A falka területének északi határvidéke, perem terület, amit a farkasok általában kerülnek az itt rájuk törő kellemetlen, borzongató érzések miatt. Úgy tartják, az Első Falka rég elhunyt Atanerkjeinek szellemei járják a vidéket, őrizve idegen, ártó szándékú vérfarkasoktól és távolt tartva sajátjaikat, intve őket a biztonságot jelentő territórium elhagyásától.
Kellemeset lakmároztam. Négy lábon szántottam végig az otthonom régi fái közt az utat, lopva, cserkészve a kisebb ágakat, oda-odakapva annak, ami útban volt. A zsákmányom végső soron egy őz volt, én pedig még állati alakban is hálát adtam neki azért, hogy az életét adta azért, hogy megetesse a lila szemű fenevadat. Vagyok annyira körültekintő, hogy magammal hoztam egy papírzacskót, benne pedig a ruháim pihennek, hiszen amennyire szeretek kóborolni, annyira megvan a lehetőség arra, hogy nem fogok visszatérni oda, ahol hagytam őket. A vadászat után céltalan grasszálásba kezdtem az erdő fái között, mígnem hangokra nem lettem figyelmes a közelből. Lassítottam lépteimen, és egyből azt az Illúziót igyekeztem kelteni, hogy valójában ott sem vagyok. Már csupán néhány méter választott el, és az energiák... A tetoválás... Beleszaladtam abba a csapdába, amit oly nagyon kerülni kívántam. De amint ráeszmélek arra, hogy kik is állnak előttem, a szívem vad kalapálását némileg csitítja a tény, hogy nem Sangilak vagy épp Unalaq azok, akikhez utam vezetett. Rögvest alakot váltok, de csupán a nadrágomat rángatom fel, majd emberi léptekben megyek az egyik közeli fához, és karba tett kézzel nekitámasztom a vállamat. Hallom, ahogy Nagojut kifakad. Végignézem, miként omlik Biisa karjaiba, és úgy érzem, hogy áruló vagyok. A kötelességtudatom, az a nyolcszáz esztendeje megszületett valami most értelmet ad a létemnek, hacsak néhány percre is vagy órára. Meghatódom, érzem. Az a gyerek, aki valaha úgy sajnálta szegény kis elesett Biisát és a férfi, akinek egy gyermek kezét szánták... De mindezt meghagyom magamnak. Ezek az én Álmaim, ehhez senkinek semmi köze, legalább is most úgy érzem, semmit sem segítene, ha könnyezve rohannék oda kettejükhöz. Lassan engedem le az Illúziót, finoman, puha ronggyal törlöm le, így Biisa hát a mögött néhány méterrel láthatóvá válik a testem kettejük előtt. Nago előtt, ha elszakad a hím mellől, és a hím számára is, ha megfordul. A fejem oldalra biccentem, szomorkás ám mégis boldog félmosollyal nézem a párost, és elhatározom, hogy nem érek vissza a gyermeki mivoltomhoz, és rohanás helyett nyugodt és hozzám képest (a régi énemhez képest) szokatlanul magabiztos léptekkel haladok feléjük. - Nagojut már nem kislány, Biisaiyowaq. - szólok szelíden, eszembe sem jutna szidalmazni vagy vádaskodni - Ahogy te sem vagy már beteg kisfiú. Hadd döntse el ő, mit csinál. Aprót bólintok, a mosolyom pedig egészen kiszélesedik, ahogy közelebbről is megnézem magamnak őket, ahogy megfürdök az energiáikban, és a nyugtalan szívem is a viszontlátás örömétől reszket tovább.
- Bolondság. – „Dörmögöm” a kabátjába bele szavaira. Hát hogy mondhat ilyet, hogy nem jelent jót? Hiszen élnek! Élnek és hazatértek, vagy haza fognak. Idő kérdése. Szerintem ennél szebb karácsonyi ajándék senkinek nem adatott még! Nem látom, hogy bármi is rossz lenne a dologban. Ujjaim a szövetbe markolnak, úgy, hogy ujjaim végei szinte elfehérednek. Ajkam megremeg Biisai szavaira, de csak a fejemet rázom, hogy szőke tincseim alig győzik követni a mozdulataikat. Nem, nem sírok! Még akkor sem, ha örömtelik a könnyek. – Butaság ragaszkodni régi szokásokhoz vagy sem, ebben valahogy nehezen engedek. Sosem voltam az a mások előtt kifakadós lány, bármiről is legyen szó. Örömömet, bánatomat az erdő vadjai és növényei ismerték a legjobban. Az idegen hangra, ami megtöri a néma örömkönnyek „neszét”, lefagyok és meglepetten elkerekedő, kissé kipirosodott tekintettel pillantok fel Biisaira. Ő is érzi a hanghoz tartozó energiákat?! Sietősen engedem el a kabátját és még remélhetőleg a hím takarásában törlöm le arcomról a könnyeket, mielőtt kilesnék mögüle. Így is pontosan érzem, ki az, aki közeledik. - Te viszont a mai napig nem tanultál meg rendesen felöltözni. – Jegyzem meg az utolsó könnyeket is száműzve kék tekintetemből, egy suta, csibészes félmosoly keretében, ahogy pillantásom leplezetlenül fürkészi a közeledő Kilaunt.
Butaság? Talán tényleg az. Szeretném, ha Nagojutnak igaza lenne, ha amit gondolok, amit érzek egyszerű ostobaság lenne, és semmi más. Ha nem tapasztaltam volna meg, milyen kegyetlenül el tud bánni velem a világ, ha merészelek hinni valamiben vagy valakiben, akkor most én magam törnék ki könnyekben. De hát láttam, átéltem, és már nem bírok többé hinni, bármennyire akarok is. A gonosz hang az elmém mélyén mindig is az fogja suttogni nekem, hogy hazugság, hogy mindaz, amit látok, érzek, csupán megtévesztés. És nem tartana soká, mire hinni kezdenék neki. Előbb érzem meg az ismerős energiákat, mint ahogy meghallanám a hangot. Nem nézek vissza a nőre, nyakam kissé kitekerve próbálok rápillantani az érkezőre, de ahogy Nagojut távolabb lép tőlem, én is fölhagyok a meddő próbálkozással, és féloldalasan megfordulok. Tudom, hogy nem akar ártani a szavaival, és hát hogyan is vehetném sértésnek, amikor egy régen látott testvértől érkeznek? – Nem hiszem, hogy bármelyikünkre illene a „kis” jelző ennyi évszázad után, Kilaun – Görbül apró mosolyra az ajkam. Az én hangom is szelíd, és nehezen, de megállom, hogy ne boruljak a nyakába. Azt már eljátszottuk Nagojuttal, és férfiak között talán nem is ez a legjobb köszöntési forma. Kezem nyújtom helyette, és ha hagyja, testvéremként üdvözlöm, alkarját megragadva. Túl sok idő telt már el azóta, hogy utoljára testvéremként üdvözölhettem bárkit is, ezért most mindkettejük jelenlétében, energiáiban elmerülök, úgy kapok utánuk, mint fuldokló a felé dobott menőöv után. – Hát igaz? – Kérdezem nem sokkal később. Mert hát lám, éppen csak elmélkedtem róla az előbb, és Kilaun máris fölbukkant, alátámasztva azt, amit gondoltam. – Mindannyiunkat hazahívtak a szellemek, igaz? Te tudsz erről valamit, Kilaun?
Emésztően furcsa és édes egyszerre, hogy valaki, akinek nem kell kényszerből felfednem magam, hogy felismerjen, a nevemen szólít. A gyomromban a görcs kissé erőteljesebbé válik, amikor mindkét testvérem észrevesz, és miközben viszonozom Biisa bajtársias üdvözlését, a tekintetem Nagojut felé fordítom. - És? Ez talán visszatart attól, hogy engem is megölelj? És bár a nősténynek szántam a szavaimat, mégis visszanézek Biisa szemeibe, amolyan férfias összenézés jelleggel. De ettől függetlenül kihasználom az alkalmat, hogy megszemléljem magamnak a férfi különösen világos tekintetét. Bezzeg amikor utoljára láttam... Ha esetleg Nagojut nyitott rá, hát tárt karokkal fordulok felé, és szorosan magamhoz ölelem. Elmerülök az egykori jegyesem illatában, ám ennek a ténynek ellenére is újra feléled bennem a nagytestvéri odaadás és féltés, amivel mindig is közeledtem felé, függetlenül attól, hogy mást vártak volna tőlünk. Apró csókot nyomok a feje búbjára. - Talán tévedtem. Valakire mégis csak illik. Az a bizonyos "kis" jelző, és bár belegondolni is félek, hogy micsoda erő lakozhat a nőben, a termete attól még... Cseppnyi. Ha túlélem különösebb megtorlás nélkül az ugrató megjegyzésemet, eleresztem őt, és Biisa kérdésére felelek. Hirtelen válnak az energiáim feszültebbé. - Elképzelésem sincs, miért vagyunk itt vagy hogy kik vannak itt még rajtunk kívül. Ti vagytok az elsők, akik útját keresztezem. Közülünk, legalább is. Egyszerre nyugtat és frusztrál az, hogy most így együtt vagyunk. Olyan társakat hozhat még erre a Sors, akikkel nem szívesen találkoznék újra, de Yee... Talán Eeyeekalduk is itt lesz. - Minden esetre az biztos, hogy ezen a földön nem sok jó termett még nekünk, szóval kétlem, hogy dicsfény és ceremóniák sorozatára számíthatunk. Bár, ha ez lenne a helyzet, én a magam részét szívesen átruháznám egy magamnál sokkal exhibicionistább Elsőre.
Elengedtem Biisai-t és mellé lépve figyeltem, ahogy ezek ketten üdvözlik egymást. Nem tolakodtam közéjük, kivártam a soromat. Miért is tettem volna másképp? Hiszen gyerekként sem voltam az az elsőként "hadba vonuló" fajta, vakmerőségem teljesen más irányultságot mutatott... és ahogy Kilaun kihangsúlyozta, különben sem voltam már az a kislány, aki egykoron. - Nem. - Elégedetlen, durcás fintor keretében kapom el a tekintetemet a másikról. Vicces, hogy annak idején sose váltott ki még csak hasonló reakciót sem belőlem pusztán a megjelenése kapcsán elejtett heccelődéssel. De hát tizenkét éves voltam, az szellemekre! Hol érdekelt engem bárki pucér felsőteste?! Kitárt karjai láttán azonban megereszkednek vállaim, majd némi - dacos pillantások közepette végrehajtott - méregetés után apró, felszakadó sóhajjal ölelem magamhoz Kilaunt. A farkasok köröttünk csaholva, játékosan futkosnak, hol Biisai, hol a mi figyelmünkért harcolva. Az örömteli izgatottságot, ami a testvéreim kapcsán átjár, úgy hiszem, akaratlanul rájuk is átragasztottam. Az egyikük még fel is "áll" szemtelenül küzdve némi törődésért, mellső mancsaival Biisa lábszárán támaszkodva meg, ha már én nem figyelek rá. Merthogy nem figyelek, csak hagyom, hogy a két hím energiái, Kilaun közelsége és illata magával ragadjon. Árnyak környékeznek meg a múltból... Vagy talán látomások a jövőt illetően? Tényleg együtt leszünk újra mind? Az egész merengésből egy újabb "hecc-bomba" szakít ki. - Menj a fenébe! Te sem néztél ki mindig így, Luther King! - Horkanok fel elégedetlenkedő nevetéssel és próbálva visszaszúrni, miközben a fejem búbját érő puszit követően finoman eltaszítom magamtól Kilát. - Ezzel nem vagy egyedül. - Szúrom közbe az előbbi közjátékon túllépve arra, hogy nem tudja, mit keresünk itt és hogy mi vagyunk az elsők, akikkel összefut. Én se találkoztam mással még, így is annyira hihetetlen, álomszerű az egész, hogy élnek! Mintha a halál csak átmeneti állapot lenne... pihenő. Vagy az se jár, kapásból új testet kaptak ők is? Utóbbi szavaira aprót nyelek és előbb felé, majd Biisára sandítok áthatóan zöldes pillantásommal. - Talán... éppen ezért hívott vissza a tetoválás. Mert az ősi szellemek úgy gondolják, megérettünk egy második esélyre. Hol máshol tehetnénk meg ezt, ha nem ott, ahol az egész kisiklott a medréből? - Szerettem ezt a vidéket. Ragaszkodtam hozzá, ahogy gyermek az édesanyjához tud. Igen, talán kissé betegesen is... Úgy ismertem egykoron, akár a tenyeremet. Biztos pont volt az őrült világban, s az még ma is. Lám, milyen könnyen idetaláltam az Északi határhoz is. Talán még mindig ugyan az húzódik rajta túl, mint régen és a hágón ugyan úgy kimegy az ember bokája, ha feljebb próbál merészkedni.
