A falka területének északi határvidéke, perem terület, amit a farkasok általában kerülnek az itt rájuk törő kellemetlen, borzongató érzések miatt. Úgy tartják, az Első Falka rég elhunyt Atanerkjeinek szellemei járják a vidéket, őrizve idegen, ártó szándékú vérfarkasoktól és távolt tartva sajátjaikat, intve őket a biztonságot jelentő territórium elhagyásától.
Futok, ahogyan a lábam bírja, mintha csak az életem múlna rajta és bármennyire szeretném hinni, hogy nem így van, tudom jól, hogy összetörnék, hogy mérhetetlenül fájna. Úgy hiszem talpra tudnék állni, menne, hiszen megígértem, de képtelen lennék ölbe tett kézzel nézni, ahogyan ezt teszi. Amíg van esélyem, amíg kaphatok válaszokat, addig igenis küzdeni fogok és igenis megyek előre, bármekkora is a kétségbeesés a szívemben, bármekkora félsz is gyűrt maga alá az elvesztésének gondolatára. Mentem utána és magam is csak akkor kezdtem lassítani, amikor ő is, kicsivel messzebb álltam meg a szakadék szélétől. Felemelt fővel hallgatom a szavait, tekintetem végig őt fürkészi és akkor sem lépdelek hátrébb, amikor megáll előttem. Viszket a bőröm az energiájában megülő elégedetlenségtől, de nem szólok közbe, hiába fokozódnak bennem az érzéseim, hiába szeretnék rákiabálni, hogy hagyja abba, hogy ez nem így van! Kivárok, hogy akkor zúdíthassam rá a saját gondolataimat. ~ Én nem vagyok sem te, sem pedig Ash, nekem nem megy olyan könnyen! ~ minden keserűségem és fájdalmam ott vibrált nem csak a szavakban, de az energiáimban is. ~ Te is tudod, mi történt, amikor Ryan elment és mi történt akkor, amikor átharaptál. Megígértem, hogy nem fogok ismét úgy összezuhanni, a Vörös Hold után sem tettem! Elfogadtam, hogy elmentél, hogy nem leszel többé! Olyan nagy kérés azok után, hogy ott feküdtem a vértől tocsogó mellkasodon, hogyha menni készülsz, legalább szólj róla?! Elfogadnám, tiszteletben tartanám, nem zuhannék össze, de ha lehetőséged van rá, akkor miért nem lehet egy sziát kibökni?! ~ ekkor léptem csak hátrébb, hogy előtte kezdjek el egy rövid szakaszon fel és alá járkálni. Dühös voltam és keserű, annak ellenére is, hogy tisztában voltam, mindez miattam van, engem szeretne tanítani, erősebbé tenni, de én csak.. én csak túlságosan megszerettem ahhoz, hogy képes legyek így elengedni. Ráadásul mindazok után, ami velünk történt, az áprilisi történtek után, Ryan eltűnésének mikéntje után tényleg olyan nagy kérés volna, hogyha elmegy, hogyha tudja, hogy itt fog hagyni, akkor legalább közölné velem? Tényleg megérteném, tényleg tiszteletben tartanám, de ha van rá lehetősége… Lassulnak a dühtől döngő léptek, csillapodik a vicsorgás, a borostyánok izzása. Tudom, hogy igaza van, ahogyan a szavak jelentőségével is tisztában vagyok. Csak ez piszok nehéz. Azt gondolná az ember, hogy azok után, mennyi mindent veszített, a következő már könnyebb lesz, mert edzettnek hiszi magát, erősnek. Egészen addig, amíg el nem érkezik az újabb csalódás pillanata. Pontosan ez történt velem is. Lehajtom a fejem a szavai hallatán, mert szégyellem, hogy ennyire megviselt ismét, hogy ennyire kiakadtam, hogy ennyire megrémültem. Igyekeztem minden szót mélyen az emlékezetembe vésni, mert fontosak voltak, mert sokat tanulhatok belőle, ha a keserűségem alább hagy. Szeretnék belőlük tanulni, elfogadni, hogy ez az út vár majd rám, de csak akkor, ha én is igazán akarom, ha megküzdök érte, ha nem hagyom, hogy egy elvesztés ennyire a földbe döngöljön. A cukkolásra és a bökdösésre sem reagálok semmit, csak egy helyben állva tűröm, borostyán tekintetem fordítva felé. Egyértelműen sütöttek nem csak az íriszeimből, az energiáimból is a ki nem mondott szavak; könnyű azt mondani. Cselekedni már kevésbé, én pedig képtelen vagyok uralni az érzelmeimet, nem tudom irányítani őket. A hetyke megjegyzés volt az utolsó csepp a jelenlegi poharamba, persze, hogy van még mit tanulnom. Nem is kevés, de képtelen lettem volna ezt ilyen könnyen elintézni, nekem ez nem volt olyan könnyű eset, nekem igenis nehéz volt. Igenis szerettem volna megfelelni. Ha nem volt több mondanivalója és nem is tartott vissza, hátat fordítottam neki, hogy elkezdjek visszafelé ügetni. Ha nem követett, egy ponton még megálltam, hogy visszatekintsek rá, tekintetemben ott izzottak a ki nem mondott szavak; visszamegyek. Haza. Akár jött, akár nem, én aztán nekiindultam, nem álltam meg egészen addig, amíg meg nem állított, ha pedig nem történt ilyen, akkor elsődleges célom volt megkeresni a falkát, akár velem tartott, akár nem.
Érzem a keserűségét, mint apró változást az energiáiban, a hangulatában, hogyan ne érezném? Hogyan ne érteném? Végighallgatom a kifakadását. ~ Megtettem, Payne. Pont az előbb. ~ Az időhöz nem kötött búcsú, ami nem a "most"-nak szól, hanem a valamikori jövőnek. Nem akarok ennél jobban, ennél többet búcsúzni, se tőle, se másoktól. Belefáradtam, túl sok volt az utóbbi időben, és ha én megyek el, nem akarom újrajátszani mindazt, amit egyszer már kénytelen voltam másokkal. Mert a távozót elengedni csak úgy nem tudom, viszont nem akarom látni ugyanazt mások arcán, mint ami az enyémen lehetett minden ilyen alkalommal. Bűntudatom lenne tőle, talán engednék is a csábításnak és maradnék még, de az már nem az én vágyam lenne, hanem másoké és megmérgezném a levegőt magam körül ki nem mondott elégedetlenségemben. Nem kell a bűntudat, a mások érzései szülte felelősség - csak mosolyogjanak azon, hogy én hülye nem tudtam megállni, mert elveszett a GPS-em... ~ Ez csak az egyik fele volt, Payne ~ szóltam utána, amikor elindult. Hagytam, hogy némileg eltávolodjon, csak utána szólaltam meg, ha pedig megállt, utána sétáltam és mellette álltam meg. ~ Nem tűnt fel, hogy nem ráztalak le? Nem vártam választ, nyitva hagytam a kérdést és magyarázatba se fogtam és nem azért, meg magamra vettem volna távozási, visszanyargalási szándékát. Felesleges mindent szájba rágni, okos lányaim vannak, így ha nem is most rögtön, de meg fogja érteni. Meg fog ismerni teljesen, nem csak a felszínen, nagy általánosságban, én pedig engedni fogom, hogy azt is lássa, ami nem a kirakatba való, ami nem kedves, nem törődő, hanem a velejéig önző és egocentrikus a szó beképzeltség-faktora nélkül. Olyan tempóban ment vissza, ahogy kedve tartotta, én sétáltam, már nem volt hova rohannom.
Csak a fejem ráztam meg egy horkantás kíséretében. Nekem ez nem elég. Én ezzel nem vagyok kisegítve, nem vagyok előrébb. Osszam be, tartalékoljam el az elkövetkezendő jövőre a szavait? A búcsúját? Elégedjek meg ennyivel és majd akkor gondoljak erre a pillanatra, amikor eljön az idő, hogy el kell váljunk? Amikor nem lesz már többé mellettem? Nekem ez nem megy. Túlságosan ragaszkodom hozzá ahhoz, hogy elég legyen ennyi és szerintem ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Mégsem kívánhatok többet, mégsem mondhatom meg, hogyan csinálja, be kell érjem ennyivel, akármennyire is nehéz. Most egyszerűen nem megy. Egyszerűbbnek tűnik inkább visszamenni a falkához, erőt meríteni azokból, akikből akkor is tenném, ha tényleg eljönne az az idő, hogy eltűnik az életemből, akár ilyen, akár olyan módon. A szavait hallva mégis megálltam, visszanéztem rá a kérdést hallva pedig ismét lehajtottam a fejem. Pillanatnyi volt csupán, mert a következő pillanatban, ha engedte, akkor közelebb lépve hozzá dörgöltem a pofám a nyakához. ~ Én csak… ~ kezdtem bele bizonytalanul ~ Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy képes legyek ilyen könnyen elengedni téged és elfogadni a tényt, hogy bármikor ilyen könnyen elmehetsz… ~ emeltem meg úgy a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Néhány pillanatig tartottam a szemkontaktust, majd ha nem volt több szava és nem is tartott vissza, megugrottam, hogy futva tegyem meg a távot, ami köztem és a falka tagjai között húzódott.
Magamban elmosolyodtam a beismerésén, azon, hogy mennyire ismerős ez az önzés. A dörgölőzésre oldalra billentem a fejem, viszonozom a gesztust, majd hagyom, hogy ellépjen és elinduljon. Figyelem távolodó alakját, ahogy rohan vissza a biztonságot és stabilitást nyújtó kötelékbe, hogy lassan szem elől tévesztem, mert én csak kényelmesen sétálok. Örülök. Annak, hogy nem vár be, hogy teret enged a saját visszarohanási vágyának, bár igaz, ezt abban a biztos tudatban teheti, hogy úgyis visszamegyek, nem most tűnök el. Volt bennem valamiféle csendes bizonyosság őt illetően, arra nézve, hogy később mivé válhat és válni is fog, mert erősebb lett. Még gyerek, még Kölyök, de fejlődik, ezt úgy is tisztán látom, hogy nap mint nap ott van a közelemben, ezért sem aggódom sem a nevelését, tanítását illetően, sem az elfogadási, megbirkózási képessége terén. Nyugodt vagyok, mert bár biztos csak a halál, a kiegyensúlyozottsága elég stabil alapnak tűnik, lehet rá építeni, ennél többet pedig nem kívánhatnék. Amit elrontottam Ashleynél, amit megértünk után kiküszöbölni, attól nála már nem kellett tartanom, mert sikerült tanulnom a korábbi esetből.Nem kell magamhoz láncolnom, nem kell kisajátítanom. Az nem ennek a vonalnak a sajátja, és neki is javára válik, ha nagy teret kap, amiben szert tehet a saját, kiterjedt szociális hálójára. Menj csak. Menj vissza közéjük, hogy kiválogasd és megtanuld, kikre van szükséged, milyen farkasokra.
A határt átlépve kezdtem megint futni, nem törődve azzal, hogy mit szólhatnak a többiek, elmaradásomhoz, Payne magányos visszatértéhez. A kettőnk ügye, mert rajtunk kívül ezt senki sem értheti, érezheti át igazán. Gondtalanul vetettem bele magam a vadászatba a többiekkel, mintha mi sem történt volna, az élet a megszokott kerékvágásban folytatódott és ha Payne túltette magát a korábbiakon, akkor ugyanúgy bolondoztam vele, mint az alakváltás kezdetén és egész nap. Mert semmi sem változott, csak kicsit többet tudott meg rólam. Itthon vagyok, úgy és azokkal, ahogy és akikkel szeretnék, ez süt rólam, belőlem. Amikor pedig ez változni fog, ha fog egyáltalán valaha, azt meg fogja érezni. Lehet, hogy nem tudatosan, hanem a farkas súgja meg, ahogy az ijedtséget is korábban, de nem lesz szükség búcsúra, mert tudni fogja, mikor jött el az idő. Nem éri majd váratlanul, nem lesz sokkoló, mert érteni és tudni fogja addigra.
