Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
A kis nőstény kiakadásán nevetni kezdek, na nem azért, mert annyira vicces, de arc, hogy mekkora méregzsák, és milyen kifakadásokra képes, és amikor elkapom, és még kapálózik is mellé, azt nem lehet komolyan kibírni. Leteszem a földre, azaz elengedem, aztán végighallgatom a mondókáját, de már röhögök. Farkasom játékosan megcibálja a kicsit, és heccelni kezdi, ez nem is baj, de amíg Masako éppen veszekszik velem, leülök a földre, úgy várom meg, hogy befejezze. Türelmes vagyok, kivárom, amúgy sem rohanok sehová, de érzem az elkeseredettségét, viszont a legnagyobb baj ott kezdődik, hogy nem figyel, azaz nem figyel a bestiájára. -Van még valami? Gyere. Magam mellé mutatok, üljön le, aztán a farkasainkra mutatok, akik évődnek egymással, és bizony a kicsi ösztönösen tudja, mit is kell csinálnia. Játszik, de tanul az enyémtől. ~Látod? Ez mind megvan benned is, csak fogadd el végre, hogy ő is te vagy. Segít neked, nem ellened dolgozik. Megvárom, hogy bólintson, hogy végre megértse, ne kezelje már külön a szerencsétlent, nem skizofrén, hogy úgy legyen kettős személyisége. Erős vagyok, mit kezdene velem? Ez mekkora hülyeség már? Mi vagyok én? X-men? Miért hiszi azt, hogy csak és kizárólag az erő számít, más nem? ~Használd a fejed, Masa. Semmit nem jelent az, ha valaki erősebb nálad, ha te okosabb vagy. Bármit használni lehet, ami éppen a kezed ügyébe akad, bármit. Mi volt a múltban, már mindegy, előre tekints, ne hátra. Te sem vagy díjbirkózó alkat, én sem. Gondolod, én nem kaptam pofonokat? Szépen lassan megtanultam, hogy ha ésszel harcolok, akkor egy jóval erősebb ellenfelet is legyőzhetek, de minimálisan elmenekülhetek, ha már az életem a tét. Érted? Masa ha rám néz... hát a hímek közül én vagyok a legkisebb méretekben, mármint a Tarkok közül. Nem vagyok nyeszlett, ez igaz, szikár, izmos alkatom van, de én hiába akarnék akkora karokat mint Darrennek vagy Danielnek van... edzem rendesen, még ha nem is a többiek szeme előtt, de ha egyszerűen nem tudok hízni, akkor nem tudok, ez van. Mégis elboldogulok, nem siránkozom, hanem megoldást keresek. Masának is ezt kell tennie, viszont kezdjük a legelején. Ő és a farkasa...
A nevetése nem segít a helyzetemen, sőt csak még jobban feldühít és iszonyatosan megbánt vele. Nekem nehéz egy olyan valakinek ennyi mindent elmondani magamról, akit még csak egy napja ismerek erre ő meg csak kinevet. Bizalmat kapott tőlem mert érzem rajta, hogy nem akar hátba támadni és csak segítene, de azzal nem segít ha kinevet. Minek is mentem bele ebbe az egészbe? Jobb lett volna az elején elfutni...Csak akkor meg elkönyvelne engem, egy gyáva nyúlnak. Eh...Sehogy sem jövök ki jól. Mikor maga mellé mutogat leülök szépen oda, majd megrázom a fejem. Nem nincs mit mondanom neki. Kiadtam magamból mindent, ami segített rajtam. Most már a düh elszállt és csak a reménytelenség maradt meg. A kölyköm valóban csak jól érzi magát a hím társaságában és élvezi a kisebb bunyót közöttük. De ős egy farkas, benne ott van minden, amit kell tudni erről. Én nem tudok úgy gondolkozni, mint egy birkózó. ~Tudom Alex! Tudom, hogy el kell fogadnom végre, de hogyan szeressem meg azt, amit sosem kértem? Nagyon durva hasonlatként azt tudnám mondani, hogy ez olyan mintha mondjuk egy olyan tetkót, frizurát, vagy plasztikai műtét után olyan mellet, orrot kapnál, ami nem tetszik. Azzal is nehezen barátkozik meg az ember, pedig azok "apró" dolgok. Egy farkas...egy farkas sokkal nagyobb felelősséggel jár, sokkal nagyobb "teher". Egyelőre csak a rossz oldalát láttam ennek. Igaz a vadászatot ő élvezi, de fájdalmasak, iszonyatosan fájdalmasak az átváltozások és minden alkalommal erőt kell magamon venni, hogy el ne sírjam magam, mint valami hisztis picsa...Sosem azért megyek bele a vadászatba, mert az nekem lesz jobb. Ha lehetne sosem ismételném meg, csak szenvedek tőle. De ezt várják el tőlem, ezért megteszem. Tudom, hogy nem így kellene ennek lennie. Hogy nekem is akarni kell és nem másért csinálni és ideje lenne már abba hagynom az önsajnálatot. Mindennel tisztában vagyok, de úgy tűnik én félresikerültem és csak ilyen csiga lassan tudom megbarátkozni ezzel az egésszel.