Totálisan meglepődtem azon, ahogy elém vágódott. Olyan hirtelen, és gyorsan, hogy annyit nem tudtam volna mondani, hogy: húúbaszki! Az igaza megvallva fel se tűnt, hogy közeledik, jó... mondjuk az ajtónyílását mintha hallottam volna, de jelenleg annyira el voltam már keseredve, hogy teljesen leblokkolt az agyam. Azt hiszem. A parketta megnyikordult a lábam alatt, mihelyt azért - nyilván - egyet hátraléptem a hirtelen érő impulzus végett. Fájdalmas, mégis érdeklődő pillantással öveztem arcát, miközben ajkaim résnyire elnyíltak egymástól. Csak szívtam be a száraz, szikkadt levegőt, de már az is mart, ahogyan a szavai is... - Nem akarom ezt tenni. - ingattam meg a fejem, lehajtva fejemet a padló felé. Tényleg nem akarom bántani. És gyanítom: soha nem is akartam. Talán tényleg el vagyok cseszve, franc tudja! De újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy mekkora fájdalmat tudok okozni. Mert látom. Látom rajta. Ez pedig nekem is fájt... - Köszönöm, hogy elmondtad... - reagáltam a szavaira, miszerint mit is érzékelhettem az előbb. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy minderre képes vagyok. És hogy eddig rohadtul nem tudtam róla! Noha, ez nem feltétlen lendített volna előre eddig sem, de azért a tudat hiánya erősen borzolta az egómat. Nem érdekes... Főleg mert, mihelyst csak futólag hozzám ért, újra felkapcsolta bennem a lámpákat, felvillanyozta a testemet, pedig alig egy fél másodpercig tartott az egész. Mégis: annyira jó volt. Megnyaltam az alsó ajkamat, ahogy csöppnyi hatásszünetet tartva ezúttal én léptem oda hozzá. Egész közel. Hiába tartottam illetlennek, egyszerűen akartam, egyszerűen így éreztem természetesnek! Egyik tenyerem finoman felszaladt felkarján, egészen válláig, míg másik tétován indult meg dereka felé, hogy a következő lélegzetvételnyi pillanatban óvatosan - ha engedte - magamhoz húzzam őt. A szívem belesajgott, az elmémet pedig kezdetleges szédülés fogta el, ahogy karjaim egyre szorosabban fogták át a karcsú női testet. Arcom a halántékához simult, miközben ujjaim gyöngéden simítottak át gerince vonalán, lefelé, majd vándoroltak át ellentétes irányba, hogy derekába, bordáiba "ékelődjenek". Az illata bódított, kénytelen voltam lezárni a szemhéjaimat, mert egyszerűen nem tudtam ellenállni azoknak az érzéseknek, amiket egyszerre felkavart bennem a közelsége, a testének lázasan pezsgő hője. Csodálatos volt... - Nem megyek sehova... - suttogtam végül, elhalón, mindkét kezemet felvezetve arcára, kicsit megdőlve hátrafelé, hogy tisztán lássam vonásait. - Csak nem akarok neked rosszat. - simítottam meg hüvelykujjammal álla rajzolatát, ezzel együtt pedig homlokomat az övének döntöttem. - Bárcsak emlékeznék rád. Legalább egy kicsit... annyira szeretném! - hullottak a szavak a fájdalom keserű, vérben forgó falain. Kínzott az önvád, a tehetetlenség, és minden, ami ezt a rohadt helyzetet kreálta. De már nem tudtam ellépni tőle... annyira jó érzés járt át a közelében, annyira görcsösen kívántam, hogy akár örökre így maradhassak/maradhassunk. - Mi lenne, ha... ha elfelejtenénk az előbbit, és nem tudom... Csak visszamennénk a nappaliba? - emeltem el homlokomat az övétől, de sem a testem, sem a karjaim nem távolodtak el tőle, nem is akartam...
Szerencsére nem került meg és hagyott ott szó nélkül, aminek őszintén örültem. Csak rezzenéstelen arccal álltam a pillantását, és néztem az arcát olyan komolyan, amennyire csak tőlem telt. Fontos volt nekem, és nem akartam egy egyszerű félreértéssel, mi több, hisztivel elüldözni most, hogy visszajött. Meg kellett ismernie újra és én nem szerettem volna, ha egy olyan valakit ismer meg, aki nem is igazán én vagyok. Ez lett volna a legrosszabb az egészben, márpedig most nyilvánvalóan nem tettem rá a legjobb benyomást. Még magamra sem, ha már itt tartunk! Csak biccentettem arra, hogy nem akar megbántani, valamint arra is, hogy megköszönte a válaszomat. Nem akartam további szavakra vesztegetni az időt, egyszerűen csak szerettem volna, ha túllépünk az előbbi kis incidensen és tovább beszélgetünk egy kicsit. Nekem már ennyire egyszerű és jelentéktelennek tűnő dolog is jó lett volna, ha már más formában nem lehettem vele együtt, mert módfelett tolakodónak tűnnék tőle. Ennek ellenére, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, végül közelebb lépett hozzám, ezzel egy időben pedig jelentősen felgyorsult a szívverésem. Öröm és izgalom hullámzott végig a testemen, mert ez volt az első alkalom, hogy kezdeményezett. Rendben, a kezemet is ő fogta meg, de az teljesen más volt. Gyakorlatilag annak az embernek is megfogod a kezét, akit éppen akkor ismersz meg. Egy ölelés, egy bizalmas ölelés azonban teljesen más lapra tartozott. Nem csak hagytam, hogy magához húzzon, hanem egyenesen belesimultam a karjaiba. Arcomat a nyakához fúrtam pár pillanat erejéig, míg két karommal szorosan átfogtam a nyakát. Így akartam maradni egy kicsit, hogy kiélvezhessem a pillanatot, amiben mostanában nem nagyon volt részem. Senki nem ölelgetett, egyedül a kutyámhoz tudtam odabújni, ha azt akartam, hogy jobb kedvre derítsen, de ez most borzalmasan szánalmasnak tűnt. - Ha nem tetted volna meg, én kérlek meg rá! – suttogtam közvetlenül a fülébe, mert úgy éreztem, hogy ezt feltétlenül közölnöm kell vele, nehogy véletlenül kényelmetlenül érezze magát. Az lett volna a legrosszabb, ha ezek után sűrű bocsánatkérések közepette elhúzódik tőlem és bűnbánóan pislog rám. Szerencsére ez nem történt meg, helyette suttogó hangja jutott el szépen, lassan a tudatomig. – Akkor jó, mert nem is hagynám – immár a szemeibe néztem mélyen, ajkaimon pedig megjelent egy halvány, visszafogott kis mosoly. – De az is rossz, ha nem vagy itt – az én hangom sem volt erőteljesebb a suttogásnál, de pont ezért éreztem olyan meghittnek a pillanatot, hogy el sem akartam engedni őt fizikailag sem. - Majd fogsz! – próbáltam lelkesíteni, bátorítani és egyúttal magamat is meggyőzni róla. Féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha nem következik be a nagy áttörés, aminek köszönhetően visszanyeri az emlékezetét. Talán akkor is egymás mellett maradnánk, és újra belém szerethetne, viszont nem tudom, hogy mennyire viseltem volna azt jól, ha közben nem emlékszik semmire a közös életünkből, ami jóval korábban kezdődött, mint alig két órával ezelőtt, ott a parton. Neki viszont csak ennyit jelentettem. - Jól van! – suttogtam végül mosolyogva, beleegyezően a felvetése hallatán. Két tenyerem birtoklóan simult a mellkasára, miközben felnéztem rá ugyanazzal a rajongó tekintettel, amivel mindig is tettem. – Ahogy akarod… - még bólintottam is egyet hozzá, de megmozdulni nekem sem volt kedvem, és ahogy láttam, neki sem. Erre a gondolatra ajkaim még inkább felfelé görbültek, és legszívesebben ahhoz lett volna kedvem, hogy megcsókoljam. De nem tettem meg, csak pislogtam rá ártatlanul, kiélvezve a közelségét, az illatát, ami egyszerre volt ismerős és ismeretlen most. Biztosan a falka tette, nem tudom. Nem is volt most fontos, csakis az, hogy a karjaiban tartott végre és én ilyenkor a világ legszebb és legszerencsésebb nőjének éreztem magamat, néhány pillanatra elfeledve minden rosszat, ami megesett velünk. Végül én voltam az, aki nagy nehezen kibontakozott az ölelésből, de semmi kedvem nem volt hozzá, éppen ezért a kezét sem engedtem el. Ujjaimat az övéivel összefontam, aztán visszaindultam a nappaliba, egyenesen a kanapéhoz, amire kisvártatva le is huppantam, magammal húzva egyúttal őt is. A tekintetemet egyetlen másodpercre sem voltam hajlandó levenni róla.
Komolyan, mint egy idétlen, nyálas szappanopera. Komolyan olyan, nem viccelek! Viszont... bármennyire is idegen volt ez az egész számomra, annál jobban akartam. Biztos voltam benne, hogy nem ez az első, hogy így ölelem őt magamhoz. Biztos voltam benne, hogy ez a körforgás, ami most köbe jár, nem csak most történt meg velem. Még ha - mióta az eszemet tudom -, nem is volt ilyen erős, megfoghatatlan érzésben részem. Csak Connorhoz kötődtem, csak ő volt nekem. Most pedig egyszerre annyi minden megindult bennem, hogy felfogni is nehezen ment. Szavai szinte csendültek a fülembe, nyugtatón, simogatón. Ajkaimra ezzel együtt halovány, könnyed mosoly szaladt fel, alig érzékelhetőn. Karjaim a lehető legszorosabban ölelték át őt ezúttal. Talán, ha akartam volna se ment volna jobban. Jó volt ez így... - Csodálatos nő vagy... - bukott ki belőlem gondolkozás nélkül, ahogy ujjaim újra és újra átsöpörtek arcán. Csak néztem őt, és próbáltam megfejteni. Nem csak őt, hanem azt, amit rólunk "rejt" legbelül, a szívében. Persze, tudtam én, hogy nem maradhatunk így örökre. Hogy is maradhatnánk? Mégis nehezemre esett elengedni őt, ahogy lassacskán kibontakozott a karjaimból, és bár ujjai a kezembe akadva indították meg lépteimet. Annyira kevésnek éreztem... Mégsem szóltam egy szót sem. Csak követtem őt, vissza a kanapéhoz, vele együtt hullva annak puha ölelésébe. Ezúttal már egész közel maradtam hozzá, egyik karomat nyaka alá bújtatva fogtam rá válla csúcsára. - Faye... - suttogtam bele hajába, ahogy arcommal felé fordulva ástam oda magamat. - Mutatsz még nekem valamit? Már... ha nem kavar fel... - csak nyögve nyelősen mentek a szavak, hiszen nem akartam - véletlen se - olyat kérni tőle, ami talán több lenne annál, mint amire jelenleg képes. Tudtam én, hogy ehhez én kellek, hogy valójában én irányítom ezt; ahogy lassan az is összeállt, hogy akár akaratán kívül is belé láthatnék. De csak azt akartam egyelőre látni, amit ő akar velem megosztani. Amire ő gondol... amire ő emlékszik vissza. Tenyerem lassan a keze felé indult, finoman fogva rá ujjaira, beléjük fonva a magamét. Pillantásom finoman, melegen kutatta az övét, remélve, hogy még ad magából valamennyit. Csak néhány emlékre vágytam... - Szabad...? - hajoltam kicsit lejjebb fejemmel, hogy pillantását az enyémnek tudhassam. Ha pedig engedett nekem, úgy lassacskán lehunytam szemhéjaimat, és kiengedtem minden feszültséget önmagamból. Koncentrálni próbáltam, kutatni az önmagamban megbújó képességet, míg nem néhány másodperc aláhulló csendet követően mintha... Kezdtek volna kirajzolódni egy -egyelőre - homályos emlék falai, részletei. Eleinte csak szürkülten, meddő ködben állva. Éreztem ahogy átjárnak az energiák, ahogy felrohannak egészen az elmémig, kirobbannak belőlem... Aztán kezdett egyre élesebbé válni minden...
