Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
Nem olyan hosszú ideje, de kerültem az erdő területét. A műhely óta nem is jöttem fel ide. Hiányzott, de valamiért mégsem volt időm fel jönni. Mindig dolgoztam, a lakást csinosítottam, a várost felfedezve töltöttem el szabadnapjaimat, és egyre több új arccal ismerkedhettem meg. Mindig elfoglaltam magam valamivel, de a szabad levegő és az erdő isteneinek hívását egy magam fajta nem sokáig bírja állni. Már majdnem eltelt 1 hét, mikor végre egy szabadnapom reggelén arra keltem fel, hogy én most kimegyek. Jobban mondva, farkasom vezetett, én pedig csak mentem utána. Gitáromat és sípomat magamhoz véve léptem ki a lakásból, pajzsom sem volt fenn. A hajnal sugarai az erdő fáinak ágai közé kúszott, megvilágítva az ösvényeket, melyeken csuklyám takarásában sétáltam. Egy csuklyás vékonyabb pulóver, alatta egy tűz mintával díszített fekete póló, farmer, lánc az oldalon, bakancs. S természetesen a szokásos sapka. Sokat mentem, míg végül benn az erdő mélyén, egy halk neszre lettem figyelmes. Megfordultam, hogy ha esetleg követnének észrevegyem, netalán egy Őslakos védené a területet, megvédhessem magam. De ehelyett valami sokkal "ismerősebb" dolog történt. Melissa állt a fák között, egy fekete egybe ruhában. Vonalai olyan élesek voltak, hogy egy pillanatra elhittem, valóban ott áll. Farkasom morgott, és figyelmeztetni próbált, de persze ez számára is megterhelő dolog volt. Az emlékkép felé lépve kinyújtottam a kezem. Legalább érintsen meg, ha már megint üldöz. De ehelyett csak ellépett, és mosolyogva elindult a fák között. Hidegen néztem rá, de ő csak hívogatóan mosolygott. Farkasom rám mordult, de figyelmen kívül hagytam. Követtem a lányt. Sosem tűnt el, mindig vissza-vissza nézett, de sose érhettem hozzá olyan közel, hogy elérjem. Végül egy völgyben, kilépve a kora délelőtti napsütésre, eltűnt a fű és virág rengetegben. Szomorúan néztem a helyet, ahová az árny elvezetett. Ez volt a Naturalak Völgy... Már apám idejében is meséltek legendákat erről a helyről. A farkaslétre érdemtelenek sírhelye. Az olyan kölyköké, akik Teremtőik előtt haltak meg. Vagy épp az ő kezük által. Hajdanán az én apám is elhozott ide, s megmutatta e helyet, s néha fenyítésképp emlegette is, ha nem viselkedem, el hoz ide. Persze tudtam, hogy erre képtelen lenne. Bele gondolva azonban, talán... megingattam a fejem. Ha érdemtelen lettem volna a farkaslétre, nem érem meg a 300 évet, és most nem lennék itt. Miközben füvet taposva beljebb indultam a tisztásra, levettem fejemről a csuklyát, hogy arcomat némiképp érhesse a napsütés. Farkasom nyugodt volt. Most kicsit éreztem, hogy beköszöntött a nyár. Végre, itt a nyár. A tisztás közepénél levettem vállamról a gitárt, majd sípomat elővéve törökülésben, letelepedtem a fűbe. Néhány hangot megszólaltatva hallgattam, nincs-e elhangolódva, de szépen szólt, így nem kellett ezzel bajlódnom. Lehunytam a szemem. Farkasom érzékeire támaszkodva hallgattam a madarak csicsergéseit, az erdő neszeit. Nem akartam rémképek után futkosni, nem akartam a lelkem háborgását tudomásul venni. Megakartam nyugodni. Csöndet akartam. Lassan ajkaimhoz emeltem a sípot. Isara ... Éreztem a reggeli szellő hívását, ahogy a dallam végigsimított az elmémen. Megkönnyebbülést éreztem, olyan határtalan szabadságot, amit csak a zene nyújthatott nekem. És most csak erre volt szükségem. Éreztem, ahogy megelevenedik körülöttem a tisztás, mintha ezzel támasztottam volna fel sírjaikból az itt elhunytakat. De nem érdekelt, csak az számított, hogy körbe öleljen, s ne engedjen el. Csak fújtam, lelkem vele szállt, kiöntve ezzel mindent, ami bennem volt. Én nem szavakkal meséltem... dallammal adtam a világ tudtára. Mikor a dal elhalt, pár percig némán, még mindig lehunyt szemmel vettem el a számtól a sípot. Hagytam, hogy a szél játsszon a hátamat verő tincsekkel. Most ez így volt jó. Így éreztem, hogy szabad vagyok.
*Azt mondják, hogy az élet kiszámíthatatlan viszont, mindenkié úgy alakítja ahogy szeretné. Talán igaz… de valószínűbb, hogy csak baromi mázlisták. Nem, nem merültem el az önsajnálatomban, ahogy a mezőt és az erdőt jártam. Azonban nem is repkedtem a boldogságtól. Hisz nem volt minek örülnöm. Nem tudtam, hogy merre tartok csak azt, hogy honnan indultam. Egy boldog családi házból, szerető szülőkkel… most meg? Itt vagyok egyedül az erdő csendjében. De ez is síri csendes… ahogy haladtam előre a madarak csiripelése megszűnt… nem rohangált mókus a fán. Még csak a vadon élő állatok is távolodtak. Tekintetem körbe járta a tájat, de semmi érdekeset vagy mást nem fedeztem fel. Az állatok megérzik a veszélyt, azonban én nem éreztem. Hosszú szoknyába bújtatott lábaim csak tovább vittek. Jó, nem kell megkövezni… igen, vannak ilyen darabjaim is. De na… eleddig nem használtam, hisz nem volt olyan alkalom, hogy ne számítottam valami szarságra. De most nem… nem rohantam edzésre, nem kerestem a galibát, csak voltam, hogy legyek. Hajam is egészen lányosan volt, kiengedve kétoldalt hátra tűzve és a felsőm is rózsaszín, bár ezt még a mamámtól kaptam alig fél éve. Csuklómon ott pihent az ezüst lánc, ami mindig velem volt. A csend kezdet zavarni… és így énekelni kezdtem. Igen, nem egy vidám szám és nem is olyan, amiket hallgatni szoktam többnyire, de erre emlékeztem. Egy újabb darab volt, ami Bostonba kötött. Közben persze játszottam a pajzsommal és néztem, hogy mennyi ideig tudom fent tartani. Persze ezek gyenge próbálkozások voltak de volt egy pillanat mikor összejött és egészen másfél percig fent bírtam tartani. De nagyon elmerültem benne, hisz bár farkas hallásom elöny, most mégsem hallottam meg a dallamot. Igen, Bostonba ragadtam fejben és nem volt semmi csak a dal amit énekeltem. Mire megéreztem a másik jelenlétét már késő volt. Fix, hogy már megérezte, hogy itt vagyok vagy ha azt nem is, de hallotta. Hát… nincs más hátra, mint előre. Nem fordultam vissza, nem estem kétségbe. Csak nyugodtan lépkedtem tovább. A farkasom persze meg visszavonult a sarokba gubbasztani. Félt. Nem hibáztatom, majd kinövi… Felismertem a völgyet… már rég. Ryan esti meséjében egyszer elmondta a hely történetét. S tudtam, hogy valószínűleg én is itt végeztem volna ha abban a korban leszek farkas. Ámbár be kell látni, hogy elhamarkodott döntésnek véltem az egészet és igazságtalannak. Hisz… ha már valakit beharapnak, akkor már adtak neki egy esélyt de idő kell és még több türelem ahhoz, hogy látni lehessen, hogy valaki érdemes-e az életre. De erről senki nem ítélkezhet… bár úgy tűnik, hogy mégis.* - Tudtad… hogy ez a hely valaha mészárszék volt? * Persze csak átvitt értelemben. De ha akarja így is érti a másik. Ha meg nem, akkor más szóhasználattal sem tenné. Tekintetem körbe vezettem a völgyön és karba font kézzel álltam, de nem néztem Ravenre. Hangon nyugodt volt, szinte már idegesítően nyugodt olyanoknak, akik ismernek. Nos, nem tudom, hogy ez a másikra mennyire mondható el.* - Meglepő, hogy itt vagy még a városban… de az még jobban, hogy pont itt. * Intettem körbe a tájon. Boldog, boldogtalan nem jár ide. S akik ismerik, a hely történetét többnyire ódzkodnak. Csak úgy, mint a határtól. Az más, hogy akadt egy-egy dinka, aki csak azért is. Én szerettem itt lenni… még ha nem is sűrűn jártam erre. Tekintetem most először pillantott le Ravenre, ha csak nem állt fel, akkor bizony felfelé néztem hisz elég magas a másik. Höhö… eltűnt a szőrcsomó az arcáról és az arca is megmaradt, egész emberi kinézete van így a másiknak. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék… De nem is sok kedvem volt beszélgetni. Mostanában amúgy sincs. De ha valaki figyelt, akkor észrevehette a változást, ami jelenleg ugyan a külsőmben is megmutatkozott de leginkább belül. A farkasom nem örömködöt, nem volt játékos egyszerűen félt. S én magam sem mosolyogtam, bár előtte sem vittem túlzásba. De ezen kívül is, mintha nem is lettem volna… egyszerűen üres voltam.*
Nem nyitottam még ki a szemem, mikor abbahagyva a magam játékát, hallottam meg az énekhangot. Füleltem. Ismerős volt a hang. A dallamokat hallgatva figyeltem a pajzs fel-le ugrálását, farkasom nyugodtan várakozott. Éreztem a lányt, hogyne éreztem volna. Hisz ezer körül is felismerném. A szél hozta felém énekét, s én csöndesen vártam. Nem hívtam, de tudtam, hogy érez. Farkasom körbelengett, s várt. Még akkor sem nyitottam ki a szemem, mikor már teljesen biztos lehettem abban, hogy a közelemben van. Halkan lélegeztem, s mikor feltette a kérdést, fel pillantottam rá. Nem nézett rám, összefont karokkal állt. - Igen. - feleltem kérdésére, s körbepillantottam a tisztáson. - Ha valaki szemfüles, talán még most is akad itt csontokra. Hangom nyugodt volt, és az ő nyugodtsága sem zavart, bár így még sosem láttam. Ennyire nyugodtnak. Feltűnt, hogy farkasa a háttérbe vonult. Nem tudtam eldönteni, ezt most miattam teszi, vagy más miatt viselkedik így. Bár legutóbbi találkozásunkkor még vidáman köszöntötte az öreget. Farkasom figyelte a másikat, s leült elé. Nem érintette, nem zavarta, csak figyelte. - Ennyire meglepő volna? - kérdeztem vissza, és letettem a fűbe a sípomat, majd két kezemre támaszkodva dőltem hátra, és néztem fel rá. Találkozott a tekintetünk. Álltam a pillantását, de belül úgy éreztem, mintha valami nem stimmelne. Nem tudtam, mit mondjak. Nem voltam az a mentegetőzős, magyarázkodós típus, és abból, hogy itt voltam, tudhatta, hogy nem léptem le. De ez persze most nem azt jelenti, hogy a nyakamba kell ugrania, és innentől minden el van felejtve... Éreztem rajta a változást, és sejtettem, hogy valamennyire a mi kalandunk is tehet erről. Vagy talán az volt az első lépcső fok... Igazából még mindig nagyon bántam ezt az egészet, és még mindig bennem volt a félsz, hogy a döntéseim révén sodrok veszélybe másokat. De mindig eszembe jutott, mikor Ash arra bátorított, hogy kezdjek tiszta lappal. Kezdjek új életet, és tárjam ki a szívem. És a remény, bármennyire felejteni akartam, szavaitól mindig lángra kapott. És ezért még mindig hálás voltam neki. Bármennyire dühített, elkeserített az óráján, vagy a kórtermében történtek gondolata. Igaza volt. És harcolni akartam, ha nem is a Falkájáért... a lány barátságáért biztosan. Elfordítottam a tekintetem, majd megpaskoltam a füvet. - Nem ülsz le? - pillantottam fel rá ismét.