Mosollyal az ajkamon figyelem, ahogy megölelik egymást. Szívmelengető dolog kívülről is látni, milyen az, amikor közülünk valók ismét találkoznak egymással. Más esetben talán visszahúzódnék a fák közé, magukra hagynám őket, de most egészen egyszerűen csak állok és figyelek. Sok kérdésem van, amire Kilaun talán tud válaszolni, talán nem. Ahogy viszont a szóváltásukat hallgatom, valami szöget üt a fejembe. – Luther King? – kérdezem felvont szemöldökkel. Nem értem, miért nevezte így, bár valószínűleg azért, mert az elmúlt száztizennégy évet föl alatt töltöttem, és még messze nem volt elég időm, hogy elkezdjek foglalkozni az eddigi történelemmel. Féltem is tőle egy kicsit, ami azt illeti. Amíg Jo mellett voltam, nem kellett figyelnem másra, mint a nőre, és ezt ki is használtam. Vak maradhattam a világ dolgaira, szenvedésére. Félek belegondolni, mennyi kegyetlenséget tehet egymás kárára az emberi faj, ha nem figyelünk oda. – Igen, szintúgy – szállok be én magam is a kánonba. Senki mással nem találkoztam előttük, annak ellenére, hogy nem is régen érkeztem meg. De legalább a fájdalom elmúlt a lapockámon, és ezt jó dolognak könyveltem el. Ott voltam, ahol lennem kellett, ismét éltem (azt majd eldöntöm, ez jó dolog-e), és a testvéreim is a közelben lehettek. És azok között találtam magam, akik között a gyermekkorom töltöttem. Hát kell ennél több egy ember boldogságához? – Remélem, nem vár ránk semmi abból, amit mondtál. – Egyszerűen összerezzentem, amikor megemlítette a dicsfényt és a ceremóniát. Ha ez a helyzet, akkor én inkább vállalom a fájdalmat, és futok el a világ elől, csak hogy ebből kimaradhassak. Nagojut fölvetése már annál több gondolkodnivalót ad, de mégis csak elhúzom a számat. – Talán… De miféle második esélyt? Félek, az örökkévalóságig kell kóborolnunk a világon… Milyen esélyt adhatnak még nekünk ők? Hitetlen vagyok? Talán igen. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára hinni mertem valamiben, és mára túlságosan is szkeptikus lettem. Nem, az, ha mindannyiunknak haza kellett jönnie, nem lehet jó. Az bajt kell, hogy jelentsen, ha ilyen erőket kell összpontosítani hozzá.
Nagojut mondatára felszaladnak a szemöldökeim. Na nem azért, mert elküldött a fenébe, tudom, hogy puszta szeretetből és testvéri heccből tette. Hanem azért, mert Luther Kingnek nevezett. Már épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mégis honnan ilyen jól értesült, de Biisa értetlenkedő kérdése egészen másfelé tereli a megfogalmazásomat. - Igen, még naptári ünnepet is sikerült szereznem magamnak. A hatvanas években vállaltam némi politikai fellépést a rasszok és a nemzetek közti egyenlőségért. De négy év múlva fejbe lőttek, úgy látszik, hogy nem voltam elég karizmatikus. Vonok vállat, bár nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, mert csak azt erősíti bennem, hogy a világ valóban menthetetlenül romlott. Talán ha nem ismerem meg később Abigailt, akkor már közvetlenül utána feladtam volna mindent. Az új esély gondolatára megfáradtan és csalódottan húzom el a számat. Köszönöm szépen, nekem épp elég volt már az esélyekből egy örökké tartó életre is, szóval akár csak a dicsfényt és a ragyogást, úgy ezt is átadom másoknak. Persze nem lep meg, hogy Nagojut így reagál, hiszen tudom, mennyire ragaszkodott ehhez a földhöz, Alignakhoz és mindenhez, ami valaha fontos volt neki. Mint akár ez a két kis huncut körülöttünk. - Ez az egész már akkor kisiklott, mikor Atyáink másodjára tértek vissza a vadászútjukról. - jelentem ki savanyúan, jelezve, hogy talán meg sem kellett volna történnie ennek az egésznek - Az Ősi Szellemek pedig tehetnek egy szívességet, kezdve azzal, hogy fényesre mázolják a fehér hátsófelemet. Talán megrendítő lehet pont tőlem, pont az Álmodótól ilyen szavakat hallani, de nem tudom már tisztelni őket, hiszen semmi egyebet nem tettek, mint láncra vertek akár egy kutyát és úgy vezettek át az életen, mint egy idomított házőrzőt. Kicsit arrébb is lépek a két testvéremtől, rövid időre hátat fordítva nekik, mert fokozatosan önt el a szégyen a kijelentésem miatt, de annyira mégsem tudom magam rosszul érezni, hogy visszavonjam. Amúgy sem érne semmit, mert már megtörtént, már hallották. - Akárhogy is legyen, amint ennek vége van, nem maradok egy perccel sem tovább, mint szükséges volna. - teszem hozzá és csak ezután fordulok vissza feléjük - Arra gondoltam, hogy felkeresem a leszármazottjaimat, már ha akad belőlük errefelé. Aztán az Őrzőket. Más ötletem nem igen akad. Az Őrzőknél jobban úgy sem tudhatja senki, hogy mi zajlik errefelé, úgyhogy egyelőre ők minden reménységem.
Biisai visszakérdezésére már éppen felelnék lelkes-fontoskodón, de (szerencsére?) Kilaun beelőz. - Tudtam! Úúúgy tudtam! - Elégedett mosoly terül szét arcomon, hogy aztán kissé bizonytalanul, némi felszakadó sóhaj kíséretében pillantsak el az erdősáv felé. - Aztán amikor a halálod... halála után nem jelzett be a tetoválás, erőteljesen elbizonytalanodtam. - Sóhajtok lemondóan, hogy aztán villanó tekintettel pillantsak a két hímre, hátrálva tőlük vagy két lépést is kapásból hitetlenkedve - mindezt azzal egy időben, hogy Kilaun is ellép, így meghitt, családias kis körünk felbomlik, amint eltávolodunk egymástól. - Mégis hogy mondhattok ilyet?! Engem nevezhettek menthetetlenül idealistának, de a saját nyomorotokat ne próbáljátok a Szellemekre kenni! - Morranok, hiszen a fentiek indítékai, céljai sosem rosszak, legfeljebb egy másik, egyetemes jót szolgálnak az én szememben. Nekem sem tetszik minden döntésük, nem szimpatizáltam mindig és mindenkor - ma sem - teljes mértékben azzal, ahogy a szálakat bonyolítják, s bizony, átkoztam is őket, de végül rá kellett jönnöm, hogy a: a helyzet lehetne merőben rosszabb is, b:valójában nem az ő hibájuk, hanem az én vakságom vezetett a nem kívánt helyzethez. Ők csak irányt adnak, megvalósítási rajzot soha. Az már a mi dolgunk, hogy a helyes irányt megtaláljuk. Kilaun szavaira égnek emelem a szemeimet, noha kénytelen vagyok belátni, ennél racionálisabb - úristen, Kila és a racionalitás egy mondatban! - lépéseket ha akarnék, sem találnék. - Tegyetek úgy, én is hasonlóképp terveztem lépni. De előtte segítenétek a húgotoknak becuccolni az új lakásába? Elég macerás azzal a három hatalmas bőrönddel egy ekkora testnek... - Húzódik suta mosoly a képemre, ahogy közelebb lépek újfent és ha kell, még győzködni is hajlandó vagyok ezt a két világ-jártat a cél érdekében. Annál később kell elköszönnöm tőlük - még ha ideiglenesen is csupán jelenleg.