// Ez nem lett túl hosszú, de csak mert... Igen, igen. Meghagytam neked a lehetőséget az emlékre ^^ //
A bók hallatán még mindig halvány pír festette az arcomat, amikor felnéztem rá, immár a kanapén ülve. Fejemet megtámasztottam a karján és élveztem tovább, hogy annyira közel van hozzám. Túl szép volt ez ahhoz, hogy elrontsuk bármivel is, éppen ezért örültem, hogy egyelőre megadatott némi csendes meghittség. Ajkaimon újabb mosoly rajzolódott, miközben ő egészen belehajolt a hajamba. Arcomat automatikusan dörgöltem az arcához, ezen nem kellett gondolkodnom egy percig sem. Csak hagytam, hogy az érzések, amelyek kavarogtak bennem, tovább sarkalljanak valamire, amire legbelül vágytam. - Tessék? – suttogtam, miután kimondta a nevemet. Imádtam az ő szájából hallani, mert úgy tudta kimondani, ahogyan a világon rajta kívül senki más. – Ha kíváncsi vagy rá… - csak a vállaimat vontam meg egy finom, kecses mozdulattal, de ez volt minden. Nem tudtam, hogy mit is kéne tennem, hogyan fog működni ez az egész, mert legutóbb ő mutatta a saját emlékeit és az előbb sem tudatosan nézett bele az enyémekbe, csupán a véletlen műve volt. Azért én magamban máris felelevenítettem azt, amit meg akartam neki mutatni, miközben összefontam ujjaimat az övével és kicsit rászorítottam. - Persze. Próbáljuk meg! – bólintottam megadóan, és csendesen néztem a szemébe egészen addig, amíg le nem csukódtak a szemhéjai. Némán figyeltem tovább az arcán végbemenő változásokat, és egyszerűen csak jól esett őt nézni. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mikor fog eljönni a pillanat, vagy hogyan is zajlik ez az egész, de halkan szusszanva fejemet a vállára ejtettem, és most jött csak ki rajtam igazán a fáradtság. Légzésem valamelyest lelassult, orrom finoman csiklandozta a nyakát, de reméltem, hogy ezzel nem zavarom meg őt a koncentrálásban. Miközben újra felidéztem magamban azt az utolsó estét, amit annak idején együtt töltöttünk, úgy éreztem, hogy most már ő is látja. Ott voltunk a faházban, amely csak a miénk volt, senki másé. Az volt a mi kis szerelmi fészkünk és mindenhol magán viselte a kezünk nyomát. Meghittség és otthonosság érzése kerített magába, valahányszor körülnéztem azon a helyen. Nem lehetne azt mondani, hogy hatalmas luxusban éltünk, de ez soha nem is szerepelt az én vágyaim között. Csak vele akartam lenni, és az bőven elég volt, hogy ez megadatott. Akkor este olyan szorosan bújtam hozzá, mintha csak tudtam volna, hogy milyen sok év múlva látom őt újra. Meztelen testem az övéhez simult, és olyan tökéletesen illettem hozzá, mintha egymásnak teremtettek volna minket szándékosan. Még akkor is figyeltem őt, amikor már elaludt, ujjaim szeretettel simítottak végig az arcán, majd túrtak bele kissé borzos, szőke tincseibe. Annak tudatában aludtam el, hogy minden rendben lesz, hogy az életem tökéletes és boldog, viszont a következő kép már az volt, hogy egyedül ébredtem az ágyban. A másik oldal teljesen lehűlt, és mérhetetlen magány, elhagyatottság érzése telepedett rám. Ez már jó pár héttel későbbi emlék volt azt követően, hogy magamra hagyott. Szemeim vörösek voltak a sírástól, és egyáltalán nem találtam a helyem azon a helyem, ami nem sokkal korábban még az otthonom volt. Nem tudtam igazán, hogy mennyit látott még, hogy ő mennyivel nézte tovább, mint ahogyan én emlékeztem rá, de szemeim lassan kinyíltak, arcom továbbra is a nyakához közel volt. Nem akartam megszólalni még, de néhány másodperccel később mégis megtettem. - Ezért nem akarom, hogy még egyszer elmenj… - dünnyögtem alig hallhatóan. Nem véletlenül mutattam neki olyat, ami boldog is volt, és fájdalmas is. Azt akartam, hogy lássa a különbséget, hogy tisztában legyen a döntései következményeivel. Nem akartam még egyszer ehhez hasonlót átélni, méghozzá soha többé. Mégis át kellett nem is olyan sokkal ezelőtt, de ha még egyszer itt fog hagyni… nem, erre nem akartam gondolni!
Örömmel fogadtam, hogy belement, hogy enged mélyebb belátást a múltjába, az emlékeibe. Tudom, tudom... erőszakkal is elvehetném - legalábbis gondolom -, de lássuk be... erre sem szükség, sem erőm nem lenne. Van egy olyan érzésem, hogy drágább ő nekem annál, hogy bármilyen fizikai - ha már lelkit állítólag eleget okoztam -fájdalommal illessem őt. Ujjaim hát finoman fogták az övét, engedve egész testemnek, az érzékeimnek, és a képességemnek. Féktelen energiák vették maguk alá a szobát, a levegőt, és persze mindkettőnket. Az igazat megvallva fel se tűnt, hiszen néhány elmúló másodpercet követően - és némi bénázást is -, végre a kép erősödni látszott, majd átvezetett egy másik "világba", az emlékbe. Láttam magam előtt mindent, a faházat, éreztem az abból áradó boldogságot; nyugodt szívdobogás csendült a fülembe. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az emlék adja mindezt, vagy egyszerűen csak Faye közelsége, tomboló szíve ver visszhangot a fülembe. Nem számított... Csak az a megannyi kép, ami elém sorakozott. Talán még egy halovány mosoly is felült ajkaimra, ahogy immáron kettőnket láttam, összebújva, simulva; mondhatni éreztem a cirógató ujjakat a tarkómon, miként az az emlékbe megelevenült. Idegen volt, mégis minden érzés átjárt, az enyémek voltak, és mégsem. Furcsa közhely; furcsa lángolás gyúlt a szívembe. Egyszerre csak erősebben szorítottam rá kezére, miként a meghitt perceket valami borzalmas erejű keserűség váltotta fel. Az állkapcsom, az izmaim megrándultak, a torkomba pedig bennfelejtődött még az iménti lélegzetem. A kép borúsnak tűnt, tovatűnt belőle az "élet", az öröm... csak kárhozott, málló zöld fényekbe bújtatott kín övezte. A fejem lejjebb csuklott, így sikerült fél arcommal Faye-éhez simulnom, ahogy ujjperceim meg-megremegtek az átható szomorúságtól. Hideg volt... magányos fagy, űr, ami tovább járt, mint egy jeges szellő. Hát tényleg elmentem... Tényleg ott hagytam! De miért?! Milyen ok vezethetett idáig, és milyen ok lehet az, amire most is csak a válaszokat keresem. Sietősen pattantak elő íriszeim; nem, nem kívántam tovább nézni. A mellkasom zihált egy kicsit, ahogy zavaros köd tombolt pillantásomban. Aztán tisztulni kezdett, és már Faye szavai is egészen érthetően szűrődtek dobhártyámba. Fájó tekintettel kerestem meg az övét, mely egészen hasonlatosan csillogott, mint a sajátom. - Annyira sajnálom... - suttogtam csak, rekedtesen, keserűn. Kénytelen voltam megnyalni a szám szélét, és egy pillanatra elfordítani még a tekintetemet is róla. - Nem megyek el újra. Hidd el. Hiszen... végre haza értem. Még ha elég elcseszettül is. - kínos vigyor szaladt a képemre, ahogy már kevésbé remegő ujjaim a hajába futottak finoman, csupán néhány hajtinccsel játszva el. - Borzalmas, hogy mindezt látom, de... nem is tudom. Egyszerre érzem is, és nem is. Mintha az enyém volna mindez... még te is, és mégsem... érted mit akarok mondani? - szűkültek össze szemhéjaim, ahogy próbáltam megosztani vele, hogy mi zajlik le bennem. A kezem még mindig az övét fogta, és nem is átalltam még közelebb vonni őt magamhoz. - Miért mentem el...? - tettem fel talán a legrosszabb kérdést, amit csak lehetett. Tudtam, hogy ez eléggé fájó lehet, szívet tépő. De tudnom kellett... Tudnom kellett, hogy hogyan is lehettem ekkora baromállat, hogy egy ilyen nőt csak úgy... elhagyjak. - Ne haragudj, nem akarok feltépni sebeket... - ráztam meg a fejem, ezzel együtt államat vállára pihentettem. Még most is csak kavarogtak bennem a gondolatok, a képek, amiket az imént láttam. Egyszerre volt boldog és boldogtalan, egyszerre volt felemelő és a mélybe taszító. De legalább egy biztos: most már tudom, hogy minden igaz. Na, nem mintha eddig nem hittem volna neki. De így... látni őt, és engem. Nem tudom mi történt, de ismeretlen érzéseket keltett bennem...
Megint ugyanaz a két szó, ma már nem is tudom, hogy hányadszor. Szinte már vártam, hogy kimondja a bocsánatkérést, de ezúttal legalább már azt is tudta, hogy miért teszi ezt. Ezen halványan elmosolyodtam, mert nem tudtam mást tenni. Egyszerűen valahol szórakoztatónak találtam, és jól is esett, hogy elismerte a hibáját, megint. Tudtam én, hogy ez mind a kettőnknek fájdalmas lehet, de megérdemelt ennyit azért, amennyi időt nekem nélküle kellett töltenem, teljes bizonytalanságban. Azokat az emlékeimet korábban sem ismerte, és ezt is most először mutattam meg neki. Mielőtt elment volna, csupán elmeséltem, de hallgatni valamit és látni, két teljesen különböző dolog. Azt hiszem, hogy a mostaninak nagyobb súlya volt, mint annak, ha szóban mondtam volna el neki a történteket. - Nem azért mutattam pont ezt, mert azt akartam, hogy rosszul érezd magad. Egyszerűen csak szerettem volna, ha látod. Ezt még sosem mutattam meg neked – árultam el csendesen. – Igen, itthon vagy. Már évek óta itt élsz, és most már én is itt vagyok – simítottam meg az arcát, tekintetem távoli volt, kicsit talán álmodozó. – Azt hiszem – nevettem el magam zavartan, amikor próbálta megmagyarázni, hogy mi zajlik le benne. – Bár nem vagyok benne teljesen biztos – vallottam be őszintén. Sohasem volt még amnéziám, így túlzás lett volna azt mondanom, hogy értem, hogy miről beszél. Ettől függetlenül azonban még nagyon lelkesen próbáltam elfogadni ezt a helyzetet és megemészteni annak gondolatát, hogy mi minden várt még ránk. Ennek tetejébe pedig még ott volt egy kölyök is. - Ha már így az otthonról beszélünk, szerintem meg kellene keresnünk Connort! – vetettem fel egy kissé bátortalanul az ötletet. Még csak egy gyerek volt, farkasok között szintén egy kölyök, és egyedül volt a nagyvilágban. Én ettől a gondolattól teljesen kikészültem, és hiába rettegtem attól, hogy mi lesz, ha találkozom vele, mégiscsak szerettem volna, ha inkább itt van a városban, nem pedig kitudja, hogy melyik államban húzza éppen meg magát. Nagyon aggódtam, holott még csak nem is ismertem. Azt sem tudtam, hogy néz ki, arról pedig végképp nem volt fogalmam, hogy milyen is ő. A Colin által elmondottak alapján nagyon hasonlítottak, úgyhogy én is kezdtem azt gondolni, hogy kedvelném őt, de ehhez mindenekelőtt életben kellett maradnia, erre pedig a legtöbb esélye itt lenne. Boldogság hulláma száguldott rajtam végig, amikor közelebb húzott magához. Olyan természetes volt odasimulni hozzá, olyan jól eső. Fejemet még mindig a vállán nyugtattam, mélyen szívtam be az illatát, mert ez teljesen képes volt megnyugtatni, elbódítani. - Azt mondtad, amikor itt megmutattad nekem az emlékeidet, hogy megzsaroltak téged. Ha nem hagytál volna hátra engem szó nélkül, akkor megöltek volna engem – sóhajtottam fel vontatottan. – Ezt is nehezemre esett megérteni, de igazán csak az fájt, hogy amikor már leszámoltál azokkal, akik sakkban tartottak, akkor sem kezdtél el keresni. Én bezzeg nem adtam fel nagyon sokáig, bármerre jártam, mindenhol néztem az utcákat, a környezetemet, hátha véletlenül meglátlak. Te nem tetted meg ugyanezt… - ráztam a fejemet. Igen, talán azt még tényleg bevette volna a gyomrom, hogy a saját érdekemben hagyott el, de már rég nem azért volt tőlem távol, mert mások erre kényszerítették. Megtehette volna, hogy megkeres. Talán évekbe telt volna, de ha végül rám talál, az bőven elég kárpótlás lett volna. Ehelyett én találtam rá, ha úgy nézzük, ahogyan ma este is.
