Az egyik központi útvonal a városközpont felé. Jellegzetes kőkorlátai és az év minden napján zászlókkal díszített oszlopai már-már helyi nevezetességgé emelik az utat.
Nem tudnak megállítani, tettleg nem is kísérlik meg, minden mást szinte teljesen kizárok a fejemből, minden kérlelést, vádat, rágalmat, elhangzó szót, kérlelő-feddő pillantást. Évszázadok óta érlelődött ez közöttünk Kilaunnal, nem terveztem pont ezen a bálon engedni mindkettőnk indulatának, ám a Testvéreim közül pont én állnék ellen a harc hívó szavának? Ha akarnék, se tudnék. Az egyetlen,a mi némineműleg kizökkent - megállásra ugyan ez se késztet -, az Unalaq emlékeztetője. Elhúzom a szám. ~ Ha ugyanolyan volnék, Kilaun négykézláb mászna ki és mindezt a lehető legnagyobb közönség előtt akarnám intézni. Nézeteltérésünk, amit vérfarkashoz illőn rendezünk. Nem vagyunk emberek. Hozzátéve mindehhez, hogy domináns is vagyok, úgy hiszem, kifejezetten finoman, úriember módjára kezeltem a helyzetet, a türelmem azonban rettenetesen véges, ezért is kezdem el vonszolni Kilaunt. Addig nem engedek neki semmiféle komolyabb összecsuklást,a míg ki nem érünk a kúriából. A bátyámnak tartja magát, nos az én fivérem csak ne essen össze nyilvánosan, akkor sem, ha épp gyengítem. Mi vagyunk az Elsők, vérfarkasok a vérfarkasok közt, hozzánk méltatlannak és egyenesen visszataszítónak éreztem volna a gyermeteg vitát, a szép szóval való egymásra hatást. Bennünk élnek az első Bestiák, mi viselkedjünk emberként? Nem. Kilaun szavaira dühöm új szintre lép, ám nem szólalok meg, pusztán szorításom válik erősebbé, karmaimat észrevétlen hívom elő, hogy azokat tövig vájhassam a felkarjába.
A kúriától eltávolodva már szó szerint húzom magam után a hímet, miközben megfelelő hely után kutatok tekintetemmel. Egyre jobban távolodunk, a zene, a kisebb energiák bele-belevesznek az éjszakába. A bálon felkorhadó indulataim nem tűntek el, nem apadtak le, csupán visszaszorítottam őket, energiáim vad, ősi táncot jártak körülöttem, egyszerre válaszoltak, reagáltak az Álmodóéra, és akartak fölébe kerekedni. Még csupán játszottam. Mikor meghallom elmémben a szavait, felmordulok. Épp egy szélesebb útszakaszon jártunk, kezdtem megfelelőnek ítélni a terepet. ~ Te se rejthetsz mindent az illúzióid mögé ~ morgom vissza a legkevésbé sem olyan csevegő hangon, mint ő. ~ Ne legyél fellengzős ~ mondom, azzal megállok és úgy hajítom el az utca egy távolabbi pontja felé, mintha valóban egy rongybaba lenne. - És főleg ne fenyegess! Leveszem a zakómat és a nyakkendőmet, előbbit csak ledobom a földre, utóbbit finoman ráhelyezem. Yee ajándékát nem mocskoljuk össze. Vállamon megfeszült a fehér ing, ahogy karjaimat némiképp átváltoztattam, szemem vörösen izzott, agyaraimat kimutatva vicsorogtam Kilaun felé, aki remélem már rég feltápászkodott. Nem csapolom tovább erejét, ha meg akarom leckéztetni vagy ölni, azt a mancsommal viszem véghez. Alig egy-két másodpercig méregettem, mint a zsákmányát figyelő ragadozó, utána támadásba lendültem, a teljes erőmet azonban továbbra se fedtem fel. Nem álltam tőle messze, talán az Álmodó sem, ám ha mindketten elengedjük magunkat, ennek az útnak mindössze az emléke marad hajnalra. Ki tudja, talán tényleg így lesz... Ha illúzióval nem állított meg, vagy tért ki a csapásom elől, akkor jobb karom karmos mancsával lekevertem neki egy tisztességes pofont, hogy borult tőle és a képén is felhasadt a bőr. Egy leszármazott ebbe bele is halhatott volna.
Én nem rejtek semmit az Illúzióim mögé. Ha megtettem volna, akkor senki sem vett volna észre semmit abból, ami kettőnk közt történt. Akkor egészen másképp történt volna minden. És különben is az, hogy mondhatni "kreatív eszközökkel" hányom a szemére a saját múltját, az nem jelenti azt, hogy bármit megmásítottam volna. Lelkek és a lelkek vére száradnak a mancsain, ez tény, ezt mindketten tudjuk, én csak segítettem kissé... Felidézni őket, hogy a békés szóhasználatnál maradjunk. Már épp felelnék a fellengzősség vádjára, amikor az eddig belém épített karmok rántása hirtelenjében erőre vált, elhagyom a beton, a föld békéjét, és ki tudja, milyen ívben repülök át az úton. Elsőnek a beton tompít, szakadtra hasítva a zakómat, majd tovább visz a lendület, és egy villanypózna az, ami a hátamnál fogva végül megállásra kényszerít. Még a földön fekve lélegzem egy mélyet, a kifújt hang azonban ércesen rezegteti meg a hangszálaimat, és nem váratva túlságosan sokat magamra felkelek. Úgy tűnt, visszatért belém az életerő, mellkasom elé emelt kezeim ki-be szorítom ökölbe néhány pillanatig, és amíg Sangilak vetkőzik, újra megroppantom a nyakam. - Én nem fenyegetlek Sangilak, dehogy! - közlöm vele tettetett ártatlansággal - Azt már a bálon megtettem. Most csak arra kértelek, hogy gondold át újra. Vonom meg kissé a vállamat, újra érzem, hogy fáj, nem csak a karmai okozta seb, hanem a földet érés nyoma is kikezdte kissé a derekamat és a gerincemet. De ez még édes kevés ahhoz, hogy véget érjen a játék, főleg úgy, hogy még bele sem melegedtünk igazán. Megindul felém, rezzenéstelen arccal várom, hogy halált ígérő mancsa lacsapjon: olyan erővel lendíti meg a karját, amibe egy egyszerű farkas talán bele is halt volna. A vérem serken, újabb métert repülök oldalra, ki, az út közepe felé, a vörös nedű szaga még az én orromba is betódul. - Ú. Ez biztosan fájt. Hallatszik a hangom valahonnan a háta mögül, ahogy éppen egy autó motorháztetőjének dőlve, hasam előtt összefont karokkal állok, és figyelem, miként szakad ki nyikorogva a helyéről a villanyoszlop, a kábeleket maga után húzva, szaggatva sistereg, majd hangos csattanással meg nem pusztul a betonon, keresztbe elfeküdve a széles utcán. - Akkor megmondom, mi lesz. - biccentek, ellököm magam a gépjárműtől, és a kőkorláthoz sétálok, letámasztom rá mindkét kezem, és mintha csak a tájat kémlelném, úgy tekintgetek szét - Csak hogy tisztázzuk... Befejezem az olcsó kis bazári trükkjeimet, hogy farkashoz méltóan rendszabályozz meg a tiszteletlenségemért. Minden a helyére kerül, a te becsületeden nem esik csorba, én pedig megint lábtörlő leszek. Azonban te együttműködsz velem, és nem hogy nem teszed rá a kezed a lányomra soha többé, de egy légtérbe sem kerülsz vele. Akad még más leszármazottad a városban, akit úgy rángathatsz, ahogy neked teetszik. De azt nem fogom hagyni, hogy ellenem használd fel. Megértettük egymást? Fordulok felé ezúttal már egészen barátinak is mondható mosollyal az arcomon. Ki tudja, hány percen keresztül tartott fogságban a hatalma, kötött rabláncra a saját erőmtől való megfosztással. Most rajtam a sor, hogy viszonozzam ezt az intim gesztust, odabent a Rémálmodó pedig elégedett, annyira, hogy alig bírja türtőztetni magát, hogy valami igazán komollyal rukkoljon elő. Idő közben az autó melletti járdaszegélyhez sétálva dobom le magam is a felsőruházatom nagy részét, és onnan figyelem, miként cseveg Sangilak az Álomképemmel.
- Nincs mit átgondolnom - közlöm érzelemmentes hangon, hogy egy szempillantással később nekilendüljek. Nem moccan, csak áll, vár, én pedig lecsapok. Látom, hogy ismét métereket repül, érzem orromban a vére szagát, az övét, nem másét, szám megrándul, hogy vicsorra emlékeztető vigyorra húzzam, csakhogy arcomon minden grimasz megfagy, ahogy a hátam mögül meghallom őt. A villanyoszlop feladva földi pályafutását dől ki az útra. Egyből a hím felé fordulok, torkomból dühös morgás tör fel, hátam begörnyed, tekintetem bestiális. Nem vagyok meglepett, mindössze dühös és a pokolba kívánom a velem való játszadozás miatt. Az előbbi alapján ráadásul abban se lehetek biztos, hogy akivel most farkasszemet nézek, az valóban Kilaun, nem pedig egy újabb illúzió. Egy újabb vakvágányra futás meglehetősen frusztrálni, így várok, bár fogalmam sincs, hogy ha nem előttem áll, akkor merre lehet. Karomon felborzolódik a szőr. Tekintetem követi az Álmodót, idegeim pattanásig feszülnek, készen állok bármelyik pillanatban újabb támadást intézni ellene, ám ha nem ő az igazi... Megrázom a fejem, mintha ez bármin is segítene, mintha ki tudnám zárni - gyűlölöm, hogy az agyammal szórakozik. Megmondja, mi lesz. Arcom elsötétül, karmazsin pillantásomra a múlt árnya telepszik, s már a szóhasználat, a helyzet miatt is szinte azonnal elhatározom, hogy bármivel hozakodjon is elő, nem hajtok fejet. Sem előtte, sem a pompás alkuja előtte. A megszabott feltételeire örömtelenül felnevetek, majd lassan elindulok felé, hangom mennydörög: - Senki nem tilthat el az örökségemtől. Egyik farkasomtól sem. - Lassan beszélek, jól artikulálva minden szót, ahogy haragom szinte betonsűrű masszává gyúrja energiáim. - Holly az én vérvonalam tagja, akkor, ott és olyan okból kifolyólag találkozom, érintkezem vele, amikor, ahol és amiért akarok. És most én mondok neked valamit. - Megállok közvetlenül előtte (legalábbis az illúziója szerint), szemem összeszűkül, hangom állatias. - Ha megpróbálod még egyszer eltiltani, vagy nekem ilyen alja egyességet ajánlasz, elveszem tőled. - Megrándul a szám sarka. - Vagy épp odalököm, hogy emberként ténylegesen is kizárólag a te lányod legyen pár illékony kis évre gyengén, kiszolgáltatottan mindenkinek. Elég világosan fogalmaztam? - biccentem kissé oldalra a fejem. Nem vagyok Alignak. Hiába szeretnék, hiába hiszik ezt, ám amennyire a tévképzetük ellenem fordíthatja őket, annyi fegyvert is helyeznek vele a mancsomba. Higgy, amit csak szeretnél, Álmodó, s meglásd, a félelmed, a paranoiád lesz az, ami végül hozzám üldözi a lányod, te magad teszed tönkre a családi idilled. Remélem, ott lehetek, amikor erre végre ráébredsz. Kijelölted Hollyt a gyenge pontodnak, s ehhez méltón remegsz az elvesztése gondolatától. Gratulálok. Elkapom a torkát és belevágom a kőkorlátba, mintegy nyomatékot adva előbbi szavaimnak.
