A falka területének északi határvidéke, perem terület, amit a farkasok általában kerülnek az itt rájuk törő kellemetlen, borzongató érzések miatt. Úgy tartják, az Első Falka rég elhunyt Atanerkjeinek szellemei járják a vidéket, őrizve idegen, ártó szándékú vérfarkasoktól és távolt tartva sajátjaikat, intve őket a biztonságot jelentő territórium elhagyásától.
Szemhéjaimat is lehunytam pár pillanatra szelíd mosoly keretében, amikor halántékomra hint testvéri, törődő csókot. Mikor utána jöttem erre az istenverte helyre, még nem tudtam, mit lelek itt, hogyan viszonyul majd hozzám, de mikor minden szó nélkül lelépett... már keserű pirulaként nyeltem le a kész tényt, pontosan az efféle lopott, apró momentumokat hiányolva leginkább. Egykeként nőttem fel, úgy, hogy a világ másik felében testvérem vígan élte világát. Nem csoda hát, hogy úgy ragaszkodtam eme finomságokhoz kettőnk viszonyában - sok volt a pótolni valónk, sok is marad, mert mindketten csak elvenni tudunk a közösen tölthető időből úgy fest. - Megpróbálnál! - Pontosítottam nevetősen felszaladó szemöldökkel szavai hallatán, tekintetét fürkészve. - Új farkasos. - Szúrtam oda mellé, miért is gondolom úgy, ahogy. Valami nem volt teljesen kerek Olen körül és ez az egyetlen logikusnak tetsző magyarázatom az egészre, azt erősen kétlem, hogy fogott volna valami őrzőmumust és megköttette volna farkasát. Szeretett az lenni, ami. Arra, hogy ne tudnék gondolkozni, vállába bokszolok, mert azért... na! Előkerülnek a szőke nős poénok is mindjárt, vagy mi lesz? - Olen... - csitítom, s magyarázatba fognék, ha nem jönnék rá, hogy felesleges, mert: - Akárhogy is legyen, ezen már nem tudunk változtatni. - Szelíd mosolyt küldtem felé, elrévedő pillantását nem lelték enyéim, ellenben szavai elevenembe markoltak. Most erre mégis mit mondjak? Tényleg nem. Darrennek se! - Mégsincs jogom vádolni őket, mert a helyükben esélyesen én magam is hasonlóképp tettem volna, ráadásul egyikőjük sem a gyámom, hogy megvédjenek önmagamtól. Pedig talán csak ők ketten képesek rá kerek e világon... - A kölyke. - Feleltem könnyedén Payne kiléte kapcsán, ahogy lassan tovább lépdeltünk a térben. Átkarol és bennem a gyermeki én örömtáncot jár közelségétől, keserűségem tócsájában tapogva, mikor elhangzik a szomszédos város neve. Nem szólok, néma határozottsággal biccentek csupán. Lassít lépteinken, ahogy a nevemet ejti, megremegnek közöttem a nyugalom álcájából épített falak. Alighanem vihar lesz... - Örülök, hogy belátod és nem nekem kell kimondani... - Húzódik elébb még finoman csibészes félmosolyra ajkam, kissé beledőlök férfiasan hatalmas tenyerének simításába. Amennyi mindent terveztem a fejéhez vágni... amennyire felképeltem volna szívem szerint olykor gondolatban... éppen annyira nem tudok rá most haragudni igazán. Valamikor ott törik el minden, mikor közli, nem akar elveszíteni. Nem fogsz, Olen. Anchorage ezerszer biztonságosabb hely lett az elmúlt években, mint ez a város. Ráadásul... én sem akarlak elengedni. Tudod te, mennyi évet öltem bele, hogy rád találjak?! - Nem akarok elmenni, Olen! - Bukik ki belőlem az őszinte, elesettnek ható mondat, ahogy felpillantok rá. - Én... félek tőle, hogy ha visszamegyek Anchorage-ba, ugyan azokat a köröket futjuk majd Darrennel, amit egyszer már végigjártunk és... nem is tudom. - Vonok flegmán vállat, mintha mindegy lenne, nem számítana, pedig de. - Nem fogom kérni, hogy jöjjön velem, mert pontosan ismerem a válaszát és elfogadom azt, én is hazamennék Jerseybe, ha az ottaniaknak kellenék. De ez nem jelenti azt, hogy nem fáj, tudod...? - Pityeredtem el mondandóm végére kissé, el is lépve bátyámtól, hogy hirtelen mozdulatokkal töröljem ki szemeim sarkából a könnyeket. - Én visszajöttem ide... utána. Egy olyan helyre, ahol még csak megtűrt se voltam a falkaegyesítés óta! Mert vele akartam lenni, _akartam_, hogy működjön ez az egész kettőnk között és igen, én csesztem el a lehetőséget, de ő még csak meg se próbálná fordítva!- Tárom szét kissé karjaimat. Önző volnék? Meglehet, de jelen pillanatban sokkal inkább sértettnek és megfáradtnak éreztem magamat. És akkor még Tria "Darrennek feladata van itt, de nem mondom meg mi"-dumájáról nem is szóltam. - Ne haragudj, hogy ezt így rád zúdítom, én csak... Ki másnak mondanám? - Húzódik suta mosoly képemre megadós sóhaj keretében. Tényleg hiányzott már, bár esélyesen kellemesebb témát is el tudott volna képzelni a viszontlátás mellé testvérem, mint a rinyálásom. - Épp elég, hogy mikor lelépett, csúnyán összekaptunk, nem akarom megnehezíteni a holnapot még ezzel is.
Elmosolyodtam a szavain. Mondjuk nyilván más vagyok már, és nem rúgott mellé az új farkas dologgal sem. Persze, azt már kár is lenne taglalnom, hogy ez a dög sokkal keményebb, mint a rézszínű volt. Főleg azok után, hogy két éven keresztül "gyilkoltattam" azzal az állattal. Nem, ezt neki nem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy a két éves talpalóm felért jó pár évtizeddel. Nem puszira mennek Bostonban a dolgok. Vagy ölsz, vagy megölnek. - Ajándék bundás, neked. - kacagtam, noha mélyen inkább kikacagtam. Magamat, meg az egész szerencsétlen esetemet, ahogy az előző farkasomat elvesztettem... Nevetésem végét csak egy röpke, oda nem illő, kínos félgörbe zárta le. A vállamat érő ütéseket puha pillantással követtem végig, hirtelen rántva végül össze szemhéjaimat. Persze nem fájt, ő meg nyilván nem akarta leütni a fél karomat. De a kedvét minek venném el? Elveszi azt szimplán a tény, ami vele történt. - Tudom. - kisebbet nyeltem, öklömbe szorítva hüvelykujjam felső begyét. Tördeltem, kellett. Mellékes, érdektelen közjáték, feltűnést sem kelt. Aztán fékeztem, megállásra késztetve mindkettőnket. Tudtam, hogy mondanom illő valamit, nem csak jó pofizni, és úszkálni az örömben, hogy megint magam mellett tudhatom. Ha csak egy kicsit is... Csak akkor néztem fel rá, szinte rántottam fel tekintetemet, mikor súlyos szavak után ejti ki a nevem. Íriszei hirtelen találkoztak az enyémmel; a közéjük fagyó levegő megdermedt. Rezzenéstelen, minden keserűséget magában hordozó arcom megrándult, ahogy előbukó könnyei útját véltem felfedezni. Átgördült szemének gödrén, hogy aztán saját ökle vessen véget a folyamnak. - Héé... - kaptam/léptem utána, elérve így tarkója- vállöve vonalánál, és rántottam is vissza, mellkasomig. A pillanat töredéke volt csupán, már engedtem is el őt, szólni viszont alig bírtam. Nem is kellett, hiszen újabb szavak glédája nyelt el. Ráncoltam a homlokom, karjaimat összefonva mellkasom előtt. - Nem haragszom. Dehogy haragszom. Ezért vagyok.- léptem újra mellé, és ha engedte, ismét útnak indítottam magunkat. A percekkel ezelőtti pozitúrát vettem fel, fél karral ölelve át tapostam magunk előtt az utat. - Megpróbálná. Ebben biztos vagyok. - kezdtem bele halkan, hangomat még a reccsenő ágak is könnyedén megtörték. - De nem szabad elfelejtened, hogy van, amit nem tehet meg. Ez a hely... - emeltem fel bakancsom orráról pillantásomat, az előttünk szétterülő tájat pásztázva. - Máshogy működik. Darren pedig nem kispados hátvéd a sztoriban. - tudom, hogy tudja. Mégis, akarva... vagy akaratlanul... de talán némi erőt adhatok neki; hitet, hogy a hím más helyzetben máshogy döntene. Hiszek ebben, és ismerem Darrent is. Megeshet nem túl jól, és persze azt sem zárhatom ki, hogy változott. De amit viszontláttam belőle... az nem csaphat be. - Ő mindig a Tiéd lesz. Habár nem tudom mi volt veletek, míg én rohadtul máshol szoptam... - megköszörültem a torkom - de úgy tűnt, nem szűnt meg szeretni téged. - aláírom, nem Yetta volt a fő témánk. De amikor róla beszélt... mintha el se mentem volna...