- Semmi gond, Faye. Ezt is látnom kellett. A jót és a rosszat is. Csak így áll majd össze... idővel. Legalábbis remélem. - hangom fojtott volt, kicsit elakadó, hiszen tényleg bántottak a látottak. Legalábbis a második fele... Az elmúlt hónapokban nem is gondoltam, hogy ekkora múltam van, ennyi emberhez kötődöm. Olyan furcsa most ez az egész, olyan távoli és mégis... szinte a markomban tartom az egészet. Éles közhely; örömittas fájdalom fogott el. Persze ez is hamar változásba kezdett, ahogy Faye Connort kezdte el felhozni. Még a levegő is megakadt a torkomon, és kicsit talán mocorogtam is, miközben már idővel magamhoz húztam őt. Ez utóbbi nagyon is jól esett. Elmondhatatlanul, még ha nem is tudtam vele dűlőre jutni. Elvégre, a mostani életem ezen szakaszán... számomra ez teljesen "új" volt. - Idővel. Egyelőre többet akarok tudni, hogy egy stabilabb életbe hozzam át őt. Annyira kölyök még... és bár nála értelmesebb kamasszal még nem találkoztam... akkor is tudom: korai lenne. - sóhajtottam egyet fáradtan, keserűen. - Nem is tudod elképzelni mennyire hiányzik... Hogy mennyire bánt, hogy magára kellett hagynom... - vontam oldalra a számat, belesimítva arcomat Faye hosszú tincseibe. Aztán pedig még és még jobban beleástam magam, hiszen újra szóra nyíltak ajkai, és amiket mondott... egyre nagyobb tüskét döftek a szívembe. Pedig nem is emlékszem... semmire... - Nem tudom mit lehetne erre mondani... - szólaltam meg néhány perces csendet követően, noha távolabb nem húztam magam. Továbbra is a hajába fúrva magam lélegeztem, forrósítottam fel a tincsek mögött megbúvó bájos arcot. - Csak azt remélem, hogy volt rá okom... hogy így cselekedtem később is. Remélem, hogy az, aki voltam... nem hagyott benned akkora gerendát, hogy a mostani énem ne tudja azt kitépni onnan, ahova beékelte magát... - őszintén beszéltem. Nem, még most sem értettem igazán, miért érzem ezt annyira fontosnak, de... az volt. - Faye... - hajoltam el ezúttal, noha csak arasznyira, hogy egészen közelről fűzhessem pillantásomat az övébe. - Mondd csak... mit gondolsz...? Van rá lehetőség, hogy újra... hogy újra meghódítsalak? Jó-jó... ez elég elbarmolt kérdés, nem is értem honnan szedtem... Vagy miért mondtam ki. De... azt hiszem a helyzet megkívánja, sőt... talán követeli, hogy megkérdezzem. - ezúttal az egész arcom komollyá vált, őszinte fények cikáztak mély kék tekintetembe. Nem tudtam mit várhatok, nem tudtam, hogy szabad-e egyáltalán ilyet kérdeznem... Semmit sem tudtam. Csak azt, hogy innentől kezdve nem fogom kibírni, hogy ne lássam őt... - Esetleg... egy laza randi? Valamikor? - villantottam végre egy halovány vigyorfélét, fejemet kissé megdöntve oldalra...
- A kölyöknek akkor is a teremtője mellett lenne a helye – mondtam ki hangosan, továbbra is ragaszkodva a korábbi véleményemhez. Egyszerűen így gondoltam és kész. Rossz kifogás volt a szememben az, hogy stabilabb életbe akarja hozni, még ha valahol egyébként meg is értettem őt emiatt. Ezt nem tagadtam ám egy percig sem, de Connornak itt lett volna a helye, ennél stabilabb nem is lehetne az élete. – Mert szerinted most mennyire stabil az élete nélküled? – tettem fel neki azt a kérdést, amely megfogalmazódott bennem az elmúlt néhány másodpercben, miután reagált a szavaimra. - Azt tényleg nem tudom elképzelni, hogy mennyire tud hiányozni egy kölyök. Azt viszont nagyon is ismerem, hogy milyen az, amikor a másik feled hiányzik – suttogtam halkan. Nem akartam megszakítani a pillanatnyi varázst, de mégiscsak kénytelen voltam, hiszen ez volt az igazság és ezt képtelen voltam egyszerűen csak úgy elfelejteni. Az nem én lettem volna és szerintem ezt mind a ketten tudtuk. Jobban mondva, ő tudta volna, ha emlékezik rám. Még mindig furcsa volt, pedig most már lehetett volna időm megszokni, itt volt nálam már legalább egy órája. Talán napok is beletelnek majd, mire ténylegesen is elfogadom a helyzetet. Nem tudom, fogalmam sincs igazából… Éreztem, és egyúttal élveztem is a közelségét, mert képtelen lettem volna másként tenni. Olyan jól esett most, hogy bújt hozzám, hogy hallottam minden egyes lélegzetvételét, amely bebizonyította, hogy tényleg itt van, és nem csak képzelődöm. Persze álom is lehetett akár, de azt akartam hinni, hogy nem erről van most szó. Túl szép, és egyúttal túl rémes lenne ez a helyzet álomnak. Egyrészt örültem neki továbbra is, hogy itt van, másrészt azonban nehezen emésztgettem ezt az amnézia-dolgot. Nem a legjobb helyzet, amit kívánhat magának az ember, igaz? - Nem kell mondanod semmit. Eddig sem tetted… - mondtam ki őszintén, hiszen tényleg így volt. Magyarázatot nem kaptam arra, hogy miért nem keresett később, csak azt árulta el, hogy miért hagyott el egyáltalán annyi év után, egyetlen szó nélkül. Még mindig kevés vagyok én ahhoz, hogy ezt képes legyek felfogni ép ésszel. – Erről nem beszéltél, hogy miért nem kerestél – tettem hozzá, mert tényleg így volt. Nem tudtam meg teljesen, talán így könnyebb volt neki, vagy kitudja. Nem is számít már, csakis a jelen. Erre kellett most koncentrálnom, ezt kellett most megoldanom. Nem a múltat, azon már nem lehetett változtatni sajnos, pedig akkor talán most minden másként lenne. - Sosem tudtam rád túl sokáig haragudni, már ezt leszámítva – toldottam még meg ezzel gyorsan. – De nem szeretném, ha visszaélnél ezzel most, hogy ezt tudod! – figyelmeztettem olyan komolyan, amennyire csak tőlem telt most. Túlontúl közel volt, de eszem ágában sem volt elhúzódni tőle. Olyan kellemes bizsergést indított el bennem a közelsége, hogy képtelen voltam tőle megválni csak úgy. – Nagyon kedves, hogy ezt mondod – súgtam alig hallhatóan, mert tényleg melengette a szívemet a gondolat, hogy mindezek után újra meg akart hódítani. El is mosolyodtam hát, ujjaim pedig az arcára futottak. - Tudod… - szólaltam meg néhány pillanat után, ami alatt elvesztem a kék íriszekben. – Mi még sohasem randiztunk – nevettem fel halkan. – Nagyon szívesen kipróbálnám, hogy milyen! – még bólintottam is egyet mellé, ezzel erősítve meg az elhatározásomat. – De ahhoz talán ki kell mozdulnunk a városba. Vagy máshol gondoltad? – érdeklődtem immár kíváncsian, csillogó szemekkel.
Tudom. Tudom, hogy Connornak mellettem lenne a helye! És ott is lesz... de nem most, nem ma... még csak holnap sem. Nem akartam ezen vitázni, nem akartam felesleges köröket lefutni, hiszen olyan törékeny még a perc is. "Először" látom Faye-t, és bár érzem: jobban ismerem őt, mint a tenyeremet... nem. Nem akarok ebbe az egészbe belerondítani egy hülye kijelentéssel. Inkább csak bólintottam egyet, belegyezőn, hogy tudja: valahol megértem őt, és igazat is adok neki. Valahol... Persze, arra már nem gondoltam, hogy tovább fogja csavarni a dolgot, nekem szegezve kérdéseket, vádakat(?), amik részben jogosak; aláírom... Mégis annyira kellemetlen volt, annyira fájó és felkavaró, hogy muszáj volt többszöri levegővételhez folyamodnom - mint az átlagos. - Nem tudom, Faye. Nem tudom... De nagyon remélem, hogy a falkával maradt... Nagyon remélem! - nyomatékosítottam újfent. - Ha pedig így van, akkor biztonságban van, figyelnek rá, és egyengetik az útját. - szinte már egy könnyed fohászt is elengedtem szavaimban, imádkozva valamihez, valakihez, hogy ez valóban így legyen! Belepusztulnék, ha a kölyöknek baja esne, akármennyire is kibassza nálam a biztosítékot újra és újra...
Miután persze rátértünk a múltbéli eltűnésemre sikerült még jobban elkenődnöm. Nem is értem igazából miért... talán csak annyira megérintett a dolog - még, ha nem is emlékszem rá -, hogy muszáj volt reagálnom a dolgokra. Noha, minden csak remény, egy távoli indok, ami egyelőre csak képlékenyen lebeg valahol. Úgy tűnik a mai este során túl sokszor üti fel bennem a fejét a kérdés: miért? Miért hagytam őt el? Miért nem kerestem?! Miért nem emlékszem?! Miért döntöttem úgy, hogy Connort ott hagyom...? És a többi száraz szar... Már a fejem is zsibogni kezdett tőle... - Visszaélni? - emeltem rá mély kék íriszeimet, kissé talán értetlenül, noha lehet volt alapja a szavainak. Elvégre nem emlékszem a múltra, hogy milyen vagyok valójában... Lehet a sok elcsavargásom mellett még "gonosz" is lennék? Jó kérdés... Mindenesetre kicsit oldalra döntöttem a fejemet, ahogy folytonosan követtem a tekintetét. - Soha... - ingattam meg mellé a fejemet halványan. Nem, nem éreztem úgy, hogy bármikor is visszatudnék élni ezzel, vagy bármi mással. Idegennek tűnt az érzés... Túlságosan is. Persze elmerülésemből arcomra sikló ujjai ráztak fel. Jól esett az érintése... nagyon is. Azt hiszem, képes lettem volna órákig csak "fürdőzni" egy-egy mozdulatában, amit rajtam ejt. Minden porcikám vágyta, szinte követelte, hogy újra és újra megtegye. Pedig... csak egy egyszerű simításról beszélünk... "Borzalmas"...
- Komolyan mondod? - vigyorodtam el hirtelen, ahogy már azt ecsetelte, hogy még sosem randiztunk. Kicsit mondjuk furcsának tűnt, de kétségtelen, hogy felkeltette az érdeklődésemet. - Nem... nem. A randit bízd rám! Szeretném, ha meglepetés lenne. Bár... remélem, hogy nem fogom elszúrni! - itt már kacagtam, hiszen már most megszületett a fejemben a gondolat, hogy miként és hogyan szeretnék eljárni ez ügyben. A kérdés már csak az - tekintve, hogy "nem ismerem" Faye-t -, hogy mennyire fog neki tetszeni... - Szereted a... hmmm... ez elég hülyén fog hangzani! - vigyorogtam továbbra is, ahogy fél testtel felé fordultam, hozzá közelebb eső karomat, pedig a kanapé háttámláján csúsztattam végig, egészen Faye nyakáig. - Szóval, szereted a sejtelmes dolgokat? Azokat, amik kicsit talán játékszerűek, de mégis komolyak... izgalmasak, és... érzelemmel telítettek? - mondtam én, hogy hülyén fog hangzani! Pedig a fejemben annyira jól indult! Na mindegy... - Mármint... értesz? - ráztam meg a fejem szórakozottan, ahogy jókedvtől fénylő íriszeim az övébe találtak megnyugvást.