I don't want to maintain, insane, get it up You always play the blame game, no shame, had enough
Hogy komolyan gondoltam-e, hogy utlimátumot adhatok Sangilaknak, a Legerősebbnek mindünk közül? Ennyire nem nevettetem ki magam, még akkor sem, ha ez volna a tőlem elvárt, a Kilauntól megszokott, szégyenteljes magatartás. Nem kapálózom, nem rugdosódom és nem alázom meg magam. Játszom. És pengemosollyal konstatálom, hogy egyelőre nagyon is jól haladok. Nekem nincs olyan hatékony fegyverem ellene, mint egy erős mancs, mint egy halálos csapás... Bohócot csinálnék magamból újra, ahogy a bálon, akkor, amikor megragadtam a karját, s amiért cserébe Ő csontomat törte. Egy dologban azonban mester vagyok, és ezt nem vitathatja el tőlem senki. Éveken küzdöttem saját őrületemmel, veszítettem el a kontrollt gondolkodás nélkül. Az elme veszélyes terep, s bár úgy tűnhet, hogy eddig ezzel a fegyverrel csupán magamat sebesítettem meg, most látom csupán, hogy mennyit ér akkor, ha meg tudom ragadni, és tudatosan használhatom valaki más ellen. Pattanjon el a húr, szakadjon el a cérna. És nekem semmi más dolgom nincs, mint végignézni, hogy Sangilak képtelen kontrollálni magát. Ki tudja, talán öröklött vére teszi ennyire érzékennyé, talán az, hogy túl sokáig volt halott a saját lelkének kiismeréséhez, az ilyen impulzusok figyelmen kívül hagyásához, nem tudom. De itt és most nem is ez válik fontossá. A szavait hallva szorul ökölbe a kezem. Hittem-e, hogy fejet hajt előttem? Talán, egy kicsit reméltem. Talán elhittem, hogy meg fogja érteni, hogy mit jelent a vérség ilyen formája. De mit is vártam? A történelem ismétli önmagát, a farkas leszármazottai már régen is elorozták a figyelmet a saját vére elől. Csak mert ő nem általa lett beharapva. Értektelenné vált. Hát hogy is várhatnám el, hogy megértse, mennyit jelent számomra a lányom élete és biztonsága? Annyit, hogy ma este akár meg is halnék érte. De megígértem neki, hogy ezt nem fogom hagyni, és eszerint is cselekszem. A feketéslila köd kígyóként tekeredik az utca köré, össze tudná roppantani a betont, épületeket rombolna le - ha én azt akarnám. Valós tekintetem lila fergetegbe fordul. Nem kellett az ajánlatom? Én mégis betartom az első felét. Vége az olcsó, bazári trükköknek. Jöjjenek a mesterfogások. Észrevétlenül, láthatatlanul sétálok a háta mögé, ahogy emelkedik a keze, és a kőkorlátba passzírozza az Álomképemet.
Porzik a szikla, robajjal adja meg magát a hatalmas izomtömeg kérlelhetetlen hatalmának. A porfelleg lassan kitisztul, felfedve vele a meztelen kreol bőrt. Fényes, hosszú, fekete haj, piszkos a portól, olyan szép, mint amilyen Sangilaké volt egykoron. - Apa... - sírok fel, ujjai szorításában megreszketve - Azért veszed el, mert én nem voltam elég jó neked? Mert Akiak meghalt? Sajnálom Apa... - a nyelv ősi, csak mi ismerjük, szülőföldünk dallamai ezek, és ha Sangilak ereszt a szorításon, úgy ráemelem a tekintetem: a fiúét, aki sosem léphetett bátyja lába nyomába - Szívesen meghaltam volna helyette én. Ha tudom, hogy neked ettől jobb, ha így jobban szerettél volna... Kérlek Apám, ne légy kegyetlen! Te jobb vagy ennél! Kétségbeesett mozdulatokkal próbálok kiszabadulni a kezei közül, hogy térdre vethessem magam Sangilak előtt Sikuaq képében, alázatosan átkarolhassam a térdét, csak egy kisfiú, alig lehet tíz-tizenként éves. - Szeretlek. Suttogom Sikuaq-kal együtt Sangilak fülébe egészen közelről, és amíg a gyermek apja lábaiba csimpaszkodik, kúszik a földön, addig én magam átalakított jobb karom fenyegető karmaival a hím oldalába szántok, egyenesen, rezzenéstelen arccal, lyukat fúrva a húsában - a gerincétől jobbra. Arcomon a halálos ítélet, ha be tudtam végezni a mozdulatsort. Betartom a szavam, vége a bazári trükköknek, felhatalmazom, hogy beteljesítse az akaratát. Az eddig megfeszült testem ellazul, odabent, a mellkasom eldugott gócpontjában pedig újraéled az a fekete massza, ami Delhiben született meg. Fájjon, égessen, érezzem azt, hogy kész volna megtenni, s ha kell, hát fejezze is be, amit elkezdett. De ne gondolja azt, hogy még mindig úgy kezelhet, mint hajdanán, s hogy az elmúlt évszázadok olyan gyengének neveltek, mint amilyennek ő képzel.
Eleget vesztettem, eleget bűnhődtem, eleget vezekeltem. Nem szabhat meg nekem semmit, én se teszem ezt, nem mondom meg, miképp bánjon a leszármazottaival, vagy melyikükkel nem érintkezhet. Ugyanezt viszonzásképp is elvártam, még a különös helyzet ellenére is. Támadok. Volt egy pillanat, egy szívdobbanásnyi idő, amikor úgy hittem, a valódi Kilaunnal sikerült megbontanom a korlátot. Nem éreztem diadalt, csupán egy kevés elégtételt. Megmutatni az Álmodónak, hol a helye, hol van az a határ, amin túl nem tűrök, ennyi volt a célom, azt gondoltam, sikerült.
A por eloszlik, a lélegzetem elakad. Kővé válva meredek rá. Apró, jelentéktelen porszemnek érzem magam, akit újra a szellemek szadista játéka, kénye-kedve sújt. Nem kapok levegőt, szememből kiveszik a karmazsin izzás, karmos mancsom ismét emberi kéz. Ennyi kell hát csupán, hogy gátat vessenek nekem. Beleszédülök mindabba, ami a elém tárul, ami feltör belőlem. Apa... Mintha ostor hasítaná fel hátam bőrét, tépne fel testem mélyéig, holott külső támadás nem ér. Próbálok energiáim örvényéből falat emelni magam köré, ám hogyan járhatnék sikerrel, ha az, amitől óvnia kéne, bennem él, belülről emészt. A lelkem megbocsátásért üvölt, míg én magam néma vagyok. Azért veszed el, mert én nem voltam elég jó neked? Mert Akiak meghalt? Semmivé akarok válni, feloldódni, egy lenni ismét a szellemek közül, visszatérni Sakarihoz. A gyermeki arc elmosódik, ám ez nem az illúzió műve - szemem könnyel telik meg. Szorításom gyengül, satnya semmivé válik, lefoszlik, mint egy leheletnyi védfal a lenge szélben. - Csss... - csitítom, mialatt érzem, darabjaimra hullok. Tudom, hogy illúzió, hát hadd éljek neki most az egyszer, s adjam meg azt, amit annyiszor kellett volna, amit oly' sokszor tagadtam meg tőle. Sajnálom Apa... Szavai végigsöpörnek rajtam, akár egy kegyelmet nem ismerő futótűz. Emlékszem, milyen volt születése után a karomban tartani. Büszkeséggel töltött el: fiam született, ismét fiam született! Láttam őket évek múltán, ahogy közösen nagyobb dicsőségre tesznek szer, s hatalmasabb csodákat hoznak el a falu számára, mint Alignak és Tupilek. Ám egyiket a halál, másikat az átharapás ragadta el tőlem. Eltaszítottam. Megtagadtam. Gyűlöltem minden percet, amikor apának hívott. Gyűlöltem minden pillanatot, amikor félelem csillant a szemében, melyet magam vívtam ki. Kiszabadul lassan elenyészett szorításomból és átölel. Elszorul a torkom. Sűrűn pislogok, mialatt egyik kezemet a fejére teszem törődőn, megbánással telve. Mit tettem... Szeretlek. Zokogás fojtogat. Alig fogom fel a belém hasító karmok okozta fájdalmat, hiszen mi az az eddigiekhez képest? Mi az, nyolcszáz évnyi kín mellett? Sikuaqot megtagadtam, nem neveztem fiamnak, s mintha a szellemek ezért Ohanzee árulásával büntettek volna, aki megtagadott apjának. Mindezek fölött pedig ott pöffeszkedik Alignak, a rám nehezedő árnyékával.
A Testvérem belém mélyesztette a karmait. Két érzés viaskodik bennem, mindegyik az előbb átéltek hagyatéka. Alignakot közös erővel taszítottuk le a szikláról, hogyan jutottunk odáig, hogy testvér a testvér ellen kel birokra? Az elvesztett család képe elevenebben él bennem, mint korábban bármikor, elkínzott lelkem egy szilánkokra zúzott része megölelné az Álmodót és bocsánatot kérne, megalkuvó lenne, csak ne kelljen többé senkit sem elveszítenünk. Egy leheletnyit felé dőlök, szinte bele a karmaiba. Kilaun viszont túl messzire ment. Dühöm versenyre kelt fájdalmammal, energiáim feltartóztathatatlan szökőárként ömlöttek szét, forrongó indulattal, emésztő keserűséggel töltve meg körülöttem a levegőt. Pajzsomat teljesen leeresztettem, senki és semmi nem érdekelt már. Úgy álltam viharosan kavargó energiáim középpontjában, mint aki kész az egész várost, annak környékével együtt egyetlen dobbantásával a semmivel tenni egyenlővé. - Van fogalmad róla, mit tettél velem? - kérdezem csendesen, síri hangon, ami semmi jót nem ígér. Puszta energiáimmal marok először az övéi felé, majd hátranyúlok a kezébe kapaszkodok, megragadom és átvetve magamon immár az igazi Álmodóval bontom tovább a kőkorlátot. Amennyiben nem sikerült elkerülnie ezt, sem kirántania magát karmos, félig kéz, félig mancs végtagom szorításából, úgy rálépek a vállára, erősen rámarkolok a alkarjára, hogy csontja is törjön és kitépem jobbját. - Ezt az illúzióért... - Hangsúlyomból érezheti, hogy szándékomban áll folytatni. Kérlek Apám, ne légy kegyetlen! Te jobb vagy ennél! Felüvöltöttem és ha sikerült az előbbi művelet, messzire hajítottam a letépett végtagot. Hogy volt képe a fejemre olvasni mindezt, mintha tudna rólam bármit is! Semmit nem tud, hiába volt ott, hiába látta, amit... Annyira szeretném, ha nem lenne igaz. Ha csupán rágalom lenne. Ha egyszer sem gondoltam volna komolyan...
