Az elmúlt pár napban csak és kizárólag Eddel kommunikáltam, senki mással, mert egyrészt sem hangulatom nem volt hozzá, sem időm, sem egyéb, amúgy is regenerálódnom kellett. Na jó, Lucával váltottam pár szót, de csak azért, mert muszáj volt. Az egyetlen, amit most megteszek, azaz megteszünk Eddel, hogy Shane nyomába eredünk. Talán ez a minimum, mert az, amit a lak előtt leműveltünk, az tényleg kimerítette az óvoda fogalmát, de van még más is. Olyanon veszekedtünk, amin nem kellett volna, amiről mindannyian tehetünk, ráadásul pont én szólaltam meg, akinek tulajdonképpen szava nem lenne. Zseniális volt, tényleg. Farkas alakban indulok felfelé, csak a szagot követem, másra nincsen szükség, muszáj megtalálnunk az Amarokot, nincs mese. Ő is hibázott, mi is hibáztunk, de akkor is én vagyok a taknyos tacskó, és az a minimum, hogy bocsánatot kérek a stílusomért. A székért és a kakaóért nem, ahhoz tartom magam, ráadásul jó minőségűt vágtam elé, így az kimarad. Gyorsan teszem meg az utat, egy szót sem szólok Edhez, csak akkor lassítok, amikor majdnem elérjük a barlangnyílást. Testtartásom semmi fenyegetőt nem mutat, barátságosan közeledek, és még Edet is előre engedem. Na nem azért, mert félnék az öregtől, hanem azért, mert ő a góré. Nem várom, hogy Shane vigyorogva fogadjon minket, sejtem, hogy ellenséges lesz, mégis tisztázni kell a helyzetet, hiszen az, hogy azt hiszi, mi összeálltunk mindenki ellen, mindenkivel szemben, az hatalmas tévedés. Támogatom Edet, persze, hogy támogatom, 271 éve ezt teszem, akkor ez nem most fog megváltozni, még akkor sem, ha éppen egy családba tartozunk. Fújtatok egy sort és várok, várok arra, hogy Shane kitolja a bolhás hátsóját a lyukból, és hajlandó legyen velünk szóba állni. Nyulat nem hoztam. Medvét sem. Az gáz?
Puffogtam és duzzogtam, erre nem volt jobb szó, és amikor napokkal később, nagyjából felépülten elindultunk Ryannel felkeresni Shane-t... az egy olyan szintű magammal vívott háború volt, amilyet az életben nem produkáltam. Miért nekem kéne utána menni? Pf... persze, menjek bocsánatot kuncsorogni, meg szépen nézni, meg ugyan, gyere már vissza, tudod, hogy szükségünk van rád és együtt mégiscsak ki lehetne hozni ebből még valami jót... NEM! Kurvára nem! Még az Angry Birdseimnél is mérgesebb voltam. Igen, még mindig, úgyhogy fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből, pedig hideg zuhanyt is vettem, Bambi újabb családját irtottam ki, szerintem Will lassan jön és szóvá teszi, hogy nem épp egészséges ütemben tizedelem a helyi vadállományt, de addig örüljünk mind, amíg nem emberekkel teszem ugyanezt. Fantasztikusan időzített szarkupac ez, az ziher! Nem voltam hajlandó szaglászni, esküszöm, Ryan kötelességtudóbb mint én, de momentán ez se érdekelt - szipuzza az öreg szagát, nekem most jobb a fenyőillat. Mikor a barlanghoz értünk és megálltunk, megráztam magam. Nem bújhattam a farkasom rideg közönye mögé, mert őt talán még inkább felcseszte Shane, de a pajzsom még remekül szuperált, szóval félig felhúztam, mögé zárva mindent, ami a mostan küldetést hátráltathatta. Izzasztó lesz ennyire arra koncentrálni, hogy nehogy felhúzzam magam - ennél is jobban - és legalább a látszatát megtartsam a higgadtságnak. Megráztam magam, hogy az út közben a bundámra esett hótól megszabaduljak, majd előre mentem, de nem azért, mert hirtelen megjött a lelkesedésem, hanem mert ezt követeli a forma. Fújj de utálom. ~ Ha nincs "itthon" én egy percet nem várok rá ~ közöltem Ryannel és ha Shane nem jött ki pár másodpercen belül, akkor bementem.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 19, 2013 9:15 am-kor.
Kemény hófúvások közt telnek az órák, a napok, s talán a hetek is. Nem bánom egy percig sem, úgy érzem, hogy ez az a helyzet, amire igazán szükségem van ahhoz, hogy önmagam lehessek. Egyetlen órára sem alakultam emberré, mióta fészekre leltem idefent, ahonnan csak vadászni merészkedek lefelé. A bozontos farkastest izmaiba új erők költöztek a folyamatos használattól. Most először bánom kissé, hogy Kaapo elhagyott, és úgy látszik, ezt a leckét is egyedül kell megtanulnom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az őseim nyelvén peregnek a kusza gondolataim, aztán pedig sehogysem - az állati ösztönök nyelvén értek és érzek, valamint értékelek mindent. Mindenem megvan ugyan a túléléshez, de a dolog hátulütője, hogy ez a fajta kapcsoló ezerszeresére szítja a falkához való kötődésem igényét. Nem egy konkrét falkához, csak hozzám hasonlóakhoz, mindegy, ki az, csak értsük meg egymást.
Úgy fél órája térhettem vissza újdonsült territóriumom ellenőrző körútjáról, csendbe, a barlang árnyai közt megbújva, megsemmisülten, minden emberségem nélkül fekszem a hideg földön, akár egy oroszlánszobor. Nyugalmamat idegen szagok és zajok zavarják fel, és nem váratok magamra túl sokat. Leszegett fejjel, hátracsapott fülekkel, a föld felé csattogtatott agyarakkal, morogva vonulok ki a barlangból a hímek felé. Az első megérzésem szerint jöttek, hogy csendben eltussolják, amit félbehagytak. Hát, legyen. A morgásom egyre erősödik, a testtartásommal megmutatom a betolakodóknak (...), hogy készen állok, ha ők is úgy akarják. Tudom, hogy ismerős farkasok, a lelkem mélyén tudom, hogy kik ők, de kell pár perc, míg az ösztönlény mögül előbukkannak a közelmúlt emlékei, és hogy újra előszedjem a beszéd képességét. ~ Mit akartok? ~ Vetem oda nekik még gondolatban is a szörnyeteg gyanakvó tónusán. Na igen, ezt nem ártana tisztázni, már rögtön az elején.