Nem szokásom csak úgy céltalanul csatangolni, és most sem éppen ez volt a helyzet. Igazából az volt a határozott elképzelésem még akkor, amikor elindultam, hogy megmozgatom a tagjaimat. Minden nap edzettem, ezzel nem volt probléma, de kellett afféle levezetés is, hogy úgy mondjam. Általában nem mentem nagyon messze, ma azonban valamiért egy kicsit fentebb kalandoztam, mint szerettem volna. Az északi részekre annyira már nem szoktam felmenni, csak nagyon ritka esetben. Most odafelé könnyed kocogásban mentem, aztán a nehezebb terepen legalább igénybe vettem a lábizmaimat is, hadd legyen holnap egy kis izomlázam. Az sohasem árt, olyankor legalább érezni szoktam, hogy csináltam valamit. Mióta az ásatást be kellett fejezni a rossz idő és az iskola kezdés miatt, azóta túl sok lett amúgy is a felesleges energiám. Tartottam ugyan előadásokat az egyetemen odabent, de az korántsem volt elég ahhoz, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget. Márpedig az mindig akadt valamilyen okból kifolyólag, csak éppen mindig más volt az, ami felbosszantott. Így aztán, ma remek ötletnek tűnt ez a kis kitérő, még ha a véletlen műve volt is. Ezt nem szerettem hangoztatni, inkább azt mondtam, hogy direkt akartam idejönni, mert különösebben soha nem hittem a véletlenekben, vagy a sorsszerűségben. Szerettem, ha a dolgok úgy működnek, ahogyan én azt kitaláltam. Ez afféle mániám, ha úgy tetszik, de azok, akik ismertek egy kicsit is, ezzel tisztában voltak. A kavicsok ropogtak a talpam alatt, ahogy körbejártam az egyik sík részt. Ez már tényleg csak a levezetés volt, hiába nem fáradtam el annyira, amennyire szerettem volna. Talán később még megkérem majd Kylet, hogy gyakoroljunk egy kicsit, neki úgysem árt az ilyesmi, ha edzett akar maradni. Persze szívesen megvédem én, nem arról van szó, de aggódtam miatta. Főleg azóta, hogy Alice ugyebár róla is kotyogott a szerbeknek. Hogy engem ez az egész még mennyire kiakasztott, te jó ég! Az meg már csak hab volt a tortán, hogy bosszantott Nicholas is. Mióta összefutottunk az erdőben, azóta nem volt újra szerencsénk egymáshoz, ami számomra roppant különös volt, főleg tőle. Mindig felbukkant, még akkor is, amikor nem kellett volna. Most bezzeg? Nem, nem aggódtam én érte, legalábbis nem akartam beismerni még magamnak sem. Talán egy kicsit azért mégiscsak aggasztott a helyzete, a múltkor olyan furcsának tűnt, olyan feszültnek. Nem jellemző ez rá. Mielőtt még felhívtam volna, hogy nincs-e véletlenül a környéken, eltettem a telefont a zsebem legmélyére, és alaposan korholtam magam már magáért az ötletért is. Helyette zsebre dugott kézzel róttam az újabb métereket, azon gondolkozva, hogy visszafelé is fussak-e, vagy inkább gyors sétával tudjam le a hátralévő távolságot, ami elválasztott az otthonomtól. Ha még most elmennék az ásatáshoz is, hogy minden rendben van-e ott, az plusz út lenne, és legalább kevesebbet kéne majd otthon törnöm a fejemet olyan dolgokon, amit mások érzelmesnek mondanának. Én feleslegesnek neveztem volna.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Szóval a bátyám már nagyapa… Mondanom sem kell, hogy meglepett a hír, pláne amikor kiderült, hogy a kisasszony őrző. És hogy ő is itt él, Fairbanksben. Nem tudom, Alexei mikor találkozott vele utoljára, vagy tett-e rólam említést neki – akár most, akár a múltban – mindenesetre szerettem volna megismerni, és ha már találkozok vele, azt is kideríteni, hogy ki is valójában. Vajon felismerem majd benne a bátyámat? Akár külső vonásaiban, akár személyiségre? Vajon mennyire talpraesett és életképes leányzó? Drága bátyám fülét végül addig rágtam, mígnem mutatott Kate-ről egy emlékképet nekem. Nem mint ha egyébként nem derítettem volna ki, hogy a sok őrző közül melyiket is köti hozzá a vér köteléke, de ha már más ügyben is nyomozok, legalább ezzel had spóroljak meg pár napnyi rohangálást. Apropó, nyomozás… Igaz, szinte már minden lehetséges forrást felkutattam, akit fontosnak tartottam az Annakpokkal kapcsolatos nyomozás kapcsán, ám hiába jártam szabadidőmben naphosszat az erdőket, ez idáig semmi, pedig a falka területének szinte már egészét bejártam, hátha megpillantom azt a bizonyos farkast… Ám semmi. Illat nélkül egyelőre a farkas-alakjára tudtam támaszkodni, ám túl sok volt a hasonló színű farkas a falkában ahhoz, hogy ezúton is többre jussak. De hiszem, hogy csak türelem kérdése, és sikerrel járok, hacsak nem tényleg egy imposztorról volt szó, és már rég tovább állt… Unottan rugdostam a lábam előtt heverő kavicsokat, miközben a sebesen folyó apró kis patak partján sétáltam, keresve, kutatva, fülelve… amikor egyszer csak különös neszre kaptam fel a fejem – valaki közeledik. Igaz, még távol járt az illető, azt azonban már megállapítottam a hangokból, hogy az sétától azért gyorsabb tempóban közeledik, nekem pedig hirtelen kattogni kezdtek odabent azok a bizonyos fogaskerekek… Várjam meg itt, vagy lesből „támadjak”? Az első elveszi varázsát, ha a bátyám más mesélt neki rólam, az utóbbi után pedig esélyes, hogy egy életre utálni fog… Végül úgy döntök, hogy maradok, tovább battyogva a vízparton, kényelmesen, ráérősen, s csak akkor fordulok hátra felé, amikor már elég közel ért ahhoz, hogy észrevegyen annak ellenére is, hogy a pajzsomat teljesen felvontam. -Szervusz, Kate. -köszöntöm a nőt mosolyogva, ilyen közvetlenül annak ellenére, hogy nem ismerem – mégiscsak rokon, a mai világban nem érezném helyén valónak a magázódást, még ha az ő részéről elvárt is lehetne, én nem ragaszkodom hozzá. Azt hiszem, az arcáról úgy is leolvashatom, hogy tudja-e ki vagyok. Ki vagyok én neki…?
A hozzászólást Michelle Tedrow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 05, 2014 9:03 pm-kor.
Nem gondoltam, hogy én most bárkivel is össze fogok itt futni, mivel elég elhagyatott vidéknek tűnt az északi határvidék. Ennek ellenére valahogy mégsem lepett meg annyira, amikor megláttam nem is olyan messze tőlem egy alakot, amint előrefelé baktatott. Nem mondhatnám, hogy különösebben örültem ennek a fejleménynek, ugyanis innen a távolból képtelen voltam megmondani, hogy az illetőt ismerem, vagy sem. Egy pillanatig még el is gondolkoztam azon, hogy melyik opciónak örülnék jobban, de végül úgy döntöttem, hogy egyiknek sem. Nem különösebben vágytam társaságra ma már, hogy őszinte legyek, elég, hogy Kyle ott lesz este, amikor hazaérek. Néha még tőle is frászt kaptam, pedig ha valakivel képes voltam együtt élni hosszútávon, az ő volt. Más már nem fért bele a képbe. Közben ugyanolyan lendülettel haladtam előre, ahogyan eddig is. Afelől kétségem sem volt, hogy milyen fajhoz tartozott az előttem baktató, mert egyértelmű, hogy ide farkasokon kívül nem merészkedne más, egy őrző társamat pedig nagy valószínűséggel még hátulról is felismerném. Valahogy mindenkinek olyan tipikus a mozgása, a járása, hogy az ilyesmit előbb-utóbb meg tudja jegyezni az ember, akinek ez előnyére válhat bármikor. Nekem pedig határozottan így állt a helyzet, már évek óta belém ivódott, hogy figyeljem mások mozdulatait, jellegzetességeit. Mire eléggé megközelítettem, már az sem különösebben lepett meg, hogy ő is észrevett engem. Fejlett hallással nem is nehéz, én azonban még nem pazaroltam az erőmet olyan dolgokra, mint az érzékeim felerősítése, vagy efféle hasznos varázslatok. Most még nem sejtettem veszélyt, bár a magam részéről mindig készen álltam arra, hogy nekiugorjak valakinek, vagy megvédjem magamat a szorult helyzetekben. Rossz beidegződés, tudom én, de legalább nem volt könnyű meglepni. Ennek az ismeretlen nőnek azonban mégis sikerült, mert amikor megfordult és a nevemen szólított, egyből megtorpantam. - Mi a franc?! – vontam fel a szemöldökömet, az orrom alatt mormolva a különböző szitkozódásokat. Most, hogy már közelről és szemtől-szemben láttam, egészen biztosra vettem, hogy még sohasem volt egymáshoz szerencsénk. Akkor meg mégis, honnan a francból tudja a nevemet? És főleg mi a jó fenéért mosolyog rám? Tudom én, hogy vannak olyan idióták, akik mindenféle jött-mentre mosolyognak, de nálam rövid úton rá szoktak jönni arra, hogy nem érnek vele semmit. Ez a nő viszont a nevemen szólított, úgyhogy valamit már egészen biztosan tudott rólam. Egyből nyugtalanná tett ez a felfedezés, aztán eszembe jutott, hogy talán a tévében látott. Igen, erről is szó lehetett, ha jobban belegondolok. - Nem emlékszem, hogy ismernénk egymást, márpedig a memóriámmal nincsenek még problémák... - jegyeztem meg végül kissé távolságtartóan. Két karomat összefontam magam előtt, úgy méregettem a velem szemben állót, mintha én lennék a farkas és ő lenne a kiszemelt prédám, nem pedig ahogyan valójában állt a helyzet. Egyelőre még nem tudtam belőni, hogy mennyi idős lehet, így aztán az erejével kapcsolatban is maradtak még megválaszolatlan kérdések. Mindenekelőtt most azt szerettem volna megtudni, hogy kiféle-miféle ő, és honnan ismer fel ennyire gyorsan. A tartásom egyébként még nem volt fenyegető, de az izmaim megfeszültek időnként annyira, hogy sejteni lehessen, nem vagyok az a beszari alak. Bizonyára azzal is tisztában volt, hogy őrző vagyok.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Nincs is szebb annál, mint amikor egy lépéssel a többi előtt jár az ember! Bár szívem szerint legszívesebben csak jót vigyorogtam volna a reakcióján, ám megembereltem magam és csak halvány, sejtelmes mosolyt engedélyeztem magamnak. A kérdésére nem válaszoltam, gondolom költőinek szánta… A szitkozódásokat hallva szinte már vártam, mikor üti meg a fülem valami jó kis hazai, orosz káromkodás, de úgy tűnik, csalódnom kellett… Milyen nagyapa vagy te, bátyám? Remélem ha ezt nem, legalább valami értelmesebbet vagy hasznosabbat tovább adtál a lánynak, ha már egyedül te viszed tovább a család vérvonalát. -Nem, valóban nem volt még szerencsénk egymáshoz, így élőben. Viszont ha lehet hinni a genetikának, akkor én a helyedben elkezdenék aggódni a memória-problémák miatt. Tudod, egyszerűbb megelőzni, mint utólag gyógyítani… -feleltem, hisz egyértelmű, hogy a bátyám egy szóval sem említette neki, hogy én is itt vagyok - Bár lehet, hogy csak a család férfi ágát érinti. Akkor meg nincs mitől tartani. -vontam vállat, miközben tovább dobálóztam a fél-információkkal és utalásokkal, kíváncsian várva, vajon mennyi kell neki ahhoz, hogy összerakja a képet. Már ha egyáltalán összerakja valaha… Összefont karok… Ennyire érzékeny témára tapintottam volna, hogy egyből elzárkózik előle? Meglehet, bár annyira nem lep meg, nálunk sosem volt különösebben egyszerű dolog a családi élet, mindenesetre én vele ellentétben csak lazán, fél kezemet a csípőmön megtámasztva szemléltem, néhány lépés távolságból. Éljen a testbeszéd! Meg sem kell szólalni ahhoz, hogy információkat szerezzünk a másikról… -Nem túl rózsás a kapcsolatod Nicholassal, igaz? -segítettem ki egy kis témaváltással, hogy ne csak a levegőbe bájcsevegjünk itt, a bátyám igazi nevét azonban szándékosan nem használtam… Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tisztában van vele a nő, és Alexeiből is minden gond nélkül kinézem, hogy titkolná a korábbi életét – azt legalábbis, amit még együtt töltöttünk anno. De lehet, tévedek. Mindjárt meglátjuk. -Mondd csak, mennyire vagy képben a családfáddal? -kezdtem el közelíteni a témához, aztán meglátjuk, hogy kitalálja-e, hogy kötődünk egymáshoz…
