- Persze. Tartom meg a poharat, amíg tölt, majd várok, míg kiviszi a Teremtőjének, igazság szerint tölthetnék magamnak, van két ügyes kis kezem, de tekintettel arra, hogy abszolút nem érezhetem itt otthon magam, - nagyjából inkább úgy, mint nyuszi az oroszlánbarlangban, hogy elszakadjak a farkasos hasonlatoktól – nem teszem meg. A Spriteot viszont mosolyogva köszönöm meg. A falkaügyek engem kifejezetten nem érdekelnek, maximum annyira, amennyi kapcsolatban áll Connorral, de máskülönben igazából semmi közöm hozzá, informátor sem vagyok, és nem is szeretnék az lenni, nekem nem menne az ilyesmi. Inkább belekortyolok az üdítőmbe, és arra koncentrálok, miként pezsegnek bennem végig a buborékok. Vajon Mandy mennyire lehet ideges szegény, hogy jól vagyok-e? Remélem, nem aggódik nagyon, meg azt is, hogy nem áll pár sarokkal arrébb rendőrautóstul, hogyha kell segítség, szirénázva érkezzen meg. Azt inkább nem fűzöm hozzá a csevegéshez, hogy én is jelentettem a dolgot a Protektoromnak, és elég furán reagált, szerinte ugyanis annyira kedves nő ez a Jyotsana, mint egy bokornyi rózsa. Őszintén, én ezt azóta sem tudom hová tenni, de annyit azért leszűrtem belőle, hogy protektorátus szintjén tudunk a nőstényről. Ez meg nekem bőven elég. Közben csöndesen helyet is foglalok, és kezem röpke, leheletnyi szorításával próbálok némi erőt önteni Connorba, szerintem nagyon édes tőle, hogy így ragaszkodik ahhoz, hogy hálát adjon. Mosolyogva hallgatom, míg Fayehez beszél, tulajdonképpen semmi meglepőt nem mond, én eddig is úgy gondoltam, hogy a nőstény csodálatos személyiség, elvégre soha egy rossz szót sem hallottam róla, talán a mostani helyzet is csak féltésből, nem pedig féltékenységből adódik, nem igazán tudhatom, nem látok bele másokba ilyen mélységekben. A hozzám címzett szavaira egyfajta lágy, kétségkívül félreismerhetetlen mosoly költözik az arcomra, ez a fajta másnak nem jár, nem is járhat. Még fel is kuncogok, noha valójában kényes téma a korkülönbség, de közel sem annyira, mint amennyire maga a kapcsolatunk az, ahhoz képest igazán nem számít az a hat év, oda se neki. Egyelőre csupán annyit reagálok rá, hogy a hüvelykujjammal végigsimítok a kézfején, bensőséges, törődő mozdulattal. Az sem hoz újdonságot, amit Jyotsanának mond, és igazából, a folytatás sem, úgy hiszem, elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontos neki ez az egész, és mennyire szüksége volt arra, hogy legyen egy kapaszkodója. Most tulajdonképpen több is van, és ez rendkívül sokat számít. - Az Éhezők Viadala tényleg király, és azt hiszem, jövök én. Mivel ez a harmadik Hálaadásom, ezért ígérem, rövid leszek. Mosolyodom el, és próbálok tényleg a lényegre szorítkozni, mert Connoron kívül úgysem ismernek igazán a többiek, én sem őket, így egymásnak túlságosan mélyen úgysem adhatunk hálát. - Faye és Jyotsana, hálát adok nektek azért, mert ott vagytok Connornak, mert bebizonyítottátok neki, hogy minden hite ellenére nincs egyedül a világban, és igenis léteznek olyanok, akik törődhetnek vele, bármennyire is tűnt eddig másként. Pillantásom egyik arcról a másikra kúszik, és valóban örülök, mert én nem vagyok képes támaszként szolgálni neki, nem úgy, nem komolyan, elvégre gyenge vagyok, mint a harmat, és ésszel nem igazán érhetem fel, milyen az, mikor odabenn feszeng valaki más is. - Connor. Fordulok aztán felé. Uhh… hogy csináljam, hogy ne legyek végtelenül szentimentális? - Hálás vagyok, amiért kaptam tőled még egy esélyt, noha meg sem érdemeltem. Köszönöm, hogy vagyok olyan fontos a számodra, hogy a családod részeként emlegess, rendkívül sokat jelent. Mindenekelőtt azonban azért adhatok ma este hálát, hogy visszacsaltad a fényt a szemeimbe. Harapom be végül az ajkaimat, talán másként, ennél nyíltabban sosem fogom merni kimondani, ám meglehet, a fátyolossá váló smaragdzöld tükreim is tökéletesen árulkodóak, igen, minden észérv ellenére hevesebben ver a szívem, hacsak rá gondolok, pedig sosem hittem volna, hogy még egyszer ez előfordulhat. Végül lesütöm a tekintetemet, meglehetősen zavartan, ez is elárulhatja, hogy részemről be is fejeztem. Magamhoz képest tényleg rövid voltam, de szerintem nem köszönték volna meg nekem azt a könnyed, negyed órás litániát, amit a nagyiméknak levágtam, illetve a másik hasonlóan szörnyeteg méretűt, amit Mandyvel és Pandával osztottam meg.
Valahol megkönnyebbülésként ért, hogy elmaradtak a további kérdések, óvatos, aggodalommal és csalódottsággal átitatott megjegyzések, amiknek elsősorban én voltam a céltáblája, hogy Connort védjem. Ha valamit, akkor azt végképp nem szerettem, amikor a Teremtői létemet merik megkérdőjelezni, de ennek ellenére igyekeztem visszafogni magam. Egyrészt Connor miatt, másrészt, mert nem ezért gyűltünk össze…. -Igen, már volt szerencsém találkozni Mr. de Lucával. -válaszoltam a nő kérdésére - Nem hinném, hogy különösebb gond adódna az ittlétem miatt. Nincsenek ellenséges szándékaim a falka ellen, kötelességből kellett a városba érkeznem. „Ellenszolgáltatásként” felajánlottam a segítségemet, hogy mennyire kívánnak élni vele, az már nem az én lelkemen szárad. -feleltem, legalábbis ami Castort és Diegót illeti… A leszármazottaimnak már kevésbé kívánságműsor a dolog, de arról meg úgy sem kell tudniuk. Connor reagálására csak elmosolyodok, inkább nem is reagálok rá semmit… Azt hiszem, addig jó Faye-nek, hisz látva, mennyire aggódik a fiúért… Connor pedig? Majd szépen lassan megtud mindent, ami érinti, ám egyelőre akárcsak a valós énem felfedését, úgy az Alfával való „kapcsolatomat” sem tartom szükségesnek megosztani vele. Amiről nem tud, az nem sodorhatja bajba, ugyebár, és egyébként sem hiszem, hogy jó fényt vetne a dolgokra, ha egy egyszerű kölyöknek mesélnék az Alfa személyes problémáiról. És úgy tűnik, nagyjából eddig jutunk a beszélgetésben, hisz a fiatalok is előkerültek, s mivel Naomi őrző, nem tudom, házigazdáink mennyire kívánják beavatni a falka dolgaiba, akarják-e, hogy olyasmikről tudomást szerezzen, amik az imént hangzottak el? Az asztalnál ülve várakozok, amíg Connor tölt, s ha már Faye sem kért segítséget, csak várok, míg a többiek is helyet foglalnak, majd miután a fiam megkapja a kezdés lehetőségét, én is megfogom a mellettem ülők kezét, úgy hallgatva a fiú szavait. Hallgatom, ahogy Faye-ről mesél, és nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el a lelkesedésén, és talán idióta párhuzam, de önkéntelenül is az örökbefogadott kutyák jutnak eszembe róla… Hogy mennyire képes értékelni minden jót, kedvességet és segítséget az, aki kénytelen volt megtanulni a nélkülözést és a küzdést az életben maradásért, szemben azzal, akinek mindez az ölébe hullik. Úgy, hogy semmit sem kell tennie ellene… És ez az a pont, ahol önkéntelenül is eszembe jut a másik, Connorhoz hasonló fiam és az, hogy talán ez volt az az ok, amiatt olyanná vált, amilyenné? Itt ronthattam el…? Ahogy rám terelődik a szó, halvány mosollyal fogadom a fiam szavait, és hihetetlenül jól esik hallani, amit mond – még úgy is, ha tudom, előbb vagy utóbb úgy is jócskán csorbulni fog ez a mérhetetlen hála és rajongás. Csak kezdjük el komolyabban az együtt tanulást, készülődést az életre, hisz egyelőre még időt akartam hagyni neki, had szokja meg az új farkasát. Naomi hálaadását egy apró biccentéssel fogadom, ám ahogy Connor felé intézi a szavait, inkább a fiú reakcióit figyelem, csak egy-egy pillantást vetve a lányra, hisz tudtam, hogy éreznek egymás iránt, mégis… azt, hogy valójában mennyire komoly a helyzet, még nem volt alkalmam „tapasztalni”. Ha már az asztalnál ülve, Connortól indulva Naomi felé kezdtük a felszólalást, akkor azt hiszem, most rajtam az idő… és hogy őszintén bevalljam, hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. Ha azt nézzük, mennyi minden történt velem az elmúlt egy év során, mióta itt vagyok Fairbanksben, órákig mesélhetnék, ám ha azt nézzük, hogy mindebből mi az, ami őket is érinti… elég karcsúvá válik az a bizonyos lista, pláne, hogy kettejükről eddig csak a fiam révén hallottam. -Nos… -kezdek bele némi hezitálás után, mielőtt még kezdhetne túlzottan kínossá válni a hallgatásom - Az Éhezők viadala kimaradt az életemből, így arról nem tudok nyilatkozni, de… Faye. -szólítom meg második legidősebb révén kijáró tisztelet miatt a házigazdánkat - Hálás vagyok azért, hogy képes voltál meglátni Connorban azt, amit mások nem, még ha tisztában is voltál vele, hogy sohasem lehet köztetek Kölyök-Teremtő kapcsolat. Annak ellenére, hogy a fiú egy olyan személyhez kötődött, aki hozzád közel állva okozott csalódást neked, annak ellenére, hogy még csak a falkád tagja sem volt, hogy a kötelességnek tettél volna előtted. Csupa önzetlenség, ami igazán nagy érték ebben a mai világban, kívánom, hogy sikerüljön megőrizned az eljövendő időkben is. -halkulok el, hogy aztán a gondolataimat összeszedve Naomi felé fordítva tekintetem, folytassam. -Naomi. - hisz hölgyeké az elsőbbség – Bár valaha, az idők kezdetén az őrzők és vérfarkasok, mint testvérek éltek békességben, sajnos ahogy a világ sok részén tapasztaltam, ez a harmonikus együttélés, ez az eszme már igencsak hanyatlóban van, sajnálatos módon. Magam is tapasztaltam már, mennyi nehézséget rejt az olyan kapcsolat, ahol egy vérfarkas egy nem-farkas-társával osztozik a mindennapok örömein, nehézségein. Hálás vagyok érte, hogy ellenben ma élő sok más személlyel ellentétben, tovább erősítitek a régi hagyományokat. Mivel még mindketten igencsak az utatok elején jártok, kívánok sok sikert, kitartást hozzá! -hallgattam el az újabb kis monológom végén, mielőtt, némi hatásszünet után végül Connor felé fordulva bezártam a kört. -Connor. Hálás vagyok, amiért ennyi élni akarás szorult beléd, a nehezebb utat választva, holott sokszor nagy a csábítás, hogy az ember feladja, a könnyebb lehetőséget választva, menekülve az élet kilátástalan helyzeteiből. Te nem így tettél, sőt, harcoshoz méltóan küzdöttél, kitartottál, túléltél. Köszönöm, hogy elfogadtad a segítségemet annak ellenére, hogy alig tudtál rólam valamit – hálás vagyok azért, hogy a vérvonalunk olyan különleges személlyel bővült, mint Te. Kívánom, hogy sokáig megőrizd ezt az elszánt, kitartó, pozitív hozzáállásodat, hisz nagy szükséged lesz rá a későbbiekben. -próbáltam meg röviden összefoglalni azt, amiről tízszer ilyen hosszan is képes lettem volna mesélni, ám ha a többiek nem húzták az időt hosszas litániákkal, magam sem szerettem volna ezzel felborítani a hálaadás harmóniáját.