A mai nap sem volt különb a többitől - hittem én, naivan... Mindenesetre úgy indult, mint a többi. Felkeltem, bicóra pattantam és eltekertem a hotelbe, ahol a belemet is kigüriztem a sok csomagpakolással és bájmosolygással - nem, még mindig nem sikerült megfejtenem a női bőröndök titkát, miért olyan cefet nehezek, mint ha fél téglákkal lenne megpakolva - de ami késik, nem múlik. Majd, egyszer, talán... Ahogy letelt a munkaidőm és segíteni sem kellett a többieknek, visszaakasztottam az öltönyt az öltözőszekrényembe, majd elindultam hazafelé, ám míg reggelente vidáman tekerek úgy, hogy majd' kicsattanok az energiától, addig hazafelé inkább egy erdei ösvényen szoktam hazatolni a kétkerekűt és néha, ha úgy adódik, még némi kitérőt is teszek, csak hogy ne mindig ugyanazon az úton sétáljak haza, mert az unalmas, ugyebár... Most is így történt, s míg az erdőben kószáltam, egy kupac egész jó állapotú ruhára sikerült bukkannom. Tekintve, hogy vérfarkasok vagyunk, annyira nem estem kétségbe a dologtól, ám miután senkit sem értékeltem a közelben, és a kiáltásaimra sem reagáltak, végül csak megszimatoltam, hátha úgy sikerül kiderítenem, hogy ki hagyhatta el. Mert ugyebár az sem egyedi eset, hogy elfelejtünk visszamenni érte... Így illat alapján nem volt ismerős, csak némi halvány falkaszagot éreztem belőle, de ahhoz kevés volt, hogy rájöjjek, kié... Na jó, a ruhák alapján valamelyik nőstényé lehet. Végül a kerékpárom csomagtartójára erősítettem, aztán egy vállvonást követően hazafelé indultam, s miután a Farkaslak nappalijában hagytam a ruhákat - akinek hiányzik, majd ráismer, vagy legalább eljuttatja a tulajdonosához, remélem - Payne szobája felé vettem az irányt, hogy köszöntsem, meg megkérdezzem, nincs-e kedve eljönni sétálni egyet az erdőbe... ám tekintve, hogy épp házon kívül volt, Darrennel együtt, így jobb híján csak a csellómért battyogtam fel az emeletre a szobámba. Egész sokat sétáltam, mígnem kellően távol jutottam a Laktól, s szép nyugodtan gyakorolhatok úgy, hogy bárkit is zavarnék. Csak kényelembe helyezve magam letelepedtem az egyik moha fedte kőre, majd miután behangoltam a hangszerem, neki is láttam, hogy dalra bírjam, néhány pillanaton belül pedig teljesen átadtam magam a zenének, hogy szinte már a külvilág is megszűnt létezni körülöttem. Még jó, hogy amennyire ismertem, ez egész kihalt környék, így legalább jó eséllyel nem kell attól tartanom, hogy bárki is megzavarna, vagy netalántán én zavarnék valakit.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Egyik helyhez se fogható ez a város, ahol eddigi életem során jártam. Az is tény, hogy nem sok helyen fordultam meg, hiszen életem nagy részét Dublinban töltöttem. Kíváncsian figyeltem a farkasokat, őrzőket és még az egyszerű embereket is, akik mit se tudtak eme világ létezéséről. Talán beteges kicsit, de mindig is szerettem másokat megfigyelni, hiszen sokkal több titkot árul el róluk egy-egy tettük, vagy egy aprócska mimika, mint azt bárki is gondolná. Mondhatni előlem nem tudják elrejteni a félelmeiket, vágyaikat. De mára kicsit másabb tervem volt. Itt volt az ideje, hogy újra az erdőbe barangoljak. Volt valami ebben a tájban. Talán a hegyekben található hó pontosan arra emlékeztetett, mint amikor új életet kaptam és abban reménykedtem mélyen legbelül, hogy talán újra rábukkanhatok itt arra az ezüstös szempárra. Az idősekről szóló pletykák vezettek ide,- s nem a beharapóm nyomai, mintha ő nem is létezne-, de még semmi kézzelfoghatót nem találtam. Egy dolog viszont biztos, hogy nem most fogom feladni a dolgot, amikor végre megtaláltam azt a helyet, amihez a „morzsák” elvezettek. Alig, hogy pirkadni kezdett máris az erdő felé ballagtam, majd hamarosan már az egyik víz tükréből egy kék szemű, de majdnem teljesen hófehér farkas pillantott vissza rám. Emlékszel még a mesékből a varázslatos erdőkre? Nos, azt hiszem jelenleg számomra ilyen volt ez a hely. Mindig is óvatos voltam, így kerültem az olyan helyeket, ahol esetleg emberekbe botolhatok. Nem szeretném, ha miattam kezdenének el farkasokról suttogni, mivel nem hiszem, hogy túl jót tenne nekem, ha két hónapnyi itt lét után máris ilyen riadalmat keltenék. Boldogan barangoltam az erdőben, miközben minden apró rezdülésre figyeltem, illetve minden illatra. Eléggé kihalt volt, de ezt csöppet se bántam, mert így idővel teljes mértékben átadhattam magamat az idős farkasokról halott pletykáknak, amiket elmémben megőriztem. Próbáltam helyre rakni minden apró kis pletykadarabot, de egyre nehezebben ment. Nem értettem, hogy miként keveredhettem a havak birodalmába, de rá fogok jönni. A nap már magasan járt, amikor elindultam visszafelé, de a ruháimnak nyoma se volt. Csodálkozva pillantottam körbe, majd pedig szaglászni kezdtem. - „Biztos, hogy itt hagytam.” – gondoltam magamban. – „Kinek kelhetett a ruhám?” – cikázott át egy újabb gondolat ezzel kapcsolatban az elmémben. De sok válasszal nem szolgálhattam magamnak, ahogyan sok választásom se volt. Vagy ádámkosztümben térek vissza, vagy pedig farkas alakban. Egyiknek se lesz túl nagy sikere, de úgy éreztem, hogy farkasként kockáztatnék a legkevesebbet, vagy legalábbis azzal ütném meg a legkevésbé a bokámat, ha valaki rajtakapna a falkatagok közül. Lassan indultam el, hogy közben legyen időm kitalálni az útvonalat, de egyszer csak valami zenére lettem figyelmes. Biztos vagyok abban, hogy sokan kínzásnak gondolnák ezt is, de egészen kellemes dallamokat játszott az illető. Sőt, már akár profinak is nevezhető lenne és még talán én magam is szívesen tovább hallgattam volna, ha nem lettem volna slamasztikában. Az egyik fa mögül lestem ki, miközben a vérvonalam előnyeit kihasználva próbáltam magamat elrejteni. Szinte araszolva mentem közelebb, hogy szemügyre vehessem. Éreztem a falkaillatát, így úgy éreztem, hogy túl nagy baj nem lehet, ha a segítségét kérem. Így végül sietve indultam felé, majd pedig, mint egy idióta úgy landoltam mellette egy „kisebb ugrás keretében”. Ha erre nem figyelt volna fel, akkor egy kisebb morgás hagyta el a torkomat,- de csak olyan mértékben, hogy ne kapjon szívbajt, vagy ne csinálja össze magát -, miközben próbáltam vele kapcsolatot teremteni gondolatban, hogy felfigyeljem rám, majd mikor már kezdtem unni ezt a játékot egyszerűen csak visszaváltoztam és megköszörültem a torkomat. Szia! – szólaltam meg barátságosan, habár csöppet se volt kedvem bájologni. Főleg, hogy valószínűleg az ő illatát éreztem ott is, ahol a ruháim maradtak, de ebben még nem voltam biztos, így próbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni, - amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt-, miközben a szellő a bőrömet cirógatta és a hajam pedig a halmaimat takarta el. Ha sikerült végre felhívnom magamra a figyelmét, akkor újra megszólaltam. Esetleg segítenél egy bajban lévő nőn? – kérdeztem tőle kicsit sietve, hiszen egyáltalán nem így terveztem el a reggelemet, hogy egy ismeretlen előtt úgy pózoljak, ahogyan meglátjuk a napvilágot, vagyis ruhátlanul. Igazán remek bemutatkozás, de ez még mindig jobb annál, mint ami egy hotelben történt…
Olyannyira sikerült belefeledkeznem a zenébe, hogy hiába volt félig-meddig felhúzva vékony kis pajzsocskám, nem igazán érzékeltem azt, hogy bárki más közeledne, így aztán érthető, hogy kisebb szívrohamot kapok, ahogy nem sokkal mellettem landol a leányzó. - Basszuskulcs! -szökik ki belőlem önkéntelenül is, ahogy kis híján elejtem a vonót, és úgy kapok utána, hogy megmentsem az avartól... De aztán elég felegyenesedve egy szempillantást vetnem a lányra, hogy rekordidő alatt váltson át az arcszínem olyanba, ami még a pipacsmezőket is megszégyeníteni. És ciki, vagy sem, de úgy eltereli a figyelmemet, hogy csak arra eszmélek, hogy míg a vonót úgy szorítom, mint ha az életem függne tőle, a cselló szép lassan eldől mellettem, egy tompa puffanással rántva villa a valóságba. Össze is rezzenek, hogy aztán kapkodva szedjem fel a földről, poroljam le a koszt róla és vizsgáljam meg futó tekintettel, nem esett-e baja - legalább addig se a nőt bámulom úgy, mint valami idióta... - Öhm... szia! És... és bocsi. Mondtál valamit...? -kapkodok még mindig jobbra-balra, mire sikerül óvatosan nekitámasztani a csellót a fatönknek amin eddig ültem, és a vonót is mellé helyezem, hogy aztán vigyázzállásba vágjam magam. - Hogy... hogy mi? Én? Persze, örömmel! De... khm... izé... mi a baj? Vagy miben tudnék segíteni? -nézek végig rajta, de aztán még inkább elvörösödök és észbe kapok, mielőtt túl hosszan bámulnám, hogy ez milyen illetlen dolog, és megpróbálok inkább az arcára koncentrálni. A fenébe, az nem jó, a szemkontaktus... inkább az egyik hajtincsét vizslatom akkor... az meg épp a melleit takarja, ó, hogy az istenbe már... Inkább bámultam az egyik fenyőágat felette, még ha úgy is nézek így ki, mint egy idióta. - Eltévedtél? Vagy... üldöz valaki? Vagy... jut eszembe, hová tűnt a ruhád? Egy... egy kicsit hideg van már a fürdőzéshez... -próbálom kitalálni, mi lehet az a nagy baj, hisz ha ember... akkor fura. Ha meg vérfarkas... akkor... most azt hiszem, pácban vagyok. - Izé... kéred a dzsekimet? Tudod mit, inkább nem is kérdezem, vedd fel, mielőtt megfázol. -felelem, majd sietve megpördülök, amíg kibújok belőle, hogy aztán odasiessek hozzá, és a vállára akasszam. De nem hátulról, mint egyébként szokás, hanem előröl, mert... mert ki az aki ilyen helyzetben képes lenne logikusan gondolkozni?! - Na... így jobb. Ugye? -pillantok rá némi megerősítésért.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Sose értettem a zenészeket, hogy miként képesek ennyire belemerülni a játékukba. Oké, én is néha teljesen belefeledkezem, amikor hallgatom, így talán ezen nem kellene meglepődnöm, de akkor se gondoltam volna azt, hogy a farkasom landolásával ennyire megijesztem. De azért egy picit jót is szórakoztam a dolgon. Ohh, igen kicsit rossz vagyok… Mire viszont megfordul, addigra már emberi alakban állok előtte, így ha nem tűnt fel korábban neki a farkas jelenléte, akkor nem most fog, hiszen egyből újra az árnyékba húzódom. Nem ismertem őt, csak párszor már láttam a városban és a falkaterületén is, így ebből sejtettem, hogy nem ellenségre leltem benne, vagyis reméltem. Egy apró mosoly és csodálkozás ül ki az arcomra, amikor meglátom azt, hogy mennyire elvörösödik. Szerintem még a piros, vörös rózsák is megirigyelnék ezt a színt. Idejét se tudom már, hogy mikor láttam valakit ennyire zavarba jönni, de kár lenne tagadni a dolgot, hogy eléggé mulattat a dolog. Figyelem őt, s próbálom megfejteni azt, hogy miért is lehetek ilyen hatással rá. Ha nem húzta fel a pajzsát, akkor érzem rajta, hogy fiatalabb farkasról van szó, de még se annyira fiataltól. Majd hamarosan a csellója eldől és ennek köszönhetően a zavarba ejtett pillantása egy pillanatra elsiklik a testemről. Igen, mondtam, de szemmel láthatóan téged valami más jobban lekötött. Tetszik, amit látsz? – szólalok meg egy ártatlan pillantás keretében, de ugyanakkor ajkaim mosolyra húzódnak, hiszen látom azt, hogy mennyire nehéz máshova pillantania. Végül teszek felé egy lépést és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Tudod, amíg az erdőt szeltem, addig valaki megfújta a ruháimat és így még se térhetek vissza a városba… - kezdek bele egy kisebb habozás után, hiszen nehéz megállnom, hogy magamba fojtsam a kuncogásomat. Ohh, biztos vagyok abban, hogy a legtöbb férfi élvezné ezt a helyzetet, de ő meg szinte pipacsvörös lett és azt se tudja, hogy hova nézzen. Először a testemet fürkészi, utána a szemeimbe pillant pár másodperc erejéig, utána jön a hajam, ami egyenesen elvezeti a tekintetét a halmaimhoz, ezek után pedig szinte menekülve pillant oldalra. Fura ez a farkas, az biztos. Annyira nincs is hideg, de amúgy sose láttál még ilyet? – kérdezem tőle szemrebbenés nélkül és közben végig mutatok magamon. Hiszen más magyarázat nagyon nincs a viselkedésére. Amikor pedig letámad a dzsekijével, akkor egyszerűen egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, de végül egy hamiskás mosoly kúszik az arcomra és egy apró puszit nyomok sietve az arcára, mielőtt még távolabb léphetne tőlem. Köszönöm, de azt hiszem ezt nem így szokták használni. – szólalok meg mosolyogva, miközben sietve kapom el a félig leesett kabátot, hiszen így eléggé érdekes lenne, ha megmaradna. Egy darabig még babrálok vele, hogy megigazítsam és idővel pedig fel tudjam venni úgy, ahogyan használni kell. Szóval most látsz először meztelen női testet? Nem szégyen bevallani, hiszen mindent egyszer el kell kezdeni. – teszem hozzá mosolyogva és kicsit talán pimaszul, miközben elkezdek belebújni a dzsekibe. Végül kihúzom a hajamat alóla, s mosolyogva figyelem a fiút. Egyébként Maeve vagyok, te? – kérdezem tőle kíváncsian és ártatlanul pillantok rá.