Farkas vagyok, megszoktam az északi vidéket, naná, ott nőttem fel, na de ez az időjárás... ha tudom, hozok egy baseball sapkát is a fejemen, hogy legalább a silt lenne ott, vagy valami. De nem, én inkább mire felérek, hatszor akkorának látszom, mint valami szumós állat, mert az összes havat felfogtam Ed elől, így minden rajtam landolt. Ezzel az erővel jöhetett volna lavina is, de ami tényleg hülyén néz ki, hogy csak a sárga szempár villog a hatalmas hógolyó közepéről, meg egy fekete orr. Morbid látvány lehet, nem akarom tudni, inkább megrázom magam, és tessék, lehet hógolyó csatázni is. Ed olyan nyitott jelenleg, hogy már csak ezernyi lakatot kell róla leszedni, és minden rendben is van. Érdekes lesz ez így, mert ha ez nem változik, akkor még azt a maradékot is sikerült hazavágnunk, ami még van... talán. ~Mi lenne, ha most az egyszer, csak most az egyszer nem pokrócként viselkednél? Küldtél neki táviratot, hogy jövünk, vagy mi? Benne vagy az előjegyzésben? Biztos ami biztos, én úgy harapok rá a farkára -a hátsóra, mielőtt valaki másra gondolna-, ahogyan kell, de csak azért, hogy ha megtalálna indulni, vissza tudjam fogni azonnal, vagyis ebben megakadályozzam. Bár hülye ötlet, mert ha a bátyus megindul, minimálisan az is a pofámban marad, és akkor szénné fogom röhögni magam tárgyalás helyett. Reménykedem abban, hogy Shane előjön, tudom, hogy bent van, hiszen érzem, és a morgás, ami egyre hangosabbá válik... felhorkantok, ez volt a vigyorom jele. A morgásra morgással felelek, de közel sem olyan fenyegetően, mint ő teszi, inkább jelezve azt, hogy nem háborúzni jöttünk. Kérdez, ami jó jel, bár a testtartása még mindig arról árulkodik, harcra készül, és még Ed farkát is elengedem, ne nézzünk már ki úgy, mint a kézen fogva járó óvodások. ~Beszélgetni, Shane. Én elnézést kérni a stílusomért, mert... ahhoz nem volt jogom. Ennyi, itt én most szépen elkussolok, mert a többi Ed reszortja, nem az enyém. Amit akartam, indításul elmondtam, de egyelőre ennyit tehettem, nem ugathatok a bátyus helyett, hiszen kit érdekel, hogy én mit mondok? Maximum őt egyedül, mást nem nagyon. Várok, ugyan ugrásra készen, de azért levágom a seggem, és úgy szemlélem a két hímet, felkészülve minden eshetőségre.
~ Akkor kutyabajom se lenne és már rég betrappoltam volna, hogy képen nyaljam. Nem vagyok benne amúgy, és neki kéne az enyémben lenni! ~ Fújtam egyet bosszúsan, egyfelől mert nem csíptem, ha magasan az orrom, másfelől mert most nem igazán tudtam befolyásolni. Ez van, egyszer talán visszakapom a vattacukor felhőimet, addig ólmos ég, havazás, hóvihar meg miegymás. A farkamra harapott, mire felmordultam, de ez zsémbes volt, nem dühös, s mikor eleresztett, mert jött a jeti, pofon csaptam vele, csak úgy csupa szeretetből. Shane morgott, lesunyta a fejét, hátracsapta a fülét... vagyis még csak fenyeget. ha tényleg támadni akarna, az máshogy nézne ki, és már egyikünk se kicsi, hogy ezzel elijessze. Az "üdvözlő" gesztussal éppen ezért nem is törődök, Ryanre pillantok inkább, amikor felel és megállom, hogy hozzátegyem: a saját nevében beszéljen. Tényleg nem megölni jöttünk, és hülyeség lenne felpiszkálni. ~ Csak a teasütit felejtettük otthon. ~ Azt hiszem, ez nem kerül be életem díjnyertes kezdőmondatai közé. Ránéztem az öregre és próbáltam mindazt előtérbe helyezni, amiért itt vagyok. Amiért magamtól is itt lennék kötelesség nélkül is. Felpofozott volna, mint egy... na jó, erre most nem gondolunk! ~ Számít bármit is neked, amit mondok? ~ kérdeztem, és ez nem költői volt, nem is gúnyból kérdeztem, de ha eleve teljesen elzárkózva áll hozzánk, akkor nem sok értelme lesz a szájtépésnek azon túl, hogy elütünk pár értelmetlen órát az életünkből. ~ Akár egyetlen szavam is? Vagy... vagy bármi? Hát ez vicces. Itt előttünk, akikre napokig fújtunk, morogtunk és mindenhova elkívántuk, és abban a pillanatban, hogy úgy kell hozzá szólnom, hogy abból lehetőleg ne legyen veszekedés meg miegymás, már azt nézem, hogy a falkám egyik tagja. Vagyis részben hozzám tartozik - még ha ő ezt kurvára nem is így gondolja -, ami pedig akár csak részben is az enyém, az nekem kell. Magam mellett, a közelemben akarom, nem kilométerekkel odébb! Ebben pedig a farkasom is maximálisan egyetértett és ahogy kezdtem azt érezni, hogy lassacskán csillapodok, óvatosan elkezdtem lejjebb engedni a pajzsom. Akár tetszik neki, akár nem, egyelőre én vagyok az Atanerkje, ezt elismerte, mikor Milit legyőztem, s most akként hívom magamhoz. Nem meghunyászkodni, behódolni, hanem... vissza. Haza. Oda, ahol mindent és mindenkit ismer, hosszú évtizedek óta, ami - reményeim szerint - az otthonává vált ennyi idő alatt. Az energiáimmal, a falkához kötöttségemmel erre próbáltam emlékeztetni.
Amikor Ryan felel, még mindig lent tartott fejjel fordulok felé, az acélszürke farkasszemeimet egy percre sem véve le róla. A levegőbe szimatolva keresem, kutatom az árulás szagát, de hiába keresem, ezek a szavak legalább annyira őszinték, mint az, hogy basszam meg. Ezt vehetem akár jó jelnek is. ~ Nem hiszem, hogy pont az én stílusom mellett elvárhatnám bárkitől is, hogy elnézést kérjen. De... el van felejtve, nehogy hiábavaló legyen az utánam kajtatásotok. ~ Na igen, az él, a tüske még mindig ott van, ahol eddig. Egyelőre úgy tűnik, béke van, nem fogok ebbe beletaposni, ennyire azért nem akarok meghalni. Darren megjegyzésére kissé kiugrok felé, tisztes távolságban maradva ugyan, de összecsattan az állkapcsom a levegőben. Ha így akar beszélgetni, nem vagyok kíváncsi rá, se az öccsére. Nekem ő itt nem Atanerkem, ahogy én sem vagyok az Amarok tagja. Itt nem, így nem.