Véleményem szerint, a kérdésem teljesen jogos volt, már ami Castorra vonatkozott. Érthető, hogy tudni szerettem volna, hogy baja esik-e az újdonsült teremtőnek, vagy sem, de azért bíztam benne, hogy minden rendben fog menni. Természetesen épphogy feltettem a kérdést, már kaptam is a választ Connortól. Nem néztem fel abból, amit csináltam, csupán némán nyugtáztam az elhangzottakat. Azt hiszem, hogy ez az este nem igazán az én örömömre fog szolgálni, de nem is én voltam a fontos, hanem csakis a fiú. Ez az egész érte volt, mind miatta gyűltünk itt össze, és ugyan nem volt tőlem idegen, hogy megvendégeljek valakit, mégis szokatlannak éreztem azt, hogy ennyien fogjuk körbeülni az asztalomat. Erre még sohasem volt példa, mióta itt lakom, és ha ez az este továbbra is ugyanebbe az irányba halad, akkor talán nem is lesz több. - Az Alfa senkit nem szar le, Connor! – pillantottam fel rá, miután befejezte a mondandóját. Ezt követően zöld íriszeim az idősebb nőstényre kalandoztak, aki nem volt rest szintén választ adni a kérdésemre. – Ó, értem! – bólintottam végül, egy egészen kicsit máris nyugodtabban. Így legalább nem volt valószínű, hogy hamar véget ér ez a jelenlegi helyzet is. Azt nem vettem volna a lelkemre, Connort bizonyára elég nehéz lenne újra összekaparni, így sem volt könnyű feladat. Még mindig emlékeztem rá tisztán, pedig hónapok teltek el. Ugyanez volt akkor is, amikor Naomival egy időre szétváltak az útjaik, de akkor is mellette álltam, mert nem tehettem mást. Azt azonban nagyon különösnek találtam, hogy Castor ennyire nem törődött ezzel a kóborral. Valami több lehetett itt a háttérben, mint én azt sejthettem volna, de ezen az estén nem állt szándékomban tovább erőltetni a témát. Már így is túl sok időt töltöttünk el azzal, hogy ezt veséztük ki, a vendégeim pedig máris leültek az asztal köré, készen a vacsora elfogyasztására. Eszem ágában sem volt megváratni őket, így végül én is letelepedtem hozzájuk, amikor már biztosra vettem, hogy minden a helyén van. Miután megfogtuk egymás kezét, figyelmesen hallgattam először Connor szavait. Nem is állt szándékomban eltitkolni a jelenlévők elől, hogy sikerült elérzékenyülnöm a szavak hallatán. Azért sírni nem kezdtem el, de néhány könnycsepp várakozón ült meg a szemeim sarkában. Csak a végére mosolyodtam el, jelezve felé, hogy menyire jól esett mindaz, amit mondott. Ezt követően ugyanúgy figyeltem a többiekre is, de valahogy mégis elmerültem egy kicsit a saját világomban, megemésztve azt a sok dolgot, ami azóta történt, hogy ő hozzám került. Ráadásul, ezzel most behozott még plusz két embert az életembe, akiknek valamiképpen kénytelen leszek helyet szorítani, mert máskülönben ez az egész sehogyan sem fog tudni működni. Mikor Naomi következett, akkor találtam vissza igazán a jelenhez, bár tényleg nem vitte túlzásba, így aztán elég gyorsan sor került Jyotsanára is. Meglepett, hogy engem szólított meg először, de nem voltam rest rápillantani, és tartani a szemkontaktust addig, amíg rólam beszélt. Szó se róla, jól esett minden egyes szó, ami elhagyta a száját. Úgy látszik, hogy kissé túlzásba vittem az aggódást, mert tökéletesen meglátta mindazt, amit Connor jelentett nekem, a rengeteg áldozatot, és azt, hogy én sem vagyok éppen hétköznapi teremtés. Azért akármennyi idős legyen is az ember, jól esnek a dicsérő szavak, még több száz év után is. Én is azt reméltem, hogy a jövőben is meg tudom majd őrizni azt, aki ma vagyok, és nem fog rossz irányt venni az életem, ez által változtatva meg engem is, hogy a körülményeknek megfeleljek. Mire rám került a sor, nagyon igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, hogy mennyire eresszem bő lére. Igazság szerint nem akartam, de mielőtt még túl sokat agyaltam volna rajta, már nyitottam is szólásra az ajkaimat. - Ez életem legelső hálaadása, amit meg is ünnepelek társaságban, úgyhogy nézzétek el nekem, ha egy kicsit hosszúra, vagy éppen túlságosan rövidre sikeredik… - néztem körbe az asztaltársaságon, ajkaimon azonban megjelent egy halvány mosoly, amitől egyből ellágyultak a vonásaim. – Először is, mivel ez az egész érted van, először neked vagyok hálás, Connor! – ezúttal rajtam volt a sor, hogy keressem a szemkontaktust. – Hálás vagyok azért, hogy akkor toppantál be az életembe, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Amikor sokkalta nagyobb szükségem volt erre a változásra, mint azt magamnak be mertem volna vallani. Hálás vagyok azért, hogy itt vagy mellettem, hogy hagytad, hogy segítsek neked, mert sokkal többet jelentett nekem, mint azt el tudnád képzelni! Te mentettél meg engem, te voltál az, aki miatt érdemes volt felkelnem akkor is, amikor semmi kedvem nem volt hozzá. Te vagy az, aki miatt még most is úgy érzem, hogy vigyáznom kell magamra, mert van kiért odafigyelnem a saját épségemre is! – nem mintha eddig nem figyeltem, de amióta ő van, azóta még jobban odafigyelek mindenre. – Remélem, hogy a következő hálaadást legalább ilyen szeretetben töltjük el, és akkor talán még többért is hálás lehetek majd neked azon túl, hogy neked köszönhetem a józan eszem, és a jelenlegi életemet! Szeretlek! – mosolyogtam rá szélesebben, teljesen őszintén gondolva azt, amit mondtam. - Jyotsana, neked hálás vagyok először is azért, hogy eljöttél ma, hogy ezzel is szebbé tedd ezt az estét. Hálával tartozom még azért is, mert levettél egy olyan terhet mind a kettőnk válláról, amihez talán túl gyengék lettünk volna, még együtt is. Hálás vagyok, hogy Connor mellett állsz, hogy segítesz neki, és új reményekkel töltötted meg a szívét. Remélem, hogy ez az elkövetkező évszázadok során nem fog megváltozni, és megtanítod mindarra, amire nekem nem volt lehetőségem, mert szüksége van rá, rád! Köszönöm neked, hogy hagyod, hogy továbbra is velem éljen, mert tényleg legalább akkora szükségem van rá, mint neki rám. Nélküle üres lenne az életem, te viszont pluszt adtál hozzá őáltala az enyémhez is – zártam végül rövidre, hogy aztán áttérjek az egyetlen kis őrzőnkre. - Naomi, hálás vagyok, amiért felbukkantál Connor életében. Tudom, hogy nem volt egyszerű a közös utatokon elindulni, de örülök neki, hogy immár sikerült egymásra találnotok. Nehéz egy kicsit látnom, hogy ennyi nő lett hirtelen az életében rajtam kívül, de boldoggá teszed őt, és ezért hálás vagyok neked. Mérhetetlenül! Azért is, hogy a történtek után rászántad magad, és megkerested őt magadtól, megszakítva ezzel a borzasztó napjait, amiket nélküled élt át… - zártam le szép lassacskán. – És köszönöm mindnyájatoknak, hogy a mai estét együtt tölthetem veletek! – ez volt hát tőlem a zárszó, aztán lassan kibontakoztattam a kézfogásokból az ujjaimat, és felálltam. - Most pedig azt hiszem, hogy itt az ideje a vacsorának. Kinek vághatok a pulykából? – kérdeztem mosolyogva, megtörölgetve gyorsan a szemeimet, mielőtt még munkához látnék a hús felszeletelésével.
Mindig is úgy voltam ezekkel az ünnepekkel, hogy igazából hülyeség és képmutatás az egész. De ahogy végighallgattam a családom vallomásait, azt hiszem, hogy sikerült elhinnem, hogy ez nem hazugság és nem képmutatás.
Még sosem gondoltam bele igazán, hogy Naomi milyen szép szavakat tud használni. Persze, hülye lettem volna, ha nem számítok tőle valami olyasmire, amihez nekem is közöm van, de mégis meglepett. Amikor kimondta azt, hogy "visszacsaltam a fényt a szemeibe", úgy éreztem, hogy a föld alá süllyedek, de nem szégyeneben, hanem azért, mert a különleges kifejezéstől én is annak érezhettem magam. Kicsit szégyelltem is magam, hogy én olyan pongyolán adtam hálát, de hát végül is, ráfoghatjuk arra, hogy én nem vagyok lány. Nekem nehezebben megy az ilyesmi. Mégis sikerült fülig vörösödnöm, és egy fokkal nehezebben nyelni, de úgy voltam vele, hogy nem fogom elbőgni magam. Ráadásul nem elsőként, ennyi lány előtt! Rohadt ciki lett volna, és sosem mosnám le magamról.
Amikor Jyotsanához kerül a szó, eredetileg arra számítok, hogy kissé fel tudok majd lélegezni. Ittam is egy pohár vizet, hogy lehűtsön, és még mindig funkcionáló emberi lénynek tűnhessek az asztaltársaságnál. Nem ismerem őt még annyira jól és annyira régen, de azt már sikerült megszoknom tőle, hogy mindig van benne egyfajta tárgyilagosság. Nem mondom azt, hogy érzéketlen, csak még így, farkasként is levágós, hogy tudós, és hogy nem az a fajta, aki túláradó nyálban fetrengve fejezné ki magát. Még hálaadáskor sem. Na de hogy még így is képes elérni, hogy köpni-nyelni ne tudjak, azért az már több, mint pofátlanság! A farkasom lelkesen csahol, főleg akkor, amikor ránk terelődik a szó. De az, ahogy Faye-t és Naomit illeti hálával, teljesen kirántja a lábam alól a talajt, nem fukarkodik, és gondoskodik arról, hogy mindenkit alaposan kivesézzen. Csak bőszen bólogatok, hogy igen-igen, megtartom a pozitív hozzáállásomat, de érzem, hogy a nedvek zavaróan facsarják az orromat. Fújtatok egyet, kicsit fészkelődök a székemen, és tudom, hogyha Faye is megszólal, akkor vége lesz a világnak.
Vége lett a világnak. Eleinte még szerettem volna tartani magam, de már az elején rájöttem, hogy tökéletesen felesleges. Jyotsana és Faye úgyis érzik, hogy teljesen paff vagyok, így meg nem "érne" Nonó előtt titkolózni, szóval csendesen és szolidan szipogva hallgatom Faye hálaadási szövegét is. Boldog vagyok azért, mert megteszi ezt nekem, hogy vendégül látja a szeretteimet, készülődött, bevásároltunk együtt és hogy lehetőséget adott erre az egészre. Amikor befejezte, és rögvest rátérne a vacsorára, én csak felpattanok, mintha segíteni szeretnék, de mögé szaladva, hátulról ölelem meg és szorítom magamhoz. Köszönöm, Faye!
- Nekem pisilni kell. Ööö, vagyis, izé.... Mindjárt jövök! Kirohanok hát a mosdóba, ahol még intenzíven érzem Naomi illatát is. Kibőgöm magam, de most kivételesen az örömtől. Gyorsan megmosakszom, hogy mielőbb visszatérhessek az asztalhoz, mert nem akarnám, hogy esetleg miattam várjanak túlságosan sokáig. Akár picsogtam, akár nem: akkor is ez életem legboldogabb napja.
Nem mondhatni, hogy olyan nagyon remek időszak állna a hátunk mögött, de legalább élünk, legalábbis úgy tudom, végül senki nem esett áldozatául a Vörös Holdnak, úgyhogy nagyon örülök a dolognak, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy Connor miatt attól még aggódtam, mert nem nagyon sikerült azóta találkoznunk. Beszélni igen, de az más, és szörnyen rosszul éreztem magam az egész miatt, mert nem tudom, min megy keresztül, és nem is lehettem ott vele. Ráadásul jól emlékszem, hogy nem voltam rest a nyakába önteni azt, amit a Vörös Hold éjszakáján. Már, ha valóban kimondtam, én már erre sem emlékszem igazán. Némileg aggódtam az egész miatt, de reméltem, hogy ennek nincs köze ahhoz, hogy nem találkozhatunk. Egyébként, nem csodálkoznék, lehet, hogy az utóbbi két-három hétben kicsit sok voltam, először a bulim Pandával, aztán a Vörös Hold, hát… nem nagyon tudom azóta se, hogy mit szól az egészhez. Következésképpen jelen pillanatban némileg feszült vagyok, de igyekszem nem túllihegni a dolgot, úgyhogy maradtam a kényelmes göncöknél, az a biztos. Esélyesen nem lesz olyan nagyon vidám találkozás úgysem, szóval nem kellett túlöltöznöm az alkalmat. Mandynek természetesen szóltam, hogy hová jövök, de itt nem éreztem magam éppen veszélyben. Olykor azért megfordulok erre, Faye is mindig szívesen lát, szóval jól érzem magam köztük, és soha nem jutott eszembe, hogy baj lehetne. Ezt nyilván megosztottam a Mentorommal is, de különösképpen nem éreztem szükségét óvintézkedéseknek. Maximum lelkileg kellett kicsit felkészítenem magam arra, ami jöhet, és hogy esetleg Connornak nagyobb szüksége van rám, mint eddig bármikor, de majd meglátjuk, azóta lehetséges, hogy már jobb a helyzet, és nem kell ápolgatnom a lelkét. Talán nem is szeretné, nem tudom pontosan, hogyan is áll eme kérdéskörrel kapcsolatban. Mikor azon kaptam magam, hogy már legalább két perce az ajtó előtt állok, realizáltam, hogy ez halál ciki, mert valószínűleg minden hátban tartózkodó tisztában van vele, hogy itt vagyok. Felsóhajtottam, és csengettem, ha ugyan addig nem eresztett be valaki, amiért még a föld alá is akartam nagy hirtelen süllyedni. Faye-nek hoztam egy bájos kis kaspóban virágot, ha jól gondolom, szereti őket, szóval csak nem lőttem mellé, Connornak meg valami új, menő, és az eladó szerint jelenleg csúcsszuper videójátékot, még a címét sem néztem meg, mondtam csomagolja csak be, nekem mindegy mi az, úgysem értek hozzá szemernyit sem. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy nem kellene üres kézzel jönnöm, talán csak pótcselekvés volt, vagy így készítettem fel magam az alkalomra. Nos, akárhogyan is, most már itt vagyok, és ideje lenne abbahagynom az aggodalmaskodást. - Szia! Villantottam rögtön egy széles mosolyt Connorra, már ha ő eresztett be, és kissé sután nyomtam egy puszit a szájára, nem mertem megcsókolni, amíg nem tudom, hogy van, nem biztos, hogy jót tettem volna vele. Ha másként szeretné, majd alakít rajta, mindenesetre én érezhetően furán és zavarban vagyok, de talán betudható ez a mostani káosznak is, meg annak, hogy még mindig nem értem, miért nem láthattuk egymást eddig. Biztos van rá ésszerű magyarázat, szóval nem gondoltam túl, de azért jó volna most már képbe kerülni. - Ezt neked hoztam! Remélem tetszeni fog, nem értek ezekhez az izékhez. Az sem lenne hátrány, ha nem lenne még meg neki, de elvileg ez frissen jött ki, talán nem lőttem mellé vele. - Ezt meg Fayenek, merre van? Persze, neki most inkább csak beköszönnék, bármily önző gondolat is legyen az, hogy jelenleg inkább csak Connor érdekel.
