A falka területének északi határvidéke, perem terület, amit a farkasok általában kerülnek az itt rájuk törő kellemetlen, borzongató érzések miatt. Úgy tartják, az Első Falka rég elhunyt Atanerkjeinek szellemei járják a vidéket, őrizve idegen, ártó szándékú vérfarkasoktól és távolt tartva sajátjaikat, intve őket a biztonságot jelentő territórium elhagyásától.
- Néha kénytelen vagyok, különben nem lenne tőle egy perc nyugtom sem – forgattam a szemeimet, mert ezt teljesen biztosra vettem. Végül is, amint megtudta, hogy a városban vagyok, hívatlanul beállított a munkahelyemre is, és elcibált magával kávézni. Aztán megjelent a házamnál is, ahová az égvilágon senki sem hívta – szintén -, és akkor ismerkedett meg Kyle-lal, mivel én nem voltam otthon. Ebből szerintem teljesen egyértelmű lenne bárki számára, hogy nem egyszerű eset az öreg, és ha ő beszélni akar, akkor egyszerűbb odavetni neki néhány keresetlen szót is akár, aztán meg is elégszik vele egy időre. Mostanság hosszabb időre is, ami igencsak meglepő változás volt számomra vele kapcsolatban. Nem engedélyt kértem arra, hogy jelenthessem az esetet, így aztán csak kurtán bólintottam egyet arra, hogy rám bízta. Hát még szép, hogy rám bízta, az ellenkezéssel és a lebeszéléssel meg még inkább csak ezt az elhatározásomat erősítette volna meg. Talán erre már magától is rájött, vagy egyszerűen csak tényleg nem érdekelte különösebben. Máris egészen szimpatikusnak láttam ezt a nőt, meg kell hagyni! - Rendben! Talán majd tájékoztathatsz is róla… - vetettem fel csak úgy mellékesen, mert azért be kell vallanom, nekem is fúrta az oldalamat, hogy mi hozhatta ki ennyire a sodrából. Nem sűrűn láttam ilyennek, bár ez nem is az én dolgom volt, ha jobban belegondolok. Az ő nyűgje, az ő baja, nekem megvoltak a saját problémáim is sajnos, köszönöm szépen! – Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak ez után a próbálkozás után – vontam meg a vállaimat olyan „engem nem érdekel” stílusban. – Nem tartok én semmitől, csak úgy hiányzik most nekem a konfliktus veletek meg az őrzők között, mint púp a hátamra. Végre viszonylagos nyugalom van, nem én akarok lenni a bűnbak, aki miatt ez felbomlik! – közöltem tényszerűen, mielőtt még azt gondolná, hogy esetleg félek bárki haragjától is. Ugyan már, inkább csak nekem is kényelmesebb volt ez a nyugalom, mint az állandó csatározások és merényletek, amiket el kellett simítani végül. - Nem kifogás volt, hanem tény! – vontam fel lenézően az egyik szemöldökömet. – Egyet jegyezz meg, velem kapcsolatban! Mint látod, még mindig itt vagyok, szerintem ez elég sokat elárul a tudásomról, amit még mindig úgy gondolom, hogy senkinek nem kell bizonyítanom. Hosszú életet éltem, az egyik legjobb vagyok a Harcosok között, olyan tudással, ami csak keveseknek adatik meg. Én vagyok az utolsó, aki megrögzötten bizonygatni fogja bárkinek is, hogy méltó arra, amit képvisel, és nem csupán véletlenül csöppent bele ebbe az egészbe! – tisztes távolságra voltam tőle eddig, aztán könnyedén el is nevettem magam. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez a hergelés nálam bejön?! – hitetlenkedve pislogtam felé, mert ez meg felőle volt igencsak gyenge próbálkozás. – Nem vagyok már bizonyítási vággyal küzdő bugris tanonc, akinél bejön az ilyesmi. Tisztában vagyok a képességeimmel, csak nem fitogtatom feleslegesen – igazán büszke voltam magamra, amiért ezt a helyzetet érett felnőtt módjára voltam képes kezelni. Majdnem. Ugyanis ahogy kimondtam a szavakat, a Bénítás varázslata máris mozgásképtelenné tette mind a négy végtagját, így akkor sem tudott volna tenni ellenem semmit, ha akart volna. – De ha ennyire ragaszkodsz hozzá… - sóhajtottam beleegyezően, miközben lecsökkentettem a közöttünk lévő távolságot. - Most legalább húsz percig így fogsz maradni, de ne aggódj, utána ugyanúgy képes leszel mozogni. A szádat azért nem bénítom le, még a végén elkezdenék unatkozni – egészen közel álltam meg hozzá, ráérősen mozogva, hiszen úgysem mehetett sehová. Valahonnan a derekam tájékáról elő is halásztam a kedvenc ezüst pengéjű tőrömet, majd olyan közönyösséggel vágtam bele a hasának abba a részébe, ami igencsak érzékeny, mintha éppen salátát szeletelnék. Nem akartam összekaszabolni, ezért csak egy kicsit húztam meg oldalirányba. A meleg vér ismerősen borította be máris a kezemet, a penge pedig olyan könnyedén csúszott a húsába, a bőre alá, az izmok mögé, mintha vaj lett volna. Valószínűleg eléggé égette is szerencsétlent, de én igazán próbáltam lebeszélni erről. Mivel kedvem nem volt a pusztakezes harchoz, de ő mindenáron látni akarta, hogy mire vagyok képes, így láthatott némi ízelítőt abból, hogy mennyire vagyok képes kizárni az érzelmeimet, ha harcra kerül sor. - Azért megvárom, míg elmúlik a bénítás hatása, nehogy itt nekem túl sok vért veszíts, és megfagyj a hegyen – azzal nemes egyszerűséggel leültem az egyik közeli szikla tetejére. Rohadt hideg volt, de már csak azért sem álltam fel róla, hadd maradjon csak a lazaság látszata. A késemet is ráérősen kezdtem el törölgetni, mintha semmi nem történt volna az imént. – Miért akartál letesztelni? – érdeklődtem immár csevegő hangnemben.
// 37 - 2,5 pont (Bénítás - mesterszó) = 34,5 megmaradó pont //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
-Ha lesz még szerencsénk egymáshoz a jövőben… rajtam ne múljon. -vontam vállat a kíváncsiskodására, bár azért egy mosolyt még megengedtem magamnak. Azért megéri a nő a pénzét, kár is lenne tagadni. Csak kár, hogy ezt a rideg, mogorva, oroszos temperamentumát örökölte… Nem épp a legnőiesebb, az tény, ráadásul mondjon akármit, számomra akkor is úgy jött le a dolog, mint ha csak kifogásokat keresne. -Ugyan már, majd pont ez…? -én sem vagyok pótolhatatlan tagja a falkának, és tudtommal ő sem tölt be semmilyen magasabb tisztséget. A szavamat adtam, hogy miattam nem kell a falka haragjától tartania, vagy attól, hogy háborút robbantanánk ki. Ezek után hová győzködjem? Ennyi tartás bennem is volt, hogy nem fogok egy őrző kegyeiért könyörögni, betudtam annak, hogy rövidebb életükből adódóan jóval korábban válnak fásulttá, karót nyeltté, mint mi. Nem is tudom, hogy bírnám ki, ha így kéne több száz évet leélnem. Bár a magabiztosság szép dolog, ez a képmutató magatartás, ami mellé párosult, már kevésbé. Ó, hogy nem fogod senkinek sem megrögzötten bizonygatni az igazad, igaz? Akkor mégis mi volt ez a szentbeszéd a korodról, tudásodról, és arról, hogy a legjobbak között vagy? Még ha nem is tettekkel, „csak” szóban történt meg, attól még nem sokat változtatott az igazságon. -Pedig úgy tűnik. -vontam fel a szemöldököm, jót szórakozva magamban, hogy mennyire nem tűnik fel neki ez a „bort iszik, vizet prédikál” stílus. Ahogy végül megunta a szájhősködést és végre elszánta magát, csak kíváncsian vártam, hogy mire készül…közben pedig csak próbáltam kihámozni a szavaiból, hogy mire készül. Hogy én ne mozdulnék? Majd’ fél óráig? Nincs az a pénz, édes szívem… Bár éreztem a mágiáját munkálkodni, és azt is, hogy végrehajtotta a varázslatot, azonban ahogy mocorogni próbáltam, éreztem, hogy bár erős, nem áttörhetetlen – ha akarnék, képes jelentene akadályt, hogy áttörjem – azonban már csak az álca miatt is mozdulatlan maradtam, tovább tettetve az erőlködést, hogy némi előnyhöz jussak. Legalábbis addig a néhány másodpercig, amíg rá nem jöttem, hogy épp egy ezüst pengéjű tőrt igyekszik előbányászni, ott jött az a pont, ahol úgy döntöttem, hogy elég – ha már ő így játszik, én sem fogok lelkiismeret-furdalást érezni a trükközés miatt, így ahogy lendítésre emelte a karját, a szemem borostyánszínben villanásával egyszerre engedtem szabadjára az erőmet, hogy kiszabaduljak a varázslata béklyói alól. Egy szempillantás alatt kaptam el a karját – épp időben ahhoz, hogy ne okozzon súlyos hasi sérüléseket számomra, azonban ahhoz túl későn, hogy egy karcolás nélkül megússzam az egészet. Sajnos sikerült átszakítania az anyagot és a fegyver hegyét a bőrömbe mélyesztenie, amíg hátrébb nem ugrok tőle. Lendületet vége, hogy átváltoztatott karmos mancsommal, egy erős ütéssel verjem ki a fegyvert a kezéből, megfosztva tőle, hogy aztán semmi várakozási idő nélkül ugorjak ismét felé, végigkarmolva a törzsét, ahol épp érem. Mellkas, derék, hasi tájék, nekem édes mindegy. Utána azonban sietve körbe-körbe kezdtem körözni körülötte, néha hirtelen irányt váltva, vagy felé, felé kapva karmos mancsommal. Ha már így játszunk…