A kérdéseire a morgásom alábbhagy, majd teljesen megszűnik. Felemelem a fejem, és kissé hátralépdelek, az orromon füstfelhőként eresztem ki a levegőt. ~ Az nem érdekel, mit mondasz. Mondhatsz bármit... De hogy hogyan, az már nem mindegy. Ennek függvényében tedd magad érdekessé. Rázom meg kissé a fejemet, ezzel kiváltva a vállvonást. Ryan példáját követve én is leülök. A hívó energiák így érnek el hozzám. Lehunyom a szemeimet, egyre lejjebb eresztem a pajzsom, hagyom beáramlani a melegséget, a faházat, ahol sokkal jobb idő van, mint itt, ahol nem a jeges levegő marja a garatomat, hanem társaim illata... ~ Jaj, Darren. Hát tényleg azt hiszed, hogy nem tudom, mit hagytam magam mögött? Bámm. Hagytam, hogy célt érjen, és betaláljon, kedves hangon feltettem neki a kérdést, de ennyi volt. Ez kevés, és ha hagynám, csak azt érné el vele, hogy bekattanok azért, mert nem lehetek ott velük. ~ Valójában miért vagy itt, Atanerk? ~ érdeklődöm higgadt, csevegő hangon ~ Kétlem, hogy máris hiányolod a társaságom. Akkor elhagytad volna a teasütis megjegyzésedet. ~ Valami nem teljesen kerek. Tudom, hogy nehéz lehet neki ennyire "lealacsonyodni", de valami csak rávette erre, és én tudni akarom, hogy mi az.
Az ugrására, fogcsattintására meg se rezdülök, ha tényleg támadna, azt megvárom, itt egyhelyben, de én se elébe menni, se elfutni nem fogok. Ő is leült, csak én maradtam talpon a vidéken és nem is akartam helyet foglalni, nem bírtam volna úgy nyugton maradni, efelől kétségem se volt. Ahogy mondom... tegyem magam érdekessé? Tisztára, mint Tarantino Djangojában. Az energia, a csalogatás célba ér, hagyja, de ezt nem veszem biztatásnak, nem zúdítom rá, pont annyit kap belőle, amennyi még jól eső, esetleg némi vágyakozással töltheti el. Hogy ezt egyáltalán hagyta, magához engedte, nekem egyelőre elég volt és teljesen leengedtem a pajzsom. ~ Nem, csak azt, hogy megfeledkeztél róla ~ mondtam nyugodtan, s bár még volt bennem kimértség, a hajlandóság a békepipa elszívására erősebbnek tűnt. Legalábbis reméltem, hogy az. ~ Azért vagyok itt, mert Atanerk vagyok és mert ez az... elvárt, azt hiszem. Ezért jöttem ~ feleltem teljesen őszintén, de itt nem álltam meg. ~ Belém vájtad a tüskét, ahogy én is beléd, meg Ryan is kiosztotta a magáét, ám mivel Amarok vagy, utánad kellett jönni, csak ez vett rá arra, hogy elinduljak egyáltalán. ~ Minek szépítsem, az előbb lerítt rólam amúgy is. ~ Azt viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy azok ott tényleg mi voltunk. Tényleg nem hiányoztál nekem ~ mordultam egyet ~, de most vissza szeretnélek hívni. El akarom érni, nem fizikálisan, hanem... bah, franc se tudja! Csak látni és tudni akarom, hogy ott fut velünk, vissza a Farkaslak felé. ~ Igazad volt ~ na ezt se hittem, hogy beismerem neki és hangosan ~ részben. Na, jó, az az igazság, hogy én kis hülye szeretném elhinni, hogy az akkor és ott semmi más nem volt, mint egy kiborulás, ami a már a jéghegy csúcsát jelentette mindkettőnk részéről. És hogy végső soron ugyanazt akarjuk, csak ~ szusszantam egyet és elnéztem a távolba egy pillanatra ~... csak sok lett a kudarc, a bénázás és az állandó feszültség, meg mindenki marhasága. Rajta is nyomás volt, rajtam is, és egyikünk se kezelte azt a helyzetet a legjobban, pláne nem a legokosabban. Nem vártam, hogy egyből kötélnek álljon, túl szép lett volna, és én is tudtam, hogy mindez már az utolsó pillanat, de akkor is... Shane-nek ebben a falkában a helye.
Shane ellenségessége nem meglepő, hiszen ha azt hiszi, hogy mi szövetséget kötöttünk egymással Eddel, akkor jogos a bizalmatlansága. Távol eső hely, ketten jövünk ide, ő pedig egyedül van, Mégis mire gondolhatna? A szavaira talán még vigyorognék is, mégsem olyan pipa, mint hittem, de ez semmit nem jelent. Még hogy az ő stílusa... igen, az sem éppen elányálom, node akad egy kis különbség kettőnk között. ~Amarok vagy, Shane, én pedig csak egy Tark, nem beszélhettem volna így veled. Kösz, elég fárasztó volt hógömmben érkezni. Gyere haza. Jellemző, még véletlenül sem azért szabadkozom, amiket mondtam, neeeeem, csak azért, mert ő vezető, én pedig nem. Csodás vagyok, azt hiszem otthon hagytam minden tárgyalási készségemet. Ülök a seggemen és várok arra, hogy mit reagál a két hím egymásra, hiszen azt leszámítva, hogy tőlem az a minimum, a stílusomért bocsánatot kérek, sok beleszólásom nincs a dologba. Tark vagyok, és nem vezető, így senkit nem érdekel az, én mit gondolok erről az egészről, de tényleg szeretném, ha az Amarok visszajönne. No de Ed nagyfiú már, remélem, hogy megoldja a kérdést. Megoldja? Először leszakad a pofám, aztán még jobban leszakad a pofám, utána pedig felpattanok, és egyenesen az első fának, vagy akadálynak rohanok, fejjel. Ezt kezdem el ismételgetni, mert a bátyus szavai... hát ő sem tanult sosem diplomáciát, ez egészen biztos. Idióta... ökör... marha... kolompos... akármi, te... teeeeeeee, ezt nem hiszem el. Oké, nem kell nyalni, nem kell hazudni, de ezt másként is lehet tálalni, kicsit... kicsit finomabban. Azért a negyedik fejelés után megállok, elég havat vertem szedtem össze, nincs tovább, a búrám is szétreped. Ed mondandójának a vége is eljut hozzám, felfogom, és remélem a legjobbakat. Ismét seggre vágom magam, és tovább várok, szótlanul, csendben, türelmesen. Sehová nem megyek addig, amíg az öreg nem tart velünk.