*Raven szavaira bólintottam, igen ez valóban így volt. Emlékszem, hogy mikor először tévedtem erre magam is találtam egyet. Vagyis ez túlzás, mert nem kerestem… szimplán orra buktam egy csontban. Emlékszem, hogy nagyon megijedtem mikor elért a felismerés, hogy hol is vagyok. Pedig nem ez volt a célom… csak rohantam ki a világból utat engedve a gyászomnak és a keserűségemnek. Ritka volt… de volt ilyen. * - Pedig… megérdemeltek volna egy tisztes temetést. * Feleltem még mindig ugyan olyan nyugodtan és színtelenül. De lelkemben egy cseppnyi szomorúság kélt életre. Igen, sajnáltam őket valószínűleg bármelyik idősebb farkas képes volna megmagyarázni, hogy mi és miért volt, azonban engem ez nem érdekelt. Persze a történelem jó, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is kell értenem vele. Azt meg végképp nem, hogy még istenítenem is kell a brutális és egyébként tök felesleges dolgaikat. A kérdésére azonban lepillantottam rá és egy pillanatra elgondolkozva néztem.* - Nem ítélek mások szavai által, nem érdekelt, hogy ki és mit mondott vagy mennyire nézik le a bukottakat. Csak is a saját szavaid után ítéltelek meg Raven… Kudarcot vallasz és egyből futni akarsz. Maradtál… de nem mindegy, hogy miért. Azért, mert még elfutni sem vagy képes vagy azért mert emelt fővel viseled a kudarcod és nézel szembe a következményeivel. * Feleltem csendesen. Máskor már ezt valószínűleg kiabálva nyomtam volna az arcába miközben az energiáim fortyognának a dühtől mely csak épp arra vár, hogy kitörjön a vulkán és lávája beterítsen mindenkit ki a közelében van. Most viszont… csak nyugodtan öleltek körbe, nem kíváncsiskodva és meg sem ingadozva. Nah igen… ez Darren farkasa. Az enyém kicsit más… most mégis eltűnt belőle az… egyediség, amitől önmaga volt. Az invitálásra megráztam a fejem.* - Nem. Nem vagyok jó társaság. Megyek összeszedem a csontokat, már otthon van egy kupac… * Közöltem továbbra is szárazon és elindultam a völgy széléhez, ahol legutóbb abba hagytam. Nem kapkodtam, nem rohantam csak szépen lassan sétáltam és a szoknyám szegletét megemeltem kissé oldalt megfogva, hogy ne akadályozzon. Pulóverem zsebéből elővadásztam egy szatyrot. Elmém azonban lázasan kutatott a Ravenhez vezető csatornához.* ~ Ha gondolod segíthetsz. ~ Küldtem felé a mondatom, éreztem, hogy nem egészen jutott el minden hozzá. De nem fejtettem ki, hogy miért teszem ezt. Ha érdekli, akkor majd úgy is megkérdezi. Ha meg nem, nem jár feleslegesen a szám. Léptemben azonban észre vettem egy koponya darabot és lehajolva a lehető legfinomabb és legóvatosabb mozdulattal emeltem fel és tettem bele a szatyorba, aztán folytattam az utam és a völgy széléhez érve, akár egyedül akár Raven társaságában de tudatosan egy vonalban indultam meg, hogy biztos ne hagyjak ki egyet sem. *
Szavaira bólintottam. Igen, megérdemeltek volna egy temetést. A lélek békében nyugodjék, ha a testétől elszakad. De ezt sokan, nem tartják így. Azok a kegyetlenséggel átitatott történetek, melyeket magam is hallottam az itt történtekről, fiatalon megráztak, s gyakran kijártam ide kölyök éveimben. Tudtam, hogy kegyetlen a természet. Vagy inkább, az ember. És ez mindig rosszul érintett. Akkoriban sokszor állítottam emléket az itt elhunytakról, vagy ha mást nem, békéjükért elmormoltam egy-egy fohászt pogány isteneim felé. De ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, csupán igyekezni, hogy ne történjék meg újra. Talán az előbb elfújt énekem is miattuk kelt életre. Megéreztem azt a halvány szomorúságot, ami megjelent a hullámaiban. Felpillantottam rá. Szavai csendesen hangoztak, de mégis ugyanolyan mélyen érintettek, mint bármikor, máskor. Mikor csend ült közénk, a tisztás napsütötte felszínére pillantottam. Nincs erőm elfutni? Miért futnék? Megriadtam. Még ha ez nem is egy volt Alfához méltó. De azt hiszem, ez még a legszilárdabb farkas elméjében is megfordult volna, mindezek után. És legalább bevallom magamnak. Igen, hibáztam, és féltem, hogy Ash meghal. Még ha nem is az én dolgom, hogy aggódjak érte, mert ugyan, semmit se tud rólam, nem köt hozzá a próbán kívül semmi, és a Teremtője, Mentora sem én vagyok. De arra gondoltam, mi történt eddig. Nem futottam el, sőt újra megpróbáltam. Hogy miért?
Ismét rá pillantottam. - Azt hiszem, az utóbbi. De tudod, igazából, nem ezért maradtam. Hanem azért, mert a barátomnak tartalak. *És remélem, egyszer majd te is újra, annak fogsz tartani* - gondoltam magamban szomorúan. Nyugodt voltam, de olyan őszintén beszéltem, amit már tapasztalhatott tőlem. Nem bújtam el, nem volt bennem káosz, mint a kórtermében. Csak őszinte voltam, s bár tudtam, hogy ezzel nem biztos, hogy jót teszek, de azt szerettem volna, ha tudja. Megfizettem a hibámért, hisz sokak ellenszenvét harcoltam ki a történtekkel. De mindez nem számított, csöppet sem érdekelt, ki mennyire gyűlöl, a nagybátyjától kezdve, Jamesen és barátnőjén keresztül, a Falkája többi tagjáig. Hisz mindvégig tudtam, hogy mindezeket végig kell szenvedni, hogy több ostorcsapást kell most elviselni. De a cél az volt, végig, ha itt maradok, egy kislányért fogok harcolni. És én megteszem. Képes vagyok rá. Érte. Figyeltem, ahogy elindult csontokat szedni. Mentális üzenetére kicsit félrebillentettem a fejem. Lassan felálltam, majd követtem. Mellette sétáltam pár lépés távolságban, és a fű rejtekében keresgéltem. Egy-egy csontdarabkát találva, a tenyerembe gyűjtve szedegettem fel őket a földről, vagy ástam ki őket fél kézzel, ami esetleg jobban be volt fúrva a földbe. Ha a tenyerem megtelt, Ash mellé léptem, és a szatyrába tettem óvatosan, hogy egy se törjön el. Azután megfordulva, mentem vissza, és folytattam tovább a keresgélést. Már jó ideje gyűjtögettünk, mikor egy újabb teli kézzel sétáltam hozzá, és megkérdeztem: - Eltemeted később őket? Vagy miért gyűjtöd a csontokat?