Kissé kikerekedik pillantásom a megerősítő válasz hallatán. - Nem mondod, hogy tényleg! - Valami gyermeteg, édes mosoly szökik ajkaim szegletébe. Játékosan kíváncsi, szinte már kihívóan kapaszkodva meg a testvérem mondatában, hisz addig se kellett saját múlt-jelen-jövőbéli nyomoraimra koncentrálnom. - Megmutatod miféle? Jól kijöttök? - Zúdítom rá csak a legfontosabbakat, mintha valóban egy aranyos papírba csomagolt dobozt nyújtott volna át, nem pedig róla lenne szó. Farkasaink sosem voltak rokonaik egymásnak, még ha vérvonalainkban, visszavezetve azt, akadt is rajtunk kívül másik testvérpár, ekképpen nem vert földhöz az előző bundás hiánya. Kedveltem, de a bátyámat sokkal inkább. Egy újabb bundás elviselése igencsak csekély ár azért, hogy újra láthatom, ölelésébe bújhatok. Ez utóbbit akkor is, ha épp nem akarok, mert hiába lépnék el, visszahúz, magához ránt egy törődő mozdulattal, melyből soha nem jutott ki igazán számomra az előtt, hogy ráleltem volna. Persze, ott vannak a vérvonal-testvéreim, akik beharapását én harcoltam ki Nestornál, de ők mindig is a barátaim voltak, már kiskamasz korunk óta, hát nem tekintek másként rájuk mostanság sem. Olen viszont... akármi is történt a múltban, akármiért lépett le a szüleinktől és akármi lett a nővéremmel, a húgával - erről sosem kérdeztem, sejtem, nem lehet kellemes. Talán majd egyszer... idővel. - ő "lemoshatatlanul" a bátyám. Elenged, én pedig letörlöm a könnyeket, elvégre nagylány vagyok már, még ha az ő közelségében szívesen vedlek vissza tizenéves kis csitrivé, akkor is. - Az jó, mert én nem. - Horkanok fel kissé nevetősen arra, hogy Darren megpróbálna velem tartani. Akkor miért nem teszi?! Ha annyira akarna, nem kellene kérnem se, csak meglépné, de ő egyszerűen... nem ennyire szimplán működik. - Nem mondom, hogy nem szeretné, mert tudom, hogy egy része igen, de... - Szusszanásba torkollik a mondat, meg biccentésbe. Nem is foglalhattam volna össze jobban a dolgot, mint ahogyan Olen teszi. Már Tria is ezzel jött... Vicc. Miért nem képesek keresni maguknak a Szellemek egy másik bohócot?! - Igazad van. - Szusszanok megadóan, mégis némi dacossággal hangomban. Gyerekesen vagyok önző, de jelenleg magasról letojom mindezt, mert... Olen előtt nem gáz még ennyi idő után sem. Mellette mindig kistesó maradok, jól tudom, és van pofám nyakig merülni ebben a szerepben újra meg újra. - Hetekig tartana értelmesen összefoglalni mindent...! - Nevetek fel kissé, némileg jobb kedvvel a keserűség fátyla mögött azon, mi is történt kettőnk között a másik Fakírral. Egy kósza mozdulattal billentem oldalt fejemet, hajamat félrevonva nyakam elől. Talán már kiszúrta, ha nem, most nyilvánvalóvá válik számára nyakamon miféle seb is rejlik, kinek a harapása az, mi ígéretgént és egyben bélyegként díszíti testem. (És viszont az övét is.) - Minden botlása és nem feltétlen szimpatikus döntése ellenére farkasom az övét választotta és viszont. - Nem mondom, hogy én szent lennék ebben a kapcsolatban azért, azt tegyük hozzá. - Eltökélt szándéka feleségül venni, ami még mindig kissé kiakaszt, ha csak rá gondolok, hogy mégis hogyan juthattam idáig, de tudod... ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném. - Mosolyodom el végül szelíden, ahogy Olenra tekintve kiegészítem a dolgot azzal, hogy: - Főleg, hogy most már az az illető is itt van, akit tanúmnak szeretnék. - Szélesedik a mosoly képemen, s megint meglelem ölelését a hímnek. Jóleső közelségéből percek múltán bontakozok ki. Na most már léphetünk tovább is akár, egymásba karolva. - De ne csak rólam beszéljünk már, hé! Merre voltál? Hol szedett össze Dé? - Érdeklődöm, majd válaszát is megelőzve hirtelen jut eszembe valami, amit fontosnak tartok közbe vetni: - Ígérd meg, hogy legalább két hetente egyszer meglátogatsz a szomszéd városban!
- De bizony! - habár nem ajándék. Sem neki, sem nekem. Mégis széles mosoly terült el a képemen. Nem a bundásnak szólt, hanem neki, hiszen olyan édes, olyan kedves. Nekem. Felfogni se tudom, hogy voltam képes őt itt hagyni. Legalább jelentkeztem volna, vagy írtam volna egy rohadt levelet! Talán fogalma sincs róla, mennyire szarul érzem magam ettől. - Most már igen. Eleinte elég nehéz volt az összeszokás. Teljesen más ő, szokatlan volt, és rohadtul idegesítő. - elkacagtam szavaim végét, pedig halálosan komolyan gondoltam. - Majd bemutatlak neki személyesen, ígérem. De megnézheted őt, mi sem könnyebb... - a bundást fizikai valójában nem kívántam kiengedni, sem terepre, sem az övé mellé. Egyelőre annyit teret hagytam neki, hogy feltérképezze a nőstényt, ízlelgesse, ismerkedjen vele. Ellenben Yettát nem hagytam saját képzelményei között. Okoztam elég csalódást. Ha azt mondtam, megnézheti... akkor így is lesz. - Nézd csak... - intettem neki az előttünk pár méterre ölelkező fák közé, melyeknek a dértől ritkult lombkoronája alatt egy tört-fehér színű, megtermett farkas botorkált elő. A szemei méregzölden csillantak az esti fényben, mancsai méretesek, bundája szálkázott, helyenként tömött. Felénk indult, kimért, impulzív járással, ahogy végül lendületet véve kezdett futásnak. Felénk. Mintha csak letarolni akart volna. Én nem rezzentem, csupán ajkamra szökött fel halovány mosolyforma. Az orrunk előtt vált végül könnyedén köddé, mintha sosem létezett volna, mintha sosem lélegzett volna. Hisz így is volt... - Elég szép, nem? - pillantottam át testvéremre, amint az illúzió fogságából öntudatra ébredt. - Csak kicsit köcsög. De tűrhető. - nevettem el magam halkan. A jókedv viszont múlandó, és ahogy farkasának párja került terítékre a könnyei is megmutatkoztak. Letöröltem volna, hisz nem helyénvaló, hogy felesleges könnyet ejtsen, még ha tudom is, hogy nem az. Nincs semmi veszve. Yetta. Nincs okod sírni. A zsigereimben éreztem - és nem csak felőle -, hogy Darren már mindig hozzá fog tartozni. Én pedig egy pillanatig sem bántam ezt. Dehogy bántam. Mondjuk a nyakán éktelenkedő marás - amit már a hím torkán is szemügyre vehettem - nem igazán tetszett. Nem a tartalma miatt, sokkal inkább a heggel nem tudtam megbarátkozni. De nem volt időm erre vesztegetni a gondolataimat, hiszen mondandóját folytatva kitért egy lényegesebb pontra. Meg is álltam, eleinte értetlenül pislogva a testvéremre. - Feleségül? - kacagtam, de semmiképpen sem rajta, vagy rajtuk. Sokkal inkább a sors iróniáján. - Hát, áldásom rá. - még ha nincs is rá szüksége - Legalább, olyanhoz mehetsz hozzá, akit szeretsz. Ez mondjuk elég klassz. Én pedig... - döntöttem ezúttal én oldalra a fejemet. - Büszkén állok majd mögötted. Feltéve, ha... - rántottam össze szemöldökeimet, idétlen vigyort öltve fel - rám céloztál a tanú címer alatt. - ölelés ölelést követ; hagytam is beleveszni magam a törődő mozdulatba. Melegséggel járt át, és bolond volnék ettől megfosztani magam! Ez egyedi, és valódi. Ilyet csak ő adhat nekem. - Merre voltam? - fogadtam karolását, ha úgy tetszik; így haladva tovább mellette a sötétség felé. Válaszoltam is volna, ha kérdése/kérése nem előzött volna meg. - Viccelsz? Hetente! Még az is kevés... - és ehhez tartom is magam. Eleget voltam nélküle, és ha már a sors ilyen fene szarul hozta, hát én alkalmazkodom. - Egyébként, hogy kérdésedre is választ adjak: egész pontosan, Bostonban. Nem egy - húztam el egy kicsit - kellemes hely. - köszörültem meg a torkom, mert úgy éreztem most jött el az ideje, hogy színt valljak neki. - Tudod, Yett'... Kicsit kuszább a sztorim, mint azt várod. A farkasom... nem jó kedvemből lett oda. - érezhetően elkeseredett a hangom - Nem az év poénja, és nem is azért alakult így, mert bekattantam volna, és másik kellett, mint valami szaros autó, vagy óra... Szóval, nem lecseréltem. - sóhajba halt el a baritonom. Kényelmetlen vizekre eveztünk, de ha már belekezdtem, vajmi kevés esélyt látok rá, hogy értékelné, ha annyiban hagynám. Fékeztem újra, de nem álltam meg. Csupán a lépteim váltak andalgóssá, visszafogottá. - Elvették. Átharaptak. Minden beleegyezésem nélkül. Az új teremtőm a bostoni alfa. Egy vadállat. Kellettem neki, és a létező összes dolgot bevetette, csak hogy magának tudjon. Első körben elvette a farkasomat, aztán a szabadságom, és ezzel együtt... rám kényszerítette a lányát is. - időt hagytam, hosszas hatásszünetet. Magamtól - egyelőre - nem ment a további beszámoló... Főleg nem Jasmine-ről.