Nos, Ryan eléggé egybitesen, leegyszerűsítve vázolta a tényállást. Bocs és gyere haza. Ha nem lennék ebben a furcsa, állatias állapotban, talán még el is vigyorognám magamat, de az érzéseim egyelőre teljességgel vegyesek, és semmi okom nincs a jókedvre. Kissé komplikált egyszerre Darrenre figyelni, és nem leakadni azon a műsoron, amit az öccse előad mindeközben. Nem is bírom ki, fél szemmel azt nézem, ahogy Ryan fa(l)törő kost játszik, és érik bennem az inger, hogy megjegyezzem: maradjon velem itt egész éjjel, csinálja ezt a marhaságot, szórakoztasson vele, és akkor hajnalban hazamegyek vele. Milyen kár, hogy nem vagyunk abban a pozícióban, hogy ennyi elég legyen a problémák elengedéséhez. És különben is. Szinte már sértő, hogy Darren azt meri állítani, hogy megfeledkeztem volna bármiről is. Egészen addig, amíg nem vette át az uralmat a farkasom, nem telt el perc anélkül, hogy erre gondoltam volna. Úgyhogy az elhamarkodott meglátásait rövid úton befejezhetné, hacsak nem akar tovább rontani a helyzeten. De a továbbiakban legalább őszinte, a válaszai viszont annyira papírszagúak, hogy szinte rosszul leszek tőle. ~ Egyetlen szabály vagy törvény sem írja elő, hogy kötelező lenne utánam jönnöd, Darren. ~ Nem kioktatom, csak mondom. És különben is, mi ez a fene nagy jelentőség, amit az Amarokságomnak tulajdonítanak? Mintha legutóbb azt hallgattam volna, hogy mennyire semmi értelmem nincs. Kissé oldalra döntöm a fejem, amikor közli, hogy igazam volt. Furcsa, hogy nem akadt meg egy szőrcsomó a torkán, amikor kigondolta ezt a két szót... Felkelek, és egészen közel battyogok Darrenhez, amikor befejezi, és végig állva a szemkontaktust, üzenem neki a meglátásaimat. ~ Akkor és ott nagyon is valós volt minden. ~ - bocs, hogy ki kell ábrándítsalak - ~Ami talán elkerülhető lett volna, ha összehívod a Tanácsod, és megbeszéljük azokat a gondokat, amik egész eddig baszták a csőrötöket, de szólni nem szóltatok. Vagy...~ - hagyok egy kis szünetet, nehogy már azt gondolja, hogy megint mindent rájuk fogok kenni - ~A Tanács is nyugodtan becsengethetett volna hozzád, hogy miért hagysz ki minket mindenből. De inkább vártunk, hátha, és ez kérlek öt vén barom lusta fölényeskedésének a hibája. ~ Oké, a kiegyenlítés megvolt. Azt hiszem. ~ Szeretném azt hazudni magamnak, hogy barátok vagyunk. De nem teszem. Mivel őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miket akarsz elérni, még csak tanácsot sem adhatok. Ha mindent az öcséddel oldasz meg, nem érdekel, de akkor oszlasd fel az Amarok intézményét. Azért nem fogok visszamenni, hogy díszpintyként üldögéljek egész nap, amit lehet mutogatni a turistáknak, hogy jééé, igen. Egyszer még volt haszna, ma már csak jól mutat a kerekasztalnál. ~ Hogy együtt tudunk-e működni, vagy sem? Nem csak rajtam múlik. Én most itt öt farkas nevében tolmácsolok, azt sem tudom, hogy egy véleményen vagyunk-e vagy sem. Legalább Victornál érdeklődhetne néha, hogy mi a helyzet. Nem kommunikálunk jól, sőt, egyáltalán nem kommunikálunk egymással, akkor meg igazából nem is értem, mit csodálkozunk azon, hogy itt tartunk.
Ryan produkciója... oké, levettem, hogy mit gondolt - bár ki nem -, de nem néztem végig, úgy voltam vele, hogy ha dől a fa, azt úgyis meghallom. Shane reakciója jobban érdekelt - bocs, öcsi -, úgyhogy pár másodpercet követően ismét őt figyeltem. ~ Ez igaz ~ bólintottam, már amennyire ebben az alakban ez érzékeltethető volt, és ennyiben hagytam. Nincs szabály, de attól még jöttem. Amiket mondd, hogy ki kit kereshetett volna fel, s főleg az, hogy ezt képes volt döntetlenre kihozni, nekem itt most bőség volt, mert megmutatta benne a hajlandóságot a változtatásra és azt is bebizonyította, hogy mindkét oldal hibáival tisztában van. Na itt az igazi baj! Mindkét oldal... Egy azon falkán belül nem lenne szabad ilyesminek kialakulni. És nekünk ezt kell itt és most elsimítanunk, vagy legalábbis elindítani egy folyamatot efelé, felőlem rendben, lehiggadtam, és talán a használható gondolatok is kezdtek megtalálni. Még ha nem is kíváncsi rám, ránk, akkor is meg kell hallgatnia, hogy lássa, miért Ryan. ~ Amióta farkas vagyok ő áll hozzám a legközelebb, ismerem, mint magamat. Megszoktam, hogy ha megbeszélnivalóm van, akkor hozzá megyek, tőle kérek tanácsot, neki mondok el mindent, kérem ki a véleményét, hogy mekkora baromság, amit tenni készülök. Atanerk lettem és ez megmaradt. ~ Megráztam magam, hogy a szél által rám hordott hó lehulljon, legalább nagyjából. ~ Össze akarom kicsit fogni a falkát, nem megosztani. Megmutatni Castornak, hogy együtt erősebbek lehetünk és nagyobb terület is a miénk lehet, nem csak ez a város, meg a környéke. Nekem személy szerint szükség van az öcsémre, a józan ítélőképességére, az eszére, meg mindarra, amit az "öcs" szó takar. De a falkának kell az Amarok és az Atanerknek is, már tudom. Olyan távlataitok vannak, amikről a fiatalabbak még nem is álmodhatnak és öten ötfélét tudok nyitni egyből. Nem vagytok dísz és erről igyekszem többé nem megfeledkezni.
Mit rizsázzak, mit akarjak magyarázni az öregnek így, itt és most? Röviden, tömören, lényegre törően közöltem, mi az ábra, és ennyi, bár ez kb. annyira felel meg az igényeinek, mintha egy tepsi pogácsát cipeltem volna elé, tehát semennyire. Seggre vágva várom, mi sül ki az egészből, miután kissé leamortizáltam az egyik fát, de ezt egyszerűen meg kellett tennem, mert az a tárgyalás, amit Ed folytat, az alapján azt mondanám, apuskám, te ne menj követnek sehová sem, mert elbuksz azonnal. Shane első válasza oké, tehát ha a bátyussal utána jöttünk, akkor az jelent valamit, tiszta sor, különben a kis tökömnek se lett volna kedve összegyűjteni a hegyen lévő hótakaró felét, mire idevergődik, de érezhető, hogy az öreg nem egészen erre számított. ~Hagyjuk a rizsát, Ed. Miért nem mondod ki, hogy azért koslattunk utána, mert csak ennek a rohadt falkának a tagja x ideje, és igen hülyén néz ki, hogy egymást marjuk szanaszét, ahelyett, hogy együtt gondolkodnánk, és azon dolgoznánk, hogy a lehető legjobb tárgyaló pozícióba kerüljünk, amikor szükséges? Ennyi, nem kell a körítés, nem kell, hogy a nyakába ugorj, de ha most a fejéhez vágod, hogy figyelj Shane, tulajdonképpen rühellek, hát akkor még a maradéknak is búcsút inthetsz. Én legalábbis ezért jöttem utána, ez tuti, nem másért, és nem fogom a keblemre ölelni csak azért, mert juj, most adjuk elő a szeressük egymást gyerekek verziót. Meg a frászt, meg a tökömet, azt. Ő is utál minket, mi sem rajongunk érte, bár azért én akkor is csipázom az őszülő búráját, akár tetszik, akár nem. ~Én zavarlak, Shane? Én vagyok a szálka a szemedben? Taktikus vagyok, baszki, taktikus, igen, de hadd ne kelljen már minden diplomáciai kapcsolatot beszüntetnem Eddel azért, mert Atanerk lett. Ne csináljuk már, hogy összeférhetetlenségről kezdünk el beszélni, mert én itt fogok magam alá hugyozni, rögvest. Most tartok ott, hogy ha, az öreg kimondja, hogy zavaró tényező vagyok, elhúzok a picsába, elmegyek, el én. Épp nyitnám a számat, amikor bátyus felel, sokkal higgadtabban, okosabban, mint az előbb, és amikor kifejti, hogy neki szüksége van rám, az az egyetlen oka annak, hogy nem fordítok hátat, és nem tűnök el azonnal. Azért mellbe vágott az öreg féltékenysége, amiatt, mert a bátyussal szó szerint tényleg mindent megbeszélünk. Amit mondott, abból én ezt vonom le, és azt kell mondjam, hogy ez elszomorító. Most derül ki, hogy Shane egyáltalán nem ismer, 60 év sem volt neki elég arra, hogy tudja, milyen vagyok, és ha valami, ez aztán tényleg gáz.