- Tessék? Hogy mit mondtál...? -kérdezek vissza, láthatóan elveszítve a beszélgetés fonalát, a kérdésére meg csak hebegek-habogok valami érthetetlen katyvaszt, miközben megpróbálom felkaparni az eldőlt csellómat a földről. - Hú, hát az szar ügy... Szégyen gyalázat, mik meg nem történnek manapság! -felelem némi felháborodással a szavaira, mert gondolom, valami ilyesmit vár tőlem, meg némi együttérzést, de aztán kapcsolok, hogy baszki, pont én voltam az a valaki, és a felismerés tényétől csöppet le is fagyok. - Ó... Khm... izé... Hogy azok a te ruháid voltak? -nyüsszenek fel kétségbeesetten, miközben a tenyerembe temetem az arcom. Ó, én idióta... Veszek is néhány mély lélegzetet, beleszippantva a levegőbe, és valóban, így már kezd derengeni, hogy a ruhának is hasonló illata volt, mint neki. - Hát... van egy jó hírem. Ha van pár órád, akkor azt hiszem, tudom, hol találjuk a ruhádat... -vallottam be még mindig pironkodva, ám ahogy meghallottam a kérdését, akaratlanul is felcsattantam felháborodásomban. - Már hogy ne láttam volna! -bukik ki belőlem a panasz, de aztán rájövök, hogy lehet, nem épp a megfelelő hangnemet sikerült megütnöm, így aztán jóval visszább véve a hangerőből, magyarázok tovább - Nincs hideg...? Szerintem... egy kicsit azért az van. Legalábbis téged elnézve... Mármint bocsánat!!! Én nem úgy értettem! Tényleg! -kapok azon, milyen hülyeséget kotyogtam itt megint össze lányos zavaromban, de sejtem, itt már próbálom menteni a mentetőt, sok mindent úgy se tudok rajta, így inkább csak látványosan mást kezdek szemlélni, amíg el nem kéri a dzsekimet, én meg mintegy parancsszóra ugrok, hogy igaz, elég sután, de ráterítsem. Fordítva, de annyi baj legyen, mire mennél, hogy javítsam a hibámat, úgy tűnik, már ő is feltalálja magát. - Nem most. -felelem némileg duzzogva, hisz szépen is nézne ki, ha most látnék először azok után, hogy vagy 20 éve vérfarkas vagyok - Én csak... mondhatni, más kultúrában szocializálódtam. -próbálok valami magyarázatot adni a dologra, mert még sem vághatom a képébe, hogy bocsi, amúgy vérfarkas vagyok, Japánban meg amúgy is teljesen másképp állnak az ilyesmikhez, mint itt. Korán sem ennyire... szabad szelleműek? Nem-szégyellősek? Vagy nem tudom, mi lenne a megfelelő szó. - Philip Abraham. De a Phil is megteszi, úgy is úgy hív mindenki. -árulom el a nevem engedelmesen, majd némi hezitálás után ismét felé pillantok, némileg félve, hogy visszakérdezzek. - Amúgy ne nézz hülyének a mostani kérdésemért, de... te farkas vagy? -kérdezem óvatosan, miközben a kezemmel a csellómat babrálom zavaromban. Mert... mert embereknek egyrészt már hideg van ilyenkor, másrészt egy átlag embert azért jobban szokott zavarni a meztelenség, meg amúgy is, mit csinálnának itt ruha nélkül az erdőben? Na jó, magyarázat tuti lenne arra is, de Maeve úgy tűnik, egyedül van, meg amúgy se valami perverz szektásnak tűnik.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
S eljön az a pont is, amikor már nem bírom tovább magamba fojtani a jókedvemet és kiül az arcomra is egy mosoly keretében és úgy figyelem őt, miközben újra hallgatom a hebegését. Ennyire azért nem volt bonyolult az, amit mondtam. Vagy lehet, hogy kínaiul beszélek? – elmélkedem hangosan, miközben a mosoly csak egyre szélesebb lesz. Tényleg nem gondoltam volna azt, hogy ilyen mulatságos lesz ez a napom. Ohh, vajon ha esetleg majd összefutunk a falkaterületén, akkor is rákvörös lesz majd az arcra? Hm, eléggé vicces lenne, de mindegy is. Ez majd kiderül. Szerintem jobban felvagy háborodva, mint én. Nem együttérzést vártam tőled, hanem segítséget, hiszen a sajnálattal nem lesz ruhám, ha csak nem szeretnél továbbra is úgy nézni, mintha sose láttál volna ilyet. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében és a fiú arcát fürkészem, viszont közben az illata egyre inkább arra az illatra emlékeztet, ahol a ruháim voltak. De mivel ő is farkas, így nem kizárt, hogy ő korábban már járt ott és nem ő a tolvaj, de aztán a szavai megcáfolják az elméletemet és a szemöldököm hirtelen kicsit még feljebb is szalad. Nem, valójában Piroska ruhái voltak, aki levetkőzött még mielőtt a nagy és csúnya ordas felfalta volna. – csattanok fel kicsit érthetetlenül, hogy mégis ki másé lehettek azok a ruhák, hiszen nem látom azt, hogy tolonganának itt a meztelen nők a ruháikat keresve. – Ohh, akkor szóval te voltál az a jótett lélek, aki elvitte a ruháimat. Tudod, ha ennyire meztelenül akartál látni engem, vagy csak szimplán egy nőt,akkor lehet egyszerűbb dolgod lett volna, ha megkérdezel és nem pedig lenyúlod a ruháimat. - szólalok meg pimaszul és kicsit a vérét szívva. Ohh, ezek után várhatja azt, hogy annyira barátságos legyek vele. Főleg, hogy látom mennyire zavarban van. Majd a felháborodását hallva pedig egy kisebb nevetésben török ki. Ha meg láttál, akkor meg miért vagy ennyire zavarban? – kérdezem tőle somolyogva és legbelül pedig jót mulatok az egész helyzeten. Majd a szabadkozásának köszönhetően kuncogás hagyja el az ajkaimat. –Kár lenne tagadni azt, ami egyértelmű. Egy jó darabig elbambultál engem bámulva, de ha őszinte akarok lenni, akkor a tekinteted szinte perzselte a bőrömet, így érthető, hogy annyira nem fáztam. – Ohh, tényleg jobb lenne, ha befognám, mert még a végén még esetleg össze is esik zavarában. Egy eszméletlen sráccal meg semmire se tudok menni. Így legalább mulattad a zavarra és az, hogy mennyire egyszerű „szívnom” az ártatlan kislelkét. – Szóval melyik testrészem is árulta el neked, hogy hideg van és esetleg fázom? – kérdezek vissza sietve, hiszen a világért se bírom abbahagyni a farkaska kínzását. Remélhetőleg ennek nem fog híre menni a farkaslakban, de elnézve őt ettől nem kell tartanom. Inkább neki lehetnének kétségei emiatt. Esetleg apácák neveltek vagy szerzetesek? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen a legérthetőbb erre a dologra ez lenne, de biztosan vannak olyan keleti kultúrák is, ahol ezt szigorúbban veszik, de akkor se kellene ennyire szerintem vörösnek lennie. Nos, örülök a találkozásnak Phil.- szólalok meg jókedvűen és egy hamiskás mosoly keretében, miközben a dzsekijét össze fogom magamon, majd a félénk pillantását meglátva megrázom a fejemet. Nem foglak megenni, ne legyél már ennyire félénk. Illetve a testem egyik porcikája se fog. S amiatt voltam itt, mert éppen a természetnek akartam egy táncot lejteni. – szólalok meg komolyan, de végül nevetésben török ki és végül kinyögöm a kérdésére a választ. - Igen, farkas vagyok és valószínűleg idősebb is nálad. – szólalok meg kicsit barátságosabban és közben a rejtőzködést abbahagyom, hogy érezhesse azt, hogy nem hazudok. Te mindig itt játszol, illetve a megárvult női ruhákat mindig elcsened? – kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, hiszen jobb lesz felkészülnöm egy esetleges későbbi támadásokra is ilyen téren.