Csendben vagyunk. A csend, az jó. Legalábbis van aki szereti, én speciel nem. Legalábbis korábban sosem jutott eszembe ennyit hallgatni. De csak néztem Ravent, hogy hátha megtudom, hogy mi játszódik le benne s persze a farkasom csak segítség volt ebben. Hiába fordította el a fejét, igyekeztem kutatni a vonásait. Viszont szavaira csak kíváncsian vontam fel a szemöldököm. Ha nem ezért, akkor hát miért. Viszont a szavaira csak még jobban a homlokomra szaladt a szemöldököm. Viszont csak bólintottam rá.* - Ez nem ok, maradni. Barátok jönnek és mennek, akár csak a szerelem. Ez nem olyan, ami képes kialakulni ilyen rövididő alatt. De… * Elakadtam. Tudtam, hogy mit akarok kérdezni csak azt nem, hogy van-e jogom ilyet kérdezni. De hát egy kérdésbe még senki nem halt bele. Legalábbis nem tudok róla.* - Nem tudom, hogy mi a véleményed a történtekről. * Igen, ez egy kérdés volt még ha szerkezetileg nem is hangzott annak, a hangsúlyomban benne volt, hogy nem azért mondtam, hogy ezt tudja a másik. Nélkülem is tudta Raven. De még ez sem változtat azon a tényen, hogy mikor legutóbb láttam elzárkózott Tőlem. Persze, mindenkinek szíve joga ezt tenni azonban nem jelenti azt, hogy szeretnem kell pláne egy olyantól aki eddig egyszer sem tette. HA volt válasz én hallgattam, de a lépteim csak is a csontok felé indultak meg. Nem hiába, nem véletlen vagy csak szeszélyből. Munka közben is lehet beszélgetni, nem csal álldogálva és ücsörögve. Menet közben fel-fel kaptam ami látható volt, azonban már sokkal körülményesebben folytattam, mikor a tisztás szélétől indultam meg. Lelkemben apró gyász honolt, pláne mikor egy apró csontot találtam. Nem azért volt kicsi, mert eltört már… hanem egy alig pár éves teremtés darabja volt. Nem értettem ezekhez, de ezt még egy vak is megmondta volna. Egy mélyes sóhajtva űztem el magamból a sötét gondolatokat, azokat a képeket, hogy miként is végezhettek a gyerekkel. Nem kölyök… ez egy gyerek-gyerek volt. Viszonylag csendesen telt az idő és gyűlt a szatyorba a csont. A kérdésére megálltam egy pillanatra de aztán vállvonva válaszoltam.* - Fűzök belőlük láncot… * Feleltem szárazon… oké, ha ezt elhiszi negyed annyira sem ismer mint Sam. De lássuk csak miként reagál rá. De ahogy ez kiderült, már mondtam is az igazságot.* - Igen. Stevet vagy Darrent megkérem, hogy vizsgáltassa be és akkor külön-külön sírokat kapnak. Ha pedig nekik sem ér olyan messze a kezük, akkor is ez lesz, csak egyetlen sírban. De megkapják amit megérdemeltek volna már évszázadokkal korábban. * Mondtam nyugodtan és mármár kissé átszellemülten. Bizony, én hittem benne, hogy bár utólag van és sok idő eltelt, a szeretteik már nem tudják de attól még… megkapták és békében fognak nyugodni továbbra is. Érzem a szellemeket… nem szeretnék egy gyerekkel találkozni. *
Válaszára halvány mosoly jelent meg a szám sarkában. Tudtam, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, és talán meg is leptem válaszommal. De így volt. Nem azért jöttem vissza, mert a Falkájába akartam tartozni, nem azért jöttem vissza, mert rettegtem Darren, vagy bármelyik hozzátartozója bosszújától. Végig táncoltam a hülyeségeket. Kiálltam ezeket. Mindez hidegen hagyott. Küzdeni akartam. Küzdeni akartam azért, amit egykoron hitt rólam. Nem válaszoltam félbeszakadt mondatára. Nincs mit túl magyarázni azon, miért jöttem vissza. Ő gondolhat mást. De úgyis tudja, hogy őszinte vagyok. Hisz érzi. Következő szavaira nem válaszoltam azonnal. Leguggoltam, ahogy egy nagyobb csont darabkát igyekeztem kihúzni a föld porából. Egy sípcsont épebben maradt maradványa volt. Már többször végig gondoltam, mi a véleményem erről az egészről. Most mégis furcsa lett volna megfogalmazni. De végül csak bele fogtam. Ahogy a csont tisztításával foglalatoskodtam, elmerültem gondolataimban. - Ha közvetlenül a harc után tetted volna fel ezt a "kérdést", biztosan azt vágom hozzád, hogy ostobaság. - szomorúan elmosolyodtam, ahogy leszedtem a jobban a csonthoz tapadt föld darabokat. Nem néztem Ash felé, a tisztítás lefoglalta elmémet - Nem tartok senkit felelősnek. De tudom, ki, hol hibázott. Együtt okoztunk bajt, mi, hárman. Nem tudom, mi történt volna, ha másképp döntök. Én választottam. De vállalom érte a felelősséget. A lányra néztem, majd kiegyenesedve felé léptem, és a szemébe néztem. Nyugodt voltam, farkasom gyengéden ölelt körbe. - A harc, az akaratok csatája, nem a technikáké. Mindig arra kell emlékeznünk, miért harcolunk. Ehhez az elhatározáshoz kell visszanyúlni. Az apró csont darabokat ismét a lány szatyrába szórtam. A porban egy újabb csont darabot találtam, s azt is felvéve néztem a kis darabot. - Nekem nem a vízesésnél dőlt el a csata, Jamesel szemben. Hanem veled szemben, a kórteremben. Le kell vetkőzni a félelmeket. A küzdő akarat, maga az erő! Soha nem adni fel, soha meg nem hátrálni! Küzdeni mindig, minden körülmények között... A szatyrába helyeztem az újabb darabot. - Nem azt mondom, hogy örülök, hogy így történt. De úgy érzem, felnyitotta a szemem. Ahogy szerintem, sokaknak. Hogy kinek, milyen irányba, azt mindenki maga tudja. Elfordultam, és folytattam a keresgélést. Ha hozzá fűzött valamit, én meghallgattam. Hiszen ezért beszéltünk erről. Mert most lehetett. Most ezért vagyunk itt. Nem tudtam, mit váltok ki a mondataimmal belőle, de ezt gondoltam, és nem moshatta a fejemre. Nem várom el, hogy értse, sem azt, hogy elfogadja. Ez csak az én gondolatom. Hiszen, átéltem ezt. És fel kellett kelnem, akkor is. Mindig fel kell kelni, és küzdeni... Mikor az újabb adag csonttal fordultam hozzá, és kérdésemre válaszolt, azzal a tekintettel néztem rá, amiből tudhatta, hogy nem hiszek neki. Hiszen még ő említette, hogy tisztes temetés járna az itt elhunytaknak. Meg aztán hogy nézne ki a nyakában egy csontokból fűzött nyaklánc? De mielőtt szóltam volna, már folytatta is az igazi okkal. Ahogy láttam a tekintetét, azt a magával ragadó, átszellemült szempárt, eszembe jutott, milyen határozott személyiség a kislány. És bár másnak éreztem, tudtam, hogy megváltozott, mégis... mégis láttam a régi énjéből egy villanást. - Szép gondolat. - mondtam, elmosolyodva, majd elfordítottam tekintetem, és folytattam a csontok kutatását. Egyet értettem vele. És örültem, hogy ebben, ha csak kicsit is, de segíthettem neki.
*Bár nem látszott, de vártam a válaszát a másiknak. Igen. érdekelt, hogy Ő miként látja a történteket. Nem tudom miért, talán csak a sajátommal akartam összevetni, talán csak megakartam tudni belőle valamit. Nem tudom… * - Máshogy döntesz? Mármint miben? Azt mondtad, hogy mind hárman hibáztunk… te hogy látod, ki és miben? * Persze ez a kérdés kiterjedt rám is, Jamesre is. Bár utóbbinál féltem… nem tudtam, hogy miként fogok reagálni ha rosszat mond Jamesre. De érdekelt, hogy ott látja-e a hibát ahol én látom, ahogy a jelentésem is leadtam. A tudatomban pedig ott motoszkált a tény, hogy belemászott a férfi James fejébe. Nem ezzel volt a baj, hanem azzal amit közvetített. Én nem ismertem azt a pillanatot az Ő szemszögéből. Következő szavai azonban mélyebben érintettek, mint azt szerintem szerette volna. Az akaraté… pont azt vívom csak a poén, hogy önmagammal. Nem látom a kiutat a folytatásra a lehetőséget. De ezt nem osztottam meg vele, viszont a folytatás a lelkembe mart. Mégis… milyen jogon oktattam ki a másikat a teremben vagy akár előtte, mikor jelenleg pont ezt csinál. Csak menekülök, nem vagyok képes tovább lépni a történteken. Nem csak elbizonytalanít, hanem alapjaiban rendítette meg minden motivációm. * - Olykor jobb megállni és visszatekinteni… Ha önmagadtól nem állsz fel, nem biztos, hogy érdemes újra indulni. Nem mindig lesz ott valaki, akire támaszkodhatsz. Mint mondtam a barátok jönnek és mennek. * Ahogy a család is egyszer csak kihal és végképp nem marad kire támaszkodni, vagy valaki aki felhúz ha elesel. Önmagadnak kell megtenni, segítség nélkül onnan folytatni ahol elestél és nem újrakezdeni. Igen, tudtam… de én még mindig csak heverésztem és ki tudja, hogy meddig megy ez még így. De Raven érezhette, hogy utóbbi szavai után mintha nagyobb lett volna bennem a kétely, ha betudja azonosítani akkor még azt is érezheti, hogy önmagam felé irányul és a céljaim felé. * - Felnyitotta a szemed? * Kérdeztem vissza, hogy mégis ezt hogy érti. Oké, átvitt értelemben de Ő mondta, hogy mindenki maga tudja, hogy kinek merre. Én erre voltam kíváncsi. De lássuk be… hiába nyitottam fel esetlegesen másokét ha a sajátom közben lecsuktam, hogy ne lássam. Itt voltam, éltem, jártam… de mondhatnám azt is, hogy csak egy szelleme voltam annak, mint aki ott elindult reggel fájó tagokkal. * - Viszont hagytál rajtam egy örök emléket… * Mosolyodtam el halványan és fél kezemmel felhúztam a pulcsim, az alatta lévő pólót, és az az alatt lévő trikónak az alját. Héé… nem kell rosszra gondolni, nem vetkőzök vagy valami. Az ezüstnek meg van az a rossz hatása, hogy nem múlik el mindig nyomtalanul. Bizony, még a Fakíroknál is maradhat nyom. Bár tény, hogy lényegesen ritkábban. Raven szembesülhetett azzal, hogy bizony a bordáim alatt egy jó tizenöt centis heg lapult. Persze nem volt bennem rossz szándék, nem lelkiismeret furdalást akartam okozni a másiknak. Mindössze a Faházban történtekről sem tudtam, hogy mi a véleménye vagy miként érinti. Szerettem volna tudni… hajm, miért akarok én mindent tudni? Jó kérdés, de nincs rá válaszom. Viszont egy mosollyal nyugtáztam, hogy nem hiszi el a láncos dolgot és nem kellettek szavak éreztem még akkor is, ha nem látom a tekintetén. Így viszont elmondtam, hogy mi a valódi célom. Vártam, hogy ostobaságnak vagy butaságnak fogja tartani de nem érdekelt. Azonban annál jobban meglepődtem, mikor nem tett semmi féle megjegyzést.