Láttam rajta, hogy nem igazán szeretne tovább beszélgetni Connorról, de én akkor is úgy éreztem, hogy mindezt el kellett mondanom. Nem lelkiismeret-furdalás keltésének céljából, hanem egyszerűen csak így éreztem. Nekem pedig mindig fontos volt, hogy hangot adjak a véleményemnek. Ha én nem mondom el neki, akkor mégis ki fogja? Rajtam kívül nem sok olyan ember lehetett a földön, aki éppen olyan jól ismerte volna, mint én. Ez pedig számomra természetes velejárója volt annak, hogy néha talán emlékeztetnem kellett bizonyos dolgokra anélkül, hogy az veszekedést szült volna, vagy megkaptam volna azt, hogy semmi közöm hozzá. Igazából ezt most sem mondta ki, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy ez az igazság. Volt is közöm mindahhoz, ami a mellettem ülő férfinak fontos volt és sokat jelentett, de ugyanakkor mégsem, hiszen ez már egy másik életéhez tartozott. Egy olyanhoz, ami nekem idegen volt, amit nem ismertem, a szóban forgó fiúval egyetemben. Igazából a visszaélést félig csak viccnek szántam, de ahogyan elnéztem, ő nem pont így értette. Valahol nem is bántam ezt, mert azt jelentette, hogy teljesen komolyan vesz engem és mindazt, amit mondott nekem. Ez jól esett, és nem is tudtam megállni, hogy rá ne mosolyogjak jutalomként. Tényleg boldognak éreztem magam ebben a pillanatban, még a körülmények ellenére is, amelyek pont ellenünk voltak most. Sebaj, majd együtt megoldjuk, legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni, minden egyes kis idegszálammal. Amint elmondtam neki, hogy mi még sohasem randiztunk, mintha a meglepettséget láttam volna átsuhanni az arcán. Nem voltam benne biztos, de nem is érdekelt annyira, mert a mosolya jelezte, hogy egy kicsit mulatságosnak találja és nem kellemetlen ez számára egy cseppet sem. Nekem sem volt az, nem is azért tettem szóvá, hanem egyszerűen csak elfogott az izgalom, hogy talán most valami újat is kipróbálhatunk. Mióta újra egymásba botlottunk – mármint a néhány hónappal ezelőttire gondolok -, azóta még nem volt példa ilyesmire. Időnként összefutottunk, de sajnos ez volt minden, és én kicsit hiányoltam például azt a gesztust, amit most tett. Talán valahol a Sors tréfája volt ez, hogy elvett, de ugyanakkor adott is cserébe még jó dolgot. Ezt határozottan pozitívan éltem most meg. - Igen – válaszoltam végül bólintva, és továbbra sem húzódtam el tőle. Sem a kezemmel, sem pedig a testemmel. Jól esett hozzásimulni, ujjaimat pedig az arcán nyugtatni. Legszívesebben még ezt a minimális kis távolságot is megszüntettem volna, de mégis képtelen voltam rá. Talán azért, mert úgy éreztem, mintha az első csókunk lenne, ha megtenném, és azt szerettem volna, ha azt ő kezdeményezi. - Én nem hiszem! – mosolyogtam biztatóan. Valahogy lehetetlennek tűnt számomra, hogy elszúrjon bármit is. Nem csak azért, mert szerettem rá felnézni, mint igazi védelmező férfira, hanem azért is, mert én mindennek örültem volna most, ez volt az igazság. Bármit akart is tenni, én azt értékelni fogom, és már most elhatároztam magamban, hogy csak azért is jól fogom érezni magam. Jó, azért benne volt a pakliban, hogy lehetnek kivételek, de úgy gondoltam, hogy ezek csak szélsőséges esetekben fordulhatnának elő. – Azt hiszem – nevettem fel, miután megpróbálta megfogalmazni azt, amit gondolt, fejemet pedig a vállára ejtettem, úgy pislogtam fel rá. Talán túl tolakodó voltam ezzel a mozdulattal, egyáltalán a közelségemmel, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem meg, hogy ne legyek hozzá közel. – Szeretem az izgalmakat és az érzelmeket is, úgyhogy biztosan tetszeni fog – mosolyogtam szélesen, bár sejtelmem sem volt arról, hogy mégis mit találhatott ki. Egyszerűen elképzelni sem tudtam ezek után, de nem is az volt a fontos most. - És melyik nap szeretnéd megejteni ezt a sejtelmes randit? – érdeklődtem, mert úgy kellett készülnöm akkor a beosztásommal.
- Majd megtudod. Ígérem, nem fogja keresztezni a terveidet, időben fogok szólni. - mosolyodtam el haloványan, ahogy tekintetem egy pillanatra sem eresztette az övét. Jó volt nézni, még ha nem is tudtam, mi benne olyan jó... ennyire jó. Csak kellett... akartam. Igazából mozdulni se lett volna kedvem, de éreztem, hogy itt lesz az ideje annak, hogy menjek. Nem, nem azért mert féltem, elveszíthetem ezt a varázst, ami most körbe jár. Dehogy... Annál sokkal összetettebb ez az egész, hogy csak úgy elpárologjon belőlem. Főleg, mert ilyen intenzív érzést még soha nem éreztem. - Azt hiszem... ideje lesz indulnom. Nem mintha akarnék. - mosolyodtam el kicsit szégyenlősen, mégis sármosan, ahogy alulról pillantottam fel rá. - Későre jár. Neked sem árt pihenned, nem akarnék én lenni az a bunkó, aki nem hagy aludni. - húztam végig ujjaimat tarkóján, ahogy lassacskán eltávolodtam tőle. Nem volt jó érzés, egyszerűen nem akartam menni. Fura volt. - Megteszed, hogy kikísérsz? - álltam fel időközben, majd felfelé nyíló tenyeremet nyújtottam felé. Ha elfogadta, úgy finoman felhúztam őt, kicsit talán engedve önös vágyaimnak, és lendületesebben, mint azt illett volna. Így némileg sikerült a mellkasomhoz ütődnie. Elmosolyodtam. - Tetszik az illatod... - bukott ki belőlem meggondolatlanul, ahogy arcomat szőke tincsei közé temettem egy pillanatra, miközben karjaim finoman fogták át derekát. Aztán egyszerűen csak megindultam, alkaromat továbbra is derekán pihentetve. - Ajánlatos, hogy a napokban nézd a postaládád. - mert egyébként a telefonszámát is elkérhetném, deee... egyrészt korai lenne, na meg... Amúgy is utálok pötyörészni, sms-t írni, vagy szimplán valami idétlen ketyerén keresztül beszélgetni. Persze, mindettől függetlenül hasznosnak éreztem, de nem akartam a mai technikát felhasználni ahhoz, hogy valami olyan "világba" csöppentsem majd, ami nem rég megszületett a fejembe. Az ajtóban végül lefékeztem, hogy újra egész testtel felé forduljak. Néhány másodpercig csak néztem őt, míg végül ujjaim tarkójára futottak, ajkaim pedig a homlokán landolva hagytak forró leheletet bőrén. Csók volt... egyszerű, de annál értékesebb... számomra legalábbis. - Majd jelentkezem... - hajoltam el, kezemet, testemet leoldva róla, ellépve, fájón, és olyan kicseszett elveszettül, hogy arra szavak sincsenek. - Ma chérie... - biccentettem felé, felfuttattva képemre egy halovány, pimasz kis vigyort. Nem tudom, csak reméltem, nem veszi zokon a becézést, elvégre fogalmam se volt róla, hogy ilyet szabad-e... voltaképpen annyira természetesen jött belőlem, hogy még engem is meglepett. Mégse mutattam...
A hűvös, éjszakai utcára lépve pedig, annyi gondolat és érzés támadt meg, hogy hirtelen úgy éreztem, nem leszek hozzá elég, hogy mindezt magamban tartsam. Hogy menten fel is robbanok tőlük, annyira túlcsordulnak bennem a megfoghatatlan impulzusok... Aztán eltűntem a sötét köd fáradt teste alatt... mintha sosem léteztem volna...
// Köszönöm a játékot! *-* <3 Nem sokára kezdőt is írok! ^^ //
- Nem is azért kérdeztem, csak tudnom kell a kórházi beosztás miatt, hogy melyik este ne vállaljak ügyeletet – magyaráztam. Egyébként ezt leszámítva is nagyon kíváncsi voltam, nem csupán az időpontra, hanem a részletekre is. Pedig alapvetően türelmes tudok ám lenni a legtöbb esetben, de ezt most olyan izgalmasnak találtam, hogy csak nehezen sikerült megállnom faggatózás nélkül. Úgyis biztos voltam benne, hogy nem mondana nekem semmit. A meglepetés pontosan azért meglepetés, mert nem tudjuk előre, igaz? Lehet, hogy annyira mégsem szeretem én ezeket a meglepetéseket… - Pedig én szívesen látlak… - ezúttal én voltam az, aki szégyellősen mondta ki a szavakat. Igaz, hogy tényleg nagyon álmos, vagy sokkal inkább fáradt lettem mostanra, de egyszerűen nem akaródzott elengednem őt. Még akkor sem, ha tudtam, hogy igaza van. Tényleg későre járt az idő, de akkor is megérte eddig fent maradni, mert vele tölthettem el ezt az időt, amit nem cseréltem volna el semmiért sem. Már most alig vártam, hogy újra lássam őt, mintha tényleg csak most ismerkednénk, holott nálam jobban szerintem senki nem ismerte őt. Most még ő maga sem tudta, hogy kicsoda, úgyhogy ez az állítás teljesen helytálló volt jelenleg. - Persze! – válaszoltam magától értetődően, és hagytam, hogy felhúzzon magához. Egyáltalán nem bántam, hogy egy egészen kicsit nekiütődtem, mert jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá. Igazából, ha tehettem volna most, akkor el sem engedném, hanem megkérném, hogy aludjon velem. Legalább hadd érezzem azt, hogy hozzábújhatok, és ott van mellettem, de nem akartam tolakodó lenni. Ez amúgy sem lett volna jellemző rám, ezzel én is tökéletesen tisztában voltam. Melegen elmosolyodtam a bók hallatán, és csak nagy nehezen sikerült rávennem magam arra, hogy elinduljak vele együtt a bejárati ajtó irányába. Féloldalasan bújtam hozzá még séta közben is. Mivel nem volt olyan nagy a távolság, amelyet meg kellett tennünk, így abszolút szükségtelen lett volna bárminemű sietség. Ezért is engedtem meg magamnak ezt a kis gyengeséget, merthogy ez mindenképpen annak volt elkönyvelhető. Teljesen elgyengültek a lábaim, valahányszor a közelében voltam, legszívesebben a karjaiba omlottam volna. Néha ezt már betegesnek is találtam egy kicsit, de ez a szerelem, vagy nem? Még ha a miénkben több hely jutott a bánatnak, mint az örömnek, akkor is! Talán majd most megváltozik minden… Vagy nem. - Rendben! Ne aggódj, minden este meg szoktam nézni! – biztosítottam nagy komolyan, de aztán újra mosoly futott végig az ajkaimon. Próbáltam magam rávenni a búcsúzkodásra, de nem igazán ment olyan könnyedén, mint én azt elgondoltam a kis fejemben. Míg két kezem rásimult a mellkasára, addig a homlokomra adott csókot. Ez ugyanannyira lepett meg, mint amennyire jól esett maga a gesztus, hogy nem akart egyből letámadni. Én aztán nem toltam volna el magamtól, ez biztos, de mindenképpen értékelnem kellett ezt magamban. – Vigyázz magadra, jó? – kértem mosolyogva, miután már eltávolodott tőlem. A becézés hallatán még inkább felfelé görbültek az ajkaim, még ha ő ezt már nem is látta. Legszívesebben kimondta volna hangosan is, hogy mennyire hiányzott már, hogy így nevezzen, de végül uralkodtam magamon. Egy kicsit. Az már nem ment, hogy be is menjek, amíg el nem tűnt a sziluettje a távolban. Csak ekkor voltam képes becsukni az ajtót, és mint valami szerelmes kamaszlány, úgy dőltem neki hátammal a tömör fának, ábrándozó arcot vágva.