Nem tudom, hogy ezeknek mégis mi a franc bajuk van egy kis hóval a bundácskájukban. Engem az sem zavarna, ha belepne, és teljesen maga alá temetne, de hát na. szaki és északi nem lehet egyforma, ugyebár. Nem válaszolok rögtön Darrennek. Rengeteg dolog rohan át az agyamon, azok alapján, amit mond. Tényleg megértette volna, hogy hol volt a kutyaszar elásva, és hogy csak egy minimális nyitás kellene ahhoz, hogy együtt tudjunk működni? Tudom, velünk, a vénekkel ez sokszor rohadt nehéz, de kíváncsi leszek, hogy ennek a kettőnek itt milyen marhaságaik lesznek 100-150 év múlva. A nagy merengésem közepébe Ryan kérdése zavar bele, melyre csak egy mély, szinte kérdő nyüsszentés a válaszom, na meg persze az, hogy felé fordítom a fejemet. ~ Ha szálka lennél, egyszerűen kihúználak onnan és kiszedném veled a kaját a fogam közül, Ryan. ~ Ha tudnék, akkor most valószínűleg vigyorognék, de ehelyett marad az unott farkaspofa. Gyerekek, tényleg nem értenek a világon semmit. Most pedig ismételhetem magam, mint egy papagáj. Pompás. ~ Nem a "mi" a lényeg, hanem a "hogyan". ~ - deja'vu-m van - ~Az erős szövetség sose rossz, de ha ennyire izoláltan működtök, akkor az már zavaró, igen. De mintha valami ilyesmit mondtam volna az előbb is... ~ Nem tudom, hogy képesek lesznek-e összekapcsolni a dolgokat, nem olyan bonyolult egyébként, de ennél tovább nem akarom ragozni, hogy egész egyszerűen a cselekvésük módja volt a roppantul szokatlan és bunkó, nem pedig az, hogy ketten próbáltak valamit kezdeni a helyzettel. Csend. Részemről, legalább is. Aztán igyekszem kivárni egy olyan pillanatot, amikor egészen váratlanul tudok felkelni, és most először én rázom meg magam. Hangomban persze van némi kéretés, de engedtessék már meg, köszönöm. ~ Rendben van, veletek megyek. Ha tényleg komolyan gondoljátok, akkor bölcsebb lenne élőszóban folytatni a dolgokat. Problem? ~
Nem feleltem Ryannek inkább még gondolatban sem, majd egy falkaszempontból kvázi nyugodtabb napon ezt még boncolgathatjuk, de most inkább nem feleltem. Enélkül is tudta, hogy nem vagyok süket, csak halasztós a dolog. Ott volt a "nyelvem hegyén", hogy: tényleg? Bocsi, de az előbb nem figyeltem. Megálltam! Nagyon nem lesz ez így jó... Mármint nem a jelenlegi helyzet, hanem én, bár addig még jó, amíg van szűrő az agyam és a szám között, ha az eltűnik onnan, na onnantól lesz baj. Inkább csak csendben tudomásul vettem, amit mondott, ebből még úgyse volt baj, reményeim szerint nem is most lesz. Amit akartam, elmondtam, sőt, talán azt is, amit nem feltétlen szerettem volna megosztani vele, de késő bánat. Csak... menjünk végre haza. Amikor kimondta - mármint gondolatban -, hogy hazajön, szolid örömöt és elégedettséget éreztem. Az elkóborolt vénem hazajön, hogy a rákba ne örüljek? Furcsa, de nyugodtabb is lettem egy kicsivel, vagy csak kifújtam magam és örültem, hogy legalább egyetlen dolgot egy hajszálnyival jobb irányba lehetett vinni. ~ Menjünk ~ biccentettem, bólintottam, és mivel nem szándékoztam se a szót továbbszaporítani, se az időt húzni. Amúgy is van már legalább egy dolog, ami elkezdte átkozottul bökni a csőröm, és hogy ne csináljak hülyeséget - ki hinné, mi, hogy hajlamos vagyok rá! -, ahhoz bizony most több érv több felől kell, ugyanis a feszültségem és a zabszem-a-seggemben esetem minek is köszönhető valójában. Annak pedig nem a rangom volt kivételesen a fő oka. Ha jöttek - és miért ne jöttek volna -, elindultam hazafelé.
//Ha nincs itt és most más, akkor köszöntem szépen a játékot! //
Én most befogom, egy szót sem szólok, még arra sem, amikor a Shane felel, és kiderül, elméletileg nem zavarom a köreit, bár az előbb ez nem így hangzott, de sebaj, nem most fogok elemzésbe. Ismét levágom a seggem, várok, mit lép, mit akar tenni, hazajön velünk, vagy itt marad, és remeteként tengeti az életét. Abban az esetben akkor majd küldök fel némi cuccot, hogy pofásan berendezhesse a kérót, azt ne vágja a fejünkhöz, hogy még ennyit sem tettünk meg érte, de azért jobban örülnék annak, ha felemelné a csökött seggét, és levonszolná, vissza a farkaslakba. Rohadt nehéz elmagyarázni azt, hogy a kettőnk viszonya Eddel nem azért van, hogy ezzel bárkit is bosszantsunk, vagy kiakasszunk, és azt a látszatot keltsük, hogy a bátyust senki és semmi nem érdekli rajtam kívül, ha beszélgetni kell, de megszoktuk, igen, megszoktuk, hogy csak egymásra számíthatunk, és ezt nagyon nehéz másként működtetni csak azért, mert ő a góré. Nekünk magától értetődő volt, hogy zavarja valami, akkor megkérdez, ahogyan én is megkérdezem, mert érdekel a véleménye. Ezen tűnődök, amikor elhangzik végre az a bűvös mondat, amire már felpattanok, és olyan elánnal dörgölöm oda a pofámat az övéhez, hogy öröm nézni. ~Ezt akarjuk. Nyomás. Mivel mehetünk, és nem várunk semmi másra, én előre ügetek és töröm az utat, mert minél előbb haza akarok érni, velük együtt.
