mintapéldánya elevenedett meg szerénynek cseppet sem nevezhető személyemben, de remélem, hogy Faye tudja, hogy csak szórakozom. Ettől függetlenül ha tényleg rendelünk, tényleg szeretnék dupla mozzarellát...
Próbáltam a komoly és felelősségteljes felnőtt szerepében tetszelegni, de azt hiszem, hogy ez nem nekem való. Talán nem is baj, hogy sohasem lett gyerekem, mert olyan vajszívem van, hogy egészen biztos, hogy nem fegyelmezném a sajátjaimat soha. Connor igazából már felnőtt volt a maga módján, de én mégis szerettem – szerintem legnagyobb mérgére – gyerekként tekinteni rá. Hozzám képest mindenféle értelemben az volt, ráadásul nagykorú sem lett még itt az Államokbeli viszonylatban, én meg örültem neki, hogy vigyázhatok rá. Legalább hozott egyfajta rutint, ugyanakkor spontaneitást a mindennapjaimba. Az előbbi ugyanis eddig is megvolt, de ő pluszként hozzájött, és mindig történt valami olyan, ami váratlan volt, mióta nálam lakik. Haragudtam Colinra nagyon, de azért sohasem lehetek majd elég hálás neki a történtek után, hogy hátrahagyta nekem ezt a fiút. - Azt látom! – válaszoltam végül a reakciójára, ajkaimon pedig megjelent egy széles mosoly. Nem akartam magam azzal fárasztani most, mikor amúgy is egész nap dolgoztam, hogy papolni kezdjek a rendetlenség miatt. Tényleg lehetett volna rosszabb, mondjuk akkor, ha felgyújtja még mellé a konyhát is. Azt egészen biztos, hogy nem köszöntem volna meg, és lakattal zárnám el az összes olyan szekrényben lévő holmit, amiből lehet valamiféle ételt varázsolni. Jó, elmehetne a boltba is vásárolni, de inkább csak ne költsön ilyesmire pénzt. A szándékot azonban mindenképpen értékeltem, ehhez kétség sem férhetett. - De, nagyon profi vagy drágám, csak azt kell gyakorolni, hogy ne szedd szét ennyire a konyhát! – nevettem még mindig jóízűen, kezemben a palacsintákkal. Egyébként egész jó illata volt, még ha vegyült is mellé némi égett szag, bizonyára a serpenyő felől áramlott az orrom irányába. Nem akartam fintorogni, még a végén azt hinné, hogy a palacsinta miatt van, pedig nem erről volt szó. Akármilyen borzasztó lesz is az íze, biztos, hogy meg fogom enni, ha már ennyit fáradozott vele. Bár bíztam benne, hogy nem lesz ilyen probléma, hiszen egy palacsintát azért nem olyan bonyolult megcsinálni, szerintem szinte lehetetlen elrontani. - Hé! – nevettem újra. – Megnézzük miféle levest vettél, ha már elmentél érte, de persze rendelhetünk pizzát, gondolom férni fog még beléd bőven… - nem voltak kétségeim ezzel kapcsolatban, ugyanis elég sokat szokott enni, ehhez már hozzászoktam. Általában arra fogom, hogy fejlődő szervezet, meg amúgy is van benne egy olyan lény, ami miatt nem árt a kicsit nagyobb étvágy. - Mindent hozhatsz, amit csak szeretnél. Sőt, én még egy kis mogyoróvajat is keresek! – magyaráztam, oda sem figyelve arra, hogy Connor a válaszom nélkül is mindent felnyalábolt. Túl sokat is, ami azt illeti, de én azzal voltam elfoglalva, hogy lepakoljam a palacsintát és megkeressem az előbb említett étel üvegét. Nem is meglepő hát, hogy hatalmasan ugrottam, amikor az egyik üveg csörömpölve landolt a padlón. – Jól vagy? – pördültem meg ijedten a hang irányába, és cseppet sem nyugtatott meg, hogy megoldja. - Majd én feltakarítom, rendben? Inkább vigyázz, hogy ne lépj bele egyetlen szilánkba se. Tudom, hogy semmi a kezedhez képest, de nem akarom, hogy olyan legyen a lábad, mint egy sündisznó háta! – szóltam rá szigorúan, hogy nehogy meg merjen mozdulni. Persze beszélhetek én, neki is állt takarítani, mellé meg társultam én is az elegáns ruhámban, ahogy hazaérkeztem. Nem nagyon zavartattam magam itthon sohasem, csak abban reménykedtem, hogy a kutya nem épp ezt a pillanatot fogja kiválasztani arra, hogy bejöjjön és felnyalja a földről, a szilánkokkal együtt. - Én mindig mondom, hogy nem egyszerű a nők sorsa! – közöltem komolyan, két sepregetés között. – Nem, ma szerencsére nem halt meg senki. Behoztak egy kisfiút, hogy biztosan valami kialakult a tüdejében, mert nehezen lélegzik, de kiderült, hogy csak lenyelt valami játékot. Nem értem a szülőket, még jó, hogy te már nem rágsz meg ilyesmiket… - forgattam a szemeimet, a mondat végére azonban megjelent egy mosoly a szám szegletében. – Szóval tevékeny napod volt, és most kéred a jól megérdemelt dupla mozzarelládat! Értem én, vannak itt igények! – nem bírtam ki, hogy ne ugrassam egy kicsit. Ha olyan társaságban voltam, akkor én is tudtam ám oldott lenni, azzal nem volt probléma.
Tudom, hogy kupit csináltam, de a világért se várnám el, hogy majd ő rajkon utánam rendet. Az baromi nagy pofátlanság lenne a részemről. És remélem, hogy a nevetése és a folyamatos mosolygása mögött ő sem gondol ilyesmire, mert még meg kell verjem. Persze nem igaziból, csak hát na, mégis. - Az nem volt fent a neten, hogy hogy kell nem szétszedni. Mentegetőzöm ártatlanul, persze tudom én, hogy szar kibúvó, de legalább próbálkozom. Az még mindig többre való, mintha nem csinálnék semmit. - Semmilyet! Olcsó is, akciós volt, meg amúgy is. Egyébként betettem őket a hűtőbe, ha akarod, lesd meg. Csak most, hogy ezt kimondtam vált világossá, hogy mekkora baromság volt két zacskó instant levesport berakni a hűtőbe. Jézusom, hát nekem tényleg nem lenne szabad a konyha közelébe se mennem. - Ne kérdezd meg, nem tudom, miért oda tettem. Előzőm meg a kérdést, kicsit ég is a dolog miatt a fejem, de talán majd a palacsinta kompenzálja majd ezeket a bakikat. Vagy nem, és életem végéig ezt fogom hallgatni. Meg sem hallom, hogy Faye mogyoróvajat is szeretne, meg talán nekem is csak akkor tűnik fel, hogy nálam van már, amikor a lábaim előtt placcsan szét. Hát, hacsak nem akarja a nagyobb üvegszilánkokról lenyalni a maradékot, akkor be kell érje valami mással. Vagy kizavarhat még valami éjjel-nappaliba is, bár ő sose tenne velem ilyesmit. - Jobban, mint a mogyivaj. Dünnyögöm, mert hát azért én is instant szívgörcsöt kaptam, és ilyenkor azért a dögöm is megugrik odabent, de szerencsére nem történt akkora tragédia, hogy baj legyen belőle. Szép karrier lenne. Connor a vérfarkas, aki már egy törött üveg mogyoróvajtól is kényszeresen alakot vált. - Okéokéoké, meg sem mozdulok. - tudom, hogy Faye milyen kedves egyébként, de már felismerem a hangjában azt a fajta parancsolást, amit nem hobbiból csinál, hanem mert tényleg jót akar. Ilyenkor szót is fogadok, legalább is igyekszem, szóval most is sóbálvánnyá avanzsálok, még néhány üveg akármivel a hónom alatt. De mindez csupán addig tart, amíg el nem fordul: utána óvatosan átlépve a szilánkokon, felszabadítom a kacsóimat, és mát szedegetem is össze, amit még egy kézzel össze lehet. Ahogy takarítás közben hallgatom Faye meséjét, muszáj vagyok felröhögni. - Áááá, mintha magamat látnám! Én is nyeltem le babaház-kellékeket. Elég hozzá egy pillanat, hidd el. Ne hibáztasd a szülőket, mi vagyunk tökéletesen szuicidek. De most tényleg! Minden kisgyerek állandóan elesik, konnektort nyal, a wc-ben pancsol, aki életben tud maradni 18 éves koráig, azt én már úgy veszem, hogy letett valamit az asztalra. Egy ilyen vad és veszélyes világban... - Most miért, megdolgoztam érte, nem? Látod, még takarítok is. Meg még fogok is, csak előbb már kajálnék. Ha az üveget megoldottuk, akkor a többi megvár. Hirtelen jött ötlettől vezérelve pattanok oda Faye-hez és ölelem meg, de olyan szusszkiszorítósan, aztán mintha mi sem történt volna, fogom magam és letámadom a palacsintákat. - Egy nekem, egy neked... Milyet kérsz? Vagy mondj többet, és akkor te addig rendelhetsz pizzát. - fordulok felé és játékosan nyelvet öltök - Te Faye, figyelj csak... Neked vannak barátaid a falkában? Arra gondoltam, szocializálódom, most, hogy már jobban vagyok. Aztán lehet nem ártana tudnom, hogy kikkel érdemes kikezdeni és kikkel nem. Legutóbb is hogy jártam. Nézzük a jó oldalát, nevezhetnék Captain Hook szerepére, szerintem amúgy is sokkal jóképűvv vagyok, mint aki a sorozatban játsza.
- Jaj, Connor! – nevettem el magam megadóan, megrázva egy kicsit a fejemet. – Nem is te lennél, ha nem találnál ki ilyeneket! – tettem hozzá, miközben megsimítottam az arcát. Nagyon megszerettem őt, és mindig meg tudott nevettetni az ehhez hasonló frappáns válaszaival. Még hogy nem volt fent a neten, hogy miként kell egyben hagyni a konyhát! Kinek jutna ilyen az eszébe? Mert nekem egészen biztos, hogy nem ez ugrana be egyből. Ő azonban ilyen volt, és pontosan ezt szerettem benne. Nem tartottam attól, hogy nem fogja majd megállni a helyét a falkában idővel, mert elég talpraesett fiúnak gondoltam őt. - Jól van, meg sem kérdezem akkor! – emeltem fel a két kezemet megadóan, miután lepakoltam a tányérnyi palacsintát. – Azt hiszem mindenesetre, hogy a legjobb lesz, ha kiszedem inkább onnan. Elrakjuk a szekrénybe, aztán valamikor majd felhasználjuk… valamire – zártam le végül a témát, ezzel egy időben pedig odaléptem ténylegesen is a hűtőhöz, hogy kiszedjem a zacskókat. Az is eszembe jutott, hogy Riley biztosan örülne ilyesfajta finomságnak a kutyakaja mellé. Majd talán két este megkapja az adagokat, és akkor szereztünk neki is egy jó napot. Én pedig ezek helyett bármikor szívesen főznék valami igazán finom levest, ha éppen azt kívánjuk meg mind a ketten. Miután megtörtént a baleset és a konyha még nagyobb káoszban úszott, inkább már nem is mérgelődtem azon, hogy pont azt ejtette el, amit én szerettem volna enni. Helyette sokkal jobban aggasztott, hogy nem lett-e nagyobb baja Connornak. Persze hamar regenerálódna az apró kis vágás, amit ezek a szilánkok tudnának ejteni rajta, de azért én mégiscsak aggódtam miatta, mert egyszerűen én ilyen vagyok. Nagyon a szívemen viseltem a sorsát, mert fontos volt nekem és néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy legalább olyan kemény tud lenni, mint mondjuk én. Már ha esetemben lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni, hiszen jobban belegondolva elég távol álltam ettől a jelzőtől. Míg térültem-fordultam, addig hallottam, hogy csak nem bírt ellenállni a kísértésnek és hallgatni rám. Morcosan vontam össze a szemöldökömet, mire visszafordultam felé, de végül csak a fejemet ráztam már kínomban, mert tenni nem sokat tudtam volna vele. Nem is akartam fegyelmezni, hogy őszinte legyek, csupán a farkasom morrant fel bennem diszkréten, mert nem tetszett neki a dolog. Ez előfordult, elég harmonikus kapcsolatban éltem vele, de nem mindig értettünk egyet mindenben száz százalékig. Ő ezt most egyfajta tiszteletlenségnek vette. - Az én időmben még nem volt ilyesmi… - ez most rémesen hangzott, de attól még igaz volt. – Egyébként a szülők is jobban odafigyelhetnének arra, hogy milyen korosztálynak szánják a játékokat. Kétlem, hogy szándékosan csinálnának olyan játékokat, amik veszélyesek a gyerekekre – osztottam meg Connorral is a véleményemet, miközben összeszedegettem a szilánkok maradékát is. – Én pedig mondtam, hogy majd én megcsinálom a takarítást! Na, jól van, üljünk le, én is éhes vagyok! Aztán megrendelhetjük azokat a pizzákat! – egyeztem végül bele, és mielőtt még leülhettem volna az asztal mellé, már meg is kaptam a váratlan szeretetrohamot. Nagyon jól esett, kicsit még el is érzékenyültem, úgyhogy szorosan magamhoz öleltem én is, megsimogatva a fejét, a hátát, néhány pillanatig hosszasan szívva be az illatát. A pillanat hamar tovaszállt, én azonban még mindig ennek hatása alatt voltam, amikor leültem az asztalhoz enni. Gondolataim ugyan folyton elkalandoztak, de a pizza említésére mégiscsak felnevettem ismét. - Ne nyújtogasd a nyelvedet, mert a végén még valaki leharapja! – figyelmeztettem, vicces grimaszt vágva. Ez nem is volt olyan lehetetlen azok után, hogy a keze milyen sorsra jutott. – Mindegyikből kérek egyet, és rendben, rendelek pizzát! – adtam meg magam, és ha eleget tett a saját feladatának, úgy én is megoldottam a sajátomat. – Azt mondták, hogy egy óra maximum, mire kihozzák! – tájékoztattam alig egy perccel később, amikor már leadtam a rendelést. – Hm?! – kérdeztem két falat között, felemelve rá a pillantásomat. - Barátok? – kérdeztem vissza elgondolkozva. – Nem is tudom! Van, akiket jobban ismerek, de barátnak nem tudom, hogy bármelyiküket is nevezhetném-e… - vallottam be őszintén, ami azért elég szomorú volt, ha jobban belegondolok. – Igen, tudom – hogyne tudtam volna, hiszen én ápoltam! – Nem ismerek mindenkit olyan jól, de néhányukról tudom, hogy vigyázni kell vele, mert olyan típus. Sheila például határozottan, pedig nem sokszor volt szerencsém hozzá, de hallottam is róla, meg elég csak ránézni! Nem tudom azóta sem felfogni, hogy mégis mit gondolhattál… - ráztam lemondóan a fejemet. Talán sosem nő majd be a feje lágya, de reméltem, hogy azért még van egy kis esély rá.