// Utána számoltam, mivel a mágiád csak 4-es szintű, így elég idős vagyok ahhoz, hogy legyen esélyem ellene //
Igazság szerint, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy harcba bocsátkozzak a nővel. Nem azért, mert nem lett volna szívem megtenni, vagy esetleg a rokoni kapcsolat tudata akadályozott volna benne, hanem egészen egyszerűen nem volt hangulatom hozzá. Ma már elintéztem a kötelező edzésemet, sőt, még egyel többet is beiktattam, úgyhogy elhanyagolva azért nem volt a kondícióm. Annak a gondolata meg aztán egyenesen kiborított, hogy majd Nicholas megkeres és nekiáll nekem prédikálni azzal kapcsolatban, hogy én mégis mit képzeltem, hogy kezet emeltem a húgára. Ó, még mit nem, hát ez volt az utolsó dolog, amire vágytam! Willtől egyébként egyáltalán nem tartottam, hiszen most nem is volt semmi közöm ehhez, nem én provokáltam ki ezt a helyzetet. Kivételes eset ugyan, de olykor-olykor úgy látszik, hogy még ez is megtörténhet. Az – ostoba módon – fel sem tűnt egyből, hogy a varázslatom nem úgy fogott, ahogyan kellett volna. Végül is, hogyan is tűnhetett volna fel? Hirtelen nem gondolkoztam a türelmetlenségtől, és elfelejtettem, hogy mennyi idős a nőstény. Persze abból kiválóan lehetett volna következtetni, hogy mennyi idős a tulajdon nagyapám, de ez ott hirtelen nem jutott el igazán a tudatomig. Már csak akkor szembesültem a hibával, amikor a támadásom hárítása érdekében megmozdult. Ennek egyáltalán nem örültem, ráadásul elég váratlanul is ért ahhoz, hogy kiverhesse a kezemből a tőrt. Magamban átkozódni is kezdtem azon nyomban, méghozzá elég bőszen. Nem szerettem soha, ha keresztül húzták a számításaimat, de képzett harcosként az efféle ellentámadásokra már rég fel lettem készítve. Konkrétan éppen az ő kedves testvére által, legalábbis részben. Sajnáltam, hogy nem sikerült jobban megsebeznem őt, túl sok időm azonban nem maradt a kesergésre emiatt. Gyorsan kellett mérlegelnem, hogyan hárítsam őt, mit tegyek ellene. Immár nem volt bennem az, hogy szeretnék kíméletesebb lenni vele - ez eleve engem is meglepett! -, csakis az járt a fejemben, hogy innentől kezdve bizony kicsit se fogjam vissza magam. A harcos tetoválásoknak hála, azért egy kicsit jobb reflexekkel rendelkeztem, mint az egyszerű őrzők, így aztán én is megpróbáltam kitérni a karmok elől, miután sikeresen lefegyverezett, ha mondhatjuk így. Az, hogy nem teljesen sikerült nekem sem, annak volt köszönhető, hogy nem vagyok vérfarkas, ettől függetlenül még nem estem kétségbe. Nyilvánvaló, hogy a fájdalom égető érzése egyből belém mart, de túlságosan nem akasztott meg, mivel nem ez volt az első eset, hogy ilyen szituációba keveredtem. Még annyit sem engedtem meg magamnak, hogy felkiáltsak a fájdalomtól, inkább magamba fojtottam, kockáztatva a saját nyelvem leharapását. Nálam ez már a gyengeség jele lett volna, és annyira azért mégsem trafált el, hogy az oldalamat markolva fetrengjek a havon. Már csak azért sem, mivel valahol számítottam rá, hogy támadni fog, amint megszabadított a fegyvertől. A Páncél varázslatát szinte gondolkodás nélkül alkalmaztam is, már abban a pillanatban, hogy kimozdult a bénítás alól. Így aztán, a sérüléseim súlyosságát ezzel is sikerült tompítanom, bár a pajzs természetesen egyből sérült is valamennyit, ahogyan a következő támadása közben is. Nem estem kétségbe, ahhoz már túl sok tapasztalatom volt, inkább próbáltam logikusan, elvakult düh nélkül belemenni ebbe a harcba. A Minden vadak lelkével némileg javítottam az amúgy is átlagosnál jobb gyorsaságomon, így a következő támadásait már könnyebben ki tudtam védeni. Még szerencse, hogy nem vagyok olyan ostoba, hogy egyetlen fegyverrel járjak-keljek a hegyvidéken, egyelőre azonban még nem vettem elő. - Remélem, tudod, hogy ezzel csak fel fogsz bosszantani! – zihálva beszéltem, mert annyira azért még én sem vagyok hiperszuper, hogy bírjak ilyen iramot csak úgy, elfáradás nélkül, vérző törzzsel ráadásul. – Ha én növesztek karmokat, az neked jobban fog fájni! – utaltam az ezüstkarom varázslatra, bár nem voltam tisztában azzal, hogy ő mennyit tudhatott ezekről a dolgokról. Talán nem is baj, ha nem sokat. Annál jobb, ha úgy döntenék, hogy majd alkalmazom, ám előtte más terveim voltak. Némi Elemi kapoccsal kezdtem szépen lassan, alattomosan hevíteni a testhőmérsékletét. Egészen addig, hogy a lázállapottól a látása némiképp homályosulni kezdjen talán, szédülés legyen úrrá rajta, és esetleg a túlzott izzadás is megkezdődjön, ha minden jól ment. Nem vagyok orvos, de láttam már lázas betegeket, akik a magas testhőmérséklet miatt félrebeszéltek, zavarttá váltak, és bizonyára a felgyorsult pulzus sem lehetett kellemes, főleg, hogy talán már eleve megugrott a küzdő mozdulatoktól nála is. Míg ő ezzel megküzdött, én igyekeztem valamelyest összeszedni magam, és ha elég távolságot sikerült kialakítanom kettőnk között, akkor bizony elővettem a lőfegyveremet is, amit kibiztosítva egyenesen rá fogtam. Ha nem távolodhattam el, akkor egyelőre nem fedtem még fel, hogy van nálam más is, akkor csak továbbra is az oldalamat szorítottam, hátha csökkenthetem a vérzést.
Győzelem! Vagy ha az nem is, legalább félsiker! Ahogy bejött a számításom és sikerült meglepnem, nem is pocsékoltam tovább az időt… Eleget hallhattam már korábban, mind tőle, mind a bátyámtól, hogy milyen kiképzést tartott a nő, meg milyen jó harcos, így aztán eszem ágában sem volt finomkodni – persze arra azért ügyeltem, hogy nehogy súlyosabb sérülést okozzak neki, és isten ments’ hogy neadjisten halállal végződjön a találka, de ha tényleg olyan erős, mint azt mondta, akkor azt hiszem, ennek a közelébe sem fogunk jutni. Az, hogy a vére fémes illatát érezhettem, felért kárpótlásul a korábbi húzásáért, a hallásom összezavarásáért cserébe. Miután sikerült megszabadítanom a fegyverétől, igyekeztem további hátrálásra kényszeríteni, csak minél messzebb attól az ezüsttől, amit a gyomromba akart mélyeszteni! Tény, hogy ügyesen mozgott, és az is dicséretes, hogy ilyen önuralommal rendelkezik, még csak egy nyikkanás sem hagyta el a száját, nem hogy sikoly, kiáltás, vagy bármi hasonló… Lehet, hogy tényleg leharapta a nyelvét, arra fel ez a nagy némaság? Csak hátra, hátrébb, vissza az erdő fái felé, az egyre sűrűsödő sziklák közé, hogy nehezebb legyen a hátrafelé való közlekedés… Igaz, ahogy felé-felé martam és sikerült elérnem, éreztem, hogy valami gátolja az erőmet, de ha ahhoz elég erős voltam, hogy a varázslatából kitörjek, akkor a mindenféle megidézett pajzsai sem fognak túl sokáig kitartani. Ütök, hárít, üt, hárítok, folyamatos adok-kapok játékot játszva egymással. -Én is attól tartok! -morrantam vissza némi iróniával a hangomban, majd amikor a karmaira utalt, egy halk, nevetésre emlékeztető morranással reagáltam a szavaira - Csak nem az ezüstözöttre gondoltál? -kérdeztem vissza, mielőtt még azt hinné, csak ő van olyan kiváltságos helyzetben, hogy volt gyakorlata a vérfarkasok elleni harcokban. Ó és aztán? Én meg egészen véletlenül tisztában voltam vele, hogy ők, őrzők, milyen varázslatokkal operálnak… Ha nem is mindegyikkel, de a többségükkel biztosan. Csak nehogy késő legyen, mire az ezüstkarmait megidézi ellenem… Elég volt csupán utalnia rá, a törzse helyett egyből a karjait vettem támadásba, azzal a céllal, hogy legalább az ügyesebb karját eltörjem, ezzel meghiúsítva a tervét. Még ha a másik kezével meg is idézné a varázslatot, már mérsékelnék az előnyén… Az egyre növekvő hőmérsékletről egyelőre nem vettem tudomást, betudtam annak, hogy a harc hevében melegedtem ki… Egyébként is, elég hűvös volt ahhoz az itteni időjárás, hogy lassabban gyűrjön maga alá, arról nem is beszélve, hogy vérfarkasként eleve sokkal ellenállóbbak voltunk az ilyesmi ellen. Nem a végtelenségig, de egy kis láz még nem fog úgy földhöz vágni, mint egy egyszerű halandót… vagy egy őrzőt. -El ne vérezz itt nekem ebben a nagy ugrándozásban. Mit mondanék a bátyámnak? -kérdeztem vissza, látva, hogy az oldalán lévő karmolásba kapaszkodik. Ahogy kicsit elhátrált tőlem, én elrugaszkodva, majd a hóban meghemperedve próbáltam közelebb jutni hozzá, újabb sérülést okozva. Ha már a kezét is megpróbáltam megsebesíteni, nehogy már pont a lába maradjon ki, nem igaz? Egyébként sem lenne szerencsés hosszúra nyújtani a tesztelést.