- Nem! Nem kínaiul, csak nem figyeltem... -vallom be kelletlenül, ahogy sután megvakargatom a fülem tövét - De ha szeretnél, beszélhetsz kínaiul is! Vagyis azt úgy sem érteném, de... amúgy tudsz japánul? Az még nekem is egész jól megy. -terelek témát, mert ha már idegen nyelv tudását szeretné megcsillogtatni előttem, akkor inkább valami olyan legyen, amit mindketten beszélünk, nem? - Bocsánat! Bocsánat, sajnálom... Még egyszer... -motyogtam teszetoszán, miközben lesütöttem a tekintetem, mint valami óvodás, akit azon kapnak, hogy épp sütit próbál csenni a konyhából, ráadásul vacsi előtt. Én hülye... elsőre le sem esik lányos zavaromban, hogy elszóltam volna magam, így a Piroskás feleletnél csak félve pillantok rá, hogy ez most komoly, vagy csak szórakozik velem, de naná, hogy az utóbbi... Ellenben ahogy folytatja, megszeppenten pislogok rá... Az arcára! Nem máshová... - Óóó... tényleg? Akarom mondani, nálad tényleg ennyi az egész? Megkereslek, aztán szépen megkérlek, hogy legyél oly kedves levetni a ruháidat, mert szeretnélek látni azok nélkül? Ez minden lánynál... bocsánat, nőnél így működik, vagy csak a vérfarkas nőstényeknél, vagy... azok közül is csak nálad? -kérdezem nem kevés csodálattal és döbbenettel a hangomban, mert ez nekem tényleg új, bár túl szép is lenne, ha igaz lenne... mindenesetre Payne-nél egyelőre nem mernék bejátszani egy ilyesmit, ahhoz egyelőre nyuszi vagyok. - Azért, mert... mert... mert nem mindennap találkozik az ember az erdőben járva meztelen nőkkel. Vagyis... na... ennyi idősen biztosan. Úgy, hogy ilyen hideg helyen lakik az ember... -motyogom az orrom alatt, mert mondjuk a Bahamákon előbb kinézném, hogy félpucéran flangálnak a nők a tengerparton, bár az se teljesen meztelen, meg nem is a Bahamákon vagyunk, szóval kár ilyenről fantáziálni. Hát, ha azt mondja, hogy kár lenne tagadni, akkor nem is tagadom, mert tényleg kár lenne... - Hát... te mondtad, hogy fázol... Vagy hogy a kabátomat szeretnéd... -feleltem bizonytalanul, mert már magam sem emlékszem pontosan, hogy melyik volt, amikor pedig visszakérdez az apácákra meg szerzetesekre, csak megrázom a fejem. - Egyik sem. Csak... Japánban éltem az elmúlt 10 évben, és ott kicsit másképp állnak ehhez az egész témához. -mondtam óvatosan, mert azt hiszem, neki sem kell nagyon vázolni, milyen sztereotípiák terjedtek el az ottani emberekről. - Én is örvendek, Maeve. -kaptam észbe, aztán a "fejmosást" csak lehajtott fejjel, szótlanul tűröm, miközben a farkasom is egész picivé kuporodik össze odabenn. Nem tehetek róla, próbálok én másmilyen lenni, meg amúgy se érzem magam félénknek, de azt hiszem, ezzel többen is vitába tudnának szállni, szóval inkább meg sem próbálom. - Hány éves vagy? -bukik ki belőlem a kérdés, de aztán már kapcsolok, és kissé kapkodva javítom is magam - Vagyis... nem úgy értettem! Tudom, hogy nem illik nőket ilyesmiről faggatni, mert a nők csak 18 éves korukig öregednek és onnantól végig annyik maradnak, csak... igen, azt hiszem, tényleg idősebb lehetsz mint én. -adom meg magam végül, legalábbis a viselkedéséből ítélve meglepődnék, ha fiatalabb lenne tőlem. - Nem, nem mindig, de elég gyakran jövök ki az erdőbe, hogy ne zavarjam a többieket a lakba. És ez volt az első, hogy elcsentem bárki ruháját... vagyis... most sem szándékoztam elcsenni, azt hittem, hogy valaki itt felejtette, és nem akartam, hogy feleslegesen fáradjon vele, szóval munkából hazafelé menet... Tudod mit? Szerintem még mindig a Farkaslak nappalijában vannak, az asztalon. Azt hittem, ha valakinek hiányozni fog, majd örülni fog neki, vagy ha felismeri, hogy kié, odaadja... -mert szép kis kupac ruha, igazán kár lenne érte, meg tekintve, hogy pont a bugyija volt legfelül, gondolom, kapós lesz.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Miért van az, hogyha a férfiak meglátnak egy női testet, akkor az agyi kapacitásuk leáll? – szegezem neki a következő kérdést minden habozás nélkül. Tudom, hogy nem fair kérdés, de igazán érdekel a válasz. Bár a többség szerint a férfiak az agyukat teljesen más testrésznél hordják… A feltételezését és a terelését egy kisebb nevetéssel jutalmazom. Komolyan honnét szalasztották ezt a fiút? –Sajnos le kell lombozzalak, de nem beszélek japánul. – szólalok meg végül egy mosoly keretében. A lombozást meg már úgy érti, ahogy szeretné. Mert lassan már tényleg úgy érezni, hogy a lehető legmimózább lelkű férfiba botlottam bele, ami részben szerencse, mert így könnyedén juthattam hozzá legalább a kabátjához. A sokadik bocsánat kérésének köszönhetően legszívesebben már gatyába ráznám őt, hogy legyen már férfi és hagyjon fel ezzel, mert tényleg kicsit idegesítő kezd lenni. Mintha egy ötéves gyerek lenne, akit most kaptak csíntevésen. Sose voltam olyan, aki képes visszafogni magát, így érthető volt, hogy azokat mondtam, amiket. Nem mindig tudok kedves és megértő lenni az emberekkel. Néha igazán dög vagyok, s azt hiszem most már ő is kezdi kapizsgálni. Reménykedtem abban, hogy a Piroskáról szóló dolgot nem veszi be, de szerencsére végül leesett neki a dolog, ha elsőre nem is. A következő dolgokra csak kikerekedik a szemem. Ez remélem, hogy csak valami vicc, mert ez már szerintem még egy komédiába is túl sok lenne, amit ő lenyom. Egy darabig csak állok, de minél többet hallok, annál inkább kezdem érezni, hogy most finoman szólva könnyűvérűnek nevezett. Ő lopja el a ruháimat és még utána egy ilyen szöveget is párosít a lányos zavarai mellé? Woow, nem semmi, de mire észbe kaphatnék addigra már előtte állok és lekeverek neki egyet. Nem vagyok verekedős típus, de ez feltette a pontot az „i-re”. Viszont reménykedek abban, hogy nem fogja menten elbőgni magát, mert az lenne már csak a csúcspontja ennek a napnak. Ezt azért, mert burkoltam cédának neveztél. Már csak az hiányzott a kérdéseid és a mondandódból, hogy mennyit kell érte fizetni. – csattanok fel még mindig kicsit sértettem, majd inkább hátrálok pár lépést és lassan kifújom a levegőt. – Egyáltalán nem komolyan mondtam azt, amit mondtam. Te mindent kézpénznek veszel? Illetve milyen jogon gondolod azt, hogy csak úgy mindenkinek ledobnám a ruháimat? Főleg egy őzike szempárért? Na, meg azok után, hogy te vitted el a ruháimat és nem én kértelek meg rá? Remélem nincs barátnőd, mert ha van, akkor ilyet tuti nem mondj neki, ha csak nem akarod, hogy pár másodperc alatt ajtón kívülre kerülj. – teszem hozzá egy fintor keretében és még mindig úgy nézek rá, mint aki azt vizsgálja, hogy esetleg lázas-e a fiú, hogy ilyenek beszél. Vagy esetleg fejre ejtették-e kicsiként. – Ahogyan az emberek között is vannak cédák, úgy biztos vannak a farkasok között is, de én nem vagyok egy közülük! - szólalok meg határozottan, hiszen részben a büszkeségembe tiport. Lehet, hogy nem vagyok angyal és igazából még párkapcsolatom se volt, hanem csak futókalandjaim, de attól még nem leszek az. Egyszerűen csak nem éreztem még sose azt a bizonyos lángot, amiről annyi ódát zengnek. Hmm, akkor ez az első alkalom? – kérdezem tőle ártatlan pillantás keretében, miközben legbelül ajkaim szinte fülig érő mosolyra húzódnak és olyan jól szórakozom. – Annyira még nincs is hideg, de lehet, hogy azért gondolom így, mert a nem olyan régen érzett pillantásodnak köszönhetően az ereimben lévő vér felforrt. – Majd gyorsan ráharapok a nyelvemre, mert a végén tényleg szívinfarktust fog kapni. Próbálok magamban tízig elszámolni, hogy a további megjegyzéseimet magamban tartsam. Nem azért kértem a kabátodat, mert fáztam, hanem azért, mert ádámkosztümben voltam. S féltem attól, hogy lassan a pipacsmezők irigyek lesznek az arcod színére, vagy ami még rosszabb szívrohamot kapsz. – szólalok meg pimaszul, de közben meg úgy adom elő, mintha ez a világ egyik legegyértelműbb dolga lett volna. Ohh, biztosan szép lehetett ott élni, de tényleg 10 év ennyire képes volt hatással lenni rád? – kérdezem meg csodálkozva, mert ezek után nehezen tudom elhinni, hogy az előtte levő években másabb lett volna. Nem hiszem, hogy valakire 10 év ekkora hatással tud lenni, de lehet tévedek. Én se vagyok mindentudó. Viszont, ha tényleg az ott eltöltött idő alatt változott meg ennyire, akkor megvan, hogy hova kell küldeni a vadbarmokat. Meglepődtem a szavain, hiszen valószínűleg velem az egyik legrosszabb rémálma válhatott valóra, de tetszett, hogy még mindig képes volt úriember maradni és „örülni annak, hogy megismert.” Amikor meglátom a lehajtott fejét, akkor egyből az jut eszembe, hogy lehet, hogy egy farkasbundába bújt báránnyal találkoztam. Te tényleg farkas vagy? Már ne érts félre, de hirtelen inkább egy farkasbőrbe bújt báránynak gondolnálak. – szólalok meg végül hangosan, mert ez a lehajtott fel, meg az, hogy meg se próbálja magát megvédeni. Ez már tényleg extrán fura. A szabadkozását meghallva pedig csak újra elnevetem magamat. Szerintem farkasoknál nem akkor titok az, hogy ki mennyi idős. Tény, hogy nem mindig vallom be az igazat, mármint arról, hogy mennyi idősen haraptak be, hiszen még mindig egy tinédzser testében rekedt vénség vagyok. Rám ez nem igaz, mert én 16 éves korom óta nem öregszem és amúgy meg 81 éves vagyok. Te?- kérdezek vissza kíváncsian, hiszen a viselkedését látva már tényleg érdekel, hogy a mimózalelkű fenevadnak mennyi a kora. Csendesen hallgatom az újabb válaszát, miközben a karomat újra összefonom magam előtt. Remélem legalább nem a fehérneműm landolt a kupac tetején, mert akkor biztosan hatalmas sikere lehetett a begyűjtésének. Remek, már csak ez hiányzott. Akkor még előttem áll egy újabb feladat, hogy úgy visszaszerezzem a ruháimat, hogy senki ne jöjjön rá arra, hogy az enyémek. Mert máskor szoktad? Valami hülye fogadásokat kötsz a haverjaiddal, hogy vajon melyik farkas miként jut vissza farkaslakba, ha nincsenek meg a ruhái? – kérdezem tőle habozás nélkül és alig akarom elhinni. Lehet, hogy megint sikeres lecsaptam a szavaira és mesterien fordítottam azokat ellene, de nem tehetek róla. Képes vagyok rá és néha úgy, hogy már fel se tűnik. – Remek, akkor most már egész farkaslak tudja azt, hogy mit hordok. Legalább mond, hogy nem a fehérneműm trónol a legtetején. – nézek rá kicsit türelmetlenül, mert azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb a helyzet. Főleg akkor nem, ha valaki rájuk talált már és még tudja is, hogy az enyém…– Tényleg nem értem, hogy mit gondolhattál, hiszen ez farkasok által lakott város….