Furcsa, hogy az ember mennyire át tudja venni annak a helynek a szokásait, ahol huzamosabb ideig él. Olyannyira, hogy a sajátjának érzi néhány év után, és az élete részévé válik. Az én esetemben a hálaadással volt ez így, bár elég régóta élek már az Államokban ahhoz, hogy megszokjam az amerikaiaknak ezt az ünnepét. Értettem a lényegét, és igazából szerettem is, szóval egy ideje már megtartottam. Akkor is, amikor egyedül töltöttem az évnek ezt a részét. Ez elég gyakran történt így, ebben az évben viszont rendhagyóan alakult, jobban mondva én alakítottam így. Mivel már nem egyedül éltem, hanem Connor is itt lakott velem, így egyértelmű volt, hogy lesz kire főzni. Márpedig azzal sohasem volt gond, hogy megegye azt, amit elé teszek. Kisvártatva jött a következő ötletem, miszerint én egy nagyszabású hálaadást szeretnék tartani, így szóltam a fiúnak, hogy hívja meg Naomit is. Már annyit hallottam róla, hogy már időszerűnek tűnt a kettőnk kölcsönös bemutatása. Az már csak a slusszpoén, hogy valahol neki köszönhetően találkoztam Connorral is, mert ha annak idején nem változott volna át a lány előtt, akkor talán nem veszem észre, hogy a környéken van egy kölyök. Aki történetesen Colin kölyke. Volt. Ezt a gondolatot gyorsan, minél messzebb űztem magamtól. Nem akartam most rá gondolni, valahol talán még hálás is lehettem azért – főként ezen a napon -, hogy legalább Connort hátrahagyta. Közösen át tudtuk vészelni az újabb köddé válását, csak éppen emiatt szükség volt valakire, aki a saját kölykévé teszi őt. Sajnos tisztában voltam azzal, hogy nekem erre sohasem lesz lehetőségem, de attól még nem gondolta volna álmomban sem, hogy egy teljesen ismeretlen fogja megtenni. Nem is értettem az egészet, éppen ezért a bizalmatlanságom szerintem teljesen megalapozottnak mondható. Nem vagyok agresszív vagy ellenséges, de éppenséggel naivnak sem lehetne mondani, az biztos! És ezzel el is érkeztünk az előző kijelentésemhez, valamint a következő ponthoz; negyedik vendégnek meghívtam az új beharapó hölgyet is. Igazából a nevén kívül semmit nem tudtam róla, de ez nem gátolt meg abban, hogy meginvitáljam a házamba őt is. Persze mindezt Connoron keresztül tettem, így halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mégis mire készüljek. Nem mondhatnám, hogy túlzottan boldog lettem volna emiatt, de igyekeztem elfogadni. Ez volt az érdeke, nekem pedig kötelességem volt azt nézni, hogy neki mi a jó. Még akkor is, ha én nem voltam teljesen meggyőződve erről. Az idegenek ugyanis mindig rejthetnek olyan veszélyeket, amikkel csak utólag szembesülünk. Nem akartam, hogy csalódjon, vagy rosszabbul járjon, mint amikor nem volt itt a beharapója. Tekintetem néhány pillanatra elrévedt, miközben a tükör előtt vetettem magamra egy utolsó pillantást. Még egy kis hajigazítás, és minden rendben. Igazság szerint Naomi miatt sokkal jobban izgultam, mint az ismeretlen nőstény miatt. Csak elboldogulok vele valahogy, ha baj lesz, nemde? Egyébként is, ez az én házam, bármikor megkérhetem, hogy távozzon. Ha tetszik neki, ha nem. Ha rajtam fog múlni, akkor igyekezni fogok, hogy kellemes estét töltsünk együtt mindnyájan, és amúgy sem ártott volna a jövőre nézve, ha jó kapcsolatban maradok az idegennel. Legalábbis, ha továbbra is szerettem volna a része lenni Connor életének, hiszen gyakorlatilag én senkije nem vagyok, nem kötődik hozzám, míg most egy másik nő lett számára az atyaúristen. Szomorú belegondolni, talán némi féltékenység is mardosott a lelkem legmélyén, de ahogyan a többi negatív gondolatot, úgy ezt is mélyen elzártam most magamban. Hálaadás van, én pedig csak azért is hálás leszek ezért az estéért, ezért a talán családnak nevezhető valamiért. Fejemet akkor kaptam fel, amikor hallottam a közeledő léptek hangját. A szívem természetesen egyből kihagyott egy ütemet, mielőtt hosszasan kifújtam volna a levegőt. Úgy sejtettem, hogy Connor és Naomi érkezhetett meg, ugyanis két ember lépéseire lettem figyelmes, amikor jobban hegyeztem a fülemet, utána pedig már az ajtón is kikémleltem, hogy meggyőződjek róla. - Te is izgatott vagy, ugye Riley? – simogattam meg automatikusan a lábamhoz dörgölőző kutya fejét. – No, menj, ne szőrözz össze! – paskoltam meg, mielőtt kitártam volna az ajtót az érkezők előtt. – Sziasztok! Már éppen ideje volt… - szavaimat igazából Connornak címeztem, de a dorgálás nem volt valódi, inkább csak kedvességből eredő piszkálás. – Gyertek be, mielőtt megfagytok! – azzal el is álltam az ajtónyílásból, hogy mind a ketten benyomakodhassanak a kellemesen meleg előtérbe. Idebent az éppen sülő pulyka illata terjengett, a kedves kisfiam pedig azt is érezhette, hogy más finomságok is elkészültek, amíg nem volt itthon.
Kölcsön kenyér visszajár - állítólag ezt mondják. Azt hiszem, hogy nem félek, sőt. De ennek ellenére temérdek másik érzelem rugózik fel-le a gyomromban a mai találkozást illetően. Az jó, hogy egy olyan közegben leszek, ahol nem kell titkolóznom, és ahol vigyáznak rám. De valami indokolatlan várakozás és boldogság tölti fel Zöldikét már csak arra a gondolatra is, hogy ma végre újra találkozhat Mamussal. Reggel majdnem elbőgtem magam miatta, de ezt a világért sem vallanám be. Önző vagyok, mert arra gondolok, hogy a mai vendégeknek egytől egyig fontos vagyok, és hogy emiatt biztosan nem lesz semmiféle konfliktus, mert az a lényeg, hogy mind itt legyenek és szeressük egymást. A bűntudatom egy csapásra eltűnt azok után, hogy Faye nem vágott ki a házából, amikor megtudta, mi történt. Pedig nagyon féltem, és csak azért nem szégyelltem magam, mert zöldike büszkesége nem engedte. Ő büszke volt az Anyjára, sőt, talán haragos is lett volna, ha Faye esetleg rossz szóval illeti őt. De Faye nem olyan. Faye nekem, az emberi felemnek akkor is az anyukája marad, ha valamilyen csoda folytán nem leszek farkas. Ő volt az, aki nem hagyott összeomlani, aki a gondomat viselte, és az egyetlen, aki már hónapok óta töretlen szeretettel és gondoskodással fogja a pártomat. És remélem, hogy ez nem fog megváltozni akkor sem, ha teljesen realizálja magában, hogy már nyomokban sem tartalmazok Colint. Fel is vetettem neki, hogy neki is jót tenne, ha találna helyette valaki mást, mert Colinmentesen élni valami egészen elképesztő felszabadultsággal jár. Azt hiszem, hogy az idei lesz a legbővebb lére eresztett hálaadás, ami rövidke életem alatt megtörtént velem. Elmentem Naomiért, mert szerettem volna kettesben tölteni vele némi időt. Még egy gyors szájrapuszit is kaptam tőle, mert zöldikét ez most abszolút nem érdekelte. Ő lélekben már csak arra vár, hogy Jyotsanával találkozzunk, így az emberi felemet meghagyta Naominak. - Szerintem tegezd nyugodtan, úgyis mindenki tegezi, mert hát mégis csak gyerekorvos. Még jó, hogy az, másképp nem lenne türelme hozzám. - nevetem el magam - Jyotsanát már lehet nem lenne szerencsés, bár én reflexből megtettem anno, és nem harapta le a fejem, de ki tudja. És nagyon szép vagy, és nagyon hiányoztál és én annyira örülök! Lelkendezek, mint egy felhúzható gumiegér, miközben az utolsó, házhoz vezető métereket galoppozzuk le. - Szia Faye! - ölelem magamhoz a küszöbön - Bár még csak úgy fél órája váltunk el, de... akkor is szia. Gyere Nonó! Riley, nyugi! - szólok rá kicsit erélyesebben a kutyára, de közel sem olyan agresszíven, mint szegény Milóra anno - Szóval... Faye-Naomi, Naomi-Faye. Egyszer már majdnem találkoztatok, de azt hiszem, hogy ezalkalommal kicsit jobb körülmények között. És Faye segített nevelgetni neked az orchideát egyébként. Nevetem el magam, és amíg üdvözlik egymás, én szökdécselek egy kettőt-hármat, és elemi kíváncsisággal kapkodom a fejem, szaglászok és próbálok érezni, mert... Mert. - Jyotsana még nincs itt? - nem érzem, szóval valószínűleg tényleg nincs, de a remény akkor hal meg utoljára, amikor az arcodba vágják a rideg valóságot. És ha nem jön el? Nem,ő nem lehet olyan, ő nem lehet Colin. Nem csaphat be. De akkor meg siessen már!