* - Nyugodtan közölheted, hogy ostobaság és időpocsékolás… nem fogsz megbántani. * Vontam meg a vállaim. Valamiért kissé kitérőnek tűnt a válasza. Vagy csak én nem akartam elhinni? Nem tudom, de azt igen, hogy a szatyrot letettem a kezemből mert kellett mind a kettő, ahogy megláttam egy kiáló darabot ami csak pár miliméterre volt a föld felet. Ez törött látszott rajta, hogy éles… Előre hajolva azonban megbotlottam. Pontosabban ráléptem a szoknyám aljára és zakóztam olyat előre, hogy öröm volt nézni. Mégis egy fájdalmas nyögést nyeltem vissza, ahogy átjárta az egész testem. Reflexeim csak annyira voltak elegendőek, hogy az oldalamra essek és ne előre. Az fájdalmasabb lett volna… így viszont a gyomrom helyett az oldalamba állt bele a kiálló csont. Kinyomva magam hevredtem el a hátamra és zöldes szemeim lehunyva néztem az eget.* - Okké… aktivizáld a farkasod mert fél perc és ebből vadászat lesz. Nincs nálam váltó ruha… * Közöltem, ám kértem is egyben. Mancsom az oldalamra siklott kissé kitapogatva a sebet, amitől vörösre lett színezve az ujjaim, mellettem a fű és az a csont… utóbbi kissé elég morbid volt. Még holtában is vér tapad hozzá. Talán Ő volna az egyetlen aki megérdemelte a halált? Grr… Ash, ne gondolj ilyenekre. Ez csak egy balesett volt, mert béna vagy nem pedig égi jel, hogy ne bolygasd a holtakat. Farkasom viszont aktivizálta magát és morogva kereste a rést a testemen, hogy kibújjon… Lázasan kutatott, éhes volt… Nem csodálom, nem csak az edzéseim maradnak el hanem a vadászataim. Azt sem tudom mikor etettem meg a kislányt utoljára normálisan.*
Tovább gyűjtögettem a csontokat, s úgy adtam kérdésére a választ. - Talán ha úgy döntök, hogy nem esek Jamesnek, és fejet hajtok, elengedett volna téged. De nem így történt. Más döntést hoztam. Olyasmit mutattam neki, ami alapjaiból rendíthette meg. Persze akkor még nem tudtam miért, azt hittem, ezzel talán éreztetem, hogy miért vagy fontos számomra, miért engedjen el. De mikor vége lett a harcnak, s lerántotta magáról a pajzsot, és a te hullámaid is, amiket felé küldtél... - elcsöndesedtem, letérdeltem a magas fűbe, és valami végtag szilánkosra tört darabjait szedtem a tenyerembe. Nem siettem, nem volt hová. A szél megindult a tisztáson át, és finom, friss, erdei, és virág illatokat hozott felénk. - Megértettem. - Szerinted hogy gondolkozik arról egy farkas, amikor megtámadják a hozzá közel állókat, majd közlik vele, hogy mindez csak "színjáték volt" ? - rá pillantottam, de hangomban nem volt indulat, sem feddés. Farkasom csendesen lengett körül. - Dühített, hogy ilyen áron akartál próba elé tenni. Ráadásul magadat is belevitted a játékba. Csak azért, hogy tesztelj. Ráadásul, egy alig pár napja ismert Infamia miatt vállaltál kockázatot. Felelőtlennek éreztem a döntésed. - hangom nyugodtan csengett - De nem hibáztatlak ezért, jogom sincs hozzá. Tetted, amiről úgy gondoltad, hogy helyes. Színjátéknak viszont ügyes volt, azt meg kell hagyni. James, ő... Elhallgattam egy pillanatra. Elnéztem a tisztás másik felébe. - Tudom, hogy közel áll hozzád, és azt is tudom, hogy ő csak azt tette, amire utasították. De én a helyében, nem vállaltam volna el ezt. Sejtem, hogy érez irántam a történtek után - mosolyodtam el, és egy újabb csontocskát szedtem fel a földről - az ő hibája talán csak annyi, hogy hagyta, hogy az indulat vezérelje. - Ash, az én hibám még az, hogy elfeledkeztem arról, hogy vannak nálam sokkal fontosabb személyek, és hozzád sokkal jobban ragaszkodó farkasok is körülötted. Még ha nem is szántszándékkal, de azt hiszem, olyan érzésekbe gázoltam bele sokaknál, amelyeket, még egy magam fajtának is tiszteletben kell tartania. Ismét csend következett. A tisztást gyönyörűen beragyogta a napsütés, a fák levelein halkan táncolt a szél, s duruzsolva csalta énekre a leveleket. Friss levegő simította arcunkat. Válasza után még mindig hagytam a csendet közénk ékelődni, de mikor megéreztem hullámaiban a kételyt, felé pillantottam. - Igazad van. Ezért vannak a személyes csatáink, amiket csak mi vívhatunk. De ezek csak még erősebbé tesznek mindannyiunkat. Ash... egy valami nagyon fontosat meg kellett tanulnom az évszázadaim során: Csak az láthatja meg a hajnalt, aki nem fél a fénytől, amit hoz. S ezzel már következő kérdésére is megadtam a választ egyben. - Nem újrakezdem, de eleget menekültem a múlt árnyai elől. Tovább küzdök, mert tudom, hogy lesz még kiért. És tudom, hogy gyötörni fognak még a kétségek. De ez a döntéssel, s az azzal járó felelősséggel párosul. Nem akarok már rettegni, a hajnal fényétől. Felálltam, és megálltam előtte. Miközben a szatyorba szórtam a csontokat, a szemeibe pillantottam. Nem szóltam már. Nyugodt hullámomat érezte, melyben a szilárd erő hullámokat fedezhette fel. A döntés erejét. Hogy nem adtam fel, és küzdeni fogok. Következő szavaira kérdőn vontam fel a szemöldököm. A heg láttán arcomra egy pillanatig döbbenet ült. Nem tűnt el? De hát a vérvonala... Ha engedte, jobb kezem mutató és középső ujjával, gyengéden megérintettem a heget. Szomorúság ült ki az arcomra. Elvettem a kezem, de nem néztem a lányra. - Nem akartalak ennyire megsebezni. - mondtam csendesen, de hangomból nem érződött bűnbánat, sem alázat, csak szomorú nyugodtság. - Szerintem nem ostobaság. Dicséretes, hogy végtisztességet akarsz nyújtani a holtaknak. - fordultam el tőle. - Manapság kevesen törődnek az ilyesmikkel. Hallottam, ahogy letette a szatyrot, de nem néztem oda, csak a következő, puffanó hangra fordultam oda. Láttam, ahogy Ash estlenül dől a fűbe, s közben húzza ki magából a csontot. Nem voltam messze tőle, így azonnal mellette teremtem. Farkasom energiái körbeölelték a lányt, s a kitörni vágyó kölyköt határozottan vissza űzte, a lány testében tartotta. Nem engedte ki, én pedig addig levéve a pulóveremet, a ruha ujjával, megtöröltem a seb környékét, s felitattam a vért. (Mert Raven bácsi minek is hozna magával papír zsebkendőt...?!) Ash láthatta, hogy karjaim szabad felületét itt-ott kötések borítják, csuklómon pedig a szokásos bőrkarkötők helyett fásli tekeredik. De nem szóltam róluk, legalábbis úgy tettem, mintha nem lenne semmi szokatlan az egészben. - Minden áron mellettem szeretnél elpatkolni Ash? - kérdeztem rá nézve, és halványan elmosolyodtam, majd a véres csontot a szatyra közelébe dobtam. Elővettem a zsebemből egy, már megkezdett géz csíkot, s fürge, ügyes mozdulatokkal elfedtem vele a sebet. Amíg haza ér, ez ki fog tartani. Ha közben farkasa tovább próbálkozik, az enyém szilárdan adja tudtára, hogy nem, nincs itt az ideje az evésnek, s csitítgatja. Mikor befejeztem, leültem mellé, legalábbis nem gondoltam, hogy most egy könnyeden felpattanna, és rohanna tovább csontokat gyűjteni. Felhúzott térdeimre támasztva kezeimet, néztem le rá. - Furcsa látni téged, szoknyában. De sokkal nőiesebben festesz így. - mondtam, dicséretnek szánva az elhangzottakat. Aztán pár percig csak csendben ültem mellette. Majd lassan, kimérten feltettem, egy, már bennem régóta motoszkáló kérdést: - Én visszajöttem Ash, és elmondtam azt is, miért. De te, miért akartad, hogy visszajöjjek, hogy küzdjek? A felelősségért, magamért, miattad? Mégis, miért vállaltad el ezt az utolsó próbát? Miért vállaltál ekkora rizikót, egy ismeretlenért? A Falkád miatt? Hogy a soraik közt tudj? Bizonyítást akartál, hogy jó ember ismerő vagy? Vagy mi volt az oka Ash? - szemeim sötéten csillogtak rá, hangom nem volt szigorú, sem tolakodó, és nem akartam megsérteni sem. Nyugodtság áradt belőlem, de érezhette, hogy őszinte választ várok el tőle.