Apró, fanyarkás mosoly szökik képemre, ahogy farkasával való kapcsolatáról mesél. Az ilyesmi sosem egyszerű, ha már több évtizedet letudott valaki a bundásával közösen. Kölyökként még egyszerű, hajdanvolt leányomnak sem jelentett problémát az újdonsült teremtő. Lássuk be, ezerszer jobban járt vele, mint velem. Borzalmas lennék szülői szerepkörben. - Azta... - szalad apró, épp csak kiszélesedő vigyorszerűség képemre, ahogy a fék közül előbukkanó jelenést figyeltem kissé talán ki is bontakozva közben Olen öleléséből. Farkasom persze rohant volna körbeszaglászni az ismerős idegent, rácsait kaparta, de megálltam a késztetést, hiszen a másik bundás is gyorsan tovatűnt oda, honnét érkezett. - Erről a köcsögségről tudnék mesélni... - Vontam fel szemöldökeimet ciccenve, ahogy újfent felé fordultam apró mosollyal, szórakozott könnyedséggel. - Néha erőteljesen megkérdőjelezem, nem-e domináns véletlenül a bennem lakó bundás mégis... Northlake kihozza belőlem a legrosszabbat! - Nevetem el az egészet végül, végére egészen megkeseredő kacajjal, ahogy előbukik belőlem minden, ami igazán nyomaszt a jövőt illetően és amivel a világért se terhelném Darrent a holnapi búcsúnk során, de bátyám kellően közel áll hozzám - új farkas ide vagy oda - hogy rá merjem bízni titkomat. Egyúttal felelősségteljes "állást" kínálok neki a jövő kapcsán, amire kapott feleletén újfent meglelem mosolyomat. - Ki másra céloztam volna, tesó? - Ciccenek rosszalló játékossággal tárva szét karjaimat, hogy ölelésembe vonjam, karjaiba burkolózzak általa kicsit én magam is. - Szavadon foglak! - Morcogom mellkasába, mikor a kéthetentét hetentére módosítja látogatásom kapcsán. Nekem csak jó, győzze benzinnel a dolgot, meg kimenővel a falka részéről! Solomonnal meg majd én lerendezem, nehogy kinézzék a helyiek, amiért egy falkatag a "nyakukra jár". Minden helyzetből van valami kiút, nem igaz, testvér? Megoldjuk. Történetébe kezd, s becézését hallva nevemnek, melyet csak ő használ szinte környezetemben, szinte teljesen biztos vagyok benne, nem tündérmese lesz az, mit közölni kíván. - Bíztam benne, hogy sosem tennél ilyen baromságot... - Súgtam oda neki, ahogy felfelé tekintettem rá, még mindig karjainak ölelésében. Szerencsére közbevetésem nem akasztja meg, hogy folytassa a dolgot. - Mire, Olen? Mire kellettél, hogy... várj, azt mondod, elvettél valami csajt? - Ez akkorát koppant, mint ide Hawaii, állam is leesik picit, elnyíló ajkakkal meredek rá, nagyokat pislogva. A bátyám... nős ember lett. Kényszerből! Mi a picsa?! - Remélem legalább egyszer-kétszer bemostál azért annak a gyökérnek... - Akárki is legyen a bostoni alfa. Hát nem ironikus különben? Most már mindketten egy-egy falka vezetőjének utódai vagyunk, már ami a beharapási sort illeti... Szenzációs! (Sem.)
Mosoly mosolyt követett, ahogy célzásként, vagy épp konkrétan, de felkért: legyek a tanúja. Jóleső érzés járt körbe, rég nem éreztem ilyesmit. A közelsége, a lendületessége - még ha ez utóbbi csorbát is szenvedett - engem is inspirált, magával húzott. - Megteheted. - kacsintottam rá játékosan. Azt pedig jobb, ha komolyan veszi, hogy mostantól hetente kénytelen lesz a képemet bámulni. Mert még egyszer... eszem ágában sincs elszakadni tőle. Elvégre alig kaptam meg őt az élettől, én máris arrébb álltam. Ostoba hiba... nevetséges klisé... Melynek egy falatkájába bele is kezdtem - talán az egyik legfontosabba. Azt pedig a másik követte. Nem is tudom melyik az elbaszottabb... A farkasom elvesztése, vagy a Jas-el való házasságom. Talán együtt... a kettő. Habár, ha mélyen magamba nézek, a nőstényt már csak fele annyira bánom, mint a legelején. - Azt... - kacagtam fel keserűen, iróniával telve. - Nem, nem mostam be. Kicsit... erősebb. - köszörültem meg a torkom vállat vonva; de minek is tagadnám a valót? Főleg előtte? Egyébként is már csak koromból adódóan is van jó pár reneszánszi díszfasz, akik - sajnos - lazán összecsomagolnak. - Nem érdekes, Yett'. Most az a fontos, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk, és bár nem minden kerek... de jobb. Azt hiszem. Mondjuk lehet jobb, ha csak a saját nevemben beszélek. - húztam oldalra a szám, majd egy könnyed mosollyal karoltam át a tarkójánál. - És akkor... Darren meg te... - hümmögve somolyogtam tovább - Átgondoltad te ezt? - persze csak húztam az agyát, erre felcsattanó nevetésem is bizonyosságot adott. Tudtam, hogy a hím sose bántaná úgy a húgomat, ahogy azt már nem tolerálnám, így a legkevésbé sem zavart a leendő álom frigy. Plusz: Darren a barátom. Egy barom, de a szíve a helyén.
Volt valami megnyugtató abban, hogy Olen elfogadta a tanú szerepét. Mintha ezzel egyúttal áldását is adta volna ránk és bármennyi ideje is volt távol, jobban ismeri Darrent, mint bármely más tanú-jelöltem... Tudom, hogy Ő kell, egy ideje mindennél tisztább ez számomra, de az efféle megerősítések éreztetik csak igazán az ember lányával, hogy végre talán valamit nem csesz el totálisan az életében. (Persze, láttunk már mind karón varjút, de nem akarok Darren kapcsán ilyesmikre gondolni sem ezúttal.) - Csak aztán nehogy kémnek nézzenek az anchoragei népek! - Heccelem nevetve a látogatásai sűrű voltát illetően, de nem aggódok ilyesmi miatt, ez majd a holnapok problémája lesz. - Pfff... az mikor számít nekünk, Nacroshoknak? - Kuncogva bújtam ölelésébe bele, mikor arról beszél, a teremtője fölébe kerekedés még várat magára. Mert semmi sem örök ezen a világon - már a halál sem, mint tudomásomra jutott - lesz még úgy, hogy a bátyám könnyedén nyomja majd le azt a gyökeret. Fél kézzel, röhögve! Én szentül hiszek ebben mosolyom fáradtsága ellenére is. - Nem, valóban nem az. Inkább mesélj még erről a házasság témáról, kérlek! Azért elviselhető a csaj, ha már kényszer szülte a dolog? Tervezed bemutatni? - Vigyorodtam el utóbbi kérdésem közepette, melyet éles, keserédes kacaj vált fel, mikor arról szól, a maga nevében beszéljen csak jelenleg a kettőnk helyzete kapcsán. Milyen jól gondolja... - Közel egy hónapot töltöttem egy pincében a saját mocskom társaságában, Olen! Ettől minden csak jobb lehet! Kint vagyok, szabad vagyok és... Az, hogy te itt vagy... álmomban sem gondoltam volna, hogy megtörténhet, szóval több, mint király az egész helyzet! - Mosolyodtam el, kettőnk közül mindig is én bizonyultam az optimistábbnak. - Próbáld meg te is így látni, oké? - Fonódtak ujjaim az övéi közé, ahogy ráfogtam kezére sutává szelídülő mosolyom közepette. - Darren meg én... - Suttogom, mint valami eszelős visszhang, ahogy kérdésére felsandítok rá. - Nem, kicsit sem. De mivel Frodósat játszottam a gyűrűkkel, így addig nincs min aggódni, míg nem szerez helyettük másikat... El ne mond neki, hogy ezt mondtam! - Kuncogom el a dolgot végül, hogy kihasználva a kettőnknek ma kijutó röpke órákat kérdezzek és válaszoljak is. Annyi mindent kell még pótolnunk a kieső időszakot illetően!