Nagyon nem tetszett nekem ez a nő, mert egyértelműen lépéselőnyben volt velem szemben, azt pedig mindig nagyon nehezen viseltem. Jó, ez inkább csak hab volta tortán, mert ezzel a mosolygással és fura méregetéssel tudott volna leginkább kiüldözni a világból. Egyszerűen nem tudtam hová tenni a viselkedését, nem voltam hozzászokva az efféle fogadtatáshoz. Jó, maximum Kyle szokott nekem örülni, és ő is főként akkor, ha két hatalmas pizzával állítok haza munka után. Igen, azt még meg is értem, én is örülnék a pizzáknak, de egy idegen? Nekem?! Abszolút nem normális, és teljesen gyanús egybeesés. Arra, hogy így élőben, csupán értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de még mindig nem találtam túl lehetetlennek. Ha a tévében látott, akkor tényleg lehetett így fogalmazni, más opciót pedig egyelőre még nem tudtam elképzelni. Legalábbis a következő mondatáig, akkor már tényleg felkúszott a szemöldököm legalább a homlokom közepéig. - Hogy jön ide a genetika? – kérdeztem rá kissé tanácstalanul, de a viselkedésem egyébként még mindig nem változott. Legalább olyan határozottan, kihúzott háttal álltam ott előtte, mintha lenne halvány lila gőzöm arról, hogy mégis mit fecseg itt össze-vissza ez a nőszemély. – Mi közöd van neked a családomhoz? – most már kezdtem nagyon gyanakvóvá válni, ez egyáltalán nem tetszett nekem. – Nem tudom eldönteni, hogy a bátyámnak szólsz be, vagy egyszerűen csak kötekedős hangulatban vagy, de rohadtul nincs erre sem időm, sem kedvem! – közöltem nemes egyszerűséggel, mert előbb gondoltam volna Kyle-ra, mint Nicholasra, amikor a családomat emlegette és azok férfi tagjait. Az ugyanis nem volt titok, hogy mi rokonok vagyunk, ellenben a másik Strausshoz fűződő viszonyommal nem volt szokásom dicsekedni, szerintem érthető az oka. Csupán akkor kezdett némi halvány derengés beütni a fejemben, amikor végre kimondott egy nevet. Jó, így kicsit be tudtam tájolni, hogy mégis miről beszélhet, megérteni azonban még mindig nem sikerült ezt. Honnan is érthettem volna, hiszen sohasem beszélgettünk rokonokról. - Nem tudom, hogy honnan ismered, de csak sajnálni tudlak érte! Azt pedig még jobban sajnálom, hogy eszembe juttattad, mert már éppen kezdtem elfelejtkezni a létezéséről – közöltem nemes egyszerűséggel, a szokásos stílusban, ha az öregről volt szó. – Ami egyébként nem könnyű feladat, tekintve, hogy folyton emlékeztet rá, hogy él és virul. Mostanában még különös módon meg is úsztam… - tettem még hozzá, és így már értettem, hogy miért tudhatta a nevemet. A nagyobb rejtélyt inkább az jelentette, hogy mégis minek mesélt rólam az az idióta? Nem tetszett ez nekem, határozottan nem! - Azzal a résszel határozottan képben vagyok, amit ténylegesen is a családomnak tekintek, és ez nekem éppen elég – ezzel szerintem mindent elmondtam, beleértve azt is, hogy Nicholast nem teljesen sorolom ide, vagy legalábbis az ő rokonait. Sőt, el sem tudtam képzelni, hogy neki egyáltalán léteznek rokonai, éppen elég volt belőle egy is. – Fogalmam sincs, hogy miért érdekel a családom, de ha meg akarod őt ölni, akkor számolj vele, hogy meggyűlik velem a bajod! Lehet, hogy nem rózsás a kapcsolatunk, de csak én ölhetem meg őt, senki más! Egyszer meg is fogom tenni, de ezt mi már megbeszéltük… - közöltem végül, és én ezt zárszónak tekintettem.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ha tudnám, milyen gondolatok járnak a nő fejében, biztos megjegyeztem volna, hogy a pizzával nálam is szerzett volna pár pontot, de most már úgy is mindegy, erről lecsúsztam… majd ha hazaérek egyszer, megkérem Fifit, hogy süssön már egyet, ha már olasz felmenőkkel is büszkélkedhet. A kérdésre, hogy hogy jön ide a genetika, csak sóhajtottam egyet, megcsóválva a fejem, ám a következő kérdésére már érdembeli választ is kapott: -Több közöm van hozzá, mint hinnéd. -feleltem, attól, hogy ő nem tud róla, még így volt - Nem nyert, és megint nem nyert. -biggyesztettem le a számat, ám amikor kiderült, hogy bátyja is van, alig észrevehetően felszökött a szemöldököm. Szóval testvére is van? És ezt nekem Alexei miért nem említette? Tényleg öregszik, valamit tenni kell ellene… -Sem időd, sem kedved nincs. Ennek ellenére még mégis itt vagy és folytatjuk a társalgást. Akkor hogy is van ez? Vagy csak én érzek némi ellentmondást a dologban? -tártam szét a karjaimat kérdő tekintettel. Amikor azonban megtudom, milyen ramaty a viszonyuk a bátyámmal, egy csöppet elszomorodok. Úgy tűnik, nem, hogy „Az év apukája”, de még „Az év nagypapája” címet is bukta az öreg. -Nézzenek csak oda… Mások büszkének szoktak rá lenni, ha ennyi idősen még él a nagyapjuk. Vagy ha nem is, legalább értékelni, hogy van olyan rokonuk, aki a közelükben él. Mire fel ez a nagy felejteni akarás? -döntöttem oldalra a fejem. Vajon csak az apagyilkosság miatt, vagy ez a túlzott vérmánia is közre játszik? Vagy hogy úgy nőtt fel a kisunoka, hogy drága bátyám alig volt jelen az életében? Vagy van valami olyan sara is, amiről nem tudok?! -Ó, vagy úgy… Te, a bátyád meg a… kutyád? Ezt nevezem családnak! –tippeltem, mert mint ha halványan még érződne rajta egy négylábú szaga, bár lehet, hogy csak út közben ragadt rá valahol a szag. Mindenesetre „elismerően” bólintottam, ennyi idősen ez mááár valami, ezt családnak nevezni. Igaza lehet Alexeinek és tényleg nem a legelőnyösebb tulajdonságait örökölhette a nő, ha ennyi idősen ez a helyzet otthon. Elég csupán megemlítenie, hogy mit tervez a bátyámmal, nekem pedig egyből elkerekedik egy pillanatra a tekintetem a meglepettségtől. Na ne… ez most komoly? Tényleg ennyire szar a kapcsolatuk? -Csupán azért, mert én is a része vagyok, attól függetlenül, hogy eddig nem tudtál róla. De ha esetleg nem is férnék bele a család kategóriába, a rokoni kapcsolat attól még igaz. -felelem a legnagyobb természetességgel - Ami pedig Nicholast illeti… tévedsz. -szűkültek össze a szemeim- Ha valaki egyszer valaki a halálba fogja kergetni, az én leszek, akkor, ha ő is rászolgált. És ha előtte valaki akár kezet mer emelni rá, annak velem gyűlik meg a baja. -kivéve, ha Castornál, a Bétánknál, vagy más, falkában magasabb hierarchiában lévő falkatársunknál teszi, mert akkor csak karba tett kézzel, popcornt falva fogom követni az eseményeket. Azonban nekem egy őrző ne dobálózzon hasonló fenyegetésekkel, ha a bátyámról van szó. Veheti a nő fenyegetésnek, veheti ténymegállapításnak, amelyik szimpatikusabb a számára. Azt azonba vegye tudomásul, hogy leszállhat a bátyámról, sőt... mint unokája, azt is díjaznám, ha némi tiszteletet mutatna irányába.
Most már végképp nem tudtam hová tenni ezt az egészet, de kezdett nevetségessé válni a beszélgetés, nekem pedig határozottan nem volt hangulatom ehhez. Főleg akkor nyitogatta a bicskát a zsebemben, amikor még el is kezdett kötekedni. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a nő, de egyre kevésbé érdekelt most már. A legegyszerűbb lett volna, ha itt hagyom a fenébe, vagy ellátom a baját. Mind a két lehetőség igencsak csábító volt, de természetemből fakadóan szeretem megfejteni a rejtvényeket, és kíváncsi is vagyok, ezek nélkül aligha lennék olyan profi a munkámban, mint amilyen vagyok. - Annyira még én sem vagyok bunkó, hogy egy beszélgetés kellős közepén elsétáljak, de ha ez minden vágyad… - vontam meg végül a vállaimat, miközben felvontam a fél szemöldökömet. – Legyek büszke? Rá?! – kérdeztem vissza szinte hitetlenkedve, majd nevetésben törtem ki. – Ugyan kérlek, mi a jó büdös francért lennék büszke egy ilyen emberre? A hátam közepére sem kívánom! Van olyan rokonom, aki a közelemben él, sőt, néha túl közel is, de ő legalább nem ölte meg egyik hozzátartozómat sem! – kezdett bennem éledezni a düh, mert ez pont egy olyan téma volt, amivel nem egyszerűen ki lehetett hozni a sodromból, hanem egyenesen a legfájóbb volt mind közül, ami csak létezett. Annyi minden lehetett volna más, ha akkor nem hal meg az apám, de meghalt, így ez lett, ami most van. Nem is nagyon szoktam másra vágyni, vagy azon gondolkozni, hogy milyen lehettem volna, mert felesleges. Ilyenné váltam, és én ki vagyok ezzel békülve, sokak legnagyobb bánatára. - Nekem nem szokásom megvitatni a családi szennyest idegenekkel, bár úgy látszik, ezzel egyedül vagyok… - itt Nicholasra utaltam, aki nagy valószínűség szerint mindenfélébe beavatta ezt a nőt. – Nem! - néztem rá lesajnálóan. - Azokra gondoltam, akik már nincsenek itt. Részben amiatt az idióta miatt, akire olyan büszkének kellene lennem! – vágtam vissza egyből. Nagyon nem tetszett az, amilyen irányba haladt ez a beszélgetés. Semmi köze ehhez, semmi joga, hogy olyan sebeket tépjen fel, amik már rég beforrtak, csak néha éppen egy kicsit újra feltépi őket valaki. Ha más nem, hát én magam. Azért láttam a meglepettséget rajta, de szerintem nem minden unoka akar megszabadulni a nagyapjától, ez már csak ilyen. Az is feltűnt továbbá, hogy Kyle létezéséről sem tudott, de ha elkezdene kutakodni utánam, akkor rövid úton úgyis rátalált volna, tekintve, hogy együtt élünk és nincs közöttünk romantikus kapcsolat. - Pazar! – csaptam össze a két kezemet. – Most örömtáncot kellene járnom, hogy van még egy… mim is? Rokonom? – kérdeztem gúnyolódva. Meglepett ugyan, de egyáltalán nem örültem neki. – És mégis milyen rokona vagy neki? Ha a testvére, akkor csak sajnálni tudlak… - forgattam a szemeimet. Ez volt az első ugyanis, ami beugrott, hiszen hozzám is a legközelebb a bátyám állt. Lehet, hogy ők sem kivételek ez alól, de persze tévedhetek is. Néha, ezer évben egyszer ez is előfordul. – Húha, most nagyon beijedtem! – emeltem meg megadóan a kezeimet, aztán összeszűkült szemekkel néztem rá. – Állj be a sorba, cicám, mert páran már fenyegettek meg ezzel. Most tudod, hol vannak? A föld alatt rohadnak! – ezt meg én mondtam a legnagyobb természetességgel. – Ó, mielőtt félreértenél, ez nem fenyegetés, pusztán közöltem. Az én esetemben szerintem megállapodhatunk abban, hogy rászolgált, akárhogy emeled is ki. Már régen rászolgált, és akkor kellett volna eltennem láb alól, amikor itt rám tört hosszú évek után, amik során magamra hagyott! – nem, ezt nem sérelmeztem. Annyira. Még ha nem is vallottam be magamnak, azért néha idegesített. – Ő képezett ki, egyetlen őrző sincs még egy olyan, mint amilyen én vagyok. Vagy ezzel esetleg nem dicsekedett? Úgyhogy csakis magát okolhatja azért, amiért olyan a kapcsolatunk, amilyen. Egyszer próbáltam meg vele törődni, akkor is egy címeres paraszt volt, néhány hónappal ezelőtt… - legyintetem végül. Ha ez a nő nem fogja fel, akkor én miért próbálkozzak meggyőzni? Szeresse csak elvakultan, talán én is ezt tenném Kyle esetében, de nekem nem volt kötelességem. Túl sok sérelmet szenvedtem el miatta.