Tudom, hogy nem viselkedtem a legérettebben az elmúlt időszakban, de mentségemre legyen mondva, hogy szerintem minden okom megvolt rá. Az az éjszaka, amikor vörös volt a Hold... Nem is tudom, miért nem tudok inkább örülni egy kicsit. Aikor a legutóbb a Tere.. izé, amikor Colin faképnél hagyott Seattle-ben, megöltem és megettem egy embert abban a tehetetlen magányban, ami rám szakadt. Hetekig nem tértem magamhoz tőle, és hálásnak kellene lennem, hogy most volt annyi eszem, hogy befussak az erdőbe. De mégis, annyira hihetetlen, hogy ilyen hirtelen és váratlanul történhetnek meg dolgok, hogy az esti békéből másodpercek alatt találhatom magam megint egyedül, kétségek közt úgy, hogy fogalmam sincs, mi történik azokkal, akik fontosak nekem. És amikor valamikor reggel az a férfi értem jött, úgy éreztem magam, mintha egy kóbor kutyáért jött volna a sintér. Édes szavak, behízelgés, ismeri Anyámat, bla-bla-bla. Nyilván, ha gyerekeket molesztáló kannibál lennék, én is így próbálnám elcsábítani az áldozataimat. Volt más választásom, mint engedni neki? Nos, nem igazán... De ahelyett, hogy egy bokorba cipelt volna, egy baszott nagy házba vitt, és Mamus tényleg ott volt. Oké, sírtam. Hogy a francba ne sírtam volna, már nem azért? Teljesen ki voltam készülve idegileg, remegett kezem-lábam, amint megint emberi alakban lehettem. Látni nem láttam semmit. Csak éreztem a Halál savanyú szagát, vért, szerveket - exkuzáltam magam, és örültem, hogy senki sem kínált meg reggelivel. Fogalmam sincs, mi történt ott, de Anya azt mondta, hogy beszélt az Őrzőkkel, és ha Naominak baja esett volna, arról biztosan tudna. Nem sokkal később hazajött velem, és megvárta, amíg elalszom rendesen. Odabújt, meg minden. Én meg csak aludtam, órákon át, és amikor Faye végre hazaért, ő is megkapta a bőgve ölelgetős Connort, aztán felhívtam Naomit is, neki is sírtam egy sort, és vagy fél órán át magyaráztam, hogy úristen, mennyire örülök, hogy hallom a hangját. De hiába tűnt napsütésesnek a helyzet, én akkor sem tudtam könnyedén túltenni magam a dolgon. Azóta rendszeresen álmodom rosszat, általában Nonóval és Anyáékkal, és meghalnak, és... Nem tudom türtőztetni magam. Előfordult, hogy arra riadtam fel, hogy négy mancson fekszem a szőnyegemen. A világért sem akartam, hogy Nonó így lásson, de minden nap felhívtam, és próbáltam inkább arról beszélni, hogy neki hogy telnek a napjai. Nem akartam, hogy tudja, mennyire kikészültem. De eldöntöttem, hogy azért ezt sem lehet ám örökké csinálni, szóval megkérdeztem Faye-t, hogy baj-e, ha áthívom Nonót, amíg ő is itthon van, mert máshogy nem merem. Máskor merném, most fixre nem.
Nem tudom, miért áll annyi ideig az ajtó előtt. Gondolatban már tökre elképzeltem, hogy szakítani akar velem, azért nem mer bejönni. Én sem mentem le hozzá, minek siettessem a dolgot, ha mondjuk tényleg erről van szó? Aztán mégis csenget, én pedig, mint akit géppuskából lőttek ki, úgy rohanok lefelé, egy hangos üvöltéssel biztosítva Faye-t arról, hogy majd én nyitom. Nem sűrűn érdekel, hogy esetleg mi van a kezében, én egyből rávetem magam, a nyakán átlendítve a karjaimat, és hevesen dobogó szívvel húzom, ölelem magamhoz, mint ahogyan a párnámmal szoktam tenni mostanság. Aztán, amikor elég lendületet éreztem ahhoz, hogy elengedjem, megragadom az arcát, és kérdés nélkül megcsókolom - ha tényleg szakítani akar, ne legyen már hozzá szabad szája, meg egyébként is. - Szia! Sziasziaszia... - nemár Connor, ne bőgj, bazmeg - Ne haragudj, én csak.. Örülök, hogy látlak és... Nahát, ez mi? - most mondják azt, hogy nem könnyű elterelni a figyelmem - Hogy én kapom? - na, akkor most búcsúajándék vagy nem? - Hűha. - és már bontom is ki, ott a lábtörlőn állva. Aztán amikor búcsúlevél meg lépfene helyett az új Mortal Combat dobozán csúszik seggen a gyér, tavaszi napfény, akkor dől el biztosra, hogy nem fogunk szakítani, szóval megint kénytelen vagyo megölelni - Úristen, köszönöm, ez nagyon király! - és tényleg, remek idegnyugtató lesz azt hiszem - És az mi? Virág? Ó, virág. Várj, add ide, beviszem, leteszem, aztán... Menjünk fel, jó? Választ sem várva veszem át tőle a virágot, aztán betrappolok a konyhába, leteszem a virágot, és odaszólok Faye-nek. - Nézd csak! Ezt Naomi hozta neked. Majd később megköszönöd, most mi felmegyünk, és... Jók leszünk, meg minden. Jesszus, remélem, hogy ő nem gondol arra, amire nekem kéne, de jelen pillanatban nem tudok? Még a reggeli merevedéseimtől is elbúcsúzhattam a VéHá óta, ha komolyabbra fordul a dolog, lehet, elmegyek egy szakorvoshoz a dologgal. Különben is, lehet egy vérfarkas impotens? - Gyere... Visszaszaladok Naomihoz, aztán kézen fogva húzom magam után felfelé, a szoba magányába, ahol az ő tiszteletére raktam rendet, és már előre hoztam fel üdítőt és rágcsálni valót. Aztán amikor becsukom magam mögött az ajtót, és nekidöntöm a hátamat, szinte rögtön eltűnik az eddigi zavart öröm a képemről, hogy a helyébe az a nyúzott és megviselt kifejezés költözzön, ami hetek óta a sajátom. - Azt hittem, hogy ki akarsz dobni és azért nem jöttél be. Megijedtem. Bocsi, ha túlreagáltam a helyzetet. - pillantok félre, és megvakargatom a tarkóm, ha van hozzá szabad kezem - Érezd magad otthon, egyébként, nyugodtan kupizz össze mindent, én is azt szoktam.
//Eljött az a pont, hogy hivatalosan is ADHD-t diagnosztizáltam kicsiCénél xDDDD//
Nem nagyon van lehetőségem nekem lépni, mert a nyakamba veti magát, ami legalább arról biztosít, hogy bármi is a baja, az kettőnkre nem vetíthető ki. Így hát meg is könnyebbültem azért, ezek szerint nem hoztam rá a frászt az elmúlt időszakban, legalábbis nem azokkal, amikkel gondoltam. Az tény, hogy elég para lehetett, mikor beájultam telefonálás közben, de legalább nem lett bajom, csak az az eszméletlen fejfájás, aminek még most sem jöttem rá az okára. - Nem haragszom, én is örülök. Majdnem megkérdezem, hogy hát ki más kapná, de inkább csak bólintok, bontogasson csak, különösképpen nem zavar, hogy azzal foglalkozik, addig sem tűnik úgy, mintha bármi probléma is lenne. Nyilván van, de őszintén, jobb szeretnék nem foglalkozni vele. Tudom, tudom, botorság, nem lehet csak a vidám dolgokról tudomást venni, s egy kapcsolat sem arról szól, hogy csak akkor vagyunk ott, ha süt a nap. Ezért is zavart annyira, hogy úgymond bujkált előlem. - Szívesen, ezek szerint bejön. Nem tudtam, mi a menő ilyen téren, nem szoktam ilyenekkel játszani, de az eladó legalább képben volt. Mosolyodom el szélesen, örülök, hogy tetszik neki, kellemetlen lett volna felsülni vele, bár azért sejtettem, hogy annyira nem lőhetek mellé a videojátékkal, de azért nem vettem biztosra. - Persze, üdvözlöm Fayet! Motyogom, kicsit mintha fel lenne pörögve Connor, úgyhogy amíg leadja a virágot, én leveszem a kabátom, és kibújok a cipőimből, megigazítom szélfútta tincseimet, és elindulok a lépcsők felé. Nem tudom, miért érzem zavarba magam, a szobájában még nem voltam, náluk már igen, de valahogy sosem alakult olyan elvonulósra. Valamiért gombócba ugrik a gyomrom, szeretnék én kettesben lenni vele, ó, nagyon is, de holt biztos, hogy most másról van szó. Eddig is sejtettem, hogy valami nem kerek, de most még inkább úgy érzem, hogy baj van. Sóhajtva várom be, aztán némán tűröm, hogy maga után húzzon, nem tudom, hogy miért ilyen sietős, vagy mi miatt aggódik, elszaladni teljesen biztosan nem fogok. - Mi ez az egész? Olyan fura vagy… Kérdezem meg halkan, mikor beérünk a szobájába, körül sem nézek igazán, rögtön fordulok is felé, így könnyű kiszúrnom a megviselt ábrázatát. Aggodalmasan sóhajtok fel, majd lépek oda, hogy ölelésbe fúrjam magam, mert talán így kicsit könnyebb, nem tudom, lehet túlmisztifikálom, de valahogy eddig sokszor tűnt úgy, hogy az érintésem megnyugtatja. Kár, hogy csak az ilyen ártalmatlanok, mert a többi bizony vérfarkaskölykötpróbálónak bizonyult. - Miért akarnálak kidobni? Te nem engedted, hogy hamarabb jöjjek, azt hittem neked van problémád, hogy talán túl sok voltam, és a történtekkel megspékelve már nem bírtad feldolgozni. Vagy valami ilyesmi. Őszintén, számomra a Vörös Holdnak idén valahogy nem volt súlya, volt és elmúlt, de semmire sem emlékszem, és semmi bajom, tavaly nem úsztam meg ennyire könnyen, és ráadásul emlékeztem is minden percére. Most valahogy nem tudok keseregni miatta, még úgy sem, hogy sokak nem úszták meg ennyivel. Legalább mindenki él. - Szóval… Mi a baj? És ne mondd azt, hogy semmi, mert látom az arcodon. Távolodom el, hogy most már körül is nézzek a szobában. Kíváncsi vagyok, milyen az övé. Mondjuk, még neki sem volt szerencséje az enyémhez, de talán jobb is, az ehhez képest borzasztóan lányos, és még PS-em sincs. Khm. Mármint, Play Stationom. Tudtommal Jyotsanának sincsen semmi baja azóta, szóval remélhetőleg csak lelkileg siklott félre valami.