// A játék IC idejére való tekintettel remélem nem bánod, hogy ilyen záró lett ez. Ö.Ö Köszönöm a játékot és a továbbiakat megdumáljuk fb-n, csak zaklass meg! :3 //
Kiszöktem. Szerencsém is volt, de figyeltem arra, hogy pont akkor legyen váltás a testőrök között, nem kószáltak a folyosón… Nem bírtam benn maradni, inkább a saját bőrömben nem, mint bárhol másutt, egyszerűen nem ment. Órák óta bolyongtam az erdőben, és próbáltam elhitetni magammal, hogy csak képzelődöm, de nem sikerült. Amióta elment, próbáltam a lehető legtöbbször Misha nyomában lenni, mert… nos, biztos voltam benne, hogy valakit utána fognak küldeni, mert nem így szólt az egyezségük a Teremtőmmel. Odaadtam neki a fekete hattyút, még akkor is, ha úgy gondoltam, talán pont ő fogja kioltani az életét. Nem kérdeztem semmit, nem is mondtam semmit, csak átadtam, és mentem. Biztos voltam benne, hogy át fogja adni. Bármi is volt apa körül, Misha mindig ott volt, de hát, végrehajtó, hol másutt lett volna. Visszajöttek. Duncannel együtt, láttam… apa nem volt velük, és nem akartam megkérdezni, hogy mi történt, nem akartam hallani, de tudtam. Nem engedhették el, Castor sosem fogadta volna el azt lehetséges opcióként. Majd megfulladtam, míg kiértem a szabad levegőre, és onnan csak a természet volt a cél, aztán már mindegy lesz. Üresnek éreztem magam, és legszívesebben a saját szívem martam volna ki a mellkasomból, hogy soha többé ne szerethessek senkit. Még mindig voltak könnyeim, pedig azt hittem, egy idő után megszűnik ez a roppant szánalmas módja a veszteség feldolgozásának. - SEGÍTS MÁR… Ordítottam saját magammal, tudtam jól, hogy Daniel nem érdekli, de az én fájdalmam… ideje, hogy érdekelje, mert ha nem teszi, hát teszek róla, hogy elkezdje érdekelni. Rohadt dög. A te hibád az egész… Felfal a saját fájdalmam, nem akarok érezni, nem akarok emlékeket, nem akarom őt a fejemben. Itt hagyott, és nem is jött volna vissza… miért nem tudom gyűlölni érte? Sikítva görnyedek kétrét. Köszönöm… Hagyom, hogy tudatomat a mélybe vágja, hogy jöjjön ő, pokoli tűzben született szemeivel, végtelennek tűnő domináns, erőszakos valójával. Fald csak fel a fájdalmamat, úgyis annyira szereted. Fekete szőrszárak fúrják át a valóságba magukat, míg bőröm tovatűnik, megannyi csont reccsen, tűnik el, vagy formálódik mássá, a földön fetrengő alak csak percek múltán tölti fel tökéletes formáját, és szembogarai máris áldozatra lesnek. Fusson, ki merre lát. Nincsen más, csak a vérszomj, túl sok volt már az intenzív érzésekből… Rohanvást indul meg, szagot keres, bármiét, bárkiét, neki csak a vér fontos, tépni, marcangolni, mástól is elvenni valamit, s igen… fájdalmat. Azt akar. Nem telik sok időbe, míg kiszúrja a nőstényt, az agyát ellepő vörös ködtől nem ismer sem barátot, sem ellenséget, mindenféle racionális érvet meghazudtolva ugrik neki a másiknak, a cél mindenképpen az, hogy állkapcsát rászorítsa valamely tagjára, míg mancsaival is támad, akár egy veszett kutya. Se lát, se hall, csak az a lényeg, hogy valakinek nekimehessen.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Későre járt, de még se érdekelt. Szerettem az erdőben lenni és elveszni kicsit a természetben. Még ha nem is farkasként, de most szükségem volt arra, hogy ne halljam a társaim szavát, vagy éppen az aktuális egymásnak ugrást, ami lassan olyan, mintha mindennapossá válna a falkatagok között a Vörös Hold óta. Mi a franc történik itt? Magam sem értettem, hiszen éreztem, hogy velem sem stimmel valami, sokkal nyugodtabb voltam, mintha már nem lehetne annyira kihozni a sodromból, vagy ha úgy is éreztem, hogy szétrobbannék pillanatok alatt szállt tova az az érzés és megfoghatatlan nyugalom áradt szét a testemben. Apával is beszélnem kellene, főleg azok után, hogy a húgommal is találkoztam. El kell neki mondani, mert vélhetően nem lesz túl nagy az öröm, ha tőlem tudja meg Kristin. Nem volt nehéz rájönnöm, ahogyan már azt is tudom, hogy őrző. Ha sejti is azt vagy már utána járt, hogy farkas vagyok, az se érdekel, amíg nem sejti azt, hogy tesók vagyunk. Magam sem tudnám, hogy miként állnék hozzá, ezért lenne jobb, ha Ryder elmondaná neki. Akkor utána mindenki megnyugodna, vagy pont, hogy nem. Részletkérdése. Jó volt újra látni a Teremtőmet és reménykedtem abban, hogy hamarosan újra láthatom. De ott volt az is, hogy a játék valósággá vált Balthazar és köztem. Féltem, nem is kicsit, hiszen én sose engedtem ennyire közel senkit se. Tudtam, hogy semmi se tarthat örökké, de attól még boldog voltam mellette, s pont ezért féltem attól, hogy egyszer majd valaki könnyedén meg fog fosztani tőle. S ott van még a nővérem is, Abigail, akivel szintén beszélni szeretnék, hiszen ami korábban mondtam neki, az hazugság volt. És itt az ideje, hogy mindent megtudjon, még akkor is, ha esetleg most neki is csalódást okozok. Ideje tisztavizet önteni a poharakban és új eseményekkel egy új kezdetnek elejét venni. Csendesen álltam az erdő egyik szegletében, egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam és hagytam, hogy a szellő körbeöleljen és még több békességet hagyjon maga után, miután a lelkem félelmeit magával vitte. Már majdnem indultam, amikor közeledő léptekre lettem figyelmes. Mintha valaki futott volna és hamarosan rájöttem arra is, hogy farkas. Kíváncsian fordultam a várható irányba, de arra nem számítottam, ami ezek után. Hajszálon múlt, hogy a tépőfogak elől kitudtam térni. Próbáltam a kezemmel megfékezni a nőstényt, aki ismerős volt. Viszont így nem tudtam védeni magam a karmolásaitól, amik a kezemet szántották vagy éppen ott, ahol elér, de legalább a fogait sikerült elkerülnöm még... - Sienna? Állj le! Fogd vissza őt! – szólaltam meg parancsolóan, ugyanakkor kissé érthetetlenül is, majd az energiáimmal próbáltam kicsit fékezni őt és távol tartani magamtól, de nem akartam neki fájdalmat okozni, amikor viszont láttam, hogy nincs menekvés, akkor sietve öltöttem fel a bundásomat és egy jól irányzott lökéssel, vagy éppen ütéssel távolabb löktem magamtól. Nem támadtam, csak figyeltem őt. Az energiáimat viszont nem húztam vissza. Még inkább próbáltam azzal körbeölelni, s kicsit próbáltam megnyugtatni őt, vagy legalábbis távoltartani magamtól. Nem vagyok túl idős, de nála idősebb és ez még előnyömre válhat. ~ Sie? Mi a franc ütött beléd? Én vagyok az Maeve! ~ mintha nem is ő lenne. Ha pajzsa fel volt húzva, az se érdekelt áttörtem rajta. Majd óvatosan lépdeltem vele szemben. Nem fogok támadni, de megvédeni magamat igen. Ezt akkor elhatároztam, s még az se tudott ezen változtatni, ha korábban sikerült olyan mély karmolást okoznia, ami most a fehér bundámat vörösre színezte egy-két helyen… ~Sie, kérlek… Nem akarlak bántani…~