Mivel a sok munka mellett már rég nem volt alkalmam kimozdulni otthonról, emellett Alice-szel is mindig vagy valamelyikünk házában, vagy az egyetemen tartottuk a kis óráinkat, úgy döntöttem, hogy nem árt egy kis kimozdulás – kirándulni megyünk! Vagyis nem csak egy egyszerű kirándulás, hisz a gyógyító élet egyik szépsége, hogy az év bármely szakában van mit tenni, ma a tervek szerint növényeket fogunk gyűjteni, hogy aztán később gyógyfőzetként hasznosíthassuk. Én sajnos még mindig nem mozgok túl otthonosan az itteni erdőkben, épp ezért miután sikerült összeírnom a listát, hogy milyen növényeket is kéne fellelnünk a túra során, alaposan kifaggattam kedvenc vadőrünket, Willt, hogy merre gyűjthetnénk be őket legegyszerűbben. Innentől pedig már csak rajtunk múlt a dolog… Alice-nek már néhány nappal korábban üzentem, hogy ne tervezzen semmit hétvégére, terv szerint úgy is egész napot kitöltő kirándulás lesz, a tipikus korán kelünk, este érünk haza fajta. Sok réteg ruha, vastag pulcsi, elemózsia és meleg innivaló, majd reggel 8-kor találkozó a nemzeti park egyik túraútvonal-kezdőpontjánál. Ja igen, és természetesen térkép, no meg néhány papírtáska a növényeknek, hogy a lényegről el ne feledkezzek. Szokásomhoz híven már megint a megbeszélt időpont előtt legalább 10 perccel jelen vagyok, hogy aztán vidám integetéssel köszönthessem a lányt. -Alice, szia! Remélem készen állsz, ma hosszú napnak nézünk elébe. Egyébként mennyire ismered a környéket? –érdeklődtem pusztán kíváncsiságból, mert aki ismer, már biztos tudja… én, meg a tájékozódási képesség, az három külön világ. Jó, van nálam térkép, meg az egyetemen is hagytam üzenetet, hogy ha eltévednénk, kb. hol keressenek, de akkor is…
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az ünnepek kellemesen elteltek, bár a család hiányzott, de a sok munka mellett nem tehettem meg, hogy elutazzak hosszabb időre. Talán majd nyáron haza mehetek kicsit. A hideg miatt sok gazda hozza be kis kedvencét. Nem értem miért nem figyelnek rájuk jobban. Persze ha meg kioktatom őket olyanok, mint a gyerekek. Egyik fülükön be másikon ki. Meg se hallják a tanácsaimat. Ezért is örültem annak annyira, hogy Abi elhívott a hétvégére. sikerült elintéznem, hogy szabad legyek akkor. Már rég szerettem volna elmenni egyet kirándulni. először még az is eszembe jutott, hogy csokit is elvinném, de egy egész napos túrát nem bírna ki főleg nem ebben a hidegben, így most otthon kel maradnia. A mai napra elővettem a legmelegebb ruhadarabjaimat. Még hosszú távon Fairbanksban nem tettem téli sétákat, de azért azt tudom, hogy nem árt az elővigyázatosság. A túratáskámat is jól megpakolom. Teával teli termoszt, szendvicsek, kis süti, nah meg természetesen a fénykép felszerelésemet sem hagytam ki. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű helyeken fogunk sétálni. Igen tudom célja van a kirándulásunknak és az lesz az elsődleges, de bízom benne, hogy Abi nem fogja leharapni a fejem, ha néha meg-megállok. -Szia!-Természetesen a két puszi is kijár neki és csak ez után reagálom le a kérdését. -Naná, hogy felkészültem. Már nagyon vártam ezt a napot! Véégre kimozdulni a rendelőből. Amúgy már jártam errefelé, de nem télen. Viszont kiskoromban elég sokat túráztam. Kiismerem magam a térképeken. Nem hiszem, hogy el fogunk tévedni!-Én bízom a tudásunkban. de ha valamiért mégis csak lenne valami gond akkor továbbra is ott van Will. Nem is kell tovább álldogálnunk. Tőlem már neki is vághatunk az útnak.
Az ünnepeket részemről inkább most hagyjuk, azt hiszem, az elég sokatmondó információ, ha azt mondom, jobban jártam volna, ha inkább karácsonyra is bevállalom az ügyeletet… A szilveszter meg idén a közös „mozizás” volt a „főhadiszállásunkon”, a falkaegyesítés örömére, szóval mondhatni, legalább az jól telt. -Helyes, helyes! Kicsit kiszabadulunk, kiszellőztetni azt a sok fertőtlenítő-illatot a tüdőnkből, azt hiszem, már nagyon rám fér. Viszont örömmel hallom, hogy legalább előtted nem lesz ismeretlen a terep. Arra megyünk… -mutattam némi bizonytalankodás után az egyik irányba- Legalábbis azt hiszem… Az északi hegyvonulatok lábához, ahol a folyó is kanyarog. És ha ilyen profi vagy a térképolvasásban, akkor inkább oda is adom neked, biztos ami biztos… Will bejelölte nekünk a helyet rajta, ahová menni célszerű. Ügyködök egy sort, mire elővarázsolom a térképet a táskámból, de Alice-nél biztos jobb kezekben lesz, mint nálam. Őszintén szólva… kicsit örülök is, hogy nem nekem kell szerencsétlenkednem vele, miután a múltkor is negyed óra után derült ki, hogy fejjel lefelé tartom, és végig rossz irányba haladtam… -Parancsolj. Remélem is, innentől te mutatod az utat. –nyújtom át a lánynak egy barátságos mosollyal a kicsire összehajtogatott, ámde lepedő méretű papírt, majd ha elvette, el is indultam az ösvényen. Egy darabig úgy is ezen kell haladni, Will elmondása szerint, az még nekem is fog menni térkép nélkül, csak később kell letérni az útról. Mindenesetre, ha valóban nem tévedünk el, akkor egy olyan kényelmes 3 órás túra lesz az odavezető út, aztán növénykeresés és szüret, majd ugyanennyi hazafelé… -Ez lenne az a rész, ahonnan a térképre lesz szükség. –állok meg az egyik jelzőtáblánál, úgy egy órányi séta után, részben, hogy szusszanjak egy pillanatnyit, igyak pár korty meleg teát – bár mindent hó borít, a nagy menetelésben kimelegedtem annyira, hogy ne fázzak – majd átengedjem fiatal tanítványomnak a navigálást.