- Olyan cuki vagy, hogy bementél egy ilyen helyre miattam. Köszönöm meg még egyszer, mert hát... Szerintem a lányok nem nagyon szeretnek ilyen helyekre járni. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy majdnem olyan, mintha mondjuk egy didibárba kellene bemennie. De nem tudom, biztos tök kellemetlen lehetett, hogy azt se tudja, hogy mik veszik körül, és mégis szánt rá időt és valahogy megoldotta a vásárlást úgy, hogy nekem is jó legyen. Az üdvözletet persze átadom Faye-nek, aztán már ott se vagyunk, helyette inkább a szoba meghökkentő rendjébe száműzöm magunkat, bár én sokkal jobban érzem magam, amikor végre csukott ajtó mögött lehetünk kettesben. - Elég szarul vagyok. Jelentem ki, még magam is meglepődöm, hogy mennyire könnyen ment ezt így kerek-perec kimondani. Anyáékkal nem szeretem ezeket megbeszélni, mert hajlamosak túlzásba esni az aggodalmaskodást illetően, és baromira nem hiányzik, hogy ötpercenként megkérdezzék, hogy hogy érzem magam. Elég az, ha tudják és látják, hogy valami nem klappol, de túl fogom élni. Kamasz vagyok, vagy mi a szösz. Kötelező jelleggel vannak ilyen hullámvölgyeim. Egy kicsit se ellenkezem, amikor megölel, én is magamhoz szorítom, és a nyakához fúrom a fejem. Mélyeket lélegzek az illatából, amennyire lehet, kiélvezem a bőre puhaságát, de még ezt a szürke pulcsit is jó csak úgy tapizni az ujjaimmal. Megfordul a fejemben, hogy esetleg megkérem, hogy hagyja itt nekem, hogy ezzel aludhassak, de aztán elhessegetem a gondolatot. Túl nyálas lenne. Még tőlem is. - Úristen, dehogy vagy sok. Dinka vagy. Még egy kicsit el is nevetem magam, bár ez azért messze van attól, ami tőlem általában megszokott. De most még hülyén is érzem magam, amiért nem magyaráztam el neki rendesen a helyzetet, így nem csak magamat, hanem őt is kétségek közt tartva. Utólag olyan kurva okos tudok lenni egyébként... Hagyom elmenni, hagyom, hogy körbenézzen, én pedig természetes, otthonos mozdulatokkal lengetve a karjaimat a testem mellett, levágódom az ágy szélére, az ölembe ejtem a mancsaimat, és az ajtó alatti vékony rést fixírozom. - Megint olyan volt, mint legelőször, amikor Colin elhagyott. - motyogom egészen halkan - Telóztunk, ugye... És akkor elájultál, én pedig egyedül voltam itthon. Széttörtem a lámpát. Tudtam, hogy nem szabad bemennem hozzád az egyetemre, de itt sem maradhattam, mert éreztem, hogy jönni fog. Berohantam az erdőbe, hívtam Faye-t, hívtam Anyát, valakit, bárkit, hogy segítsenek nekem, de nem jött senki. Azt hittem, hogy vége van, hogy ennyi volt, és mindenki meghalt körülöttem, én pedig eltévedtem az erdőben és nem tehettem semmit. Aztán megéreztem Jyotsana illatát, és ahol elvesztettem a nyomot, ott bőgtem hajnalig. - és még most is bekönnyezem az emlékre, úgyhogy inkább gyorsan összecsípem az orrom tövét, mielőtt látványosan elbőgném magam - Aztán jöttek értem. - mint valami óvodás most már tényleg - Valami pasas, állítólag Anya barátja. Elvitt hozzá egy bazi nagy házba, és nem láttam semmit, de mindennek halál és vérszaga volt, meg belső szerveké meg... meg... Egy csomó idegen kóbor, akiken Anya segített, mielőtt hazahozott ide, és itt aludt velem. Mi az isten volt ez, Naomi?! Még most is forog a gyomrom, ha a kúriában terjengő érzésekre és szagokra gondolok. Jyotsannak legyen hála, hogy látnom legalább nem kellett semmit. - Nem tudom kiverni a fejemből. Ezt az egészet. Nem tudok rendesen aludni, se enni, semmit. És nagyon félek, hogy ilyen könnyen elveszíthetlek titeket... És kurvára nem tehetek ellene semmit, mert még egyáltalán nem állok készen arra se, hogy akár saját magamról is gondoskodni tudjak.
Csak legyintek, én magam nem érzem igazán nagy dolognak, inkább kellemetlennek, hogy ehhez példának okáért nem értek. Talán egyszer le kellene ülnöm vele játszani, és megérteném, hogy mi olyan jó benne. Az öcsém is megveszett értek világ életében, de arra nem vitt a lélek, hogy vele nyomkodjam a kontrollert. - Erre fogadást is mertem volna kötni. Elvégre engem sem akart látni, szóval tényleg nagy lehet a gáz, mert az már kiderült, hogy szakítani egyikünk sem akar, nekem meg sem fordult a fejemben, és vélhetőleg neki sem, csak éppen elég bonyolult volt az utóbbi időszak, bár bevallom, én a tavalyit sokkal jobban megszenvedtem. - Szerintem pont annyira vagyok dinka, mint amennyire te. Öltök rá nyelvet, legalább egy kicsit nevet, több, mint a semmi, és nem biztos, hogy ezt felül tudjuk múlni, de bízom benne, hogy bármi is rágja ennyire a lelkét, képesek leszünk megoldani, együtt… Hisz nem kell külön, nincs egyedül, bármennyire is gondolná mindenki értelmesebbnek, ha nem lenne ilyen mélységében közünk egymáshoz. Egy kicsit még mászkálok, de mikor elkezd beszélni, rájövök, hogy szerintem jobb lesz, ha leülök mellé. Tekintettel az ágy méretére, elég közel, de egyébként se lenne sok értelme messzebb csücsülnöm tőle. - Ohh… Pillanatnyi felszisszenés csupán, de már ennyiből érteni vélem, hogy miért is van ennyire kikészülve. Ha megint úgy érezte, hogy elhagyja mindenki, az nagyon megviselhette, összekulcsolt kezeire fektetem a tenyeremet, jelezve, hogy bármit is gondolt, én itt vagyok, még csak azt sem tudom, mi történt velem, de bajom nem esett, az biztos. Hallgatom a szavait, és összeszorul a szívem, istenem… mennyire kétségbe lehetett esve. - A Vörös Hold. Remeg meg a kezem egy pillanatra az övéin, de nem az idei miatt, az én lelkem a tavalyi törte össze, az, amikor kész lettem volna inkább elmenekülni az életből, mintsem tovább vívjak szélmalomharcot. S lám, ma már eszembe sem jutna. - Úgy tűnik, minden évben felüti a fejét itt… És megbolondulnak a város lakói, nem csak a fajtátok, nem csak a mieink, az emberek is. Tavaly a Vörös Hold után lettem Őrző. Idén nem tudom, hogy mi történt, nem emlékszem semmire, de a tavalyira nagyon is élénken. Alignak bosszúja ez az egész, és meg akarta büntetni a szerinte bűnösöket. Idén, ahogy hallottam az egyetemen, az áldozatait önmagukkal állította szembe, és nagyon sokan meghaltak, de ezt szerintem már úgyis tudod. Valamilyen csoda folytán feléledtek… Nyögöm elhalóan, abszolút nem is értem ezt az egészet. Miként lehet egy szellem ennyire hatalmas? Felfoghatatlan. - Akárhogyan is legyen, én jövő ilyenkor minimum Kínáig repülök… Nem viccnek szántam, tényleg nagyon messze akartam lenni, mert idén bebizonyosodott, hogy az sem elég, ha biztonságban vagyok, mert abszolút nem. - Valószínűleg bántottam valakit, és ötletem sincsen, hogy kit… Csak az vígasztal, hogy biztosan nem halott. Ráztam meg a fejem, és azért még valamit hozzá kellett tennem, ami megütötte a fülem, és a szememben ez tök jó dolog, öröm az ürömben, mondhatni. - Egyébként, azt felfogtad, hogy képes voltál biztonságos helyre menni, el az emberek közeléből, mielőtt átváltoztál volna? Kérdezem halkan, nyilván nem ez a lényeg, de elég fontos momentuma azért a fejlődésének, és meglehet, sokkal könnyebb lesz neki eztán, az is lehet, hogy a farkasa viszonyul határozottan másképp a heves érzelmi reakciókhoz, mindenesetre szerintem ez biztató. - Ez most nem lesz annyira vigasztaló, mint szerintem szükséged lenne rá, de őszintén, nincs az a mérhetetlenül szerencsétlen helyzet, hogy elveszíts mindhármunkat egyszerre. Azt nem mondhatom, hogy soha sem fogsz egyikünket sem, de nem élhetsz úgy, hogy attól félsz, bármikor megtörténhet. Tudjuk, milyen világban élünk, sosem leszünk igazán biztonságban, de attól még nem temethetjük el magunkat élve. Hidd el, nem szeretnél úgy élni, én megtettem a tavalyi Vörös Hold után. Még a legjobb barátnőmet is felpofoztam, annyira kiforgatott magamból… Csóválom meg a fejem, végül egy sóhajjal terülök el az ágyon, és masszív plafonbámulásba kezdek. Hülye Vörös Hold, mindig csak a szívás van veled.
Szégyenlősen sütöm le a tekintetem, amikor azt mondja, hogy fogadást mert volna kötni arra, hogy szarul vagyok. És ettől csak még szarabbul érzem magam, hogy őszinte legyek. - Sajnálom, hogy olyan idiótán viselkedtem. Nem akartam, én csak… Nem tudtam, hogy kezeljem. Valószínűleg sokkal jobb és könnyebb lehetett volna, hogyha nem zárom el magamtól, de akkor is úgy érzetem, hogy szükségem van az egyedüllétre. Tudom, remélem, hogy ezt megérti, mert nem akarom, hogy gyengének lásson, sem ő, sem pedig bárki és egyébként sem vagyok ilyenkor túlságosan jó társaság. A hisztis pasikat meg senki sem szereti, nem igaz? - Jóóóó… Öltöm vissza a nyelvem, szomorú, hogy nincs kéznél legalább nyolc különböző visszavágás, amivel ezt a dinkaságot megtorolhatnám, de azért jól esik kicsit heccelődni vele, mert már rég volt rá alkalmam. Nem arról van szó, hogy csak bántással tudom kifejezni a szeretetem, de örülök, hogy a sokat átkozott korkülönbség ellenére is Naomi képes velem lemenni gyerekbe, ha éppen ettől érezzük jól magunkat. Abba pedig nem szeretnék belegondolni, hogy én mennyire tudok az ő szintjére felemelkedni, mert akkor valószínűleg tényleg eret vágnék a lelkemen. Jelen állapotom szerint. Ahogy beszélni kezdek, rájövök, mennyire égető szükségét érzem annak, hogy hozzámérjen, szóval amikor azt a pillanatnyi remegést észlelem, kicsit kibontom az ujjaimat, hogy rászoríthassak vele az övéire. Tudom Nonó… Én is pont ezt érzem. Persze hallottam ezt-azt a falkatagoktól, és persze Faye-t is kifaggattam, aki orvosként volt jelen aznap a hegyen, szóval a feltámadás sem volt számomra újdonság. Megborzongok a gondolatra még most is, a Zöldike pedig apró gombóccá gömbölyödik a lelkemben. - És ha… ha megöltél valakit? Kérdezi a bennem lakó őszinte és gyermeki kíváncsiság. Persze gondolom, hogy neki sem lehet túl kellemes erről beszélni, de ebben a témában ugyan mi lehet móka és kacagás? Hála a kisjézusnak, hogy engem nem ért el az átok sem idén, sem pedig tavaly, de… Akkor Nonót miért? - Ha Anya megengedi és ad rá pénzt, mehetek veled? Ő sem viccel, én sem teszem. Sosem voltam még külföldön, Kínának érdekes történelme van, és… Messze van Fairbankstől. Istenem, ha nem lenne nekem Nonó és az anyukáim, az biztos, hogy elhúznék innen a francba. - Fel, persze. – pirulok el kissé, és próbálok úgy tenni, mintha nem lenne olyan nagy cucc, hogy képes voltam tartani magam - Zöldikével tényleg könnyebb. Bár azon paráztam eléggé, hogy hátha meglátott valaki az ablakból, bár biztos tudnátok róla. Legalább is nekem az lenne a logikus, hogy valaki kihívja a endőrséget vagy minimum a vadvédelmiseket, ha egy farkas-medveszerű izé hörögve vonszolja magát a betonon az éjszaka közepén. Egy ideig némán ülök, és próbálom emészteni a nem vigasztaló vigasztalást. Szeretnék mondai valami okosat, hogy jó, hát én sem terveztem mostantól ebben a félelemben élni, csak hát, megvárom, amíg elmúlik ez a depi. Csak hát, egy ideje már várok, és nem történt semmi, szóval a konklúzió az, hogy meg sem mozdítottam a valagam, hogy kimásszak a szarból. Végül úgy döntök, hogy én is lefekszem, bár a hanyatt fekvés helyett én oldalra dőlök, és nagy szemekkel pislogok Naomira, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve ráteszem a kezem a hasára. - És fájt neki? Mármint, a barátnőjének. A maflás. Nem tudom, hogy miért villanyoz fel kissé a téma, talán azért, mert nem csak a Vörös Hold szempontjából tudok belegondolni egy verekedő Naomiba. - Csak mert… hát, tudod, a játék, amit kaptam tőled, az ilyen elég brutál verekedős. Ki tudja, talán veszek még egy kontrollert, aztán elleshetsz belőle pár trükköt. Felröfögök kissé, és a hirtelen jött kacagásomat a fejemet elfordítva próbálom belefojtani a takaró öblítőillatába, mielőtt esetleg engem is megcsapkodna a ház asszonya.