A fogaim csődöt mondtak, de a karmaimmal éreztem, hogy bőrt érek, hogy hol, az már nem jutott el a tudatomig. Az orromat megcsapó vér szaga még inkább hergelt, többet akartam. Fájdalmat okozni. Fájjon úgy másnak is, ahogy engem rág a gyűlölete, hogy nem lehetek vele egész, mert valaki állandóan beleugat. Most majd meglátják, mennyire nem hagyom, hogy elnyomjon, hogy őt elnyomják. Nem lesz áldozat. Erről szó sem lehet. Nem áldozatok vagyunk, mit számít, hogy az a szemét itt hagyta, hanem volt jó neki úgy, ahogy van, soha nem szerette igazán. Jobb nélküle, csak most fáj, de megtettem neki, amit kért, elnyomom, uralom én, pihenjen csak, sokkal jobb lesz neki úgy, nincs fájdalom, hisz engem nem érdekel, hogy már nincs, azóta nem, hogy megtagadott és nem vett rólam tudomást. Nincs itt. Mondanám, de nincs kedvem beszélni, hiába hívja az édes kis barnát, nem akar itt lenni, túlságosan szenved hozzá, és a vesztesége szánalmassá teszi. Többé nem lesz így, nem engedhetem. Nem láthatja atyám sem, nem értékelné. Az energiáit éreztem, de közel sem volt olyan erős, mint a megszokottak, még Emsnek is meggyűlt velem a baja, az előttem álló nőstény pedig még fiatalabb. Ha valaki sosem csinált ilyet, akart visszafogni egy farkast, annak nem olyan egyszerű a semmiből megkísérelni. Az meg, hogy nem rejti pajzs mögé a valóját, és mindent érzek az energiáiból, különösképpen nem zaklat fel. Annál nem jobban, mint amilyen zaklatott már eleve vagyok. Egy idő után talán ő is érezte, hogy nem sokat használ a kísérletezése ez ügyben, vagy legalábbis olyan szinten intenzív érzések uralnak, hogy egyszerűbb lenne fizikailag kiütni. Repülök egy szép nagyot, nyekkenek is a földön, morranva lököm azonban el magam a talajtól, nem fogok a földön fetrengeni, nem lenne rám büszke a teremtőm, ha megtenném… Beszél hozzám, de a kutyát sem érdekli, nemhogy engem. A neve nem mond semmit, még a hangja sem a fejemben, csak az egyre sürgetőbb vágyat érzem a vére ízlelésére. Semmi más nem kell, semmi más nem elég. Nincsen emberi tudat, nincsen gátló tényező, csak a késztetés, hogy bántsam. Nekirontok ismét, begőzölt farkasom se lát, se hall, a cél egyértelműen az, hogy bántsam, még torokra is mennék, ha lehetőségem lenne rá, a farkas a rést keresi a pajzson, minél sebezhetőbb területbe marna, s harapna bármit, amit el tudna érni, ha egyáltalán közel tud férkőzni az idősebb farkashoz. Feladni nem fogja, nem olyan fából faragták.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Elhiszem, hogy nem egyszerű a farkasunkkal együtt élni, ahogyan azt is, hogy a fájdalom és a csalódottság mekkora hatással lehet ránk, mennyire képes elborítani elménket. Én is voltam lázadó, olyan, aki nem sok mindennel akar törődni, de még se ennyire. Nem maradt egyedül, a családja itt, mi vagyunk a családja, ha hagyná, hogy azokká válhassunk, ha nem engedne túl nagy teret a farkasának, a fájdalomnak. Ismerem őt régebbről és tudom, hogy ő nem ilyen és talán a farkasa se ennyire bosszúszomjas, vagy tévednék? Nem akartam ártani neki, ezért se léptem fel támadóan ellene, inkább csak messzire löktem őt magamtól, hogy megpróbáljam szavakkal észhez téríteni, de magam sem tudom, hogy mit hittem, ha emberként nem hatott, akkor miért a farkasom alakját felöltve tudnék hatni rá. A vérem kicsit kiserkent, de még ez se érdekelt. Nem voltam őrült farkas, aki csak úgy támadna, főleg nem egy kölyökre. Nem voltam profi abban se, hogy másik farkasát visszatartsam. Kicsit gyakoroltam még a régi falkámban, de profinak tuti nem voltam nevezhető benne, így meg se lepődök azon, hogy most azzal se járok sikerrel, de ha más választásom nem lesz, akkor minden erőmre szükségem lesz hozzá... Figyelem őt, majd amikor támadt, akkor igyekszem kivédeni őt, de közben azon is vagyok, hogy ne ejtsek rajta sebet, ennek köszönhetően az elülső lábaim közül az egyiket fogával kapja el, miközben karma arcomon éri, állam tájékán, kicsit fül alatt, mintha csak valami körömélező lenne, ekkor viszont már a farkasom is felmorog csöppet se jókedvében és kissé talán félelmetesen. Fogammal kapok bundájába, de még mindig ügyelve arra, hogy ne ejtsek sebet rajta, vagy legalábbis ne túl mélyet. Hamarosan pedig újra kiosztok neki ütést, aminek köszönhetően jó pár méterrel arrébb reppen. Most viszont nem várok arra, hogy újra támadjon. Nem érdekel az se, ha a lábam tört, ahogyan a vérem se, minden erőmet összeszedem és neki rontok, majd egy jól irányzott ugrással a földre nyomom. Nem eresztem el, hiszen miért is tenném? Erőben gyengébb nálam, s közben igyekszem úgy lefogni őt, ha mancsaival el is érhet, a fogával ne tudjon. ~ Sie, hallgass rám! Tudom, hogy ott vagy, mélyen legbelül! Tudom, hogy menekülni akarsz, hogy a fájdalom túl nagy, de ismerlek és akit én ismertem az egy harcos volt! Harcolj magadért! ~ szavaim kissé talán kegyetlenül csattannak elméjében. A vérem bundájára folyik, miközben a fehér bundámat egyre inkább piros szín szennyezi a sebeimnek köszönhetően. Piszkosul fájt, de még se törődtem azzal, hogy a lábam tört-e vagy csak túl mély volt a seb a fogának köszönhetően, ahogyan arcom állapota se. ~ Mit fogsz csinálni? Örökké tombolni vagy esetleg elfutni? Vagy inkább megmutatod azt, hogy te másabb vagy, mint ő? ~ kérdeztem meg tőle pofátlanul, majd ha egyre inkább mozgolódott volna a farkasa, akkor erőteljesen morogtam rá, de még mindig nem bántottam. Ha pedig esetleg a sérült lábamat sikerült volna úgy eltalálnia, hogy kicsit meginogjak és ő ezáltal kiszabaduljon, akkor könnyedén, minden fájdalom ellenére fordultam újra vele szembe, hogy erőszak helyett előbb még szavakkal próbáljam meg észhez téríteni, mert ha nem fog menni, akkor sok választásom nem lesz, akár akarom, akár nem…
Nevetségesnek tartom, hogy nem támad vissza, hogy nem küzd, hisz tudja, hogy bántani fogom, tudnia kell. Enyém a gyeplő, és én tombolom ki a kisasszony minden fájdalmát, hogy neki kevésbé legyen rossz. Hogy ne kelljen minden mélységében megélnie a gyászt, sem semmiféle egyéb borzalmat. Az élet része, azt is épp annyira szánni valónak gondolom, hogy ennyire szenved ahelyett, hogy egyszerűen elengedné azt, aki engem megvetett, mint az előttem folyton folyvást csak dumáló nőstényt. Azt hiszi, hogy ez majd hat? Hát abszolút hidegen hagy az egész, nem szobacirkálónak teremtettem, nem is aranyos, simizni való plüsskutyusnak. Ragadozó vagyok, és hajt a vágyam a vér után. Nem mintha elfeledte volna a kicsilány a Teliholdak bármelyikét, de egyszerűen most több kell. Serken is a vörös nedű, élvezem, miként orromba kúszik az illata. Többet akarok, sokkal többet. Előnyömre van, hogy ennyire akar rá, rám vigyázni, így meg tudom sebezni, elégedetten marok rá agyaraimmal az egyik első lábára, meg is szorongatom amennyire csak tudom, még a pofáját is sikerül megajándékoznom egy karmolással. Sokkal csinosabb lesz így… Az elégedettség kúszik a tagjaimba, élvezem, hogy bánthatom, ohh igen, majd rájön a kicsike is, hogyha nem tesz eleget ennek a vágyamnak, előbb-utóbb ez fog történni, és talán olyanokat bántok majd, akiket szeret. Azt hiszem, őt is kedveli, csodás érzés lesz, ha majd felébredve Csipkerózsika álmából rájön, mit műveltem, ő hívott, meg is issza a levét rendesen. A morgása nem kelt bennem félelmet, az már inkább bosszant, ahogy büdös kis korcsként próbál a bundámnál fogva megrendszabályozni. Nem egy hülye kutyakölyök vagyok… Lassan madárnak kéne éreznem magam, annyit szelem a levegőt. Ezúttal egy csinos fától kapok visszakézből pofont, amit azért istenesen megérzek, és a tövénél terülök ki, kell pár pillanat míg magamhoz térek. Ettől függetlenül is lenne valószínűleg ideje fölében kerekedni, nagyon meg sem kell feszülnie, de azt remélem, nem várja el, hogy ne akarjam ettől még sebezni, ha érem. Legalábbis, ha ki tudom szabadítani a mancsaimat. Mindenesetre vicsorogva csattannak a fogaim újra és újra, miközben megpróbálom elérni, de nem igazán sikerül. A szavai csak még inkább dühítenek, nem értem, miért pazarolja rájuk az időt, egyszerűen semmi értelme sincsen. Folyamatosan morgok, mintha veszett eb lennék, de a pofám nem habzik, nincs semmi hasonló bajom, egyszerűen csak a földre szorított helyzetem váltja ki belőlem. ~Nem unod még a pofázást? Mert én nagyon… pontosan magamért harcolok. Érte. Mert neki túl sok volt.