- Én... nem tudom. Nem vagyok orvos. Vagy tudós. Vagy kutató... vagy ilyesmi. -vontam vállat tanácstalanul, miközben fel sem merült bennem, hogy talán költői kérdésnek szánta Maeve a szavait, és valójában választ sem várt rá. Na mindegy, biztos ami biztos, inkább kapott, ellenben amikor közli, hogy japánul biza, azt nem beszél, csak némi csalódottság lesz úrrá rajtam. Mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam, Alaszkában vagyunk... Kész csoda, ha Japánon kívül olyanba botlik az ember, aki beszéli a nyelvet. Ó, ha itt lenne Asami-san... Nem tudom, hogy a sorozatos mentegetőzéseim és bocsánatkéréseim ennyire zavarják a nőt, elvégre nekem fel sem tűnik, így nem is állok le velük. Mondjuk ha közölné, sanszos, hogy akkor sem menne egyik pillanatról a másikra, de legalább próbálkoznék. Ahogy pedig meglátom a reakcióját, már tudom, hogy sikerült elszólnom magam, igaz, mielőtt még emiatt is jöhetne a bocsánatkérések tömkelege, már olyan pofon csattan az arcomon, hogy megmukkanni sincs időm, csak megszeppenten pislogok, mint pocok a lisztben, hogy ezt meg most ugyan mégis miért kaptam...? Még magamhoz sem térek, amikor már zúdítja is rám a mondandóját, a sértett büszkeségét mentve, én pedig csak hebegek-habogok, szóhoz sem jutok nagy hirtelen... igaz, más szavába vágni sem épp illendő, így lehajtott fejjel szégyenkezve hallgatom végig, hogy mikor apad el a fejmosás. Hát, mit ne mondjak, a beszélőkéjére neki sem lehet panasz, tud ő beszélni, ha akar, egész sokat, kár, hogy nem magától, hanem ilyen szinten a lelkébe kellett gázolnom hozzá, még ha egyáltalán nem is volt szándékos. - Én... én nem! Isten őrizz! Én nem úgy gondoltam... Nem akartalak megbántani. -rázom a fejem kétségbeesett tagadással, amikor elhallgat, hisz valóban nem állt szándékomban sértő szavakkal illetni. Mondhatnám, hogy nem én tehetek róla, ha nagy zavaromban nem érzékeltem a hangjában megbúvó iróniát, de ki tehetne róla, ha nem én? Iszom is hát a levét szó nélkül... - Ha... gondolod, akkor visszahozom. Akár most azonnal. -teszem hozzá csendesen, szándékosan ignorálva a barátnőre vonatkozó megjegyzését, és legszívesebben menten Kínáig süllyednék szégyenemben. Vagy Japánig... Bár van egy olyan érzésem, hogy a jelen helyzetben ennél még Timbuktu is jobb lenne, mint itt állnom. - Milyen első alkalom? -kérdezek vissza némileg elvarázsoltan, miközben sikerül gondolatban elszakadnom a Föld nevezetű golyóbis országaitól, meg hogy Alaszkából hová lenne jó süllyedni, és azok után, hogy épp az imént pofozott fel, amiért burkoltan cédának minősítettem, nem vagyok biztos benne, hogy most épp miként is kéne vagy illene a szavaira reagálnom, mert... most flörtölni próbál velem? Inkább nem is merek rákérdezni, mielőtt még repül az újabb tasli, amúgy sem hiszem, hogy komolyan gondolta, hogy pont az én pillantásom lenne olyan vérforraló... legalábbis nem hiszem, hogy bárkinek ez lenne a reakciója róla, szóval biztos ez is csak némi irónia részéről. Tanulok ám a hibámból, még egyszer nem sétálok bele ugyanabba a csapdába! - Szerintem azok alapjáraton is irigyek lehetnek... -sóhajtok némi lemondással, elvégre ott a vörös hajam, a szeplős képem, a sápadt fehér bőröm meg gaz módon árulkodik minden hangulatváltozásomról, ha az vörösödéssel jár. Ez van, ezt kell szeretni - vagy nem szeretni. - Ühüm. Akarom mondani igen, azt hiszem. Vagy úgy tűnik. -javítom ki magam gyorsan a Japánban töltött éveim kapcsán, amikor pedig megkapom, hogy inkább vagyok farkasbőrbe bújt bárány, mint farkas, odabent a farkasom fülét-farkát behúzva lapít, mint nyuszi a bokorban. Erre most mégis mit mondhatnék? Nem lehet mindenki domináns alkat... Pláne, ha egy ilyen roppant alamuszi, szelíd, viráglelkű kis bundást örököl a Teremtőjétől. - Azta... -tátom el a szám egy pillanatra a csodálkozástól, majd ahogy visszakérdez, összekapom magam gyorsan, hogy valami épkézláb válasszal feleljek. - Én tavasszal töltöttem be a 35-öt. A bundásom pedig nemrégiben a 21-et. -azért valahol fura belegondolni, hogy rövidke életemnek így is nagyobb részét töltöttem vérfarkasként, mint emberként, pláne, hogy sokan csak huszonéves korukban, vagy még később válnak farkassá. - Isten őrizz, dehogy! Amúgy... a Farkaslakba farkas alakban sem problémás visszajutni, igaz, némi kitérővel... de az erdőn keresztül minden gond nélkül megközelíthető úgy, hogy nem kell emberek közelébe menni. -magyarázok segítőkészen, hisz elég új még, biztosan nem ismeri annyira a környéket, de egyáltalán nem kell félni! Ha meg ilyen idős farkas, gondolom, a szégyenlősséggel sincs problémája a legkisebb mértékben sem. Én már egyszer elmondtam, hogy csak jót akartam azzal, hogy az elveszettnek vélt ruhákat megpróbáltam visszajuttatni a tulajdonosának, arról már végképp nem tehetek, ha ennyire nehezen akarja megérteni vagy elfogadni... ellenben ahogy a fehérneműjére terelődik a szó, ismét fülig vörösödök és csak hebegek-habogok valamit válasz gyanánt. - Hát... én nem rendezgettem különösebben, úgy hagytam ott a nappaliban, ahogy találtam... -vallottam be, még csak véletlenül sem hajtogattam, igazgattam őket, vagy pakoltam a tetejére a fehérneműjét, mint valami szem cseresznyét a fagylaltkehely tetejére.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Amikor meghallom a válaszát, akkor inkább már az ajkamba harapok alig láthatóan és elkezdek magamban számolni. Egy… Kettő… Három… és így tovább egészen tízig, mert nem akarom már szegény fiút teljes mértékben felfalni, de néha azon gondolkozom, hogy jól beszélem-e az angolt, de míg mások megértették az ilyen költői kérdéseimet, addig ő nem. De még ennek ellenére se tudom teljesen szó nélkül hagyni. Én orvos vagyok, de akkor se jöttem még rá erre és gondoltam, ha megkérdezem egy hímtől, akkor talán választ kapok. Viszont ez is haszontalan volt, mert szemmel láthatóan még az agyi funkciók még mindig vándorúton vannak. – tudom, hogy kedvesebbnek kellene lennem, de egyszerűen nem megy. Annyira bosszantó és szórakoztató eme hím, hogy valamennyire azért fel is dobta a napomat, de persze neki még tovább is sikerül fokoznia ezt az egészet. Pedig nem gondoltam volna azt, hogy képes még inkább rontani a helyzeten, de talán csak rossz csillagzat alatt született, vagy rossz nőstény közelébe sodorta őt az élet. Ez azt hiszem nagy rejtély marad előttem, mert fogalmam nincs arról, hogy mások miként szoktak reagálni rá, vagy miként viselkedik alaphelyzetben, mert gondolom számára se túl gyakori az, amikor ennyire mellé fog a dologgal kapcsolatban. Ideje lesz új helyet is keresni a ruháimnak, mert semmi kedvem még többször így járni. A pofont szinte megelőzni se tudom, mert mire észbe kapnék, addigra már csattan is. De legalább nem sírta el magát, ez már jó jel, de még mindig úgy áll ott, mintha eunuchok lenne, de talán tényleg ahhoz lenne szerencsém? Ha pedig nincs felhúzva a pajzsa, akkor még el is kezdem letapogatni, hogy lássam miként is reagál a farkasa a pofonra, de amint megérzem, inkább abbahagyom, mert egyre inkább tényleg olyan érzésem kezd lenni. Tudok én beszélni nyugodt állapotban is, de melyik nő az, aki lakatot tud tenni a szájára, ha felhúzzák? Szerintem egyik se. Az újabb mentegetőzésére csak egy sóhaj először a válaszom, majd megköszörülöm a torkomat és kicsit szúrósan pillantok rá. Volt már olyan, amikor nem próbáltál meg mentegetődzeni, hanem kiálltál magadért és igazi férfiként viselkedtél? – a hangom nyugodt és kíváncsian fürkészem őt, hogy vajon erre mit fog mondani, mert lehet, hogy nem ártana, ha valamelyik hím már kezelésbe venné ezt a cukorpofit. Majd gyors válaszát hallva széles mosoly ül ki az arcomra. Köszönöm, de nem. A ruhámat inkább megkeresem majd magam. – ohh, nem akarom, hogy újra a közelébe menjen. Legalábbis most biztosan nem. Annál jobb, minél távolabb van tőlük, mert annál kevesebb bajt okozhat ilyen téren, de ha tudom, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem a nappaliban, akkor inkább őt küldöm, vagyis valószínűleg, majd könnyedén megigazítom a hajamat és mosolyogva szólalok meg. – A korábbi kérdésemre viszont nem válaszoltál, vagyis kijelentésemre. Van valakid, vagy csak kiszemelted van? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekel, hogy ilyen téren mennyire bátor. Mert az eddigiek alapján nem igazán tűnik annak. Gondolkozz picit, hogy mit mondtál és mire mondhattam ezt. – tudom, hogy gonosz kérés ez tőlem, de hajrá. Menni kell, mert ennyire csak nem lehet maga alatt és nem keresheti azt, hogy hova is kellene elsüllyednie. Vagy ha igen, akkor így járt, mert még biztosan szívni fogom a vérét is ezzel, vagyis talán. Mert jól szórakozom legbelül, még ha ebből semmit se mutatok felé, vagyis nem mindig. Néha talán még egy tövises rózsa is barátságosabb, mint én. De az élet senkivel se kegyes. Akkor miért nem teszel ellene, hogy ne legyenek irigyek? – annyira nem nehéz megtanulni elrejteni a valódi érzésüket, s másokkal néha kicsit „kegyetlenül” szórakozni. Talány tényleg túl ártatlan, de még fiatal és előtte a lehetőség, hogy változtasson ezen. Bár vannak reménytelen esetek ilyen téren is. Lehet, akkor jelezni kellene a kormánynak, hogy Japán jobb hely a férfiak megnevelésére, mint a börtön. – lehet, hogy megbántom vele, de most tényleg nem állt szándékomban. Most kivételesen csak egy egyszerű gondolatmenetet mondtam ki hangosan. Semmi húzás, semmi szívatás nem állt mögötte. 14 évesen váltál farkassá? Miként? – kérdezek visszacsodálkozva, mert meglepődök, hogy ennyire gyerekként lett belőle farkas, de az még furább, hogy a bundása is ennyire mimóza. Kamasz éveiben volt és szerintem egyetlen egy hím se tud normális lenni azokban az években, de később még inkább nem, erre tessék találkozom vele és kiderül, hogy de vannak olyanok, akik nem vadultak be és számomra ez a fura kategória. Lehet, hogy velem van a baj. Pedig már kezdtem azt hinni. –rántom meg a vállaimat, mint aki komolyan hitt ebben. Majd lassan bólintok, hogy értettem és én is megtaláltam volna azt az ösvényt, de akkor se lett volna kellemes. – Rendben, megjegyzem, ha esetleg legközelebb is hasonló dolog történne velem. Van olyan hely, amerre nem szoktál járni? – kérdezem tőle ártatlanul, de legalább tudom, hogy akkor ott biztonságban lesznek a ruháim. Ohh, ha most látna valaki, akkor tuti, hogy nem kapnék dicséretet azért, ahogyan megkínzom szegényt, de remélhetőleg ez az egész találkozás és az itt elhangzottak titok marad és csak mi ketten fogunk emlékezni rá. Amikor meglátom, hogy megint elvörösödik, akkor csak megforgatom a szemeimet. Most ugye nem a fehérnemű miatt vörösödtél el, vagy igen? – kérdezem tőle meghökkenve, mert tényleg furán rakták össze ezt a hímet, ami egyben szerencse és egyben talán nem is az. Amikor pedig meghallom a válaszát, akkor legszívesebben neki esnék, mert én emlékszem, hogy a bugyim volt a tetején, mint valami dísz. De helyette inkább csak elszámolok magamba újra, de ötven alatt tuti nem állok meg. Remek, gratulálok, akkor aki arra járt, az már a mai napi alsóneműmet is láthatta. Komolyan, legalább felcserélhetted volna a pólómmal. Amúgy mindig ennyire segítőkész vagy?– kérdezem meg kicsit megenyhülve, ha már az elején úgy beszéltem, mint aki mindjárt megeszi. De higgadjunk le. Egy törött orrú Phil-t nehezebb lenne kimagyarázni, mint egy szavakkal megtiportat.