Továbbra sem tetszett ez a tesztelendő alany szerep, ahogyan az sem, hogy a pillanatnyi figyelmetlenségem miatt sikerült bekapnom egy sérülést. Eléggé fájt, vérzett is, bár annyira azért mégsem, hogy a halálomon legyek miatta. Arra viszont tökéletesen elég volt, hogy bosszantson, és egy nagyon kicsit gyengítsen a koncentrációmon. Azonban az a javamra volt írható, hogy már sokkal rosszabb helyzetekből is jöttem ki jól, úgyhogy most sem féltem túlzottan attól, hogy esetleg végzetes lehet ez a találkozás. Ez csupán egy kissé mélyebb karcolás, és egy idegesítő nőszemély, semmi több! - De igen, pontosan arra! – ha azt hitte, hogy meglephet ezzel az információval, vagy esetleg kizökkenthet, akkor nagyon tévedett. Egyáltalán nem találtam ugyanis különösnek, hogy tud ezekről a dolgokról. Miért is ne tudhatta volna? Én is nagyon sok dolgot tudtam a farkasokról, az egymás képességei iránti kíváncsiság szerintem teljesen normális volt, én meg aztán világéletemben szerettem tájékozott lenni, mindenféle téren. Ebbe az főként beletartozott, hogy mindent tudjak a lehetséges ellenfelemről. Nem személy szerint, hanem a fajt tekintve. Persze érthető okokból az megkönnyítette a dolgomat, ha az adott személyről is tudtam egyet, s mást, de ebben az esetben sajnos ez a fajta előny nem állt fent. A karom ellen intézett támadásait a tőlem telhető legjobban igyekeztem hárítani. Szerencsére azért erősen fel voltak gyorsulva az érzékeim, hála a varázslatnak, így azzal nem sokat tudott kezdeni. Talán ez az én legnagyobb szerencsém, mert ezt a fajtát még ő sem tudta gyengíteni, hiába dolgozott rajta a pajzsomat illetően. Szegény már nem bírta sokáig, de minden tudásomat bevetve vettem fel vele azt a harcot, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. Erősen ütöttem el a kezét, valahányszor próbálkozott kárt tenni bennem. Talán sikerült is néhol megsebeznie, de szinte már meg sem éreztem az oldalam lüktetése miatt. Később még nagyon fog ez fájni, ebben biztos voltam, de egyelőre az egészből csupán a meleget, és a hatalmas fájdalomgócot éreztem, ami végigszáguldott időről időre a testemben. - Az nem az én dolgom, hogy ti hogyan intézitek az ügyeiteket… - vetettem oda, mintegy mellékesen, ugyanis semmi kedvem nem volt beszélgetni. A kezdeti szimpátiám valahogy egyre inkább alábbhagyott, ami nem túl jó nálam. És én naiv még azt hittem, hogy van egy normális tagja a családnak, Kyle-on kívül. Bár ő nem ehhez az ághoz tartozott, úgyhogy ez nem is olyan meglepő így. Miközben ezen gondolkoztam, ő felém vetette magát, de szerencsére még éppen az utolsó pillanatban sikerült kipördülnöm előtte, elkerülve a tarolást. Jobban mondva, a lábamat egy kicsit elkapta a lendület, meg is billent az egyensúlyom, ám amíg ő a hóban hempergett az ugrását követően, én kihasználtam a pillanatnyi időt, és azt az icipici előnyt, amit a pördüléssel kovácsoltam magamnak. Talán, ha három másodpercem lehetett, maximum öt, és akkor még sokat is mondtam. Hirtelen nyúltam az eddig rejtve maradt fegyverért, és fogtam rá. Abban az esetben is így tettem, ha hamar felpattant, és újabb támadást intézett ellenem, ennyi idő alatt ugyanis még nem érhetett teljesen oda hozzám, hogy könnyedén kiverje azt is a kezemből. Ezúttal pedig olyan erősen kapaszkodtam a markolatban, hogy még véletlenül se járhassak úgy, ahogyan a tőrrel. Nem, ezt még a halott kezeimből is nehéz lett volna most már kiszedni! - Állj le, oké?! – szóltam még rá utoljára. Véreztem, fáradt voltam, talán az előző lendülete még a lábamat is eltalálta egy kicsit, de ez már igazán szóra sem méltó. Sziklaszilárdan tartottam a fegyvert továbbra is. – Szerintem éppen eleget teszteltél – mondtam ki nehézkesen a szót, a nemtetszésem miatt -, már láthatod, hogy nem kell félteni, megállom a helyemet! – jelentettem ki ismét, tekintetemet pedig le sem vettem róla. Azért nagyon reméltem, hogy néhány találatot még nekem is sikerült bevinnem nála, és lesznek fájdalmai éppen úgy, ahogyan nekem is okozott néhány kellemetlen percet. Ha esetleg újra felém lendülne, akkor bizony nem vagyok rest beleengedni nem is egy, hanem két ezüstözött töltényt.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Azt hiszem, igazat kell adnom a bátyámnak abban a tekintetben, hogy tényleg nem rossz harcos a kedves unokája, ahogy a támadásaimat fogadva, védte, hárította, egyértelműen látszott belőle, hogy volt már dolga hozzánk hasonlóval – nem egyszer. Biztos voltam benne, hogy ha törésem nem is, zúzódásom minden bizonnyal lesz másnapra, nem is kevés… Igaz, hála az adrenalinnak, egyelőre még nem igazán érzékeltem a hamarosan rám telepedő, fájdalmas ütések nyomát. - Még szép. -válaszoltam kimérten a szavaira, túlzott kedvem nekem sem volt a társalgáshoz, inkább ugrok, ő kitér, én a hóban landolok… Hogy mire ismét talpra állok, már Kate fegyverével nézzek farkasszemet. Ez elég is volt ahhoz, hogy megtörje a lendületemet, mozdulatlanná merevedve álltam a helyemen, ámbár a tagjaim még harcra készen megfeszülve, hogy ha úgy adódik, kitérhessek, vagy legalább megpróbáljak, elkerülve egy halálos sérülést. Mert biztos voltam benne, hogy ha így harcol, a célzással sem lehetnek gondjai. - Rendben. -szólaltam meg néhány pillanatnyi hezitálást követően, hogy választ adjak a kérdésére, oly hirtelen hagyva abba a harcot, ahogy elkezdtük. Talán meglepi a hirtelen befejezés, talán nem, mindenesetre a tartásaimon is láthatta, hogy részemről vége. Hogy meggyőzzem, a kezeimet is felemeltem előtte, védekezően, majd a karmaim visszaalakultak a hétköznapi, emberi formájukba. - Ígérem, ennyi volt, nem kell tartanod tőlem a továbbiakban. Nem csalódtam benned. -feleltem, majd a pajzsomat is lentebb engedtem. Elvileg minden őrző mágiaérzékeny, hátha azt is képes érzékelni az energiáimból, hogy igazat mondok, vagy legalábbis alább csillapodott a harci kedvem. - Még nem untam meg az életem, úgyhogy… lennél oly szíves és leengednéd a fegyvered? -kérdeztem vissza. Azt nem kértem, hogy tegye el, ha neki ez biztonságérzetet ad, hát had szorongassa… De ha megpróbál lelőni azután, hogy a szavamat adtam, vége, azt hiszem, annak nagyon csúnya következményei lesznek. - Megkérdezném, hogy szükséged van-e segítségre, de gondolom, ez nálad egy sértéssel is felérne, nem igaz? -húzódott féloldalas mosolyra a szám, mert azok után, ahogy eddig megismertem, előbb néztem ki belőle, hogy a sérülései ellenére inkább egyedül megy vissza a városba, mint hogy tőlem bármilyen segítséget elfogadjon. Hát még, hogy mondjuk a vállamra kapva vigyem vissza és bárki meglásson minket!
Azért egy kicsit az eddigiek után meglepetésként ért, hogy egyből leállt, amint kértem rá, de talán csak a fegyver hatása volt, és a józan eszéé, aminek segítségével belátta, hogy így már valószínűleg én kerekednék fölé. Lehet, hogy okozott néhány sérülést nekem ő is, viszont annyira még ő sem gyors, hogy egy ezüstözött töltény elől, ilyen kicsi távolságról elugorjon. Ugyan nem okozott volna lelkiismereti problémát, hogy beleeresszem az egész tárat, de ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy elővegyenek és még a kedves bátyja is nekem álljon majd, amiért ezt műveltem. Természetesen egyébként akkor sem szándékoztam volna megölni, csupán emlékeztetni rá, hogy ideje befejezni ezt az ostobaságot. Szerettem harcolni, a gyakorlással sem volt nekem bajom, de felesleges küzdelmeket nem szokásom még nekem sem lefolytatni. - Mondhatnám, hogy sejtettem, hogy így lesz… de hagyjuk, a nagyzolást! – azért nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá valamilyen formában azt, hogy mennyire felesleges volt ez az egész orvtámadás a részéről. Lehetett volna másképp is, de most már úgyis mindegy, mert túl vagyunk rajta. Azért a gondolatért pedig még továbbra sem rajongtam különösebben, hogy nekem bárkinek is bizonygatnom kelljen a tudásomat. Azt hiszem, hogy ebből már régen kinőttem, vagy talán soha nem is élt bennem ilyen vágy, mivel tisztában voltam a képességeimmel. - Talán… - néhány pillanatig azért haboztam, nem vagyok ostoba. Biztosra akartam menni, hogy ez nem csak egy trükk a részéről, hanem komolyan gondolja. A néhány másodpercet követően végül tényleg leengedtem a fegyvert, de még nem tettem el teljesen, csupán magam mellé engedtem. Nem azért, mert most már attól tartottam, hogy újra nekiugrik, hanem egészen egyszerűen az oldalamba nyílalt a fájdalom. Nem vészesen, csak emlékeztetett rá, hogy van ott valami, aminek nem kellene, és most fájni kezdett. – Nem vagyok mindenható – válaszoltam a kérdésére, noha sokszor nagyon szerettem volna ezt hinni, és örültem volna, ha így van. Kár, hogy erre nekem esélyem sem volt. - Kocsival jöttél? – érdeklődtem kíváncsian, mert ha igen, akkor hajlottam volna rá, hogy elfogadjam a felajánlást. Sajnálatos módon ugyanis én nem azzal érkeztem, mivel futni szándékoztam először. Ebből kifolyólag pedig felesleges lett volna négy keréken elindulni, ha aztán ugyanúgy hátrahagyom. Akkor lesz baj, ha végig vissza kell sétálnom a városig, bár akkor egészen biztos, hogy valamennyit gyógyítok magamon most, és nem csak otthon fogok ennek eleget tenni. – Mert akkor elfogadok egy fuvart a városig – tettem végül hozzá, de úgy gondoltam, hogy számára is egyértelmű, miért kérdeztem. Anélkül is, hogy én ezt szóvá tettem volna. – Ha nem, akkor sincs gond. Volt már rosszabb is… - legyintettem végül, és most már a fegyveremet is elraktam, mert feleslegessé vált még szerintem is. Ha valami bajom esne, abból úgysem jönne ki jól ő sem, úgyhogy nem érte meg a kockázatot.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Valahol számítottam rá, hogy miután jeleztem, hogy részemről ennyi volt, ő sem fogja folytatni a mérkőzést, igaz, csak akkor fújtam ki egy feszült szusszanással az addig visszatartott levegőmet, amikor leengedte a fegyverét. Jobb az óvatosság, legyünk biztosak, hogy nem kapja el mégis a harci hév, és lyuggatja ki az irhámat… - Köszönöm. -szólaltam meg, miután úgy tűnt, mégsem kell közelebbről megismerkednem a lőfegyverével, amikor pedig rákérdez arra, hogy kocsival jöttem-e… lehet, hogy külső szemlélő számára teljesen ártalmatlan kérdés, én azonban nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el rajta. - Az erdőbe? Nem, sajnos nincs terepjáróm… hogy őszinte legyek, semmilyen autóval nem büszkélkedek jelen helyzetben. -maximum annyi, hogy néhányszor volt alkalmam vezetni a brigád tűzoltóautóját, amikor a sofőrünket ledöntötte a lábáról a betegség, de ennyi. Nem hiszem, hogy azzal a közeljövőben ilyen terepen lenne szerencsém vezetni. - Gyalog jöttem, de ettől függetlenül, ha úgy érzed, szükséged van némi támogatásra, akkor elkísérlek egy darabig. Azt nem ígérem, hogy hazáig kísérem, azt meg pláne, hogy majd ölben, netalántán vállra kapva viszem, azt hiszem, azt egyikünk büszkesége sem viselné el egykönnyen, pláne, ha még ismerősökbe is botlunk út közben. Ellenben arra jóval kisebb az esély, hogy pont itt, az erdőben futunk össze valakivel, tekintve, hogy mennyi erdős terület van a város közelében. Közlekedés szempontjából is ez a neccesebb terep, hisz a városban már könnyű szerrel foghat akár taxit is. - Nos? Élvezzük még egymás társaságát, vagy inkább vegyünk érzékeny búcsút egymástól? Mondjuk tekintve, hogy Fairbanks városa nem túl nagy, gondolom, előbb-utóbb fogják még keresztezni az útjaink egymást. -pláne, hogy kettőnknek még közös, egyenes ági rokona is akad, aki szintén itt él. Még megvártam a válaszát, majd attól függően, hogyan döntött, vagy segítő jobbot nyújtva kísértem ameddig gondolta, de maximum a város széléig, vagy egyedül vetettem bele magam az erdő rengetegébe, hogy hazaérve magam is alaposabban szemrevételezzem, hány kék-zöld folttal gazdagodtam a következő napokra…