Nem sokon múlt, hogy szívrohamot kapjak arra a hírre, hogy Connor Teremtője meg akar ismerni, Faye esetében ez nem volt probléma, róla sokkal többet hallottam már, és valahogy nem tudtam elképzelni, hogy problémás legyen a dolog, attól az apróságtól eltekintve, hogy ő is vérfarkas. Ám Connor átharapójáról még ő sem tudott túl sok mindent, így nem igazán voltam képes elképzelni, hogyan is fog ez az egész lezajlani. Nem mondom, hogy féltem, mert vérfarkasok között ez volna a lehető legelmebetegebb érzés, de némi egészséges izgatottság azért tombolt bennem. Nem voltam épp a legfényesebb állapotban mostanában, azaz, jól voltam, csak mégsem igazán, elvégre, kiderült, hogy az öcsém őrző. Megjegyzem, utána volt egy csinos három órás telefonbeszélgetésünk, volt miről, és megígérte, hogy valamikor meglátogat. Én kijelentettem, hogy nem megyek, mert az égvilágon semmi sem garantálja, hogy nem csörtetek be a protektorátusra, és csapok akkora balhét a lányomért, amekkorát még nem látott a hátán a világ. Az eszemmel tudtam, nem tehetem meg, a szívem pedig tombolt miatta. Mennyit… mennyit kell még szenvednem, hogy kapjak egy esélyt vele? Ha nem lennék jó neki, én magam engedném el a kezét, de míg eddig anyám, most pedig az új családom nem engedi. Lassan úgy éreztem, megint összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és félő, belefulladok. Kész szerencse, hogy sokan voltak mellettem, akik szeretnek, így volt kikbe kapaszkodnom. Mégis, ezt az estét nem szerettem volna elrontani, Connor kedvéért, így hát összeszedtem magam, és míg kicsíptem magam úgy istenesen, a hangulatom is egészen helyrezökkent, fog ez menni, tutira. Úgy forgolódtam a tükör előtt, mint egy tizenéves fruska az első randija előtt. Lehet, hogy túlzás? Ez volt az egyik kedvenc ruhám, a legnagyobb szerelmemből sajnos kicsit kifogytam az utóbbi időben, meg egyébként is nyári darab volt inkább, úgyhogy azt hanyagoltam. Ettől függetlenül ebben is jól éreztem magam, és nem is tűnt úgy, mintha egy csontkollekció lennék. Nem mellesleg észrevétlenül felvehettem alá a legvastagabb létező nejlonharisnyát. Egy hosszú ujjú bolerót azért még felvettem, elvégre hajlamos vagyok összefagyni, mire odaérünk, ahová megyünk. A címet elkértem, és leadtam Mandynek, nem akartam, hogy külön keresni is kelljen, ha valami nagyon félresikerül, de őszintén, pont azért mertem bevállalni egy ilyen ruhát, mert a Teremtője mellett nem lenne szabad, hogy baj legyen. Márpedig elmondása alapján az illető nagyon is kedves, bár bevallom töredelmesen, a nevét nem sikerült megjegyeznem. A hajamat oldalt feltűztem, de egyébként hagytam lazán leomlani, csak egy fülbevalót aggattam magamra, gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen ezüst, nem akartam úgy odaállítani, hogy bárki azt feltételezhesse rólam, ártó szándékaim vannak. Majdhogynem én lennék az utolsó ember a földön, aki így cselekedne. - Azért, inkább nem, majd ha mondja, nem akarok tiszteletlen lenni, elvégre... úgy kétszáz évet rám ver, nem? Talán kellene, illene a pontos számot tudnom, elvégre tudomásom szerint nemhogy gyerekorvos, de gyermekosztály vezetője a kórházban. Olvastam a jelentéseket arról a szomorú esetről. Borzasztó lehetett. - Megtennéd, hogy minden alkalommal a nevén nevezed majd a teremtődet, ha szóba kerül? Akkor talán képes leszek megjegyezni. Nevetek némi öniróniával fűszerezett éllel, természetesen még ennyit sem sikerül probléma nélkül áthidalnom. Néha félelmetesen dinkának érzem magam. - Köszönöm szépen… lehet, hogy kicsit túlzásba estem, de mentségemre legyen mondva, izgulok, nem akarom, hogy bárki arra a következtetésre jusson… hogy… tudod, nem kellene találkozgatnunk. Én már attól is örömtáncot jártam – persze egyedül -, hogy az őrzők nem tiltottak el tőle, bár még így is kellemetlen a tudat, hogy történhet olyan, aminek okán szembekerülünk, de ha van őrangyalom, ideje lenne, hogy végezze a dolgát, és egy kicsit legalább lehessek boldog. Imádom egyébként a lelkesedését, egy kicsi rám is átragad belőle, és meglehetősen szélesen vigyorgok, mikor kinyílik az ajtó, és megpillantom Fayet, akiről már annyit hallottam, és szerettem volna megismerni. - Nagyon örülök, Faye! Mosolyogtam rá vidáman, és hú, de szép nő, te jó ég, ha nem tudnám, hogy Connor úgy tekint rá, mint az anyukájára, akkor meglehet, közel sem érezném magam így a társaságában. - Az orchidea nagyon szép lett, még mindig remekül van, gondját viseljük, köszönöm szépen magának is. Connor viselkedésén kedvem támadna felnevetni, de most már inkább moderálom magam, a kutyust viszont megsimogatom, ha engedi, imádom őket, remélhetőleg nem tartja majd kellemetlennek Milo szagát rajtam. Viszont az határozottan jó ötlet, hogy ne fagyoskodjunk odakinn, úgyhogy amint tehetem, megyek is befelé, kicsit dideregve, nem szeretem én ezt a hideget…
Connor szerette volna, ha megismerem a „pótmamáját”, aki a védőszárnyai alá vette a falkában, én szerettem volna megismerni ezt a bizonyos őrző lányt, aki már többször is szóba került közöttünk és úgy tűnik, igencsak fontos a fiú számára. Hogy bánom-e, hogy mindezt az ismerkedést egy este alatt letudjuk? Egyáltalán nem, sőt… kimondottan praktikusnak találtam időbeosztás szempontjából, igaz, azzal volt némi fenntartásom, hogy milyen lesz maga a vacsora hangulata. Nem mint ha szánt szándékkal szeretném tönkretenni a hangulatot, de elég… vegyes csoportokat és korcsoportokat képviselünk, az egyszer biztos, és tekintve, hogy ebből 3-an eddig csak hallottunk a másikról, fennáll az esélye, hogy lesznek fennakadások. Már csak ezért is örültem, hogy ezeddig nem fedtem fel valós énemet Connor előtt. Ha így tettem volna, jó eséllyel őt is hallgatásra esketem, akárcsak a többi leszármazottamat, de tekintve, hogy milyen fiatal és hebrencs, ha netalántán elszólta volna magát, a hátam közepére sem kívánnám, hogy vérvonal-alapító létemre én legyek a „cirkuszi látványosság” az este. Az öltözködést nem vittem túlzásba – nem mint ha olyan szemkápráztató ruhagyűjteményem lenne, mint a húgomnak – de úgy döntöttem hogy egy egyszerű, letisztult szabású ruha megteszi, mint ha valami értekezletre vagy konferenciára várnának. Elegáns de nem túl hivalkodó, ellenben kényelmes, és ha a többiek póló-farmer összeállításban jelennének meg, amit igencsak kétlek, akkor sem érezném magam túlságosan kirívónak közöttük. Miután Connortól már korábban megtudtam a lakcímet, biztosítottam róla, hogy nem kell aggódnia, időben ott leszek. Ami azt illeti, még előbb is érkeztem, mint azt megbeszéltük. Azonban sikerült pont úgy időzítenem, hogy akkor hagyta el a házat, amikor épp a taxist fizettem ki a szomszéd utcában, így arra a döntésre jutottam, hogy inkább megvárom, amíg visszaér. Nem mint ha tartottam volna a nőtől, akivel együtt él, hisz az elmondása alapján igazán szimpatikus és törődő teremtésnek tűnt, de úgy illett, hogy ha már Connor a közös ismerősünk, ő mutasson be minket egymásnak. Amíg vártam, addig is sétáltam egyet a környéken, pajzsomat szorosan fenn tartva, amit csak akkor engedtem lentebb, a megszokott 300-400 éves vérfarkas látszatát keltve, amikor úgy véltem, lassan visszatérnek. És nem is tévedtem sokat. Pár perc, és már hallottam is, ahogy a szél felém sodorja az ismerős hangot, így aztán kényelmes sétatempóban indultam én is a megadott címre – mire odaérek, az alatt az idő alatt legalább letudják a bemutatkozásokat, én pedig még így is hajszál pontosan tudok becsengetni hozzájuk. Természetesen nem jöttem üres kézzel, ha már vendégségbe voltam hivatalos, a ház úrnőjének egy cserepes kurkumát szántam (az orchidea már túlságosan is elcsépelt ajándék, mióta ilyen divatnövény lett), a fiataloknak pedig egy-egy csokoládé válogatást.
Mondhatnám, hogy az izgalmam egyből elpárolgott, amint megláttam Connort, de akkor hazudnék. Igazából annyira én sem Naomitól tartottam, sokkal inkább az új Teremtőjétől. Nem vagyok félénk attól még, hogy alapvetően békés vagyok és kerülöm a bajt, de azért mindig óvatosabb voltam azokkal kapcsolatban, akikről az égvilágon semmit nem tudtam. Annyi rossz dolog történt már az életben velem, hogy ez az előregondolás nem is volt olyan meglepő tőlem. Főleg azok számára nem, akik egy kicsit is ismertek engem, vagy tudtak rólam valamit. Nem kenyerem az erőszak, bár azt hiszem ennek a nőnek sem, úgyhogy emiatt igazán nem kellett volna szívbaj közeli állapotban lézengenem egész nap. - Nem baj, tudod, hogy jobban szeretem, ha a közelemben vagy! – jelentettem ki széles mosollyal, aztán figyelmem a lány felé fordult. – Én is nagyon örülök, Naomi, már sokat hallottam rólad! Gyere csak be nyugodtan! Ne aggódj, nem harap a kutya, csak egy kicsit összeszőröz – barátságos mosolyom mit sem veszített a ragyogásából, miközben helyet adtam a két érkezőnek. Kicsit mondjuk mulatságos belegondolni, hogy egy kutyától féltem, holott éppen egy vérfarkasokkal teli házba készült besétálni, de az legalább biztos, hogy én nem jelentettem rá gondot. Már elég sok évtizede tökéletesen tudtam uralni a farkasomat, és amúgy sem volt túlzottan agresszív. - Hú, igazán csinos vagy! – néztem végig rajta elismerően. – Én nem öltöztem fel ilyen elegánsan… - húztam el picit a számat szégyenkezve, de gyorsan meg is vigasztaltam magam azzal, hogy én még főzök, úgyhogy ez igazán jó mentség volt a számomra. Meg amúgy is, én itthon vagyok! Ha valakihez vendégségbe mentem volna, valószínűleg én is pont ilyen elegáns ruhát választottam volna magamnak, de most tényleg felesleges volt. – Ugyan, nem volt fáradtság! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal. – És kérlek, tegezz csak nyugodtan! Ennyire azért még nem vagyok öreg, meg merev se… - nevettem el magam. - Connor, vedd el Naomitól a kabátját inkább, ne szimatolj, mint akit éheztetek napok óta! – böktem oldalba játékosan a fiút, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, kirekesztve a hideget. - Szerintem, ha itt lenne, már te is felfedezted volna – ingattam a fejemet elnézően. – Nem, még nem érkezett meg, de bárme… - nem fejeztem be a mondatot, mert már az előtt megéreztem az erős, ismeretlen energiát, hogy kimondtam volna a szavakat. Ugyan azt még hagytam, hogy csengessen, de mire az ujját elhúzta a kis gombtól, addigra már szélesre tártam előtte is az ajtót. – Jó estét! – köszöntem udvariasan, kissé talán távolságtartóan. Arcomon ugyan ott volt a mosoly, de már korántsem volt olyan őszinte, mint Naomi esetében. Tőle amúgy sem volt okom tartani, ezzel a nővel ellentétben. Azért reméltem, hogy mihamarabb le tudom küzdeni ezt az érzést, mert igencsak kellemetlenül telne így az este, azt pedig nem szerettem volna. - Kérem, fáradjon beljebb! – őt már nem tegeztem le egyből, de nem is tűnt nagyon barátkozós típusnak így első ránézésre, hiába voltak kellemesek a vonásai. Persze lehet, hogy alig két percen belül meg fog változni a véleményem, sohasem lehet tudni. Talán én örültem volna a legjobban, ha a külső megtévesztő ebben az esetben. – Connor, kabát! – szóltam rá kedvesen, hogy tanítsak némi jó modort is a fiúnak. Bármennyire tűnt is parancsnak, csupán kérésnek szántam.