Ahogy hallgatom Maeve újabb korholását, csak lehajtom a fejem, és a földet pásztázom a lábaim előtt, a pofon után pedig csak még tovább rosszabbodik a helyzet... - Hogy olyan? - kérdezek vissza, és már vágnám is rá, hogy még szép, hogy volt! De amilyen nagy lendülettel kérdezek vissza, olyan gyorsan marad el végül a válasz, mert ahogy megpróbálok visszaidézni egy ilyen emléket, sajna, nem igazán jut eszembe egy sem. Végül nem is mondok inkább semmit, még mindig kevésbé kínos hallgatni, mint tovább égetni magam azzal, hogy milyen béna is vagyok. Mentségemre legyen szólva, hogy a több száz éves veteránokhoz képest én még csak kölyöknek számítok, de... nem hiszem, hogy túlságosan meghatná. - Rendben, akkor nem... A farkaslakban van, a nappaliban, legalábbis én ott hagytam őket. Remélhetőleg más se vitte el... - motyogom csendesen, mert ha igen, azt hiszem, abból még gázabb helyzet fog kikeveredni, és most sem olyat szívet derítő, hogy őszinte legyek, legalábbis az én szemszögemből. - Van. - vallom be végül, mert egyszer átsuhanni egy kérdés felett egy dolog, de ha ismét rákérdeznek, másodszor bejátszani sajnos már nem igazán megoldás, ha meg a képébe hazudok, idősebb létére egyből kiszagolná, kár is próbálkozni. Azt mondja, hogy gondolkozzak, és én gondolkozok is... de ami azt illeti, már olyan szinten sikerült belegabalyodnom ebbe az egész bizonytalankodós, utalgatós, visszakérdezgetős mindenségbe, hogy már azt is sikeresen elfelejtettem, hogy mi volt az eredeti kérdés. De azért csak gondolkozok tovább, amíg ismét nekem nem szegez egy újabb kérdést. - Mert a pipacs piros, és én nem vagyok biológus, hogy valami más színűt kísérletezzek ki... és az sem megoldás, hogy úgy, mint az Alíz Csodaországban című mesében a rózsákat, egyesével festjük át őket, valami más színűre. - felelem, igaz, ott pont hogy fehérről festették vörösre őket, nem pedig vörösről valami másmilyenre. - Lehet, de... ez azért kicsit bonyolultabb. - sóhajtok, elvégre az, hogy valaki elutazik Japánba, még nem oldaná meg a problémát egy pálcasuhintásra, mert... mert nem. Az egy teljesen más világ, kultúra, csak az tudja és érti ezeket, aki benne élt, akit ilyen szellemben neveltek, mint ahogy Asami-san is tette velem. Ha nem pont japán lenne a Teremtőm, szerintem én is teljesen másképp állnék az egész témához. - A Teremtőm beharapott. - feleltem, aztán leesett, hogy talán nem erre volt kíváncsi, hisz többnyire így válik mindenki vérfarkassá... így aztán sietve korrigáltam magam - Ő zenetanár, és látott bennem valamit, úgy gondolta, hogy jó vérfarkas lennék. Meg azt hiszem, emlékeztettem kicsit az ő Teremtőjére... - magyaráztam tovább tétován, hisz ebben az utóbbiban nem voltam biztos, de... miért mindig tőlem kérdezik, hogy miért lettem vérfarkas? Miért nem inkább Asami-sant, hogy mit látott meg bennem pontosan? - Öhm, izé... elég sok akad. Sőt, igazából kevesebb az olyan hely, ahol megfordulok, mint ahol nem. A farkaslakban lakok, a hotelben dolgozok, meg a kettő közötti vonalon mozgok többnyire, néha szoktam csak kijönni ide az erdőbe, hogy ne zavarjak mást a zenélésemmel a lakban. - számoltam be a hölgynek, amikor pedig az újabb pirulásom kapcsán ismét nekem szegezett egy kérdést, csak egy sietős "nem!"-mel vágtam vissza. - Igen... és a nővérem mindig azt mondta, hogy nem illik egy hölgy holmijai között turkálni, szóval... azért sem tettem. De ha tudtam volna... - akkor akár mindet kimosom, teregetem, vasalom, hajtogatom, selyempapírba csomagolom és úgy viszem vissza neki, patyolat tisztán és makulátlanul, hogy ne érje szó a ház elejét. De hát nem tudtam... jó, tudom, egyáltalán elhozni sem kellett volna... Késő bánat, ez a vonat már elszaladt. - Azt hiszem, hogy jobb, ha lassan megyek... Elég régóta vagyok már idekint... - szólaltam meg félve, majd a csellómat felnyalábolva sietve meghajoltam. - Örvendtem a találkozásnak, remélem, legközelebb nem adok okot rosszallásra... Gomenasai! - hadartam sietve, majd mielőtt még megakadályozhatta volna, hogy lelépjek - lol, jó vicc - gyorsan el is iszkoltam...
// Bocsi, hogy ilyen sokáig várattalak vele, teljesen kiment a fejemből... Köszöntem a játékot, és ha nem gond, ezt most inkább zárnám //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Tudom, tudom, hogy lehetnék kedvesebb és kevésbé vérszívó, de az annyira nem én lennék. Sőt, még kicsit élveztem is a helyzetet, hogy a tettéért ennyire zavarba hozhatom a szavaimmal. Nem gondoltam volna, hogy hím létére ilyen, de hiába is mutattam azt, hogy ez mennyire zavaró, azért részben tetszett, hiszen ez is azt mutatta, hogy a farkassá válása után se lett vadállat, hanem megmaradt kis művészléleknek, vagyis gondolom már korábban is az volt. Amikor pedig visszakérdez, akkor egyszerűen legyintek és még egy lemondó sóhaj is párosul hozzá, majd hirtelen a körmeimet kezdem el fixírózni, mint aki csak az vizsgálja, hogy vajon elég nagyot lehet vele karmolni vagy hasonló. Sose voltam olyan, mint az átlagosak és még kevesebben csodálhatták meg a felszín alatt lappangó és orvosi kötelezettségen kívüli dolgokban a szerethető énemet. De hát valakinek kell lennie dögnek is, mert különben túl unalmas lenne az élet… - Rendben, köszönöm az információt. A kabátodat addig megtartanám, utána visszajutatom hozzád. – s közben azon reménykedtem, hogy tényleg senki ne járjon arra, vagy esetleg egy ruha kupac ne keltse fel a figyelmét, ha már arra sodorta az élet. Azt hiszem ez még nem akkora kívánság, de tudtam volna, hogy milyen látvány fog fogadni, akkor lehet még jó ideig arra se megyek. A válaszára pedig csak elmosolyodom, de most semmi kétszínűség, ördögi mosoly nem jelenik meg az arcomon. Egyszerűen csak mosolyogva figyelem őt, hiszen azt mondják a szerelem szép és az jó, ha ő megtalálta a másik felét. Magamról nehezen tudnám elhinni azt, hogy egyszer valakit képes lennék igazán szeretni. De ez én vagyok, s valószínűleg a történetünk se hasonló, így nem fogom firtatni vagy emiatt ugratni őt. Mindenkinek jár a boldogság, vagyis elméletileg, aztán az élet eldönti, hogy valóban így van-e. Csendesen hallgatom a szavait, a rózsás megjegyzésén kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de nem mondok semmit se. Bármennyire is nehéz megállnom, mondhatni leharapom a nyelvemet, de csak képletesen. Nincs kedvem megvárni, amíg vissza nőne, meg annyira elvetemült se vagyok. Egyszerűen csak próbálom nem tovább kínozni, mert ezek után biztosan nem leszek a kedves falkatársa, vagyis gondolom. Amikor pedig a beharapást említi, akkor újra feljebb kúszik a szemöldököm és kíváncsian pillantok rá. Nem veszem le róla a pillantásomat egy másodpercre se. Figyelem őt és egy pillanatra még én is szarul érzem magamat, mert tényleg nem akartam azt sugallni, hogy ő rossz farkas lenne. Egyszerűen csak jóval másabb, mint amilyen az átlag, vagy mint én vagyok. Mondhatni ő a fehér, én meg a feketeség. - Biztos vagyok abban, hogy a teremtőd jól döntött, s remek farkas vagy már most is és még jobb leszel idővel. Mindeki követ el hibákat, de abból tanulunk is...– szólalok meg egy kisebb habozás után. Pont nekem nem szabadna senkiben se ilyen értelemben esetleg bűntudatot ébresztenem, hiszen az én teremtőm megalkotott, majd egyből magára is hagyott. Talán csak addig maradt, amíg megcsodálhatott. Vajon amiatt ment tovább, mert nem úgy néztem ki, ahogyan ő szerette volna, vagy tényleg csak balesett lett volna? Nem, ezt nem hiszem. Okkal tette és egy nap rájövök, hogy miért hagyott magamra… De részben neki köszönhetem azt is, hogy megszületett a kis dög, aki néha mások rémálma, vagy éppen mások titkait csalogatja ki. Sose áltattam magamat azzal, hogy angyal lennék és nem is akarok az lenni. Ahhoz már túl késő lenne. - Akkor egy helyen lakunk, így könnyebben vissza fogom tudni adni ezt. – s azzal megérintettem a kabátot. Majd bólintottam arra, amit mondott. Ezek után azt hiszem tényleg jobban el kell majd dugnom a ruháimat, bár ha jó a szimata, akkor messzire el fogja kerülni őket, ha csak nem akar megint összetalálkozni velem és a „csodálatos” énemmel, stílusommal. - Most már tudod. - majd bólintottam arra, hogy most már talán mennie kellene. Talán jobb is lenne, mert nem tudom, hogy meddig fog tartani a „barátságosabb” énem, amivel az elmúlt percekben „ajándékoztam” meg. - Reméljük, s az újabb viszontlátásig is szép napot. – nézek rá egy barátságos mosoly keretében, majd pedig sietve indulok el a lak felé. Útközben még újra farkassá változok és a számba veszem a kabátot, hogy amikor már igazán közel vagyok, akkor újra bele tudjak bújni. S amint visszaértem, akkor egyből a ruháimért indultam, de persze ekkor még nem ért véget eme „csodálatos” nap…
Hát ezt - megint - megszívtam! Nem is értem, hogy az istenverte szarba gondoltam, hogy majd én elmegyek sétálgatni?! Hányszor kell még eljátszanom, hogy eltévedek, mire felfogom, hogy egy idióta barom vagyok, akinek semmi tájékozódási érzéke nincs! Azt se tudom, hogy kötöttem ki itt... Annyi mondjuk rémlik, hogy ez már valami határ féle, és egyébként ilyen sötétben elég para. Nem is csoda, hogy minden hülye kis zajtól - amit hála a farkasomnak sokkal fogékonyabban hallok - berezelek. Pipa vagyok, amúgy... talán ezért jött ez a nagyon okos ötlet, hogy menjek amerre vezet a lábam. Persze Lakon belül. Mindig Lakon belül, mert hát én betartok mindent, nem?! Be... Rugdosom magam előtt a faleveleket, tétován lépdelek előre, hátra, majd megyek két métert nyugatnak, végül északnál döntök. Zajok, furcsa vonyítások költöznek a bőröm alá, megszállják a dobhártyámat, az ideg ki ver! Ez volt az a pont, amikor a mobilomért kotrok. De villámgyorsan. A vaksötétben is nagyon jól látom, főleg miután a villanó fény is eltelíti a szememet. Lapozgatom a névjegyzéket; apát hívnám, de belőle most nem kell. Tekintve, hogy haragszom rá. Ugyan gyerekesen, és idiótán... de azt hiszem jelenleg erősebb a dac bennem. Még úgy is, hogy szarban vagyok. Aztán, Joana-t nem fogom hívni, mert ő egyből szól apának. Azt pedig most érthető okokból nem szeretném. Willow-ra esik a voksom; már épp hívnám mikor kinyomom. Aztán meg ugrok egy hatalmasat. Körbe nézek. Nincs mozgás... nincs semmi. Mégis olyan, mintha valami az arcomba lihegne. Paranoiás vagyok! A szívem ezerrel ver, érzem ahogy a torkomba szalad, majd le a gyomromba. - Totál hülye vagyok... - morgok az orrom alá, miközben már pötyögöm a betűket...