~ Ennyit még sosem beszéltem mentálisan és azt veszem észre magamon, hogy egyre kevesebbet kell koncentrálnom a dologra. Egyre természetesebb kezd lenni ez az egész kommunikálás. Legalább ezzel rendesen haladok. ~Azt értem és el is hiszem!...De tudod mit? Abba hagytam! Nem akarom, hogy egy hülye hisztis libának tarts aki csak kifogásokat keres. Én majd mindent meg akarok tanulni, mert szeretnék egy rendes farkas lenni, aki meg tudja védeni magát ha úgy adódik és akire büszke lehet a falka. De nekem szükségem van arra, hogy megmutasd, hogy milyen helyzetben milyen megoldások lehetnének. Ezt a homokos trükköt látod most már egy életre megjegyeztem! Persze azért ne akard minden trükködet rajtam megmutatni!~ Egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Úgy pillantok Alexre.
Megvárom, míg a kölyök mellém ül, és addigra valamiféle komolyságot is erőltetek magamra, azaz nem vigyorgok és nem nevetek rajta, de legalább befejezte az ecetet ittam pofa vágását is. A farkasára mutatok, aki élvezi a szabadságot, azt, hogy játékosan, de vadászik az enyém farkára vagy lábára, hogy utána elugorjon onnan. Ez benne megvan, csak annyira tagadja, hogy képtelen tisztán látni, de muszáj leszek neki megmagyarázni.Végighallgatom, értem az elkeseredettségét, na de ezzel nem megy semmire, nem támaszkodhat a múltra. Annak vége, új élete van, amihez alkalmazkodnia kell. ~Szerinted én akartam ezt az egészet annak idején? Pedig kemény 12 éves lehettem, amikor megtörtént. Ráadásul engem nem olyan farkasok vettek körbe, mint téged, az apám kemény volt, nagyon kemény, és jó ideig azt se tudtam, falkába tartozunk, de... marha hamar megértettem, hogy vagy így hozom ki a legjobbat magamból és a helyzetből, vagy halott vagyok, mert már nem vagyok ember. Az átváltozások... minél többet gyakorlod, annál könnyebb lesz. A kesergés nem segít, csak megnehezít mindent. Saját magadat akadályozod abban, hogy fejlődhess. A vadászat a tiéd is, nem az övé, nem ő van, hanem ti. Ketten egyek. Miért kezdem a magam példájával? A jó ég tudja, de talán ha tudja, hogy én még közel sem voltam kamasz, amikor ezt kaptam, akkor talán kicsit másképp látja a helyzetét. Én sem kértem, ahogyan ő sem, de vagy itt akartam boldogulni, vagy kinyírnak, ennyi. Azok az idők sokkal keményebbek voltak, nem finomkodtak, mint most, nem tetszett valami, nem tanultam elég gyorsan, bele gyepáltak a földbe, és megörökítettem a lenyomatomat egy életre. Poénból még szarvakat is rajzoltam a végére, hát nehogy már csak elbaszott lenyomat legyek ott, hanem kicsit más. Tévedés, hogy ha azt hiszed, ő külön életet él, hidd el, hogy minden mozdulatodban segít, hiszen erősebb vagy, gyorsabb, ügyesebb. Ez mind mind a farkasod miatt van, Masa. Elvigyorodok azon, hogy érti a csíziót, és nem beszéddel kommunikál, hanem mentálisan, ahogyan én is tettem. Jé, ha nem arra figyel, hogy juj ennek mennie kell, milyen érdekes, hogy lazán veszi az akadályt. Na ez a lényeg kislány, ne görcsölj rá mindenre, hagyd lazán. ~Az leszel, de ahhoz az kell, hogy őt ne külön kezeld magadtól. Amíg ezt teszed, az életben nem fogod uralni. Mindent meg fogok mutatni, Masa. Nálad beépítjük azt is, hogy a fejedet használd közben, ne arra hagyatkozz csak, hogy farkas vagy, az erőre, hanem gondolkodj közben, mert szükséged lesz rá. Nem tartom én hisztis libának, nem is gágog, de azért jó dolog, hogy ezt eleve ő is leszögezi. Tényleg nincs kifogás, mert ha mégis, esküszöm beszerzek neki egy papír zsebkendő gyártó céget főszponzornak.