- Fátylat rá, mindenkivel előfordul az ilyesmi. Emlékszem, tavaly én is nagyon zavarodott voltam, és bizonyos szempontból könnyebb lett volna, hogyha egyszerűen elfelejtem az egészet, ha hagyom, hogy megint elveszik az emlékeimet, de utólag már úgy érzem, jól döntöttem. Ha nemet mondtam volna megint, akkor nem lenne Connorhoz közöm, és a mágia ismeretlen volna a számomra, meglehetősen kevesebb lennék nélkülük. A nyelvöltését nem vagyok rest viszonozni, bár szerintem a dinka nem olyan sértő, vagy legalábbis a maga vicces módján, főleg úgy, hogy ő illetett először eme jelzővel. Nem olyan kellemes, ha visszanyal a fagyi, mi? Bizonyosan innen fúj a szél. Nem baj, addig jó, amíg képesek vagyunk ilyenekké is válni, a magam részéről szerintem meg is bolondulnék, ha néha nem feledkezhetnék meg magamról. Annyira furcsa, hogy úgy tűnik, most őt érte el az, ami tavaly engem, csak épp nem közvetlenül, hanem mások által, többek közt általam. Mese nincs, jövőre biztosan nem leszek a városban, mert eszemben sincs ezt még egyszer végigjátszani. Még úgy sem, hogy nem tudom, mi történt pontosan, előbb-utóbb az arcomba fog csapni. Mint például most, amikor megkérdezi, hogy mi van, ha megöltem valakit. Első felindultságomban majdnem kirántom a kezem az ujjai közül, annyira sért a feltételezés, de hamar helyre teszem magamban, hogy köztudottan nem voltak a maguk urai sokan a Vörös Hold éjszakáján, többek közt én sem. Még csak azt sem kérdezhetem meg, hogy és ha engem öltek volna meg? Hiszen élek, némi bivaly erős fejfájáson kívül nem esett semmi bajom. - Nem emlékszem rá, és ha így is volt, nem én tettem, nem önszántamból… és… bármi is történt, az illető él. Nem, bármennyire is tűnjek szívtelennek, nem akarom ilyen gondolatokkal terhelni magam, elég volt a tavalyi, valamilyen szinten még hálát is adok, hogy nem áldozat voltam, legalább emlékek nincsenek. - Persze. Szorítottam össze az ajkaimat, csak éppen most némileg rosszul éreztem magam az előbbi kérdése miatt, de úgyis lenyugszom majd, és akkor bárhová nagyon szívesen megyek vele. Néha elgondolkodom, hogy mi lenne, ha… csak akkor kaphatnám vissza Mayát, ha visszamennék New Yorkba. Mit tennék? Megkérdezném, hogy velem tartana-e, még úgy is, hogy tudom, jó eséllyel nemet kellene mondani, kölyök még, falkatag, és a falkák közt nem olyan egyszerű az ugrálás, mint a Protektorátusok között. Itt kellene hagynom, és szerintem Pandát sem tudnám kirobbantani az életéből, hisz itt nőtt fel, élt eddig, nem volna szép tőlem. Azt hiszem, a sajátommal együtt sok szívet törnék össze. - Ha meg is láttak volna, mostanra biztos kiderült volna, és elvették volna az emlékeit, meg egyébként sem szoktak hinni az ilyesminek az emberek. Egyébként meg, ne szerénykedj, ez tök jó, és örülök neki, meg büszke vagyok rád. Nyomtam egy puszit az arcára, jó lenne, ha nem kellene folyton attól tartania, hogy valakit esetleg bánthat. Nem, most épp nem magamra gondolok, bár tény, hogy lennének bizonyos előnyei, de nem ez a lényeg. - Lelkileg jobban, mint fizikailag, de túltettük magunkat rajta. Mosolyodom el, majd futólag lepillantok a hasamon pihenő kezére, valahogy olyan kellemesen otthonos. Ami meg Pandát illeti, ostobaságokat beszélt, és teljesen belelovallta magát valami olyanba, amibe nem lett volna szabad, nem láttam más kiutat, és bár megbántam, de legalább nem haragszik rám. - Tudod, Connor Harris, nem csak az elmém pallérozzák az egyetemen. Öltök megint nyelvet, és ha már itt szemtelenkedik nekem, hát én is az oldalamra fordulok, hogy megkíséreljem lelökni az ágyról, talán az a segítségemre lehet, hogy a takarót szaglássza hevesen, illetve hogy nem számít rá, ha pedig mégis, hát vagy nem esik, vagy pedig magával ránt, ami mind közül a legcikibb lenne a próbálkozásomat tekintve, de ez sem változtat azon, hogy muszáj megpróbálnom, válaszul a gúnyolódására. Azért már erősebb vagyok, mint egy éve, bőven, de nála sosem lehetek erősebb, ez nyilvánvaló.
Néha tényleg komolyan elgondolkodom azon, hogy Naomi tényleg valóságos-e. Főleg ilyenkor, amikor minden olyan tökéletesnek tűnik körülöttünk. Mármint kedves, hoz nekem ajándékot, megértő, nincsenek tipikus csajhülyeségei sem... És elképesztő belegondolni, hogy annak idején terhességi vitamint akartam "venni" tőle. - Héjmár! Ha tudnám, hogy neked is visszanő egyszer még leharapnám. - nevetek fel, és kivételesen nem nagyon szomorkodok a kettőnk közti különbségeken. Tuti nagy hiszti lenne miatta, de csak nem haragudna érte, ugye? Meg amúgy se hiszem, hogy valóban képes lennék ilyesmire önszántamból. Mamus meg remélhetőleg nem szívatna ilyesmivel. Nem kell túl sokáig emésztgessem a szavait, mert hát végül is igaza van. Szeretnék most én is ilyen racionális és objektív szemléletmódot, mint amit ő tanúsít. sokat tanulhatnék tőle, és tényleg gondolhatnék arra, hogy kurvára kár azon depiznem, hogy mi lehetett volna... Mert végül is nem lett. Jövőre pedig mehetünk Kínába, akár családostól is. Nem tudom, hogy miért dob fel annyira, hogy megengedné, hogy elutazzak vele, de lelkesen kacagok fel, amikor megadja az engedélyt. - Király! De akkor tényleg. Hirtelen ötlettől vezérelve nyújtom felé a kisujjam, hogy gyorsan "megesküdjünk", hogyha tudunk, akkor tényleg elmenjünk Kínáig. Mondjuk az most legyen részletkérdés, hogy felülhetnék-e egyedül repülőre. Úr isten, én még nem is utaztam sosem repülővel. Érzek valami zavart az erőben, de most még annyira sem megy a dolgok "megérzése", mint ahogy egyébként bénázni szoktam ezzel. De a későbbi biztató szavai és a puszija már tényleg abszolút bazsalygásra késztet. - Akkor már megérte. - jegyzem meg a nózim alatt - Fontos, hogy az legyél. És én is az vagyok rád, mindig. De ezt tudod. Oké, oké, mostantól többet fogom mondani. Vigyorodom el, de voltaképpen tényleg egy csomó dolog miatt az vagyok rá. Nem csak azért, mert Őrzőnek tanul és fejlődik, hanem mert egy csomó olyan érzelmi nehézségen túl van, amit én fixre nem tudtam volna végigcsinálni. Meg persze azért is, mert úgy döntött, hogy újra szerelmes szeretne lenni belém, és hogy most a hasán nyugtathatom a kacsómat. - Örülök, hogy ilyen jó barátod van. Mert hát tényleg. Nekem sosem volt senkim, akivel így megbeszélhettem volna mindent, de nem vagyok rá irigy. Én megszoktam, hogy ez van, nem is igénylem annyira. Igazság szerint ő az, akivel mindent meg szoktam beszélni, szóval nem csak a barátnőm, hanem a legjobb barátom is. Azért ez klassz, nem? Feldob, ahogy az ugratásomra reagál, és rögtön a párnába is fojtom a nevetésemet, mire ez az aljas nekiáll lökdösődni, én pedig nagy meglepettségemben tényleg le is huppanok. - Váó, szólhattál volna, hogy mostantól Terminátornak kell szólítsalak. Kiáltok fel fennhangon nevetve, és már azonnal visz is tovább a lendület. Zöldike is megneszeli a játék lehetőségét, szóval közös lelkesedéssel pattanunk vissza az ágyra. Megpróbálom átvetni a lábaimat Nonó testén, hogy ráülhessek a combjaira, és aztán megpróbálok egy könyörtelen csiki-rohammal revansot venni rajta. - Na, na, na, most ki a harcihörcsög? - kacagok, miközben egészen ráhajolok a mellkasára, és ha nagyon védekezne, akkor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve próbálom elterelni minden figyelmét. A szájára tapasztom az enyémet. Egy darabig még csak tökre viccből, még oda is nevetek közben az ellentámadásai forgatagában, aztán meg már csak úgy... történnek dolgok. Alapvetően a csókkal már rég nincs problémám, szóval ez nem is akkora probléma. Sőt, ami azt illeti, ez az egész cseppet sem probléma, és vagyok annyira meggondolatlan, hogy voltaképpen ne is érdekeljen semmiféle elővigyázatosság. De jól esik a meghittség, a szoba magánya, a hosszú depi utáni jókedv, és hogy itt van velem. A légzésem némileg szaporábbá válik, de jól vagyok. Annyira jól vagyok, hogy az már szinte zavarba ejtő, és tulajdonképpen nem sok kedvem van véget vetni a helyzetnek. Nem tudom, Naomi hogy lehet vele, de az biztos, hogy most minimum egy pofon kellene ahhoz, hogy lejjebb tekerjem a csók finom hangulatát.