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Általában ha túrázásra adtam a fejem mindig próbáltam új útvonalakat keresni magamnak és nem a járt ösvényen végigmenni. Sokkal nagyobb kihívás az, mikor át kell verekednek bokrokon keresztül. Természetesen ezt mind csak olyan helyen mertem megtenni, ahol szabad is volt, hiszen több védett területen nem kis összeggel büntetik meg azt, aki letér a kijelölt útról. Egy szót sem szólok arra, hogy rám bízza a térképet. Semmi bajom nincs ezzel, sőt így hasznosabbnak is érzem magam. Ám mikor átadja nekem én nem rakom el, hanem azonnal kinyitom, hogy szemügyre vehessem a kijelölt helyet és olyan picire hajtsam, hogy a későbbiekben kényelmesebb legyen a túra é a használata. végig akarom figyelni az ösvényt, még ha az elején jelezve is van az út. Így sokkal könnyebben behatárolom magunkat, ami a későbbiekben nagy segítségre lesz. Természetesen az alatt az egy óra alatt azért próbálok ám vele beszélgetni. Persze nem folyamatosan, hiszen azért az erővel is spórolni kell, de ha már együtt töltjük ezt a napot, akkor ki kell használni. -Rendben!-először csak körbenézek, majd a térképen is megállapítom, hogy merre is vagyunk. Szerencsére még nagyon könnyű a helyzetem, hiszen a jelzőtáblát is feltüntetik. Mielőtt bármit is mondanék leveszem a hátamról a táskám és kiveszem belőle a kis zsebiránytűmet. Igen még erre is gondoltam. Általában mindig magammal viszem, mert erre mindig lehet számítani. -Ha minden igaz akkor, majd északkelet irányba kell mennünk úgy jó négy vagy öt kilométert. És ha jól látom úgy egy kilométer múlva lesz egy pár száz méteres, durvább emelkedő...De szerintem nem vészes.-Mutatom is a kezemmel az irányt, miután mindent alaposan szemügyre vettem. Nem siettetem a továbbindulást. Én is iszom pár kortyot, meg azért a fényképezőgép is előkerül és még Abit is megörökítem. Nem ússza meg ezt olyan könnyen!
Kicsit se bánom, hogy Alice-re kell bíznom a navigálást, azt hiszem, mindenki jobban jár, arról nem is beszélve, hogy így legalább van esélyünk sötétedésre visszaérni. Hol beszélgetünk, hol sétálunk, mindenesetre egész gyorsan elszalad az egy óra, pláne úgy, hogy eddig inkább hasonlított erdei sétára az út, mintsem túrára. Egy enyhe emelkedő talán végig volt, de semmi komolyabb. Majd lesz ez még így se… -Csak annyit? –kérdezem meglepetten- Úgy emlékeztem, hogy Will többet mondott… de lehet, hogy akkor csak az emelkedő miatt értettem félre a dolgot. –vontam vállat, aztán miután megigazítottam a hátizsákomat, intettem is Alice-nek, hogy ha kész, mehetünk is tovább. -Ha a protektor úr nem tévedett, akkor ahol a térkép jelöli, lesz egy nagyobb, fagyönggyel szennyezett facsoport a hegyoldalban. –kezdtem felfedni kis túránk valódi célját, hogy addig se csendben meneteljünk- Amennyiben megtaláljuk, azokról kéne minél több leveles hajtást begyűjtenünk. Ha meg nem… akkor mást nem némi varázslattal rásegítek a dologra, reménykedjünk, hogy a fenyőfák beszédes kedvükben lesznek. Esetleg ha sok időnk marad, akkor visszafelé mehetünk egy darabon a folyó mentén, mézgás éger termést gyűjteni. De ez csak tényleg akkor, ha sok időnk marad, a fagyöngy most fontosabb lenne. Most, hogy már majdnem minden varázslatot átvettünk, lassan át is térhetünk a mágikus főzetekre, szóval vehetjük úgy is, hogy most ahhoz gyűjtünk alapanyagot. –magyaráztam lelkesen jövőbeli terveimet, amik a tanulmányaival voltak kapcsolatban. Egyelőre azt hiszem, bővel elég ennyi is ízelőnek, aztán ha esetleg még kíváncsi valami, arra majd válaszolok utólag. Most viszont, ha már ilyen közel van az úticélunk, akkor haladjunk is. Annál az emelkedőnél úgy is belassulunk egy kicsit, meg biztosra veszem, hogy ismét jön egy kisebb pihenő a tetején – annyira nem vagyok edzett túrázó, sajnos… Valamikor voltam, mostanra kissé kiestem a gyakorlatból.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nah sikerült félreérthetően fogalmaznom. Bocsánatkérően pillantok Abire, majd elhúzom a szám sarkát és már ki is javítom magam. -Nem, nem csak ennyi. Utána körülbelül ismét öt kilométert kell majd megtenni, csak majd észak felé és ha jól látom lejteni fog az út. Csak gondoltam először jobb az első szakaszon túl lenni.-Mert azért nem lesz egy könnyű menet ahogy a térképen figyelem a szint különbségeket. De persze nem panaszkodom. Én szeretem az ilyen kirándulásokat. Minél izgalmasabb annál emlékezetesebb és jobb. Miután kattintottam párat a gépemmel és a teámból is ittam én is mindent visszapakolok a táskámba és már folytathatjuk is az utunkat. Érdeklődve hallgatom a terveit. Be kell vallanom nagyon tetszik. A fagyöngyöt mindig is szerettem, de sosem könnyű megszerezni, hiszen olyan magasan vannak. Azért vicces lesz, hogy pont ilyen két alacsony nő fogja megpróbálni összegyűjtögetni őket. -De ha túl magasan vannak hogyan tudjuk majd leszedni?-Biztosan van erre is ötlete. Azt is el tudnám képzelni, hogy felmászik a fára. Akkor azért biztosan néznék egy nagyot. Az emelkedő láttán kissé megijedek. Ez aztán tényleg meredek. Megállok egy pillanatra, sóhajtok egyet, majd Abire pillantok. Jobb túlesni rajta minél előbb. -Fél óra és felérünk! Menni fog! Ez csak egy kis emelkedő.-Még egy biztató mosolyt is az arcomra varázsolok, majd ha indulásra készen áll akkor már folytatjuk is az utunkat.