A csodálkozás ül ki az arcomra, mikor megtudom, hogy Alex hány éves lett az ami. Nem hittem volna, hogy van akit ilyen fiatalon harapnak be. Igaz ott van Sam is. Ő is csak 18 éves, de még mindig jobb, mint a tizenkettő. Elvették tőle a gyerekkorát. Én legalább ha nem is a szüleim mellett, de egy szerető csalásban nevelkedhettem. ~Sajnálom, hogy ilyen fiatalon kellett átélned ezt...Akkor mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Tényleg rendesen bántok velünk, bár ha jól tudom ez falkától is függ. Jamie sem jó falkába került az elején...~ És ha nem jelent volna meg az a szuka most minden rendben lenne. Nem kellene attól félni, hogy Jamiet ismét csak kihasználja és elveszi minden önbizalmát. Hogy lehet ennyire boldog azzal a nővel? Tőlünk csak a szeretetet és a törődést kapta. Sosem kértünk tőle olyat, amivel szégyenbe hoznánk. Nem értem, hogy miért nem látja az igazságot és miért tud még mindig hinni annak a boszorkánynak. ~Nah igen az erőt megtapasztaltam. Sok pohár tört össze a kezem között és a varrásban sem vált a segítségemre. De miért is mesélem mind ezt neked? Hiszen te személyesen is tapasztalhattad, hogy nem állok vele túl jól...Ő viszont jól bánik a képességeivel. Hogy lehet az, hogy amiben ő ügyes én béna vagyok? Azt mondod, hogy ő az én részem, de akkor nem úgy kéne mozognia, mint az árnyékom?...Eh most eléggé szőkének érzem magam. Tudom, hogy nem tegnap haraptak be és már ideje lenne sok mindent tudnom erről az egészről. Nem is értem hogy van türelmed hozzám. biztosan ritkán találkozol ennyire ostoba lánnyal.~ Még csak tegnap futottunk össze egymással és mégis rám pazarolja az idejét, pedig még nem is ő a beharapóm. Az ígéretére elmosolyodom, majd szó nélkül megölelem őt. Jól esik, hogy ennyit foglalkozik velem, még ha az okát nem is értem. ~Köszönöm Alex!...De mond! Miért segítesz nekem? Nyugodtan itt hagyhatnál és levegőnek nézhetnél, de te e helyett iszonyatosan türelmesen megpróbálsz segíteni nekem. Én szerintem már rég üvöltöznék magammal a te helyedben...Tudod mit!? Ne is foglalkozzunk ezzel! Inkább azt mondd meg, hogy most mi legyen a következő lépés? Esetleg engedjük szabadjára a bundásokat, hogy rendesen is kiélvezhessék a szabadságot?~ És ez nagy szó tőlem, hogy én kezdeményezem a vadászatot, de ha már ennyire próbálkozik azzal, hogy segítsen nekem meg kell próbálnom megszeretnem ezt az egész átváltozós mizériát.