// Én is köszönöm, és nagyon várom a kezdőt *-* <3 //
Csak mosolyogtam azon, ahogyan Colint jellemezte, és kicsit valahol jól is esett, hogy tényleg nem voltak neki más csajok, ahogyan azt állította is nekem. Nem tudom, hogy ez miért volt olyan fontos számomra, de akkor is kellemes érzés kerített hatalmába. Connor amúgy is mondhatott volna róla bármit, talán el is hinném neki, de az volt az érzésem, hogy jobb színben akart előttem tündökölni, mint a Teremtője. Vagy legalábbis érdekesebb személyiségnek, és igazából el is nyerte a szimpátiámat az anyáskodáson túl. Nem is értem most már, hogy hogy volt képes magára hagyni őt az a férfi, akit még ennyi év után is szeretek. Kicsit csalódott voltam azért, mert valljuk be, nem így kellett volna viselkednie. De miért is csodálkozom, hiszen engem is szó nélkül hagyott faképnél… - Hogy miért? Talán azért, amiért a húgának sem mesélt rólam… - vontam meg a vállaimat, közben igyekeztem a tőlem telhető legjobban támogatni őt. Végtére is, már a ruháit is begyűjtöttem, már csak a ránk váró métereket kellett legyűrnünk és minden rendben lesz. Legalábbis reméltem, hogy minden rendben lesz. – Egyébként valószínűleg az az oka, hogy nem emlékszik rám. Őt nem Colinnak hívják, és igazából ide kötötte az élete az elmúlt években, amíg néhány hónapja nem fogta magát és lépett le valami sürgős dolog miatt – mivel részleteket én sem tudtam, ezért neki sem tudtam többet mondani ezzel kapcsolatban. – Majd beszélgetünk, ha egy kicsit összekapartunk téged, oké? – kérdeztem mosolyogva. Annyira azért nem kellett erőlködnöm, viszont hideg volt és minél előbb szerettem volna otthon lenni. Mivel erre koncentráltam olyan nagyon, ezért nem voltam most képes még a múlton is merengeni és minden felvetődő kérdésre választ adni. Azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán jogom hozzá, nem kellene-e inkább Colinnak felvilágosítania őt. Már ha egyáltalán feltudná világosítani, szóval mégiscsak megtehettem. Szerintem. Reméltem. - A fürdő jót fog tenni, hidd el nekem. Kicsit megnyugodsz és fel is melegít – talán nekem sem ártana, de azért annyira még nem ébredtek fel az anyai ösztöneim, hogy én is beüljek mellé. Sajnálatos módon én nem azoknak a farkasoknak a táborát gyarapítottam, akik gond nélkül pucérkodnak. Én még a szemérmesebb fajtához tartoztam, de egyáltalán nem szégyelltem magam emiatt. Akinek nem tetszik, annak nem kell velem foglalkoznia és kész. – Az ember miatt, igaz? – egyértelmű volt, de azért rákérdeztem az ellenállása okára. – Többet kéne, hogy foglalkozzon veled és gyakoroljátok az ilyesmit… - ingattam a fejemet rosszallóan, amiért Colin látszólag nem szentelt elég figyelmet a kölykére. Nem akartam beleszólni a dolgaikba, de talán mégis meg fogom tenni, ha még ilyesmiket megtudok ezen felül. - Hé, most már minden oké lesz! Nem történt nagyobb baj annál, hogy meglátott és ez a legjobb most, ami kisülhetett belőle! – biztatásnak szántam, de nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez valóban csak ennyi volt. Biztosan lesznek még következmények, kitudja, hogy mifélék, de azt már most tudtam, hogy nem fogom csak úgy hagyni, hogy Connornak baja essen emiatt. Nem ő tehetett róla, túl fiatal volt még ehhez. Az is nagy szó, hogy egyáltalán megpróbálkozott visszatartani a benne élő vadállatot. Ha hamarabb érkeztem volna, nem történik meg ez az egész, de már kár is ezen keseregni, igaz? Változtatni úgysem lehet már a múlton. Közben már annyira megközelítettük az otthonomat, hogy az idilli kis fehér kerítésem mellett sétáltunk a kertkapu felé. - Itt vagyunk! – jelentettem be, közben belenyúltam a rajta lévő kabátom zsebébe és előbányásztam a kulcsomat. – Ó, és egyébként nem nagyon szoktam férfiakról beszélgetni, a bőrkeményedéssel meg nem nagyon vannak gondjaim – ezúttal már szélesen mosolyogtam rá, mialatt felsegítettem a néhány lépcsőfokon a verandára. Odabentről máris hallatszott a vidám csaholás és némi kaparászás. – Ha zavar a kutya, akkor kiengedhetem a kertbe… - ajánlottam fel még az előtt, hogy kinyitottam volna az ajtót. Attól függően, hogy mit válaszolt, vagy hagytam bent maradni Rileyt, vagy kiengedtem némi fülvakargatást követően. – Gyere, ülj csak le a kanapéra, máris jövök! – jelentettem ki, és ha eleget tett a kérésemnek, akkor én első körben a konyhát céloztam be. – Kérsz esetleg teát vagy valami mást? – kérdeztem jó házigazdához méltóan, aztán a fürdőszoba következett, ahol a kádba máris elkezdtem engedni a fürdőhöz a vizet.
- A kijének??????????? Oké, haldoklom lelkileg, alig állok a tappancsaimon, de azért ez úgy bukik ki belőlem, mintha egy kifejlett telivér csődört akarnék kihányni magamból. Milyen húgának? Mi van?! JÉZUSOM. Fú, de utálom most. Fúúúú, de... Hazamegyek és megütöm. És ha utána ízekre szed, a halálos ágyamban fekve kiszenvedek magamból egy felé nyújtott középső ujjat is. Mégis... Jézusom! Nem is tudom, hogy most arra gondolok, hogy azért lépett le, hogy ezekkel a... szóval a... családjával legyen, aminek nem akarta, hogy valaha a részese legyek. Hát csessze meg! Nekem ő van egyedül ezen a tetves világon, azt hittem, a szerelmünk kölcsönös, erre mi van? Én vagyok ráutalva, én függök tőle, neki meg egy egész putrira való szerette van. Hát dögöljön meg... Ezer meg egy szitokszó és összeesküvés elmélet fordul meg a fejemben, amíg Faye hozzá nem teszi a történet másik oldalát. Nincsenek emlékei... Jó, hát tudom, hogy az öreg egy szenilis fasz, de hogy ennyire? Mégis ki ne emlékezne egy ilyen Faye típusú csajra? Meg a húgára... Létezhet ilyen egy vérfarkasnál egyáltalán? - Hja... Sikerült összehoznia engem. Hurrá. Nem hiszem, hogy az volt ilyen sürgős, hogy keressen magának egy kölyköt, én csak belerondítottam őfelsége isteni terveibe. Nem csodálom, hogy lelépett. Én gyökér, és én még megnyugodtam, hogy most, hogy így újra összejöttünk, már semmi sem választhat szét, de ezek szerint baszhatom, mert lehet, hogy mire visszaérek a Maciba, ő újra gondol egyet és lelép valami sürgős dolog miatt. A farkasom csak azért nem akar kitörni megint, mert valószínűleg beleájulnék a műveletbe, de piszok ideges vagyok. Erősebben fogom Faye-t, mert arra gondolok, hogy sorstársak lettünk,úgy látszik a nem-Colin Colin előszeretettel pattan meg a rokonai elől. Az emberes kérdésére csak erőtlenül bólintok. Tényleg ki vagyok bukva, nem elég nekem Naomi, még Fater dolgai is így derülnek ki, és ráadásul minden egyszerre zuhan a nyakamba és.... Megint csorognak a könnyeim. Picsába.
Nem is szólalok meg egészen addig, amíg a házhoz nem érünk. Nem nagyon nézek körül, nem érdekel most a berendezés, sem a házban terjengő illatok. Csak a kutya... Istenem, komolyan, mi a szart vétettem? Tetszik mi? Gyere, taposs még belém, bár nem tudom, mivel tudnál még ennél is mélyebbre lökni, de hát ugye a te hatalmad nem ismer határokat... - Azt megköszönném. Morgom halkan a kutyára vonatkoztatva, és igyekszem minél gyorsabban beslisszolni, hogy még csak látnom se kelljen. Nem vele van a baj, biztos rém cukor a dög, de mára aztán tényleg elég volt minden négy lábú szőrös izéből. Parancsra ülök a kanapéra. Illetve inkább zuhanok, de a lényeg, hogy alattam van, lejjebb már nem esem, remélhetőleg. Amennyire tőlem telik, magam köré szorítom Faye kabátját. Nem tudom miért. Nem vagyok szégyenlős, nem is fázom,egyszerűen csak... Talán így fejezem ki, hogy mennyire be akarok zárkózni, és nem akarok tudomást venni a világról, mert a világ egy olcsó kurva. Hogy kérek-e valamit? Nem tudom, mit érhetnék egy emléktörlésen kívül. Esetleg azt, hogy lőjön fejbe? Vagy kötözzön ki... Adjon új szívet. Legyen instant holnap, mert a mai napot nem bírom elviselni. - A tea jó... Sok cukorral. Hallom, ahogy csobogni kezd a fürdővíz, valahonnan a távolból, és rá kell jönnöm, hogy az asztalra bambulva egészen jó és kényelmes, bár a fejemben olyan erős a nyomás, hogy hamarosan tuti kifröccsen az agyam. Szegény Faye, nem akarom, hogy az agyvelőmet vakargassa. Ha visszaér, nagyot szusszanok, és kérdezek. - Akkor végeredményben te vagy... az Anyukám. Ugye? - nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni vagy tolakodni, mert nagyon kedves velem, de képtelen vagyok moderálni magamat. Játsszunk akkor nyílt lapokkal - Csak mert vannak panaszaim. És egy csomó dolog, amit nem értek. Pélául... ha nem Colin, akkor mi? És miért fogadott magához? Miért nem emlékszik? Miért hazudik? Elhiszed neki, hogy csak úgy elfelejt mindent? Mi van, ha mindannyiunkkal szórakozik? Ki a picsa ő egyáltalán? És hol van a húga? És kije van még...? És én mire.... kellettem neki? És mit kezdjek Naomival? Az emberrel... Mit csináljak, hogy ne akarjam megenni? Mit mondjak neki? Nem lehetne ezt a napot érdeklődés hiányában elhalasztani? Finom a tea. Köszönöm. Egyáltalán nem várom azt, hogy minden kérdésemre válaszoljon,sőt. Talán egyikre sem válok választ, egyszerűen csak kiömlött belőlem, mert egy olyan labilis érzelmi gát szakadt át bennem, mint... Nos, mint ami a magamfajta tizenéves kis köcsögök sajátossága. Alapból nem vágom a világot, pláne nem úgy, hogy a feje tetejére áll az egész, egyik pillanatról a másikra.
A hozzászólást Connor Harris összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 4:58 pm-kor.