- Hogyne lenne csinos! - vágok közbe szemtelen hévvel - Az én barátnőm, nem is lehetne más. Igazából nem is nagyon esik le, hogy ez esetleg elég hülyén veheti ki magát, de akkor is. Nekem nem kell más lány. Én nem is nézek más lányokra, szóval mondhatom, hogy ő a barátnőm. Szerintem így logikus. De ha ő nem ért egyet, akkor később úgyis elmondja majd, bár most az izgatott lelkesedésem roppantul elvakít. - Nyugi, mindketten dögösek vagytok, na... Cöh, lányok. Megcsóválom a fejem vigyorogva, aztán Faye parancsára már pattanok is, hogy levegyem Nonó kabátját, és szépen akasztóra tegyem. És már éppen kezdenék csalódott gumimaci fejet vágni arra, hogy Mamus még nincs itt. Amikor én is megérzem a közeledtét, és úgy vágom magam vadászpózba, mintha a sült pulyka akarna beszambázni az ajtón, és nekem el kéne kapnom ahhoz, hogy felfalhassam. Baromira zavaró lehet ám a lelkesedésem, tudom. - Figyeljfigyeljfigyelj! - böködöm meg suttogva Naomit - Itt van... Nagyon nagy a kísértés, hogy Faye elé tolakodjak, de megállom. Kihúzom magam, átlátok a válla felett, és ahogy nyílik az ajtó, megszűnik a világ, és ahogy látom Jyotsana senkiével sem összekeverhető vonásait is társulni az energiái mellé, szélesen elvigyorodva nézek rá. Azt hiszem, hogy kevesebbet találkozunk, mint amennyire hiányozni tud. Zöldike azonban a fizikai lehetőségeim korlátozottsága ellenére játékos lelkesedéssel tarolja le Teremtőjét, kifejezve azt, amit én még nem tudok. Kék szemeim zöldbe villannak, és amikor Faye újra a kabátra utasít, meg kell ráznom a fejem, hogy magamhoz térjek. - Máris, azonnal, megyek! De azelőtt, hogy bármit elvennék/levennék róla, egész egyszerűen... Megölelem. Persze lehet, hogy ezért el leszek még picsázva, mert mi az már, hogy ölelgetem itt mindenki előtt, de a gyors, szeretetteljes szorítás a magam részéről úgy kell, mint egy falat kenyér. Aztán ha kell, segítek átvenni a meglepetéseket, aztán fél kézzel levenni a kabátját, és Naomié mellé tenni az akasztóra. Egy gyors pillantást vetek Mamusra, és ha bármi jelét látom valamiféle... Motivációnak, úgy megszólalok. - Fú, hát... szóval. Anyám... Jyotsana... - teszem hozzá vigyorogva, és Naomira nézek, hiszen kérte, hogy mindig szólítsam majd a nevén - Szeretném neked bemutatni Faye Chévriert, a Pótanyukámat. Ő pedig Naomi Sharp, a...nos, a barátnőm. Ha szükséges, akkor arrébb oldalgok, izgatott vagyok, de boldog is, mint a rosseb. Ha megejtették az esetleges köszöntési köröket, úgy azért még hozzáteszem: - Nagyon szépen köszönjük az ajándékot! - aztán Faye felé fordulok - Szabad segíteni? Naomival megoldjuk... Sandítok rá a lányra, mert azt hiszem, hogy nem akarok szemtanúja lenni az Anyák Háborújának, és különben is érdekel Naomi első benyomása.
- Az nem baj, az enyém is sokat szőröz, szóval ismerős probléma. Mosolyogtam szélesen, de szerintem akkor sem zavarna az ilyesmi, ha nem lenne kutyusom, bár ki tudja. Mindenesetre elvagyok az ebbel, bár kicsit csodálkozom, hogy egy vérfarkasnak kutyája van. Lehet, hogy ez csak nekem fura, mindenesetre azért lopva Connorra sandítok, de a jelek szerint nincs bajuk egymással. Ezek szerint csak Milo nem Connor kompatibilis. - Köszönöm! Ohh, az nem baj, én szerintem csak túlizgultam ezt az egészet. Ezt most miért is mondtam ki? Mondjuk, nem mindegy? Úgyis mind érzik rajtam, hú, most esik le, hogy ez milyen rossz, Connor esetében még annyira nem szúr szemet az ilyesmi, de két idősebb vérfarkasnak holt biztos, hogy nyitott könyv vagyok. Nem érzem túlságosan kellemesnek eme tényt, de hát ez van, elszaladni azért nem fogok. Én ettől függetlenül nagyon is csinosnak találtam, bujkált is bennem némi kisebbségi érzet, de lehet ez inkább annak szólt, hogy sokkal idősebb, és tapasztaltabb nálam, fogalmam sincs igazából. Connor reflektálására azonban olyan szintű vörösödés lesz úrrá rajtam, hogy inkább belebújok gyorsan a sálamba, bár szerintem még a fülem töve is izzik. A barátnője. Te jó ég, milyen pillangóverdesősen jó ezt hallani. Igazság szerint, ez vicces, mert én még akkor sem tudtam más pasira nézni, amikor nem tudtam, hogy a világon van, szóval azt hiszem, nincs okom eme kategorizálás ellen tiltakozni. Elvégre, én is azt mondtam PS-nek a most akkor járunk-e kérdésére, hogy tulajdonképpen igen. Anyám, hogy ez mennyire hülye szó. - Rendben, köszönöm Faye, kedves tőled! Már hogy megengedi, hogy tegezzem, noha Connor mondta, hogy így lesz, attól még a puding próbája az evés, jobb biztosan tudni, minthogy sértésnek vegye, és kapjak a fejemre. Inkább óvatosabb vagyok a köreikben. Hagyom, hogy Connor levegye rólam a kabátomat, kicsit fura, mármint, New Yorkban megszokott volt az ilyesmi, ha egyedül mentem valahová, akkor is lesegítették a kabátomat, olyan körökben mozogtam, itt fényévekkel szerényebb életet élek, szerintem azóta nem fordult elő ilyesmi, hogy a városba jöttem. A reakciói láttán fogadást mernék kötni rá, hogy érkezik az új teremtője, s mi tagadás, nagyon kíváncsi vagyok arra a szerinte nagyon okos, biológus nőstényre. - Erre valahogy rájöttem magamtól is. Kuncogom Connor szavaira, és nem sok kell, hogy elnevessem magam, de végül úrrá leszek a gesztusaimon, nem szeretném, hogy cikiben érezze magát, vagy valami, de ahogy Agnes mondta volt a Gruban, olyan cukiiiii, hogy belehalooook. Nem voltam féltékeny, ahogy Connor ránézett Jyotsanára, inkább egész másba sajdult bele a lelkem, de az olyan intenzíven rohant le, hogy úgy éreztem, ha még egy pillanatig látnom kell ezt, itt fogok ebben a szent pillanatban megsemmisülni. Bírd ki, bírd ki, csak még egy kicsit, minden oké, nincsen semmi baj, ez csak… egy kölyök és a teremtője, nem kell túllihegni, fejezd be. - Nagyon örülök! Próbáltam egy nem túl hiteles mosolyt varázsolni az arcomra, bár ez egyáltalán nem neki szólt, bár ezen a ponton átkoztam magam, hogy pont én fogom tönkretenni az estét a picsogásommal, muszáj volt megemberelnem magam, bár fogalmam sem volt, hogyan is fogom ezt eszközölni, de nagyon igyekeztem. Ha nem nyújt kezet, én sem teszem, sokkal öregebb lehet nálam, a verbális kommunikációjukból ítélve Fayenél is, márpedig ha így van, meglehetősen nagy tiszteletlenség lenne, mellesleg a lelki szennyesemen kívül még a hangyák is vadul futkostak a bőrömön. Nem lehet ezt valahogy kikapcsolni. - Persze… Bólintottam nem túl meggyőzően Connor szavaira, majd ha kicsit beljebb mentünk, én finoman ráfogtam a kezére, hogy visszatartsam a nagy lelkesedésében. Szerencsére így talán esélye sincs észlelni az én gyomorforgató szomorúságomat, de nem is szeretném, hogy tudjon róla, nem kell, ez az én örök keresztem, soha nem múló fájdalmam, csak most túlságosan hirtelen csapott arcba az egész, pedig számíthattam volna rá, ostoba vagyok. - Megmutatod, hol a mosdó? Ha megtudom, már zárkózom is be, meg kell mosnom az arcom, lehiggadni egy kicsit, máskülönben megfulladok. Istenem…Naomi, gyönyörű első benyomás, mondhatom…
-Jó estét! -viszonoztam a nőstény köszöntését, majd egy „Köszönöm”-öt követően beljebb is fáradtam a házba. Ha nem tudtam volna, hogy pontosan érkeztem, most kissé főne a fejem amiatt, hogy én értem ide utolsóként, viszont tekintve, hogy a 4-ből ketten itt élnek… A kívülről talán hűvösnek ható hangulat ellenére a farkasom energiáival kinyúlok, hogy köszöntsem a kölykömet, valahol mélyen pedig elönt az anyai büszkeség, hogy ilyen hatást vált ki belőle a jelenlétem. Valóban találkozhatnánk többször is, mindkettőnkre jó hatással lenne. Ahogy Connor váratlanul megölel, egy pillanatra megfagy a mozdulatom a meglepettségtől, de aztán a következő pillanatban én is mosolyogva viszonzom a gesztust, nem törődve azzal, hogy társaságunk van. Ma este úgy is mind azért vagyunk itt, mert valamilyen okból fontos nekünk a fiú, és szeretnénk megnyugodni, hogy tudjuk, kikkel tölti a maradék idejét – megnyugodni, hogy biztonságban, olyan emberek mellett van, akikben – ha egyelőre nem is bízunk, de legalább ismerünk. Átadom Connornak az ajándékokat, de csak addig, amíg el nem veszi a kabátomat. Mire a bemutatkozás következik, már ismét nálam vannak, hogy átadhassam őket. -Jyotsana Sharma. Örvendek a találkozásnak és köszönöm a meghívást. -mosolyodtam el, majd át is nyújtottam a neki szánt virágot - Remélem, jól értesültem Connortól, és sikerült olyat választanom, amiből még nincs itthon. Majd a fiatalok felé fordulva ők is megkapták a nekik szánt csokoládét. -Örülök, hogy megismerhetlek, Naomi. A fiatalember már sokszor emlegetett téged. -pillantottam az illetékes felé. Ha bárki kézfogással köszöntene, azt természetesen viszonzom, ám magamtól nem hiszem, hogy ilyen „férfias” üdvözlési módot kezdeményeznék, attól meg annyira nem félek, hogy bárki is puszival akarna köszönteni… -Igaz, most találkozunk először, de nem szeretném elrontani az este családias hangulatát, így kérem, nyugodtan tegeződhetünk részemről. -ajánlottam fel, hisz míg hivatalos ügyekben kimondottan ragaszkodtam hozzá, egy ilyen helyzetben túlságosan is távolságtartóan hatna a többiekkel szemben. Azt meg nem akarjuk, nem igaz? Hacsak nem ragaszkodnak ők maguk a magázáshoz, tisztában vagyok vele, hogy az idősebbeket néha nehezére esik tegezni az embernek… Régi berögződés. Arra, hogy a fiatalok egy kicsit arrébb vonulnak, csak szótlanul biccentettem, a lány felől kavargó érzelmeket azonban képtelen voltam nem észrevenni. Nem voltam biztos benne, hogy mi válthatta ki belőle, így aztán nem is forszíroztam nála a témát – ha már Faye-jel maradtam kettesben, felé fordultam, hogy beszélgetést kezdeményezzek. -Remélem, hogy minden rendben Naomival. Kissé zaklatottnak tűnt… -jegyeztem meg, hátha a nő többet tud, mint én. Mindenesetre a pajzsom egy kissé feljebb húztam, ha netalántán az lenne a probléma, hogy az energiáimra reagált ilyen érzékenyen. Ha a nőstény tovább vezet az étkezőbe, nappaliba, vagy bármely más részébe a háznak, akkor követem, hogy ott folytassuk a társalgást, ellenkező esetben azonban csak állok egy helyben. Lehet, hogy idősebb vagyok, ettől függetlenül az ő háza, és eszem ágában sincs rossz érzéseket kelteni benne. -Esetleg tudok segíteni valamiben? -ajánlom fel, amíg a gyerekekre… bocsánat, fiatalokra várunk – Connor említette, hogy orvosként dolgozol. Megkérdezhetem, hogy melyik területen? Csak mert korábban én is a szakmában dolgoztam. -kezdeményeztem egy újabb, nálam már-már „klasszikusnak” számító témát, csak hogy addig se ülepedjen ránk a kínos csend.