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Egy csöppet meg meglep ez a hihetetlen töménységű harag és düh, ami szinte már parázslóan süt a nő felől. Lassan kezdek félni, nehogy túlpaprikázza magát és szívrohamot kapjon, vagy felrobbanjon itt nekem… mindenesetre azt hiszem, cseszhetem a meghitt családi beszélgetéseket. Sebaj, hátha van Alexeinek más unokája még, akivel jobb a viszonya… -Ha büszke nem is vagy rá, azért némi tiszteletet tanúsíthatnál irányába, már csak azért is, mert ha ő nem lenne, most te sem lennél itt. Tetszik vagy nem, attól még ez az igazság. -feleltem, arról már nem is beszélve, hogy már csak kor alapon is kijárt volna a bátyámnak a tisztelet. -Most mondjam, hogy ő sem idegenekkel vitatta meg? -tárom szét a karom színpadiasan, hisz attól, hogy több mint 300 éve nem láttuk egymást, valahol mégiscsak család voltunk. Az a minimum, hogy megtárgyaljuk az ilyesmiket. Elég tovább hallgatnom, és ahogy az őrző azokra utál, „akik már nincsenek itt”, már sejtem, hogy főleg az édesapja felé történt az utalás. Hát igen, nem könnyű eset, amikor a saját kezünkhöz tapad egy hozzátartozónk vére, annak elvesztése, de vérfarkasok vagyunk, ez pedig egy ilyen kegyetlen világ. Gondolom a bátyámat is sokáig mardosta a bűntudat a tette miatt, és kínozhatja a mai napig, akárhányszor rápillant a nőre. Nem elég nagy büntetés ez neki? -Nem csak te veszítettél el olyanokat az évek során, akik közel álltak hozzád. Mint veszítettünk, nem keveset, beleértve a nagyapádat is. – kezdjem sorolni? Alexei és én egyaránt elvesztettük a szüleink és a testvéreink, még ha ő csak utólag is tudta meg, pontosan mi, hogy történt… neki ott volt Sarah halálának tévhíre, nekem Henry száműzetése, ki tudja, látom-e még valaha. Azt hiszem, 350 év alatt sokkal több szerettünktől kellett megválnunk, mint ennek a nőnek, aki még egy évszázadnyit sem élt… -Nem várom el, de ha szeretnél… -vontam vállat, mert ki vagyok én, hogy jókedvét szegjem? -A húga. -világosítottam fel a nőt - De nem szorulok a sajnálatodra. Talán akkor, ha ismerted volna a többi testvérünket, de úgy tűnik, őket már sosem fogod megismerni. -osztottam meg vele a számára bizonyosan jó hírt, hisz Petrov halott volt, Nikolaj meg… igaz, évszázadok óta nem hallottam róla, de jó eséllyel ő is rég elporladt valamelyik csatamező tömegsírjában. -Ó, jajj! -kaptam magam elé a kezeimet -Most nekem kéne megijednem? -kérdeztem vissza tettetett meglepettséggel? Na ne szórakozzunk már, hogy egy őrző áll le fenyegetőzni velem… -Csak nem sírásó kegyed foglalkozása? -érdeklődtem annak hallatán, hogy csak úgy hullanak az ellenségei. Amúgy meg jót derültem a pattogásán, s bár dobálózik itt a fenyegetésekkel, meg azzal, hogy megöli a bátyámat, attól még nem aggódtam annyira a nagyfiúért… Sok mindent megélt ő maga is, kétlem, hogy ne tudná megakadályozni az unokáját, ha arról lenne szó. Pláne illuzionistaként. A kisujját sem kéne mozdítania hozzá. -Hát jó, akkor próbálkozz nyugodtan vele. Kíváncsi vagyok, mire jutnál. Amúgy őszintén, azok után, ami történt, tényleg azt szeretted volna, hogy ott maradjon melletted? Mert azt hallva, mennyire zavar, hogy magadra hagyott… Ha utálod, akkor utáld, ha meg akarod ölni, tégy úgy, de milyen ember az, aki az apja gyilkosa után sír, amiért az elhagyta? -hacsak nem pont azelőtt lépett le Alexei, hogy Kate elég erőssé vált volna ahhoz, hogy megölje. Az az én csőrömet is piszkálná… -Ezzel nem. Miből állt az a nagy kiképzés? Te vagy az őrzők G.I.Jane-je, vagy úgy vedeled a vodkát, hogy bárki megirigyelhetné? Vagy netalántán illemtanórákat is tartott a bátyám? Áh, az nem valószínű, bár sok mindent megmagyarázna… -vakargattam az állam, ahogy meghallottam Kate utolsó mondatát - A címeres paraszt titulusa nem lep meg. Mit csinált, az az elmeroggyant? -kérdeztem vissza, bár ahogy eddig megismertem a nőt, az is komoly kérdéseket vonna maga után, hogy milyen volt egyáltalán az a bizonyos törődés részéről…
- Az lehet, hogy ez az igazság, de talán a világnak is jobb lenne akkor! – nevettem el magam örömtelenül. Nem voltak nekem öngyilkos hajlamaim, nem volt gondom az élettel, de tényleg lehet, hogy könnyebb lett volna a világnak kettőnk nélkül. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nélkül az őrzők elég sokat veszítettek volna, valamint a régész társadalom is a felfedezéseim nélkül. Ó, azért mégiscsak hasznos tagja vagyok a társadalomnak, ha úgy vesszük, csak éppen a természetem lehetne elbűvölőbb. A többség egészen biztos, hogy ezt mondaná, de én tökéletesen éreztem magam a bőrömben a legtöbb esetben. Néha nekem is voltak rosszabb napjaim, de kinek nem? - Ez benne van a pakliban, nem is panasznak szántam – vontam meg a vállaimat. Engem aztán nem érdekelt, hogy ő mit veszített, mert én miatta veszítettem a legnagyobbat. Egyből fel kellett nőnöm, és ha nem hal meg az apám, most talán nem őrző vagyok. Talán megmaradtam volna annak az életvidám lánynak, aki annak idején voltam. Oké, mondjuk a mostani életemnek is megvannak a maga szépségei, de nyilván teljesen más vagyok most, mint akkor lettem volna. Az évek formáltak, és nem mindig a legjobb irányba. Talán azzal is meg lehetne vádolni, hogy megkeseredett vagyok, de ez nem igaz. Van, ami motivál, van, ami érdekel, és igazából a férfiak sem hagynak hidegen, bármennyire súgnak össze a hátam mögött, hogy frigid picsa vagyok. Ez nem igaz, csak éppen senki nem elég férfias ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Kivéve egyet, a gondolat megfoganásával egy időben pedig automatikusan simítok végig a nyakamban függő jegygyűrűn, mintegy ellenőrzésképpen. Beidegződés ez nálam, ilyenkor már észre sem veszem a mozdulatsort, csak utólag kapcsolok. - Nem is baj, nekem bőven elég volt ő egyedül a családból. Bár te egy kicsit normálisabbnak tűnsz… - közöltem nemes egyszerűséggel. Éljen az őszinteség, vagy mi. – Még nem is olyan reménytelen a helyzet, de ne próbáld meg mentegetni előttem, mert nem fog menni. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttél vele, de én ismerem néhány évtizede. Azóta, hogy elhívtak őrzőnek – tettem hozzá, hogy adjak némi felvilágosítást ezzel kapcsolatban. – Ha nem vennéd poénra, akkor igen, kéne – válaszoltam a kérdésére. – De egyébként teljesen mindegy. Vagy meglátod, vagy nem – mondjuk nem bántam volna azért annyira, ha nem. Még csak az kéne, hogy magamra haragítsam azt az idiótát, aztán a nyakamra járjon újra, vagy jöjjön a rohadt idegesítő illúzióival. - Sokan úgy hívnak, igen, de nem szeretem ezt a megnevezést – néztem rá lesajnálóan, lenézően. Tudtam, hogy mire utalt, de jobbnak láttam, ha nem reagálok rá olyan formában, ahogyan talán várta. – Régész vagyok – egyszerűen mondtam, két kezemet pedig ezúttal a zsebeimbe dugtam be, némiképp lazítva ezzel a tartásomon. Nem vagyok én olyan karót nyelt, mint amilyennek szoktam néha tűnni, csak sokszor nem látom értelmét a jó pofizásnak. Ez alkalommal sem volt célom, ha már itt tartunk. - Nem szokásom sírni. Soha – úgy néztem rá, mint egy komplett idiótára, aki azt sem tudja, hogy mit beszél. Egyébként tudtam, hogy képletesen értette, de ez a legkevésbé sem érdekelt, azért álljon már meg a menet! Most csöppent ide ki tudja, hogy honnan, és máris azt hiszi, hogy mindent tud? Az ilyet nehezen viselem. – Inkább mondjuk úgy, hogy másfél évtized alatt megszoktam, hogy ott van, aztán hirtelen nem volt. De nem kell aggódni, feltaláltam magam nélküle is, remek életem volt, nagy szakmai sikerekkel – az egyebet nem tettem hozzá, mert a házasságom már korántsem volt olyan sikeres, mint amilyennek indult, pedig Jack és én remekül együtt tudtunk dolgozni. Még mindig féltem attól, hogy mi lesz, ha egyszer erre eszi a fene. - Inkább az előbbi – zártam rövidre a dolgot. – Nem sok őrzőnek van kezdettől fogva olyan kemény tanára, mint egy vérfarkas, aki megtanítja rá, hogy hogyan bánhat el a fajtájával. Jó alapot adott, de a többit én magam szereztem meg. Nem fellengzősségből vagy fenyegetésként mondom, amikor azt mondom, hogy kíméletlen, kemény ellenfél vagyok. Mint látja, még élek és virulok, pedig rég elmúltam nyolcvan – itt már tényleg nem volt fenyegetés a hangomban, egyszerűen csak közöltem ezeket az aprócska tényeket. A kérdése egyébként meglepett, általában nem szoktak foglalkozni azzal, ha engem aggaszt valami, kivéve Kylet. - Találó elnevezés! – csaptam le rá egyből, és még egy halvány mosolyt is kapott, szinte észre sem vettem. – Látom rajta, hogy van valami baja, de nem volt hajlandó elárulni. Csak elfelejtette, hogy én meg nem vagyok ostoba és ennél azért jobban ismerem. Hiába bizonygatja magának, hogy nem… - forgattam a szemeimet, és önkéntelenül is elkezdtem fel-alá járkálni.