Érdekes, a legtöbb kölyök kiakad, amikor megtudja, hány éves voltam, amikor farkas lettem, nem is értem. Persze, az akkor fiatalnak számított, de nem voltam egyedül, sokan voltak még, akik hasonló korban lettek beharapva. Ma már azért ez nem jellemző, bár vannak kirívó esetek. ~Ne sajnáld, én sem sajnálom, élvezem is, az az igazság. Persze, függ attól, hogy kik vesznek körül, de néha elgondolkodom azon, melyik a jobb? A kemény kéz, vagy sem? Ezen már gondolkodtam elég sokat, mert Richard engem nem kímélt, tanultam is, haladtam is. Itt finomabbak a kölykökkel, és mik hiányoznak? Az alapok, az elfogadás ténye, helyette van önsajnálat, múlt siratása. Nem tudom, tényleg nem, baszki, de én nem vagyok pszichomókus, az James. Jamie jó helyen van most. Elvigyorodok, tényleg nem úgy festek, mint aki annyira bánná, hogy nem ember. Jamie meg... hát na... majd kikupálódik a srác, bár amilyen kurva sokat beszélgetünk a műhelyben is... Az aggodalmára elmosolyodok, olyan egyszerű a válasz, ott van az orra előtt, de nem csodálom, ha nem veszi észre. ~Igen, láttam. Ez azért van, mert farkas alakban ezek a dolgok természetesek, na de nem minden percet töltesz így, ezért emberként meg kell tanulnod kezelni. Azokban a képességekben gondolkodj, ami egy farkasban megvan, az van benned. A gyorsaság, az erő, az ügyesség, a kitartás. Ő tudja ezeket, neked kell most idomulnod hozzá, hogy ezt az egészet összefésüld. Ha sikerül, és erre összpontosítasz, akkor nem lesz hiba. Azt ne várd, hogy varrásban profi leszel, mert nem. Ez aranyos, ahogy az emberi képességeket próbálja előtérbe helyezni, holott fordítva van, már a farkas dominál, bármilyen furcsa is. Ostobának tartja magát, holott ez nem az ő hibája, hanem a mentoráé. Neki kellett volna tisztáznia ezeket vele, és nem hagyni, hogy hónapokon át szenvedjen. Akárcsak Ashley... érdekes. ~Azért, mert látom, hol a hiba. Látom, mi az, ami hátráltat, miért hiszed magad bénának, szerencsétlennek, és egyebek, holott nem vagy az. Az, hogy a legalapvetőbb dolgok hiányoznak, az nem miattad van. Ezeket megérted, és elkezdesz úgy tekinteni rá, mint a részedre, elfogadod, hogy az ő ügyességét kell kamatoztatnod, akkor nyert ügyed van. Utána már ötvözheted a saját képességeiddel, azokkal, amikben eleve jó vagy. Ha ez a megfigyelés, információszerzés, akkor az. Bólintok, hát lássuk, hogyan kezeli a bundást, ott mik maradtak el, vagy mikben kiemelkedő. Felállok a földről, akkor ideje egy kis szabadságnak, de mielőtt sokkot kap, elvonulok levetkőzni, nem akarok sikításokat hallgatni, mert még megsüketülök.
~Szerintem mind a kettőre szükség van! Bár ez a kölyöktől is függ. Bevallom őszintén, ha túl nagy nyomás van rajtam és túl sokat akarnak kihozni belőlem akkor összeesem. Már nem egyszer történt meg ez. Így örülök annak, hogy ilyen türelmesek vagytok velem. Tudom gyorsabban is megtanulhatnám a dolgokat, de nekem ez a jó tempó.~ Persze azért nem próbálom évekig halasztgatni a fontos tanulnivalókat, de tudom magamról, hogy egy év alatt sem lennék képes mindent megtanulni. Lehet, hogy más kölyöknek ez menne, de ha csak erőltetik a dolgot abból sosem jön ki semmi jó. ~Remélem, csak a közel jövőre gondolsz, mert én ebből szeretnék megélni jó sokáig. Szóval ha nem fog úgy menni, mint egy profinak kereshetek valami új szakmát!