// Jesszusatyaúristen, hogy én mennyire elsiklottam afelett, hogy írtál… ._. ezer bocsánat érte! Viszont tekintve, milyen rég kezdtük ezt a játékot, részemről ez most egy záró lett, aztán mást nem ha gondolod, később majd összefuthatnak megint a karaktereink Köszönöm a játékot! Nem tudom, hogy te szeretnél-e még írni rá, amennyiben nem, úgy kérnél zárást a topichoz? //
A hálálkodásra csupán biccentettem egyet kurtán, és agyam már azon dolgozott lázasan, hogy miként jussak vissza a városba. A helyzet ugyanis az, hogy így elég sok időt fog igénybe venni az, ami alapvetően csak egy kellemes kis séta lett volna. Éltem én már túl rosszabbakat is, viszont akkor nem volt ilyen nagy távolság még előttem, amit meg kellett tennem. A stoppolás gondolata valahogy egyáltalán nem dobott fel, nem is éreztem úgy, hogy képes lennék eddig süllyedni. Már csak azért sem, mert valószínűleg a gyanútlan sofőrnek feltűnne, hogy milyen sérüléseim vannak, és még csak az kéne, hogy kórházba akarjon citálni, vagy beugorjon a rendőrsére, és szóljon, hogy felszedett egy gyanúsan vérző nőt. Na, nem! - Akár az út szélén is hagyhattad volna… - nem tetszett túlzottan, hogy ilyen szórakoztatónak találta a kérdésemet, mert az a benyomásom támadt tőle, hogy nem vesz komolyan. Márpedig az ilyesmit sohasem viseltem túl jól, hiszen cseppet sem vagyok ostoba, ebből kifolyólag hülyeségeket sem szoktam mondani. Kivéve, ha viccelni szeretnék, de ez most távolról sem volt az a szituáció, amikor helye van a poénoknak. – Remek! – dünnyögtem kissé morcosan az orrom alatt. Milyen ember az, akinek a mai világban nincs kocsija? Oké, hogy ő tud még plusz két lábat növeszteni, és a bundája is elég védelmet nyújt a hideg ellen, de azért akkor is különös. Esküszöm, ha kaszálok valamivel sok pénzt, veszek neki valami autót, és a feneke alá tolom, hogy többet ilyen helyzet ne történhessen meg. - Nem-nem, nem szükséges! – legyintettem végül, miközben elpakoltam a fegyveremet is, amely immár nem volt harcra készen kibiztosítva. Azért annyira nem volt vészes a helyzet, hogy elfogadjak mindenféle támogató kezet, egyedül is tudtam járni. A kocsi viszont tényleg tetszett volna, nem véletlenül kérdeztem rá. Azt hiszem, hogy ezt hívják pechnek. Egyetlen dolog volt, amit elfogadtam volna tőle, és erre kiderül, hogy azzal sem tud szolgálni. Ő meg bizonyára remekül mulatott magában, hogy majd szívom egész úton a fogamat, amikor rosszul mozdulok, és az oldalamba hasít a fájdalom. Nem voltak túl jók a kilátásaim, maradjunk annyiban. - Nekem is van egy olyan érzésem, hogy vagyok ennyire balszerencsés… - forgattam a szemeimet, dünnyögve az orrom alatt. Jó, azért nem olyan rossz arc, ezt el kellett ismernem. Ha másképp gondolnám, akkor simán lepuffantottam volna. Nem, nem halálos sebet ejtve, hanem csak valamit, úgy a mihez tartás végett. Ennek ellenére, tőlem szokatlan módon felhagytam a harccal, és a távozás mellett döntöttem. – Végül is, ha a városba indulsz, úgyis csak egy irányba tudunk menni. – vontam meg beletörődően a vállaimat, mert tényleg ez volt az igazság. Talán tudott volna kerülővel menni a hegyeken át, vagy ilyesmi, de az irány akkor is ugyanaz lenne, ez kétségtelen. Ha ő is úgy döntött, hogy abba az irányba indul meg, amerre én, úgy vele együtt vágtam neki a városig vezető útnak. Hosszabbnak tűnt, mint normál esetben, de ez nem tántorított el egyetlen pillanatig sem. Meneteltem, mint valami szemellenzős katona, akinek csak egy cél lebeg a szemei előtt, mégpedig az, hogy hazajusson. Úgyis biztos voltam benne, hogy tényleg találkozunk még. Ha más nem, hát kinéztem Nicholasból, hogy ha megtudja, hogy találkoztunk, fogja magát és rendez egy random családegyesítő partit. Még csak az kéne!
// Semmi baj! Én is nagyon köszönöm a játékot!!!! élveztem! <33 //
Egész nap fel voltam pörögve, a telihold közelsége kezelhetetlenül nagy löketet adott, ami egyfelől abban nyilvánult meg, hogy egész nap bömbölt nálam a zene és megpróbáltam azt túlharsogva énekelni. Ha jött valaki, hogy lelőjön, kaptak negyed-félórás csendet, majd újra kezdtem. Aki eddig azt hitte, eleven vagyok, az kénytelen volt rájönni, hogy semmit sem látott még. Mint akit töltőn felejtettek, kimerülhetetlennek tűntem, ez pedig az este közeledtével kezdett komolyan súlyos méreteket ölteni. Aki vevő volt rá, azzal rövide, de annál velősebb, rögtönzött partit csaptam a nappaliban, kivételesen alkohol menteset, mert ide nekem már semmilyen pia nem kellett, maxra voltam járatva. Fürödtem az energiákban, minél több volt, minél vegyesebb, annál inkább, mohón habzsoltam a társaim jelenlétét, a falkaérzést, mi alegutolsó porcikámig átjárt. Ezért is csaptam akkora feltűnést. Gyertek csak, minél többen, minél közelebb, hadd érezzelek titeket, mintha nem lenne holnap!
Nem kellett vezényszó, vagy parancs, zsigeri ösztön súgott, mint mindig mindnyájunknak, s amint éreztem a hívást, mint akit puskából lőttek ki. Payne-t felkaptam a vállamra, mert a teljes magányt csak rettentő ritkán tudtam díjazni, most pedig még annyira sem és elrongyoltam vele. A terasz korlátját úgy ugrottam át, mintha ott se lett volna, s bár azt hittem, bírom még pár percig, tévedtem. Éppcsak elértük az első fát, letettem a lányom, hogy egyből váltsak is, amíg pedig rá vártam, körbe-körbe futkostam, körbeugráltam őt is. A többiekhez is vissza fogunk nyargalni, de muszáj volt most kiélnem azt, amihez épp kedvem szottyant, máskülönben, úgy éreztem, megveszek. ~ Gyere, gyere, gyere, gyere, gyereeeee! ~ sürgettem, pedig azt hiszem, ez eddig még egyszer sem fordult elő. Éppcsak végzett, amikor már meg is ugrottam. Kit érdekelt a ruhaelrejtés, vagy bármi? ~ Ha lemaradsz, ne fossál, csak kövess! ~ adtam egyelőre az utolsó instrukciót, majd igazán nekiiramodtam, hogy rohanjak, ahogy nekem kényelmes, közben pedig húztam magammal őt is. Kedvvel, energiáimmal, lemaradás esetén pedig nyomaimmal. Azt akartam, hogy most ő is önző legyen, annyira, mint én, és csak azt figyelje, neki milyen tempó kényelmes, hogy élvezze az estét, a teljes vérfarkas alakot, a hűvös levegőt, a bundáját észlelhetetlenül simogató holdfényt.
Reggel még tiszta nyomott voltam, aztán az ágyból is úgy estem ki, mikor Darren benyomta a lejátszóját. Szó szerint kiestem az ágyamból. Kiestem. Igen, így történt, nem túlzok. Aztán persze voltam olyan szerencsétlen, hogy az éjjeliszekrényen felejtett bögrémet is levertem, történetesen a fejemen koppant. Nagyszerű. Jó pár percig csak feküdtem a földön kiterítve, nem is én lennék, ha nem ilyen csodálatosan indulna a reggelem. Kacagásban törtem ki, ahogyan elkezdtem feltápászkodni és úgy, kócosan, pizsamában, kezemben a bögrében vánszorogtam ki a nappaliba, majd a konyhába. Darren már ennyire pörgött! Te jó ég... Ha nem ismerném, tuti azt mondanám, hogy beszedett valamit, de így... A hangerő nem zavart, mondhatni már valamilyen szinten hozzászoktam, csak kellett még egy kis idő, mire ténylegesen felébredek. A kávéfőző mellett állva azonban el is indult a folyamat, amíg vártam, hogy lecsorogjon a kávé, észre sem vettem, de a lábammal már ütöttem a ritmust, aztán már a felsőtestem is ide-oda hajlongott, persze csak módjával. A kávé pedig megadta a plusz löketet. Fürödtem Darren energiáiban, magával ragadott, kirántott az álmosságból, szinte egyik pillanatról a másikra ragadt át rám a jókedve és a pörgés, így nem sokkal később már mellette tomboltam. Le sem tagadhattuk volna, hogy egy családba tartozunk.
Sikítva-nevetve - igen, ment együtt a kettő - ficánkoltam, amikor a vállára kapott, aztán már szinte csápoltam, amikor repültünk - igen, nekem a korlát átugrásából fakadó levegőben való lét is hasonló élményt nyújtott. Éreztem én is a hívást, a farkasom már türelmetlenül mocorgott odabent, menni akart, rohanni, a Teremtőjével lenni, rá is ráragadt a pörgés, ami mindkettőnket magával ragadott. Már útközben borostyános színt öltött a tekintetem, aztán ahogyan a lábam földet ért, máris ugrott, én pedig ezer örömmel engedtem neki teret. Ez a mi időnk. Fájt, bár már közel sem annyira, mint az elején; megszoktam a fájdalmat. Kissé ugyan pihegtem még, amikor percekkel később fehér bundás teljes alakomban álltam a Teremtőm előtt, de egy gyors bundarázás és már vetettem is magam utána. Azzal nem törődtem, hogy sürgetett, hiába fordult elő első alkalommal, én is sürgettem magam, mert szerettem volna minél előbb rohanni. ~ Emiatt ne aggódj ~ mintha annyira fosós lennék ilyenkor. Telihold, itt az egész falka! Nem is érdekelt. Rohantam, ahogyan bírtam, éreztem, ahogyan a hatalmas izomkötegek mozognak, ahogyan a földbe mélyednek a mancsaim, ahogyan a bundámba kaptak az ágak, ahogyan a pofámba csapott a szél. Mérhetetlenül jó érzés volt, te jó ég! Az elején még szándékosan figyeltem, Darren merre rohan, aztán már ösztönössé vált. Sokkal fontosabbá vált az, hogy a saját tempónkat felvegyük, majd megtaláljuk, úgyis éreztük, hol az energiáját, hol a nyomait, így nem csináltam ebből túl nagy ügyet. Sőt, idővel igyekeztem úgy rohanni, hogy megpróbáljak mellé, illetve valamilyen szinten elé kerülni, bár fogalmam sem volt, mennyire sikerülhet gyorsabbnak lennem nála, de ha lehetőségem volt rá, nem voltam rest oldalról ráugrani, hogy amint a lendületünk tovább vitt és talpra bírtam állni, egyből rohanhassak tovább. ~ Le ne maradj! ~ pimaszkodtam kicsit, ha bevált a tervem, aztán már egyáltalán nem foglalkoztam vele, ki rohan elől és ki hátul. Szabadok voltunk és minden egyes percét ki akartuk élvezni.