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ha ő így látja, szíve joga, nem én mondtam… mindenesetre az, hogy így vélekedik magáról azt hiszem, elég beszédes. De ha már nem is kimondottan angyali a természetei, legalább úgy tűnik, elég realista ahhoz, hogy két lábbal álljon a földön. A mozdulat, amivel a nyakában lévő ékszer felé nyúl, nem kerüli el a figyelmemet, de nem is adok hangot az észrevételnek. Csupán megjegyzem – hisz ha a ruhája nem takarja a gyűrűt, akkor újabb fontos információt tudtam meg róla, ha pedig találgatnom kell, hogy vajon gyűrű, vagy valamilyen medál lóghat azon a bizonyos nyakláncon… nos, az már akkor is biztos, hogy sokat jelent számára, ahogy gondolom az fontos személy az életében, akitől kapta. -Nem dicsekvésből, de talán még én pályázhattam volna a csapatból leginkább a normális címre. Örülj, hogy a másik testvérünkhöz nem volt szerencséd, pár éve halt meg. –az meg már más tészta, hogy ha lenne is ilyen cím, vagy verseny, magamat ismerve akkor sem valószínű, hogy indultam volna, mert… lehet, hogy közülünk én vagyok a legnormálisabb, de szokták ugyebár mondani, hogy minden viszonyítás kérdése. -Hát jó, nem fogom. -adtam meg magam, hisz ki vagyok én, hogy a Szaharába vizet hordjak? Úgy sincs semmi értelme, esőerdő akkor sem lesz soha a helyén, ha beledöglök, de még csak egy jóravaló kis kertnek sem sok esélyt adok. -Ez esetben úgy tűnik, hogy hosszabb időn át volt szerencséd hozzá, mint nekem. -szökik fel a szemöldököm csöppet a meglepetéstől. Hisz ha azt nézzük, hogy tizenöt éves voltam, amikor lelépett otthonról, de az első néhány évből még emlékem sincs, hisz kisbaba voltam… marad bő egy évtizednyi emlék. Tekintve, hogy az előttem álló nő mennyi idős, esélyes, hogy ezt a versenyt most ő nyeri. -Ó, vagy úgy… -bólintok a foglalkozása hallatán elismerően, így aztán érthető, hogy hogy értette azt az előbbit… Ha barátibb lenne a viszonyunk, most biztos kibukna belőlem a kérdés, hogy tényleg ásott már el hullát a feltárási helyen? De azt hiszem, kár lenne hamvában megölni kezdődő „kapcsolatunkat” egy ilyen kegyelemdöféssel. Kijelenti, hogy nem sosem sír. Akkor ezek szerint a konyhában sem sűrűn fordul meg, főzési szándékkal legalábbis, vagy csak tényleg kőkemény csak, hogy még a hagymapucolás sem ríkatja meg. Én akárhogy is próbálkozok, képtelen vagyok nem könnyezni rajta – nesze neked kifinomultabb érzékek, hogy ne mindig csak a jó oldalát emlegessük a dolognak. -Ezt örömmel hallom. Gondolom ő sem azt akarta, hogy egy nagyapja nadrágszárába kapaszkodó kislány legyen magából, ettől függetlenül teljes mértékben egyetértek azzal, hogy gerinctelen húzás volt csak úgy lelépnie. Annak idején gyerekkorunkban velem is másfél évtized után játszotta el ugyanezt, szó nélkül. -osztottam meg én is némi személyes információt a nővel, úgy tűnik, egy kísértetiesen hasonló mementója már akad az életünknek, legyen azok bármennyire is különbözőek. Mindenesetre kíváncsi lennék, milyen nővé cseperedett volna az előttem álló őrző, ha a bátyám nem játssza el vele is ugyanazt, mint anno velünk… S ha már itt tartunk, az is érdekes téma lenne, hogy az én életem mennyiben alakult volna másképp, ha Alexei velünk marad… -Ilyennel én sem sokkal találkoztam. -feleltem, s bár valahol jó dolognak tartottam, hogy ilyen aggodalmas nagyapa a bátyám, a másik oldalról mégis bosszantott a dolog – mégis ki ő, hogy elárulja a fajtánk gyengéit, titkait másoknak? Ha felkészületlenül kapnék ilyen őrzőt ellenfélnek, biztos, hogy gyűlölném a meglepetésért azt a farkast, aki felkészítette. -Jól tartja magát. És valóban kevesek vannak olyan szerencsések, hogy egy vérfarkas segítségét élvezhesse a tanulóévei alatt. -jegyeztem meg diplomatikusan, s annak ellenére, hogy úgy terveztem, a semmiből török rá, hogy meglepjem a harccal, lehet, nem ártana átgondolnom a történteket és más módon tesztelni a nőt. Nem mint ha félnék tőle, egyszerűen csak jobb szeretnék óvatos lenni, amíg nem ismerem a határait. -Jól látja, tényleg van valami, ami bántja. De attól tartok, ez olyasmi, amit egyedül kell megoldania, nem igazán tudnánk mit segíteni rajta. Apropó, ha tudná, hogy mi az a bizonyos baj, attól függetlenül, amit mondtam… megpróbálna segíteni neki? Vagy miért foglalkoztatja annyira a vén morcos problémája? -kérdeztem némileg oldottabb hangnemben, miután úgy tűnik, egy egészen apró kis mosolyt sikerült szereznem a nőtől is… csak nem meglesz a közös nevező?
Csak egy kicsit megugrott a szemöldököm, amikor közölte, hogy volt egy másik testvérük is, de őszintén örültem neki, hogy hozzá már nem lehet szerencsém. Azt hiszem, hogy túl sok lett volna nekem már ebből a családból, hiába tűnt egészen normálisnak ez a nő. Nemes egyszerűséggel valószínűleg eltettem volna láb alól az illetőt, kivívva ezzel az esetleges bosszújukat és dühüket, ha engem fel mer idegesíteni. Sajnálatos módon nem voltam szívbajos soha, ezért is árultam el, hogy a nagyapámmal is szándékomban áll majd egyszer végezni. Ő csak gyengülni fog, míg én erőm teljében vagyok jelenleg, és tényleg lenne esélyem hozzá, még ha hihetetlennek is tűnik számukra. Azt hiszik, hogy csak túlzok, de náluk idősebb farkasokat is küldtem már a föld alá, nem nagy dolog. - Ezek szerint, igen… de ne irigyelj érte. Azt nem mondom, hogy az általa szerzett tudásnak nem vettem jó hasznát, de attól még nem fogok hanyatt esni tőle. Tudod, szerintem egyfajta vezeklésből csinálta, amiért elrontotta az életemet – vontam meg a vállaimat, mert tényleg így vélekedtem ezzel a dologgal kapcsolatosan. Nem volt mit ragozni rajta, egyszerűen elmondtam a véleményemet és kész. Közben már arra is fény derült, hogy egészen pontosan mivel foglalkozom, ám jobb volt, hogy nem hallottam a gondolatait. Valószínűleg nem reagáltam volna túl jól rá, még ha csak poénnak szánja is. A munkámmal sohasem viccelődtem, azzal kapcsolatban mindent véresen komolyan vettem. Soha nem mocskoltam volna be az ásatásomat egy hullával, annál kifinomultabb vagyok; nemes egyszerűséggel eltüntetem a föld színéről, hogy egyetlen csontpornyi maradvány se legyen utána. - Neki zabszem volt a seggében, és háborúzni kellett mennie, megesik – zártam rövidre. – Akkor te tudod a legjobban, hogy milyen ez. Nem fogom azt mondani, hogy sajnálkozom rajta, de az életem részévé vált akkor, ha tetszik nekem, ha nem. Nem kértem, hogy bukkanjon fel az életemben, mégis megtette és lenyomta a torkomon mindazt, amit tett. Biztos nem mesélte, de beállított a lakásomba és közölte velem, hogy ő ölte meg az apámat, egyébként a nagyapám és nem mellesleg több száz éves vérfarkas. Édes, nem? – a mosolyom cseppet sem volt őszinte, sokkal inkább dühös, erőltetett. Ajkaim penge vékonyságúra szűkültek, de hamar el is lazítottam az arcizmaimat, mert a pókerarc sokkal kifizetődőbb a magamfajta számára. - Azt sejtettem… - bólintottam egyetértően. Nem lepett meg, hogy nem volt még szerencséje hozzám hasonló őrzővel, igazából nekem sem voltak ilyen ismerőseim, akik olyan kiképzést kaptak volna, mint én. Ennek örültem is, meg nem is. Legalább ettől különlegesebb és hatásosabb voltam a többi harcosnál, mert volt, hogy már tudtam egyetlen mozdulatból, mire készül az ellenfelem. Mivel Nicholas elég sokszor keveredett harcokba a fajtársaival, és az azokról való emlékei segítségével oktatott engem, ezért sokat láttam. - Vagyunk így ezzel többen is – kicsit gunyoros volt a mosolyom, amikor megjegyezte, hogy jól tartom magam. Kétségkívül így volt, de hozzájuk képest semmi voltam. Nagyjából egykorúnak tűntem ezzel a nővel, ha nem idősebbnek pár évvel, és mégis, sokkal több év volt az ő javára, mint az enyémre a kettőnk között korkülönbséget tekintve. – Gondoltam, ismerem már, mint a rossz pénzt, hiába vágta azt hozzám, hogy nem így van! – csaptam le egyből erre az apró részletre máris. – Szeretek tudni a körülöttem zajló dolgokról, ő meg úgy viselkedett velem akkor, ahogy máskor nem szokott. Egyszerűen érdekelt, hogy mi váltotta ki a változást nála. Azt nem tudom, hogy segítenék-e neki, nem vagyok olyan jó ebben, ahogy az érzelmekben sem. Attól függ, hogy milyen típusú problémája van… - vontam meg végül a vállaimat, miután jól átgondoltam a kérdést.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
-Őszintén? Nem csak szerinted, szerintem is. Azok után, amit a fiával tett, kötelességének érezte, hogy megpróbálja jóvá tenni a történteket. Vagyis… legalább valami keveset kárpótolni érte. -jegyeztem meg a nő szavaira, hisz elég volt csak visszaemlékeznem a találkozásunkra itt Fairbanksben a tóparton és a maró bűntudatra és szégyenre, ami csak úgy sütött Alexei szavaiból. A bátyám felbukkanásának történetét csak meglepve hallgatom, ó… ez nekem is új! Szégyellje magát, hogy ezt nem is mesélte nekem! -Édes? Nem… A jó öreg rideg, puritán, durva orosz mentalitásra emlékeztet. Csak semmi finomkodás, told a másik képébe, hogy mi a helyzet. Azt hinné az ember, hogy aki ennyi ideig él, arra legalább ragad az évek során némi jó modor, de úgy tűnik, a bátyámról valami csodával határod módon pergett le minden ilyesmi. Hány éves voltál, amikor ezt művelte? Remélem, legalább később megverted cserébe néhányszor, amikor harcolni tanított téged. -jegyeztem meg komolyan, miközben szinte már nekem ég a képemen a bőr a bátyám parasztsága miatt. Szentséges ég, még mindig nem hiszem el… Úgy látszik, tényleg nem tagadhatja le a származását. -Meghiszem azt. Ha így mennek tovább a dolgok, lassan a fél város. -húzódott a szám féloldalas mosolyra, hisz amilyen kicsi volt ez a város, olyan sok vérfarkas keveredett ide… Elég csak az egykori két falkára gondolni, ami most már egyként üzemel, mellette az állandóan jövő-menő-cserélődő kóborok, és akkor az őrzőket még nem is említettem! Lefogadom, hogy ők is szép számban tanyáznak a városban, és nem csak 1-1 kirendelt tag próbálja felügyelni a rendet. Ennyi vérfarkas mellett az mondhatni lehetetlen küldetés lenne… Úgy tűnik, a nő ráharapott a csalira, legalábbis a meginduló szóáradatból már biztonsággal leszűrtem azt, hogy bár észrevette, hogy valami gond akadt a bátyámmal, a pontos okot a mai napig nem sikerült kiderítenie. -Mondhatni, egyfajta függőségről van szó. -csepegtettem tovább az információkat szépen, lassan - Ami különös, mert én sem tegnap jöttem le a falvédőről, de ez eddig nem sokszor volt alkalmam megtapasztalni, hogy valaki ennyire függjön valamitől… úgy értem, ott van az alkohol, a cigaretta, de ezeknek nem igazán van káros hatása ránk nézve. -kezdtem behatárolni a dolgot, gondolom, eddig nem sok újat említettem a nőnek. -A nagyapád függősége, nos… nem annyira a saját egészségére káros, mintsem inkább a körülötte élőkére. Nem rossz, mi? Lehet, hogy nem ártana kissé odafigyelnetek rá. Igaz, próbálja kordában tartani, de ahogy nézem, őszintén? Úgy tűnik, elég szarul halad vele. -vágtam a dolgok közepébe, csak őszintén, minden finomkodás nélkül. -Mondja… mihez kezdene, ha egy nap arra eszmélne, hogy a szokásos erdei futása közben a nagyapja egy emberi holttest körül tüsténkedik? Nem, nem akarok egy gyilkosságot sem a nyakába varrni, és nem is szervkereskedő. Ráadásul a munkája révén még egész gyakran mozog hullák körül… –feleltem talányosan, egyfajta „mi-lenne-ha…” játékba kezdve, de aztán annyiban is hagytam a dolgot. Azt hiszem, ennyiből már egész jól ki lehet következtetni, mi az a bizonyos függőség a bátyámnál, vagy ha nem is, minimális utánajárással tényleg kideríthető a dolog. -Milyen feledékeny vagyok, még csak be sem mutatkoztam, pedig biztos lesz még szerencsénk egymáshoz a jövőben, tekintve, hogy ön őrző, én pedig a helyi falka tagja. Michelle-nek hívnak. -mutatkoztam be, ha már én is tudom az ő nevét, úgy a fair, hogy ő is tud rólam. Pláne, hogy valamilyen szinten a rokonom, máskülönben hagytam volna, had törje magát, amíg kinyomozza a dolgot. -Ha nem tévedek, Ön harcos, igaz? -tettem fel a költői kérdést, naná, hogy tudtam, hogy az, a bátyám tájékoztatott róla. Viszont amint igenlő választ adott rá, nekem se kellett több, egy szempillantás alatt neki is lendültem, hogy rátámadjak, kezeimet is csak a mozdulat közben változtattam át karmos mancsokká. Kezdődhet a tesztelés!