~ Köptem az idősebb nőstény elméjébe. Igen, a kicsi ártatlan Sienna. Erős? Talán erős volt az emberek világában, de a miénkben harmatgyenge, pusztán én teszem valakivé, de még az is kevés, hisz túlságosan fiatal vagyok hozzá. Tudom melyik lábát téptem meg, igyekeztem hát most belerúgni, hogy esetleg annak hála ki tudjak alóla szabadulni. Kicsit bevallom, meglep, hogy a gyenge pontra tapintás sikerrel járt, így hát kimászom alóla, de nem megyek távolabb, rögtön ugranék is vissza rá, ám én nem célozni igyekszem, csak minél inkább megsebezni… a véréből lakmározni. Nyami…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Elég hamar ráébredtem arra, hogy nem lesz ez könnyű menet, de valahogyan még se bírtam rávenni magam arra, hogy támadjak és bántsam őt. Vélhetően, ha visszatér közénk Sie és rájön arra, hogy mi történt, akkor se lesz könnyebb, de valahogy nem tudtam volna azzal szembe nézni, hogy pont azt a kölyköt bántom, akit meg is kedveltem az első találka alkalmával és akivel többször is elütöttük már az időt, mert megmutattam neki az, hogy milyen is orvosnak, vagy éppen gyógyítónak lenni, ha volt rá lehetőségem. Amúgy se szívesen bántanék kölyköt, de másrészt se volt minden rendben velem. Biztos vagyok abban, hogy amikor a lábamat és az arcomat olyan szépen megjelölte, akkor már bennem is elpattan volna valami húr, cérna vagy akár mi, kinek mi tetszik, de most még se ment. Rá kellett ébrednem arra, hogy valami miatt sokkal nehezebb kihozni a sodromból. Stephennek se igazán sikerült, pedig ő vele aztán semmi se egyszerű, de talán egyszer majd az lesz, mindegy, most nem is akarok ezen agyalni. Nem érdekel még a fájdalom se, inkább a földhöz nyomom a sérült lábammal, s az se érdekel, hogy az arcom mennyire fáj, vagy éppen a vérem mennyire színezi a bundámat, őt vagy éppen a talajt vörösre. Valahogy már ez se érdekelt csak az, hogy békésebb módon el tudjuk simítani ezt. Én nem fogok belehalni ezekbe a sérülésekbe, csak nem két perc lesz mire helyre jönnek. Vélhetően majd valakinek el is kell látnia, mert annyira önmagamat gyógyítani nem éppen buli, meg ki tudja, hogy addigra még mennyi vért veszítek. Szavaira legszívesebben elnevetném magamat, de helyette inkább csak egy morgás tör elő, majd a fogaimmal felé kapok, de nem bántom, inkább csak figyelmeztetés. ~ Érte harcolsz? Nem, inkább csak saját magadért, de mi lesz akkor, ha magához tér? Akkor nem fog még inkább maga alatt lenni amiatt, amit tett? Ölni akarsz? Örökre földre akarod őt kényszeríteni? ~ kérdeztem vissza, majd hamarosan pedig telibe találja a sérült lábamat. Könnyedén billenek ki és egy pillanatra még a földre is zuhanok, ahogyan elveszítem az egyensúlyomat, s talán most végre kicsit érezni kezdem azt, hogy nem sokáig fog már tartani ez a tánc. Sietve állok talpra, de ő szinte egyből támad, és könnyedén kapja telibe az oldalamat, hiszen még mindig túl óvatos vagyok. Egy morgás feltör, majd idővel szinte lerázom magamból, az se érdekel, hogy mekkora sebet hagyott maga után, de mielőtt még támadhatna neki rontok, így talán kicsit távolabb is kerül. Tudom, hogy nem fogom örökké ennyi sérüléssel húzni, de ha egykoron ment, akkor most is menni fog. Minden erőmmel koncentrálok, majd az energiáimmal kezdem el őt körbe ölelni. Először megpróbálom őt megnyugtatni, ha pedig ez se válna be, akkor pedig inkább a földhöz préselni próbálom a nyomasztó és rideg, kényszerítő hatással, amit érezhet. Figyelem őt, s láthatja, hogy nem fogom feladni, küzdeni fogok ellene így, mert ha nem jön össze, akkor nem fog más maradni, mint kiütni őt…
[Én nem dobtam, de ha szeretnél dobj nyugodtan az oldalam miatt, a végét pedig rád bízom, hogy valamelyikkel sikerrel járok-e. ]
Meglehetősen élvetegen nyaltam le az összes vért, ami a pofámra cseppent, fröccsent, elégedett voltam, hogy sikerült megsebeznem, az fel sem tűnt, hogy hagyta magát, hogy nem harcolt. Csak nevetségesebb lett tőle a szememben, ostoba és felelőtlen. A kicsike odabenn meg a közelében sem volt annak, hogy élvezhesse a jelen pillanatokat. ~Ne nevettesd már ki magadat.~ A vicsorgása, felém kapása nem hat meg, nem fogom azért moderálni magam, mert más szerint úgy lenne a jó. A kiscsaj neveltetése példaértékű, túlságosan is, és amíg ilyen bájos, és szófogadó, újra meg újra bántani fogják, ezt viszont nem engedhetem. ~Van róla fogalmad, mi zajlik le benne? Tudod te, hogy mások szerint csak az számít, hogy ne okozzon csalódást a Teremtőnknek? Hogy legyen tökéletes, feleljen meg az elvárásoknak, és ha szenved is, azt tegye csendben? A kétségbeesése hívott, ő hívott, ő akarta, hogy itt legyek, mert nem bírja. És én segítek neki, igaz, talán nem akarná, hogy bántsalak, de ez meg engem nem érdekel. Valamit valamiért.~ Ölni. Talán igen, egyelőre beérem a vérével, de ha nagyon idegesít, talán felülbírálom az elképzeléseimet, és lakmározom valamiből, ami most még hevesen dobog a pillanatok sodrásában. Az újabb találat még inkább kedvemre valók, ahogy lenézek rá, míg el nem taszít ismét, határozottan jólesően figyelem a sebeit, aztán ismét kénytelen vagyok felvergődni magamat a talajról, elég volt a játszadozásból, abból, hogy nem vesz komolyan… ha bele akar halni, hát haljon, engem aztán nem érdekel. Érzem, ahogy körbefon, és nyugalmat próbál rám erőltetni, nem díjazom a dolgot, próbálok küzdeni ellene, de érzem, hogy ehhez még nagyon kishal vagyok, és bármennyire is tiltakozom, idővel ő fog kikerülni belőle győztesen, annyira legalábbis biztosan, hogy elvegye a kedvem attól, hogy tovább támadjak. Egy darabig csak idegesen járkálok fel, s alá előtte, mintha megkergültem volna, de nem megyek neki újra, egyszerűen így távozik belőlem a feszültség, a fájdalom, ami kirobbantott a bőréből, a könyörgése, amivel épp úgy aggatott kényszer a nyakamba, ahogy most Maeve teszi az energiáival. Felmorranok, az ínyem is kilátszik, nem tetszik a dolog, hálás nem leszek érte, de tudom, miért csinálja… Valahol talán hálásnak is kéne lennem, hogy nem tép meg, vagy üt le egyszerűen, de attól még odébb vagyok, hogy így érezzem. Hosszú percek, talán egy fél óra is eltelik, nem tudom, nem számolom, nekem nem egy örökkévalóság, a sebesült Maevenek lehetséges, de végül elvesztem minden esze hagyott motivációmat a vérontás kapcsán, odalépek hozzá, és orrommal igyekszem fellökdösni a földről. ~Gyere, kell egy gyógyító.~ Ha tud jönni, akkor megpróbálok az egyik oldalról támasztékul szolgálni neki, ha nem, akkor kénytelen leszek idehívni valakit, de sürgősen…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Sok mindent tettem már eme rövid életem alatt is, de most valahogy képtelen lettem volna ártani neki. Még a sérüléseim ellenére se, vagyis minél többet kaptam, a farkasom annál inkább rohant volna, de sikerült visszafognom őt. Nem akartam azt, hogy nagy baja essen. Elég lesz neki az, amikor rájön arra, hogy itt mi történt, nem kell neki még mellé testi sérülés is. A szavaira hatalmasat morgok, mint még vele szemben sose. Nem tetszik az, amit hallok és roppant mód az nem, hogy ennyire vak. Nem várja el mindenki és senki se tökéletes, főleg nem közöttünk. Nem érdekel, hogy ki a Teremtője, nem azért nem bántom, hanem azért, mert nem tudok már úgy kijönni a sodromból, de másrészt azért mert fontos lett számomra az elmúlt hónapok alatt. Nem mondható ez túl sok falkatagról, de róla igen. ~ Tényleg mindenki ezt várná el tőle? Te tényleg ezt hiszed? ~ kérdeztem tőle kisebb vicsorgás közepette, de nem tettem semmit se. Csak figyeltem őt. Nem támadok, inkább csak mintha próbálnám kitalálni, hogy miként keveredhetnénk ki ebből úgy, hogy