Mivel biztosra vettem, hogy jól hallotta, hogy Colin húgát említettem, így nem ismételtem meg újra. Inkább hagytam, hogy feldolgozza az információt, úgyhogy a továbbiakban csendesen sétáltam mellette és még az sem zavart, hogy erősebben kapaszkodott belém, mint korábban. Helyette inkább örültem, hogy pont hazafelé jöttem és azt az útvonalat választottam, különben lehet, hogy csak nagyon sokára tudtam volna meg, hogy egyáltalán a városban van már. Azért nem volt szép dolog, hogy erről nem lettem értesítve, holott én nyúztam egy kicsit a drága Teremtőjét, hogy keressük meg a srácot. Nos, ennyit erről, úgy tűnik, hogy idetalált ő magától is, emiatt pedig valahol egy kicsit büszke voltam rá. Micsoda ostobaság, pedig semmi közöm nem is volt hozzá, ha úgy nézzük. Még azt sem tudtam, hogy mi van jelenleg köztem és Colin között. Biccentettem egyet a válasza hallatán, miután odaértünk hozzám, és Rileyt gyorsan kiküldtem a reakciója láttán. Szegény fiú, nagyon össze volt törve és én nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta. Nem volt tapasztalatom az ilyesmiben, noha minden nap gyerekeken segítettem. Connort azonban nem kellett megműteni, nem volt szó szerint az élete a kezemben. Neki inkább a lelke sérült most, és egészen eddig ebben nem mozogtam otthonosan, most mégis rákényszerültem arra, hogy tegyek valamit. Mégsem nézhettem tétlenül, hogy teljesen darabokra tört szerencsétlen, ugye? Ha nem tudtam volna, hogy ki ő, valószínűleg akkor is segítő kezet nyújtottam volna, mert ezt diktálja a lelkiismeretem. Hát még az ő esetében! Már csak akkor tértem vissza hozzá, amikor a nagy bögrét megtöltöttem teával, és kívánságának megfelelően jó sok cukrot tettem bele. Mondjuk nem tudtam biztosan, hogy nála ez mit takar, de egy kicsit többet raktam bele, mint szoktam. Ez legyen a legkevesebb, igaz? Aztán, ha engedte, leültem mellé a kanapé végébe és felé nyújtottam a gőzölgő teát. - Óvatosan igyál belőle! Lehet, jobb lenne, ha az asztalra tenném… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, ám a kérdés egyetlen pillanat alatt kizökkentett ebből. Hirtelen fordult velem egyet a világ, és csak most tudatosult bennem, hogy valahol tényleg így van, ráadásul úgy is viselkedtem vele, mintha én lennék az aggódó teremtő, egy anya, nem pedig egy idegen, holmi jött-ment. Valahol melengette a szívemet a kérdés, mindig is vágytam egy gyerekre, csak éppen soha nem adatott meg, egy kölyköt pedig nem akartam azzal sújtani, amit nekem kellett elszenvednem az átváltozás miatt. Megvoltak ám a pozitív oldalai, szó se róla, de bőven sorakozott ám negatív is. - Igazából… fogalmam sincs – vallottam be végül, némi zavarral az arcomon. – A Colinnal való viszonyom eléggé viharos, hogy úgy mondjam – tettem hozzá, csak hogy számára is világos legyen, miért nem tudok neki biztosat mondani. Ha rajtam múlt volna, egyből rávágtam volna, hogy igen, az vagyok. Még egy boldog mosolyt is mellékeltem volna hozzá, de így nem tudtam őszintén örülni. Mi garantálta, hogy nem viszi őt el, ha gondol egyet megint és lelép, mint néhány hónapja? Pedig én nagyon szívesen vigyáztam volna rá, rendes gyereknek tűnt. Persze az is lehet, hogy tévedek, de most égett bennem a vágy, hogy segítsek rajta és gondoskodjak róla. - Mondd el nyugodtan! – biztattam, miközben ajkaimon megjelent egy halovány mosoly. – Szívesen! – kezdtem így kapással a végén, mert ez tűnt a legegyszerűbbnek. Aztán kiszaladt egy hosszabb sóhaj is belőlem, majd a hajamba túrtam, mielőtt elkezdtem volna válaszolgatni a kérdéseire. – Én Noëlnek ismertem meg őt, még jó százötven évvel ezelőtt. Az eredeti neve tudomásom szerint Théo. Ő is francia, mint én. Ott találkoztunk igazából. Egyébként itt Rustként élt, szóval van néhány álneve, nem is tudom mindet – vallottam be őszintén. – Arra sajnos nem tudok válaszolni, hogy miért változtatott át – ugyan beszéltünk róla, de inkább nem akartam azt mondani, amit Colin mondott nekem, miszerint ott ez volt a szokás. Csak ezért nem szabadott volna és ezt már neki is megmondtam, még akkor, mikor ugyanezen a kanapén ült velem, hetekkel ezelőtt. – Sajnos azt sem tudom, hogy miért nem emlékszik, mivel ő sem tudja, hogy mi történt vele. Azt viszont elhiszem neki, hogy tényleg nem emlékszik. Túl jól ismerem, észrevenném, ha hazudna nekem – mosolyogtam Connorra, mert nem akartam, hogy olyan rossznak lássa őt. – A húga egyébként szintén itt él a városban. Igazából… Colin épített itt egy házat, és övé a lovarda, amit hónapok óta szerencsétlen húga irányít. Azt hiszem, hogy kedvelnéd őt – oldalra billentettem a fejemet, hogy jobban megnézhessem magamnak. Annyira, de annyira fiatal volt még, és most itt ül ilyen terhekkel a vállán. – Tehát ismered a lányt, ez jó – bólintottam, mikor áttértünk a probléma kiváltó okára. – Mit gondolsz, mennyire megbízható? – kérdeztem gondterhelten. – Nem nagyon ismerem az itteni őrzőket, hogy esetleg segítséget kérhessek tőlük. Nem tudom, hogy akarnád-e ezt a megoldást, vagy biztosan tudod, hogy nem jár el a szája? Ha igen, minket is és magát is veszélybe fogja sodorni… - húztam el a számat rosszallóan, aggodalmasan. – Lehet, hogy beszélned kellene vele. Ha szeretnéd, elkísérlek. Ne aggódj, nem tennék benne kárt! – mondtam gyorsan, mielőtt még kifogásokat keresett volna. Végül is, nem hibáztathatnám érte, mivel nem ismert. Attól még, hogy vele kedves voltam, még egy embernek kárt okozhattam volna nyugodt szívvel. Sosem lehet tudni a mi fajtánknál, ez tény.
Fogalma sincs? Hát jó. Lelomboz a válasza, szóval inkább a teáscsészét fixírozom, mert attól legalább nem jövök zavarba. Most valahogy azt érzem - ha már nem az Anyukám -, hogy teher vagyok neki, és csak felelősségtudatból hozott el, hogy tök mindegy, hogy ki vagyok, akkor is elhozott volna. Az egyetlen köztünk lévő kapocs, a "Rozsda" sem elég erős már ahhoz, hogy bármi pluszt adjon a dologhoz. Részemről megrendültem, ő meg nemes egyszerűséggel le-viharosozza a kapcsolatukat. Hullajó. A mindenféle neveit megjegyezni nem fogom, nem is akarom, meg nem is vagyok abban az állapotban. Teljességgel leamortizálódtam lelkileg, jobban, mintha csak Naomiról lenne szó. Tökre mindegy, mi a neve, valami most eltört, ami egy kamaszgyereknél olyan, mintha soha többé nem lehetne kijavítani. És úgy is érzem magam, hogy soha többet nem lesz minden ugyan olyan. - Biztos azért, mert csak így tűrték meg Seattle-ben. Ha vállal ott egy kölyköt. Próbálom ezt a lehető legtárgyilagosabban mondani, de a gondolat végére megremegnek az ajkaim, és az agyamig felszipogom a taknyomat. Így is eleget bőgtem. - Egy lovardát?! Bukik ki belőlem a szánalmas visszakérdezés. Még hogy egy lovardát... Hát öcsém, csodálkozom, hogy miért nem az Én kicsi pónimból énekelt nekem valamit esténként, ahelyett, hogy képzés gyanánt szarrá vert. Te jóságos ég. Még valami? Vajon tényleg süllyedhet még ennél is mélyebbre? Dacoskodok,elképedek, mert szeretem őt, nekem csak ő van, és minden cseppnyi utálatommal eltaszítom magamtól. Ennek ellenére, ha most közölné velem, hogy megint magamra hagy, szűkölő kutyaként mennék utána - újra. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet, de most... Most mégis, megvetem, utálom és látni sem akarom. Hogy a húgával mennyire jönnék ki jól, arra csak vállat vonok. Családban marad biztos... Különben is, azt se tudom, hogy kicsoda, keresgetni meg biztosan nem fogom, keresgesse Colin, Rust Théo vagy Rumpelstiltskin, mit bánom én. - Igen, én ismerem, és... Megbántottam, és... - eszembe jut, hogy megsirattam őt - A múltkor véletlenül használtam rajta a képességemet, és olyat láttam, amitől tökre kiborult és... Letettem farkas alakban egy virágot a küszöbére, aztán valamiért teleplakátozta a környéket eltűnt kutyás papírokkal, amire egy majdnem olyan farkast rajzolt, mint amilyen én vagyok... Azokat szedegettem le, amikor találkoztunk most a folyónál és... Vele volt a kutyája, egy fehér kis görcs, nem bírta a pofámat, és nekiállt morogni meg hisztizni, én meg "ledomináltam", a lány megharagudott, elesett a jégen, én megijedtem, tökre bepánikoltam, hívni akartam a mentőket, erre Naomi úgy elkezdett rettegni, hogy nem bírtam tovább... Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne... Hogy ne... Nem bírom kimondani azt, hogy "ne tépjem szét". Előrehajolok, leteszem a teát az asztalra, felhúzom a térdeimet, átkulcsolom őket, és a lábamra hajtott fejjel kezdek el remegve bőgni megint. Kell pár perc, amíg helyreáll a légzésem, és folytatni tudom. - Én szeretnék beszélni vele. Úgysem bírnám ki, hogy ne kajtassak utána... Muszáj látnom. Aztán majd meglátom.... meglátjuk... Felkelek, alaposan magam köré tekerve mindent, amivel csak takarhatom magam, és elkezdek kislattyogni arra, amerről Faye jött be nem olyan rég, hogy megkeressem a fürdőt. - Nem akarok a terhedre lenni. Nézek rá nagyon komolyan a küszöbről, olyan eltökélt határozottsággal, ami nagyon ritkán fedezhető fel rajtam, azt hiszem, hogy ez a felnőtt férfi énem egy-egy előszele, csak hát... Még odébb van az, amikor állandóan jelen lesz az életemben. Aztán, ha megbizonyosodom róla, hogy valóban nem terhelem, bezárkózom a fürdőbe, beülök a kádba, és még utoljára jól kibőgök magamból mindent. És addig egész biztosan nem jövök ki, amíg úgy nem érzem, hogy rendesen meg tudok már szólalni.
Attól még, hogy láttam rajta, mennyire rosszul esett neki a válaszom, nem tudtam mást mondani. Hazudni nem akartam, és igazából én magam is teljesen tanácstalanul álltam a helyzet előtt, mivel soha nem volt részem még csak hasonlóban sem. Azt tudtam, hogy el kell hoznom magammal haza és segítenem kell neki, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy kije vagyok én neki egészen pontosan. Valószínűleg ezt csak Colin, vagy még ő maga sem tudta volna megállapítani, de lényegtelen volt. Nem volt itt, csupán én és a kölyök, és valamit tennem kellett annak érdekében, hogy megnyugodjon, mert egyszerűen belefacsarodott a szívem, ahogyan egyre tovább néztem a vívódását és a könnyeket leperegni az arcán. - Mi lenne, ha most nem törnéd ezen a fejed? – kérdeztem tőle. Igazából nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb, mit kellene tennem érte. Megölelni megint nem mertem igazán, mert attól féltem, hogy esetleg egyből elutasítana, amiért nem tudtam válaszokat adni a rengeteg kérdésére, ami felvetődött benne. Megtettem volna, ha tudok, tényleg, de ehhez én jelenleg kevés voltam, annak meg semmi értelme nem volt, hogy kínozza magát azzal, hogy vajon miért lett ez a sorsa. Egyikünk sem tehetett semmit ellene, tőlem sem kérdezték meg, hogy akarom-e annak idején. – Majd ha találkozol Colinnal, akkor megkérdezheted tőle, ha még mindig nagyon szeretnéd. Szerintem inkább a mai problémára próbáljunk meg valamilyen megoldást találni, oké? – eddig bírtam ki. Ez sem volt ugyan sokkal jobb téma, de talán valamelyest elterelhettem vele a figyelmét és egyébként is égetőbbnek éreztem, mint a Teremtőjével kapcsolatos kérdéseit. Amikor felhúzta a térdeit, én közelebb csúsztam hozzá a kanapén, és elkezdtem vigasztalóan simogatni a fejét. Nem tudtam, hogy hirtelen mi egyebet tehetnék érte, túl sok tapasztalattal amúgy sem rendelkeztem a kamasz fiúk terén, de talán most itt volt a lehetőség arra, hogy tanuljak. Te jó ég, amikor ma elindultam itthonról, nem gondoltam volna, hogy így végződik ez a séta. Nem mintha egy kicsit is bántam volna, szerintem most nálam volt a legnagyobb biztonságban. Az a hely, ahol megszálltak, amúgy sem volt a legjobb, véleményem szerint. Nem való egy Connorhoz hasonló srácnak. - Húha! – mondtam végül csak ennyit, mert sokkal összetettebb volt ez, mint először gondoltam. Azt hittem, hogy ez az egész csak ma zajlott le, de ezek szerint akkor volt némi előzménye is, ez pedig számomra bonyolította egy kicsit. Szívem szerint az őrzőkhöz fordultam volna segítségért, viszont úgy tűnt, hogy Connor nem ezt szeretné, és ez számomra most sokkal fontosabb volt. Ha már hibázott, amúgy is meg kellett tanulnia, hogyan nézzen szembe a következményekkel. Ugyan sohasem foglalkoztam kölykökkel, de ha így hozta a sors, hát ennyiben segíthettem neki az élet nagy dolgait illetően. - Semmi baj! Shh! – csitítgattam, amikor újra rákezdett. Ezúttal már nem csak simogattam, hanem magamhoz is öleltem, amennyire ez lehetséges volt. Leginkább csak átfogtam valahogy a vállát, én magam a térdéhez dőltem és valahogy így sikerült az arcomat a fejére fektetnem, miközben a hátát simogattam, reményeim szerint megnyugtatóan. – Rendben, ha ezt szeretnéd, akkor ez lesz, de attól még áll, amit mondtam. Szívesen elmegyek veled, ha szeretnéd! – ismételtem el újra, csak úgy a megerősítés kedvéért. – Egyébként úgy tűnt, hogy rendben van? – jó, kicsit kibújt belőlem az orvos, de nem tehetek róla igazán. Túlságosan a munkámnak szenteltem az utóbbi évtizedeket, nem voltam képes meghazudtolni önmagam. - Egyáltalán nem vagy a terhemre! – biztosítottam gyorsan, gondolkodás nélkül. Szerintem már ez is elég határozott válasz volt, hogy egy pillanatig sem kellett megfontolnom, hogy tényleg így van-e. Számomra ez magától értetődő volt. Miután elment a fürdőszobába, végül én is felkeltem a kanapéról, és elmentem egészen az ajtóig. Nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék. Bemenni nem akartam, hiszen azzal megsérteném valószínűleg az intim szféráját teljes mértékben, de valahogy mégsem tudtam csak úgy itt hagyni. Hallottam még az ajtón át is, hogy megint sírni kezdett, de olyan keservesen, hogy még hallgatni is fájt. Hiába nem ismertem egyáltalán, valahogy mégis megérintett és máris a szívemen viseltem a sorsát. Olyannyira, hogy ami neki szenvedést okozott, az valahol nekem is. Hátamat az ajtónak támasztottam, úgy csúsztam le egészen a földig és hunytam le a szemeimet, hallgatva a kis testét rázó sírást. - Jaj, Connor, úgy szeretnék segíteni! – mondtam halkan. Nem voltam benne biztos, hogy hallja-e, így aztán leginkább magamnak szóltak a szavak. Szemeimet behunytam, fejemet nekitámasztottam a kemény faajtónak. – De nem tudom, hogyan… - vallottam be őszintén. A szándék megvolt, csak egyelőre a hogyan volt még erősen kérdéses.