Semmi más utat nem járok az utóbbi napokban, csak a pihenőszoba és a műtő közötti távot a Bázison. Önkéntes kórházzá léptünk elő alkalmilag, valami új projekt része az egész, hát van munka dögivel. És nem is bánom, szeretem a nyüzsgést, tökéletesen leköti az agyamat és nem gondolkodom. Viszont mivel nem lehet egy bizonyos mennyiségű munkaóránál többet ügyelni, így mára szabadnapot írtak ki nekem. Nem tudtam mit kezdjek magammal és a rengeteg szabadidőmmel és zavart az is, hogy megint érzek. Vagyis épp nem érzek. A munkamánia annyira lekötött, hogy időm sem volt a saját ürességemmel foglalkozni, kicsit robotpilóta üzemmódban léteztem, de így itthon minduntalan emlékeztetnem kellett rá magam, hogy mozdítsam meg arcizmaimat, mosolyogjak legalább egy kicsit és ne legyek olyan, mint egy zombi. Nem akartam Paynet frusztrálni a hangulatommal és állandóan Darimhoz sem sederhettem át, vagy zaklathattam Rockyt. Gondoltam, hogy felhívom Edent és átkéredzkedem hozzájuk, hátha nincs otthon a férje, vagy ha mégis, akkor hátha nem zavarom. Jókedvet reméltem és gondokból kiszabadulást. Mondjuk szabadulást kaptam a megszólaló telefon és az sms által, de azért valljuk be, nem ilyesmire gondoltam. Már a gebasz szótól is glédába állnak hátamon a pihék. Az üzenet végére érve szemet is forgatok. Édes ez a kölyök, nagyon kedvelem, de lehet, hogy kolompot kéne a nyakába akasszunk lassan, hogy megtaláljuk. Edennek mégis sikerül pötyögjek, még jó, hogy két telefonom van, s míg a választ várom, felcsörgöm Bastient. - Már elindultam, Tékozló Fiú. Köszönök bele a vonalba, s lám, így éreten keresztül nem felejtek el mosolyogni. Valahogy könnyebb. Mert legalább már nem csak űrt érzek, hanem az aggodalom is kitölt bennem bizonyos részeket. Nem mondom, hogy ez olyan megmosolyogtató, de mégis több, mint a semmi. - Üdvös lenne, ha nem tennénk le. Am, ugye nem fogsz lemerülni? Nem akarok én ötleteket adni a modern technikának, de ettől még ha már eszembe jutott, akkor bedobtam. Farkasként gyorsabb lennék, de ha megtalálom nem nagyon szeretném belőle előrángatni a Kölyköt, amúgy meg Maugli-utánérzet lenne a vörös oldalán visszajönnie, úgyhogy egyelőre maradok az emberi léptékű közlekedésnél. Amíg lehet, addig elmegyek autóval - éljen a kékrókától kölcsönzött headset -, utána gyalog folytatom az utat. A sötét nem zavar annyira, semmint a bennem motoszkáló rossz érzés. - Egyébként pedig szégyelld magad. Miért nem hívtál el, ha kirándulni indultál? Imádom a csillagos ég alatti sétákat. Próbálkozom valami vicces fonalat felvenni. Lassan oda kell érjek hozzá azért. Eden egészen jól - mintegy tökéletesen - belőtte nekem a helyzetét.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Eléggé be vagyok parázva. Az üzenetet is két lazább szívinfarktus között küldöm el végül Willownak. A farkasom pedig zsong. Persze, hogy azt teszi. Ugrásra kész, körbe-körbe jár, mintha csak vadat cserkészne. Vár, türelmesen... várja azt az egyetlen egy pillanatot, amikor végre kiszakadhat belőlem, és engem kényszeríthet majd a háttérbe. Hát a francokat! De közben megint összerezzenek, ahogy saját, hidegverejtékemre vélem azt hinni, hogy valami végig simít a hátamon, gerincem mentén. Hátra is rántom magam, mialatt hátrálok is. Háh, jópofa. Semmi. Persze, hogy semmi. Megrázom a fejem, az ujjaim dobolnak a combon oldalán. Aztán megcsörren a telefon, amit kisebb túlzás nélkül mondhatom, hogy úgy kaptam ki a zsebemből, mintha égetett volna. - Willow? Hál' isten. - lihegek a mobilba, ahogy nem szűnök meg fel-alá járkálni, ide-oda pillogni, mint egy kiskutya. Kérdésére elemelem a ketyerét a fülemtől, sietve mérve fel az akku' lehetséges állapotát. - Franc... - morranok, szívem szerint a földhöz vágnám ezt az istenverte kütyüt. Mégis a fülemhez visszaemelem. - Tizenegy százalék. - válaszolom röviden, reszelős, színtelen hangon. A hátam egy fához ütődik, artikulálatlan nyögés szakad fel belőlem. Meg is riadok, és kis híja, hogy nem szedem le az "ostromlómat" egy haránt rúgással. - Hát, ezt kétlem, hogy élveznéd. - reagálok gyorsan, habár a mobillal épp hadonászni kezdek az ágak felé, szóval nem tudom, hogy hall-e. Megadón dobom le magam végül az egyik fa-szikla kombó tövébe. - Kicsit összetettebb, hogy miért egyedül jöttem. Közel vagy? - érdeklődöm reménykedőn, hogy már csak pár perc, és felbukkan. Igaz, arról lövésem sincs, hogy talál rám, de bízok benne. Meg abban is, hogy ő azért nyilván jobban ismerni a helyet nálam. - Willow? - hápogok bele a levegőbe, az ajkam megremeg. - Willow!? - a vonal süket. Kurva süket. Dühösen hajítom el a telefont egy-két méterrel arrébb. - Picsába! - most már inkább vagyok dühös, mint sem riadt, mégis újabb impulzus ad rá okot, hogy szinte magam alá csináljak. Alaktalan mozgás bújik meg az erdőség gyomrába, értetlen zajok, talpak fura trappolását érzem közeledni. - Halluzok. Ez tuti. Baromi tuti! - ettől még felugrok, hátrálni kezdek, fél úton felmarkolva a lemerült mobilt. Addig taposok farral, míg végül bele nem ütközök valamibe. Valakibe. - Mi a szar!? - lendülök, pördülök, két karral nyúlok előre, ahogy szembe találom magam a másikkal. - Jézusom, Willow. - tudatosul bennem az arca, hevesen verő szívem pedig megnyugodni tér. A farkasom morcosan ejti vissza hátsóját, lemondón puffanva a talajra. - Azt hittem basszus, hogy nem találsz meg! - ösztönösen, gondolkodás nélkül ölelem át, kapaszkodok belé; de csak addig, míg rá nem jövök mit művelek. Ellépek tőle, kicsit megköszörülöm a torkom. A hajamba túrok. - Ho... Hol vagyok? - érdeklődöm, ezúttal két okból. Egyrészt terelek... az ölelést próbálom meg_nem_történtté tenni... Másrészt, tényleg érdekel.
Meg se kellett volna kérdezzem. Mint valami önbeteljesítő jóslat, úgy kúszik elmémbe amit mond a százalékról. - Semmi baj, megleszel így is. Csak tartasd, amíg még van nafta benne. Próbálok kellemesen nyugodt hangot megütni, s közben elhessegetem a kellemetlen jövőképeket, melyekben torkomnak ugró hímet vizualizálok. Az halál biztos, hogyha ez kiderül, Horatio nem fog megdicsérni, de tekintve, hogy a fia hallhatóan nem érzi komfortosan magát az eltévedt helyzetben, nem az az első dolgom, hogy őt hívogassam, hanem uram bocsá' megmentem a kölyköt az akut szívrohamtól. - Még nem annyira, de alakul. Csak ne kószálj el, maradj egy helyben, ha lehet. Egyébként meg alábecsülsz. Sok mindent tudok élvezni és az összetett dolgokat kifejezetten imádom. Öhm.. Bastien.. hé! Hahó! Ott vagy még? - szólongatom a süket vonalat, majd mielőtt kocsiba pattannék, még kiköpöm a tüdőmet a mérgemet. A kocsiból kipattanva futva közeledem a koordináták felé, melyeket Eden megadott. Csak akkor lassítok, amikor elbizonytalanodom, hogy vajon jól tájoltam-e be magam. Komolyan mondom, az agyamra megy ez a helyzet. Sose szoktam eltévedni, az ég szerelmére, akkor miért lettem ennyire bizonytalan? Hja, alap. Mert elvesztettem önmagam.. csodás. Csak azért nem sikoltok fel, mert látom, hogy közeledik, s azon kívül még éreztem is az energiáit, a szagát a vörös által. Így amikor nekem ütközik, automatikusan zárnám őt karjaimba, de nem akarom, hogy támadásnak vélje, így csak hagyom, hogy maga döbbenjen rá arra, hogy én vagyok az, akinek nekiment. - Sose félj, amíg engem látsz! Kacsintok rá, majd amikor megölel, karjaimmal átfogom, megsimítom a hátát a közelségben. Puszit is kapna az arcára megnyugtatásképp, ha nem húzódna el. - Északi határ, a rituálék helyszínétől nyugatra, körülbelül 120 méterre a folyam mentén. Eden szerint legalábbis. Én ennyire pontosan nem tudnám belőni, csak jöttem az orrom.. khm.. majdnem.. után. Ugye eleget sétáltál ma már? Célzok ezzel arra, hogy üdvös lenne elinduljunk haza. Sötét van és egyébként sem kéne idekint lennie úgy, hogy egyedül indult el. - Szóval, arra van a kocsim! - bökök irányba fejemmel, majd mosolyomból minden feddést törölve - nem, mintha a fák közé szüremlő holdfényben látszana - teszem fel a következő kérdésemet. - Miért is jöttél egyedül? Történt tán valami?
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Annyira boldog vagyok, hogy látom, hogy majdnem magam alá is vizelek! Hát jó, azt azért nem! De szívem szerint még vagy egy órán át csüngnék rajta, mint egy kis majom. Jól esik az ölelése, meleg és "otthonos". Nyugalmat ad. - Fogalmad sincs mekkora para ez a hely! - bújok ki az ölelésből és még a hideg is kiráz, ahogy az előbbi percek újra lejátszódnak a fejembe. - Pedig elhiheted, marhára nem vagyok egy beszari fajta! - ó, dehogynem de imponálni muszáj előtte!. Na, azért nem vészesen, de azért megesik. Egy erdőben, sötétben mondjuk nem is csodálom. A pókról a klotyóban meg ne beszéljünk - aaaz félre értés volt! - Eleget? - kérdezek vissza, mint aki kikéri magának - Még sokat is. - morgom el a szavakat irányosan fordulva arra, amerre a kocsiját mutatja. Újabb megkönnyebbülés lesz rajtam úrrá, még a zsigerem is elengednek egy pillanatra. De ahogy jön, úgy is múlik. A kérdése visszatérít, szinte képen vág. - Történt. - felelem, elharapva a szavakat, kevésbé sem jó szájízzel. Még az arcomon is komorabbá válnak a vonások, ahogy megkeresem Willow tekintetét. - Elmesélem, csak menjünk közben kérlek. - ha pedig nincs ellenvetése, úgy elindulok az oldalán a kocsi felé. A kezeim a zsebembe túrnak, a vállaim leereszkednek. - Szóval, apa történt. - kezdek bele kissé morcosan, mégis keserűen. - És tudom, ha elmondom te is őt fogod pártolni, de mindegy is. - szomorkásan fordítom el róla íriszeimet, megvonva a vállamat. - El akarok menni egy buliba. Semmi extra, csak kicsit kikapcsolni. És mielőtt mondanád - emelem meg kicsit a hangom, de semmi dorgáló nincs benne. - tudom, hogy nekem ez veszélyes. De annyira akartam, meg annyira elképzeltem, meg minden! Apa meg közölte, hogy kb' felejtsem is el. Mert ez nekem még sok, és egyébként is hogy is gondolom már. Jó ezt nem mondta, de simán olyan volt a hangja. - mesélek, szinte falom a saját szavaimat, hogy véletlen se vágjon közbe, vagy állítson le. - És haragszom rá; mert csak. Mert igen, igaza van, vágom én. De akkor is. - mélyről jövő sóhaj szakad fel tüdőmből. - Szeretnék menni. - biggyesztem le végül az orromat, keservesen húzva el a szám szélét. A kocsihoz érve puhán kapaszkodok bele a kilincsbe, tekintetemmel a tető fölött fürkészve Willow alakját. - Ezért jöttem el egyedül. - leteszem az államat a hideg fémre, egészen kiskutya szemekkel bámulva a nőstényre. - Ki kellett adjam a dühöm. - harapom össze ajkaimat, majd már zuhanok is be az anyósülésre, ahogy hallani vélem a zár kattanását. Odabenn még mindig kicsit durcásan fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Mondd csak ki. Hülye gyerek vagyok. És felelőtlen. - mert az vagyok, tudom én! Mind abban, amire vágyom, mind abban, hogy eljöttem egyedül a vaksötétben. Ráadásul ide... az erdőn át, a határig puffogva magamban. Gratulálok Bastien, igazán tökös-okos kölyök vagy! - Haragszol, mi? - nem szeretném. Azt pont nem szeretném, ha ő haragudna.