A nyugati modern gondolkodás egyik legundorítóbb szemlélete ez a felkiáltás: ha velem megteszik, hát én miért ne tegyem mással? Ez tapadt a sötét aura minden porszemébe. Ha te megalázol Sangilak, én miért ne tehetném meg veled? Ha engem ostorral csap szét az élet, ha az én életemet megkeserítik a víziók, ha engem önmarcangolásra ítéltek a Szellemek, hát mi okom lenne téged megkímélni mindettől? Nem látom az arcod, de a mellkasomnak tolul minden gondolatod, minden érzésed. Kiszolgáltatott vagy. A lábaim előtt heversz és én nem szégyenlek még egyet rúgni beléd. De nem csak azért, mert élvezem. Ha eljutok oda, hogy egy józan pillanatomban végiggondoljam, hogy mit tettem, talán el fogom szégyelni magam. Azonban ez most nem az a pillanat. A fájdalmas igazság az, hogy megtehetem. Gyávasággal kendőzött arcom sokáig nem engedte láttatni, hogy igenis hatalmam van és rajtam áll, hogy ezzel mit kezdek. A Rémálmodó gátlástalan és érzéketlen, hűvös jégszilánkká mered a levegőben, tüskéket vájva Sangilak bőre alá, egyenesen a szívét, a lelkét karistolva. Egy sebet sem ejtettem rajta, mégis érzem a kifakadt vér tömény fémességét. Ahogy Siquakkal együtt tátogom, suttogom mormolva a gyerek szavait a hím fülébe, egészen magával ragad az édes beteljesülés, apró, aljas és sunyi mosolyt pingálva a szám sarkába. A könnyek sóssága valós, ahogy a megtört Sangilak is valós. Gyengéd mozdulatai, a fiához való kötődése, minden egyes vétke és felelőtlensége saját életem pillanatait tükrözi vissza. Éld át. Halj bele Sangilak, érezd, amit én érzek már háromszáz éve, értsd meg, fogd fel, hogy miért nem játszhatsz a lányommal. Légy Apa. Hátborzongató lenne belegondolni, hogy valaha hittem azokban a szavakban, amiket Siquak szájába adok. Sangilak gyengéd érintése forrón karistolja az én bőrömet is, holott hozzám sem ér. Én hittem benned. Mi hittünk benned, reméltük, hogy jobb vagy annál, mint ami végül lett belőled. A beléd fektetett bizalomnak néhányan azonban csak a sarkával szembesültünk, mondhatnám azt is, hogy elegáns, díszes női magassarkú volt, ami a gyomrunk falába döfött. És én hittem benned. Akartam, hogy a fiad is ezt tegye. És közben egyikünk sem vette észre, hogy mennyire érdektelen vagy a feléd mutatott tiszteletteljes rokonszenvünk iránt. Szeretlek. Még az én fülemben is visszhangzik a szó, kánonban az Illúziógyermekkel. A Testvérem vagy, és bár soha nem mondanám ki, talán soha nem is látnám be, de igen, szeretlek, mert ez a sorsom, mert a bennünket összekötő élet, a kör a lapockánkba vésve ezt diktálja. Nem enged másként gondolkozni. És mégis, ha tehetném, most itt helyben levakarnám a bőrömet, csak ne kelljen haboznom, csak ne kelljen egy sugallatnyi időre sem szembesülnöm vele... Mozdul a kéz, utat talál magának a puha húsban. Feszült állkapoccsal és blazírt arcvonásokkal hajlítom be kissé a könyökömet, ahogy a hím teste némileg felém dőlve ereszkedik. Szánalmas együttérzéssel pillantok lefelé, a fejem kőszobor, nem mozdul, csupán a tekintetem úszik a másik nyakára, fejére. A kérdésére egy cseppet tovább nyúlik az eddigi ördögmosoly az orrom alatt. Hogyne lenne, Sangilak. És neked... neked van fogalmad róla, hogy mit tehetek még veled? Vagy bárki mással? - Figyelmeztettelek. Csendül ez az egyetlen, hanyag kifejezés az átmeneti csendben. Ez mindent elmond, és a fejemben cikázó válaszlehetőségek közül ezt találtam a legkifejezőbbnek. Kifejezi, hogy hallgatnia kellett volna rám. Hogy a felbosszantása mellett talán még jót is akartam. Hogy már nem az vagyok, akinek az emlékét őrzi, hogy veszélyes lettem, hogy Kilaun nem kislány többé, nem gyáva és nem fog meghátrálni. És talán azt is kifejezi, hogy valahol... sajnálom, hogy idáig jutottunk. Nem is lenne tán időm több szót fecsérelni a helyzetre. Meglehet, hogy fizikailag ő köztünk a legerősebb, de az energiáitól mégsem érzem magam annyira fenyegetve. A forrongó dühe nem képes felolvasztani a sötét gránit keménységét, ez az én terepem, ellenállok, még akkor is, ha a levegő is megszilárdul a bordáim közt kettőnk hatalmától. Csak egy röpke pillanat az egész. Ahogy hátranyúl, megragadja a karom, a vállán keresztül átdob, a testem pedig úgy töri porrá a kőkorlátot, mintha forró kés volnék egy kocka vajban. A farkas torkán szűkölök fel a fájdalomtól, vad morgástól habzik a hangom. Ha akarnék, tán akkor sem tudnék megmozdulni, hiszen a zsibbadás átjár, megfagyasztja minden izmomat. Báli cipő nyugszik most a vállamon, szorítja a karom. Vészterhes a pánik, amit felöklendezek, szívem gyorsuló kalapálása a tetőfokára hág, amikor megszorít megint, csontom töri - megint. Tudom, hogy nincs vége. És mégis, a farkasom úgy kapálózik odabent, hogy még a fejem is belefájdul. Vergődnék, de leláncol a pillanatnyi várakozás, mert tudom, hogy megtörténik, tudom, hogy kegyetlenné fajul, és mégsem tehetek ellene semmit. Nyoma sincs már a korábbi jeges, higgadt és elegáns bosszúnak. Észre sem veszem, hogy kapkodva veszem a levegőt, zihálok, mintha csak őrült futásomból csillapodnék. És akkor megtörténik. Kődarabokba és betonba hátrahajtott fejjel üvöltök fel, a hangszálaim ki akarnak szakadni a helyükről. Megkönnyebbülhetnék, hogy legalább egy karral kevesebb hely van a testemen, amit Sangilak tovább gyötörhet. Veszett tajtékom bestiálissá torzul arcban ölt formát, ahogy artikulátlanul üvöltöm a szavakat Sangilak lába alól. - Azt teszek veled, amit csak akarok! - masszává olvad a fájdalmas, üvöltött hadarás - Hát nem érted?! Ott leszek minden percben, én leszek az álmod, az éjed, a nappalod, észre se veszed, hogy a sarkadban lihegek és mindenről, amihez csak hozzáérsz a szeretteid arca fog visszatükröződni, vér lesz a habfürdőd, az őrületbe kergetlek Sangilak, nem érted?! - talán folytatja a játékot, amit elkezdett, de az adrenalin, ami a testemben szétáradva munkálkodik, most erővel löki fel belőlem a szavakat. Újra nő a kezem, nem tudhatja tán, hogy valóban letépte-e már, lássuk, hányszor tudod megtenni ugyanazt, hányszor leszel veszett kutya, Sangilak? Nincs már se út, se porhadt kőkorlát, elmém határtalan játéka beteges Illúzióba ránt, felettünk az ég fekete, zeng az ég és villámfények színezik feketévé a véremet, a zubogó szél kettőnk neveit suttogja fülbemászóan, kegyetlenül, végeláthatatlanul. - Nem akarom! Nem akarom, engedj el! ERESSZ EL! Ne kelljen ezt tennem, csak a gyerekemet akarom, értsd meg Sangilak! Ne vedd el tőlem megint... Úgy érzem magam, mint a Vörös Hold utáni lázálmomban, amikor a fájdalom és a sokk mázsás tömege zárta ketrecbe az ép eszemet. Idő közben kibukott belőlem a tehetetlen zokogás, látom a családomat, látom a régi testem, vádló tekintetük újabb vérző sebeket éget a testembe, Inge fölém hajol, villódzva válik kislányból nővé, nőből kislánnyá, megkönyörül, ezüstpengés szúr a mellkasomba, semmivé foszlik és nem marad más, csak Sangilak és én. Hogy aztán újra és újra, mint egy megakadt lemez megjelenjenek, lemarják a bőrömet, és a vihar csak egyre erősödik... Egyre feketébb a világ. Egyre hangosabb a szél követelőző suttogása. Engem akar. Megint.
//Rád bízom, mennyit érzékelsz a reag végéből, bár mivel eléggé elborult minden, gyanítom, hogy nagyjából mindent xD//
Azt hittem, holtomban, védőszellemként eltöltött éveim alatt, a Yee-vel való beszélgetésem során, a halálom mikéntjében, az évszázadok alatt megértettem, átgondoltam, megbántam mindent. Ámítottam magam azzal, hogy valóban szembenéztem a múlttal, hogy sikerült feldolgoznom, megértenem. Íme a cáfolat. Nem él lény e földön, ami felvehetné velem erőben a versenyt, ami képes lenne fizikailag térdre kényszeríteni, s tessék. Gyászom, megbánásom, bűntudatom belém mar, újból megsebez. Nem a behegedteket hasítja fel, hanem újabbakat tép, nekem pedig egyetlen kapaszkodóm van, valami, amit nem tettem tönkre négyszáz év alatt sem: a testvérpár. Sikuaq mellett rájuk gondolna szinte árulásnak érzem. Hagyjanak, eresszenek, kegyelmezzenek az emlékek, a múlt! Mintha szurokból akarnám kitépni magam, tagjaim pedig ólomsúlyúak lennének. Próbálok felidézni egy pillanatot, egyetlen percet, amikor mind teljesek és boldogak lehettünk, amikor a mosoly szívből jött, nem pedig kínokat leplezett... Nem leltem. Csupán könnyek voltak - a fiam és a saját szememben is. Kilaun pedig nem átallott mindezt a felszínre rántani, engem pedig a mélybe taszítani. Gyűlölöm érte. Gyűlölöm, mert igaza van. Energiáink ugyanakkora hatalmat, ugyanannyi súlyos századot hirdetnek, ahogy egymásnak feszülve hatalmas máglyarakásként világítanak az éjszakában. A maguk nemében páratlanok, s csupán tizenegy másik érhet fel hozzájuk az egész világon. Mindebben egy másodpercig sem gyönyörködöm, nem ülök le töprengeni a puszta létezésünk csodáján, egyetlen dologra szűkült figyelmem, felforgatott világom: az Álmodóra. A szétzúzására. Hűvös nyugalma fokról fokra semmivé lesz, ahogy nekikezdek kíméletlen műveletemnek, kitépem a karját, ő pedig üvölt fájdalmában. Jobbjától fosztom meg, ami nem véletlen. A kéz, amit békeként kínálunk fel, amivel üdvözléskor fegyvertelenségről, békés szándékról teszünk felszínes tanúbizonyságot, nincs már. Köztünk ilyesmiről szó sem lehet, bármennyire is fájjon vagy érintsen közömbösen. Alig érthető hadarása közepette letérdelek egy rövid időre, ám csak azért, hogy bal válla mellett a testébe vájjam karmaim és egy hangos, hátborzongató reccsenés közepette kitépjem kulcscsontja felét. - Ezt az arcátlanságodért - súgom fenyegető morgásba olvadó hangon, mialatt szakadatlanul köpi felém átkos szavait. - Ne becsülj alá! - hördülök fel őrülettel való fenyegetésére, azt azonban nincs módom kifejteni, miért járhatja meg ugyanúgy az elbizakodottságot, mint az előbb én. Az illúzió szinte kirobban belőle, egy szempillantás alatt nyel el mindkettőnket, sötétebb és fojtogatóbb, mint az a pár másodperc, amit szinte ízelítőül kaptam ebből a bálon. A szél a nevünkön süvölt, durvább, bántóbb és kegyetlenebb, mint a Nyugati szél hangja, karomon a szőr feláll tőle. Torkomból morgás tör fel, nincs ínyemre a helyzet, úgy teszek legyező mozdulatot kezemmel, mintha ennyivel el tudnám söpörni a minket ölelő tébolyt. Kilaun tébolyát? Nem nekem szól, nem ellenem, mintha... saját magát emésztené. Vicsorgok, arcomat bestiális vonások árnyékolják, energiáim őrült-tomboló táncot járnak, mint a révületüket élő sámánok. Hátrébb lépek tőle a fekete semmiben, mintegy teret engedve megbomlottságának. Szánalom és szégyen viaskodik bennem. Szinte sajnálom, amiért ereje tejében is ilyen gyenge valójában, ám talán pont emiatt tagadnám meg, mint Testvéremet. Könyörgésére fintor suhan át arcomon, az eddig magunk közé lopott távolságot semmi perc alatt szelem át, s rúgok szó szerint is a földön kuporgóba. Dühös vagyok rá, amiért a szemem előtt mer összeomlani akkor, amikor nekem kéne saját, múltban elkövetett hibáim súlya alatt a mocsokban kúsznom-másznom. Hollyt látom. Egy kislányt... majd őt... ismét apró, kezében kés, ahogy az apja fölé hajol és mellkasába mártja a pengét. Eddig bírtam. Velőtrázó ordítás kíséretében öltöm fel medveméretű farkasalakom, hogy az ezüst és fekete közti árnyalatokban gazdag bundámat felborzolva méltatlankodva prüszköljek, fújtassak, karmaimmal a semmi talaját kaparjam. Átveszem a kislány helyét, ha az Álmodó nem kelt még fel. Fölé magasodok, hatalmas, nehéz mancsomat a mellkasára teszem, pontosan oda, ahol a kés felsebezte volna, s valamelyes ránehezedtem - ez képességemnél, termetemnél és súlyomnál fogva, igencsak bordasanyargató lehetett még neki is. Pofámat alig egy arasznyira viszem arcához, így közvetlen közelről tódul orromba könnyeinek szaga. ~ Ne légy nevetséges, Álmodó és ne bosszants! ~ mondom gondolatban, míg tettleg felmordulok, kitátom a szám, fogam közé veszem a torkát. ~ Ha így folytatod, kettőnk közül te őrülsz meg előbb ~ rászorítok, agyaraim felsértik a bőrét. ~ Visszatértem, Kilaun, fogadd el. Azt pedig jegyezd meg egyszer és mindenkorra: én nem Alignak vagyok. ~ Még egy kicsit összébb zárom állkapcsom, egyúttal el is húzom tőle a fejem. Feltépem a torkát, de igazán komoly sérülést nem okozok, ezzel viszont még nincs vége. Emberibbé változtatom egyik mellső mancsom, megragadom a fejét és beleverem a betonba, de akkora erővel, hogy mindenképp eszméletét veszítse. Erre az estére egy életre elegendő illúziót kaptam, kezdek frusztrált lenni. Ha semmivel sem akadályozott meg, ilyen formán ütöttem ki, s reményeim szerint vetettem véget a rémálomba illő közegnek.