Mi lenne, ha... Mi lenne, ha... Tök jó lenne, meg tökre igaza is van amúgy, csak nem-tudok-nem-gondolni-erre. Béna vagyok. Mit nekem ide a 2-300 éves farkastapasztalat, a 18 évemmel még emberként is eladnak prostinak, ha nem figyelek eléggé. Persze, majd ha találkozom Colinnal... Állapodjunk meg valamiben. - Soha többet nem akarom látni. És akkor ezt most fixáljuk is le. Jó, valószínűleg mire este lesz, addigra már elönt a bűntudat, amiért nem értem vissza a Maciba időben, szóval nagyobb a füstje, mint a lángja, de a kimondás pillanatában olyan véresen komolyan beszélek, mint egy inkvizítor. Ahogy vigasztal, simogat és átölel, eleinte csak még sokkal-sokkal rosszabb. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Főleg nem egy "idegen" nőstény. Aztán a másodpercek szaladásával egyre finomabbá és kívánatosabbá válik Faye érintése, még a farkasomra is nyugtatólag hat, és nem akarom, hogy elmúljon ez az állapot. Ahogy a lakása és az ő illata eltelíti az orromat, ahogy érzem az érintését, azt gondolom, hogy ez most jó, erre van szükségem... Törődésre. Persze így se maradhatok sokáig, mert aljasul kúszik be az emlék, hogy végül is, nem az Anyukám, senkim sem, csak egy fakó emlék Fater meglékelt fejében. És ez most fáj. - Ezt egyedül kell végigcsinálnom, amíg bírom... De... köszönöm. Elhúzódom tőle, hogy felkelhessek, de eben az egy köszönömben azt hiszem, hogy annyi hála volt, hogy még a szőnyeget is összecsepegtettem vele. Főleg megkoronázva egy határozott bólintással, amikor biztosít arról, hogy tényleg nem vagyok a terhére.
A fürdőszobai kiborulásomat nem bánom, hogy hallja, és annyira elvagyok a gondolataimmal, hogy igazából fel sem tűnik, hogy ott van közvetlenül az ajtó mögött. Nem érzem, hogy velem együtt "fáj", nem hallom a halk szavait, csak magamat, a saját morgásom visszhangzik a fejemben - amit akkor hallattam, amikor Colin nélkül megöltem egy embert, és amit Naomi jelenlétében produkáltam. Nagyjából fél óra kell, hogy kikászálódjak, még elég sokat szöszölök odabent, szóval ha csak nem pattan fel és rohan el az ajtó elől, akkor a hirtelen kinyitásomkor meglepett arccal nézek (le) rá. - Nos... Most csak azért nem kelek ki magamból, mert azt hiszem, már mindent láttál. - mosolygok kicsit, persze nem az igazi, széles Connor-vigyor, de most nem is telik többre. Minden esetre a törülköző erősen a csípőmre van tűrve, szóval ha felkel(t) a földről, fogom magam, és nagyon szorosan átölelem. És ha rajtam múlik, akkor nem is igazán eresztem el vagy három percig. - Amúgy... Te hány éves vagy, Faye? És gyakran szedsz össze utcán vergődő kölyköket? Mert ha gyakran, akkor már előre szólok, hogy féltékeny leszek.
Nem mondtam semmit arra, hogy nem akarja Colint soha többé látni, mert úgy sejtettem, hogy ezt csupán hirtelen felindulásból mondta. Jó, mondjuk nekem személy szerint nem volt szokásom olyasmiket kimondani, amit nem gondoltam teljesen komolyan, de azt hiszem, hogy sokan mások ettől függetlenül még így tettek. Főleg azok, akik Connorral egy idősek voltak, efelől semmi kétségem sem akadt. Úgyis meg fogja őt keresni, mert ha nem lenne számára fontos, akkor nem jött volna utána ide sem. Ez számomra egyértelmű, és úgy véltem, hogy erre majd ő maga is rá fog jönni, ha egy kicsit megnyugodott. Úgysem fogja ennyiben hagyni azok alapján, amit láttam belőle eddig, és meg is értettem. Én is kíváncsi lettem volna a helyében ezekre a válaszokra, amiket most tőlem várt, ám mégsem tudtam megadni neki. Sajnáltam, hogy úgy van, de nem tudtam eleget ahhoz, hogy dobálózhassak csak úgy a szavakkal. Végül, amikor elhúzódott tőlem, hogy elmenjen a fürdőszobába, egyszerűen csak hagytam, hogy megtegye. Nem akartam ráerőltetni magam, mert annyira azért nem voltam olyan, aki csak úgy árasztja a szeretetét mások felé. Azt sem igazán értettem, hogy ő mivel érdemelte ki ennyire hamar ezt a hatalmas szimpátiát a részemről. Majdhogynem felelősséget akartam érte vállalni, pedig nem az én dolgom volt és erre nem ártott magamat emlékeztetni többször is. Attól még, hogy ismertem elég jól a Teremtőjét, hozzá egyelőre nem sok közöm volt, csupán a segítségemet ajánlhattam fel és a gondoskodást, amit vagy elfogadott tőlem, vagy nem. Azt azért mindenképpen pozitívumként értékeltem, hogy megköszönte már az eddigieket is, azt pedig abszolút megértettem, hogy egyedül akarta végigcsinálni. Az már egy más kérdés, hogy Colin valószínűleg teljesen kiakadna, ha ezt megtudná, de nem én leszek az, aki lebuktatja szegény srácot. Ha ő akarja, majd elmondja magától, a közreműködésem nélkül. Nem tudtam pontosan, hogy mennyi idő telt el onnantól kezdve, hogy leroskadtam az ajtó elé. Egy idő után átköltöztem a vele szemben lévő fal mellé, és annak dőltem neki, mivel nem akartam megijeszteni azzal, hogy esetleg elbambulok és beesek a fürdőszobába a lábai elé, amikor ki szeretne jönni. Azért a jelenet elképzelését követően megjelent az ajkaimon egy halovány mosoly, főleg, hogy már nem hallottam a sírás hangjait sem tovább. Ez azt hiszem, hogy jó jelnek volt tekinthető, mert szöszmötölés hangja viszont még mindig kiszűrődött az ajtón át is. Tehát nem vált köddé, nem teleportált el innen, hanem még mindig bent van, csak egyszerűen már eléggé megnyugodott ahhoz, hogy ne itassa az egereket tovább. Amikor hosszú idő után végre kinyílt az ajtó, felkaptam rá egyből a tekintetemet, úgy vizsgáltattam az arcát, hátha látok rajta valamit. Kicsit nyúzottnak tűnt ugyan, de attól még jobb színben láttam egy hangyányival annál, mint ahogyan bement. - Igen, én is azt hiszem! – szólaltam meg végül, miközben két lábamat felhúztam és a fal mentén feltoltam magamat. Így már nagyjából egyforma magasak voltunk, szóval nem kellett rá túlzottan felnéznem, míg neki sem kellett annyira lefelé, mint az előbb. – Mindent megta… - a kérdést már nem tudtam befejezni, ugyanis a két körém fonódó kar belém fojtotta a szót. Egyszerűen csak fogtam magam, és én is magamhoz öleltem őt, hadd érezze, hogy van, akire számíthat. Tudtam, hogy milyen érzés a kilátástalanság és a tanácstalanság. Én is átéltem már sajnos, ráadásul nem is egyszer életem során. Egy ilyen fiatal fiúnak még nem kellett volna ezt megtapasztalnia, de úgy tűnik, hogy az élet nem így működik. - Kétszázötvenöt – válaszoltam készségesen, és a kérdése hallatán már egy halk nevetés is kitört belőlem. – És nem, egyáltalán nem szokásom összeszedni senkit az utcán. Veled is csak azért tettem kivételt, mert nagyon ismerős volt az illatod, meg az energiáid – vallottam be, miután egy kicsit hátrébb hajoltam, hogy láthassam az arcát, de elhúzódni még mindig nem akartam tőle. – Remélem, hogy az azért nem okoz gondot, hogy beteg gyerekeken segítek… - billentettem oldalra a fejemet, ajkaimon játékos mosoly ült meg. Sokszor a mosoly teljesen megfiatalított, és egyáltalán nem úgy néztem ki, mint egy kórház egyik főorvosa. - Egyébként, ha szeretnél, akkor itt maradhatsz nálam - ajánlottam fel, bele sem gondolva abba, hogy mit mondtam.
Amikor megölelem, és belé fojtom a szót, azért kissé csibészesen, de persze fáradtan elmosolyodom. Valahogy örülök, hogy ilyen hatást sikerült belőle kiváltanom, ehhez kétség sem fér. Ha kicsit jobb lenne a kedvem, mondanám, hogy meg sem lepődöm, hiszen ugyan ki tudna nekem ellenállni, de most amúgy inkább magával az öleléssel foglalkozom. Baromira jól esik ez az egész, nem is tudom, hogy mikor ölelkeztem utoljára úgy istenigazából... Ötévesen? Vagy három? Franc se tudja már... Minden esetre jó érzés, otthonos és biztonságot ad, legszívesebben ott helyben elaludnék, de azt végképp nem szeretném, hogy Faye a karjaiban cipeljen és úgy fektessen le valahova. A válaszára kicsit elképedek. Hűűűűűha. Sosem találkoztam ennyire kedves és ennyire öreg farkassal. Eddig azt hittem, hogy a kor előrehaladtával mindenki teljesen tompa lesz, és egy állat, de lehet, hogy ez a csajoknál másképp működik. Persze félhetnék, hiszen egy mozdulattal elintézhetne, de sosem voltam az a szívbajos gyerek. - Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi vagy... Mondjuk első sorban tanárnőre tippeltem volna, tudod, valami olyan jellegűre, akiért az összes fiú odavan, de amúgy házas, és különben is elérhetetlen. - filózok el egy kicsit a munkáján - Nem okoz gondot, örülök, hogy ilyen rendes vagy. Furcsa is egy kicsit így egy falkányi zsoldos, meg Colin után az ilyesmi. Mondjuk még az emberi életemben rühelltem a dokikat, nekem mindig valahogy az öreg, büdös és kopasz alakok jutottak, úgyhogy kicsit haragszom a világra azért, hogy nem adatott meg, hogy a Faye-típusú doktorok adják be a kötelező védőoltásokat, de cserébe jobban jártam. Nem csak évente egyszer van alkalmam találkozni vele, legalább is nagyon remélem. Amikor felajánlja, hogy maradjak nála, akkor komoly képpel ugyan, de végül is eleresztem az ölelésrengetegből, egy darabig fürkészem az arcát, aztán, mintha mi sem történt volna, bólintok. - Rendben! - ejj, de lelkes vagyok - Colinnak úgyis jót tesz egy kis aggodalom, már ha feltűnik neki, hogy egy egész napot kimaradok. Akkor, ha nem bánnád, maradnék reggelig. Segítsek valamiben? Bár előtte esélyes, hogy ki kéne aludnom magam, mert a forró víz a maradék erőmet is teljesen kiszívta. Meg hát ööö... Nem ártana valami mackó sem. Kissé pironkodva jelzem, hogy amúgy a törcsin kívül seggpucér vagyok. Nem zavar feltétlen, de mégis - ha egy mód van rá, a kabátját már nem venném vissza. Biztos jól áll, de fogadjunk, hogy ő jobban mutat benne, mint én. Aztán kicsit később átértékelem Faye szavait. Colin megérdemelné, hogy huzamosabb ideig maradjak a "szerelménél". Otthonos itt, a kád is tetszett, Faye nagyon finom teát csinál, csak hát... Nem akarok élősködő lenni.