~ De jelenleg nem nagyon szeretnék. Van egy olyan sejtésem, hogy örökké nem lehetek divattervező, főleg ha végre ismertté válok majd, de amíg tehetem kihasználnám ezt a képességem. Sok mindenhez nem értek, de ehhez nagyon is! Egy őszinte mosollyal pillantok Alexre. Bevallom őszintén nem hittem volna, hogy lesz valaki a falkában, aki ilyen nagy türelemmel és kitartással fog velem foglalkozni Jamesen kívül. Valamiért azt gondoltam, hogy az idősebbek főleg nem a mentorok lenéznek majd engem, hiszen mi vagyok én? Semmi, csak egy kölyök, akivel csak a gondok vannak. De ezt inkább most nem is kezdem el kitárgyalni Alexxel. Elég legyen most annyi, hogy örülök annak, hogy nem maradtam magamra. Miután belemegy a kis vadászatba én is felállok, majd elvonulok egy bokor mögé, hogy levegyem a ruháimat. Még így is magamon hagyom a fehér neműket. Ezt a pucérságot még meg kell szoknom. A ruháimat szépen összehajtogatva az egyik fa tövében helyezem el, majd a farkas felé tekintek. Tudom, hogy mi vár most rám és már most remeg az egész testem. Ismét át kell élnem azt a fájdalmat, amit ilyenkor mindig. Tudom, most én voltam a kezdeményező és kezdem is már sajnálni, de azt is tudom, hogy csak jobb lesz ezek után. Én is szeretnék tudni olyan gyorsan átváltozni, mint az idősebbek. Ahhoz meg az kell, hogy sokszor hagyjam kitörni a farkast. Szemeimet lehunyom és nagy levegőket veszek. A bundás már érzi, hogy most eljött az ő ideje. Nem hezitál sokat azonnal rohan kifelé. Ahogy megkezdődik az átváltozás torkomból hangos ordítozás tőr ki. Percekkel később emberi hangom már eltorzul és csak a farkas hangja hallatszódik még egy kis ideig. Az átalakulás végén egy hosszabb csönd következik. Ilyenkor szedi össze magát a bundás és amint ez sikerült már ki is ugrik a bokor mögül és mint akinek semmi baja kezd el rohangászni izgatottan fel-alá.
~Ez azért van, mert gyenge az alapod, azaz itt bent nem vagy elég erős ahhoz, hogy elviseld. Mi a nyomás? Miért görcsölsz rá? Azt hiszed, mindenki úgy kezdi, hogy mutatnak valamit, és azt pofin tudja? Valamiben te vagy a jó, olyasmiben, ami neked elsőre fog menni, másnak meg sokadszorra. Úgy felfogni, hogy jaj mi lesz, ha nem sikerül... felejtsd el Masako. A másik, a kényelmes haladás sem jó, mert soha nem fogod megtudni azt, hogy mire vagy képes akkor, amikor feltétlenül szükséges. Nem mondhatod azt az ellenfelednek, hogy bocs, ezt még nem tudom. Erőltetni kell, de nem rágörcsölni. Ha nem sikerül, próbálod újra, ha akkor sem, újra, egészen addig, amíg nem megy. Kölyök és kölyök között van különbség, látom. Ashley inkább harcos típus, Masako Kanguyak. Na és? Ashleynek a megfigyelés nem menne úgy, mint Masakonak, míg utóbbi a harcokban nem fog jeleskedni soha, ám az életben maradáshoz meg kell tanulnia azokat, amik szükségesek. ~Majd elválik kislány, miben vagy igazán profi, mert az is lehet, kiderül, másban sokkal de sokkal tehetségesebb vagy. Ne szűkülj be, légy nyitott. Ez a kölyök nem elveszett, csak nála ms módszerek válnak be, mint sokaknál, nincs ezzel probléma. Samuel sem az a típus, aki léten-nyomon ölni fog, de lehet remek felderítő, már ha kikupálódik. Komolyan nem értem, mit várnak maguktól pár hónap után? Majd évek múlva, akkor lesz értelme ezt megkérdezni, addig a kemény tanulás marad. Ahogy Masako elvonul... kész, feladom. Minden kölyöknek ez a perverziója? Fehérnemű fent, nehogy már a másik meglássa. Ezen önkéntelenül is vigyorogni kezdek, mert viccesnek találom. Kivárok, tudom, hogy nem pár pillanat alatt megy még végbe a dolog, de mire a kis nőstény előkerül, már csak a bundásommal találja szembe magát. A játékra vevő vagyok, így indulok a sűrű felé, ideje, hogy valami ehetőt is szerezzünk magunknak, ha lehet.