Úgy rohantunk, mintha baltás gyilkosok hada üldözne minket, bár annál sokkal kedvünk volt. Az enyém doppingolta az övét, az övé az enyémet, és ahogy a fák ágai közül elő-előbukkant a telihold kövér képe, teljesnek éreztem magam. Nem voltak kétségek, visszatartó erők, bajok, megoldalndó problémák, külön a farkasom és én. Önfeledt, könnyű és mámorító volt az egész. Beért egyszer, rám ugrott, mindketten borultunk, de csak nevettem magamban és hozzá hasonlóan én is egyből talpon voltam, hogy nyargalhassak tovább. Egy darabig játékosan kergettem, majd elhúztam mellette. Utoljára akkor futottam így, amikor az Államokba érkeztem. Kísértetiesen hasonló érzés járt át, mozgásom ütemet váltott, "utzó tempóra" álltam át, arra a kényelmes módira, ami kilómétereket tesz lehetövé. Nem volt tudatos, a felbukkanó érzettel együtt jött. Hátra se néztem, úgy rohantam tovább, halványan észlelve, hogy apránként egyre közelebb értem, értünk a területünk határához. Vissza kéne fordulni. Csatlakozni a falkához a közös vadászatban, vagy legalább a közelükben lenni, mégis az ellenkező irány hívott hangosabban, üvöltött, mint még soha azelőtt, vagy azóta, hogy ide jöttem. Tudni akartam az okát, hogy miért most, miért annyira vonzó. Bevártam kicsit Payne-t és úgy iramodtam neki ismát, mintha többé nem is fordulnék vissza, emiatt pedig a legkisebb zavar vagy félsz sem támadt energiáimban. Tudati szinten addig jutottam, hogy kíváncsi voltam, mit szólhat mindehhez Payne. Látod? Ilyen egyszerű elmenni, eltűnni mások életéből. Csak el kell indulni és a többi jön magától. Vékony jég ez, most mégis vakmerőn ugrok rá, hiszen a Hold alatt táncolunk. És én addig táncoltam, addig rohantam, amíg rám nem szólt vagy kiáltott...
Most nem zavart semmi, nem voltak nyomasztó problémák, nem ékeltek bizonytalanságot az érzelmeimbe a félelmek, most nem tartottam semmitől. Most minden jó volt és könnyű. Egyszerű és felszabadult. Szabad voltam, a Hold ezüstös fénye cirógatta a bundám, fürödtem Darren és az egész falka energiájában. Az sem zavart túlzottan, hogy a játékos kergetőzés után Darren elhúzott mellettem, nem meglepő, hisz gyorsabb nálam, majd megvár, vagy ki tudja, de nem fostam, éreztem a nyomát, tudtam, hogy merre ment, így nem volt nehéz követni. Csak rohantam, megállás nélkül, mindössze valahol a tudatalatti kezdett sugdosni, hogy lehet jobb volna visszafordulni most már lassacskán, mert túl közel merészkedünk a határhoz. Azóta, hogy betettem a lábam Fairbanks-be, még egyszer sem hagytam el azt, azóta, hogy farkas lettem, egyszer sem léptem át a terület határát. Valami rossz előérzet fogott el és amennyire féltem attól a nyamvadt határtól, éppen annyira vonzott a kíváncsiság. Miért erre jöttünk? Miért nem megyünk vissza a falkához? Miért akarunk egyáltalán „kimenni”? Megannyi kérdés tobzódott bennem, de ahogyan futottam, ahogyan döngött alattam a talaj, egyre elhalványultak és ne maradt más, csak az izmok rendszeres összehúzódása, majd elernyedése, a pofámból előtörő meleg levegő, a cirógató holdfény. Láttam, hogy megállt, egy részem fellélegzett, hogy akkor most már tuti visszafordulunk, a másik pedig sajnálkozva csüggesztette le a fejét, mert úgy tűnik a mai kis kalandunk elmarad. Csakhogy.. odabent valami mocorgott, valami nem tetszett, az előbbi rossz érzésem erősebbé vált és elég volt látnom, hogy Darren ismét megiramodott, erős lábak ide, vagy oda, szinte éreztem, ahogyan az enyém megroggyan. A felismerés elemi erővel csapott belém, a kétségbeesés és értetlenség pedig egyből csatlakoztak hozzá. Ez nem kirándulás, ez nem kaland, ez valami rettentő rossz és én egyáltalán nem akarom. Egyből indulok utána, csakhogy az első utamba kerülő faágban sikerül megbotlanom, hála égnek nem zuhanok a porba, eszeveszettül kapálózok, hogy megtartsam az egyensúlyom és úgy rohanok tovább. Utána. Mert lehet, hogy nem igaz, lehet, csak én értem félre, de akkor is borzalmas a felismerés, a gondolat, ami megfogan bennem, hogy ő is elmegy és itt hagy. Megérteném, el tudnám fogadni, hiszen megígértem, hiszen ő is mondta, hogy nem lehet mindig mellettem, de az ég szerelmére! Legalább mondjon valamit! ~ Darren! ~ kiáltok, amilyen hangosan tudok és teljesen egyértelmű lehet a kétségbeesésem számára, szinte „bűzlök” tőle. Úgy rohanok utána, mintha az életem múlna rajta, szeretném utolérni, szeretnék a bokájába marni, hogy figyeljen rám, hogy álljon meg, hogy ne tegye ezt velem! Megteheti, tudom jól, hogy megteheti, de képes vagyok abba a hitbe ringatni magam, hogy jelentek neki annyit, hogy nem tenné meg. Nem így. És nem ilyen körülmények között. ~ Mit csinálsz? ~ ugyanolyan kétségbeesett a hangom, mint az energiáim, a bundásom is éppen annyira retteget ettől az egésztől, mint én magam. Azok után, amit a Vörös Hold alatt átéltünk, amikor láttuk meghalni az Apánkat… Ne csináljon ilyet! Miért..? Mit akar ezzel mutatni? Mire jó mindez? Vékony jégen táncoltunk, én ugrottam utána és bármennyire is szerettem volna hinni, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy kibírjam, hogy ne fulladjak bele, ha megroppan alattam, most mégis úgy érzem, hiába minden remény, hiába az akarat, mert egyszerűen… nem lennék képes rá.
Olyan, mint a félálom, vagy az ébredéshez közeledés. Tompán elér a külvilág, érzed, hogy valaki mászkál körülötted és mindjárt felkelt, mert új nap kezdődik, neked pedig a részesévé kell válnod, mégis inkább a párnába fúrod az arcod és álmodsz tovább. Egy kicsit. Csak egy kicsit tovább. Csak még egy-két méter, még egy nekirugaszkodás, még egy kis feszítése az általunk választott, gyönyörű ezüstláncnak. Bármikor levethető, nem égett a húsomba, ettől olyan kényelmes, s mégis olykor rándul egyet, mert akik látják, megragadni is képesek, hogy ha már veszni látszik, hát annál fogva rántsanak vissza. Ilyen ébresztgetés az enyémet karcoló kis energia ijedelme, ilyen rántás az aggódás, a fel-felkorhadó félelem. Megrázom magam, halkan mordulok, akkor sem állok meg vagy fordulok vissza, amikor hallom a botlást. Látod? Az volt a béklyó, abban botlottál meg. Bizsergető a környék, egyszerre ingerlő, nyugtalanító és mellette élénkítő, egy pillanatig úgy érzem, az állat képes lenne elnyelni az emberi tudatot. Könnyedén, akadálytalanul, mert most képes lennék ezt üdvözölni, hogy aztán én rázzam évszázadokon át a rám csukott ketrec rácsait. Átrohanok a sekély patakon, a természetes határon, s ekkor ér az első kétségbeesett kiáltás gondolatban. Megállok, ám vissza nem fordulok, hátra nem tekintek, csak a hosszan húzódó hegyláncot figyelem, ami kelet felé nyújtózik, Kanada irányába vezetve. Arra fúj a bundába kapó szél, teszek arra egy lépést, mintha távoli, láthatatlan célt figyelnék. Elindulok, ám ezúttal lassabban ügetve és csak akkor veszem fel a korábbi tempót, amikor érzem, hogy a második, riadt kérdés ellenére is követ. Hosszú percekig rohanok, ha jön, akkor vele együtt, ha nem, hát egyedül. A távolság a fairbanksi falka territóriumának határa és köztem egyre csak nő, az ezüstfonál foszlik, valami más viszont egyre markánsabban érezteti jelenlétét. Magamban elmosolyodom rajta, majd fokozatosan lassabbara veszem rohanásom, míg végül lépésbe váltok és egy szakadék szélén megállok. Pillantásomat végigjáratom az alant elterülő tájon, majd hátrafordulok. Ha Payne jött, itt bevárom, ha viszont lemaradt, megállt már jóval korábban, elindultam hozzá visszafele. ~ Megmondtam neked, hogy egyszer el foglak hagyni ~ csendült hangom száraz tényszerűséggel. ~ Engem Kirill a beharapásom után rögtön magamra hagyott, később Victor kitagadott, majd egy csapat embert hagytam hátra szó nélkül, az előző falkámban is csak az Alfának szóltam, Ash egy ideje a saját útját járja. ~ Megálltam előtte, bármekkora séta is várt rám ehhez, energiáim fagyos nyugalommal és halvány elégedetlenséggel lengtek körbe. ~ Engedem, hogy másoktól tanulj, nem gyakorlok egyetlen területre sem kizárólagos jogot, pontosan ezért. Mert egyszer el foglak hagyni, Payne. Vagy így, hogy elcsábulok és futok, amíg a lábam bírja, vagy úgy, ahogy a Vörös Hold idején történt. Neked pedig tudnod kell, hogy akkor kikre vesztegeted az időd, kiktől mit fogadsz el és magadból mennyit adsz nekik, mennyit veszel el tőlük, belőlük. Tőlem mindent, amit csak lehet, nekem mindent, amit csak tud. Érzem, a ragaszkodása színtisztán kivehető, a farkasában gyökerezik, az emberi oldalában teljesedett ki. Örömmel és viszonzással fogadom a a fenevaddal együtt, ám idővel másképp fogunk minderre nézni, s ha nem a halál fog dönteni az idejéről, hanem mi, akkor lesz egy majd egy nap, amikor szétroppantom ezt a vaskos láncot, őt pedig kilököm, odavetem a világnak. Ezt ígéri az okkersárga szempár, ez a hideg fuvallat magva. Megszerezni, elhagyni, elengedni, ragaszkodni, birtokolni, elhagyatva lenni, daccal felülkerekedni. Erről szól az egész. ~ Ez nem szabadság Payne. Senki sem képes elnyerni a teljes szabadságot ~ ebben egy ideje szinte teljesen biztos voltam ~, de a függetlenséget és az önállóságot igen. Hogy akkor sem ér véget semmi, amikor valaki elhagy. Vagy amikor te fordítasz másnak hátat, mert megkaptad, amiért a társaságát kerested és már nem bírod tovább mellette. Élni, a saját szájíze szerint, oda menni, ahova a szíve húzza. Ragaszkodni, hűségesnek lenni úgy, hogy közben nincs iga, teher, láncokat aggatni magunkra, erősre fűzni őket, miközben tudjuk, hogy ki fogunk belőle bújni. Nem elszakítjuk, levesszük. Szakítani csak egyet szabad és kell. Ehhez még kicsi minden tekintetben, így nem is várom el, hogy egyből értse és érezze ezt a különös ízt. De az eszébe akarom vésni, hogy soha ne feledje azt a rémületet, amit az imént érzett, se a szavaimat. ~ Amit akkor akarsz majd, amikor már nem leszek melletted, az leszel te. Akkor leszel igazán egy a farkasoddal, mert nem marad senki számára, akinek igazán meg akarna felelni, vagy a kedvében járni. ~ Akkor kóstolhat bele a szabadság egy részébe, akkor pillanthatja meg az árnyékát. ~ Mondtam, hogy ne fossál, nem? ~ cukkoltam egy kicsit, elengedve az eddigi élt szavaimból, s megbökdöstem orrommal. Még nem jött el az idő. ~ Van még mit tanulnod ~ tettem hozzá hetykén, annak ellenére is, hogy tudtam, ez neki egyáltalán nem ilyen könnyen ejthető, vagy viccel elüthető dolog. Egy Teremtő egyszer már elhagyta. Ryan engem is elhagyott és igen, pokoli dühös voltam miatta, mert az én önzésembe nem fér bele, hogy valaki engem hagyjon el. Az sértés, amit meg kellett torolni, de mellette is tovább tudtam élni. De ő ezt még nem tudja kezelni, amit nem csodálok, hiszen még nagyon fiatal. Erre igazából nem is lehet megtanítani, neki kell majd ráéreznie, neki kell majd vele szembe néznie, csak útmutatást kaphat, mert arra senkinek sincs tuti receptje, hogyan lehetsz farkas. Hogyan lehetsz Fakír.