- De nem nő, úgyhogy ne harapdáld le, mert aztán megnézhetjük magunkat. Szóval… kénytelen leszel megszokni, mert megszökni nem hagylak. Megkoronázandó a szavaimat, már nyújtom is ki rá megint a nyelvemet, sokszor megesik sajnos, és Connor még nem is tudja, hogyan jártam Nicholassal. Nem is nagyon hirdetném, hogy egy ízben nemes egyszerűséggel elkapta a nyelvemet, és nem eresztette el úgy egy percig. Nos, nem volt épp kellemes élmény, de leszoktatnia nem sikerült róla. - Oké, oké, ha Kínáig nem is megyünk, azért mindenképpen kirándulhatnánk egy nagyot. Nekem azért jelent valamit az adott szavam, szóval legyen, ide nekem a kisujj esküt, olyan bájosan gyermeteg ez az egész. Furcsa, de talán pont az elveszett éveimet tudom most befoltozni vele, azokat, amikor még felhőtlen, idegesítő tinilánynak kellett volna lennem, nem egy megkeseredett, korán felnőni kényszerülő tömény boldogtalanság gombócnak. Mindegy, most jó és kész, hidegen hagynak a köztünk lévő különbségek, vagy épp akadályok, elvégre, az életben minden pozitív dologért meg kell küzdeni, nem fog csak úgy az ölünkbe hullni. - Én nem csináltam semmi különlegeset. Igaz, hamarosan vizsgázhatok megint, de előre nem iszok a medve bőrére. Azért, mondogathatod nyugodtan, megsértődni nem fogok. Kuncogom el magam, és igyekszem most elhessegetni azt a tényt, hogy ha levizsgázom, szándékozom elutazni pár hétre vagy épp hónapra, attól függ, hogy alakulnak majd a dolgaink Mayával. Azt már elmondtam neki, hogy mi történt vele, és hogy New Yorkban van az Őrzőknél, következésképpen megfordult a fejemben, hogy talán mégsem lenne a világ legönzőbb cselekedete felrúgni az életét. Elég sokat vívódom még most is rajta, de minden porcikámban érzem, hogy Mayának mellettem a helye, mindig is itt lett volna, bár, azt hiszem, akkor nem lennék Őrző, de ezen kár gondolkodnom, hisz nem így esett. - Hát még én hogy örülök. Ő tényleg az, akit hajnali háromkor is felhívhatnék, hogyha valami nagyon nagy baj lenne. Ez fordítva is így van, szóval nagyon jó, hogy így egymásra találtunk. Tényleg… azt is ő mondta, hogy küldjem el neked a képeket a ferde estémről, én nem akartam. Úgyhogy, azt is neki köszönheted. És… szeretne megismerni… A dupla randis dolgot nem feszegetem inkább, nem tudom, mit kezdenék egyszerre kettejükkel, de talán rám való tekintettel nem röhögnék körbe egymást, és nem volna olyan tragikus a megismerkedésük. Mindenesetre, ez még a jövő zenéje, jelen pillanatban csakis az érdekel, hogy végre láthatom Connort, és nem kell azon agyalnom, hogy mit szúrtam el, amiért mindig leráz. - Simán. Mini terminátornak inkább, de amúgy jah… Megmutassam a bicepszem? Kérdezem nevetve, de idáig már nem jutok, mert pulcsit levenni már nincs módom, tekintettel arra, hogy letámad, és rám csücsül, onnan meg jó eséllyel nem fogok addig felkelni, ameddig nem akarja, mivel a fizikai különbségek a vérfarkas volta miatt elég szembeötlőek. Nem biztos, hogy sokáig így lesz, mert ha jobban elmélyedek a mágiában, akkor már más lenne a helyzet, de sosem bántanám. - Nenenenenenene… Légysziiiiiiiiiiiiiii! Nyüszítek fel vihogva, mert borzasztóan csikis vagyok, az az egyetlen szerencsém, hogy két réteg ruha alatt nem olyan vészes, mint amúgy lenne, de még így is ficánkolok, mint egy partra vetett hal, hogy megpróbáljam lelökni magamról. - Teeee…eeee… Röhögök bele ebbe is természetesen, és még mindig minden erőmmel azon vagyok, hogy abbahagyja, mert komolyan nem bírom, eszembe is jut, amikor Nicholas gyötört ezzel tavaly télen a hóban, nos, hasonlóképpen kiszolgáltatott állapotban érzem magam, kicsit meg is döbbenek amikor a számra tapasztja ajkait, meglepettségtől árulkodnak smaragdjaim, és úgy dobog a szívem a mellkasomban, mint aki most futott le egy félmaratont, de a sok nevetés és viháncolás kicsit kikészített. Nem tehetek róla, ahogy elmélyül a csók, elég sok egyéb dolog is megfordul még a fejemben, olyanok, amikre nem lenne szabad gondolnom, nekem kellene a megfontoltabbnak lennem, igaz? Nos, nem nagyon megy, olyannyira nem, hogy egészen belefeledkezem a csókba, és kiszalad a fejemből minden észérv, hogy esetleg miért lenne jobb egy kicsit lassítani. Eszemben sincs megtenni, csak annyira futja, hogy átkarolom a nyakát, finoman cirógatva a tarkóját, és lehunyt szemmel átadom magam a pillanatok varázsának. Ennyi csak juthat, nemde? Egy olyan igazi, nem elkapkodott, csak kettőnkre tartozó, tökéletes csók. Szerintem megérdemeljük, igenis nagyon óvatosak voltunk mindig is, és én szeretnék bízni benne, hogy tudja, hol húzódik a határ, amit már nem szabad átlépnie, mert nekem fogalmam sincs róla, és őszintén, előtte semmiképpen sem szeretnék leállni. Túlságosan jól érzem magam ahhoz…
Egészen felcsillannak a szemeim, amikor azok a bizonyos képek kerülnek szóba. Mert... ne már, hogy nem tök szexik! Oké, azért azt kicsit sajnálom, sajnáltam, hogy nélkülem kellett eleresztenie a haját, mert igazából nekem fogalmam sincs, mennyire bírom az alkoholt. A múltkori pizsipartin is egy üveg sört szopogattam csak el, de azért az a buli sem éppen arról szólt, hogy részegen fetrengjen egymáson egy falkányi kölyök. Kár egyébként. - De az olyan cuki volt! - lelkendezek a képek hallatán - Át is tettem a telómról a laptopomra, hogy nagyban is meglegyenek. - a megismerés lehetőségére pedig a világ legtermészetesebb módján kezdek el bólogatni - Okés. Én szívesen pajtizom bárkivel, de ezt tudod. Na jó, azért lehet, hogy ez így nem teljesen kerek, mert például ott volt az az Amanda. Na, vele nem igazán pajtiztam szívesen, bár arról inkább a helyzet tehetett, nem pedig a zárkózottságom vagy a nő személyisége. Mindegy, most nem is akarok ilyesmiken gondolkodni, meg nem is nagyon lenne időm, mert pillanatokon belül a padlót nyalom felé épp, aztán meg Nonót cukkolom. - A tisztességes lányok nem mutogatják csak úgy a.... bicepszüket! Nevetem el magam, miközben már vetődöm is rá. Ó, engem nem érdekel, hogy pontosan hány réteg ruha van rajta, nekem halálkarmaim vannak kérem szépen, én minden réteg ruhán át tudok jutni, ha csikizésről van szó. Nem engem csikiznek, mégis muszáj vagyok vele párhuzamosan kacagni, mert egész egyszerűen felpörget az is, amilyen intenzitással ő hahotázik, és megpróbál ellenem küzdeni. Ha nagyon őszinte akarok lenni (akarjak?), barmira elégedett vagyok azzal, hogy le tudom győzni és fölé tudok kerekedni. Mert hiszen, olyan kevés ilyen helyzet jut nekem vagy éppen Zöldikének, és ez most a szó játékos értelmében marhára király. Ahogy az is, hogy rám jön a csókolhatnék, és egyáltalán nem kapok se pofont, se halk vezényszót, hogy viselkedjek már. Furcsán intenzív érzések és illatok kezdik lassan feltölteni a szobát, és ez jó, ez olyan étvágy csillapítását ígéri, amit utoljára még emberként sikerült csillapítani. Oké, nem vagyok egy nagy májer a szex témakörében a pornón kívül, de nézzék el nekem, nem nagyon éltem ilyesmivel két Colin-üldözés között. A hevesedő szívdobbanások, a növekvővágy illata bódító parfümként ködösítik el az elmémet. Nem, nem akarom bántani, én csak nem igazán látok és nem igazán hallok semmit sem az olyan nüansznyi dolgokon kívül, mint például a légzésünk, meg ilyesmi. És ez olyan jó! Miért ne lehetne még ennél is sokkal jobb, nem igaz? Két réteg ruha ide vagy oda, nem számít. Van azoknak a felsőknek alja is, ahol becsúsztathatom a kezem, mert Naomi bőre olyan finom puha és meleg, és én úgy szeretem Naomit, és tudom, hogy ez neki is hiányzik. Úgy fest, ha csak ő nem szeretne megállítani, akkor minden gond nélkül nyúlhatok be a felsője alá, hogy az oldalát simítva fokozzam a hangulatot. Apró, finom rezgéssel reszket végig a testem, de nem érzem, hogy baj lenne, hogy baj lesz, úgyhogy bátran és gondolkodás nélkül szakítom meg a csókot, de csak azért, hogy ezúttal a nyakát vehessem célba. Ott sokkal intenzívebb minden illat, és még az sem zavar, ha parfümtől kesernyés a bőre, én érzem őt is, és minél inkább így van, annál inkább feledkezem el a veszély lehetőségéről.
- Nagyon cuki, a hangpostád is biztos örült az ittas zaklatásomnak. Utólag persze már vicces, főleg úgy, hogy nem érte igazából sokként a dolog, meg ha érte is, utólag a Vörös Hold eltörölte, mert az annál jóval nagyobb gáz, mint egy részeg barátnő amúgy szerintem cuki üzenete a hangpostán. - Jól van… csak félek a dologtól egy kicsit, mert abba belepusztulnék, ha nem kedvelnétek egymást. Nem tudom megtenni, hogy ne legyek őszinte ezzel kapcsolatban, de mivel mindketten az életem része, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb belefussunk a dologba, akkor pedig jobb szervezett körülmények között, nemde? Majd áthívom őket egyszer vacsira hozzám, és végigzongorázzuk. Szerintem mindketten tök jó fejek, és mindkettőjüknek fontos vagyok, csak nem lenne semmi probléma? Ugye? Mostanában úgyis minden olyan szuper, utálnám, ha tönkremenne. - És… mikor mondtam én olyat, hogy tisztességes lány vagyok? Kacéran vonogatom felfelé a szemöldököm, tudom, nem szabad, de ó istenem, ha csak sejtené, mennyire nem voltam az, mielőtt idejöttem. Valamiképp muszáj volt feldolgoznom a történteket, és igen, eléggé meglazultak abban az időben az erkölcseim, és bár büszke nem vagyok rá, de az életem része az is, ha bármit kitörölhetnék, avagy megváltoztatnék benne, az biztosan nem az az időszak lenne. Meg különben is, mi baj az én csini szálkás kis bicepszemmel? Ki érti. Ezen sápítozni azonban már nem áll módomban, mert letámad, és a nevetésen kívül semmi másra nem vagyok képes, az viszont nem akar szűnni, és addig nem is múlik, ameddig nem hagyja abba. Én ezt annyira utááááálom. Mármint, nem nevetni, de mikor tehetetlen vagyok egy helyzetben, az már rendkívüli módon zavaró tud lenni, és most sajnos ez a helyzet. Jó, annyira nem sajnos, hiszen imádok Connorral lenni, csak egyféleképpen imádnám még jobban, de az nem opció. Ezt egészen addig a pillanatig úgy is érzem, amíg a komikus szájra pusziból olyan csók lesz, amitől szégyen, nem szégyen, de elkezdenek mocorogni bennem a dolgok. Két év az mégiscsak két év egy olyan dolog nélkül, amit imád az ember, nem viccelődtem ám, amikor arról volt szó Pandával, hogy szerintem már lazán be is pókhálósodtam. Egyre hevesebben ver a szívem, és bár úristen, eszméletlen módon szeretném, de ott munkál bennem valahol mélyen a félsz is, hogy tudjuk, nem lehet. Mégis már-már túlzottan könnyedén esik ki a fejemből az egész, és magával sodor a pillanat, talán észrevenném, mielőtt baj lenne… hogy ébredezik odabenn. Olyan rég éreztem ilyet, istenem, már megint rohadtul önző vagyok, hiszen nem neki kellene együtt élnem a tudattal, ha valami baj történne, hanem neki. Szedd már össze magad. Próbálom kinyitni a szemem, próbálok szabadulni, de annyira, de nagyon vágyok rá, hogy lassan felemészt az érzés… Már épp összeszedném magam, hogy finoman az arcához nyúljak, és megpróbáljam eltolni, mikor megérzem az érintését a bőrömön, és ez az a pillanat, ami minden józan eszemet száműzi, még inkább megugrik a pulzusom, és ha már ő, hát én is befurakszom a pólója alá, hogy a hátán simítsak végig, elvéve minden egyes centit, ami most juthat, mintha egy versenyfutás lenne az idővel, az érzékekkel, és nem látjuk pontosan, hol is van az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Hiába érintem a bőrét, hiába feledkezem meg tökéletesen magamról, hiába nincsenek elzárva a képességeim, nem történik semmi, ami vadul szaggatná szét elmém vágytól fűtött vásznát, és ordítaná a képembe, hogy eddig, és ne tovább. Annál inkább adom meg magam a nyakamat ért ostromnak, és sóhajtok fel meglehetősen kellemes zöngékkel telt hangon. Reszketegen sóhajtok a fülébe, ki tudja, mi okból harapva rá finoman a cimpájára, mit így pont elérek, miközben fokozatosan tűröm fel a hátán a pólót.
Nos, ha mondott olyasmit, hogy esetleg tisztességes lányka volna, az azt hiszem, hogy a következő percek, pillanatok folyamán tökéletesen hiteltelenné vált volna. Na nem mintha különösebben zavarna vagy érdekelne ez a kis "fiaskó", már történetesen az, hogy éppen rajta fekszem, és tökre filmes csikismár-csatába kezdtünk... Ami talán kicsit (jóval) tovább fajult, mint az a szülőkkel és az egymással való megállapodásunk szerint egészséges volna. De nem tudom nem érezni ezt az egészet. Elképesztő - lehetne, ha lenne annyi lélekjelenlétem, hogy mindent képes legyek egyszerre az elmémbe fogadni. Erre azonban teljességgel képtelen vagyok. Hiszen a farkasom látszólag nyugodalmasan és engedelmesen élvezi a helyzetet, akárcsak én, mégis nagy mozaikcsempéken át érzékelek mindent. Ott van az illata, ami egyszeriben megváltozni látszik, intenzívebb és másképp csábító, mint egy passzentos kölni vagy bármi más. A légzése, a szívverése külön entitásként létezik számomra, az pedig, hogy egyre több forró és puha bőrfelületet érezhetek belőle a sajátomon, maga a földi mennyország. Szeretnék meghemperegni ebben az egészben, de egészen biztosan nem volna jó ötlet, mert elég ostobán venné ki magát. Viszonozza a gesztusom, és ő is a felsőm alatt kutakodik. Csoda, ha nem égetem meg a kezét, olyan hevesen szánkáznak a felfűtött energiáim az egyébként is magasabb hőfokon tobzódó testemen. Hálásan és akaratosan sóhajtok fel, a saját simításom fokozódó intenzitása adja csak tudtára azt, hogy szerintem jó úton jár, és nagyon szeretném, ha folytatná. Lassan tűri fel egyre jobban a felsőmet, és már mozdulnék is, hogy segítsek önként megszabadulni tőle, amikor olyan kéjesen és bátorítóan harap rá a fülcimpámra, hogy önkéntelenül halk, gurgulázó morgás szalad végig a torkomon. Ebben a hangban azonban nincs a világon semmi, ami fenyegető lehetne. Ha macska lennék, ez tuti dorombolás lenne. Az viszont fix, hogy én már csak ösztönből cselekszem, ahogy gyors és határozott mozdulatok közepette levetem a pólómat, és kissé hátrébb csúszva hasalok rá Nonóra megint, ezúttal én tolom feljebb és feljebb a pulóvert, és az a ki tudja már, hány réteg teljesen felesleges ruhát, amit magára öltött, közben pedig a köldökétől felfelé haladva falom szó szerint a bőrét. És egyáltalán nem abban az értelemben, amelyikben anno a jégen akartam. Ha elkapja a tekintetem, megláthatja benne Zöldike smaragdjait, az viszont, hogy ez mennyire ijeszti meg... Az már csak rajta múlik.
Képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni, túlságosan könnyedén ragad magával a pillanat heve, és csak annyira futja, hogy egyre inkább belelovalljam magam az egészbe. A tudatom mélyén ugyan ott villog a stop tábla, de nem kúszik a felszínre, és nem vagyok benne biztos, hogy nincs egy részem, ami szándékosan rejtegeti. Kicsit olyan, mintha egy gát átszakadt volna bennem, mégpedig az, aminek nem lett volna szabad, és sutba dobta a józan eszemet, hogy csak az érzéseim és vágyaim uralkodjanak. Márpedig korlátok nélkül érinteni valakit, akit szeretünk, olyan dolog, aminek a hiányától senkit sem lenne szabad megfosztani. Érzem a bőrén a forróságot, és azt sem bánnám jelen pillanatban, ha ez az egész elemésztene, most tényleg nem érdekel semmi más a világon, csak hogy ujjaim a bőrét simítsák, érezzem, ahogy mindketten ugyanarra vágyunk, és önző módon megkíséreljem elvenni, s egyszerre odaadni... A követelődzőnek ható sóhaja megmosolyogtat, nem, igazság szerint sosem volt kétségem afelől, hogy neki is hiányzik az ilyesfajta érintkezés, s úgy tűnik, igencsak jól esik minden egyes általam bejárt centiméter a számára. A morgására felkacagok, s bár éreznék benne bármit, ami képes gátat szabni a felelőtlenségemnek, de olyan normálisnak hat, hogy erre esély sincs. Belekuncogok a fülébe, olyan felhőtlennek és kellemesnek hat az egész, hogy valósággal lubickolok benne. A pólója végül lekerül és lopva végigszánkáznak hasfalán az ujjaim, amíg tehetem, s nem fekszik rám megint. Csillogó tekintettel fürkészem az egész lényét, túlcsordulnak bennem az érzelmek. Egészen tehetetlenül nyúlok végig az ágyon ismét, és halk kuncogással vegyes sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor a hasamon halad felfelé... Nagy a kísértés, hogy lehunyt szemmel élvezzem a dolgot, de valamiért mégiscsak jobban szeretném látni is közben, ezért viszonylag sűrűn le-lepillantok rá, így eshet meg, hogy elcsípem az időközben zölddé vált íriszeit, és ez az, ami olyan szinten vág pofán, hogy arra nincsenek igazán szavak, sőt, vissza is rugdos a józan ész talajára. Panaszosan nyögök fel, és lassan, szelíden, nem téve hirtelen mozdulatokat simítom tenyereimet az arcára. Ez nem lehet igaz, annyira, de annyira ostoba vagyok… mit is képzeltem. - Connor... Szólalok meg csendesen, és csak akkor folytatom, ha magaménak tudhatom a figyelmét. - Connor... Bármennyire is gyűlölöm ennek a gondolatát, de abba kell hagynunk. Simogatom közben a szívemnek oly kedves arcot, tudom, hogy a pillanatnyi öröm nem érhet annyit, hogy elveszítsem, hisz elég lenne, ha egyetlen egyszer baj történne, többé nem lehetnénk együtt, ebben biztos vagyok. Ezt a kockázatot én nem vagyok hajlandó vállalni, hiszen Ő hozta vissza számomra a reményt, hogy igenis lehetek még boldog, hogy jár nekem, nem tudnék egy olyan világban élni, amiben nincs velem, nem veszíthetem el még egyszer azt, akit szeretek. - Én is nagyon-nagyon szeretném... De nem kockáztathatunk. Bicsaklik meg a hangom, nem szeretnék sírni, attól csak még rosszabbnak tűnne ez az egész, de nekem kell a józanabbnak lennem kettőnk közül, és megpróbálni úgy lecsendesíteni a dolgokat, hogy a lehető legkevésbé tűnjön kellemetlennek. Tudom, odalenn van Faye, de ebben a képletben bármiféle külső beavatkozás olyasmit szülhetne, amivel nem szeretnék szembesülni.
Az egész nagyjából olyan, mint valami erotikus fantáziában, amikre ugyebár eléggé rá vagyok (vagyunk?) szorulva. Én egyébként is, ő pedig azóta biztosan, hogy együtt van velem. De ugyebár a fantáziaképekben semmi rossz nem történik. És én is úgy érzem, hogy itt tényleg semmi rossz nem történhet. Miért is? Nevet, kacag, tudom, hogy szeretné és hogy vágyik rá. Gondolom neki a tapasztalat végett, nekem meg az életkorom miatt hiányzik ez az egész. Ott még nem igazán tartok agyilag, hogy fennkölt gondolatokat párosítsak az eseményhez, de szeretem őt, és boldoggá akarom tenni, és ha önző vagyok, akkor is azt kell mondanom, hogy ez nekem jó, sőt, nagyon jó, és akarok még belőle, mert büszkévé tesz a gondolat, hogy ennyire vágyik rám. Ki tudja, talán ez a büszkeség, ez az öröm az oka annak, hogy Zöldike is egészen nyugton marad. Nonó még a morranásomat sem veszi rossz néven. De miért is venné? Hiszen ő határozta el, hogy velem szeretne lenni, és tudnia kell, hogy ez is én vagyok. Hogy ez vagyok én. És amíg ő örömét leli abban, hogy engem néz, én csak alkalmanként, lopva pillantok fel rá. Nem azért, mert félek, hanem azért, mert számomra ezer és egy más mód akad arra, hogy "lássam" mindazt, ami velünk történik. Érzem a tenyerét az arcbőrömön: jól esik, kellemesen hűvös és kedvesen cirógat. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy miért akarna ezzel lelassítani, így hát több figyelmet nem is szentelve a dolognak, újra a hasával foglalom el magam, hiszen még a nevem folyamatos, távolról szóló emlegetése sem több, mint valami apró kis hang az agyam eldugott szegletében. Ami arra ösztönöz, hogy csináljam tovább, hiszen jó úton járok. Tudom, hogy tetszik neki, és én is imádom, nem akarom megenni: hol itt a probléma? Mindazonáltal fogalmam sincs róla, hogy pontosan mit szeretne közölni velem, hogy mennyi aggodalom és féltés van a hangjában kettőnk sorsa, jövője kapcsán. Nekem - nekünk - csak az itt és most számít, és hogy végre kicsit tovább jutottunk a felnőtté válás felé vezető lépcsősoron azzal a lánnyal, akit annyira de nagyon szeretünk.
Na most vagyok gondban, mármint, az tök jó, hogy úgy egyébként nincs jele annak, hogy a farkasa olyan nagyon ki akarna jönni, de abban teljesen biztos vagyok, hogy van egy pont, ami után teljesen biztosan kitörne, és azt nem várhatjuk meg. Nem mintha egyébként a közelébe kerültünk volna, bármennyire is sajnáljam eme tényt. Muszáj megerőszakolnom magam, és nem hagyni, hogy újra elködösítse az elmémet az ostroma. Basszus… néha igazán nem fair, hogy ennyire szeretek elmerülni az élvezetekben, csak éppen az utóbbi két évben ez totálisan feledésbe merült. Most meglehetősen letaglózó az élmény, de annyira azért már eszemnél vagyok, hogy ne lovalljuk magunkat bele még jobban, mert annak tényleg beláthatatlan következményei lennének. Természetesen meg sem hallja, amit mondok neki, nem lep meg egyébként, nekem is kellett kapaszkodó, hogy relatíve magamhoz térjek, és őszintén szólva még így is elég nehéznek tartom a dolgot. Szívesebben térnék vissza az előző cselekvésfolyamomhoz, de már nem akarok vágyfokozó célzattal hozzáérni. Basszus, dehogynem akarok, csak nem fogok. Az sem játszik, hogy megüssem, vélhetőleg csak feldühíteném vele, ami megint nem hiányozna, azt is kénytelen leszek elkerülni tehát, még egy gyengécske pofont is mellőznék, pláne, hogy egyébként sem jutna eszembe bántani. A szerencsés jelenleg az, hogy félelem nem dolgozik bennem, nem érzem magam sarokba szorítva, hiszen nem bántani akar, csak valami olyat, amit én magam is, de Ő lényegesen ösztönösebb lény, mint én, s talán ezért nehezebb visszarángatni józanfalvára. - Connor Harris… kérlek, állj le. Próbálom némileg erélyesebben, nincs szívem azt mondani, hogyha folytatja, bántani fog, pedig lehet azt kellene tennem, de… nem megy. Nem akarom ennél jobban tudatosítani sem benne, sem pedig magamban, hogy egymásban elmerülnünk ilyen szinten még erősen elvetendő ötlet. Sóhajtok egy mélyet, s ha még mindig nem vette a lapot, akkor a vállaira simítom az ujjaimat, hogy kicsit le, illetve felfelé toljam, nem, még véletlenül sem azzal a célzattal, hogy másfelé barangoljon – milyen kár -, inkább el magamtól, hátha a szavak és a határozottabb mozdulat együttese hatással lesz rá. Azt meg határozottan remélem, hogy nem az lesz belőle, hogy úgy veszi, el akarom tőle venni a „prédáját”.
Érzem, hogy valami megváltozik, de eleinte inkább úgy gondolom, hogy ez biztos valami csalódás-féle lehet, amiért nem vagyok elég "jó" vagy elég "intenzív". Így hát minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy Naomi arcsimításából némileg kiszabadulva a kezeimet is használva csókoljam, simítsam tovább Naomi testét mindenhol, ahol csak el tudom érni. De a dolgok egyáltalán nem térnek vissza abba a felhőtlen energiabombába, ami az egész folyamat kezdetén volt, és azt hiszem, hogy ettől egészen elszomorodom. Szokták mondani, hogyha valaki a teljes nevünkön szólít, az egészen biztosan nem jelent semmi jót, és azt hiszem, hogy ez erre a helyzetre is igaz. Mintha egy tompa kalapáccsal kólintanának fejbe a nevem hallatán. Amikor pedig a vállaimnál érzek finom, eltávolítónak szánt nyomást, nem a harag, hanem a szomorúság hangjai szöknek ki a hangszálaim között apró, magas hangú szűkölés formájában. Miért, Naomi? Miért veszed el ezt tőlünk...? A távolság megteszi a hatását, gondolataim lassú folyamban térnek vissza a való élet talajára, hogy aztán végül addig-addig csússzak hátrafelé, hogy a teljes éberség már az ágy mellett térdelve érjen, ahogy Naomi lábaiba kapaszkodom finom mozdulattal. Szükségem van néhány öblös levegővételre, hogy felfogjam a helyzetet és azt is, hogy vége van, illetve hogy a fenevaddal együtt a nadrágomban is rend, csend és nyugalom legyen. Azt hiszem, hogy fel kellene kelnem, de őszintén szólva félek megmozdulni, mert innen nézve a dolgokat minden ilyesmi oltári cikinek hatna. Gyorsan pillantok végig Naomi testén, a levegőbe szimatolok egyet-kettőt - de nem látok és nem is érzek sem vért, sem pedig bármi bántalmazásra utaló jelet. Szeretnék megszólalni, de eleinte csak idióta, krákogó tátogásra futja. Lassan csúsztatom le a kezeim nonó lábáról, hogy aztán a fejemet lehajtva az ölembe ejtsem őket. - Szeretlek, jó? Motyogom az orrom alá, mert most valahogy minden más olyan értelmetlennek tűnik. Sajnálnám kimondani például azt, hogy utálom, amiért nem élhet mellettem teljes értékű párkapcsolatban. Tudom, hogy szeret és hogy fontos vagyok neki, de... ez vajon meddig lesz elég?