*Szavait csendesen hallgattam, miközben a „munka” nem állt meg. Bár nem volt igazi munka, és élveztem. Teljes mértékben igyekeztem megérteni és meglátni minden egyes csont darabját, még úgy is, hogy lehetetlen. Hogy tudom, hogy nem láthatok bele a történetükbe, hisz senki nem tartotta nyilván a kivégzett kölyköket és némelyiknek még előtörténete sem volna, olyan fiatal volt. De mindenkiről lehet tudni, hogy miként lett az ami. Legalábbis lehetne, ha valaki foglalkozott volna ezekkel. Vajon az Őrzőknek van feljegyzésük ezekről? Vagy még az Ő fülükbe sem jutott el ezeknek a kölyköknek a létük? Csupa sötét és komor gondolat, amiből még csak a szellő sem rántott vissza. Hiába simított végig az arcomon, kúszott orromba a virág illata és mind hiába fújta az arcomba kósza tincseim. * - Nem etikus másokkal megosztani olyan dolgokat, amik másokat is érintenek. Jelenesetben az engedélyem nélkül. * Suttogtam halkan, szinte csak a szélnek. Nem tudtam, hogy ez megrovás vagy csak említem. De azt tudom, hogy nem volt szemrehányás. Legalábbis nem azért mert megosztotta.* - Pláne belehatolni mások elméjébe. * Talán kihal egy idő után az emberi érzés? A lojalitás? Nem tudom, de ha igen… nem szeretném megélni ezt a kort. Nem akarom ennyire semmibe venni mások magászféráját. De továbbra csak csendesen vártam, hogy végezzen. Nem szóltam közbe, ami azért lássuk be még meglepőbb. * - Azt nem tudom. De azt igen, hogy miként kéne tennie. Ésszel. Hogy ne az érzelmei befolyásolják, hisz azok meggondolatlanságra és ostobaságra ösztökélnek. Így viszont a halálba küldik a szerettüket. Pont azt, akit védeni akarnak. * Feleltem higgadtan a valószínűleg költői kérdésére. Nem volt Ravenen pajzs, tudja, hogy éreztem, amit Ő. Tudja, hogy tudom, hogy az érzelmei irányították és késztették ostobaságra. Mert nem volt más, amit tett. Ha ésszel él,talán kevesebb lett volna a kár. Mikor végzett akkor csak felpillantottam rá halkan feleltem.* - Csakhogy tudd, James nem utasításra tette amit. Egy kölyök nem adhat utasításokat. Nem volt kockázat Raven. Legalábbis akkor nem láttam. De a döntésem csak logika volt. Mindenki tudja, hogy a kölykök értéktelenek. Ha egy kölyökért oda állsz, akkor bárkiért. Az én életem és az én halálom, ha rossz döntést hozok. De nem véletlen falkatagot választottam és olyat, akiben megbízok, és akiről tudom, hogy képes rá..* Fejtettem ki tőmondatokban. Viszont a folytatás már-már majdnem emlékeztetett a szavaimra, csak persze én nem fogalmaztam meg ilyen szépen és ez egy mosolyt csalt az ajkaimra. Kezem megindult felé, de ahogy eszembe jutott James vissza is hullott a földre. Nem a személlyel volt baj, hanem azzal, amit kiváltott a tettem. No meg az arcpirító szavai. Kezem lehullott a földre és szemeim behunytam egy pillanatra, hogy elnyomjam a… nem tudom mit. De nem is akartam megfejteni, csak a kezeim mozgását figyeltem. Egészen addig míg fel nem álltam, hogy megmutassam a heget. Azonban mikor a keze felém nyúlt, tettem egy lépést hátra. Nem volt ösztönös, inkább csak tudatos. Ugyan azért amiért az enyémet hagytam lehullani. Felsőm visszahúztam elrejtve a heget. * - Ebcsont beforr… Különben meg, én sem tudtam, hogy megmarad. De csak egy újabb próbatétel volt. * Vontam meg a vállaim és folytattam tovább csendesen a gyűjtögetést. Nem nehezteltem a másikra, kicsit sem és ezt érezhette is. Bár kíváncsian vártam, hogy mit reagál rá. Rajtam kívül aligha volt valaki, aki felvilágosította erről. Ha csak nem jött rá magától. Bár ostobaság lett volna a részéről. Bár bíztam benne, de… Ez Darrenné. Tűzben edződik minden kapcsolat és reméltem, hogy ez azért kicsit közelebb hoz minket és jobban megismerem onnan, hogy milyen érzéseket vált ki belőle minden rezdülésem. * - Kevesen is járnának ki hozzájuk… * Azt már szintén nem kötöttem az orrára, hogy én bizonyára megteszem. Csak azt nem tudom, hogy hogyan. Talán jobb volna egy emléket emelni ide, hisz életem végéig szedegethetném, még akkor is lenne, amit az idő és az évek már elföldeltek. Nah de az a fránya bénaság… pedig aztán nem vagyok két ballábas. Vagyis a sétánál semmiképp sem. Nem volt nehéz megzabolázni a dögöt elég volt egy határozottabb mozdulat és megült magának. Bár nyüszítet de annyi baj legyen. Ujjaim viszont elöntötte a vér, ahogy a sebet próbáltam kitapogatni, de csak az arcom rándult, hang továbbra sem hagyta el ajkaim.* - Úgy tűnik… * Feleltem némi fájdalommal átitatott rezgéssel a hangomban. Na, a sebek, vágások okozta fájdalmat még mindig nem tudtam elnyomni. Vagyis elrejteni, de hagytam, hogy bekösse nem akartam ellökni a segítségét, ez már csak nem lesz baj. Viszont ahogy bekötötte felültem és a kezemmel tartottam ott a fáslit.* - Te meg találkoztál a másik falkával? * Intettem a keze felé szabad kezemmel, célozva a fáslira. Egy halvány mosoly bujkált az ajkaimon. Amit aztán egy fájdalmas grimasz váltott fel, ahogy a bordáim kitüremkedtek egy levegő vételnél. Nem volt kellemes. Viszont a szoknyás megjegyzésére csak lesütöttem a szemem és megigazítottam a lábamon.* - Jól jegyezd meg, mert nem sűrűn fogsz ilyet látni. Csak sétálni akartam és így kisebb volt az esélye, hogy ostobaságra adom a fejem. Szoknyában nem lehet sok mindent csinálni. De amint láthatód, zsákot is húzhatok magamra akkor sem úszok meg egy napot vér nélkül. * Húztam el a szám, az már mellékes, hogy a sajátom vagy más vére az, ami a kezemhez tapad. * - Egyébként meg nem akarok nőiesen kinézni. Semmi értelme nőnek lenni… * Vontam meg a vállaim könnyedén és kissé jobban a sebre szorítottam a kezem, hisz éreztem, hogy ellazult ahogy nem figyeltem. Hallottam Raven szavait és kérdését de csak csendesen meredtem előre a tájat kémlelve. Nem feleltem egyből hisz ezt a kérdést még én magam sem tettem fel és igazából senki más sem.* - Nem vállaltam. Az én ötletem volt… - igen, ez talán más fénybe helyezi a történteket. De attól a kérdései még adottak. – Nem tudom. Talán mindegyikből egy kicsi tesz ki egy egészet. Hisz nincs olyan, hogy csak ezért vagy csak azért. Minden döntés, akarat összetett. Az emlékeid látva… tudtam, hogy hasznos lennél a Falkának, azért ajánlottam fel Darrennek az egy hetet, mert… Nézd, már mondtam… Kevesek képesek elviselni, ha engem túlélsz és kibírsz, akkor szinte mindent. Van egy fajta stílusom amit kevesen viselnek el, pláne ha még hozzá veszem azt is, hogy te mennyi idős vagy és azt, hogy én csak egy kölyök. Viszont azt is, hogy a farkasok miként állnak egy bukott Alfához. Akartam, hogy ne előítélettel indulj. De nem akartam bizonyítani Raven. Vagyis, csak saját magamnak de az nem személy függő. Különben meg… ha már az én ötletem, akkor vigyem is végig. De… ha nem az enyém lett volna is elvállaltam volna. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire tudsz értelmesen dönteni, elvonatkoztatni az érzéseidtől, de ugyanakkor még sem figyelmen kívül hagyva. Már csak a beszámíthatóságod hiányzott. Csak egyet Raven, egyetlen olyan dolgot mondj, amiből jobban átlátható lett volna. De… én hittem benned, akkor is és a történtek után is, annak ellenére, hogy Jamesszért aggódtam. Szeretem. – mosolyodtam el halványan, de lehetet látni, hogy ez inkább gyermeki. Nem kell messze gondolni. Darrent is szerettem, ahogy Stevet is. – A kórterembe… ott csalódtam benned. Futottál és… elzártad magad. Nem tudom, hogy ez mennyire válasz… de nem tudom jobban megfogalmazni. * Ingattam meg a fejem és inkább a térdeim szemléltem amik felvoltak húzva. Könyököm a térdemre támasztottam és ujjaim a hajamba túrtak, ahogy oldalra pillantva néztem Ravenre. Nem tudtam mennyire elégszik meg, de ez talán elegendő lesz. Nem hazudtam még ha ki is hagytam azt a részt, hogy valamiért mellette akartam lenni és ez is közrejátszott abban, hogy az egy hétre magam ajánlottam.*
Szavaira nem válaszoltam. Az, hogy James elméjébe hatoltam, ott, akkor ez tűnt logikusnak. Ráadásul nem ismertem, miért érdekelt volna, illik-e, nem illik. Ash védelme volt számomra az elsődleges feladat, és ehhez bármit képes voltam akkor átlépni. Persze, ha tudom, pontosan kivel állok szemben, akkor nem így teszek. De nem tudtam. Válaszára a tekintetét fürkésztem. Nem mondtam ellent, hisz tisztában voltam azzal, hogy hibát követtem el. Az indulat vezérelt, nem a higgadt ész. Amikor elvesztettem a Falkámat, akkor sem a higgadt észt választottam, hanem a harag, és a bosszúszomj vezetett. És az lökött a mélység kútjába is. De most itt vagyok, a múlt, az múlt, s bár nem fogok felejteni, tovább lépek, és élem az életem. Oka van annak, hogy itt vagyok, oka van a próba tételeknek, oka van annak, hogy Ashel is találkoztam. Nem hagyom többé, hogy a sárban ragadjak. Mert így döntöttem. Következő szavaira azonban felvontam egyik szemöldököm. - Miért hiszed, hogy értéktelenek a kölykök? Senki sem értéktelen. Mindenkinek megvan a maga feladata a világban. De az, hogy kiálltam érted, még nem jelenti azt, hogy bárki másért is megteszem. Ezt atyádnak is elmondtam. Nem harcolok olyanokért, akikért nem érzem, hogy kellene. Márpedig, eddig rajtad kívül eddig nincs sok személy, akiért farkas alakot öltve mások torkának ugranék. - Ha azt hiszed, hogy a halálod, csak a tiéd, akkor tévedsz. Bár te éled meg, de a halálod más szívében gyászt, és ürességet hagy. Ezért nem mindegy, milyen döntéseket hozunk. Akár jó, akár rossz, nem csak ránk hat ki. Nem vagyunk teljesen egyedül Ash, és ez legkevésbé rólad mondható el. Ha belül, most egyedül is érzed magad, csak nézz szét magad körül. És vedd észre, ami ott van. - itt nem pont magamra gondoltam, de tudhatta, ha segítség kell, számíthat rám. Bár úgy gondoltam, ehhez még mindkettőnknek idő kell. Néhány percig néztem rá, majd elmosolyodtam - James pedig, remek Falka tagotok. Remekül harcolt, és azért örülök, hogy egy ilyen farkassal állítottál szembe. Kezének mozdulatát látva nem mozdultam, de mikor lehullt a keze, elfordítottam a tekintetem. S mikor az én kezem elől elhúzódott, nem éreztem haragot, inkább... egyet értettem vele. Jobb így, hogy ellépett. Mégis, szomorúságot éreztem. Fájt látnom, hogy ilyesmit okoztam, még ha csak a dolgomat tettem, akkor is. Bármennyire éreztette velem, hogy nem neheztel, nem haragszik, és tudtam, hogy nem kellene ezért lelkifurdalást éreznem, mégis bennem volt. - Igen. Csak egy újabb próbatétel... - mondtam halkan, és elfordultam, hogy folytassam a keresést. - Nem az számít, hogy kijárnak hozzájuk. Az számít, hogy emlékeznek-e rájuk. - mondtam. sajnos az itt elhunytaknak nem valószínű, hogy sok emlékezője akadt még az élők soraiban. De akárcsak a háborúk során elhunyt katonák, ott sem ismerhetünk mindenkit, nem tudhatjuk milyenek voltak. De emlékezünk róluk, s így nem merülnek feledésbe. S ez így volt igaz a Naturalak-Völgy szellemeire is. Mikor befejeztem sebének ellátását, s ő a sebeim felé intett, a fáslikra pillantottam. - Nem emlékszem. - mondtam némi bizonytalansággal a hangomban. Az emlékképek úgy villantak fel, mintha valami hibás szalagot tettem volna a videoba. Emlékeztem egy dohos szobára, emlékeztem tárgyakra, érzésekre, sötétségre. De arcokra nem. - Túl nagy ütést kaphattam a fejemre. - vakartam meg zavart mosollyal a tarkóm. Hallva fájdalmas nyögését, rá néztem. - Jobb lenne, ha feküdnél, legalább addig, míg a vérzés eláll. - nem akartam visszanyomni a földre, mert ha esetleg ellenáll, az nagyobb fájdalommal járna számára. Miközben ültem mellette, hallgattam szavait. Lassan elfordítottam róla a pillantásom. Nem szóltam közbe. A napsütés melegen érintett minket. Éreztem, ahogy rám emeli tekintetét, de még akkor sem néztem rá. - Azt hiszem, nem is kell jobban megfogalmazni. Nyugodt voltam, nem kavartak fel szavai. Hiszen ezt vártam. Ezt vártam nem? Ugye ezt vártam? A lányra pillantottam, és elmosolyodtam. Maradtam, küzdöttem érte. Nem azért, hogy bekerüljek a Falkájába, hanem azért, hogy ismét bízhasson bennem. Hogy a csalódása, ha nem is azonnal, de elmúljék. Ez vezérelt, ez adott célt.