- Nyugi van, szívem! – emeltem fel mind a két kezemet megadóan, bár belül azért roppant mód szórakoztatott Connor heves reakciója a dicséretem hallatán. Azt hiszem, hogy erre Naomin kívül senkitől sem vártam volna reakciót, de visszafogtam inkább a kitörni készülő nevetésemet. A végén még az épphogy gyerekkorból kilépett fiú lelkébe gázolnék, maradandó károkat okozva benne. Nem lett volna utána tiszta a lelkiismeretem, az is biztos! – Egyszerűen csak egy dicséret volt… - tettem végül hozzá, és láthatóan a lány máris értékelte, hiszen egyből reagált is. – Igazán nincs okod izgulni, hidd el nekem! – mosolyogtam barátságosan, ahogy szoktam. – Legalábbis miattam semmiképp, a hiányzó vendégünkről már nem tudok nyilatkozni. Miatta egy kicsit én is izgulok… - súgtam oda, mintha valami titkot árulnék el, holott valószínűleg ez mindenki számára éppúgy egyértelmű volt, mint nekem. Már mondtam is volna valami kedveset az immár nekem is címzett bókra, amikor megéreztem az ismeretlen energiáját. Ugyan hasonlított a Connoréra, de mégis egy kicsit más volt, felismerni viszont nem volt nehéz ezek után, hogy ki lehet a gazdája. Pont ezért is engedtem be mindenféle gondolkodás után, meg amúgy is elég beszédes volt a valahol mögöttem ácsorgó kölyök reakciója. Nem csupán a szavai, de az energiái is pontosan erről árulkodtak. Valahol nagyon rosszul esett, hogy látnom kellett, mennyire örül egy másik idősebb nőnek, aki hasonló szerepet tölt majd be ezek után az életében, mint én. Jobban mondva még fontosabbat, mivel gyakorlatilag én még mindig nem jelentettem semmit azon kívül, hogy fedelet adtam a feje fölé. Az élete azonban elindult a saját útján, és hamarosan talán már nem is lesz rám olyan nagy szüksége. Egyelőre még nem akartam erre gondolni. A mosolyom a bemutatás hallatán inkább volt kényszeredett, mint őszinte, de túl jól nevelt voltam ahhoz, hogy most kezdjek el fesztiválozni. Amúgy sem vagyok olyan típus, ez volt talán mindnyájunk szerencséje. Inkább bújtam a kimért, mindig tökéletes vendéglátó szerepébe, azt legalább jobban ismertem, és kezelni is tudtam úgy a helyzetet. - Ugyan… Köszönjük, hogy eljött! – reagáltam reflexszerűen, és mivel Connor elmondta a nevemet, így nem ismételtem meg újra, csupán a jövevényét jegyeztem meg. – Nahát, köszönöm szépen! – őszinte meglepettség ülhetett ki az arcomra, majd némi zavar is, a korábbi gondolataim miatt. Legalább az már egyértelmű volt, hogy a második vendégünk is van olyan udvarias és jól nevelt, mint én magam. Így talán mind túl fogjuk élni ezt az estét, ha szerencsénk lesz. – Tényleg nincs még, jó hasznát fogom venni – toldottam még meg a korábbi hálálkodásomat valami kedvességgel is, mert máris nyugodtabbnak éreztem magam, mint aki magára talált lassacskán. Annak is örültem, hogy némiképp kötetlenebb lehet majd a hangulat a tegeződésnek köszönhetően. Azt hiszem, hogy én így is teljesítési kényszerrel fogok küzdeni végig, az már túl sok lett volna most nekem. - Öhm… - zavartan kaptam a fejem Connor felé, és ugyan nem értettem mit szeretne, mégis bólintottam még az előtt, hogy válaszoltam volna. – Persze, csak nyugodtan! – hagytam rá végül, aztán figyeltem, ahogy távoznak a közelünkből. Még néhány percig néztem az üressé vált helyiséget, aztán Jyotsana felé fordultam, amikor megszólított. – Igen, én is remélem! – bólogattam némi aggodalommal, mivel nekem is feltűnt a viselkedésében beálló változás, csak udvariasságból nem tettem szóvá. Biztos nem vágódtam volna be nála egyből, pedig szerettem volna, ha jó kapcsolat alakul ki közöttünk. Ahogyan ugyanerre vágytam ezzel a nősténnyel is, úgyhogy nem is zárkóztam el a kommunikációtól. Talán hasonlóképpen érezhetett ő is, bár ezt nem tudtam volna megállapítani száz százalékosan most. - Hátha csak túl sok most neki ez a sok farkas, egy fedél alatt… - vetettem fel az ötletet, még mindig a növényt szorongatva mind a két kezemben. Aztán amikor felocsúdtam egy kicsit, megindultam a konyha irányába. – Ó, gyere csak bentebb, Connor majd biztosan megmutatja a házat! Nekem még van némi teendőm, de nyugodtan foglalj csak helyet a nappaliban! – ajánlottam fel máris, amíg az ajándékomnak kerestem helyet. – Nagyon kedves tőled, de nem szeretem, ha a vendégeim annyira otthon érzik magukat, hogy be vannak fogva a házimunkába– mosolyodtam el barátságosan. Máris megnyugodtam valamelyest, bár tökéletes még mindig nem volt. – Ha kérsz esetleg valamit, szólj csak nyugodtan! – szóltam rá a biztonság kedvéért, nehogy szó érje már a ház elejét, hogy szomjaztatom a vendégeimet! - Így van! – bólintottam, közben a kezem gyakorlott mozdulatokkal készített némi salátát. – Tényleg? Ezt nem is tudtam. Úgy hallottam, hogy biológus vagy most… - tettem szóvá óvatosan. – Egyébként a gyerekosztályon dolgozom – válaszoltam meg a számomra feltett kérdést. – Valójában csak ezért kerültem a városba, mert felajánlották ezt a főorvosi állást, nekem meg nem volt hová mennem amúgy sem – vonogattam a vállaimat, hiszen nem szerettem a múltamról beszélni soha. – Gondolom te valami más területen tevékenykedtél. Azt hiszem, hogy túl bizarr lenne az egyezés… - halkan nevettem el magam. Nem megsérteni akartam, vagy azt érzékeltetni, hogy nem nézem ki belőle, de tényleg nagyon furcsa véletlen lett volna. - Remélem, hogy nem tartasz udvariatlannak a kérdésem miatt… - kezdtem bele némi szünet után. – De miért döntöttél úgy, hogy a saját kölyköddé teszel valaki olyat, akit nem is ismersz, és valaki máshoz tartozik? – kérdeztem őszintén, mivel nem szerettem sokáig köntörfalazni, ez meg olyan dolog volt, amin szerettem volna gyorsan túl lenni rajta, hogy aztán tényleg jól érezzük magunkat mind. Nekem azonban ez még mindig bökte annyira a csőrömet, hogy előbb-utóbb kibukjon belül.
Olyan sok kisebb és nagyobb impulzus ér ebben a helyzetben, hogy nem igazán tudok szelektálni közülük. Jyotsana habozását sem veszem magamra, öreg már, biztos elszokott attól, hogy letarolja a fiatalos lendület, de ahogy érzem, egészen hamar hozzászokik a dologhoz, mert visszaölel. És ez király. Továbbra sem tudok mást tenni, mint hogy jókat vigyorgok a helyzeten, az elhangzott szavakon, és ha akad is bárminemű negatív energia a házban, úgy rázom le magamról, mintha sosem létezett volna. Segítek: udvarias vagyok, pörgök, forgok, hagyom, hogy a nagyok elintézzék az ilyen... dolgaikat, és mivel Naomi az egyetlen, akivel egy súly- és korcsoportban vagyok - meg mert nem akarom, hogy elanyátlanodjon - rögvest meg is oldom, hogy kettesben lehessünk. Vagy legalább is azt hiszem, hogy megoldottam. - Ööö, persze. Gyere! Elvezetem Naomit a mosdó felé, kinyitom előtte az ajtót, aztán... Aztán egy kicsit még téblábolok előtte, miután bezárkózott. Valami nem okés, tudom, de bunkóság lenne kaparni az ajtót, hiszen valószínűleg nem véletlenül zárkózott be, szóval... Inkább kimegyek a konyhába, és megnézem, hogy esetleg kell-e teríteni, innivalót hozni vagy ilyesmi. Úgy csinálok, mint aki marhára el van foglalva, de persze ez a ház túlságosan kicsi ahhoz, hogy a "felnőttek" beszélgetését figyelmen kívül tudjam hagyni. Lehet egyszerűbb lenne, ha inkább a szobámba száműzném magam. Faye kérdése alapjaiban véve tök logikus. Ennek ellenére valamiféle rossz érzés üli meg a gyomromat. Miért ne lehetne, hogy valaki azért harap át, mert lát bennem valamit? Vagy mert szimpatikus vagyok neki, és tudna szeretni csak úgy, önmagamért? Persze az igazság az, hogy ez vajmi kevés. De szeretném hinni, hogy van bennem lehetőség, ami érdemessé tesz arra, hogy valakinek úgy tényleg a kölyke lehessek. Akit szerethetek és akit üszkévé tehetek. Annyi minden van bennem, annyi dologra képes tudnék lenni, ha kapnék lehetőséget... Valaki máshoz tartozik... Dühös leszek, már csak az emlékétől is. Nem, én nem tartozom valaki máshoz! Akartam, kisjézus, nagyon akartam, és nem kért belőle! A zöldike pedig egyenesen fel van háborodva, hiszen mi nem tartozunk valaki máshoz, mi Jyotsanához tartozunk... Persze, ő nem emlékszik a régi időkre. Nem hibáztathatom azért, mert bedurcult a feltételezésre. - Naomi... ha valami kell, csak szólj. Szólok be halkan a csukott ajtó mellé szegődve, aztán újra eltávolodom. Ez de szar. Nem akarom Nonót piszkálni, amikor egyedüllétre van szüksége, de a nőstények beszélgetésébe sem lenne helyénvaló bekotnyeleskednem. Szóval inkább keresek egy periférián kívül eső sarkot, és beállok, amíg elül a vihar.
- Én is örülök, az emlegetés kölcsönös! Engedek meg egy mosolyt Jyotsana felé, magamban folyton mondogatom, hogy ne felejtsem el, de talán most már megjegyzem, noha hangosan vélhetőleg sosem fogom kimondani, félek, hogy rosszul ejteném. Mindenki nagyon kedves, mindenki igyekszik, erre én mit csinálok? Nem is akarom semmiféle szitokkal illetni önmagamat, hogy ennyire ostoba vagyok, mosolyognom kéne akkor is, ha belül fuldoklom, sőt, meg is tenném, de ők vérfarkas, ők tudják akkor is, ha nem látszik rajtam. Fogalmam sincs, hogy ezt valaha meg fogom-e szokni. Végül a mosdóban kötök ki, megint. Ügyes vagy Naomi, te leszel az a lány, aki folyton a mosdóban picsog. Kéne nekem valami mobil, felfújható fürdőszoba, ja, mert biztos van olyan. Miért jutott eszembe megint Maya? Nem is értem magamat, örülnöm kellene annak, hogy Connor végre boldog, és nem a saját melankóliámat éleszteni újjá vele. Gyerünk, szedd össze magad, most nincs Maya, most Connor a fontos, nem szoríthatja mindig háttérbe, főként azért nem, mert míg ő itt van, a lányom soha nem lehet velem. Szerencsére, már a helyzet szempontjából, elég gyakorlott vagyok a negatív érzelmek elnyomásában, szóval könnyen megy, bár jobban örülnék, ha sosem kellene ilyesmire időt pazarolnom, még a végén azt hiszik a többiek, hogy miattuk akadtam ki. Legalább egy percig csak nyugisan szívom be a nagy levegőket, majd fújom ki, meditálni nem fogok, megtettem, mielőtt idejöttem. Talán csak pár kurta perc telhet el, fogalmam sincs, nekem nem tűnik soknak, mikor meghallom Connort hangját az ajtó túloldaláról. Sóhajtok egy nagyon, valami, sok minden kell, olyannyira sok, hogy nem tudnék csak egyet kiválasztani, de… miért is kuksolok idebenn, mikor kinn van Ő, s talán értelmesebb ötlet lenne kihasználni azokat a perceket, órákat, amíg biztosan nem lehet baj? Nos… nem, határozottan nem úúúgy gondolom, de akkor is most lehetek csak úgy, mindenféle félsz nélkül a közelében. Ez most elég, hogy képletesen picsán rúgjam magam, és már indulok is kifelé. A fürdőszoba ajtón kilépve már hallom a két nőstény hangjának duruzsolását, bár érteni nem értem őket, ami nem baj, hisz nem tartozik rám. Oldalra fordulva végül meglelem Connort, és bocsánatkérő tekintettel indulok el felé. Önző voltam, megint, és a jelek szerint nem bírom abbahagyni, noha abban azért bízom, hogy erre talán neki is szüksége van. - Tulajdonképpen… kell… valaki. Mosolyodtam el, ahogy odaértem elé, és minden további szócséplés nélkül megöleltem, egyszerre vigasztalva tán őt és magamat is. Többre nem ragadtatom magam, de egy kis összebújás kell, mint egy falat kenyér. Halkan szuszogok a fülébe, és úgy szorítom, mintha soha nem akarnám elengedni, pedig már most tudom, hogy egyszer kénytelen leszek. Richard nem oly finoman, de rávilágított arra, hogy a mi kapcsolatunk egyelőre vakvágány, talán évtizedek kellenének, hogy ez az egész kiteljesedhessen. Ám én szeretem ezt a vakvágányt, és nem érdekel, hová vezet, arra megyek, aztán meglátjuk, mi lesz. - Na gyere, biztos van egy-két tányér, amit össze lehet törni. Kacsintok rá rögvest azután, hogy elhúzódtam, majd kulcsoltam a kezem az övébe, hogy elinduljak a hangok irányába, magam után húzva, de azt sem fogom bánni, ha inkább ő navigál.