Saját üvöltésem és fenyegetésem orkánjában teljességgel elveszik minden, amit Sangilak hozzám intéz. Villanó fehér és fekete foltok járnak pattogó táncot a szemeim előtt, ahogy újra megragad - ezúttal a bal oldalamon, ennyit érzek csupán. A csont cuppogva szakítja fel a húst, int búcsút a testemnek és ha úgy tekintünk rá, akkor a lelkemnek is. Minél több fájdalom ér, az elmémbe toluló őrült pánik annál mélyebb szakadékba ránt engem, de hozza vele fivéremet is, ízelítőt adva neki abból, amivel évszázadok óta küzdök azokon az éjjeleken, amikor a Hold fénye nem kecsegtet Álommal. Nem csak a fájdalom táplálja a lángot, nem csak az őrület hevíti forróvá homlokomat. Félek, a gyomrom legmélyéig rettegek, hogy megint eltűnök, hogy újra semmivé leszek, magára hagyva a lányomat és a feleségemet. Nem tudok már mivel védekezni, a bal karom mozdíthatatlanná nehezül, mázsás súly szögeti a betonhoz, jobb karom fantomként érzem csupán, s hiába lendíteném, egész egyszerűen nincs mit. Ismerős szagok, bunda szaga, a változással járó energiákat már meg sem érzem. Túlságosan magába nyelt már a Világ, a Képek és az Emlékek ahhoz, hogy realizáljam, bundát öltött a halál és csak az ő jóakaratán múlik, hogy magával ragad-e vagy megkímél még, ki tudja, meddig. Napok, hetek, hónapok végtelen egymásutánja, riadva megszakított éjszakai pihenés, hideg verejték, ez lesz a jussom, a maradék békém az orrom előtt bont vitorlát és hajózik olyan messzeségekbe, amelyre én soha nem juthatok el... Hacsak... Újra erőt vesz rajtam a kísértés. A vágy. Belém szorítja a levegőt a görbe karomban végződő mancs, mellkasomon lépdel, átveszi a kislányom szerepét. A könnyzápor elapad, bűzös lehelet nyomja el a sós tisztaságot. S míg viharzik körülöttünk a suttogó őrület, mint egy világoslila ragyogás, úgy világosodom meg ott a földön fekve, vérben ázva. Fullasztó, fájdalmas nyögésem fojtottan felköhögött kacajba fordul, ahogy farkasszemet nézek a karmazsin szempárral. Apagyilkos. Fiúgyilkos. Testvérgyilkos. Mozdul, a torkomat tépi, tehetetlen közönyt kacagok habzó gégével a nyelve alá. Milyen érdekes a Szellemek játéka, nem igaz? Én mindig is szeretni és óvni vágytam a családom, s teszem azt ma is, hiszen ezért vagyok itt, így, félúton az újabb elmúlás felé. A legnagyobb jóakaratom ellenére teszem tönkre magam körül mindazt, amit porladó reményből családnak nevezhetek. De Sangilak.... ő egészen más. Mindketten pusztítunk. Másokat, magunk körül. S míg én legalább tisztában vagyok önnön szerencsétlen balsorsommal, ő bármerre jár, a gőgtől elvakultan nem látja, nem veszi észre, hogy csak pusztít. Mindenki, aki őt kedvesnek tartja szenvedett már az önző felsőbbrendűsége alatt. Volt, aki bele is halt. És ahelyett, hogy egy szemernyi bűnbánatot érezne, vak a világra. Vak saját magára és a tettei következményeire. ~ Elkéstél a szentbeszéddel. Pontosan tudom, mi vagyok. És te, Sangilak? Te tudod? ~ Szorít, sebzi a torkom, megadóan emelkedik feljebb és feljebb a fejem, ahogy vérem serken. Lehunyt szemekkel köhögve, fuldokolva kacagok bele az arcába, orkánná növi ki magát a suttogó szél, orrunkba fúj, nem kapunk levegőt. Színtiszta téboly, sosem tagadtam, de én legalább szembe merek nézni saját magammal. Tán a kérdés, tán az Illúzió dühíti annyira, hogy megelégelje és megkíséreljen örökre elaltatni. Heroikusnak kellene lennie. Mesélhetnék legendák, hogy miként küzdött Kilaun, az Álmodó utolsó leheletéig Sangilak, a Legerősebb ellen, mielőtt újra a Szellemek útjára lépett. Helyette csak egy reccsenő hang, tompa puffanás, a szétrombolt Illinois Street csendessége jelzi, hogy ez a Rémálom most véget ért.
Csak az elsőnek kidőlt oszlop sercegése töri meg a beálló csendes békességet.
Megőrült. Ez az első gondolatom a fojtón kavargó rémálom közepette, ahogy szörnyeteg alakomban fölé hajolva egyszerűen felröhög. El akarom hallgattatni, megállítani az őrületet, elnémítani, lecsitítani, mert nem bírom elviselni. A torkába marok. Elhiszi, hogy képes lennék megtenni, tudom. Pontosabban: úgy hiszi, hogy meg tudnám tenni pusztán azért, mert felkorhasztotta haragomat, szemembe vágta feltételeit. Azért, mert megidézte nekem Sikuaqot, vele együtt pedig minden bűnömet. Nem változtam? Meglehet, hogy valójában semmi drasztikus nem következett be, ám az a kevés, amit biztosan tudok, az valóság, az létezik. Az, amiben szerintem egyik Testvérem sem hisz, talán még Yee sem igazán. Minden okuk megvan rá. Arrogáns vagyok. Büszke. Domináns. Ezzel mind tisztában vannak, talán mindössze ennyivel, ám még ha nem is örülök neki, sose kezdeném el bizonygatni a teljes igazságot. Nem a szavak, hanem a tettek formálják az igazi harcost. Apám - a vér szerinti - ezt tanította. Az egyetlen emberi tanítás, ami nem tűnt el nyom nélkül belőlem. Elmarom, elveszem tőled a lányodat, Kilaun? És te? Te talán nem ezért fenyegettél? Hogy elvedd tőlem az örökségem? Vak vagy, Testvérem. ~ Jobban, mint valaha, bátyám. Fullaszt a szél, számba tódul az Álmodó vérének fémes-nehéz íze. Elhiszi, hogy meg tudnám ölni. Elhiszi, hogy kicsinyes bosszantásból, gőgből fájdalmat okoznék Hollynak. Gurgulázó, hörgő morgás szakad fel torkomból, ahogy feltépem, megszaggatom Kilaunét. Hogyan tehetném? Az évek alatt akaratlanul is kialakultak a határaim, úgy húztam meg őket, hogy nem is sejtettem a folyamatot, ám egy percig sem aggódtam emiatt. Ezek a határok jók, megőriznek, megóvnak, egyben tartanak, kiegyensúlyoznak. ~ Nem ezért ébredtem új életre ~ mondom még utoljára, ahogy elengedem sebzett torkát, hogy a következő pillanatban fejét az aszfaltba verjem. A sötét örvényt elnyeli a semmi, mintha sose lett volna. Mozdulatlan némaság, megrongált útszakasz, lebomlott korlátrész, kidöntött, szikrázó villanyoszlop. Körbetekintek, energiáimat kinyújtóztatva tapogatózok, akad-e bárki is a közelben, ám senkit sem észlelek. Tekintetem a kőkorlátra siklik. A helyre, ahol a fiam megjelent. Nevetséges és szánalmas, hogy mindössze ennyi idő elteltével, egy belém maró illúzió miatt ismerem el őt újra, miközben tudom, pontosan tudom, bármilyen rettenetes is legyen, hogy ha még élne, ha elém állna... Sajnálnám. Ennek ellenére továbbra is elé helyezném vérvonalam tagjait. Lepillantok Kilaunra, odahajolok hozzá, megszaglászom a nyaka tájékát, a fejét, energiáit kutatom, ellenőrzöm, hogy valóban él-e. Megmarad. Visszaváltozok, hanyagul magamra veszem a megmaradt zakómat, zsebébe tömöm a nyakkendőm, majd visszamegyek az ájult hímhez és a vállamra veszem. Tekintve, hogy nem vagyok ló, így nincs az a szellemi akarat, ami rávehetne, hogy farkas alakban a hátamra véve cipeljem el őt. Itt hagyni azonban ugyanúgy nem szándékoztam, úgy hiszem, van elég forrongó fejű farkas a városban és környékén ahhoz, hogy egy ilyen könnyű prédát még inkább szétszedjenek. Pontosan ezért nem maradhat csak így itt, mint egy rühes kutya. Az útvonalat gondosan választom meg, a legkihaltabb kis utcákat választom, minden esetleges feltűnést kerülve. Az oldalamba olykor belenyilall a fájdalom, ezzel párhuzamosan minden szó, amit Sikuaq szájába adott. Aztán a könyörgése. - Ostoba vagy - dörmögöm, bár tudom, hogy nem hallja. Némi szerencsével elég sérülést szenvedett, valamint a képessége és a fejét ért ütés is elég nagy, kimerítő volt ahhoz, hogy ne térjen magához amíg a házukhoz nem érünk. Semmi másra nem vágytam kevésbé, minthogy előröl kezdje a szidalom-fenyegetés-szenvedés hármast. Az illúziót pedig még ennyire se kívántam újfent átélni. A ház közelébe érve energiáimmal előre siettem, remélve, hogy Yee a bálról a távozásunk után egyenesen hazament. Nem csalódom. Kihívom magunk elé, nem akarok bemenni, a nővérem pedig nem olyan törékeny és gyenge, mint amilyennek emberi külseje sejteti, nem aggódom amiatt, hogy esetleg megrogyna, összecsuklana Kilaun súlya alatt. - Ne vegyél át tőle semmit, Yee - kérem fáradt de határozott hangon. Szinte sértés lenne mindkettőnkre nézve. - Csak vigyázz rá - teszem hozzá, ahogy tőlem szinte meglepő óvatossággal adom át a Testvérünket. Szörnyen néz ki, én mellette tulajdonképpen sértetlen vagyok, holott mindketten rendesen kaptunk, pusztán más-más tekintetben. Eeyee szemébe nézek, miután átvette az Álmodót. A hím sérüléseiben ott van minden arról, hogy mi történt, emellett az is, hogy mit tettem valamint tehettem volna vele. Megcsonkítva de élve hoztam vissza. - Mondd meg neki, hogy bízzon a lányában. Mindkettejük érdeke. - Eszembe jutott a kislány Holly, aki a sötét illúzió örvényében szíven szúrta az apját. - Azt viszont ne említsd, hogy én mondtam, rendben? - A ma estéből kiindulva valószínűleg ezen információ birtokában az intelem mögött is hátsó szándékot sejtene. Yee tekintetét fürkészem, majd Kilaun meggyötörtségről árulkodó arcát. Gyenge. Veszélyesen az. Most már viszont tudom, miért húzza meg magát a nővéremnél, és azt is, hogy ő miért "vállalta" ezt az összeköltözést. Te is javíthatatlan vagy, Yee... - Kitartás - búcsúzom tőle, arcon csókolom, majd ugyanúgy lopva indulok hazafelé, mint ahogy ide érkeztem.
//Nos, azt hiszem ennyi akkor, ha csak félúton nem tértél magadhoz és dzsúdóztál le. Amennyiben nyugis ájulatban hazavihettelek, királylány, úgy köszönöm a játékot, nagyon élveztem! <3 //
Örökség. Sokáig lehetne vitatkozni a szó jelentésén, mit hordoznak valójában a tiszteletteljesen és méltóságosan összecsengő hangok. Kinek van több joga örökségnek tekinteni valakit? A leszármazottaim közül, akik a városban tartózkodnak, csupán kettővel volt szerencsém találkozni. Keelut a Gyermekem, én emeltem őt ki a halálból, s bár nem sokáig, de neveltem, figyelemmel kísértem esendő lépteit az első vadászatokkor. Ő az örökségem. Hattie-t mindezidáig nem ismertem. S tán nem is formálnék jogot arra, hogy beleszóljak ténykedéseibe abban az esetben, ha nem érezném felőle azt a makacs és tehetetlen ragaszkodást, amire a farkasom szeretettel felel. Vajon ilyen érzés Sangilak számára is a lányommal időt tölteni? Mert ha igen, nem akarom. De azt sem, hogy csak egy trófea legyen számára, egy újabb katona a sorban, aki felszegett állal kell hogy elviselje a vérvonala fejének parancsait. És én... Hm. Mulatságos. Apró időszemcséken marakodva kaparhatjuk ki a jogot arra, hogy melyikünk szempontjából örökség igazán. Nekem jutott belőle néhány év. Én tartottam a karjaimban, miután megszületett. Én faragtam számára játékot. Én voltam ott az első szavánál, amikor megtanult járni és egyedül enni. Én hallottam az első éneket, amit Giselle megtanított neki. És te? Te hol voltál, Sangilak? Van fogalmad róla, hogy mit tett az "örökséged" a lányommal? Hogy milyen árat fizetett azért, hogy ma este letéphesd a karom, belevághasd a fejem a betonba - hogy mindez egyáltalán megtörténhessen?