*Raven szavaira megingattam a fejem és vagy én vagyok buta vagy Ő nem érti, hogy miként megy a dolog falkáéknál. Avagy az Övé más volt mint a legtöbb, de lássuk be erre kicsi az esély, bár kitudja.* - Nem úgy értettem... hanem Falka szinten. Egy falkában a kölykök csak koloncok, ha háború van hasznuk nincs csak probléma velük. Tekintve, hogy még a védelmükre is gondolni kell és ha nem így állnának hozzá gyenge pontok úgy mond. * Én így láttam és senki nem volna képes meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Tudom, hogy én is az vagyok és ez nem önkritika hanem mindössze csak a reális rálátása a dolgoknak.* - Különben meg... egy ember. De azt vedd figyelembe, hogy hozzám csatlakoznak páran. Például ha valamelyik szerettem kerülne veszélybe és segítséged kérném, nem utasítanád el. Tehát máris redukálódott az egy legalább tízre. Az ok, az mindegy, hogy én vagy csak az emberi érzések a lényeg, hogy megtennéd. Ha más nem azért, hogy nekem ne fájjon és ne legyek szomorú. A végeredmény számít Raven és nem a motiváció. *Kioktató szavaira elmosolyodtam, hisz nem lát belém. De ez nem is baj.* - Ugyan Raven... nem érzem magam egyedül. Tudom, hogy vannak mások is, akik szeretnek és akik közel állnak hozzám. De látod, pont ezt mondtam az imént... az Ő haláluk rám is hatással lenne, tehát miattam megtennéd és ha megnézzed most csak egy maroknyi emberre mondható el, de idővel remélem, hogy ki fog terjedni a falkára. Miattam, Atyád miatt... mindegy Raven. *S megtenné, tudtam, hogy nem mondana nemet ha a segítségét kérném, még akkor sem ha tudja, hogy nem biztos, hogy megússza szárazon. Örömét nem tudtam komolyan venni, igazából nincs is más akiben annyira megbíztam volna mint Jamesben. Így lényegtelen, hogy miért is van örömére. Viszont ahogy félbe hagyta a mondatát... nem éreztem felőle semmit, azonban mégis... furcsa volt, ahogy elfordította a tekintetét is.* - Zavar Raven? Zavar, hogy az a hét szinte nem szólt másról csak a folyamatos tesztelésedről? * Érezhette, hogy nem vagyok biztos a kérdésemben, hogy nem tudom, hogy hogyan tegyem fel amit akarok. Nehéz úgy, hogy nem éreztem az érzelmeiből semmi támpontot. Láttam, hogy zavarja valami. Testbeszéde erről árulkodott még ha az érzései nem is. De nem akartam erőltetni a témát, elvégre be is nézhettem a testbeszédét nem mozgok annyit emberek között így csak a magam részéről következtetni tudtam. Viszont szavaira össze vontam a szemöldököm és agyam lázasan dolgozott és ahogy megláttam a zavart mosolyát... nem tudom, olyan volt mintha... kitörölték volna neki? Őrzőnek készültem, tisztában voltam vele, hogy van emléktörlő varázslatuk de ki tett volna ilyet és miért? A feltételezésem megtartottam magamnak. Nem voltam benne biztos, azonban van egy Őrző nagybátyám-faterom, majd Ő felvilágosít. * - Jobb lenne, de köztudott tény, hogy a sebek gyorsabban gyógyulnak farkasalakban. S nem szeretnék egy újabb élcelődést mikor haza megyek. * Mosolyodtam el, de még lógtam egy válasszal és figyeltem, hogy mit váltanak ki a szavaim. Nem tudtam megfogalmazni, hogy több féle motiváció is vezérelt és abból nem épp az utolsó helyen van a másik. De most mondtam volna azt, hogy a hangja megnyugtat, hogy szerettem volna magam mellett tudni valamiért? Nem, ennyire nem szolgáltatom ki magam még neki sem és senkinek sem. Csak Jamesnek és Darrennek, najó, ez máris kettő. de mivel nem volt érdemi válasz így...* - Fordulj el Raven és engedd el a farkasom. * Kérdtem mosolyodva és ha megtette, akkor elkezdtem levetkőzni, legalábbis a szoknyám és a pulcsim levettem. A trikómnak már mindegy amúgy is csupa vér. S hívtam a farkasom, akarattal, szeretettel és halvány paranccsal csalogattam a felszínre. A seb húzódott, a bőröm hangosan repedt, törtek a csontjaim és forrtak össze újból. A seb helyén hófehér bundám vörösre volt festve de mégis lábra kényszerítettem magam. S szinte lapos kúszásban haladtam el Raven mellett. Igen, még így is félt a kislány nem is kicsit. Csak pár lépéssel távolabb egyenesedett ki és rázta meg a bundáját. Örült, hogy a felszínen van és nem fogják vissza orrát magasba emelve szimatolt, hogy hoz-e valami ehetőt a szél felé. De a játszhatnékja nagyobb volt mint az éhsége. Farkát csóválva tett két könnyedebb lépést előre.* ~ Gyere Raven... nincs edzés... most játszhatsz. ~ Küldtem felé kacagva, be kell vallanom hogy ezeket én is élveztem. De tényleg. Legalábbis olyankor mikor nem volt más dolgom, mikor nem edzés alatt vagy helyett próbálta meg kiélni ezeket az ösztöneit. Alig fejeztem be a mentális szavaim már neki is iramodott a környező erdőnek. A fák közé vetve magát ugrált és olykor-olykor menet közben kergette a farkát, egy-egy gallyban megbotolva esett orra de nem szegte még ez sem a kislány kedvét csak felállt, megrázta magát és újra iramodott. Nem követett semmit egyenlőre, mindössze csak élvezte a szabadságát, azt amit olyan kevésszer adok meg neki hisz valakivel mindig visszafogatom, ha rosszkor akarja kiélni. *
Szavaira rá pillantottam, majd enyhén megingattam a fejem. - Azért ez nem így működik. - de inkább nem mentem bele a részletekbe. Alfa voltam, és mindig megnéztem mindennek a két végletét. Sose ítélkeztem úgy, hogy ne hallgattam volna meg a másik oldalt. Ash lehet, hogy kérné tőlem, hogy védjem meg a szeretteit, de nekem kell ok azért, hogy miért tegyem meg. Annyi nem elég, hogy Ash szereti őket. Értelmetlenül senki nem viszi vásárra a bőrét. Jó, persze, ha olyan szituba kerülünk, mint amilyen a James-es is volt, nem azt fogom, kérdezni, miért támadsz le minket? - Nem tudom, én nem így gondolom. A kölykök védelme a Falka egyik legfőbb feladata. Nem gyenge pont, nem hátráltató. Ha az, akkor a feladatod, hogy tanítsd őket. Persze, nem mindenki gondolja így. Bizonyíték erre, maga a Naturalak-Völgy is. Nem voltam goromba, csupán én is elmondtam a véleményem. Nem kell, hogy mindig egyet értsen mindenki. Kérdésére megálltam a keresésbe, és felé pillantottam. - Nem zavar Ash. Egyáltalán nem zavar. Nem tesztelésnek vettem. Inkább úgy fogtam fel, mintha tanítanék. Kissé türelmetlen, de elhivatott tanítványom voltál. - mondtam rá mosolyogva. - Ráadásul te is tanítottál nekem. Éreztem, hogy bizonytalan, de a hullámaimból érezhette, hogy valóban így érzek. De ettől függetlenül mégis bennem volt, hogy messze kerültem tőle. Bennem volt még mindig, hogy fájdalmat okoztam neki, és bár lehet, hogy visszajöttem hozzá, valahol mégis kellően távol tartottuk magunkat egymástól. Nem csak én, ő is. Ez is okozta zavaromat, de tudtam, hogy ez most így jó. Ez csak az idő múlásával fog változni. Már ha változni fog. Ahogy ültem mellette, az elfordulásra felszólító szavai zökkentettek ki. Egy pillanatra elcsodálkoztam, de engedelmeskedtem kérésének. Farkasom távolabb húzódott tőle, én pedig illendően elfordultam. Mire visszapillantottam rá, épp lapos kúszásban haladt el mellettem. Észrevettem a véres foltot, de hagytam, had menjen tovább. Mikor kiegyenesedett, mosolyogva szemléltem a fehér bolhazsákot. Mentális üzenetére szelíden néztem rá, kicsit félre billentettem a fejem. Nem voltam biztos abban, hogy most jó-e átalakulnom. Már egy ideje nem tettem. Legalábbis, amióta ezek a zavaros képek kísértek, azóta nem. De farkasom érdeklődve figyelt, és szívesen ment volna a másik után. Lassan bólintottam felé, és megvártam, míg beszalad a fák közé. Levettem a pólómat. A lágyékomon egy mély, hosszú heg éktelenkedett. Nem foglalkozva vele tovább vetkőztem, végül lehunytam a szemem, s mire ismét kinyitottam, farkasom élénk kéken ragyogó szemei néztek körül a napsütésben. Megrázta magát, majd szép lassan elindult a kölyök után. Először csak lazán lépkedett, majd egy idő után kocogásba váltott. Hamar utolérte, a kis csetlő-botlót. Nem csatlakozott azonnal hozzá, hegesedő mancsát megnyalva, egy kicsit távolabb állt meg. Aztán az avarban szimatolva keresgélt, néha fel-fel pillantott a kölyök felé. Végül szagot fogva, kutatott tovább, a fák vastagabb gyökerei közt. Egy kis idő múlva egy apró szalonka madár röppent fel a levelek közül, s szaladt el a két farkas között. Úgy tűnik, megzavarták a pihenését, vagy nem bírta tovább a két ragadozó jelenlétét. Farkasom az eliramodó kismadár után kapott, de mint tudjuk, a szalonka remek manőverező, és igen cseles kis tollas. A madár üldözésébe kezdett, s mikor elszalad a kölyök mellett, vakkant egyet lelkesítésképp, hogy irány megfogni a madarat! Bundáját felborzolta a szél, de élvezte, hogy most futhat. Talán még madár nélkül is futott volna. Lelkem zugában örömmel figyeltem, s döbbentem rá, milyen gyönyörű, szabad lelkű farkas is ez a vén bolhazsák.