Ha tudtam volna, hogy Connor mit érzett most egészen pontosan, akkor valószínűleg nagyon boldog lettem volna attól, hogy egy kicsit sikerült segítenem a rossz kedvén. Nem szerettem, ha valaki szomorú volt mellettem, mert akkor előbb-utóbb együtt kezdtem érezni az illetővel, ami azt a következményt vonat maga után, hogy én is legszívesebben elsírtam volna magam. Még szerencse, hogy ezt a tulajdonságomat remekül vissza tudtam fojtani a kórház falain belül. Különben elég kellemetlen helyzetekben lehetett volna részem, a profi látszata pedig teljesen odalenne. A megjegyzése hallatán akaratlanul is nevetni kezdtem, már megint. Nem tehetek róla, egyszerűen nekem is jobb lett a hangulatom most, hogy már ő sem itatta az egereket, hanem kicsit poénkodott. Sejtettem, hogy ilyesmi jellemmel áldhatta meg a sors eredetileg, csak éppen rossz pillanatában sikerült összeismerkednem vele. - Igazából voltam már nevelőnő is – súgtam oda neki, mintha valami titkot árulnék el. A tekintetem játékosan csillogott, és arra inkább nem is gondoltam most vissza, hogy miként ért véget a nevelőnői pályafutásom. Maradjunk annyiban, hogy annak köszönhettem a hosszú életet és a jóval nagyobb erőt, többek között. – Köszönöm! – mosolyogtam vidáman, és valahogy ettől az egyetlen mondattól büszkének éreztem magam. Eddig sem gondoltam azt, hogy nem érek el semmit a munkámmal, hiszen ez távolról sem volt igaz. Most azonban valahogy még jobban örültem annak, hogy ilyen hivatást választottam, amit valaki nagyra értékelt, a személyiségemmel egyetemben. Sokszor elvárták volna tőlem, hogy én is legyek olyan rideg és vérengző, mint mások, de nem tudtam szörnyeteggé válni soha életemben. Még a legborúsabb időszakokban sem, az pedig már igazán nem az én hibám volt, hogy teljes harmóniában éltem a farkasommal. Azt hiszem, hogy szerencsésnek mondhatom magam! - Biztos, hogy fel fog neki tűnni! – árultam el a véleményemet ezzel kapcsolatban, és azt már hozzá sem tettem, hogy valószínűleg rám is dühös lesz. Ez már az én gondom volt, és én amúgy is képes voltam arra, hogy megnyugtassam őt. Nem tudtam elképzelni, hogy hosszú ideig lenne képes haragudni rám, azt jobb, ha meghagyja nekem. Azok után, amiken miatta kellett keresztül mennem, szerintem az volt a legkevesebb, hogy így egy kicsit borsot törtem az orra alá. Ráadásul Connornak sem volt ellenére, úgy tűnt, hogy ő is szeretne itt maradni nálam. - Természetesen! Ameddig csak szeretnél! – tettem hozzá, hogy egyértelmű legyen, nekem aztán tényleg nincs a terhemre egyetlen pillanatig sem. – Rendben, kerítek valamit neked! – mivel túlzottan sok férfiruha azért nem volt fellelhető nálam, így Colin holmiját vettem elő. Még akkor adta nekem kölcsön, amikor eláztam náluk és átvettem a ruháimat. Mivel ez férfi ruházat volt, ezért úgy gondoltam, hogy biztosan jó lesz a srácra is. Sőt, talán még az enyémek is jók lehettek volna, nem volt ám olyan megtermett izomkolosszus, aki ne férne bele kényelmesen az én holmimba is. – Feküdj le nyugodtan aludni, ha szeretnél! – biztattam mosolyogva. – Kérsz esetleg valamit enni? Mondhatsz bármit, ha van kedvenced! – persze, hogy felajánlottam. Főzni szinte bármit tudtam – már ha van hozzávaló -, és kicsit a kedvében akartam járni. Nem tudtam, hogy milyen sorsa lehetett, de most azt szerettem volna, ha van egy jó élménye és kap egy kis gondoskodást. Szerintem arra minden gyereknek szüksége van. Akár osztozik egy szörnyeteggel a testén, akár nem.
Volt már nevelőnő is? Nem tudom,talán el kellene mennem lottózni vagy valami, ha ennyire jó vagyok a ráérzésekben. Ettől függetlenül egyáltalán nem lep meg, csodálkoztam volna azon, ha nincs így a 255 éve alatt hasonló tapasztalata, meg hát, valahogy nálam is tökre jól ráérzett arra, hogy mit kezdjen velem. Amikor megköszöni az elismerő szavaimat, csak összeráncolt homlokkal, aprót nevetve válaszolok. - Nekem ugyan ne! Attól még hogy átokfajzat vagyok, van szemem a szép dolgokra. Legyen az külső vagy belső. Igenis van agyam, és szoktam használni is, amikor a helyzet megköveteli, de úgy vettem észre, hogy a felnőttek nem szeretik túlságosan az okos gyerekeket, meg úgy amúgy... Sokkal könnyebben szerzel barátokat, ha nem tűnsz mellettük valami elvetemült ufó-agytrösztnek. Úgyhogy inkább szívesebben élek a könnyed lazaságommal, meg az amúgy is olyan természetesen jön elő belőlem. Valami egészen furcsa elégtételt érzek azért, mert partneremre találtam az apám elleni szövetkezésben, lett egy cinkosom, aki hasonlóan "jó" véleménnyel van róla, mint én, és még ha nem is küldi el előttem nyíltan a picsába, a hanghordozásából kiérzem, hogy mennyire megrovóan szánja azt az egyetlen mondatot. Legalább is nekem annak tűnik, de lehet, hogy csak azért, mert annak szeretném hallani. Ahogy elmegy ruhát keresni, egész meglepődök, hogy végül férficuccokkal tér vissza... Nem nagyon akarok azon gondolkodni, hogy mégis kitől és honnan szerezte őket, minden esetre ha tudnám, hogy ezek Colin cuccai, valószínűleg úgy tépném le őket magamról, mintha égnének. - Köszi. Kicsit azért lóg, de határozottan előnyösebb, mint a kabátod. Mármint nem úgy értem... Tök rendben van a kabátod. Rajtad. Javítom ki magam hirtelen, aztán még egy kicsit visszavonulok a fürdőbe, hogy felöltözzek, a vizes törülközőt pedig igyekszem szépen kiteríteni, hogy ne poshadjon be, meg ne szagosítsa össze Faye sajátját, mert hát... mégis. Na. - Most hogy mondod... Élek is a lehetőséggel. Mosolygok rá kissé zavartan, mert azért valahol olyan bunkó dolog ez, de mivel tényleg nem érzek részéről semmiféle tartást, ezért ha már úgyis mondtam, hogy maradnék, akkor nyilván nem akarok egész éjjel ébren ténferegni. Egyébként is kimerült vagyok, mint valami versenyló. Amikor a kajáról beszél, reménytelien pattannak fel a szemeim, és... Hirtelen elfog a meghatott szomorúság, hiszen igazi házikosztot én már vagy tíz éve nem is ettem, senki nem kérdezte meg, hogy mit szeretnék enni, van-e valamilyen kívánságom és én... Kicsit megint elpityeredek, de épp csak könnybe lábad a szemem, mert azt hiszem, hogy a könnycsatornáim lassan sztrájkba vonulnak a mai nap után, többre nem futja tőlük, de hogy őszinte legyek, ezt nem is bánom annyira. - Pala... khm, palacsintát. Kapkodom a tekintetem közte és a szoba bútorai között szerencsétlenül és esetlenül, és... Azt hiszem, hogy az utolsó hálás tekintet után,amit Faye felé küldtem ideje lesz, hogy begubózzak valamilyen ágy-szerűségbe, és igyekezzek úgy pihenni, hogy lehetőség szerint ne kísértsenek a rémálmok és az elmúlt órák szívszaggató fájdalmai. Próbálom magam Faye és a ház illatával betakargatni, arra fókuszálni, hogy itt végre biztonságban vagyok, itt nem eshet bajom és én sem tudok bántani senkit. Végül azzal a gondolattal merülök álomba, hogy Colin bekaphatja, ha nem kér egy ilyen nő törődéséből és szeretetéből, mert aki elmenekül egy ilyen közegből, az nem becsüli meg a szeretetet ebben a rohadék világban.
Haloványan elmosolyodtam, hiszen én is nőből vagyok, így jól estek a kedves, dicsérő szavak. Még akkor is, ha azok egy fiatal fiú száját hagyták el. Ő talán még őszintébb volt, mint bármilyen férfi lett volna, főleg, hogy már olyan helyzetben is láttam most, amilyenben talán még senki. Ezért is esett meg rajta a szívem szerintem, már azon túl, hogy tudtam, kicsoda. Az is elég sokat nyomott a latba, de ezt egy percig sem titkoltam volna. Bár, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy valószínűleg akkor is megesett volna rajta a szívem, ha nem ismerem fel, csupán egy kétségbeesett, elveszettnek tűnő kölyökbe botlok bele. Türelmesen vártam egyébként, hogy átvegye a ruhát. Gondoltam, hogy szüksége lesz valami effélére, ezért is örültem meg, amikor eszembe jutott, hogy van itt nekem néhány darab. Csak azt láttam jobbnak most titkolni, hogy kié volt eredetileg. Most már az enyém, ha úgy vesszük, hiszen hosszú hónapok óta ott lapultak a szekrényemben, legalább most már volt, aki hasznát vette, még ha kicsit tényleg lógott is rajta. Ahogy mondta, még rá is mosolyogtam, sőt, halkan felnevettem a látványon. Még idő lesz, mire ő is akkorára nő, hogy jók legyenek rá ezek itt. - Értem én! És igazán nincs mit, szerintem neked meg ez áll jobban! – igaz, hogy nem volt tökéletes, de nem is az volt a cél. Még valami zoknit is kerítettem neki, bár az már a sajátjaim közül való volt, viszont nem akartam, hogy fázzon itt nekem a lába. Jó, tudom én, hogy nálunk nem ilyen egyszerűen működnek ezek a dolgok, de megszoktam, hogy a gyerekekre oda kellett figyelni, és ha már a pácienseimről ennyire nem is gondoskodhattam, rajta mégis ki akartam élni eme vágyamat, hogy úgy mondjam. Lehet, hogy kicsit önző vagyok emiatt, de annyi baj legyen, igaz? Nem úgy tűnt, mintha annyira ellenére lenne ez az egész, aminek én pluszban örültem. - Nagyon örülök neki, hogy itt maradsz! – mondtam olyan őszintén és magától értetődően, hogy még véletlenül sem tűnhetett mesterkéltnek. – Holnap úgysem kell dolgozni mennem, mert ma reggelig voltam ügyeletes – tettem hozzá, már csak azért is, hogy legalább nem lesz itt egyedül, mert el kéne mennem reggel korán. Pont jól jött ki, ha úgy vesszük. Legalábbis, ha a történteket lehetett valamilyen formában pozitívnak venni, akkor az időzítést határozottan oda soroltam volna, már a saját szempontomból. Meg így talán Connornak is jobb lesz, nem tudom, hogy mennyire vette volna a szívére, ha reggel egyedül találja itt magát, egy gyakorlatilag teljesen idegen helyen. Azt meg mégsem akartam, hogy szó nélkül eltűnjön ezek után, még akkor sem, ha tudtam, hogy hol szálltak meg. Amikor láttam a szemében gyülekező könnycseppeket, én is meghatódtam egy kicsit és automatikusan léptem oda hozzá, hogy letöröljem őket az arcáról. Most már legalább nem kezdett el olyan keservesen sírni, úgyhogy csitítgatni sem kezdtem. Inkább türelmesen néztem rá és vártam a válaszára. - Rendben, akkor palacsinta rendel! – szerencsére volt hozzá itthon mindenféle hozzávaló, úgyhogy nem volt gond az elkészítéssel. – Te pihenj le addig nyugodtan és helyezd magad kényelembe. Vagy itt a nappaliban, vagy ha felmész az emeletre, akkor ott van ágy is. Válassz nyugodtan kedvedre és mire felébredsz, készen lesz a palacsinta! – biztosítottam mosolyogva, és ha elment lefeküdni, akkor kénytelen voltam egy kicsit én is leülni, hogy feldolgozzam a történteket és megnyugodjak valamelyest. A szívem még mindig hevesen dobogott, csak egyelőre a kiváltó okot nem voltam képes beazonosítani, mindenesetre abban biztos voltam, hogy ez most így van jól.
Kezdőlap