Stop haunting my dreams I keep remembering I can't forget you Please set me free It's been forever and I can't forget you
A tornácon ülök, hűvös, nyári éjszaka van, a csillagok csak úgy ragyognak a fejem felett. Az Északit keresem, az mindig emlékeztet arra, hogy honnan jöttem, hol van az otthonom és hogy mennyi mindent hagytam már a hátam mögött. - Miért nem alszol? Felemelem a fejem, kissé balra tekintek - a mozdulat lassú, pontosan tudom, hogy mire számítsak, ha valóban felnézek, és mégis, mintha félnék a meglepetés csúfságától, holott nem lenne mitől. Sosem volt. - Pontosan ezért. Hogy elkerüljem az ilyen találkozásokat. Felelem mosolyogva, és megengedem magamnak, hogy ellopjak egy teli tüdőnyit azt est, a vidék és az Ő illatából. - Nahát. Nem szeretnél találkozni velem? Mindig meg tudsz lepni. Halkan és szomorúan nevetek fel, inkább csak egy szusszanás. A térdemre támasztom a tenyereimet, úgy lököm fel magam a padról lustán, fájdalmaktól átitatva. Két lépés - ennyi van közöttünk, hamar el is veszik, hogy végül megfordíthassam őt, kifelé nézve az istálló felé. - Nem erről van szó. - adom tudtára az álláspontomat, miközben mögötte találok magamnak helyet, hátulról átkarolom a derekát, hasán pihentetve a kezeimet, lehajolva kissé állam a vállára fektetem - Nem tudom megvédeni a kislányunkat. Felkacag, ujjait a kézfejemre csúsztatja. - Megvédeni? Nem kell őt megvédeni, tud magára vigyázni, nem gondolod? Őszintén? Egy cseppet sem. Csak nyelek egy nagyot, lehunyom a szemeimet és válasz helyett csupán erőteljesen fújom ki a levegőt. - Bánom, hogy nem voltál itt vele. Olyan szép kislány lett, tudod? Gyönyörű menyasszony. De ez már a múlt, neked még van vele jövőd. Persze csak ha nem szúrod el. - Tudod, hogy mindig mindent elszúrok. Elereszti a kezeim lassan és mégis határozottan, majd szembe fordul velem. Felszegi a fejét, mintha harag villanna meg a tekintetében. Pusztán egy pillanatra csupán. Az apró kezek a mellkasomnak csapódnak, majd meg is pihennek, mint egy hirtelen támadt hullám a tengerparton. - Fejezd ezt be. Ostoba vagy. Ez az első pillanat, hogy megütközöm. Mintha valaki gyomorszájon vágott volna és nekem erőlködnöm kell, hogy úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi. Megrándul a szám sarka. - Neked még van esélyed a legjobbat adni neki. Érted? - veti a szememre halványan derengő, homályos tekintettel, és úgy érzem, a szívem az övével együtt szakad meg - És ami neki a legjobb, nem biztos, hogy neked is. Mondd csak, kit akarsz te igazából boldoggá tenni? - Én... - Te? Te mi? Felnyögök, ahogy az indulatok egyre erősödnek, úgy nyilall a vállamba a fájdalom. Hátrálok egy lépést, néhány zavarodott és háborogni látszó pillanattal később viszont minden újra elcsendesedik. - Én még csak nem is ismerem. Úgy, ahogy te. Te vagy az anyja. - Ó, hát ez szép! Nem is értem, miért nem hozzád zavartam mindig Nikolaust, mondván te vagy az apja. - csóválja meg a fejét, szipog egy aprót, aztán megtörli a jobb szemét - - Felnőtt nő. A felnőtt nők nem szeretik, ha mások döntenek helyettük. Ez már csak egy ilyen... állapot. El kell engedned. Minden gyerek úgy tanul meg járni, hogy előtte számtalanszor elesik. A mi dolgunk az, hogy ott legyünk és felsegítsük őket, nem az, hogy még meg is lökjük őket hátulról. Lesütött szemmel állok, és nem tudom, hogy mit mondjak. Tücsökzenét hord felém az esti szél, az Északi Csillag pedig még mindig a helyén van. Percek telnek el a réveteg hallgatásban. - Hiányzol. Visszhangzik, pattog köztünk a halkan kimondott szó, és úgy tűnik, egyikünk sem akar véget vetni neki. - Ha többet láthatnálak... - Az ki van zárva. - Miért? - Halottól vagy jót vagy semmit. És őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen jóval tudnék fordulni hozzád. Megérdemeltem. Mégis, most reszketve sóhajtok fel, fullasztó a helyzet, mintha fejjel lefelé lógnék valahonnan, alig kapok levegőt. - Mindig tudtam, hogy haragszol. - Ez nem arról szól, hogy haragszom-e. Akkor különben sem lennék itt. - hagy apró szünetet, hogy megnyalhassa a száját - Bízz a lányodban. Mindkettőtök érdeke. - A "lányomban"? Miért, mostmár nem a te lányod is? - Mennem kell. Fordul el tőlem, hogy lelépjen a tornácról, viszont én vagyok a gyorsabb, a karja után kapok, de rosszul lépek. Megbotlok, a puffanás az egész testemet megrázza, de kapaszkodom, érzem, hogyan csusszan ki a bőre az ujjaim közül. - Giselle, várj! Nagyon kérlek, hogy ne hagyj itt egyedül! Nem tudom, mit csináljak! Mintha meg sem hallana, halad tovább, sietős léptei szórják a harmatos fű vizét, én pedig alig tudok talpra állni, hogy utána iramodhassak. - Várj! Kérlek várj meg! - Épp elegen várnak rád. - kiált hátra. - De én szeretlek, és én... annyi mindent mondanék! - az utolsó szavak könyörgő köhögésbe fulladnak. - Már mindent tudok, amit tudnom kell. Én is szeretlek. - torpan meg, ettől pedig fellelkesülve iramodok meg felé, de újra elesek, térdem koppan a nedves földön, kinyújtott jobbom, felé kapaszkodó karom azonban egyszeriben köddé válik a semmiben. - Nem mondhatok többet. Sír, hallom a hangján, érzem a levegőben a sós aromát, keveredve a sajátommal. Már a földön kúszva haladok felé, az utolsó pillanatban nyilalló bal karral kapnék szoknyája irányába, egy utolsó lendületet véve, amikor egyszeriben semmivé foszlik, a szemem előtt válik köddé. És én nem tudom, hova megy, miért kell mennie és hogy valaha visszatér-e egyáltalán. - Ne... ne, ne kérlek ne... A szövet helyett egy marék sár és fűcsomó csupán, mit markolni tudok, annak is kínoz minden mozdulata, de eltörpül a lelkem sebei mellett mindez. Nem marad semmi, csak a pázsit, az udvarom, a fénytelen viskó a hátam mögött, de a Csillag még mindig ragyog. Kedveli hallgatni a tücskök muzsikáját.
//Én is nagyon köszönöm szépen a játékot, minden körülmény és hatás ellenére szokás szerint imádtam! <3 Remélem, még találkozunk valahogy //
Az utca egyik végéhez közeli épület művészháznak is mondható, egészen jó kis közösség jött létre. Néha esténként rendezvényeket tartanak, amibe szívesen szállok be, hogy részben minél ismertebb legyek. Nem a hírnévre vágyom. Kell az álcához, és az élhetésemhez. Talán harmadjára, hogy itt vagyok és a hallgató közönség minden egyes alkalommal bővül. A mai kérésre egy kicsit nyugodtabb, nosztalgiásabb dallamok kerülnek elő és nem csak én lépek fel. A legtöbb számon már túl vagyok, és átváltok arra a dalra, amit a zenei világa miatt a legjobban magaménak érzek. A dallam mélyről szól, lélekből. Elmúlt életekből, a szellemvilág utáni sóvárgásról, mindarról, aki voltam és ami által lettem. És amilyen szeretnék lenni. A hangom is hozzájárul ehhez, még mindig kiérezni belőle a szellemvilág tónusát: vonz, lebegtet, megszünteti az időt, az elmékben, szívekben és lelkekben utazik, ki hallgatja. Tévedések, csalódások, önbizonyosság. Magunkról, a világról. A vélt és valós szabadságról, a keretek nélküliségről, a vágyról és arról, milyen is ráébredni, kik is vagyunk valójában. Ahogy befejezem, egy kis csend után, majd a tapsokat követően a kívánság dal következik. Zavartan nevetek, mert annak a szövege az, ami viszont régi emlékeket, érzéseket hív elő, melyek tovatűntek, kikoptak belőlem az évszázadok alatt. De belekezdek. Soha ki nem mondott szavak, el nem árult érzések. A rideg valósága, hogy mennyire igazak a szavai. A keserűsége mégsem fog már meg. Régen volt. Ám megtapasztaltam azt, hogy mások is részesednek ebben az érzésben, ezt adtam még pluszban át a hangommal. Még egy ráadás szám, de ennyi volt mára tőlem, elköszönve és megköszönve a hallgatóságnak egy tonikot kérek, citromosan, nem hűtve. Az egyik üres asztalhoz ülök. Tánctér is van, és hiába lassú számok, vannak, akik összeölelkezve táncolnak. Tulajdonképpen, ha az arcommal nem is vagyok elégedett, a hangommal igen. Negyedrészt itteni őslakosok vére csöregedezik ebben a testben és ahogy megéreztem, már nem is volt annyira szörnyű ebben a testben lakni. Régi dolgok éledtek fel bennem, régi érzésekkel. Félig felhajtom az italt és nézem, ahogy a citromszelet forogva táncol a pohárban.
Kedvelem a művészeket. Mindegyik defektes a maga módján és ez világ életemben ínyemre volt. Ahányszor eljövök ide, mindig elkap a nosztalgia, s kedvtelve nézegetem a beszított, részeg csőcseléket, mert itt másmilyenek, mint egy discoban. Decens, normális álcát akarnak magukra ölteni, el akarják rejteni, hogy majd' megvesznek egy slukk fűért, egy korcs piáért és hiszik, hogy mindenki biztos abban: a művészet miatt vannak itt. Igen, részben. De én tudom, amit tudok, érzem az álcájuk alatt megbúvó énjüket és tisztában vagyok azzal is, hogy a legtöbb művész akkor lesz igazán jó, hogyha elveszíti a kontrollt és a tudata elhomályosodik. Vagy csak én lennénk furcsa mércével megáldva jóságot illetőn? Lehet. Mindenesetre ma is itt vagyok, a bejárattól nem messze állok a falnak támaszkodva, a félhomályba burkolózva követem nyomon a feltörekvő senkiket, hogy aztán eljöjjön a pillanat, amikor tótágast áll bennem a világ. Energiáim összegabalyodnak az övéivel, megkövül bennem a jókedv és lelkem padlójára zuhan, ott milliom darabra repedve szét. Miért kell ennek úton-útfélen felbukkannia? Gunyoros fintorba húzom orromat meghallva és felfogva a dalszöveget. Mindig szórakoztató, hogyha valaki olyasmiről énekel, amiből a közönség elhiszi neki, hogy legalább olyan kifacsart a szíve, mint amilyennek a sorok mögött tűnik. Érdektelenségét viszont érzem, bennem jár táncot az, hogy mennyire nem éli már át. Ez a mi sajátosságunk, az, hogy úgy ismerjük egymást, amennyire csak nem szégyelljük, s ehhez nem kell a kör izzása, elég csak a múltra gondolni, s bamm!, már meg is jelenik. Akarom, hogy keserű legyen, hiányzik belőle a fájdalom, amit a dal kelthetne fel benne. Kétszázat mutató pajzsom mögül mintha nem is farkas, hanem egy mérgeskígyó tekintene elő, villás nyelvét öltögetve és azzal kívánva megfojtani a dalosmadarat. Leül én pedig ellököm magamat a faltól, s kecsesen ringó csípővel lejtek az asztalához, hogy kérdés nélkül dobjam le oda magam. Pillantásomban, melyet vetek rá egyértelműen ott van a büszkeség, úgy nézek rá, mint győztes hadvezér a leigázott seregre. Emlékszem még és tudom, hogy ő sem felejtette el a legutolsó találkozásunkat. - Mindig öröm régi barátokba futni! – trillázom kedvességbe burkolt hazugságomat. Remélem, hogy belefúl a valótlanság ízébe, hogy felfordul tőle a gyomra. - Hogyan is szólíthatlak? Nem tudom követni a szeszélyes, művészi álneveidet. – teszek úgy, mintha ez lenne a valóság. Igazából legutóbb nem kérdeztem meg a nevét, s az inuitot nyilván nem használhatom. És nem is akarom. Túlságosan feléledne bennem a göthös kölyök köhögésének hangja és kíváncsi arra az, akinek hat anyja van! - Tria, ha esetleg elfelejtetted volna becses nevem. – teszem még hozzá, miközben egy hajtincsemet csavargatom mutatóujjamra. Tisztára, mint a nő, aki az ujja köré akarja csavarni a pasit. És igen, a csavargatás eléggé szimbolikus jelentéssel bír. Ilyen könnyedén játszottam őt behódolásba legutóbb. Soha, Biisaiyowaq, soha nem hagyom, hogy ezt elfelejtsd!