ő nem ejt még több sebet rajtam, én pedig nem ejtek továbbra se sebet. De miközben ezen vacillálok újra betalál és most az oldalamat kapja telibe. Az se érdekel, ha kitép belőle egy darabot azzal a lendülettel, ahogyan lerúgom, ledobom magamról. A fájdalom elmémbe kúszik, s ha nem cselekszem, akkor hamarosan el fog durvulni a helyzet, hiszen már a farkasomnak se tetszik az, amit hagyunk ennek a kölyöknek, annak, amelyiket azért kisebb harc árán szét lehetne kapni… Úgy, hogy megtanulja ne tegyen többet ilyet, de tudom, hogy nem oldana meg semmit se, meg már annyira nem is vagyok jól. Helyette inkább mást választok. Mielőtt viszont támadhatna újra, vagy én tehetnék valami meggondolatlant, olyat, amit eddig próbáltam elkerülni az energiáimmal próbálkozom újra. Lassan fonom körbe, de egyre inkább és próbálom megnyugtatni őt. Látom rajta, hogy mennyire nem tetszik neki, de annál inkább koncentrálok. Nem érdekel a morgása se. A szemeimmel őt figyelem, arcom nem békés, de még se engedem meg magamnak azt a luxust, hogy morogjak vagy éppen közeledjek felé. Menni se túlzottan tudok, s érzem, ahogyan az erőm is fogy. Nem vagyok én terminátor, hogy ne kottyanjon meg semmi se nekem, vagy Rambó. Nem fogom sokáig bírni, de ki kell tartanom. Közben pedig a földre is rogyok, hiszen kezdek kimerülni, de kitartok, amíg azt nem tapasztalom, hogy sikerült visszatérnie annak a Sie-nek, akit ismerek. Fejemet egy pillanatra elülső lábaimra hatom, hiszen már túl sok helyen vérzek, s fáradt is vagyok. Nem tudom, hogy mennyi ideig fogok tudni talpon maradni, de még nem adhatom fel. Vissza kell őt kísérnem… Megérzem őt a közelemben, orrával szinte piszkál, mire elmosolyodnék, ha tudnék, de most valahogy még az se megy. ~ Rendben van, menjünk… ~ mondom neki kisebb habozás után, majd felállok, de egyből vissza is esem, de nem adom fel. Inkább újra feltornázom magam, majd lassan elindulok mellette. A vérnyomokat hagyunk magunk mögött, de nem érdekel most ez se. Majd az időjárás eltűnteti. ~ Sie, ígérd meg, hogy többé nem hagyott azt, hogy ennyire átvegye az irányítást. Erősebb vagy ennél, még ha te nem is hiszel ebben, én tudom. ~ pillantottam rá szelíden, majd pedig a lak bejárata előtt megálltam. Nem mozdultam meg, csak intettem a fejemmel, hogy menjen. ~ Menj, pillanatokon belül valaki biztosan érted fog jönni. Hamarosan találkozunk még, de nekem most máshol van dolgom… Vigyázz magadra Sie, szeretlek...~ mondtam neki őszintén, majd pedig megvártam azt, hogy elinduljon befelé. Még rövid ideig figyeltem őt, amikor pedig éreztem, hogy az erőm egyre inkább a végét járja hátra arcot csináltam és elindultam a nővérem házához. Mondhatnám, hogy futottam, de szerintem majdnem még egy csiga is lehagyott volna azokban a pillanatokban, de muszáj volt kitartanom, nem adhattam fel… Úgy éreztem, hogy képtelen lennék most a Lakba menni, nem akartam elmondani, hogy Sie tette. Megvédhettem volna magam, de nem akartam ártani neki… S vélhetően később se fogom elmondani. Nem akarok bajt hozni a fejére… Nem kóbor volt és pont, legyen ennyi elég. Néha elestem, de mindig újra és újra talpra álltam, mert nem adhattam fel. El kell odajutnom…
[Ha semmi olyat nem írsz, akkor ez lenne a záróm. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! <33 S ha gondolod, akkor Sym rád találhat lakon belül, nem fog megenni. ^^ + Várom majd a kövi találkát! ]
Örültem, hogy Jas végül velem tartott, még ha nem is ment olyan egyszerűen. Nem, mintha vele minden olyan simán menne, már megszoktam. Ahogy elhagytuk a Lakot, kis pillanatot kérve Jastől dobtam egy üzenetet Lucasnak, hogy fél óra múlva a határnál leszünk a megbeszéltek szerint. Kicsit talán izgultam, de minden e fajta érzelmet bőségesen begyömöszöltem a pajzsom alá. Csak csendesen lépdeltem a feleségem mellett, mintha csak egy könnyed sétára indultunk volna. Pedig, ennél sokkal többről volt szó; legalábbis számomra. Elvégre már az is nagy dolog, hogy engedték eddig, hogy Jas a Lakban éljen. Valahol ég is a pofámról a bőr, de nem volt, és nem is akartam, hogy legyen más választásom. Legalábbis a saját kereteimen belül nem volt. Az már egy más kérdés, hogy voltaképpen ezer más helyzetből is nekifuthattam volna ennek a csatlakozásnak. Csak a határnál fékeztem le, lassan fordulva Jas felé. - Néhány perc és itt lesz. - sokkal inkább nyugtattam magam, mint sem őt. Egyébként sem hittem, hogy tarkóból izzadna a dolog miatt. Nem olyan fajta, sosem volt olyan...
Öröm örömet szerezni a férjemnek. Érezte mindenki az iróniát, ugye? Jövök vele, mert jönnöm kell, mert megkért és mert akarok is meg nem is. Magam sem tudom, szótlanságomba burkolózom, mert így könnyebb. Furcsa dolog ez az otthonkeresés. Sosem akartam, sosem így, sosem ezt, mégis így alakult. És ha már ezt dobta a gép, akkor ebből kell élnem, itt a május vége, döntöttem és viselnem kell ennek minden következményét. Lassítok vele, majd megállok mellette, amikor fékez. A farkas felkapja bennem busa fejét, odafordul hímje felé, megbökné orrával a másik pofáját, ha nem lenne kicsukva a pajzson. Én magam nem ragadtatom el magam ilyesmire, egyszerűen csak a szemeibe nézek és várom, hogy mit akar mondani. - Akkor várunk. Konstatálom és ennyiben is maradunk. Volna mit mondanom, de nem szeretnék semmit sem jelezni felé. Egyszerűen könnyebb nem beszélni, csak letelepedni egy kidőlt fa törzsére és hagyni, hogy átjárjon az a fura, kellemetlen érzés, melyet könnyebb a hely miliőjének aposztrofálni, semmint a magam izgatottságának. Jobb ez így, mindenkinek. Jöjjön, aminek akinek jönnie kell.
Ma is jelenésem van, szóval, hogy lecsitítsam a dögömet, tegnap vadásztam, és egész nap játszottam a kergebirkát az erdőben. Meg kell valljam, még mindig rettenetesen nehezen ment legyűrnöm ezt az egészet, nevetséges, hogy még mindig ilyen szinten befolyásol egy hülye álombeli választás, és nem akartam elfogadni, hogy ez nem is lesz már másként. Ilyen nincs. Azelőtt sem voltunk a legjobb viszonyban a fehérrel, de megfértünk egymás mellett, jelenleg határozottan nem így van. Amint elolvastam az sms-t, indultam is, talán kicsit késni fogok, függ a forgalomtól is, de a magam részéről ezúttal nem akartam x idővel előbb odaérni, vagy éppen potyára menni, ha mégsem jönnek. Az csak feldühített volna, ami jelenleg határozottan nem hiányzik. Épp ezért maradtam a pontosságnál, vagy a pár perc késésénél, nem tiszteletlenség, egyszerűen mindenkinek jobb, ha nem húzom fel magam, hiába tűnik semmiségnek némi késés az esetek nagy részében, ellenben ebben az esetben közel sem erről lenne szó. Ott vannak már, mire én is elérem a célt, rögtön be is fogom tekintetemmel a párost. Azt hiszem, túlságosan engedékeny vagyok mostanában, szándékomban áll ezen változtatni, de utólag már nem számít, hogy mi az a lépés, ami talán nem a falka, hanem az adott személy lelkületét igyekezett megóvni. Talán azóta is mardos némi bűntudat Yetta miatt, kész szerencse, hogy az alfának nem nekem kell lennem, nem menne. Elbaszott egy pöcs vagyok, az a nagy helyzet. - Üdv Jasmine, Olen!- Biccentek mindkettejük felé, mert úgy illik elgondolásom szerint, kíváncsi vagyok, hogy mire jutottak, és akármennyire is cselekedtem másként Olen esetében, a nősténye nem biztos, hogy meg fogja úszni a vérmesebbik felem cselekedni vágyását. - Sikerült dönteni? – Érdeklődöm egyelőre tökéletesen nyugis hangnemben, a farkasom a pajzsom rejtekében köröz, nehezen viseli a falkaszagút, ki nem tartozik közénk. Kiderül, fog-e valaha, vagy rossz hírrel akarják torkomat égetni.