-Ó, így már érthető. Akkor azért… amikor Will magyarázta, azért nem tűnt ennyire egyszerűnek. –mosolyodtam el Alice korrigálásán, de akkor hajrá, hajrá! A neheze még előttünk van… Az, hogy Alice közben fényképez, nem igényel különösebben nagy energiákat, hogy aggódnom kéne miatta, emiatt nem fogja bírni az utat, másfelől meg legalább gyorsabban telik az út, és ő is jobban élvezi. Egyébként is, én is szerettem a fényképeket, attól függően, hogy nem igazán értek hozzá… Pedig az apám és a bátyám is hivatásos fényképész lett… -Ha nem baj, lehet, majd ezekből is kérek párat, mint az Alyeska fesztivál után. –szólaltam meg, valamikor az út közben – Pont múltkor vettem egy szép albumot, az itt készült képek számára, lassan nem árt elkezdenem megtölteni. –magyaráztam kissé elmerengve. -Nos, ez egy jó kérdés… -feleltem Alice-nek a fagyöngyök kapcsán- Igazából majd ott fog kiderülni, mert én se láttam még azt a bizonyos helyet. Ha alacsonyan vannak, akkor sok gond nem lesz vele… kár, hogy többnyire mindig több méter magasban szoktak lenni. Vagy marad a fára mászás, de az megint a fától függ, milyen az ágrendszere, meg elbír-e egyáltalán, vagy mást nem, akkor a Szellemkéz varázslattal csalok egy kicsit. Veled azt még nem vettük, de előbb vagy utóbb a közeljövőben úgy is eljutunk odáig, legalább addig sem lesz ismeretlen előtted, hogy hogy is néz ki a gyakorlatban. De annak is csak pár méter a hatótávolsága, szóval, ha minden fagyöngy 20 méter magasban lesz, akkor… nem tudom. Lehet, üres kézzel megyünk haza. –tettem hozzá kissé csüggedten, bár ha fagyöngyöt nem is, mást talán még találhatunk, aminek hasznát vehetjük, majd meglátjuk, milyen növényekbe botlunk út közben. Aztán hamarosan jön is az a bizonyos emelkedő, ami kiderül, nem is olyan kicsi, mint amilyennek az a térképen tűnik. Vagyis… Nem vészesen nagy, de azért így is elfárasztja az embert, mire felér a tetejére. De újabb kis pihenő, aztán meg sem álltunk, amíg azt a bizonyos fagyöngyös kis tisztást el nem érjük, a hegyoldalban lévő kis fennsíkon… -Azt hiszem, ez lenne az. –szólalok meg némi szusszanást követően, ahogy csípőre tett kézzel körbekémlelek a terepen- Legalábbis fagyöngy az akad dögivel, és 10 méteres magasság alatt is… Elő is túrtam a tatyómból a papírszatyrokat, meg egy szétnyitható kést, hogy legyen mivel kicsit összeaprítani őket – úgy is elég szívós a száruk, tépni, törni elég fárasztó hosszú távon. Ha még szeretne enni, vagy inni, akkor itt az idő, aztán utána kezdhetjük is!
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Mi? Hát miért lenne baj? Én örülök, hogy ha valakinek tetszenek a képeim!-És nem nagy fáradtság még egy példányban előhívatni őket. Amúgy is ennyit igazán megtehetek neki. Nagyon sokat segít nekem és ha nem is tudom ezzel mindent meghálálni, mégis jobb, mint a semmi. -Én is elkezdtem őket rendezgetni, bár egyre több van és nincs annyi polcom, hogy elférjenek rajta az albumok.-Igen néha azt a következtetést vonom le, ahogy felmérem a képmennyiségemet hogy egy időre abba kéne hagynom....De ez olyan dolog, amit nem könnyen hagy abba az ember. Vagy legalább is egy szenvedélyes fotós nem. -A fára mászás még nem is okoz gondot nekem. Emlékszem, hogy kislányként ez is az egyik kedvenc elfoglaltságom volt, meg mindig engem küldtek fel a gyümölcsfákra leszedni a nehezen elérhetőket. Bár igaz rég nem másztam fára. majd meglátjuk hogyan fog menni!-Sok emléket őrzök még magamban, főleg kellemeseket. Úgy vélem, hogy nagyon is szerencsés vagyok, hogy ilyen jó gyerekkorom volt. Olyan sok rosszat lehet hallani más családokról. Az odaút a megszokotthoz nehézkesebb, de azért nem kezdek el hisztizni Abinek, hogy álljunk meg mert kimerültem. Sosem voltam az fajta lány, aki ilyenek miatt panaszkodott volna. Ez csak megerősíti az izmainkat. Legközelebb egy ilyen túrát lehet, hogy röhögve tennénk meg. -Igen nagyon úgy tűnik, hogy az! Ha jól látom szerencsénk van!-Mert mind a mellett, hogy párat kézzel is elérünk sok fára könnyen fel lehet mászni. Mielőtt nekivágnánk a munkának eszem, iszom pár falatot, kattintgatok párat. -Én kezdem annál a fánál!-Ha kapok szatyrot, meg esetleg kést akkor neki is indulok a mászásnak. hamar sikerül feljutnom a fára és amint megvan a biztos pont már kezdem is a gyűjtést.
-Ejha, akkor tényleg jó sok lehet nálad… Pár albumra való kép nekem is van otthon, de azért annyira nem, mint nálad lehet… -feleltem mosolyogva, amikor pedig mesélni kezd a fára mászásról, én is felidézek magamban néhány nosztalgikus emléket gyeremmoromból. -Jó dolog is az! Amikor épp vidéken laktunk, vagy kertes házban, olyankor én is szerettem felmászni rájuk, igaz, esnem is sikerült nem egyszer… Mondjuk Indiában teljesen más fafajok vannak, mint itt, Alaszkában, meg évtizedek óta nem próbálkoztam, szóval nálam esélyes, hogy kiestem a gyakorlatból. –vakartam meg a tarkómat, de sebaj, ha tényleg olyanok az adottságok, akkor Alice most újraélheti gyermekkorát. És nem is kell sokat várni, ugyanis alig két óra, és néhány kilométer után meg is érkezünk a várva várt helyszínre. Kellemes kis fennsík jellegű terület egy magasabb részen, ahonnan egész szép kilátás nyílik a lentebb kanyargó folyóra is. Igen, ez lesz az… Alice szavaira bólintok és már adom is a papírszatyrokat, meg ha épp nincs nála a saját tőrje, akkor a sajátomat adom neki kölcsönbe, egyszerűbb dolga legyen. Én pedig elmormolom magamban a Szellemkéz varázslatot, majd tőle kicsit eltérő módon, de nekilátok a munkának. Szerencsénkre Willnek igaza volt, valóban elég súlyosan szennyezett állományról van szó, így aztán viszonylag rövid idő alatt egészen látványos eredményt sikerül elérnünk. A fagyönggyel tömött szatyrok csak úgy sorakoznak egymás mellett, arra várva, hogy hazavigyük őket… Kár, hogy már elmúlt a karácsony, így dekoráció már nem lesz belőle… Amennyiben Alice is készen áll, egy kisebb pihenő és uzsonnaszünetet követően akár indulhatunk is tovább, pláne, hogy időközben a szürkés hófelhők már el is lepték az eget – néhány perc, és a hó is elkezd szép csendben szállingózni, ha pedig teljesen eltünteti a már meglévő nyomokat, jóval nehezebb dolgunk lesz hazafelé menet.
Kezdőlap