Ahogy kilépek a pódiumra, érzem, hogy valami nem stimmel. Ismerős érzés fog el, és a düh emléke. Mai napig nem tudom hova tenni mindezt. Meg is lepődtem és a taktikám is kudarcot vallott akkor. Egyszerre érjük el egymást, körbefonva gomolyognak körülötte, hogy aztán ne hagyjam a padlóra zuhanni lelkét, hanem finoman és határozottan megtartsam, majd magamhoz vonjam, felemelve. Előtte nincs titkom, mint ahogy testvéreim előtt nem is lesz. Még ha naív is vagyok, csak rájuk számíthatok és ők azok, akiknek mindig rendelkezésre állok. Fel kell nevetnem magamban. Megbuktam, mint testvér, akkor, amikor nem tudtam megmenteni Surát. Pont őt nem, aki mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá, Yee-vel együtt. Amikor azonban a múltra gondol, elengedem örvényét. Nem fájdalmas már, de ami volt, elmúlt, és nem dagonyázhatunk benne örökké. Boldogok lehetnek az emberek, hogy ha valóban van reinkarnáció a számukra is. Ők felejthetnek. Nekünk nem szabad. Dühére azonban újra körbefonom, figyelemmel. Én ilyen vagyok. És kíméletlen a kérdéseimmel. Nem nézek fel, ahogy leül mellém, e nélkül is érzem, hogy lenéz. Sosem érdekelt a hierarchia és testvérek között sosem nem is lesz. Ezzel a nyugalommal tekintek fel rá, a szemeibe. - Téged is jó látni, testvérem. – riposzt? Nem. Ő a testvérem. Jóval több, mint barát. Melegen elmosolyodom a fricskázására. - A múltkor nem kérdezted és mióta itt vagyok, nem változtattam nevet. Amit persze tudnál, ha figyelemmel kísértél volna. Belekortyolok az italba, majd leteszem, rátámaszkodom az államra. - Tudom. De a becsesebbik nevedet sokkal jobban szeretem, mert az vagy te. Talán már nem szereted annyira a függetlenséget? - ~ Annakpok. ~ Szeretettel ejtem ki gondolatban a nevét. Ha még nem robbantott asztalt, akkor tovább folytatom egy rövid hallgatás után. - Eljátszhatunk itt évekig a szófacsarásokkal. Bökd ki, hogy miért vagy ilyen dühös rám. A múltkor sem mondtad ki. – nem el, ki. Tudom, hogy érti a kettő közötti különbséget.
Utálom a gondoskodást, kifejezetten dühít, még jobban szétzilál mint az, hogy csak megjelent és láttam valamit éreztem őt. Nem kell elkezdeni engem tutujgatni, amikor szerettem volna, akkor mind fostak a fejemre nagy ívben, szóval elég volt, eső után köpönyeg és le lehet kattanni szerénytelen személyemről. Szinte belerúgok a nagy segítőkészségébe, eltaszítom magamtól, farkasom acsargásával kísérten hessentve el mindent, ami kedvességnek is felfogható lenne. Arcul csap azzal, hogy a testvérének nevez. Nem is tudja, hogy mennyire rühellem ezt, fogalma sincs róla, hogy mit okoz bennem ezzel az egy kis szócskával és nem is akarom, hogy tudja. Elég, hogyha halványan érzi a sértődöttségemet, hogyha csak egy falatot kóstol meg a „nem vagyok a testvéred”-ből, a sebből eredeztetendőn magáévá teszi a gondolatot, mely szerint ők csak a Többiek, míg én én vagyok. - Most viszont tudni akarom, úgyhogy esetleg el is árulhatnád. – jegyzem meg. Nem, határozottan nem fogok kérvényt benyújtani, a nevét akarom, s nagyon jól tudhatná már, hogy meg is kapok mindent, amit csak akarok. - Miért kísérnélek figyelemmel? Semmit sem jelentesz nekem. – bukik ki belőlem, s már amikor kimondom, akkor tudom, hogy nem kellett volna. Meg fogja érezni, hogy ez nem igaz, nem is kicsit hazugság, de már mindegy, nem érdekel. Jelen valamit, persze, hisz a Többiek közé tartozik, higgye, hogy fontos, de ezt kimondani akkor sem fogom. Mint ahogy oly sok mindent nyeltem már magamba róla, miatta nyolcszázhét év alatt. Azok sem fognak kitörni belőlem soha. Ha elsőre nem értette, akkor nem kap második lehetőséget, mert egyszerűen nem érdemli meg. Az acsargó kivillantja fogait, csattogtatja őket és indulataim korbácsként fordulnak Biisha torkára. ~Meg ne halljam még egyszer!~ célzok az indián nevemre. Ott tartok, hogy itt nyílt színen fogok a torkának ugrani, s csak azért nem teszem meg, mert emberek között vagyunk. Nyelem a mérgemet, de ez sem jelent jót. Ha egyszer innen kimegyünk, akkor csőstül fog előtörni, s kő-kövön nem marad. - Még mindig hidegen hagy, hogy mit szeretsz. – hallatok kis kuncogást, mely mögött ott bujkál egy ajánlat is a kéménybe róva korommal, mely szerint jobban jár mindenki, hogyha megmarad a Triánál kedves Biishánk is. A függetlenségre nem reagálok, felesleges lenne, hasztalan. Hülye kérdés és választ sem érdemel. Hogyne szeretném? Cö. Ostobább vagy, mint emlékeztem rád. Talán kiköhögted az agyadat is, kedvesem? - Semmi közöd hozzá! – morranom. Nagyszerű! Fél másodperc kellett neki ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Legszívesebben a képébe üvölteném, hogyha ilyen vak rá, akkor így járt, de nem teszem. A végén még kiszagolná az igazat. A múltkor sem véletlenül nem mondtam semmit, csak zabáltam meg kicsit az életét. - Szóval, az éneklés lett a te asztalod? – térek rá erre igen célzatosan. A többi erősen hagyjuk már kategóriás.
Nem foglalkozom az acsargásával. Gyerekként is csak akkor hagytam… nem hagytam. Ha már nem dobtak ki, ha már maradhattam és megvolt ez a képességem, akkor megtettem. Tőlem nem kellett tartani, mit tudtam volna ártani? Így aztán most is azt teszem, amit szoktam tenni. Elvégre ezért vagyok, ezért létezem. Azelőtt Annakpokkal sem tettem kivételt, és akkor is ugyanúgy semmibe vette ezt is és engem is. Nem tudtam megvetni, semmi jogom nem volt hozzá. Szinte zsigerből válaszolok az érzésére. - Ha nem tartasz testvérednek, attól még azok vagyunk. – szögezem le. – Gondolj akármit, ez nem változtat azon, hogy fontos vagy nekem. Tessék, most sértődj meg. - Akarod? – lepődök meg, majd nevetek egy rövidet. – Ha akarod, akkor pláne nem mondom meg. – hallgatok egy rövid időre. - Persze, ha tudni szeretnéd – nyomom meg a szót – akkor szívesen és örömmel megmondom. Megérzem a hazugságot, de csak magamban mosolyodom el. A szög a zsákból lassan ki. Komolyan nézek rá. - Ha így lenne, akkor …. még arra se vennéd a fáradtságot, hogy ezt elmondd. – kortyolok az italba ismét. Visszavillanak farkasom fogai. ~ Ne merd a saját akaratod rám kényszeríteni! ~ Magamban behúnyom a szemem Tria indulataira, majd egy rántással tükört tartva elé, visszafordítom felé a saját érzelmeit. - Attól én még azt szeretem, amit szeretek és nem te mondod meg nekem. Igen, hergelem. És azt is tudom, hogy ezt nem itt fogjuk befejezni. Annyiban viszont nem fogom hagyni. - De igen, van. Tehát mindenki tegye azt, amit te akarsz és a többiek le vanank tojva, hogy mit szeretnek? – direkt hallgatok egy kicsit. – És mi van, ha csak szeretnének jobban szeretni és megismerni? Más szabadnak lenni és más akaratos kiskölyöknek maradni, aki csak önzően magára tud gondolni. Lehet, csak akkor a fenének morogsz folyton, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te akarod. Felhajtom az utolsó kortyot is, az asztalra teszem a poharat. - Pont rám vagy a legdühösebb mindannyiunk közül. – jegyzem meg csendesen. - Mit tettem, amivel a haragod rám zúdítod? Mert nekem jelentesz. Sokat. És teszek arra, hogy mit akarsz vagy nem, magasra tartott orral. Te-te-te és te. Nézz körbe. Sértett vadkanként csörtetsz folyton körbe és nem veszed észre, hogy fontos vagy nekik. Nekem az vagy, de nem hagyod, közelebb léphessek hozzád. De tudod mit, ezt ne itt folytassuk. – állok fel. Tudom, hogy már van annyira dühös, hogy ne menjen el. Direkt tettem, igazat mondva, hogy végre tegyünk már pontot ennek a végére. Ha velem tart, akkor a kocsiba vágódunk és egy elhagyatott helyet keresünk, távol lakott területtől.