- Remélem, ő sem gondolja komolyan, hogy azzal bármit is jóvá tehetett, hogy kiképezett engem. Ha nem ölte volna meg az apámat, most valószínűleg nem lennék őrző… - forgattam a szemeimet rosszallóan, kissé talán unottan. – Egy elvesztett személyért, különösen egy szülőért nem lehet kárpótolni senkit. Még egy kicsit sem! – nekem aztán elég határozott elképzeléseim voltak erről az egészről, és vajmi keveset értek most nekem ezek a kedves szavak. Teljesen hidegen hagyott, mert én akkor is ragaszkodtam a saját elgondolásomhoz. Ez pedig határozottan nem volt valami kedves, ha csak Nicholasra gondoltam. - Biztos tőle örököltem… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül, arra utalva, hogy én is mindig a másik képébe szoktam tolni kíméletlenül a dolgokat. Nem szokásom a finomkodás, csak akkor, ha azt kívánja az érdekem. Ez elég ritkán szokott szerencsére előfordulni, bár volt már rá példa, nem is egyszer. – Tizenhét – válaszoltam meg nemes egyszerűséggel a kérdést, megvonva a vállaimat. – Csak nemrég hívtak el őrzőnek. Ez akkor történt meg, amikor meghozták apám halálhírét, ami ugyebár az ő műve. Képes volt elmenni az anyámhoz… Montanaba! – még mindig felháborított ez az egész, ha csak eszembe jutott ez az emlék. Ez valószínűleg most is lerítt rólam, sohasem rejtettem véka alá. - Akkor nem voltam hozzá elég erős, most pedig szent meggyőződése, hogy még mindig esélytelen vagyok vele szemben, pedig téved! Nem rekedtem meg azon a szinten, ahogyan ő magamra hagyott, hiába hízeleg az egójának, hogy mindent tőle tudok. Ő csak alapot adott, semmi többet! – még a kezemmel is arra utaltam, hogy emiatt nem szándékozom vitába bonyolódni senkivel, mert már régen történt, és véget ért. Nem lehetett rajta változtatni, de ha lehetett volna, akkor sem akarnék. Ez így volt jól, ahogy volt, de egyszer majd rá fog jönni, hogy mennyire téved, és mennyivel jobb vagyok annál, mint amire ő emlékszik. - Hogy mi?! – kérdeztem vissza értetlenül, ez nyilván kiült az arcomra is. Egyáltalán nem erre számítottam. Igazából nem tudom, hogy milyen választ vártam, de az egészen biztos, hogy nem ehhez hasonlót. – Ha én odafigyelek rá, annak nem lesz jó vége! – mondtam figyelmeztetően, hiszen eddig meg az volt a problémája, hogy meg akarom ölni őt. – Ez… undorító és beteges! – jelentettem ki végül, arcom pedig szintén arról árulkodott, hogy mennyire visszataszítónak találom ezt. – Tehát azt akarod mondani, hogy egy közveszélyes, vérengző őrült… - vontam le a következtetést. – Erről szólnom kell majd a Protektoromnak, nem valószínű, hogy tud róla! – jelentettem ki máris, ellentmondást nem tűrően. Lehet, hogy arra számított, hogy diszkrét leszek és be fogom védeni Nicholast, de akkor nagyon nem ismer még engem. A kötelességtudat az őrzőkkel szemben bennem erősebb volt, mint felé. - És én még valami teljesen másra gondoltam… - túrtam bele a hajamba idegesen. – Sőt, szerintem egészen biztos, hogy amikor velem találkozott, nem ez volt a problémája, mert amikor a Vörös holdról és a sérülésekről beszéltünk, akkor változott meg – tettem hozzá. Nem, tuti, hogy sohasem akarta volna, hogy ezt megtudjam, és ezt nem kockáztatta volna azzal, hogy előttem mutatja meg ezt a gyengeségét, ha lehet így nevezni ezt az egészet. – Igen, biztos… - hagytam rá egy legyintéssel, de a nevét azért megjegyeztem, mint minden mást meg szoktam, ami mellékesnek tűnik. Szerintem nem telt volna annyira nagyon sok időbe, hogy kinyomozzam ki ő, de így azért jóval egyszerűbb lesz nyomon követni a városban a lépéseit. - Miért kérdezed meg, amikor valószínűleg nagyon jól tudod, hogy az vagyok? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Sosem rajongtam az ilyen felesleges körökért, ám mielőtt még bármi mást mondhattam volna, máris támadásba lendült. A karmok nem voltak túl bizalom gerjesztőek, de nem ez volt az első eset, hogy egy farkas nekem támadt. Valószínűleg nem is az utolsó. Ugyan váratlanul ért, ettől függetlenül még reagáltam a közeledőre, mert hála istennek nem a Villámok vérvonalába tartozott. Akkor biztos, hogy esélyem sem lett volna a gyorsaságával szemben, így azonban szemmel is fel tudtam fogni a mozdulatsort. A Sípszó remek kis varázslat az ilyen esetekre, és legalább most jó fél percig úgy fog csengeni a füle, hogy az rendesen fájjon neki, vagy legalábbis annyira irritáló legyen, hogy arra koncentráljon helyettem. – Mi a franc van veled?! Ebben a családban tényleg mindenki hajlamos az őrületre, és be van kattanva? – a teljes hitetlenség és méltatlankodás lett úrrá rajtam. Megtanulhattam volna már, hogy ne lepődjek meg egy farkason soha, de arra azért nem számítottam, hogy a kellemes kezdés után egy ilyenben lesz részem.
// 40-3 (Sípszó)= 37 megmaradó pont //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ahogy a nő szavait hallgatom, szívem lenne felhorkanni az okfejtésén. Ó, hogy oda ne rohanjak… Pont nekem magyarázza, milyen elveszteni egy szülőt? Az ő esetükben a szülő végzett a saját gyerekével, balesetből. Bő 300 évvel ezelőtt, messze innét, Volgográdban a gyerek végzett a szülőkkel. Mondanám, hogy ha másképp történtek volna a dolgok, akkor most én sem lennék vérfarkas, de esetemben kicsit másképp volt – legalábbis a Teremtőm egykori szavai alapján egyébként is kiszemelt voltam a számára, a testvérem csupán gyorsított az eseményeken. Azt hiszem, kár lenne értelmetlen, gyerekes versengésbe kezdeni, hogy kinek volt durvább múltja, mert még holnap ilyenkor is itt állnánk és csak a nyelvünket hegyeznénk. -Lehetséges, bár nem ismertem a szüleidet. -vontam vállat, hisz lehet, hogy nem csak az játszott közre, hogy Alexeitől örökölte bájos modorát és mentalitását, ha a szülőktől teljesen más viselkedést látott otthon, akkor az valamennyire azért egyensúlyba billentette volna a dolgokat, nem igaz? -Tizenhét. Jó fiatalon lettél őrző. -feleltem némi elismeréssel, mert nincs abban semmi különös, hogy több száz évvel ezelőtt, amikor az átlag életkor is jóval alacsonyabb volt, előbb számított felnőttnek az ember, no de a mai világban? Egyre inkább elfelé tolódik ez a bizonyos „felnőtté válás” korszaka. Kényelmesednek az emberek. Meg a vérfarkasok, ha a mai kölyköket nézem… -És anyád hogy fogadta a hírt? Gondolom, nem volt feldobva tőle. -kérdeztem rá. Ha már így szóba hozta a dolgot, érdekelt, hogy hogy is történt, pláne, hogy erről a témáról a bátyám sem szívesen mesél, ahogy eddig észrevettem. Mondjuk nem csodálom, én sem lennék büszke rá. -Annyira csak nem naiv, hogy ilyen tévképzetekbe ringassa magát. Ő se rekedt meg azon a szinten, ameddig a Teremtőjével jutott. Vagy ha igen, akkor valamit nagyon tudott az öreg… -arra meg, hogy kinek mennyi esélye lett volna a másikkal szemben… jó kérdés. Lehet, hogy fizikai értelemben a nő túlszárnyalta, azonban a bátyámnak nem ez az erőssége, sokkal nagyobb veszélyeket rejt a vérvonalképessége, amit, ha jól használ, nem sok mindent lehet kezdeni ellene, ha az ember történetesen nem egy idősebb és erősebb vérfarkas… -Nem minden az erő, Kate. Igaz, nem elhanyagolható képesség. -jegyeztem meg csendesen, ám elég volt Petrovra gondolni, meg hogy mi lett a vége… Azt hiszem, ez volt az a pillanat, ahol tartanom kellett volna a szám. Legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcomat, azonban nem akartam megadni a nőnek azt az elégtételt, hogy lássa, rájöttem, elszóltam magam. De akkor már mentsük a menthetőt… -Ne aggódj, ő már nem árt senkinek. Csak kicsit Drakuláskodik néha, bár épp leszokóban van – per pillanat inkább csak a szarvasoknak kell tartani tőle. -korrigáltam magam, mielőtt még itt szerencsétlen utolsó testvérem nyakára ugrasztaná a nő az egész Protektorátust… azt hiszem, nem tenne túl jót a kapcsolatunknak. Bár azt megnézném, hogy mászik ki belőle Alexei. -Másra? -vontam fel a szemöldököm kérdő tekintettel - Akkor még nem voltam a városban, utána érkeztem Anchorage-ból. -feleltem a nő szavaira, de már késő volt, felébresztette bennem a kíváncsiságot, hogy pontosan mi is történhetett… Annyi minden történt velünk, mióta a bátyámmal elváltak az útjaink, csoda, hogy nem jutott idő mindent átbeszélni? Na sebaj, csak kapjam el valamikor, kifaggatom a történtekről… Ezúttal én voltam az, aki a másik kérdését válaszra sem méltatta, úgy is mindjárt megtudja, hisz a következő pillanatban, már ugrottam is neki… Hogy néhány másodperccel később csak hosszas, cifra, orosz káromkodással szentségeljek egy sort szép halkan. Hogy az a jó édes… hogy én ezt mennyire utálom! Újabb tipikus példája, amikor a vérvonal-képességünk inkább átok, mint áldás… -Ne aggódj, eszem ágában sincs megenni téged vacsorára, fogd fel egy edzésnek. Vagy tesztnek. Kíváncsi vagyok, mit tudsz – mennyire volt jó tanár a bátyám, meg mennyire szárnyaltad túl egykori önmagad. De hogy nézett volna ki ha előre szólok? A reflexeid és a reakcióidőd mindenesetre dicséretesek, elismerésem. -dörzsölgettem még mindig a füleimet, bár fájó hallójárataimnak ez sem jelentett túl nagy megnyugvást. Mivel a támadásomat hárította, néhány méterre tőle álltam meg, várva, van-e valami különösebb reakciója a szavaimra, s ha mutat bármi érdeklődést a dolog iránt, akkor ismét megszólalok -Nos, mit szólsz hozzá? Egy „baráti” mérkőzés?