Futok, ahogyan a lábam bírja, mintha csak az életem múlna rajta és bármennyire szeretném hinni, hogy nem így van, tudom jól, hogy összetörnék, hogy mérhetetlenül fájna. Úgy hiszem talpra tudnék állni, menne, hiszen megígértem, de képtelen lennék ölbe tett kézzel nézni, ahogyan ezt teszi. Amíg van esélyem, amíg kaphatok válaszokat, addig igenis küzdeni fogok és igenis megyek előre, bármekkora is a kétségbeesés a szívemben, bármekkora félsz is gyűrt maga alá az elvesztésének gondolatára. Mentem utána és magam is csak akkor kezdtem lassítani, amikor ő is, kicsivel messzebb álltam meg a szakadék szélétől. Felemelt fővel hallgatom a szavait, tekintetem végig őt fürkészi és akkor sem lépdelek hátrébb, amikor megáll előttem. Viszket a bőröm az energiájában megülő elégedetlenségtől, de nem szólok közbe, hiába fokozódnak bennem az érzéseim, hiába szeretnék rákiabálni, hogy hagyja abba, hogy ez nem így van! Kivárok, hogy akkor zúdíthassam rá a saját gondolataimat. ~ Én nem vagyok sem te, sem pedig Ash, nekem nem megy olyan könnyen! ~ minden keserűségem és fájdalmam ott vibrált nem csak a szavakban, de az energiáimban is. ~ Te is tudod, mi történt, amikor Ryan elment és mi történt akkor, amikor átharaptál. Megígértem, hogy nem fogok ismét úgy összezuhanni, a Vörös Hold után sem tettem! Elfogadtam, hogy elmentél, hogy nem leszel többé! Olyan nagy kérés azok után, hogy ott feküdtem a vértől tocsogó mellkasodon, hogyha menni készülsz, legalább szólj róla?! Elfogadnám, tiszteletben tartanám, nem zuhannék össze, de ha lehetőséged van rá, akkor miért nem lehet egy sziát kibökni?! ~ ekkor léptem csak hátrébb, hogy előtte kezdjek el egy rövid szakaszon fel és alá járkálni. Dühös voltam és keserű, annak ellenére is, hogy tisztában voltam, mindez miattam van, engem szeretne tanítani, erősebbé tenni, de én csak.. én csak túlságosan megszerettem ahhoz, hogy képes legyek így elengedni. Ráadásul mindazok után, ami velünk történt, az áprilisi történtek után, Ryan eltűnésének mikéntje után tényleg olyan nagy kérés volna, hogyha elmegy, hogyha tudja, hogy itt fog hagyni, akkor legalább közölné velem? Tényleg megérteném, tényleg tiszteletben tartanám, de ha van rá lehetősége… Lassulnak a dühtől döngő léptek, csillapodik a vicsorgás, a borostyánok izzása. Tudom, hogy igaza van, ahogyan a szavak jelentőségével is tisztában vagyok. Csak ez piszok nehéz. Azt gondolná az ember, hogy azok után, mennyi mindent veszített, a következő már könnyebb lesz, mert edzettnek hiszi magát, erősnek. Egészen addig, amíg el nem érkezik az újabb csalódás pillanata. Pontosan ez történt velem is. Lehajtom a fejem a szavai hallatán, mert szégyellem, hogy ennyire megviselt ismét, hogy ennyire kiakadtam, hogy ennyire megrémültem. Igyekeztem minden szót mélyen az emlékezetembe vésni, mert fontosak voltak, mert sokat tanulhatok belőle, ha a keserűségem alább hagy. Szeretnék belőlük tanulni, elfogadni, hogy ez az út vár majd rám, de csak akkor, ha én is igazán akarom, ha megküzdök érte, ha nem hagyom, hogy egy elvesztés ennyire a földbe döngöljön. A cukkolásra és a bökdösésre sem reagálok semmit, csak egy helyben állva tűröm, borostyán tekintetem fordítva felé. Egyértelműen sütöttek nem csak az íriszeimből, az energiáimból is a ki nem mondott szavak; könnyű azt mondani. Cselekedni már kevésbé, én pedig képtelen vagyok uralni az érzelmeimet, nem tudom irányítani őket. A hetyke megjegyzés volt az utolsó csepp a jelenlegi poharamba, persze, hogy van még mit tanulnom. Nem is kevés, de képtelen lettem volna ezt ilyen könnyen elintézni, nekem ez nem volt olyan könnyű eset, nekem igenis nehéz volt. Igenis szerettem volna megfelelni. Ha nem volt több mondanivalója és nem is tartott vissza, hátat fordítottam neki, hogy elkezdjek visszafelé ügetni. Ha nem követett, egy ponton még megálltam, hogy visszatekintsek rá, tekintetemben ott izzottak a ki nem mondott szavak; visszamegyek. Haza. Akár jött, akár nem, én aztán nekiindultam, nem álltam meg egészen addig, amíg meg nem állított, ha pedig nem történt ilyen, akkor elsődleges célom volt megkeresni a falkát, akár velem tartott, akár nem.
Érzem a keserűségét, mint apró változást az energiáiban, a hangulatában, hogyan ne érezném? Hogyan ne érteném? Végighallgatom a kifakadását. ~ Megtettem, Payne. Pont az előbb. ~ Az időhöz nem kötött búcsú, ami nem a "most"-nak szól, hanem a valamikori jövőnek. Nem akarok ennél jobban, ennél többet búcsúzni, se tőle, se másoktól. Belefáradtam, túl sok volt az utóbbi időben, és ha én megyek el, nem akarom újrajátszani mindazt, amit egyszer már kénytelen voltam másokkal. Mert a távozót elengedni csak úgy nem tudom, viszont nem akarom látni ugyanazt mások arcán, mint ami az enyémen lehetett minden ilyen alkalommal. Bűntudatom lenne tőle, talán engednék is a csábításnak és maradnék még, de az már nem az én vágyam lenne, hanem másoké és megmérgezném a levegőt magam körül ki nem mondott elégedetlenségemben. Nem kell a bűntudat, a mások érzései szülte felelősség - csak mosolyogjanak azon, hogy én hülye nem tudtam megállni, mert elveszett a GPS-em... ~ Ez csak az egyik fele volt, Payne ~ szóltam utána, amikor elindult. Hagytam, hogy némileg eltávolodjon, csak utána szólaltam meg, ha pedig megállt, utána sétáltam és mellette álltam meg. ~ Nem tűnt fel, hogy nem ráztalak le? Nem vártam választ, nyitva hagytam a kérdést és magyarázatba se fogtam és nem azért, meg magamra vettem volna távozási, visszanyargalási szándékát. Felesleges mindent szájba rágni, okos lányaim vannak, így ha nem is most rögtön, de meg fogja érteni. Meg fog ismerni teljesen, nem csak a felszínen, nagy általánosságban, én pedig engedni fogom, hogy azt is lássa, ami nem a kirakatba való, ami nem kedves, nem törődő, hanem a velejéig önző és egocentrikus a szó beképzeltség-faktora nélkül. Olyan tempóban ment vissza, ahogy kedve tartotta, én sétáltam, már nem volt hova rohannom.
Csak a fejem ráztam meg egy horkantás kíséretében. Nekem ez nem elég. Én ezzel nem vagyok kisegítve, nem vagyok előrébb. Osszam be, tartalékoljam el az elkövetkezendő jövőre a szavait? A búcsúját? Elégedjek meg ennyivel és majd akkor gondoljak erre a pillanatra, amikor eljön az idő, hogy el kell váljunk? Amikor nem lesz már többé mellettem? Nekem ez nem megy. Túlságosan ragaszkodom hozzá ahhoz, hogy elég legyen ennyi és szerintem ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Mégsem kívánhatok többet, mégsem mondhatom meg, hogyan csinálja, be kell érjem ennyivel, akármennyire is nehéz. Most egyszerűen nem megy. Egyszerűbbnek tűnik inkább visszamenni a falkához, erőt meríteni azokból, akikből akkor is tenném, ha tényleg eljönne az az idő, hogy eltűnik az életemből, akár ilyen, akár olyan módon. A szavait hallva mégis megálltam, visszanéztem rá a kérdést hallva pedig ismét lehajtottam a fejem. Pillanatnyi volt csupán, mert a következő pillanatban, ha engedte, akkor közelebb lépve hozzá dörgöltem a pofám a nyakához. ~ Én csak… ~ kezdtem bele bizonytalanul ~ Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy képes legyek ilyen könnyen elengedni téged és elfogadni a tényt, hogy bármikor ilyen könnyen elmehetsz… ~ emeltem meg úgy a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Néhány pillanatig tartottam a szemkontaktust, majd ha nem volt több szava és nem is tartott vissza, megugrottam, hogy futva tegyem meg a távot, ami köztem és a falka tagjai között húzódott.