- Attól tartok, hogy van fogalmam. Ne érezd magad kellemetlenül, ez a hely mindenkire ilyen hatással van. Az átlaghoz képest egész jól bírtad, nem leltem rád például bundában, szóval büszke lehetsz az önuralmadra. - mosolygok rá bátorítón. Ezt a helyet kifejezetten utálom, nem gyakran jövök ide, bár nem azért, mert annyira ijesztene. Egyszerűen csak a gerincem mentén szaladgáló hidegre nem vagyok kíváncsi önszántamból. Bár van az a helyzet, amikor jólesik itt szellőztetni a fejem. - Elhiszem! - kacsintok, nem akarva letörni az önérzetét. Egyébként tényleg elhiszem, minden kamasz ilyen, azt hiszi, hogy övé a világ. Maggienk is így volt ezzel, s azt hiszem, hogy én is. Aztán azóta átértékeltem sok dolgot és nyilván később Bastien is megváltozik. A félelem nem szégyen például, de jó, hogy nem vallja be számolatlanul mindenkinek. Azt pedig elhallgatom előle, hogy mintha halványan érezném energiánk azt a "dehogynem"-et. Az autó felé terelem, egy hosszú pillanatra hozzám képest átellenes vállán felejtve tenyeremet, így ölelve mintegy féloldalasan magamhoz, miközben irányzékot adok neki. Színtisztán törődő a mozdulat, mintha legalábbis az én kölyköm, az én fiam lenne. Tudom, hogy nem az, s azt, hogy akár én is nevelhetném, együtt az apjával, elhessegetem. Nem akarok ezen a szomorú vízen kalandozni. - Figyelek rád. - ejtem fogva tekintetét egy hosszú pillanatra, hogy aztán indulásba vágjam magunkat, s tovább folytassuk utunk a kocsi irányába. Az előttunk haladó út, Bastien és a környező táj és élővilág között osztom meg váltogatva figyelmemet. Nem akarom, hogy meglepetések érjenek minket, sose lehet tudni. Megfeszülök egy pillanatra a megfogalmazásmódjától. El nem tudom képzelni, hogy mivel akaszthatta ki Horatio, de mégis le kell nyeljem az "apád mostanában sokunkkal történik" kezdetű litániám. Figyelem inkább, hogy mit szeretne nekem mondani. Még scak azt sem jegyzem meg, hogy azt hadd döntsem el én, hogy kit pártolok, ne akarja előre megmondani. Egy kissé morcos fújtatást azért kap arra a megjegyzésére válaszul, méltatlankodásom jeleként. - Ismerem azt a hangját és őszinte részvétem. - csúszik ki a számon. Jobban megértem, mint hinné, s az a vicc az egészben, hogy az apját is megértem. Kezdek megcsömörleni ebben a nagy megértőségben, unom magam. - Pattanj be! - jegyzem, miközben lassan elérjük az autót, hacsak nem álltunk meg valahol, így esélyesen és reményeim szerint a járműben ülve folytathatjuk a beszélgetést. Mégse támasszuk már a kocsi két átellenes oldalát. Egyem meg, milyen édes, ahogy pillog rám! Egész megrohannak a soha nem hitt anyai érzéseim. Egyelőre nem indítok, csak ültemben a kormány mögött oldalra fordulok, úgy figyelem Bastient. - Nem akart ő rosszat neked, de ezt nyilván te is tudod. - kezdek bele, hogy egységében kezelve a mondandóját reagáljak mindenre, ami eddig kimaradt. - Nem vagy hülye, eszembe sem jutott ilyesmit gondolni rólad. Felelőtlen, az igen, hebrencs szintén, de semmiképp sem hülye. Mondhatnám azt is, hogy egyszerűen csak gyerek, de nem akarom sértegetni kamaszos önérzetét. És egyébként sem érv a kor, sosem szerettem, ha valaki akár pro, akár kontra ezzel jött. - Dehogy haragszom! - rökönyödöm meg, s ez hallatszik hangomon is. Az apja, na ő sokkal jobban fog haragudni mindkettőnkre, ha kiderül, hogy engem hívott és nem őt, s én meg eljöttem érte szólás nélkül, de majd ezt is elrendezem, nem oszt, nem szoroz. - Nincs miért haragudjak rád. És egyébként is, azt hiszem, hogy garantáltan megtanultad a leckét, s legközelebb nem csinálsz ilyet. Fordulok irányba, hogy elforgassam a slusszkulcsot, majd kézifékkieresztés után egyesbe ugrasszam a masinát, hogy a pedálokon eljátszva, az indítási metódusba feledkezve egy kicsit kiléphessek a szituációból érzelmileg. - Tudod, hogy szólnod kell neki, ugye? Nem hiszem, hogy fel lesz dobva attól, hogy csak így elrohantál, de a fel is háborodik, csak azért lesz, mert szeret téged. Arra a bulira pedig ha elkísérne valaki, szerintem elmehetnél. Dobd fel, mint ötletet, de ne mondd, hogy tőlem hallottad. - biggyesztem sietve a végére. Az kéne még, hogy engem is emlegessen! Akkor olyan szobafogságot kap, hogy belepúposodik. - Öm.. - mégis leállítom pár méter után az autót, a kormányra támaszkodva döntöm alkarjaimnak fejemet oldalra pillantásomban. - Nem biztatlak arra, hogy hazudj apádnak, sose tenném, de tudnod kell, hogyha megemlítesz neki, lehet, hogy mérgesebb lesz, mintha bárki mást emlegetnél. Emlékszel mit mondtam neked a múltkor a nézeteltérésünkről? Meg a vadászatról? Utálom, ha meg kell szegjem az ígéretemet, de nem akarok rosszat sem Bastiennek, sem Horationak. Márpedig én vagyok a rossz ebben a képletben, Hora háta közepére sem hiányzom, s nem akarom, hogy a fiával amiatt legyen rossz a viszonya, mert Bastien pedig találkozgat velem. Joga van ahhoz, hogy tudja mivel is járhat ez az egész jó viszonyunk. Eltaszítani nem fogom, kedvelem a kölyköt és a vörös is törődne a kicsivel, rajong érte. Ám ettől még a tények elől nem futhatunk, akármennyire is rosszul esik. Sírni nem fogok, azóta nem ejtettem könnyet, hogy Rocky előtt összetörtem, de ettől még hangom mélységes szomorúságát nehezen tüntetem el. - Fogalmam sincs róla, hogy apáddal valaha normalizáljuk-e a viszonyunkat, s nem is ez a fontos most. Épp csak azt szerettem volna elmondani neked, hogy talán.. talán nem örülne annak, ha bármi közöd is lenne hozzám. Én szeretném, hogy legyen, épp annyira nem akarom magamtól távol tudni, amennyire Paynet sem szerettem volna már a legelejétől fogva. De erről neki kell döntenie majd. Mint ahogy arról is, hogy kérdez-e bármit. Szeretnék őszinte lenni vele, de úgy fogom tenni, hogy semmi rosszat ne mondja az apjáról. Nem vagyok olyan, akik megásná az apa-fia kapcsolat sírját, mert Horatio akármit is hisz rólam, nem változtam meg. Még mindig a szeretet hajt, s az, hogy mindenkinek, aki fontos nekem: jó legyen.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Igaza van. Végül is tényleg nem bomlasztottam erdőt azzal, hogy spontán átalakulok. Büszke is vagyok. Magamra is, meg a bundásra is! Azt mondjuk nem állítom, hogy nem jártam közel a procedúrához, de végül sikerült benn maradnia ennek a dögnek. Ez pedig akárhogy is... felírható jó pontnak. Ahogy átkarol, ahogy keze megpihen vállamon, az jól esik. Mégis feszengő izgalom kezd átjárni, nem tudom mit reagáljak minderre. Ha a derekánál viszonzom a gesztust, azt lehet nem veszi jó néven, de ha meg csak sétálok mellette, mint egy fatökű... az sem a legjobb választás. Aztán meg, nem vagyok csaj, hogy a vállam felé lógó ujjaira fogjak rá, elég béna lenne! Szóval, ha már bátor vagyok, és még erősen annak is tituláltam magam előtte, akkor miért is ne?! Franc megette. Karom végül lassan, kissé akadozva, de belekarol a derekába. Persze nem nézek rá, annyira azért nem vagyok fasza gyerek, úgyhogy marad az előrefelé bámulós, lépegetős felállás. Azért meg kell jegyeznem, én nagyon is élvezem, hogy átkarolhatom! Persze csak rá késztet, hogy a tekintetemet maga felé vonja, így a karom le is omlik róla, szavaira pedig csak egy bólintás a válaszom. Az jó, ha figyel. Legalább valaki figyel...
Míg elérünk a kocsihoz, én ki is adom magamból a nyűgömet, meg minden bajom, ami így utólag elég gyerekes, és nevetséges; ettől függetlenül még mindig jogosnak érzem a "haragom". Aztán legyintek, egyszerűen vágva be magam az anyósülésre. - Tudom. - persze, hogy tudom, hogy ezekkel nem rosszat akar. Ettől még bánt, és mérges vagyok. Sajnos még nem múlik... - Ahogy azt is, hogy még alig egy hónapja vagyok vele. Még nem ismer úgy, és velem ellentétbe ő nagyon is jól tudja, hogy milyen egy kölyök farkas. Ettől még gáz, ha sérti a büszkeségem, hogy nem bízik bennem? Mert ezt érzem... - lógatom le a fejem, halkan hagyva feltörni torkomból egy sóhajt. - Kösz, hogy nem tartasz hülyének. - motyogom, már csak az orrom alá, tekintetemet pedig csak idővel emelem vissza rá. - Ilyet biztos nem! - eszem ágában sincs neki menni még egyszer a vakvilágnak. Azt mondjuk nem állítanám, hogy nem kelek útra többé, mert benne van a pakliban. De igyekszem tolerálni és lehiggasztani magam legközelebb. Közben a kocsi felbőg, a sebesség feljebb és feljebb kattan Willow ujjai alatt. Talán el is méláznák a mellettünk futó fák sokaságán, ha nem szakít ki ebből az elvontságból. - Jah. - duzzogok még, de már kevésbé sem olyan odaadással, mint eddig. - El fogom neki mondani. Nem titok végül is, csak hülyeség volt. Tesz, amit tesz. Tőlem szobafogságot is adhat. - vonom meg a vállam, habár csak a dac beszél belőlem. - Én is szeretem őt. Pont ezért bánt, hogy nem bízik bennem. - magyarázom, számat meghúzva oldalra. - Már ő feldobta. És szerintem ezt az opciót választom. Pedig erősen agyaltam rajta, hogy... - elnémulok. Egyrészt, mert lehet ezt már nem kéne kimondanom - hogy: elszököm -, másrészt meg akárhogy is, de megüti a fülemet, hogy azt ne mondjam, hogy tőle hallottam. Össze is rántom a szemöldököm értetlenül, ahogy tekintetét kezdem el fürkészni. Elnyújtott, lassú dialektusban ejtem el a szavakat. - Nem érdekes. - nyugtázom ennyivel az előbbieket, és remélem, hogy nem is kérdez vissza rá, mert neki... nem akarok hazudni, Tulajdonképpen nem is szoktam. Utóbbira viszont végül választ kapok, kérdések nélkül is. Csendben hallgatom őt, kicsit össze is mosódik bennem az egész, amit mond. - Emlékszem. - bár, akkor még nagyon nem volt tiszta a dolog, csak annyit tudtam biztosan, hogy most nincsenek jóban. Ellenben, most már kicsit többet gondolok, amitől nem érzem magam boldogabbnak. Főleg az utolsó szavak kezdik el mérgezni a szívem, ültetnek belém kételyt, talán félelmet is. Én... - Én nem akarok nem jóban lenni veled! - hangomban felháborodottság, keserűség egyesül, ahogy megrázom a fejem. - Jézus, ne már! - akadok ki kicsit, hátra vágva egész testemet az ülésben - Én tényleg nem bírnám ki, hogy ne beszéljünk! Hogy ne lássalak... - mert mindkettőhöz ragaszkodom, pláne Willowhoz, úgy unblock! - Majd... kihagylak valahogy a sztoriból... - dünnyögöm - Cserébe... - keresem meg arcának vonalát, kutatom íriszei tükreit, ahogy ő az utat nézi. - elmondod, miért van ez? Azt hiszem, most már ideje lenne megtudnom...
Kezdőlap
Köszöntem a játékot, és ha nem gond, ezt most inkább zárnám 
// 