- Ennek megvannak a maga okai. Többek között az apám elvesztése a felelős érte, úgyhogy akár vehetjük úgy is, hogy Nicholas miatt lettem az, aki. Több értelemben is – tettem hozzá, miután alig tíz másodperces gondolkodási időt hagytam magamnak. Nem tudom, hogy mi lett volna akkor, ha annak idején nem hal meg az apám. Lehet, hogy sosem lettem volna őrző, de az is lehet, hogy csak később és eleve ez volt a sorsom. Az is lehet, hogy vérfarkas lennék mostanra már hosszú évtizedek óta, vagy egyszerűen többszörös, boldog nagymama. Ez a jelenlegi életemtől annyira távol állt, hogy elképzelni sem tudtam magam. Igazából az elmúlt sok évtized során egyetlen egyszer sem engedtem meg magamnak, hogy arra gondoljak, hogy családot alapítok. Nem mondom, hogy nincs szükségem rá, de nekem talán sohasem lesz. Az egyetlen ember, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, már egyáltalán nem volt része a hétköznapjaimnak, mást pedig nem találtam azóta sem, aki elég rátermett lenne ahhoz, hogy számba vegyem. - Te jó ég, hová gondolsz? Nem hiszem, hogy mindent úgy mondott el neki, ahogyan történt, vagy legalábbis nagyon ajánlom neki. Én nem voltam ott, utólag árulta el, hogy már járt otthon, és akkor is éppen úgy kedvem lett volna apró kis porszemmé lapítani, ahogyan most is! – indulat érződött a szavaimon, mert ez a téma még a mai napig képes volt felzaklatni. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy én sem vagyok teljesen érzéketlen, csak éppenséggel remekül álcázom a gyengébbik oldalamat, mert az csak támadási felület lenne az olyanok számára, mint ez a nő itt velem szemben. Ezt a luxust pedig igazán nem engedhettem meg magamnak, ha túl akartam élni még legalább annyi ideig, amennyit magam mögött tudtam jelenleg. - Hidd el nekem, nem beszélek ostobaságokat, az tőlem nagyon távol áll! Találkoztam már vele, mióta itt van, tudom nagyon jól, hogy miféle tévképzetekbe ringatja magát velem kapcsolatban – jelentettem ki határozottan, teljes meggyőződéssel. Amúgy sem igazán rajongtam azért, ha ellent mondtak nekem, mert az egészen egyszerűen felbosszantott. De hát melyik épeszű embert nem bosszantja fel, ha ostobának nézik, vagy azt gondolják, hogy zöldségeket beszél? - Ne nézz ostobának! Tisztában vagyok vele, hogy nem minden az erő, ettől függetlenül az én életemben ez a fő dolog, hiszen harcosként leginkább erre támaszkodok – vontam fel a szemöldökömet, olyan pillantást vetve rá, mintha teljesen ostobának nézném. Valahol tényleg annak tartottam, de talán leginkább csak azért, mert ő is láthatóan annak nézett engem. Egy harcosnak az erő és a technika jelent mindent, míg a mágusnak a varázslat. Ez ennyire egyszerű, persze én szerencsés vagyok, mert gondolkodni is képes vagyok. Nem hiába van diplomám is, okítom a következő generációt, és még lehetne sorolni. A helyzet az, hogy taktikázni is kell néha, vagy a mozdulatok alapján előre látni a lehetséges reakciókat. - Nem akartad elszólni magad, igaz? – kérdeztem szigorúan, két karomat összefonva magam előtt. Ez újfent az elutasításom jele volt, amit eddig levetkőztem magamról az elmúlt percekben. Nálam roppant könnyű szintet zuhanni, de szerintem ez most már számára is egyértelmű lett. – Az előbb nem éppen úgy fogalmaztál, mintha elhanyagolható probléma lenne. Mindenképpen jelenteni fogom a Protektornak ezt az ügyet, mert ez nem normális, és veszélyesebbé teszi, mint amilyen amúgy is. Ha labilis, az nagy baj! – találkoztam már ilyenekkel nem egyszer, nem kétszer. Szörnyű vége lehet az ilyen egyedeknek, de legalább senki nem mondhatná, hogy nem okkal oltottam ki az életét. - Az jelenleg nem hinném, hogy sokat számít, mikor jöttél. Tudhatod, vagy nem tudhatod, de ezek szerint fogalmad sincs róla. Mindegy, annyira nem is érdekel igazából, egyszerűen csak bosszantott… - ez volt a látszat, de szándékomban állt ennek az egésznek a végére járni. Szerettem a rejtvényeket, így természetesen meg akartam tudni, hogy mégis mi zaklatta fel ennyire a Vörös Holddal kapcsolatban. Épp elég rossz volt ez nekem is, de nem miattam aggódott. Azzal amúgy is csak felbosszantott volna, és határozottan nem venném jó néven a törődését ezzel kapcsolatban. A támadása egyébként elég váratlanul ért, de annyira mégsem, hogy ne tudjam lereagálni. Aki olyan régóta harcos és él ebben az egészben minden áldott nap, az fel van készülve az efféle szituációkra. Ő talán nem volt komolyan ártó szándékú, de akadtak már olyanok, akiknek nagyon is létfontosságú volt, hogy melyikünk kerül ki élve a harcból; ők, vagy én. Mint az látható, utóbbi végkimenetel történt eddig minden egyes alkalommal, és most sem terveztem megváltoztatni ezt a szokásomat. A kérdés az volt, hogy ez a nő mennyire elszánt. - Nekem meg eszem ágában sincs aggódni semmi miatt! – lefitymálóan grimaszoltam. Mégis hová gondol? Én és az aggodalom az két teljesen különböző fogalom, hiszen profi vagyok abban, amit csinálok. – Igazán bájos, hogy le akarsz tesztelni, de nem vagyok már éretlen fruska, hogy mások elismerésére áhítozzak. Nem kell bizonyítanom senkinek. Sem neked, sem pedig másnak! – tettem hozzá. – Te legalább mutattál némi normálisra való hajlamot, de úgy látszik ez olyan ritka alkalom az életemben, amikor tévesen ítéltem meg valakit. Te sem vagy jobb, mint Nicholas, csak te éppenséggel meg akarsz halni, ahogy látom… - néztem rajta végig. Biztosan kellemetlen volta sípszó, de még rosszabbul reagált, mint általában szoktak, ebből pedig már nem is volt olyan nehéz a vérvonalára következtetni. Ezt az apró információt máris elraktároztam magamban. - A minden napos edzések után meglepő lenne, ha nem így volna! – talán más örömmel fogadna egy dicséretet, engem csak abszolút hidegen hagyott a téma. – Ha az a baráti mérkőzés a nyakamra hozza a fél falkát, mert megvádolnak vele, hogy ok nélkül támadtalak meg, azt nem fogod megköszönni. Onnantól kezdve már nem nevezheted majd barátinak a találkozásunkat, még véletlenül sem. Egyébként is megvolt mára az edzésem, bizonyítási vágy sem munkálkodik már bennem… áruld el, mégis miért kellene ebbe beleegyeznem? Engem nem érdekel, hogy te mire vagy képes, akár a mágiával is elintézhetném és rövidre zárhatnám ezt, hiába nem vagyok mágus. Látod, máris csengnek a füleid! – böktem kezemmel az említett érzékszerve felé. Persze nem féltem én ettől, nem is akartam meghátrálni, de az értelmetlen küzdelmeket még én sem kedveltem. Ha ad értelmet neki, akkor még meggondolandó lesz.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Csak hallgattam a nőt, s képtelenség volt nem-megérezni a szavaiból áradó gyűlöletet, elutasítást és ellenszenved a bátyám iránt. Legalábbis az, hogy bárhonnan próbálom közelíteni Alexei védelmét, masszív, erős falakba ütközök, erre enged következtetni. -Azért jó tudni, hogy legalább még szóba állsz vele. -feleltem, hisz ilyen közös múlt után azon se lepődtem volna meg, ha a nő nagy ívben kerülné, ahogy tudná. Nem mint ha azt feltételeztem volna, hogy csöppet is fél a bátyámtól, inkább csak azért, hogy ezzel is neki okozzon fájdalmat, további lelkiismeret-furdalást. -Ugyan! Távol álljon tőlem! -emeltem fel a kezem védekezően a vádja hallatán, ettől függetlenül még mindig nem értettem vele egyet teljes mértékben. Szíve joga, hogy más véleményen legyen, mint én, így aztán nem is támadom tovább a szavait. Hisz mire megy erővel, ha nem érzékeli időben a veszélyt? Ha nem elég jók a reflexei? Ha nem elég gyors? Az erő csupán egy tényező ebben a képletben, szerintem. -Nem éppen, de ha már kicsúszott… -vontam vállat, én is hibázhatok néha napján, úgy tűnik, túlságosan is belelovalltam magam a témába, így lankadt a figyelmem egy kissé. Arra viszont, hogy jelenti a Protektorának… Hát, gondolom Alexei nem fog repesni az örömtől, de nagy fiú, majd megoldja. Ha meg valóban leszokóban van, mint ahogy említette, akkor semmi félni valója, az őrzők is elfoglaltak annyira, hogy ne foglalkozzanak meg sem történt bűnökkel… -Ahogy jónak érzed. -húzódott a szám féloldalas mosolyra, ha már elszóltam magam, nehogy egy percig is azt higgye a nő, hogy álmatlan éjszakáim lesznek miatta. Csak azért, mert a bátyám… -Majd utánajárok, ha már így szóba került. -feleltem, igaz, nem csak ez a pár hónapnyi megbeszélni való várt ránk, ott volt még az előtte lévő több mint 300 év is! De elég a fecsegésből, lássuk, mit tud a nő! Szép dolog ez a nagy büszkeség, csak nehogy egyszer ez legyen a veszte! Arra, hogy nem kell senkinek sem bizonyítania, egy vállrándítással reagálok – minden nap egy újabb kihívás, egy újabb bizonyítás az életnek, hogy alkalmasak vagyunk rá… Sértő szavak, melyek megformálása nagy bátorságra és magabiztosságra utalnak. -Családban marad… -legyintek a megjegyzésére, arra meg, hogy meg akarok halni, kénytelen vagyok felnevetni… Cicabogár, lehet, hogy erősnek hiszed magad, de jártad volna azt az utat amit én, vagy akár a bátyám… Nem hiszem, hogy bármelyiket is megközelítette volna az élete őrzőként. -Ennyire kezdőnek nézel? -kérdeztem némi kétkedéssel a hangomban. Komolyan, mint ha valami árulkodós kisgyerek lennék, és nem egy felnőtt, több száz éves vérfarkas -Biztosíthatlak felőle, hogy végkimeneteltől függően nem kell a falkatársaim társaságától vagy esetleges rosszindulatától tartanod. -adom a szavam, amikor azonban megjegyzi, hogy mára már megvolt az edzése… na ne… ez most komoly? -Ennél gyengébb kifogást is rég hallottam már. -jegyeztem meg őszintén, arra meg, hogy nem mágus, mégis sikerült megtalálnia egy gyenge pontomat… -Attól, hogy tiéd az első találat, a győzelem még korán sem. -feleltem, de ha már ennyire ellenezte ezt az egészet, csak széttártam a kezeim - Nos, ez esetben, ha nincs „merszed” kiállni… -hergeltem tovább, mert jöhetett nekem bármiféle kifogásokkal, valahol részemről mégiscsak a gyávaság jele volt - Úgy tűnik, még egy gyengeség, amit a bátyámtól örököltél.
Kezdőlap
//