A kötelező bemutatkozó köröket letudva úgy tűnik, rekordidő alatt maradunk kettesben a kedves pótmamával… Remélem, hogy hamar sikerül javítani valamit a hangulaton, mert a mostani kimondatlan gyanakvó távolságtartás némileg kényelmetlenül érünk. Naomi reakcióját egyelőre betudom annak, hogy szegény lány egyedül csöppent őrzőként ennyi vérfarkas közé, s csupán emiatt boldogul nehezebben a helyzettel. Remélhetőleg hamar összeszedi magát, és nem kell egész este nélkülöznünk a társaságát. Némán bólintottam is Faye megjegyzésére, amikor ő is hasonló gondolatainak adott hangot, aztán az invitálására követtem is a nappaliba, hogy az egyik fotelben foglaljak helyet. -Rendben, köszönöm. -mosolyodtam el, bár egyelőre nem kértem semmit – majd megvárom a vacsorát, nem szeretném addig feleslegesen ugráltatni a házigazdát. -Jelenleg biológusként dolgozok, de életem nagy részében gyógyítóként tevékenykedtem. Mindig is érdekeltek a növények gyógyhatásai, aztán a hobbi szenvedéllyé, majd újabb hivatássá nőtte ki magát. -nevettem el magam, hisz tényleg valami hasonlóról volt szó, arról nem is beszélve, hogy manapság azért jóval megoldottabb az orvosi ellátás, mint hajdanánt… -Pszichológiából diplomáztam. -azt pedig csak gondolatban tettem hozzá, hogy ezzel én voltam az első nő, aki ezt egyetemen tanulhatta - Azonban már jóval előtte is tevékenykedtem… Mondhatni, a legtöbb területet sikerült kipróbálnom. Akkoriban még nem igazán tettek különbségeket a gyógyítás különböző ágazatai között. -magyaráztam, hisz még nincs másfél évszázada, hogy papírom van róla… ha a nőstény korábban is gyógyító volt, akkor gondolom, nem kell magyaráznom neki, hogy hogy is mentek a dolgok akkoriban. Amikor némileg később meghallottam egy újabb kérdésének a felvezetését, kíváncsian vontam fel a szemöldököm, vajon mi lehet az, amit ennyire finomkodva próbál tálalni nekem? Azonban még a feléig se mondta el, mire rájöttem, mire is kíváncsi… Ezúttal rajtam a sor, hogy pár pillanatnyi szünetet tartsak, mielőbb megszólalnék. -…aki valaki máshoz tartozik? -ismételtem meg az utolsó néhány szavát, és kedvem támadt volna felnevetni rajtuk - Minden kölyök tartozik valakihez, de az élet kegyetlensége, ha csupán ez a „kapocs” az egyetlen, amit attól a valakitől magáénak tudhat. -jegyeztem meg, hogy aztán nyugodt hangon tovább folytassam – gondolom, ezen válaszommal nem elégítettem ki Faye kíváncsiságát - Gondolom, tőlem sokkal jobban ismered Connor életét… -kezdtem bele lassan -Ahogy vérfarkassá vált, és ami azóta történt vele… -kezdve a felelőtlen Teremtőkkel elkezdve a viszontagságos úton át a ritka vérvonalával kapcsolatos gondokig. -Mondhatnám, hogy megsajnáltam… és van is benne igazság. Elkeserítő, hogy némelyek képesek mennyire félvállról venni egy olyan fontos és felelősségteljes elhatározást, mint hogy a kölykükké fogadnak valakit, hogy aztán megunt játékszerként hagyják maguk mögött a tehetetlen ifjút. Tudom, hogy mennek a dolgok akár a falkában, akár kóborként, mindkettőt megtapasztaltam. Úgy gondolom, hogy ha már belekényszerítették a fiút, hogy a mi életünket válassza, az a minimum, hogy az életben maradáshoz szükséges támogatást is megkapja hozzá, amivel később majd boldogulhat egyedül is. -melegedtem bele a mondandómba, így aztán némileg visszább vettem a lendületen, s megosztottam még egy utolsó érvet a nősténnyel - S ha még mindez nem lenne elég… maradjunk annyiban, hogy nekem volt szemem meglátni a fiúban azt, amit az „elődeim” képtelenek voltak. -utaltam Connor két korábbi Teremtőjére.
Az egy egészen kicsit még mindig nyugtalanított, hogy vajon mi történt Naomival, amiért ekkora változás állt be hirtelen a viselkedésében, de nem firtattam. Feltett szándékom volt, hogy ha túléljük ezt az egész vacsorás vendégséget, akkor meg fogom kérdezni Connortól. Addig azonban nem akartam ilyesmivel elrontani a kedvét, és azt sem szerettem volna, ha úgy érzi, hogy mindenbe bele akarom ütni az orromat. Egyszerűen csak aggódtam egy kicsit a lányért, de egyéb oka nem volt a kicsit nagyobb érdeklődésemnek. Neki fontos volt az őrző, ezért nekem is az kellett, hogy legyen, legalábbis én így álltam hozzá. Annak azért örültem, hogy egy kicsit kettesben maradhattam a másik nősténnyel, mert mára valahogy ez is szerepelt a terveim között. Nem vagyok én kötekedős vagy túlzottan gyanakvó teremtés, de van az a pont, amikor már én sem hagyom annyiban a dolgokat. Az, hogy átharapta Connort, pontosan egy ilyen pontnak az átlépése volt, ha szigorúan vesszük, és egyáltalán nem örültem neki. Azt pedig még mindig nem tudtam eldönteni, hogy magának az új teremtőjének a tényéhez hogyan állok hozzá. Ez az este többek között arra is tökéletes lesz, hogy ezt letisztázzam magamban. - Még emlékszem arra az időre, amikor a növényekkel gyógyítottak az orvosok. Már akkor is érdekelt a szakma, amikor nőt még csak véletlenül sem engedtek a szike közelébe. Amint lehetőségem nyílt rá, éltem is vele, hogy megvalósítsam a régi álmomat. Manapság meg… - csak megvontam a vállaimat, egy kicsit azért jól esett, hogy végre nem az alibi előadást kellett előadnom, hanem az igazat mondhattam el magammal kapcsolatban. Ez olyan apróság volt, amit nem lett volna értelme titkolni, és igazából büszke is voltam arra, hogy nőként, önerőből értem el azt, ahol most tartok éppen. – Leginkább gyógyszerekkel dolgozunk, a növények ideje ezen a területen már igencsak lejárt. Nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a jobb, de talán az utóbbinak kevesebb mellékhatása léphetett fel – fejtegettem, hogy ezzel is időt adjak magamnak arra, hogy rákérdezzek a számomra valóban lényeges dologra. Azért a bátorságomra csak szükségem volt hozzá, ugyanis tényleg tiszta vizet akartam a pohárból, hiába idősebb és valószínűleg okosabb is nálam. Az, ha a saját házamban kezet emelne rám, elég udvariatlan lépés lenne. - Egy ideig én is foglalkoztam vele, de nem sokáig – szúrtam közbe a pszichológia diplomával kapcsolatban, mintegy mellékesen. – Igen, tudom – elég sokat tudtam erről a témáról, legalább valami olyan volt beszéd tárgya vele, amihez tényleg hozzá tudtam szólni, érdemben is. Gyakran esett meg ugyanis, hogy én túlzásba vittem, és a környezetemben már senki nem figyelt rám, mert nem értették egy árva szavamat sem. Végül azért csak sikerült rávennem magam arra is, hogy megérdeklődjem a lényeget. Láttam, hogy nem volt oda túlzottan azért, hogy erről faggatom, de hát ez előfordul. Ki akartam használni, hogy most még relatíve egyedül vagyunk, pedig tudtam, hogy Connor nagy valószínűség szerint akaratlanul is hallgatózik. Annyira ugyanis nem volt nagy ez a ház, sajnos. - Így igaz! – bólintottam egyetértően, miközben a salátát állítottam össze még mindig, szinte oda sem figyelve a mozdulataimra. A kezem egyébként jóval gyorsabban dolgozott, mint ami normális lett volna, de amikor ki voltam téve bizonyos feszültségforrásoknak, akkor hajlamos voltam megfelejtkezni arról, hogy visszafogjam a képességemet. – Valószínűleg – ezt én is pontosan így gondoltam, és nem nagyzolni akartam, vagy vele versengeni ezen a területen. Egészen egyszerűen ez volt az igazság, és ennyi. A hosszú hónapok alatt, amióta velem él, már tényleg volt alkalmam sok dolgot megtudni róla, és a múltjáról. Meg valamennyit azért Colin is mesélt annak idején róla, csak nem olyan sokat. - De mind a ketten tudjuk, hogy nem ez a teljes igazság – tettem szóvá. – Elég ritka, hogy egy hozzánk hasonló, puszta sajnálatból, szánalomból tegyen valakit a kölykévé – reméltem, hogy nem sértem meg vele, de nem vagyok ostoba. Igaz, hogy tőlem kitelt volna, hogy szánalomból harapjak be valakit, de másoknál ez korántsem volt ám olyan jellemző. – Én pontosan ezt igyekeztem neki megadni az elmúlt hónapokban – mikor ezt kimondtam, megállt a kezem a mozdulatban, és felnéztem a másik nőre, egyenesen a szemeit kutatva. – És gondolod, hogy én nem láttam benne? Ha tehettem volna, már régen átharapom én magam, de sajnos Colin valamivel idősebb volt nálam, így esélyem sem lett volna az ő farkasával szemben – éppen eleget ettem már magam emiatt, hogy most kiüljön az arcomra a tehetetlenség miatt érzett indulat és bánat sajátos elegye. – Úgyhogy légy kedves, ezt ne felejtsd el, mert már így is jobban ragaszkodik hozzád, mint valószínűleg el tudod képzelni. Nem szeretném, hogy még egyszer csalódjon… - hangom visszafogottabb, halkabb lett, szinte tapinthatóan megtelt érzelmekkel. - Egyszer, pontosan a ragaszkodás miatt akar majd menni. És én hagyni fogom, hogy menjen, mert fontos nekem, neki pedig most te lettél a világ egyik közepe, a másik pedig Naomi – most is görcsbe rándult a gyomrom attól, ha csak erre az eshetőségre gondoltam, de meggyőződésem volt, hogy előbb-utóbb magamra fog hagyni, mintha soha nem is lett volna része az életemnek, csupán egy álom lett volna számomra. Mire hallottam a közeledő lépteket, már kellőképpen sikerült összeszedni magam, valamelyest megbékélve a másik farkassal is. Talán csak annyi kellett, hogy mindezt elmondhassam neki. Azt, hogy nekem mennyit jelent a fiú, és nekem csakis az számít, hogy neki jó legyen. Kerüljön, amibe kerül. Nem alacsonyodtam le addig, hogy fenyegetni kezdjem, hogy mi lesz akkor, ha csalódást okoz neki, mert nem vagyok ilyen. - Kértek valamit inni, gyerekek? – kérdeztem meg végül, egyből mosolyt varázsolva az arcomra, mire a konyhába értek. Ugyan nem volt őszinte, de talán nem fogják észrevenni, mivel mind a ketten teljesen mással voltak elfoglalva gondolatban. – Nemsokára eszünk, úgyhogy akár az asztalhoz is ülhettek, ha szeretnétek! – mutattam az emlegetett tárgy felé.