The world slows down But my heart beats fast right now I know this is the part Where the end starts
- Sose voltam fontos! – fröcsögöm telve megvetéssel. Nem, nem sértődöm meg, mert nem fogok az akarata szerint cselekedni, főképpen, mert itt én vagyok a domináns fél, akkor is, hogyha mást akar hinni magáról. Megforgatom a szememet, majd legyintek egyet. - Tudod mit? Nem érdekel. – jegyzem, s ez igaz is. Nem fogok pincsiként könyörögni azért, hogy megtudjam a most viselt nevét, ha nagyon akarom, akkor a helyi őrzőktől is ki tudom csikarni, de mint ahogy eddig sem, úgy eztán sem ez lesz a legfőbb beszédtémám, akárkivel is társalogjak. Tartsa csak meg magának a csodás nevét, nem leszek kevesebb attól, hogy nem tudom. Arról pedig szó sem lehet, hogy én bármire is szépen megkérjem. Legfeljebb arra, hogy takarodjon a picsába az életemről, amennyiben ezt egyáltalán szépnek lehet nevezni. Provokál. Gyűlölöm a képességét és azt is, amilyen ember van, volt és feltehetőleg lesz is, hogyha valaki egyszer el nem intézi, megölve őt újra, s ezzel elvéve belőlem is egy darabot. Amost is az szülte olyanná a világra, ami, az ezerkilencszázas év mocska rakta össze élveteg hippivé, s bármilyen élvezetes is volt benne élni, a fájdalmat a mai napig nem felejtettem el. Nem, nem a kör fájt, hanem valami egészen más. Sokan haltak meg, de sem addig, sem azóta nem érkezett életembe olyan pont, ami az akkori tompa, elviselhetetlenül üres fájdalomhoz hasonlatos érzéseket keltett volna bennem. Úgy vonaglik bennem a farkas, mintha le lenne kötözve, s nem eresztenék el. Vérben forgó szemeket mereszt a másikra, nyakát akarja szaggatni, a képességét akarja kirángatni belőle, hogy írmagja se maradjon. Gyűlölöm! Legalább annyira, mint amennyire irtózom Kaskae tudásától vagy Kilaun álmaitól. - Pontosan úgy van, ahogy mondod.- szegem fel államat büszkén. Nem fogom felvenni a sértegetését, elég volt nekem az, hogy mocskos módon használta ellenem az indulattükrözést. Szeretnének jobban szeretni? Meg egy nagy lócseszt! Amikor szerettem volna, hogy szeressenek, akkor egyik sem volt nyitott rám, most meg, hogy egy cseppet sem érdekel a nyomorul, máris szeretetrohamot kaptak volna? Nem ma jöttem a falvédőről, hogy ezt el is higgyem. - Ezt már egyszer hallottam tőled és akkor sem volt több köze a valósághoz. – reflektálok ennyiben arra, hogy akaratos kölyöknek nevez. Igen, mondta már. Meg azt is, hogy önző vagyok. Én meg mit reagáltam? Megcakkoztam a bundáját. Nem, ezért nem fogom megtenni még egyszer. Viszont van sok olyan dolog, ami csak forgatja bennem a mérget, ereimben vér helyett is az csordogál lassan, s mint iylen biztos lehet benne, hogy nem ússza meg ma sem szárazon az éjszakát. Nem érdekel, ha én is megsérülök. Legutóbb is olyan kicseszettül toleráns volt, hogy alig tépett meg. Hát persze, mert még ahhoz is töketlen, hogy megtegye. Bezzeg majdnem elhányta magát, amikor megnyaltam ajkait. Vajon most is kiborulna? Akarom. Azt, hogy kiboruljon. Pontosabban azt is. - Mert te vagy itt. – jegyzem meg tettetett hanyagsággal. Ez nem hazugság, ő van itt. De nem ezért vagyok dühös rá. Felfordul a gyomrom a szavaktól. Ujjaim az asztallapra szorulnak, majd egy heves felpattanást követőn a képébe vágom a bútordarabot. Nem volt lecsavarozva a talajra, így csak átlagos módon lepődhetnek meg rajta azok akik jelen vannak a helyiségben. Leszarom, mondhatni. Arra sem méltatom egyiket sem, hogy felháborodásukra odafigyeljek, vagy bármit reagáljak rá. „Nem akarom, hogy közelebb gyere!” - sikítanám, de akkora hazugság lenne, mint ide Asztana, így nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy ki is nyilatkoztassam a véleményemet. Egy röpke „rohadék” azért kicsúszik a mentális csatornán még azelőtt, hogy kivonulnék a teremből, kecses csörtetéssel követve le a tömeg értetlenkedő acsargását. Kapják be mind! Ez csak egy asztal, nem a kibaszott Mona Lisa! - Félsz tán, hogy el akarsz menekülni innen oda, ahol nem látnak kíváncsi szemek? – feszülök neki akkor, ha ő is kijött. Egyelőre szó nincs autóról, elvagyok én ott, ahol vagyok, nem érdekel senki és semmi azon kívül, hogy olyan magasan van bennem a pumpa, amiylen magasra csak Biisha tudja emelni. Nem váltok alakot, hogyha nem akarok. - Nincs miről beszélnünk. – jegyzem konokul, mellkasom előtt keresztbe font karokkal állva meg előtte. ~Ugyanaz történne, ami legutóbb. Kell még egy megaláztatás, Biisaiyowaq?~
- Nagyon bizonygatod az igazadat. – tekintek rá komolyan. Ezzel utalva arra, hogy erőlködésnek nyögés a vége. A nem érdekelre már sokat sejtetően mosolygok rá. Ha makacs, akkor az. És megsajdul a szívem. Rossz így látni. Vajon tényleg én vagyok az, aki megteheti ezt? Nem szolgáltam rá éppenséggel. Fontos nekem Annakpok, és nem értem, miért ennyire elutasító velem szemben. Ennyire akarnok… mintha megbántottam volna valamivel. Eltöprengve vonom össze a szemöldököm. Csendben maradok és figyelem őt. Ami Benne zajlik. És nem értem…. Nem ingerlem a farkasát, csak amennyire szükséges. Nem vagyok domináns típus, de megvédem, ami az enyém. Nem véletlen, hogy a dominanciaharcban alulmaradás után is úgy viselkedek Triával, ahogy. Főként, hogy közöttünk, tizenhármak között már az elején elbukott ez a rész. - Hajrá! Vezeted a rekordot durcaságban. Vagy inkább ostobaságban. Van nyolcász év előnyöd bárkivel szemben. Ha neked így jobb a világ. – vonok vállat. - Ettől sem fog változni bennem az, hogy fontos vagy nekem. És hogy törődni szeretnék veled. Különben már rég nem lennék itt. Egy ilyen: „aha, persze” nézéssel tekintek rá. Nem vagyok most az a kedves Biisha, aki embergyerekként voltam. Az voltam vele előzőleg és a földbe döngölt minden téren. Akkor jön ez a próbálkozás. Nem fogom feladni, egészen addig, míg az kemény, magas és masszív fal össze nem omlik, hogy átölelhessem Annakpokot. Éreztem a szenvedéseit. De sosem hittem, hogy azon képes leszek enyhíteni. Akkor még fiatal voltam és sokkal inkább lábbal odaát, mint ideát. Nem mentség, tudom. Csak a szemeim forgatom, hogy mert én vagyok itt. Jó kifogás, de nem hiszem el. Érzékelem, hogy tenne valamit, de csak ennek köszönhetően vágom az alkaromat az asztal közepére, amitől az megadja magát és kettétörve összeomlik. - Bocsi, megcsúsztam. Kifizetem a kárt. A pultra teszem az összg másfélszeresét, amit tippelek. Attól a karomnak el kellet volna törnie, vagy repednie, és kutyabajom. Jobb is, ha húzunk kifelé. - Általában az fél, akinek ilyenkor a szája jár. – muszáj vagyok húzni, mert különben nem fog eljutni a pontig, ahol már lehet tenni valamit. ~Nem is azért jöttem ki. A kérdés, hogy neked kell-e egy-két józanító pofon, hogy ráébredj, ezzel semmire sem mész, csak ellököd azt, aki melletted van?~ Már nem érdekel a kocsi. Futásba kezdek, a városon kívül felé. ~Az erdőben találkozunk…~ Nincs messze. Se kamera, se emberek, se senki. Még nem váltok alakot, csak ha már együtt vagyunk, ekkor teljes erőmből neki vágódom, és mire hozzá érek, teljes farkas alakomban nyomom a hóba, a torkának ugorva, ahogy tudok. ~Most én kérdezem: behódolsz?~ Nem vagyok domináns. De nem is vagyok hajlandó eltűrni, hogy elnyomjanak.
Whatever it is, it feels like it's laughing at me through the glass of a two-sided mirror Whatever it is, it's just laughing at me And I just wanna scream
Fú, de megütném! Nem itt és nem most, de kiverném belőle azt a bizonyos szart is, ahogyan az ékes mondás tartja. Mindig midnenre van mit mondjon és csak azért nem állok le szájkaratézni vele, mert arra sem méltatom, hogy azt higgye: neki van igaza. Bizonygatja a halál, igazam van és kész, nincs miről beszélni. Egyébként meg hogy jön ő ahhoz, hogy kioktasson valamiben, ami tény? Le se tojták a fejemet, egyiküket sem érdekelte, hogy egy barlangban tengődtem, mint valami kevert kutya, egyedül tanulva a képességemet, míg ők vígan paroláztak a maguk világában. Ne csináljunk már Krisztusból bohócot, akármilyen vicces is lenne egy szentképet bohócnak maszíkrozni a templomban. - Vigasztal a tudat, hogy te mindig idősebb és mindig hülyébb leszel, mint én. Mimóza-herceg! – fintorodom el pimaszul. Most erre mit lehet mondani? Meg tudnám fojtani, ezt nagyon is jól tudhatja, hiszen előtte tök felesleges fent tartsam a pajzsomat. Csak a külvilág miatt van és azért, mert nem akarom, hogy esetleg valami farkas erre vetődtében megneszelje, hogy két vendég – vén deg, ha pontosabb akarok lenni – egymásnak ugrott a kulturális házban, vagy mi a szent szar ez. - Nem is kell itt lenned. – közlöm vele burkoltan, hogy felőlem elmehet a halálnak a nemesebbik szervére. A hangom egy fokkal emeltebb, mint eddig volt, de nem kiabálok vele. Úgyis azzal jönne, hogy csak az üvölt, akinek nincsen igaza. Üres frázis, de mit várok? Erre képes, szegény. Kecsesen lejtek ki a teremből, körülbelül úgy, mint egy fúria. Lenyugodni sincs időm – nem, mintha menne és nem mintha akarnék – máris jön nekem az újabb szemétségeivel, melyektől az egekbe ugrik bennem az ideg. - Ki kell tépjem a nyelvedet ahhoz, hogy befogd a pofád? – morgom, s hogy teljes legyen a kép, azon a csatornán folytatom, ami csakis a miénk. ~ Ennyire meg akarsz sérülni, Biisha? Neked..~ hangsúlyozom ki ~ ..kell az a pofon?~ Nincs mellettem, nem volt és nem is lehetne. Mi értelme lenne? Hogyha tudná, amit én tudok, akkor se menne vele semmire. Mert ez nem olyan egyszerű, amilyennek kinézhetne, nagyon nem. És az dühít, hogy ostoba, de mégis azt hiszi, hogy mindent tud, mert ő a Megoldó, Mr. Okostojás. Hát én meg szabad vagyok, mint a madár, s senki sem köthet meg. Se szavakkal, se sehogyan. Szárnyalnak a gondolataim, a haragom, a gyűlöletem és minden más életcselekedetem is. Én vagyok a szél, mely kénye kedve szerint fúj, egyik percről a másikra változtatva útirányt. Hagyhatnám a fenébe, engedhetném, hogy eltakarodjon, s nem kéne utána mennem. De nem ilyen vagyok. Győznöm kell, máshogy nem működik. A normál farkas az, melynek alakjában elrohanok az erdőig, követve a nyomát, megelőzve, hogyha emberként akar rohanni. Nem vagyok Tipvigut, de talán megvan az az előnyöm, hogy négy lábra váltottam, bár hogyha ő is, akkor az győz, aki többet futott életében. Ő halott volt, hát gyorsabbnak kell lennem, van néhány évtizednyi előnyöm. Nem, mintha ne lenne mindegy, amikor nekem pattan a mocsadék. Velőt rázó morgás az, amit kap válaszul, s a teljes farkas is kirobban belőlem, remélhetőleg a méretváltással lelökve őt magamról valamennyire. Az se érdekel, ha közben a torkomba mélyesztette a fogsorát, s a saját húsommal együtt kell őt ellökjem. Mindenképpen megpróbálok fölébe kerekedni, hogyha nem sikerült lerúgjam magamról, akkor rámarok karmaimmal a vállára hogy magamon tartsam, s úgy próbálok gördülni vele együtt, így tolva magam alá. ~ Akarod, hogy válaszoljak? Megint vérrel akarod áztatni a havat? ~ küldöm felé, egyelőre nem sebezve őt annál jobban, amennyire az átlökési próbálkozással járt. Nagyban attól függnek az esetleges sérüléseink, hogy ő mit reagál. Nem, nem fogok behódolni. Soha. Senkinek. Neki meg pláne nem!