*Szavaira csak megvontam a vállaim. Ha nem így működik Ő tudja, az Ő élete és érték rendje. De azért kíváncsi lennék rá, hogyha ne adj isten egyszer ilyen miatt kéne a segítségét kérnem, akkor mit felelne. Én nem mertem volna a nyakam tenni arra, hogy visszautasítaná, azonban arra sem, hogy segítene. No mindegy, remélem ilyen nem lesz. Ahogy a Naturalakokra tett válaszára is csak bólintottam. Egyáltalán nem zavart, hogy nem értünk eggyet. Örültem volna, hogyha mindenki így látja. De lássuk be, nincs így. S azon meg kár is vitatkozni, hogy ez helyes vagy sem. Viszont a kérdésemre adott válaszára elmosolyodtam.* - Hát türelmet nem nyertem azóta sem, de az elhivatottság... nos azt hiszem azzal már nincs gond. * Hangomban némi keserűség és bennem pedig kellemetlen érzések voltak, hiába lapult mosoly az ajkaimon. Nem, kicsit sem szerettem ezt a bizonytalanságot, hogy ne tudjam, hogy merre tartok de ez van. Kibírom még pár napig. Aztán majd minden eldől, akár így, akár úgy.* - Én? Aligha hiszem... maximum makacsságot. * Ingattam meg a fejem. Mégis mit taníthatna egy kölyök egy majd mindent megélt farkasnak? Semmit... hisz mert idősebb Ő mindent jobban tudd. Irónia... bezony ez az volt. Azonban valóban nem értettem, hogy mégis mit adhattam, magamon kívül persze. Igen, olykor goromba voltam és akkor most mi van? Nem szakadt le az ég, nem lehet mindenki terelgetni való kezes bárány. Akivel egyből minden stimmel. A történtek után még mindig nem az volt az oka a távolságtartásomnak, mert én így akartam. Hanem az, hogy nem akartam ismét megbántani másokat. Bizony ennyi volt az egész, mégis nekem mindent jelentet. Nem akartam még egy olyat mint ami Jamesszel volt mikor meglátogattam. S ha ehhez az kell, hogy egy fokkal visszább fogjam a közvetlenségem. Hát legyen. Farkasom csak némi döbbenettel szemlélte, hogy a másik magába játszik. De ez csak egy pillanat volt, és már ment is tovább a farkát kergetve. Éreztem ahogy a seb húzódik, ahogy a gyógyulás folyamatával az égető érzést is miközben szép lassan, de biztosan elapadt a vérzés az oldalamban. Nem volt mély és szerintem annyira lefoglalta az erdő neszei, hogy nem is vett róla tudomást. Ahogy Raven elhaladt mellettem sárga tekintetem utána kaptam ahogy hangját hallatta, na engem sem kellett biztatni. Nyomban utána eredtem némileg ugrálva olykor-olykor a másik farkába csípve. No de el is ugrottam onnan még mielőtt kapnék egyet vissza mancsból a tettemért. Játék ide vagy oda, a farkasom félt ámbár nem annyira, hogy a szabadság vágyát és a játszhatnékját elnyomja. S ez jó... legalább nekem adott némi reményt. Csak kitartóan üldöztem a madarat és Ravent. Mikor esetleg a közelébe kerültem a szárnyasnak fel-fel ugorva a mancsaimmal próbáltam meg elkapni. De hát többször estem orra, mintsem elértem volna a kis repkedőt. Rosszabb mint egy pillangó... pedig aztán azokkal is érdekes dolgokat műveltem.
Feleletére nem reagáltam. Nekem tanított, és ráébresztett dolgokra. Persze kiselőadással nem fogom szemléltetni, mit, de segített nekem. Ahogy más is. És végre, valahára, hosszú idő után. Kiakartam nyújtani a kezem segítő mancsok felé. A játék most jól esett. Farkasomnak, és nekem is. Az meg még inkább örömmel töltött el, hogy a kölyök is benne van a játékban. Éreztem, ahogy bele-bele kap a farkamba, de ilyenkor, csak egy játékos morranás volt a válasz. A szalonka most jobban lefoglalta az öreg figyelmét. Csakhogy bármennyire is ügyesen kergettük, a madár végül egy nagyobb tölgy vastagabb ágai közt hirtelen eltűnt, s farkasom egy éles kanyarral sikeresen elkerülte a becsapódást. Vakkantva figyelte, ahogy a kis madár a tölgy törzsén lévő kis lyukból kikukkant, s a fa tövében pórul járt farkasok felé, egy élénk, győzedelmes csivitet hallat. Farkasom a kis madár szemtelenségét, egy hangos morranással nyugtázta, mire a kicsi gyorsan eltűnt a fa odvában. Megráztam magam, majd Ashre néztem. Lassan felé léptem, óvatosan megkerültem, s egy óvatlan pillanatban, a kölyök farkát megcsíptem, s el is engedtem. Gyorsan mozdultam, hogy ő ne érhessen el, s kicsit arrébb fordultam. Ha támadásba lendül, arrébb lépek. Ha nem, újból támadok. De nem komolyan, vigyázok a másikra, mindez csak játék. És most szabad.
* Minden egyes morranásra szinte magam alá húzta a farkát, de nem számított, azért kissé bátortalanul ugyan, de újra s újra megismételte. Merész a kicsike... de hát annyi baj legyen. Majd csak tanul valamikor, ám most hagytam... na nem mintha sokat tehettem volna ellene. Bár Raven megáll, de a kislány már későn észleli a fát annyira rá zummolt arra a "verébre". Későn észlelésnek azaz ára, hogy bár fékezik de olyan szépen csúszik az avaron és stukkolja meg a fát, hogy azt öröm lesni. Pláne, ahogy utána kiterül. Ha most mese filmben lennénk a feje felett bizonyára körbe-körbe csillagok szaladgálnának, de jelenleg csak Ő látja őket ahogy négy lábra áll közben. Fejét megrázva tekint az odú felé és mint akinek kötelező morog... Sokat nem ér el vele, azonban neki mégis jobb. Így viszont nem nehéz - na nem mintha amúgy az lenne - megközelítenie a másiknak. Ahogy megérzi, hogy megcsípik a farkát azonnal fordul és még egy percig morog, mire leesik neki, hogy ki is van vele szemben. A morgás abba marad, azonban nem támad. Hülye volna... no meg lássuk be, mostanában amúgy sincs támadós kedvében. Viszont Raven támadására lehasal... hát ez hülye. Komolyan mondom ez a dög meg van zavarodva. Hát mi az isten nyila ütött belé??? Oké, értem én, hogy fél na de ennyire? Ennyi erővel akár a hátára is feküdhetne... Ahw... ez így nem lesz jó. Valamit kezdeni kell ezzel, de nagyon gyorsan. De hát gondoltam ezt én, a farkasom bizonyára nem így vélekedett tekintve, hogy megpróbált elsomfordálni a másiktól... hogy pontos legyek inkább kúszni, de minél messzebb. Aztán egyszerűen csak futásnak eredt míg ki nem fáradt. Nah és itt már jöhettem én... igyekeztem úgy "irányítani", hogy valamelyest közelebb jussak a ruhához... nem tudom, hogy Raven követett-e de a farkasom egy percig sem volt barátságosabb vagy közvetlenebb. Ha eljutottam a ruháig, akkor visszaváltozva kaptam magamra és emeltem a tekintetem az ég felé majd vissza Ravenre.* - Nekem most mennem kell... remélem találkozunk még. * Intettem búcsút neki és egyszerűen a csontokkal megrakott szatyorral a kezemben indítottam meg lépteim a farkas lak felé. Későre járt... legalábbis ahhoz képest amikor indultam igen. S bizonyára már érdeklik, hogy hol a fenében vagyok. Ja igen... még mindig szívom a fogam, de hát már nem sokáig. Hamarosan vége... s irány Kubába egy kis kitérővel.*
//Köszönöm a játékot. Kuba után megkereslek még... ;)Ha nem írsz már, akkor kérj egy zárást. :*//
A kölyök ütközésén jót derültem, a kis szerencsegombolyag a régi Bolondos Dallamok sorozatra emlékeztetett. A támadásomra amit reagált, nem lepett meg, de az, hogy nem játszott, az már igen. Végül abbahagytam a "csipkelődését", s a támadását. Nem akartam, hogy féljen, ahogy farkasom sem. Nem tudtam eldönteni, pontosan miért is viselkedik így. Valahol szerettem volna tudni. Valahol segíteni akartam. Csak figyeltem, ahogy elkúszik, nem mozdultam, nem érintettem. Csak néztem rá. Aztán elindult, futva neki az erdőnek, én pedig hagytam neki egy kis egérutat. Nem tévesztettem szem elől, de nem is voltam közvetlenül a nyomában. Amikor a völgy közelébe ért, távolabb maradtam, hogy nyugodtan átalakulhasson, s felöltözhessen. Mikor már végzett, csak akkor bukkantam ki a fák közül, s megálltam tőle pár méterre. Mikor búcsú szavait meghallottam, bólintani akartam, de bolhásom, közelebb lépett hozzá, s a lány leengedett kézfejéhez dörgölte a fejét. Meleg volt a keze, s felnéztem rá. Olyan furcsa volt látni így az arcát. A szemeibe néztem, de aztán elléptem tőle. Figyeltem, ahogy eltávolodik, s eltűnik az erdőben. Felnéztem az égre. Már későre járt. Azt hiszem, ideje haza indulni.
//Köszönöm a játékot! Jó utat, várlak Kuba után! //
Amióta itt lakom a farkasházban sokkal többet megyek el sétálni az erdőbe. Sosem hittem volna, hogy egyszer az erdő békéje jobban fog izgatni, mint a mozgalmas város. Ma is sikerült sokat dolgoznom szerencsére. Haladok a munkámmal, de azért még így is van mit csinálnom, de már nem bírtam tovább bezárva lenni a szobámba, még a farkas is kezdett szenvedi a bezártságtól. Tudom el kellene vinnem vadászni, de egyedül nem merek még belevágni és mindennap nem kérhetem meg Jamest sem. De egy hosszú séta még mindig jobb, mint bent ülni és szenvedni. Igaz már megígértem Ravennek, hogy este nem megyek el egyedül sétálgatni, de még nincs is este...Na jó a Napból már nem sokat látni és fél óra múlva már korom sötét lesz, de na. Előbb nem tudtam eljönni és muszáj volt kimozdulni. James meg nem volt itthon, mást meg nem akartam zaklatni ilyennel. De bízom abban nagyon is, hogy nem lesz semmi gond. Majd ha megérzem egy idegen farkas szagát erőt veszek magamon és haza futok. Úgy is mindig azt akarja James, hogy fussak. Akkor most legalább letudnám egy évre. Minden viccet félre téve nem fogok sokáig kint maradni, csak meg kellett mozgatnom a lábaimat kicsit és a farkas is élvezi a friss levegőt. Legalább ezzel is közelebb kerülünk egymáshoz. Lehet, hogy ez így egy lassú folyamat, de legalább hatásos.