Nem volt bennem aggodalom. Bármi is lesz, bárhogy is lesz... ismertem a falkámat. Még, ha két évet a távolban is töltöttem. Biztos voltam benne, hogy Lucas a legjobb döntést fogja meghozni, azt pedig csak remélni mertem, hogy Jas... kivételesen nem veszi elő magát. Nem venném jó szájízzel, ha most akarná megmutatni, milyen dacos, és heves tud lenni. Kicsit közelebb léptem hozzá, energiáim nyugtatón kúsztak bőre alá. Ízlelték őt, simították, hogy végül megpihenjenek benne. Tartásom mégis merev volt, acélos, ahogy Lucas alakját közeledni láttam. - Lucas. - biccentek felé én is, arcomon nem rezdültek a vonások. - Sikerült, igen. - még most sem remegtek meg az ujjaim, pedig újszerű érzésként kígyózótt át rajtam a tartás. Nem mutattam, s pajzsom sem engedte kijjebb a röpke érzelem foszlányt. Nem fogja elszúrni. Tudom, hogy nem. Hogy mi végett gondoltam így, azt mondjuk magam sem tudom. Csak abban voltam biztos, hogy tisztel annyira, hogy ne járasson le a falkatársam előtt. Pillantásom lassan kutatta fel feleségem arcát, ezzel is jelezve felé, hogy itt az idő, hogy beszéljen. Elvégre nem az én tisztem a döntését felmondani, és egyébként is jobb úgy, ha én ezúttal a háttérbe lépve hagyom, hogy kibontakozzon. Némileg hátrább is léptem, csak egy arasznyit, hogy ne lógjak bele a kettejük "dolgába". Még akkor sem, ha legbelül a magaménak is éreztem. Jas hozzám tartozik. Azt akarom, hogy velem maradjon... Ezért pedig bármit megtennék.
// Megkapva az engedélyt, végre sikerült megírnom a reagot. Igaz, nyúlfarknyi és már csak ebből kiindulva is nagyon sajnálom, hogy erre... ennyit kellett várnotok! //
Elég hülye helyzet. Nem erre születtem és tudom, hogy zavarnia kellene, de az az igazság, hogy nem tud. Mert valamilyen beteg módon, de jó helyen vagyok itt. Egyszerű a kérdés és egyszerű lenne fél szóban elintézni a válaszomat rá, de teljesen nem tudom - és nem is akarom - levetkőzni önmagam. A szavak önkéntelenül találnak utat belőlem, Lucas - és egyben Derek - lábai elé is szórom mindazt, ami vagyok, amit tudniuk kell. Vagyis nem, nem kellene. De a siker felé vezető utam éppen a kérdésre adandó válaszhoz tartozik. - Nem kérdezted, de.. - kezdek bele, s közben szépen lassan eresztem lejjebb a pajzsomat. Mintha valami köntösből vetkőznék ki finom pikantériával. Egész élvezem, még akkor is, hogyha előre sejtem, a végén nem én leszek az, aki olyan rettenetesen örül. Azt kérte, hogy ne hozzak rá szégyent, hát én igyekszem. De a meghunyászkodás csak egyféleképpen megy, hát itt az alkalom arra, hogy megmutassam nekik a módomat. Magázódni pedig eszemben sincs. Akkor sem, ha éppen a béta az, akit letegezek. - ..megspórolnék néhány kört. - semmi ha megengeded, csak a tárgyilagosság. - Bostonból jöttem, az Alfa az apám, de nem a Teremtőm. Szökevény vagyok, omega, de mégis bátorkodom megjegyezni, hogy hasznotokra leszek. A döntést nem csak szerelemből hoztam meg, nem azért, mert egy feleségnek ez a kötelessége, hanem azért, mert legalább annyira szükségem van a Falkára, mint a Falkának lehet rám. Földmérő vagyok, mindent tudok az amerikai farkasfalkák területhatárairól, a fejemben vannak a határok, a békés és békétlen vonulatok. Talán a nyakatokra hozom a bostoni falkát, ha az apám megtalál valaha, de kulcsot tudok adni a kezetekbe ahhoz, hogy legyőzzétek őket, s rátegyétek a mancsotokat a területükre. Rajtatok áll, hogy éltek-e a lehetőséggel, vagy behajítotok a hierarchia legaljára koncnak. Rosszabbat úgyse tehettek velem, mint tett a Veszett. - teszem hozzá gondolatban, de ezt azért nem közlöm vele. Felszegett fejjel, méltóságteljesen állok előtte, miközben a busafejű farkas meghajtja magát a béta előtt, behódolva ezzel neki. - Sikerült hát döntenem. Én, Jasmine Nolen szeretnék csatlakozni a fairbanksi falkához. Mert mi mást tehetnék, igaz, drága Derekem?
Hm, már 10 perce itt állok és még egy szellem sem hűtötte le az eleve hideg levegőt még jobban. Nem vagyok annyira földhözragadt és ostoba, hogy ennyiből megállapítsam, hazugság minden, amit a helyről mondanak. Csak várok. Én érkeztem hamarabb, nem a másik késik. Mivel a pályák már lassan zárnak, a golfévad a végéhez közelít, a farkasom hobbijának hódolok inkább az emberi énem kikapcsolódása helyett. Nem csak közeli ismerősökkel jó móka az áldozat becserkészése, zavarba ejtése és alkalomadtán elengedése. Épp új ismeretségek szerzésére is alkalmas. Az új szabályok miatt gyarapodnak a tagjaink és fogynak az itteni kóborok, de a régi arcok között is akad olyan, akivel már elég rég dumáltam egy jót. Nekem pedig arra szükségem van. Kellenek az infók, a nagy kép a kicsi részletekből áll össze. Egy nálam fiatalabb, de azért szintén vén csontnak mondhatót hívtam el egy kis vadulásra a területünk szélén. Olennek volt egy nagy utazása, tiszteletét tette Bostonban, de szerencsére visszatért közénk. Nem szokott vele gond lenni, szinte észrevétlen. Az ilyenekkel nem árt jóban lenni. Sokszor az hallja a legtöbbet, aki keveset beszél. Meg amúgy is, minden tag fontos. A tudás fontos. Az ismeret felemel, a súlya az, ami lenyom. Én is cipelek egy szép nagyot. Az Első falka atanerkjei? Ha belegondolok, hogy Eskát már személyesen is ismerem és Tipviguttal volt egy futó, halálos találkozásom, Emma pedig még többekről is tud, nem is olyan misztikus ez a hely. Lehet, hogy pont belefutunk valamelyikükbe. Mikor megtudtam, hogy az Alapítók újra élnek, mindenki gyanús lett. Már tisztul a dolog, pl. Olenre se fognék semmit és senkit, de a gyanú még él. Itt még épp lehet cigizni, a kövek között elfér a füst, szürke a szürkéhez, úgyhogy már a harmadikat kezdem meg. Láncdohányos lettem, ha nekiállok, le se teszem. A karikákat pedig imádom. Most is azzal szórakozom, hogy az ég felé eregetem őket. Egyet kiszúrok, szétpöccintem. A többit hagyom, hadd szálljon. Üzenek az égnek, a szellemeknek. Füstjelzéseket adok le arról, hogy szevasztok, élek és teszem, amire hivatott vagyok. Mert mindennek van oka, de célja is. Még egy ilyen kis túra mögött is áll valami magasabbrendű elképzelés.
Szarul éreztem magam. Szarul, mert azon kevesek között voltam, akik nem törtek meg Darren kiválása nyomán. Hogy is...? Elvégre én tudtam, hogy erre készül. Csupán az lepett meg, hogy ilyen hamar elhatározásra jutott. Azt viszont tartom, amit ígértem neki, és ha szól, én ott leszek mellette, amint szükségét érzi rá. Ez így van, és így is lesz. Akárhogy is alakul addig az életem.
Nem lepett meg Rocky felkérése, végtére is... nagyon rég nem beszéltem már vele, ezt pedig eléggé sajnálatosnak éreztem. Nagy család vagyunk, nagy falka, és miután én pár évet le is morzsoltam ezekből a lehetőségekből... valahol jól esett, hogy elhívott magával. Készüljön akármire is. Vadulni, inni, vagy csak beszélgetni. Pozitív töltés lesz.
Időben érkeztem, mondhatni: pontosan. Mondjuk, már a füstjelekből is hamar rátaláltam volna a hímre. A Ducatit a határtól lejjebb hagyva sétáltam fel az északi csücsökbe. Mutatóujjamon lendületesen, ütemesen pörgettem a kulcscsomót, mialatt megközelítettem Rocky-t. - Hello. - üdvözöltem őt, barátságos kezet nyújtva felé. Kedvem lett volna ellőni pár feleslegesnek tetsző poént hirtelen, de hamar ledumáltam magam róla. Legalábbis addig, míg nem avat be, hogy mit is akar igazából. - Mi a terv? - érdeklődtem, kisebb kétellyel hangomban, elvégre komolyan fogalmam nem volt róla mire készül. Bostonban pedig már megtanultam, hogy jobb elébe menni a dolgoknak, mint utóbb keseregni. Vagy akármi.
Kezdőlap
]
S ha gondolod, akkor Sym rád találhat lakon belül, nem fog megenni. ^^ + Várom majd a kövi találkát! 
>
//