- Tudom, hogy mit mondtam, nem kell kioktatni, oké…? – Bal kezemmel átöleltem a felsőtestemet, míg a jobbommal a mobilomat tartva a fülemhez sétáltam visszafelé a Lifestyle-ból a hotel irányába. Elmúlt már fél tizenegy is este, ezért a város szinte teljesen kihalt. A zászlókat szabdalta a jeges szél, fekete Nike hótaposóm jól passzolt steppelt fekete Nike kabátomhoz és a kesztyűimhez is. A fejembe kék sapkát húztam, a nyakamat kék vastag sállal tekerem körbe… ezek a kék színű, gyárilag tépett fazonú farmeremhez tökéletesen mentek, aminek nem mellesleg a szárait a tótaposómba tűrtem, hogy ne legyen hólatyakos. A vonal túloldalán egyáltalán nem kedves hangnem a menedzserem osztotta nekem az észt immáron tizenhárom perce, és negyvenegy másodperce. - Nyitottam itt egy tánciskolát, és jól elvagyok. Nincs ezen mit ragozni. – Fújtattam ingerülten, amitől kisebb gőzfelhő alakult ki az arcom körül. Persze, hogy azt akarja, hogy térjek vissza Hollywood-ba, hiszen én vagyok az aranytojást tojó tyúkja, akin az elmúlt években rengeteget keresett. Egyébként valahol nem hibáztathatom a felháborodása miatt, hiszen azt mondtam neki, hogy csak egy év szünetre van szükségem, és ő volt az, aki mondjuk úgy: felfedezett. Neki köszönhetem azt, hogy a világ megismert… de ettől függetlenül se fogom eltűrni azt, hogy egy ötven éves ember akarjon dirigálni nekem. A dolgaimba egyedül Castor dumálhat bele, és ő utasítgathat… na meg a Béta… de úgy ennyi. - Figyelj. Szerintem napoljuk el ezt a beszélgetést, oké…? Nincs most kedvem folytatni, mert úgy érzem, nem jutunk egyről a kettőre. Késő van, fáradt vagyok, szeretnék venni egy forró fürdőt, és lefeküdni aludni, mert fárasztó napom volt. – Ez nem teljesen fedi az igazságot, mert nem a napom volt az, ami igazán lefárasztott, hanem az elmúlt közel negyed órás vita, amit lefolytattam vele. Én már döntöttem, szóval jobb, ha beletörődik. Itt maradok Fairbanksben, és nem térek vissza a „sztár-életbe”, ahogy arról szó volt egy évvel ezelőtt. Persze elhúzta előttem a mézes madzagot, mert megpendített pár olyan munkalehetőséget, amik elég csábítóan hangzanak… de ha rábólintanék, akkor megint nem lenne megállás évekig. Castor meg biztosan nem tűrné el, hogy átjáró háznak nézzem a falkát, hogy néha csak benézzek, ha épp nincs jobb dolgom… nekem pedig nincs kedvem új falkához csapódni… nem hiába tértem vissza a régihez. Jelenleg nekem is, és a bennem élő dögnek is fontosabb az, hogy a „mieink” között lehessünk. Miután végre sikerült leráznom, a telefonomat eltettem a zsebembe, és összehúztam a cipzárt, aztán folytattam tovább az utamat.
Kedveltem Castort több dolog miatt is. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy volt stílusa. Megérkezésem utáni első beszélgetésünk ugyan meglehetősen kurtára sikerült, de nem mulasztotta el, hogy átadjon egy ajándékot. Egy fekete posztó kabát volt az, az a fajta amelyet malaclopónak csúfolnak. Persze a belső zsebében ott lapult a cél is, amiért sebtiben kellett elhagynom eddigi helyem és idejönnöm a világ vége után három buszmegállónyira. Egy lista volt a zsebben pár névvel. Még szerencse, hogy eme kis lajstromot szabadon bővíthettem. Az irodából kifelé ismerős illat csapott meg. Számítottam hasonlóra, mármint rég nem látott társakra de ezt az illatot sok-sok emberöltő óta nem volt szerencsém ízlelgetni. Hirtelen azt hittem az orrom űz velem tréfát de egy kis kérdezősködés és immár biztossá vált a sejtésem és az illat tulajdonosának kiléte. A fent nevezett listára hamarjában fel is véstem az első általam választott nevet.
Kellett pár nap kutató munka, hogy képbe kerüljek a papíroson szereplő nevek kapcsán. Azt már biztosan tudom, hogy az általam felvezetett névvel fogom kezdeni. Ennek megfelelően a kocsiban trónolok már vagy egy órája és figyelem az intézmény kijáratát, melyet szívem egyetlen Fifikéje magáénak mondhat. Nem az első nap, vagyis nem az első este amit itt töltök ebben a picsahidegben és tartok tőle, hogy nem is az utolsó. Nyílik az iskola ajtaja és a szöszke kis ribi sasszézik ki sietősen. Ezaz, akkor pár perc és Sofia is megjelenik. Nem is történik ez másként, pár perc és már ő is kint van a fülére tapadt telefonnal. Pár percet várok, hogy láthassam merre indul, de nem lett meglepetés. A hotel felé tart. Behergelem a verdát és szépen lassan megindulok én is abba az irányba. Pár száz méter múltán hagyom el. Nem mondhatni, hogy sietősre venné lépteit, bár kissé szedi a lábacskáit, talán a hideg miatt. Hát mit ne mondjak, valóban csípős az idő. Jó egy saroknyira parkolok le. Jócskán elébe kerültem, szóval beletelik pár percbe, mire ideér. Összehúzom magamon a kabátom, lesz itt egyáltalán tavasz? Szerencsémre az esti szél nekem dolgozik. Csak úgy árasztja egyre nagyobb mennyiségben Fifi illatát és ha a szélirány nem változik meg, akkor ő csak akkor érez meg engem, ha ideért. Persze ha megfordul a szél, akkor biza rábasztam és oda a meglepetés. Egyre közelebbről hallani a lépteit és mikor már egészen közel van hozzám... -Jó estét! Bocsásson meg kisasszony, de megfoghatom a fenekét? - mondom a legnagyobb természetességgel, mintha csak az időt kérdezném meg. Persze lilám nincs róla, hogy emlékszik-e még a jó öreg Lio-bácsira. Maximum pislog nagyokat. Közelebb lépek és vigyorogva hajtom le az eddig pofázmányomat takaró jókora gallért. -Száz éve nem láttalak.... de ha jobban utána számolok volt az már százkettő is. Micsoda véletlen, pont rád gondoltam ma reggel.
Nem vagyok paranoiás típus, ezért nem feltételeztem, hogy bárki is lesben állna, vagy követni akarna. Na jó, igazából volt még Kaliforniában néhány beteg rajongóm, akik követtek az utcán, de mivel mindegyike ember volt, ezért különösen nem csináltam össze tőlük a tangámat, mert ha csak nem ezüsttel támadnak rám, esélyük se lehetne ellenem. Most ráadásul a menedzserem boldogított, ami miatt igazából nem is foglalkoztam a környezetemmel. Ha nem telefonálok, vélhetően feltűnt volna, hogy valaki a megengedettnél kisebb sebességgel gurul mögöttem egy darabig a verdájával, így viszont nem. El voltam gondolkodva… puffogtam magamban a telefonbeszélgetés miatt, egyszóval nincs épp jó kedvem. Kinézem a menedzseremből, hogy képes idetolni a képét személyesen, hogy ugyan legyek olyan drága, és vállaljam el a munkákat, mert éhen deglik. Azt hiszem ez egyáltalán nem lenne életbiztosítás neki, ha csak abból indulok ki, hogy Castor milyen nyomatékosan kérte, hogy a sztár-múltam ne okozzon itt plusz gondot. Mivel órákat tartottam, ezért lefürödtem indulás előtt. Nem szeretem az izzadt testemre felhúzni a tiszta, illatos ruháimat… annál meg nincs visszataszítóbb, amikor valaki az izzadtságszagát dezodorral akarja elnyomni, szóval igen… van olyan nap, amikor akár ötször is fürdök. Megszoktam, engem ez egyáltalán nem zavar. A parfümömből is kentem a füleim mögé, amit én szinte már meg se érzek, annyira hozzászoktam az illatához. Aki viszont ismeri, az rögtön hozzám társítja, mert ilyet nem kapni a boltokban, és a jövőben se tervezem kiadni a titkos receptjét. Befordulok a sarkon, már félúton járok a hotel felé, mikor megpillantok egy ismeretlen kocsit, és egy mellette ácsorgó alakot. Először nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, lévén nem vagyok paranoid alkat, és a szélirány miatt a szagát se érzem meg. Csak akkor támad egy furcsa érzésem, amikor elhaladok mellette. Fordulnék vissza, hogy jobban megnézzem magamnak, mikor ő is megmozdul, és utánam lépve megszólal. Szemöldökeimet felvonva teszek száznyolcvan fokos fordulatot a kérdés hallatán, majd végig mérem a pasit. - Nahát… micsoda lovag… előbb engedélyt kér… - Bukik ki belőlem a szarkazmustól tocsogó megjegyzésem. Amikor közelebb lép, és lehajtja a gallérját, szemeim rávillannak. Mélyet szippantok a levegőből, most ő az, aki felől fúj a szél. Az illata ismerős, s mintha nagyon halványan érezném is rajta a falka illatát, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha közénk is tartozik, akkor nagyon új lehet. Bár ez a pofa, és ez a vigyor ismerős. - Grumpy Cat? – Kérdezem szórakozottan. - Ja, nem. – Válaszolom meg saját magam a kérdést. - Száz éve? Lássuk csak… - Gondolkodok el, kesztyűs ujjammal röviden megérintve az ajkaimat. - Ha nem csal az emlékezetem akkortájt talán Argentínában lógattam a virgácsaimat, de nem rémlik, hogy ismernélek onnan. Azért kedves tőled, hogy rám gondolsz… reggel… - Tűnődtem el. - Szóval… megtennéd, hogy felfrissíted az emlékezetemet, és elárulod, hogy honnan is kellene ismernem téged? – Villantottam rá egy széles vigyort, amiből aztán marhára nem tudja kihámozni, hogy most szórakozok-e vele, vagy tényleg gőzöm sincs kicsoda. Talán ez, talán az…
Az apró mozdulatok melyekből egy nagy egész lesz. A hangok és a stílus. Megkopott emlékek sorát hozzák felszínre több emberöltő távlatából. Olyan ez az egész, mint egy régi könyvet lapozgatni, mely lapokat befedett a por. A szemnek fáj mire meglátja mit is rejt az írás, hunyorít, hogy az emlék még élesebb legyen, de nem minden tér vissza azonnal. Száz egynéhány év még ordasbőrben sem kevés, főként ha rég elveszett ismerősökről van szó. Nem mondhatom, hogy sok közös volt kettőnk múltjában, mármint biztosan téptünk szét másokat egymás oldalán, de ez most nem is számít igazán. A parfüm ismerős, vagy csak ismerősnek hat. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Fifi az a felvágott nyelvű csenevész nőstény volt a huszadik század első éveiben, vagy csak alaposan összekeverem valakivel. Jócskán megmosolyogtat, hogy ugyan csak szavakkal, de lovaggá lettem ütve. Mint ahogyan a zsémbes macska említése is. Ha jól rémlik és ezek a képek egyre tisztulnak Fifi régen is ilyen volt, legalábbis hasonló. Kicsit flegma, kicsit szemtelen, persze ezeket régen is erénynek tartottam ámbár soha nem adtam ennek hangot. Hevesen adtam az ellenkező véleményt, mintha a sajátom lenne és majd megszakadt a szívem, mikor egy, két, sok nyakonverést ki kellett osztanom hasonló megnyilvánulásokért, de a tekintélyelv szent volt, ahogyan most is az. Ennek megfelelően most sem vagyok rest lefagyasztani eddigi mosolyom és előszedni a fapofát a szekrényből, ami semmi jót nem jelentett soha. Ez a már-már bárgyúnak ható dühösebb ábrázat talán jobban ismerős is lesz Fifinek, hiszen ez volt akkoriban az elvárás a kölyök korból még éppen csak megszabadulók felé. -Elég lenne, hogy én tudom ki vagy. De lásd, hogy kedves vagyok és aranyos..... - ropogtatom meg kezeim, mikor azok ökölbe szorulnak. Persze most kivételesen ez nem fenyegetésnek címzett cselekedet. A hideg, ez a kurva hideg teszi csupán. Nem, eszem ágában nincs megagyalni, persze ez rajta is múlik. Felmérni viszont szeretném mivé lett az évek alatt. Szélirányban áll meg, ez mindenképpen dicséretes, vagy ezt már régen is tudta? Fránya emlékek. -Illene emlékezned a hajdani Todd Ridley egykori jobbkezére! Mert én emlékszem rád Fifi! Nagyon is jól emlékszem. Bár így lenne és minden pillanatkép tiszta lenne és világos. Igazság szerint még mindig nem vagyok biztos benne, hogy valóban jó személyhez kapcsolok megfelelő arcokat és helyeket. Korosodom bassza meg az ég, és reméltem idáig, a szenilitásig már nem jutok el, mondjuk azt sem hittem volna soha, hogy erőm is átkeveredik a lecsengési fázisba. Legnagyobb szerencsémre erről kevesen tudnak és a fiatalabbak olyan buta legendának tartják ezt a pillanatot, ami soha nem jön el.
Kezdőlap
<3 
//
//