Magamban elmosolyodtam a beismerésén, azon, hogy mennyire ismerős ez az önzés. A dörgölőzésre oldalra billentem a fejem, viszonozom a gesztust, majd hagyom, hogy ellépjen és elinduljon. Figyelem távolodó alakját, ahogy rohan vissza a biztonságot és stabilitást nyújtó kötelékbe, hogy lassan szem elől tévesztem, mert én csak kényelmesen sétálok. Örülök. Annak, hogy nem vár be, hogy teret enged a saját visszarohanási vágyának, bár igaz, ezt abban a biztos tudatban teheti, hogy úgyis visszamegyek, nem most tűnök el. Volt bennem valamiféle csendes bizonyosság őt illetően, arra nézve, hogy később mivé válhat és válni is fog, mert erősebb lett. Még gyerek, még Kölyök, de fejlődik, ezt úgy is tisztán látom, hogy nap mint nap ott van a közelemben, ezért sem aggódom sem a nevelését, tanítását illetően, sem az elfogadási, megbirkózási képessége terén. Nyugodt vagyok, mert bár biztos csak a halál, a kiegyensúlyozottsága elég stabil alapnak tűnik, lehet rá építeni, ennél többet pedig nem kívánhatnék. Amit elrontottam Ashleynél, amit megértünk után kiküszöbölni, attól nála már nem kellett tartanom, mert sikerült tanulnom a korábbi esetből.Nem kell magamhoz láncolnom, nem kell kisajátítanom. Az nem ennek a vonalnak a sajátja, és neki is javára válik, ha nagy teret kap, amiben szert tehet a saját, kiterjedt szociális hálójára. Menj csak. Menj vissza közéjük, hogy kiválogasd és megtanuld, kikre van szükséged, milyen farkasokra.
A határt átlépve kezdtem megint futni, nem törődve azzal, hogy mit szólhatnak a többiek, elmaradásomhoz, Payne magányos visszatértéhez. A kettőnk ügye, mert rajtunk kívül ezt senki sem értheti, érezheti át igazán. Gondtalanul vetettem bele magam a vadászatba a többiekkel, mintha mi sem történt volna, az élet a megszokott kerékvágásban folytatódott és ha Payne túltette magát a korábbiakon, akkor ugyanúgy bolondoztam vele, mint az alakváltás kezdetén és egész nap. Mert semmi sem változott, csak kicsit többet tudott meg rólam. Itthon vagyok, úgy és azokkal, ahogy és akikkel szeretnék, ez süt rólam, belőlem. Amikor pedig ez változni fog, ha fog egyáltalán valaha, azt meg fogja érezni. Lehet, hogy nem tudatosan, hanem a farkas súgja meg, ahogy az ijedtséget is korábban, de nem lesz szükség búcsúra, mert tudni fogja, mikor jött el az idő. Nem éri majd váratlanul, nem lesz sokkoló, mert érteni és tudni fogja addigra.
A mai nap sem volt különb a többitől - hittem én, naivan... Mindenesetre úgy indult, mint a többi. Felkeltem, bicóra pattantam és eltekertem a hotelbe, ahol a belemet is kigüriztem a sok csomagpakolással és bájmosolygással - nem, még mindig nem sikerült megfejtenem a női bőröndök titkát, miért olyan cefet nehezek, mint ha fél téglákkal lenne megpakolva - de ami késik, nem múlik. Majd, egyszer, talán... Ahogy letelt a munkaidőm és segíteni sem kellett a többieknek, visszaakasztottam az öltönyt az öltözőszekrényembe, majd elindultam hazafelé, ám míg reggelente vidáman tekerek úgy, hogy majd' kicsattanok az energiától, addig hazafelé inkább egy erdei ösvényen szoktam hazatolni a kétkerekűt és néha, ha úgy adódik, még némi kitérőt is teszek, csak hogy ne mindig ugyanazon az úton sétáljak haza, mert az unalmas, ugyebár... Most is így történt, s míg az erdőben kószáltam, egy kupac egész jó állapotú ruhára sikerült bukkannom. Tekintve, hogy vérfarkasok vagyunk, annyira nem estem kétségbe a dologtól, ám miután senkit sem értékeltem a közelben, és a kiáltásaimra sem reagáltak, végül csak megszimatoltam, hátha úgy sikerül kiderítenem, hogy ki hagyhatta el. Mert ugyebár az sem egyedi eset, hogy elfelejtünk visszamenni érte... Így illat alapján nem volt ismerős, csak némi halvány falkaszagot éreztem belőle, de ahhoz kevés volt, hogy rájöjjek, kié... Na jó, a ruhák alapján valamelyik nőstényé lehet. Végül a kerékpárom csomagtartójára erősítettem, aztán egy vállvonást követően hazafelé indultam, s miután a Farkaslak nappalijában hagytam a ruhákat - akinek hiányzik, majd ráismer, vagy legalább eljuttatja a tulajdonosához, remélem - Payne szobája felé vettem az irányt, hogy köszöntsem, meg megkérdezzem, nincs-e kedve eljönni sétálni egyet az erdőbe... ám tekintve, hogy épp házon kívül volt, Darrennel együtt, így jobb híján csak a csellómért battyogtam fel az emeletre a szobámba. Egész sokat sétáltam, mígnem kellően távol jutottam a Laktól, s szép nyugodtan gyakorolhatok úgy, hogy bárkit is zavarnék. Csak kényelembe helyezve magam letelepedtem az egyik moha fedte kőre, majd miután behangoltam a hangszerem, neki is láttam, hogy dalra bírjam, néhány pillanaton belül pedig teljesen átadtam magam a zenének, hogy szinte már a külvilág is megszűnt létezni körülöttem. Még jó, hogy amennyire ismertem, ez egész kihalt környék, így legalább jó eséllyel nem kell attól tartanom, hogy bárki is megzavarna, vagy netalántán én zavarnék valakit.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Egyik helyhez se fogható ez a város, ahol eddigi életem során jártam. Az is tény, hogy nem sok helyen fordultam meg, hiszen életem nagy részét Dublinban töltöttem. Kíváncsian figyeltem a farkasokat, őrzőket és még az egyszerű embereket is, akik mit se tudtak eme világ létezéséről. Talán beteges kicsit, de mindig is szerettem másokat megfigyelni, hiszen sokkal több titkot árul el róluk egy-egy tettük, vagy egy aprócska mimika, mint azt bárki is gondolná. Mondhatni előlem nem tudják elrejteni a félelmeiket, vágyaikat. De mára kicsit másabb tervem volt. Itt volt az ideje, hogy újra az erdőbe barangoljak. Volt valami ebben a tájban. Talán a hegyekben található hó pontosan arra emlékeztetett, mint amikor új életet kaptam és abban reménykedtem mélyen legbelül, hogy talán újra rábukkanhatok itt arra az ezüstös szempárra. Az idősekről szóló pletykák vezettek ide,- s nem a beharapóm nyomai, mintha ő nem is létezne-, de még semmi kézzelfoghatót nem találtam. Egy dolog viszont biztos, hogy nem most fogom feladni a dolgot, amikor végre megtaláltam azt a helyet, amihez a „morzsák” elvezettek. Alig, hogy pirkadni kezdett máris az erdő felé ballagtam, majd hamarosan már az egyik víz tükréből egy kék szemű, de majdnem teljesen hófehér farkas pillantott vissza rám. Emlékszel még a mesékből a varázslatos erdőkre? Nos, azt hiszem jelenleg számomra ilyen volt ez a hely. Mindig is óvatos voltam, így kerültem az olyan helyeket, ahol esetleg emberekbe botolhatok. Nem szeretném, ha miattam kezdenének el farkasokról suttogni, mivel nem hiszem, hogy túl jót tenne nekem, ha két hónapnyi itt lét után máris ilyen riadalmat keltenék. Boldogan barangoltam az erdőben, miközben minden apró rezdülésre figyeltem, illetve minden illatra. Eléggé kihalt volt, de ezt csöppet se bántam, mert így idővel teljes mértékben átadhattam magamat az idős farkasokról halott pletykáknak, amiket elmémben megőriztem. Próbáltam helyre rakni minden apró kis pletykadarabot, de egyre nehezebben ment. Nem értettem, hogy miként keveredhettem a havak birodalmába, de rá fogok jönni. A nap már magasan járt, amikor elindultam visszafelé, de a ruháimnak nyoma se volt. Csodálkozva pillantottam körbe, majd pedig szaglászni kezdtem. - „Biztos, hogy itt hagytam.” – gondoltam magamban. – „Kinek kelhetett a ruhám?” – cikázott át egy újabb gondolat ezzel kapcsolatban az elmémben. De sok válasszal nem szolgálhattam magamnak, ahogyan sok választásom se volt. Vagy ádámkosztümben térek vissza, vagy pedig farkas alakban. Egyiknek se lesz túl nagy sikere, de úgy éreztem, hogy farkasként kockáztatnék a legkevesebbet, vagy legalábbis azzal ütném meg a legkevésbé a bokámat, ha valaki rajtakapna a falkatagok közül. Lassan indultam el, hogy közben legyen időm kitalálni az útvonalat, de egyszer csak valami zenére lettem figyelmes. Biztos vagyok abban, hogy sokan kínzásnak gondolnák ezt is, de egészen kellemes dallamokat játszott az illető. Sőt, már akár profinak is nevezhető lenne és még talán én magam is szívesen tovább hallgattam volna, ha nem lettem volna slamasztikában. Az egyik fa mögül lestem ki, miközben a vérvonalam előnyeit kihasználva próbáltam magamat elrejteni. Szinte araszolva mentem közelebb, hogy szemügyre vehessem. Éreztem a falkaillatát, így úgy éreztem, hogy túl nagy baj nem lehet, ha a segítségét kérem. Így végül sietve indultam felé, majd pedig, mint egy idióta úgy landoltam mellette egy „kisebb ugrás keretében”. Ha erre nem figyelt volna fel, akkor egy kisebb morgás hagyta el a torkomat,- de csak olyan mértékben, hogy ne kapjon szívbajt, vagy ne csinálja össze magát -, miközben próbáltam vele kapcsolatot teremteni gondolatban, hogy felfigyeljem rám, majd mikor már kezdtem unni ezt a játékot egyszerűen csak visszaváltoztam és megköszörültem a torkomat. Szia! – szólaltam meg barátságosan, habár csöppet se volt kedvem bájologni. Főleg, hogy valószínűleg az ő illatát éreztem ott is, ahol a ruháim maradtak, de ebben még nem voltam biztos, így próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni, - amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt-, miközben a szellő a bőrömet cirógatta és a hajam pedig a halmaimat takarta el. Ha sikerült végre felhívnom magamra a figyelmét, akkor újra megszólaltam. Esetleg segítenél egy bajban lévő nőn? – kérdeztem tőle kicsit sietve, hiszen egyáltalán nem így terveztem el a reggelemet, hogy egy ismeretlen előtt úgy pózoljak, ahogyan meglátjuk a napvilágot, vagyis ruhátlanul. Igazán remek bemutatkozás, de ez még mindig jobb annál, mint ami egy hotelben történt…