Bármennyire is szeretném tudni profi módon leplezni az érzelemhullámaimat, nem vagyok rá képes. És az a baj, hogy ezzel Faye is és Jyotsana is egészen biztosan tisztában vannak, ami csak tovább rontja az egész helyzetet. Mert csak még idegesebb leszek, és szívem szerint a fülemet befogva járkálnék a ház körül, masszív és monoton pa-pa-pa-pa hangokat hallatva, de az meg rohadt ciki lenn, szóval csak ökölbe szorult kezekkel hallgatom, hogy úgy beszélnek rólam, velem kapcsolatban, mintha hallótávolságon kívül lennék. Ez milyen fos már, nem azért?! A pohár valahol akkor telik be, amikor Faye arról beszél, hogy majd jól faképnél hagyom. Egyszer. És még Naomira is féltékeny! Szeretném elsírni magam, hogy én ettől mennyire szarul érzem magam és hogy mennyire fájdalmas már maga a tény is, hogy Zöldike a füle bontját sem mozdítja, sőt, valami felháborodásféle támad a lelkében. Mert mi sem természetesebb, mint hogy oda megyünk, ahová Anyánk mondja. Nevetséges arra gondolni, hogy a legkisebb mértékben is ellenkezzünk egy ilyen jellegű döntése miatt. - Minden szót hallok ám, csak jelzem! Fakadok ki pimasz sértettséggel, szemtelenséggel és egy csipetnyi haraggal. Jó, hát ha meg titkolóznának, akkor meg az zavarna, szóval hacsak másként nem rendelkeznek a sorsom felől, akkor én továbbra sem megyek a közelükbe, és megpróbálok minden idegszálammal Naomira összpontosítani - aki egyébiránt már a találkozás első öt percében nem érzi jól magát, szóval azt hiszem, hogy rövid úton én váltam a társaság leglelkesebb tagjából a legcsalódottabbá. Ahogy Nonó megölel, hirtelen talán kicsit erősebben szorítom, mint amennyire az kényelmes volna, dehát egyszerűen kell most benne valami kapaszkodó. Hogy érezhetné jól magát a társaságomban, ha én sem vagyok kibékülve a helyzettel és a benne vállalt szerepemmel? - Én mindig itt leszek neked. Motyogom, a suttogásnál is halkabb suttogással, és most el is hiszem, hogy így lesz. Mert el akarom hinni, mert most nem kell más, csak az állandóság, hiszen az életem eddigi 18 éve semmi másról nem szólt, csak az örökös változatosságról. És már tudok nevetni a tányértörésen, még akkor is, ha kicsit halk, kicsit erőtlen, de legalább van és az enyém. Összekulcsolt kezekkel érkezünk a konyhába, ám az arcomon hirtelen megint tapinthatóvá válik a gyerekes dac, ahogy a korábban elhangzott szavak gazdái már testet is kapnak maguk mellé - igaz csak utólag. - Én megvagyok, köszi. - utasítom el az innivalót szinte dacból - De neked szívesen töltök, ha kérsz. Gyere, van egy csomó minden. Kóla, Sprite, Powerade, meg persze víz is, ami szimpatikus. A lónyál java úgyis az enyém. Intézem a szavakat Naomihoz, ahogy végigmutatok a konyhapult mellett előkészített kisebb italválasztékra. - És te, Anya? - pillantok hátra, aztán némileg kétértelmű jelzéssel hozzáteszem - Jyotsana? Miért ne lehetne két anyukám? És miért kell féltékenykedni, amikor rohadtul mindenki elfér a szívemben? Eddig nagyon nem volt senki, aki lakhatott volna benne, jut hely bőven mindenkinek. Csakazértis - félkézzel töltök, bizonygatva, hogy márpedig képes vagyok megcsinálni, és ezúttal sikerrel is járok. Aztán ha úgy alakul, hogy asztalhoz ülünk, akkor az az első dolgom, hogy a leülési sorrendben mindenkinek kihúzom a székét, ezzel is megamra vállalva az aktuális mini-gentleman szerepkört. És ha én is ülök, akkor az asztal alatt Naomi kezéhez nyúlok, hogy továbbra is táplálkozhassak abból a nyugalomból, amit jelenleg a jelenléte nyújt nekem. - Kezdhetem majd én a hálaadást? - érdeklődöm, mert ha bárkinek van ellenvetése, akkor nyilván átengedem nekik a dolgot, csak örülne a szívem, ha azok után adnának ők hálát, hogy végighallgatták az én "vallomásomat".
Nem mondom, hogy a törékenységemnek jót tesz az erősebb szorítás, de egy hangot sem hallatok, lévén tudom, hogy csupán azért teszi, mert erre van szüksége, mert… most én vagyok neki a vigasz. Én ugyan nem hallottam azt, amit ő, de valószínűleg köze lehet a két nőstényhez. Remélhetőleg bekékülni azért nem fog, de ha igaz, abban sem lesz semmi, nagyon ritkán ölti szokásos fehérségét magára a bőröm, lévén ütöm-vágom magam, főleg mióta a harci oktatásom is elkezdődött. A szavaira belefullad mosolyom nyakának ívébe, és annyira szeretném, hogy ez igaz is legyen, most talán az, de hogy később mi lesz, azt nem tudhatja senki. Egyelőre azonban szeretnék én is ebbe kapaszkodni, mert most, hogy minden fronton viharfelhők készülnek arra, hogy kiontsák magukból az égzengést, kell valami biztos pont. Elég furcsa, hogy pont Connorban lelem ezt meg, hisz Panda lelke romjain csücsül, Mandyvel pedig most túl sok minden történik az életében, kiemelt szerepe van a Cathy ügynek, a saját dolgaimmal nem zaklatnám a mentor-tanonc kapcsolaton kívül. Ettől még változatlanul imádom, csak tudom, hogy van fontosabb dolga, ilyen egyszerű. Erőtlen nevetés, de attól még az, s értékesebb most mindennél, miként saját csipetnyi hangulatjavulásom is. Nem akartam elrontani számára ezt a fontos estét, így hát igyekszem hozni a megszokott formám, és nem arra figyelni, amire most nem kellene. Látom arcának változását, amikor beérünk a konyhába, és immár biztos vagyok benne, hogy a két nőstény az oka a komorságának, de nem kérdezek rá, úgy hiszem, ehhez nincs közöm, s ez olyasvalami, amit hármasban kellene tisztázniuk, de azt hiszem, a jelenleginél is kínosabb lenne, ha megpróbálnám kimenteni magam. Meg amolyan árulásféle is, ezért csupán annyit teszek, hogy kicsit erősebben szorítom meg a kezét, jelezve, itt vagyok. - Azt hiszem, egy kis lónyál nem fog ártani, még a végén lemerülök. Állapítom meg vidám hangon, elvégre mostanában eléggé elhanyagolom az étkezést, és vízen kívül mást nem is nagyon iszom, kicsit túl sok mindennel szeretnék foglalkozni egyszerre, és az evés amolyan másodlagos dolognak tűnik. Pedig figyelnem kellene magamra, mert így hosszútávon nem fogom bírni a strapát. - Sprite jó lesz. Köszönöm! Pontosítok végül, és igyekszem kimaradni abból a számomra láthatatlan és egyelőre érthetetlen feszültséghullámból, ami az energiáikat felpiszkálja, Connorét mindenképpen, érzem is, de azt hiszem, annál többet nem tudok segíteni, minthogy itt vagyok mellette. Az asztalhoz ülésnél szélesen mosolygom Connor viselkedésén, igazi úriember módjára viselkedik, hogy én mennyire elszoktam az ilyesmitől, pedig otthon sosem tudtam anélkül asztalhoz ülni, hogy valaki ne húzza ki előttem a széket. Más világ volt az, és a terhességemig még szerettem is, azóta azonban már nem tudom elképzelni magamat benne. Megváltoztam. Jól esik, hogy most is, az asztal alatt, szüksége van az érintésemre, azt hiszem, hiányzott már, hogy valakinek szüksége legyen rám, ne csak én sírjam el mindig a bajaimat a barátnőimnek. Már nagyon elegük lehetett belőlem az utóbbi időben. - Részemről egész nyugodtan. A nagyiéknál állandóan műsor ez az egész, bár sajnálatos módon az a hálaadás, amit náluk levágtam, sokkal kevésbé volt őszinte, mint amit itt megtehetek majd. Arra viszont nagyon is kíváncsi vagyok, hogy Connor mit szeretne mondani, talán sok dolog tekintetében még inkább képbe kerülnék vele kapcsolatban, főleg azért, mert elvileg azok vannak itt, akik a legfontosabbak a számára.
-Ó, a régi, szép idők… Engem sem igazán tudtak távol tartani a gyógyítástól, igaz, tűrhettem cserébe hideget, meleget. -szó szerint. A fagyos tundráktól kezdve a máglyahalálig. -Azt hiszem, nem sok értelme lenne belemenni abba, hogy melyik a jobb… Mindkettőnek megvannak a maga előnyei, hátrányai… hatás és hatóidő, mellékhatások, előfordulás, beszerezhetőség… Hogy őszinte legyek, már jó ideje annak, hogy csak farkasokat gyógyítottam, úgyhogy nem is nagyon vagyok tisztában vele, emberek esetében melyik hogyan hat. Farkasoknál meg… Igaz, hogy segíti a gyógyulást, de anélkül is boldogulunk. Ha nem, ott meg már nem a gyógyszeren múlik a dolog, jó eséllyel…-állapítottam meg, önkéntelenül is összehasonlítva kettőnk orvosi pályafutását, felfedezve az apró kis különbségeket. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is igazán hívnám magam orvosnak… hisz ahogy említettem, nem igazán szoktam emberekkel foglalkozni napi szinten, akár napjaink orvosai – beértem a jó régi „gyógyító” posztommal is. Kitapostam az utat a következő generációk számára, itt az idő, hogy most ők bizonyítsanak – akár Faye, akár a többi női orvosra gondolok. Egész érdekes váltás a gyógyítás tudományáról Connorra váltani a témát, de inkább tisztázzuk most a helyzetet, mint hogy később legyen félreértés miatta… Legalább mindenki tisztában lesz vele, hogy a helye a képletben. Valahogy éreztem, hogy Faye nem fogja annyiban hagyni az első indokomat, épp ezért, miután elmondta a véleményét, folytatom is, hogy bővebben kifejtsem a miérteket és a hogyanokat a kérdésére. -Ilyen az élet… és a fajtánk természetes „védelmi mechanizmusa”, ami megakadályozza, hogy egy átharapást követően bárki gyengébben jöjjön ki belőle, mint ahogy belevágott… Ahogy mindennek, ennek is megvannak a maga hibái. -gondolok itt pont arra, amit az előbb Faye osztott meg velem, a lehetetlen átharapás kapcsán. -Akkor jó. Legalább tudjuk, hogy a hallásoddal minden rendben van. -fordultam abba ah irányba, amerre a fiatalok vannak, visszaüzenve Connornak… Ha nem lenne ilyen közönségünk, akkor még ide is ültetném magunk mellé, hogy ne csak hallja, lássa is a beszélgetésünket, elvégre róla van szó… őt is érintő dolgokról, amiket joga van tudni. Akárcsak néhány hónappal ezelőtt az Emma-Castor-Diego kérdéseknél, amikor az unokám volt kénytelen végighallgatni, hogy hogy is van ez… -Kedves, ha azt feltételezed rólam, hogy ő az első kölyköm, de akármennyire is tűnik különösnek, nem. Tapasztaltam már korábban is, milyen egy kölyök ragaszkodása a Teremtőjéhez, és azt hiszem, Connor esetében semmi meglepő nincs benne, tekintve, hogy az egész az Ő döntése volt, nem pedig akarata ellenére haraptam át. -az, hogy csalódást okozok a kölyöknek, szinte már nevetségesnek tűnt számomra, pláne, ha tudná a nőstény, hogy kinek címezte a szavait valójában. Majd kérdezze meg a fiút néhány év, évtized távlatában, hogy hogy érzi. Csalódott? -Ez a természetes… hogy a Kölyök követi a Teremtőjét, amíg el nem sajátítja, amire szüksége van az életben. Mellesleg, egyszer minden gyerek „kirepül a családi fészekből”… –jegyeztem meg, mintegy mellékesen… mert ha beigazolódnának Faye szavai és Connor valóban velem tartana, előbb vagy utóbb akkor is elérkezne az idő, hogy feléled benne a kíváncsiság az őt körülvevő világ iránt, hogy megismerje azt… és akkor ugyanúgy elhagyna engem is. És ez az élet rendje, még ha fáj is ilyenkor egyedül elengednünk a gyerekeinket. -Nem tudom, Connor említette-e… -sandítottam a fiú felé, ha eddig kínosnak találta a hallgatózást, akkor most pláne annak fogja - De eszem ágában sincs elszakítani tőled a fiút, sőt… kimondottan örülök neki, hogy attól, hogy én kóbor vagyok, ő tovább építgeti a kapcsolatait a falkatársaival, és nem akar ész nélkül engem követni. Nem mint ha az gondot okozna, ha holnaptól velem kéne laknia… egyszerűen nem akartam, hogy azért, mert új életet kezdett, teljesen lemondjon a korábbiról. Mellesleg megígértem neki, hogy amíg szüksége van rám, addig mellette maradok, úgyhogy hacsak nem jön közbe semmi, ami megindokolná a költözést, úgy tűnik, egy jó darabig itt maradok a környéken. Reméltem, a szavaim hoznak némi megnyugvást a nősténynek, vagy ha azt nem is, legalább ezentúl kevesebbet aggódik amiatt, hogy egy nap szó nélkül eltűnünk az életéből – vagyis… gondolom, az én eltűnésem annyira nem viselné meg, Connoré annál inkább. Arra meg, hogy a fiú most oda meg vissza van az őrző leányzóért… majd meglátjuk, mit hoz a jövő, túléli-e a kapcsolatuk az előttük álló akadályokat. -Egy pohár vizet, köszönöm. -fordultam Connor felé, miután ismét csatlakoztak hozzánk a fiatalok. Ahogy pedig a helyfoglalásnál is udvariasan körbesiet, hogy mindenkinek segítsen a székkel, akár egy kis úriember, önkéntelenül is eltölt az anyai büszkeség- Kíváncsi vagyok – a többi, itteni leszármazottamból kiindulva – hogy belőle mikor fog kiveszni… -Csak nyugodtan. -adom át a kezdés esélyét Connornak, hisz érezni rajta a visszafojtott lelkesedést – nekem pedig eszem ágában sincs letörni azt, sőt… még kíváncsivá is tesz. Másfelől, valahol zavarban érezném magam, ha pont nekem kéne kezdeni, pláne azok után, hogy ez életem első hálaadási vacsorája…
Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Connor mindent hallott abból, amit beszéltünk az új Teremtőjével. Ez különösebben engem nem hozott zavarba, hiszen felnőtt ember vagyok, ráadásul a saját házamban. Attól még, hogy hallja, arról beszélgethettem az egyik vendégemmel, amiről csak akartam. Arról már nem is beszélve, hogy mindezt egyébként nem titkoltam, bármikor elmondtam volna neki is, ha úgy alakul. Eddig azonban még nem jött ki rá a lépés, ráadásul addig nem is akartam messzemenő következtetéseket levonni, vagy ítélni, amíg nem ismertem meg az általa szinte istenített nőt. Most mondjam azt, hogy egy önző kis részem féltékeny volt erre? Igen, talán így van, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elnyomjam magamban az érzést, és azt tegyem, ami Connornak a legjobb. Jelen esetben például azt, hogy megszerveztem ezt a vacsorát. - Igen, megvannak… - csupán egyetértően biccentettem, mert ragozni igazán felesleges lett volna. Most már elég egyértelművé tettem, hogy az én szívem akkor lenen maradéktalanul boldog, ha tényleg hozzám tartozna. Ez azonban már soha nem fog bekövetkezni, ez elég nyilvánvaló volt számomra is. – Nem feltételeztem ilyesmit – javítottam ki szelíden, hiszen egy szóval sem mondtam, hogy ő az első kölyke. Ettől függetlenül viszont még nem volt evidens, hogy tisztában van vele, ez a fiú éppen mennyire van érte odáig. Minden ember más, nincs két egyforma, Connort pedig kettőnk közül szerintem bátran állíthatom, hogy én ismertem jobban. Egyelőre, ez már lehet, hogy nem sokáig lesz így. - Értem – feleltem tömören és lényegre törően. Nem voltam teljesen tisztában azzal, mégis hogyan zajlott le egészen pontosan ez az átharapás. – Vagy kilökik… - tettem hozzá kiegészítésképpen. Én nem önszántamból hagytam el a teremtőmet. Jó, ő sem önszántából hagyott hátra engem, de a lényegen nem változtat; akaratom ellenére löktek ki abból a bizonyos fészekből, és kellett a saját lábamra állnom ahhoz, hogy túléljek. Mert élni akartam, és sikerült is. Itt vagyok még mindig, noha rengeteg nehézségen voltam kénytelen keresztül menni az ügy érdekében, de megtettem. És megtenném ugyanígy újra, ha arról lenne szó. - Igazán megtisztelő a bizalmad! – biccentettem a nő felé, valamiféle halovány kis mosolyt küldve felé. Akár a hálámnak is vehette, még ha felhőtlen örömöt nem is éreztem. Nem azért nem örültem, mert nem akartam, hogy Connor velem maradjon. Inkább úgy gondoltam, hogy eddig is remekül boldogultunk mi ketten, úgyhogy azt hiszem, hogy rászolgáltam erre a bizonyos bizalomra. – És az Alfa tud minderről? – kérdeztem óvatosan, mivel erről nem volt tudomásom. Nem töltöttem be ugyanis olyan tisztséget a falkában, ami indokolta volna, hogy minden apróságot megosszanak velem. – Mert ha nem… mi rá a garancia, hogy túléled a városban kóborként? – szerintem ez teljesen logikus kérdés volt, mindenféle rossz szándéktól és kötekedéstől mentesen. Nem akartam én megbántani, sem pedig vészmadarat játszani, de én egyszerűen csak szerettem mindenféle szemszögből megvizsgálni egy problémát, aminek jelen esetben bizony fent állt a veszélye. Én pedig honnan is tudhattam volna azt, hogy valójában kit volt szerencsém a mai estén megismerni? Azért némi megkönnyebbülés mégiscsak úrrá lett rajtam, miután Naomiék előkerültek. A szívem ugyan belefacsarodott egy pillanatra abba, hogy Connor hogyan szólította a másik nőstényt, de jobb híján csak elfordultam a társaságtól, mintha valami igazán fontos dolgom akadt volna a pult másik oldalán. Nem gondoltam volna álmomban sem, hogy ennyire nehéz lesz ez az este, inkább csak sejtéseim voltak vele kapcsolatban, semmi több. Mivel idő közben Connor kiszolgált mindenkit, ezért nekem maradt néhány pillanatom, amíg összeszedhettem magam, és a pulykát is kiemelhettem a sütőből. Tökéletes volt, mint mindig. Könnyed mozdulattal helyeztem le az asztal közepére, majd hordtam oda még a köretet, salátát, és mindenfélét, ami szem-szájnak ingere. Én voltam hát az utolsó, aki az asztalhoz ült, jó háziasszonyhoz méltón. Úgyis elég ritkán fordult elő, hogy kiélhettem ezt a hajlamomat, hiszen nem volt szokásom vendégeket fogadni túl sűrűn. Egyébként, miután már ketten is mondták, hogy nyugodtan kezdje csak Connor a sort, én nem toldottam meg harmadikként a beleegyezéssel, csupán a kezemet nyújtottam a két oldalamnál ülőnek, hogy megfogjuk, ahogy azt illik. Amúgy sem lett volna kifogásom ellene, mivel ő itt a legfiatalabb, gyakorlatilag miatta van ez az egész, így aztán az lesz, amit ő akar.
Csak simán felszusszanok Jyotsana szavaira. Furcsa, hogy ilyen természetes válasza van a kissé szemtelen megjegyzésemre, és megmondom őszintén, egyelőre nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a "normális" kapcsolattal. Nem ugat le, nem tesz helyre, nem anyáskodik túlzottan, egyszerűen csak... normális. Szóval eléri, hogy még visszaszólni se merjek az öröme kifejezésére, mert ezek után ez még az én szememben is merő pofátlanságnak minősülne. Mondjuk lassan már nem csak az zavar, hogy én vagyok a téma, hanem az, hogy egy tökéletesen izolált szigetcsoportot alkotunk Naomival, amikor elvileg ez egy családi gyűlés. Ünnep, vagy mi a szösz. És akár tetszik, akár nem: számomra Naomi is a család része és éppen azt szerettem volna... Vagyis mertem remélni, hogy a mai napon sor kerülhet majd a tökéletes integrálására is. Jó, tudom, még csak pár perce kezdődött, de akkor is. Először Jyotsanának töltök egy pohár vizet, de már a megkezdett mozdulatnál rájövök, hogy az elcseszés esélye az egekben szárnyal, szóval... - Fognád nekem a poharat légyszi? Pislogok Nonóra, és ha segít, akkor kezdem csak kitölteni a vizet az üvegből (nem, csapvizet nem adunk Anyunak, akkor se, ha immúnis a benne úszó szarságokra). Jó gyerek módjára átcsoszogok vele a konyhán, aztán visszakanyarodva hasonló metódus alapján Naomi következik a Sprite-tal. - Igen, tud. - kotnyeleskedek bele a beszélgetésbe - Nem tudom, mi baja volt, de ahogy meghallotta Jyotsana nevét... grrrrr. - imitálom a morgó grimaszt hirtelen - De nem mondta, hogy baj lenne, meg semmi, ha nem grrr-ölt volna, akkor azt hinném, hogy le is szarta. Bár nem csodálkoznék, hiszen én csak egy Ronin vagyok. Voltam. Vonok vállat, nekem tökre nem mond semmit az egész, nekik talán igen. Én letudtam a bejelentést, mert elvileg kötelező, még élek, innentől kezdve nem érdekel senki véleménye. Jó, ez így hülyeség, de nem tudom máshogy kifejezni a dolgot. Visszacsinálni már nem lehet, ugyebár. Miután mindannyian sikeresen elhelyezkedtünk az asztalnál, és elérkezett a kézfogás ideje, kicsit azért fos, hogy én csak fél kézzel tudok rendesen "kapaszkodni", mert a másik perpill egy amorf gömböc, de legalább Nonónak jut az ép mancsom, szóval nem fog kiakadni rajta. Kicsit ficergek ültömben, mert izgulok, és ez a zöldikét sem hagyja hidegen. - Fuhh, megyek akkor időrendben. - jelentem be, de igazából csak azért, hogy húzzam az időt, mert tudom, hogy a gondolatok kimondva sokkal cikibbnek és bénábbnak hatnak, mint ahogy a fejemben elképzelem őket - Hálát adok azért, mert van fedél a fejem felett, van saját szobám, saját könyveim és játékaim, meg napi háromszori étkezésem, hála Faye-nek. - hát ez borzasztóan önzőnek hat - Hálát adok azért, mert Faye az emberi értelem legkirályabb édesanyája, ami nekem tizennyolc évig nem volt, mert aki megszült, az lemondott rólam és ha ő nem lenne, akkor már tuti rég feldobtam volna a pacskert. De úgy, hogy ráadásul király dokinéni is mellé, ez nem nagyon történhet meg például gondatlanságból. - vigyorodom el, miközben végig próbálom tartani Faye-jel a szemkontaktust - Hálás vagyok azért, mert megtanultam, hogy minden bezárt ajtó kinyit egy újat, és tudom, hogy az önzetlenség kifizetődő. Visszakaptam az első szerelmemet, akit sikerült nem megennem, és elfogad olyan idiótának, amilyen vagyok és képes felvállalni a köztünk lévő korkülönbséget is a világ előtt, és még akkor sem szégyell, amikor kripliként járom az utcákat. - de már nem olyan nagyon sokáig ám - Jó, jó, hálás vagyok Mr. de Lucának, de inkább Isabelle-nek és Nicholasnak, amiért befogadtak a falkába. - tudom, megkavartam az időrendet, de Nonó valamiért fontosabb volt, mint a falkadolog, kövezzenek meg - Hálát adok azért is, mert Jyotsana nem evett meg és annak ellenére is beszélgetett velem, hogy nevetségesen elbénáztam egy szaltót és a lábai előtt hasaltam el, mint egy szőnyeg. - nehezen bírom ki, hogy ne nevessem el magam - Hálás vagyok, amiért kaptam tőle és az élettől egy utolsó esélyt arra, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában. Hálás vagyok azért, mert egyikőtök sem mondott le rólam úgy, mint mindenki más, akivel eddig találkoztam, hogy Ti vagytok a családom. Én úgy jöttem ide, hogy egy fillérem sem volt, senkim és semmim sem volt, és rohadtul elképesztő, hogy most végre tényleg hálás lehetek valamiért. És ez nélkületek nem lett volna lehetséges, és ha bármelyikőtök eltűnne, én beledöglenék. Szóval... Kívánság az új évre: ne tűnjetek el! - oké, most már elnevetem magam, de inkább csak lányos zavaromban, mert nem szoktam én ilyen emocionális lenni, csak hát... Felcseszett ez a féltékenykedés meg minden, és szeretném, ha tudnák, hogy mostantól én már egyikőjük nélkül sem tudnék igazán létezni. Emberanya, farkasanya, szerelem. A tökéletes hármas. A-Team helyett C-Team, és ez piszkosul menő. - Ja! És hálás vagyok az Éhezők Viadala új részéért is, mert király. Ennyi! - hangulatoldó poén, ala Én - Ki jön? Pillantok körbe és oldalra, mintha nem is érdekelne a reakciójuk, mintha nem akarnék a szavaim hatásával és (számomra) mélységével foglalkozni, hanem egyből, szinte elfeledtetve mindent, ugornék valami másra.
Kezdőlap