A völgy... egyszer találtam itt egy csontot, jó buli volt, egész este azzal szórakoztunk Dannyékkel, bár ettől a többiek nem voltak elragadtatva. Na jó, nem kérdeztük meg tőlük, illik vagy sem, egyszerűen jött az ötlet, és halál jól elkergetőztünk vele. Asszem egy apró combcsont volt... de akkor nem az volt a lényeg. Persze kaptunk a fejünkre, hogy nem tiszteljük a holtakat. Baszki, tehetek én róla, hogy az egyszer csak ott volt? Na ugye? Különben is, az is egyfajta gyakorlás, hogy iszkolsz a többiek elől, akik mindenáron ki akarnak filézni a darabért. Egyenlőtlen küzdelem volt, ketten ugrottak rám, és hát naná, hogy Danny vitte el. A dög. Utáltam érte, ő meg röhögött, én meg megvicceltem, ezen már nem röhögött. Azóta sem értem, mi baja volt a lekvárral, amivel beterítettem a lepedőjét? Szerintem az igenis poénos volt, főleg a képe, amikor rájött, ki volt a tettes. Egész éjjel engem üldözött, és egy hatalmas birkózásban merült ki az egész, míg röhögve nem terültünk el egymás ellen. Akkor meg Tabitha kezdett hisztizni, mert kihagytuk a buliból. Nőstény, erre nem tudtam mást mondani, de akkor meg ő kezdett el üldözni. Csoda, hogy kurva jó az állóképességem? A tesók gondoskodnak róla. Most viszont ismét a völgybe jövök, Dannyék elméletileg úton, hogy edzünk egyet, de persze mire kikászálódnak a lakóbuszból... hát addigra reggel lesz, főleg ha Tabin múlik. Nem vagyok egyedül... hát nem, mert kit találok itt, na kit? Masakot. A kölyök, aki veszekszik a farkasával, és nem képes elfogadni, hogy az az övé, aki tegnap rám vágta az ajtót nemes egyszerűséggel, hatalmas elánnal, ahogy azt kell. Tiszta szerencse, hogy most nyílt terepen vagyunk, és nincs mit rám döntenie. Most örülök, és ezt egy vigyorral fejezem ki, ami nem biztos, hogy túl megnyerő külsőt eredményez, bár a kölyökképemen... tök mindegy. -Üdv. Egyedül van, ez fura, na de ha itt van, akkor meg tessék gyakorolni. Intek neki, ugorjon nekem, mert ugorjon, nekem ne adja itt a gyámoltalan kölyköt, mert akkor megharapom. Nagyon. Ha elmélkedni akart itt az élet nagy kérdéseiről, hát azt nem fog, legalábbis ha rajtam múlik, tutira nem, mert rohadjak meg, ha most békésen ücsörgök és nézem a tájat.
A tanulásom, fejlődésem elég érdekesen halad. Vannak dolgok amikben már kezdek jó lenni és könnyen megtanultam, de vannak olyanok is, amikkel nem boldogulok és vagy feladtam, vagy már ott tartok, hogy fel fogom adni a próbálkozást. Általában kitartó vagyok, de most úgy érzem, hogy ez nem fog menni nekem. Az erőmmel kezdek megbarátkozni és már nem török össze annyi mindent, mint korábban. Ennek nagyon is örülök mert már kezdett kikészíteni...De hogy én harcoljak?...Nah azt biztos, hogy nem! Lehet hogy japán vagyok és illene ismernem legalább egy harcművészetet, de ez mindig is kimaradt az életemből...Sőőőt minden sport kimaradt az életemből. Bár a napokban eljátszadoztam azzal a gondolttal, hogy mit is csinálhatnék a sok szabadidőmmel és az egyik tánc nagyon megtetszett nekem...Lehet, hogy végül táncos leszek? De nem is agyalok ezen többet mert megérzem egy farkas illatát. A kölyköm is azonnal hegyezni kezdi a fülét és az orrát a levegőbe emelve kezd el szimatolni. Az illatok nem idegenek a számunkra. Már éreztem ez előtt is és nem is kell sok idő mire rájövök, hogy ki is közelít felénk. Alex láttán az én arcomon is megjelenik egy aprócska mosoly, bár nem értem mi ez a nagy vidámság. -Szia!-Köszönök én is neki, majd csak összeráncolom a homlokom az intésére. Első reakcióm, hogy magam mögé pillantok, hogy biztosra menjek abban, hogy nekem szánta. -Hogy mi?-Van egy sejtésem, hogy mit akar tőlem, de nem tudom hová tenni ezt az egészet. Én most nem fogok nekiesni! Nem őrültem meg. -Ezzel már próbálkoztam, de nem nekem való!-Úgy vélem jobb ha inkább azzal foglalkozom, amiben egyszer tényleg jó lehetek.
Lehet, sarkon kellene fordulnom, és inkább egy olyan helyet keresni, ahol magunk vagyunk a tesókkal, de most Masa miatt? Na ne már, nem ijedezünk kölyköktől. Most, hogy már itt van, akkor miért ne töltsük hasznosan az időt? Ja, hogy nem kérte? Hát öcsém, most ezt kell szeretni, ingyen aerobik Alexszel. Hogyne, biztosan ez az oka annak, hogy integetni kezdek felé, hogy jöjjön, támadjon rám, nem, á-á. Amilyen kis gyámoltalannak tűnt, az sem baj, ha megtanul egy-két fogást, hogy ha bajba kerül, tudja, mit kell csinálni. Miért vigyorgok? A fene se tudja, most jól esik, lehet, azért, meg azért, mert ízlett a tegnapi kávéja, vagy nem tudom. Mikor megfordul, hogy megnézze, neki intek-e, még én is kihajolok, hogy megnézzem, esetleg takargat-e valakit, vagy sem, de nem, neki intettem, nem másnak, jajaja. -Gyere. Most már nem csak intek neki, ezzel fogyasztva az energiáimat, de még mondom is neki, hogy tudja, nem, most nem vicceltem, komolyan erre céloztam. Aha, jó hozzállás, neki nem megy. Ilyen hozzállással nem is, de mit csinál majd, ha a nagy, csúnya városiak támadják meg? Nekik is ezt mondja majd? Baszki, ezen most lehidalok, de nem hoztam pezsgőt. -Gyere. Ha nem jön, akkor megyek én. Mivel nem mutat olyan szándékot, hogy egyáltalán felém mozdulna, én teszem meg, és laza mozdulattal lököm el. Igen, csak lököm, mert visszafogom magam, hiszen kölyök.
Ahogy ott állok Alexxel szemben kicsit hülyének érzem magam. Nem tudom, hogy mit is kellene csinálnom. Az oké, hogy azt várja, hogy támadjam le, de én ezekhez nem értek nem hiába nem erőltetem ezt az egészet. Nem nekem való a harc! Lehet, hogy most már meg van az erőm, de semmit nem tudok erről. Oké láttam pár filmet, de azokban is inkább csak az izmos testeket néztem, vagy éppen eltakartam a szemeimet, mert annyira "féltem", hogy mi lesz a vége. Sosem értettem, hogy miért jó a boksz, vagy a ketrecharc...nekem ez egy idióta sport... Ahogy közeledik felém kissé megrémülök és ezt nem is titkolom el előle. Nem tudom, hogy mit akarhat tőlem, de inkább hagyjon békén. A tegnapi alkalommal sokkal szimpatikusabb volt a számomra. Igaz lehet, hogy nem beszélt túl sokat, de legalább nem akart "bántani". A lökés lehet, hogy nem durva, de annyira épp elég erős, hogy én ezzel a földön landoljak. Ez meg mégis mire volt jó? Minek akar velem harcolni? Azt sem tudom, hogy hogyan kell belekezdeni. -Héé! Ez meg mi volt?...-Pillantok fel rá kissé mérgesen, majd fel is pattanok. Nem érti meg, hogy nem értek hozzá? Ha én azt kérném tőle, hogy varrjon meg egy pólót nem hiszem, hogy túl messzire jutna vele. Lehet, hogy az nem annyira fontos, mint a harc, de azt azért figyelembe kell venni, hogy én ehhez szőke vagyok! -Nem tudom, hogy mit kell csinálni. Én sosem küzdöttem...-Ha már ennyire bunyózni akar akkor legalább mutassa meg, hogy mit vár tőlem, mert magamtól nem fogom tudni kitalálni.
Én várok, nagyon is várok, mert türelmem és időm mint a tenger, és ha valamiben jó vagyok, az a várakozás. De hiába várok, egyszerűen nem mozdul, csak értelmetlenül néz mindenfelé, hogy én ezzel mit akarok tőle? Ajaj. Kíváncsi vagyok valamire... kíváncsi arra, hogy az első agresszív fellépéstől átváltozik, vagy sem? Kíváncsi arra, hogy mit kezd a helyzettel? Miért? Nem tudom megmondani, csak úgy, azok után, amit hallottam, ahogy a farkasát akarta rendre utasítani. Felé közeledek, vigyorogva, és esküszöm nem lökök nagyot, az erőmet megtanultam kontrollálni, de ettől is elesik. Nem, nem fogom felsegíteni, ezt itt nem jótékonysági intézmény. -Lökés. Ha már nem sikerült rájönnie, hogy mi volt az előbb, akkor elárulom neki. Meglöktem, de legalább felugrik, elég biztató. Nem küzdött sosem, látom. Az alapok hiányoznak, azt is látom. A kijelentésére bólintok, erre magam is rájöttem. Eszébe sem jutott felemelni a kezét, semmi. -Hm... ne hagyd, hogy hozzád érjek. Ne várd meg, míg eljutok odáig, hogy meglöklek, megragadlak. Próbáld félreütni a kezem, ami eszedbe jut ösztönösen, de ne állj és várd, hogy most mi történik. Megszólaltam... ő is hallhatja, ilyet is tudok produkálni, na de ezt nem tudtam volna neki elpantomimezni, ez is tuti, kénytelen voltam elmondani. Intek neki ismét, jöjjön, megmutatom, mire gondolok. Próbáljon megütni, vagy akármit. Lehet, nem lesz harcos, de ha nem tudja megvédeni magát, akkor bajban lesz.
Kezdőlap
//