Olyannyira sikerült belefeledkeznem a zenébe, hogy hiába volt félig-meddig felhúzva vékony kis pajzsocskám, nem igazán érzékeltem azt, hogy bárki más közeledne, így aztán érthető, hogy kisebb szívrohamot kapok, ahogy nem sokkal mellettem landol a leányzó. - Basszuskulcs! -szökik ki belőlem önkéntelenül is, ahogy kis híján elejtem a vonót, és úgy kapok utána, hogy megmentsem az avartól... De aztán elég felegyenesedve egy szempillantást vetnem a lányra, hogy rekordidő alatt váltson át az arcszínem olyanba, ami még a pipacsmezőket is megszégyeníteni. És ciki, vagy sem, de úgy eltereli a figyelmemet, hogy csak arra eszmélek, hogy míg a vonót úgy szorítom, mint ha az életem függne tőle, a cselló szép lassan eldől mellettem, egy tompa puffanással rántva villa a valóságba. Össze is rezzenek, hogy aztán kapkodva szedjem fel a földről, poroljam le a koszt róla és vizsgáljam meg futó tekintettel, nem esett-e baja - legalább addig se a nőt bámulom úgy, mint valami idióta... - Öhm... szia! És... és bocsi. Mondtál valamit...? -kapkodok még mindig jobbra-balra, mire sikerül óvatosan nekitámasztani a csellót a fatönknek amin eddig ültem, és a vonót is mellé helyezem, hogy aztán vigyázzállásba vágjam magam. - Hogy... hogy mi? Én? Persze, örömmel! De... khm... izé... mi a baj? Vagy miben tudnék segíteni? -nézek végig rajta, de aztán még inkább elvörösödök és észbe kapok, mielőtt túl hosszan bámulnám, hogy ez milyen illetlen dolog, és megpróbálok inkább az arcára koncentrálni. A fenébe, az nem jó, a szemkontaktus... inkább az egyik hajtincsét vizslatom akkor... az meg épp a melleit takarja, ó, hogy az istenbe már... Inkább bámultam az egyik fenyőágat felette, még ha úgy is nézek így ki, mint egy idióta. - Eltévedtél? Vagy... üldöz valaki? Vagy... jut eszembe, hová tűnt a ruhád? Egy... egy kicsit hideg van már a fürdőzéshez... -próbálom kitalálni, mi lehet az a nagy baj, hisz ha ember... akkor fura. Ha meg vérfarkas... akkor... most azt hiszem, pácban vagyok. - Izé... kéred a dzsekimet? Tudod mit, inkább nem is kérdezem, vedd fel, mielőtt megfázol. -felelem, majd sietve megpördülök, amíg kibújok belőle, hogy aztán odasiessek hozzá, és a vállára akasszam. De nem hátulról, mint egyébként szokás, hanem előröl, mert... mert ki az aki ilyen helyzetben képes lenne logikusan gondolkozni?! - Na... így jobb. Ugye? -pillantok rá némi megerősítésért.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Sose értettem a zenészeket, hogy miként képesek ennyire belemerülni a játékukba. Oké, én is néha teljesen belefeledkezem, amikor hallgatom, így talán ezen nem kellene meglepődnöm, de akkor se gondoltam volna azt, hogy a farkasom landolásával ennyire megijesztem. De azért egy picit jót is szórakoztam a dolgon. Ohh, igen kicsit rossz vagyok… Mire viszont megfordul, addigra már emberi alakban állok előtte, így ha nem tűnt fel korábban neki a farkas jelenléte, akkor nem most fog, hiszen egyből újra az árnyékba húzódom. Nem ismertem őt, csak párszor már láttam a városban és a falkaterületén is, így ebből sejtettem, hogy nem ellenségre leltem benne, vagyis reméltem. Egy apró mosoly és csodálkozás ül ki az arcomra, amikor meglátom azt, hogy mennyire elvörösödik. Szerintem még a piros, vörös rózsák is megirigyelnék ezt a színt. Idejét se tudom már, hogy mikor láttam valakit ennyire zavarba jönni, de kár lenne tagadni a dolgot, hogy eléggé mulattat a dolog. Figyelem őt, s próbálom megfejteni azt, hogy miért is lehetek ilyen hatással rá. Ha nem húzta fel a pajzsát, akkor érzem rajta, hogy fiatalabb farkasról van szó, de még se annyira fiataltól. Majd hamarosan a csellója eldől és ennek köszönhetően a zavarba ejtett pillantása egy pillanatra elsiklik a testemről. Igen, mondtam, de szemmel láthatóan téged valami más jobban lekötött. Tetszik, amit látsz? – szólalok meg egy ártatlan pillantás keretében, de ugyanakkor ajkaim mosolyra húzódnak, hiszen látom azt, hogy mennyire nehéz máshova pillantania. Végül teszek felé egy lépést és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Tudod, amíg az erdőt szeltem, addig valaki megfújta a ruháimat és így még se térhetek vissza a városba… - kezdek bele egy kisebb habozás után, hiszen nehéz megállnom, hogy magamba fojtsam a kuncogásomat. Ohh, biztos vagyok abban, hogy a legtöbb férfi élvezné ezt a helyzetet, de ő meg szinte pipacsvörös lett és azt se tudja, hogy hova nézzen. Először a testemet fürkészi, utána a szemeimbe pillant pár másodperc erejéig, utána jön a hajam, ami egyenesen elvezeti a tekintetét a halmaimhoz, ezek után pedig szinte menekülve pillant oldalra. Fura ez a farkas, az biztos. Annyira nincs is hideg, de amúgy sose láttál még ilyet? – kérdezem tőle szemrebbenés nélkül és közben végig mutatok magamon. Hiszen más magyarázat nagyon nincs a viselkedésére. Amikor pedig letámad a dzsekijével, akkor egyszerűen egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, de végül egy hamiskás mosoly kúszik az arcomra és egy apró puszit nyomok sietve az arcára, mielőtt még távolabb léphetne tőlem. Köszönöm, de azt hiszem ezt nem így szokták használni. – szólalok meg mosolyogva, miközben sietve kapom el a félig leesett kabátot, hiszen így eléggé érdekes lenne, ha megmaradna. Egy darabig még babrálok vele, hogy megigazítsam és idővel pedig fel tudjam venni úgy, ahogyan használni kell. Szóval most látsz először meztelen női testet? Nem szégyen bevallani, hiszen mindent egyszer el kell kezdeni. – teszem hozzá mosolyogva és kicsit talán pimaszul, miközben elkezdek belebújni a dzsekibe. Végül kihúzom a hajamat alóla, s mosolyogva figyelem a fiút. Egyébként Maeve vagyok, te? – kérdezem tőle kíváncsian és ártatlanul pillantok rá.
- Tessék? Hogy mit mondtál...? -kérdezek vissza, láthatóan elveszítve a beszélgetés fonalát, a kérdésére meg csak hebegek-habogok valami érthetetlen katyvaszt, miközben megpróbálom felkaparni az eldőlt csellómat a földről. - Hú, hát az szar ügy... Szégyen gyalázat, mik meg nem történnek manapság! -felelem némi felháborodással a szavaira, mert gondolom, valami ilyesmit vár tőlem, meg némi együttérzést, de aztán kapcsolok, hogy baszki, pont én voltam az a valaki, és a felismerés tényétől csöppet le is fagyok. - Ó... Khm... izé... Hogy azok a te ruháid voltak? -nyüsszenek fel kétségbeesetten, miközben a tenyerembe temetem az arcom. Ó, én idióta... Veszek is néhány mély lélegzetet, beleszippantva a levegőbe, és valóban, így már kezd derengeni, hogy a ruhának is hasonló illata volt, mint neki. - Hát... van egy jó hírem. Ha van pár órád, akkor azt hiszem, tudom, hol találjuk a ruhádat... -vallottam be még mindig pironkodva, ám ahogy meghallottam a kérdését, akaratlanul is felcsattantam felháborodásomban. - Már hogy ne láttam volna! -bukik ki belőlem a panasz, de aztán rájövök, hogy lehet, nem épp a megfelelő hangnemet sikerült megütnöm, így aztán jóval visszább véve a hangerőből, magyarázok tovább - Nincs hideg...? Szerintem... egy kicsit azért az van. Legalábbis téged elnézve... Mármint bocsánat!!! Én nem úgy értettem! Tényleg! -kapok azon, milyen hülyeséget kotyogtam itt megint össze lányos zavaromban, de sejtem, itt már próbálom menteni a mentetőt, sok mindent úgy se tudok rajta, így inkább csak látványosan mást kezdek szemlélni, amíg el nem kéri a dzsekimet, én meg mintegy parancsszóra ugrok, hogy igaz, elég sután, de ráterítsem. Fordítva, de annyi baj legyen, mire mennél, hogy javítsam a hibámat, úgy tűnik, már ő is feltalálja magát. - Nem most. -felelem némileg duzzogva, hisz szépen is nézne ki, ha most látnék először azok után, hogy vagy 20 éve vérfarkas vagyok - Én csak... mondhatni, más kultúrában szocializálódtam. -próbálok valami magyarázatot adni a dologra, mert még sem vághatom a képébe, hogy bocsi, amúgy vérfarkas vagyok, Japánban meg amúgy is teljesen másképp állnak az ilyesmikhez, mint itt. Korán sem ennyire... szabad szelleműek? Nem-szégyellősek? Vagy nem tudom, mi lenne a megfelelő szó. - Philip Abraham. De a Phil is megteszi, úgy is úgy hív mindenki. -árulom el a nevem engedelmesen, majd némi hezitálás után ismét felé pillantok, némileg félve, hogy visszakérdezzek. - Amúgy ne nézz hülyének a mostani kérdésemért, de... te farkas vagy? -kérdezem óvatosan, miközben a kezemmel a csellómat babrálom zavaromban. Mert... mert embereknek egyrészt már hideg van ilyenkor, másrészt egy átlag embert azért jobban szokott zavarni a meztelenség, meg amúgy is, mit csinálnának itt ruha nélkül az erdőben? Na jó, magyarázat tuti lenne arra is, de Maeve úgy tűnik, egyedül van, meg amúgy se valami perverz szektásnak tűnik.
Kezdőlap
Köszönöm a játékot! 
Nem tudom, hogy te szeretnél-e még írni rá, amennyiben nem, úgy kérnél zárást a topichoz? //