Istenem, borzalmas ezt hallani... és ha tudná, nem, tudnia kell, hogy ez nekem is épp ennyire rossz, de ha nem állunk le, és bántana véletlenül, akkor tényleg nem maradna nekünk semmi, és nem azért, mert tőlem ne kapna újabb esélyt, akár ezret is adnék neki, de ezzel kapcsolatban dönthetnek a fejünk felett, és még csak azt sem mondhatnám rá, hogy nem lenne jogos. Ha nem vagyok képes józanul gondolkodni, akkor tegyék meg helyettem mások… Pokoli lenne, inkább most ez a lélekbe maró szűkölés, mint napok, hetek, hónapok, évek nélküle. Eszemben sincs kockáztatni, semmi sem hiányozhat annyira, mint amennyire ő hiányozna. Mély sóhajt követően simítom két kezem a halántékomra, és próbálok nem bőgni, mint egy óvodás, de basszus, igenis szinte fizikai fájdalmat érzek ettől az egésztől. Utálom, hogy ennyire elcseszett ez az egész, hogy kénytelen vagyok olyan helyzetben gondolkodni, amikor rohadtul nem az észnek kellene dominálnia. Nyelek egyet végül, hogy fel tudjak ülni, mert nem hagyhatom, hogy azt higgye, bármit is elrontott, hogy hibáztatom bármiért is, mert ez nem igaz. Számomra Ő semmivel sem kevesebb attól, hogy kölyök, vagy mert nem gabalyodhatunk össze, a körülmények nem optimálisak, de már egyszer befürödtem azzal, hogy megfutamodtam a nehézségek elől, évekig szenvedtem utána, nem csinálom meg még egyszer. - Nincsen baj… Állapítom meg ajkamat beharapva, amikor végignéz rajtam, nem bántott, de őszintén, ha meg is tette volna, még előle is igyekeznék elrejteni, bármennyire is érezné a vér szagát. Mert az az igazság, hogy rohadtul genyó dolog lenne a sorstól, ha most Ő mondaná azt, hogy ez így nem megy, hagyjuk az egészet, bármennyire is fájjon. Megérdemelném, de… csak ne mondd ezt Connor, nagyon kérlek. Amikor végül megszólal, megkönnyebbült sóhajt hallatok, és el is mosolyodom, de utána, legyen bármilyen helyzet is odalenn, engem aztán nem érdekel, hogy cikinek gondolja, nem az, egyszerűen nincs miért szégyellnie magát, lecsúszok mellé az ágyra, hogy a tarkójára fonjam a kezem, és a halántékom az övének döntsem. - Az jó, mert én is szeretlek. Suttogom a fülébe, és azt hiszem, ez egy olyan pont, amikor nincs értelme semmit mondanom, csak hagyni szeretném, hogy lenyugodjunk kicsit mindketten, mert akármennyire is én állítottam le, szükségem van rá, esetemben semminek sincs egyértelmű nyoma, de sosem voltam fából. Mennyivel könnyebb lenne úgy… Elgondolkodom azon, hogy vajon az mennyire lenne húzós, ha esetleg itt aludnék, de... felnézve az ágyára nem biztos, hogy ez lenne életem legzseniálisabb ötlete, valamint az előzőek fényében sem, pedig most iszonyatosan nehezemre fog esni eltávolodni tőle, és hazavonszolni magam. Egyelőre azonban még erőt kell gyűjtenem hozzá, és hinni akarom, hogy rendben vagyunk, leszünk...
Megerősítően - vagy inkább automatikusan - bólogatni kezdek a szavaira. Igen, érzem, hogy nincsen baj, legalább is, ami a szó fizikai értelmét illeti. A lelki dolgokat meg szerintem teljesen felesleges lenne boncolgatni. Ő is tudja, én is tudom. Ahogy mellém helyezkedik, próbálok én is úgy mozdulni, hogy elférhessen, és egy cseppet sem tiltakozom az ellen, hogy az enyémnek döntse a saját fejét. Halkan és röviden kuncogok fel a reakciójára, azt hiszem, hogy ez nem is megkönnyebbülés, inkább amolyan feszültség-kieresztés. Kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy adhassak neki egy puszit, hogy után visszareppenhessek a saját gondolataim közé. Bár ez így lehet, hogy hülyeség, mert szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy mindketten pontosan ugyanazon rágjuk magunkat, még ha nem is ugyanazon módon, de a lényeg megegyezik. A szomorúság mellett be kell valljam, hogy végtelenül hálás vagyok neki azért, mert ennyire kitartó, ennyire türelmes. Volt, eddig és talán ezután is az lesz. Egyébként meg elképesztő hülyeségek jutnak eszembe, például az, hogy mi lenne akkor, ha megbeszélnénk, hogy nyitott kapcsolatban élünk majd ezután. Én se vele, se mással nem biztos, hogy készen állok a szexre, szóval én biztosan nem keresnék "pótlékot", de azt hiszem, hogy egy szavam sem lehetne, ha ő esetleg alkalomadtán... Nos, máshol keresné az ilyen örömöket. Ezt persze gyorsan ki is verem a fejemből, mert milyen feltételezés már azt gondolni róla, hogy képes lenne erre...? Nonónak túl szép a lelke ehhez, és tutifix, hogy inkább az ötlet felvetése miatt hagyna faképnél előbb és nem azért, mert nekünk egyelőre ez még tiltott terep. Fantasztikus, úgy fest, hogy egyik veremből a másikba esek, már ami a lelki tépelődést illeti. Ha sikerült túltennem magam az egész Vörös Holdas borzalomáradaton, akkor majd rugózhatok tovább a ma történteken. - Légyszi menjünk el valahova a barátnőddel, jó? - szólalok meg kisvártatva, miközben az ölemben piszkálgatom az ujjaimat - Mindegy, hogy hova, csak... - megint eszembe jut a múltkori hangpostát és képküldős akciója és az, hogy mennyire jól érezte magát, és hogy mennyire szeretnék ennek én is a részese lenni, hogy legalább néha olyanok lehessünk, mint egy "normális" pár - Szeretnék kicsit emberien viselkedni. Mamus lehet, hogy most kitagadna, ha ezt hallaná, de ettől függetlenül be kell lássam, hogy néha nagyon hiányzik az emberi világ és mindaz, amit a hétköznapi dolgok képesek nyújtani. Elvinni a barátnőmet csillagokat nézni, meghívni egy italra, színházba, vacsorára, koncertre... Bár utóbbi biztos nem fog összejönni, mert ha még jön is errefelé valami ismertebb előadó, többszáz ember közé biztos nem mennék be egy felfokozott koncerthangulat kellős közepébe.
Mosolygom, mert nem tehetek mást, mert… én ilyen vagyok, muszáj megtennem, hogy ne omoljak össze, hogy reményt adjak másoknak, és önmagamnak. Istentelenül sokat dolgoztam azért, hogy összeszedjem magam, és a kezdeti félelmetes minőségromlást a jellememben visszaszelídítsem, s az legyek, aki előtte voltam. Az, aki most is vagyok. Márpedig erős jellemnek vallom magam, és hiszem, hogy ki fogom bírni, bármeddig is tartson, amíg tényleges, minden félelem nélkül feloldódhatunk egymás társaságában. Panda azt kérdezte pár hónapja, hogy szerintem megéri-e, akkor is azt válaszoltam, amit most gondolok, hogy igen, hiszen ha nem így lenne, már rég nem lennék itt. Őszintén, nagyon durván kiéltem magam New Yorkban Maya örökbe adása és Jackson elvesztése után, bőven vezekelhetek most pár évig azért. - Jól van, én benne vagyok… szerintem ő is odalesz az ötletért. Mikor? Kérdezem rögtön, mintha eme felütés kicsit elhalványítaná az előzőeket, amiben tulajdonképpen csak az a bosszantó, hogy túl jó volt ahhoz, hogy abba kelljen hagyni. Attól még az eredmény borzalmas, és csak gyenge próbálkozásokra futja tőlem, hogy bármily csekély mértékben is, de javíthassak a helyzeten. - Panda a vacsit pedzegette korábban, az jó lenne? Mehetünk a szállodába például, vagy a kikötőbe, mindkettő falkatulajdon, nem hiszem, hogy bármi baj lehetne, ha csak hármasban mennénk. Claudeot nem is említem meg, nem szándékozom belekergetni egy olyan kényelmetlen helyzetbe, hogy egy magányos társaságában kelljen időznie, és a falka sem hiszem, hogy túlzottan örülne a dolognak. - Vaaagy… valami strand? A hideg víz jótékonyan hat a zaklatott idegrendszerre. Minden szombat reggel úszunk, kivéve, amikor nem tudom kirángatni az ágyból, mert földhöz vágja a telefonját. Hümmm… Elmosolyodtam, és ujjaimmal a hátán köröztem, de sokkal inkább szántam nyugtató érintésnek, mintsem vágytüzelőnek, nem is volt az szerintem, de sosem érintettem még meg a hátát, és most ki akarom használni, hogy megtehetem. Erről eszembe jut a sajátom is, és hogy még mindig nem látott egyebet a tetkómból, mint a ’what’ szócskát, de azt sem most kellene mutogatnom neki szerintem. - Egyébként, ha gondolod, beiktathatunk ilyen „emberi” dolgokat olykor, viszonylag rendszeresen, lehet, hogy az jót tenne neked. Mondjuk, néha együtt ebédelhetnénk az egyetemen kívül is, vagy tudom is én, eljárhatnánk bringázni. Tudsz amúgy? Nem ciki, ha nem, nem azért kérdezem, bár ha tudsz is, tökre vissza kellene fognod magad, hozzád képest biztos csiga lennék. Csacsogok, mert számomra van egy pont, ami után már csak ez használ, amikor ezzel még képes vagyok némi lelket önteni magamba, és talán a másik félnek is megkönnyíteni a helyzetét… - És tutira rég voltam moziban is. Nyomtam egy puszit most én az arcára, nem célzás, ha annyira el akarnék menni, elrángatnék bárkit, eszembe sem jut amúgy, hogy legutóbb Irissel néztük meg azt a szutykot, de szerintem arról nem is meséltem neki, mert nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni. Milyen jó, hogy nem tettem.
- Igazából teljesen mindegy, bár szerintem valami hétvége lenne a legkirályabb. Vonom meg kissé a vállam, és kicsit megkönnyebbülök, hogy ennyire könnyedén sikerült látszólag témát váltani. Persze még mindig rém fura, hogy iskolába járok és van egy csomó kötelezettségem, de szerintem határozottan jót tesz, hogy meg kell tanulnom beosztani az időmet. A vacsi ötletére kicsit kétségbe esve pillantok rá, mert őszintén szólva a vacsora az pont nem olyan dolog, amin ne lettünk volna már túl, és a hálaadásból kiindulva tökre nincs kedvem rossz esetben végigfeszengeni az egészet. Meg mi van, ha nem ízlik a kaja...? Nem tudom, hogy az árulkodó arckifejezésem az oka vagy az, hogy Nonó magától is tovább gondolta a dolgot, de hálát adok annak, hogy nem kellett behúznunk a kéziféket a vacsoránál. - Neeem, a strandot nem vállalolom be. - csóválom a fejem és kicsit fel is prüszkölök a gondolatra - Túl alulöltözött lennél. Próbálom a lehető legvidámabban hozzátenni ezt az apró, ám koránt sem elhanyagolható információt. Bár az elmúlt percek után szerintem nem kell tovább ragozni a dolgokat. Kicsit meg vagyok lőve, mert még sosem voltam ilyen jellegű kiruccanáson, és elképzelésem sincs arról, hogy a barátnője mit szeret csinálni a bulizáson kívül. Jól esik, ahogy a hátamat cirógatja, könnyebb tőle gondolkodni azt hiszem. Próbálok arra gondolni, hogy az egyetemen miket szoktak mesélni, de őszintén szólva semmi kedvem sincs például "csak úgy lötyögni a plázában", mint a korosztályom tetemes hányadának. - Egyik jobb ötlet, mint a másik, tudom, de ha már sport, elmehetnénk golfozni is akár. Ott legalább van ruha és tudunk közben beszélgetni meg szórakozni is. Meg szerintem a golf az olyan sikkes dolog. Na nem mintha valami újgazdag ficsúr szerepében akarnék tetszelegni bárki előtt, de azt biztosra veszem, hogy remekül el tudnám szórakoztatni magam, és talán a lányokat is. - A mozi megvéve. Én is vagy kétezer éve voltam. - még Seattle-ben, még emberként, úristen - Meg van a hegyekben ilyen... kisvasút, vagy mi a túró. Meg van paintball meg... Áh, akkor is meg akarlak tanítani Mortalozni! - nevetek fel, mert szerintem baromi mókás lenne egy estére bekuckózni ide, mindenféle rágcsával és lónyállal és hajnalig püfölni a controllert. Mondjuk lehet, hogy Nonó nem élvezné annyira, és ezen a ponton kell elgondolkoznom azon, hogy komolyan szükségem lenne pár közelebbi sráchaverre is. - Amúgy a vacsival sincs bajom, de inkább ketten, ha lehet. Jó, nyilván nem lehetünk ketten az egész éttteremben, de nem is úgy értettem. Pedig milyen király lenne kibérelni egy estére egy egész kócerájt! Nem vagyok szerintem az a kimondottan romantikus alkat, de tuti vennék egy csomó virágszirmot meg illatos mécsest is.
//Szerintem itt lassan zárhatunk, hogy mehessünk erre-arra bilit borogatni majd, egyszer.... xDDD <3 //
Kezdőlap
//