~Azt hiszem félreértettél engem! Mindenkire gyakorol az élet valamilyen nyomást, főleg a munkahelyén. Nekem az egyetemen volt ilyen érzésem, meg a gyakorlatom közben. Megpróbáltam megfelelni, hogy bizonyítsak, hogy igen is érdemes velem foglalkozni és igen is jó szakirányt választottam. A főnököm sokat kínzott és bevallom őszintén sokszor tényleg kiborultam. Bömbölve rohantam ki az irodából, mint valami kislány...De meglett az eredménye. Ma már van egy üzletem Manhattanben. Oké nem egy híres ruhabolt, de egyelőre működik és bízom abban, hogy még sokáig fog is. Azután itt is nyitottam egyet, ami nem hasonlít az elsőhöz és sajnos mostanában sokat nem tudtam vele foglalkozni, de remélem, majd ha végre egyedül is kimozdulhatok több időm lesz rá és sokan fognak felkeresni. Szeretek ruhákat tervezni, varrni. Az az egyetlen dolog, ami teljesen ki tud kapcsolni...Na jó nem is az egyetlen, mert a bulizás is olyan...De azt hiszem ez mindenkinél igaz. És hidd el én kitartó vagyok és türelmes, de ha azt érzem, hogy valami nem megy akárhányszor is megpróbálkozom vele feladom a küzdelmet. Miért kellene erőltetni tovább?~ Ennyire csak Jamienek nyíltam meg eddig és furcsán is érzem magam most e miatt. Sosem szerettem ilyen sokat elárulni rólam főleg nem olyannak akit alig ismerek. Igaz, hogy Alex sokat segít nekem, de még nem ismerem őt, mint mondjuk Jamiet....De az is igaz, hogy lehet, hogy neki is hiba volt annyi mindent elmesélni. Most már csak azzal a nővel foglalkozik, a teremtőjével. Kezdem azt érezni, hogy az élet már születésem óta rossz lapokat oszt ki nekem. Ha egy kis boldogságra találok akkor valami mindig elcseszi azt nekem. ~Én szeretem azt amit csinálok. Azt nagyon is tudom, hogy miben nem vagyok tehetséges, de azt is tudom, hogy a divattervezést is nekem szánták. Imádom és jelenleg nem szeretnék mással foglalkozni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok nyitott és nem próbálnék ki mást....De ez még csak a jövő zenéje. Most inkább koncentráljunk csak a jelenre!~ Ami egy vadászattal folytatódik. A hím láttán a farkasom még nagyobb extázisba kerül és már oda is rohan mellé, hogy játékosan megnyalja az arcát. Legalább kettőnk közül ő igen is élvezi ezt az egész vadászatot. Az orrával a levegőbe kezd el szimatolni és, amint megérez valami ismerős illatot már rohan is annak az irányába. Ha jól sejtem ez most nem valami nagy darab zsákmány lesz, de a bundást ezt nem érdekli. A kicsinek is annyira tud örülni, mint egy jól megtermett szarvasnak.
Hallgatom Masakot és a vigyorom egyre szélesebbé válik. Mekkora tévhitben él, atya ég, bár miért lepődjek meg ezen? Az lenne a csoda, ha szerencsétlen nem savanyodott volna bele a társadalmi elvárások tömkelegébe. Ahogy a többség is. Azért vicces, ahogy nagy komolyan előadja, a végén már röhögök, szó szerint. Nem rajta, hanem azon, amit mond, főleg az elején. ~Miféle nyomás, Masa? Az a nyomás, amit saját magatoknak generáltok azért, mert másnak akartok megfelelni, nem saját magatoknak? Az a nyomás, igen, magadnak köszönd. Mit érdekel az téged, hogy más mit gondol rólad? Miért foglalkozol azzal, hogy a többiek mit szólnak hozzád, meg a teljesítményedhez? Kihoztad magadból a legtöbbet? Nem, itt nem, mert megijedtél az előéletednek köszönhetően. Nincs semmiféle nyomás Masako, azt saját magadnak generálod. Amit mondasz... azt nem más miatt érted el, magad miatt. Az, hogy ezt te úgy magyarázod, azért volt, mert keményen bántak veled, hülyeség. Divattervező akarsz lenni, igaz? Benned van? Benned. Hajtasz érte? Igen. Kell hozzá más? Nem. Mekkora marhaság ez az egész. Itt vagyok élőpéldának saját magam. Ha azzal foglalkoztam volna, más szemében jó legyek, az életben nem érek el semmit. Magamnak akartam megmutatni, hogy ilyen genetikával is képes lehetek arra, mint a többi Tark. És bejött. Kemény munka árán, de sikerült, pedig nem vagyok nagydarab, sem olyan kigyúrt, mint a többiek, mert egyszerűen ennyire futja. Mégis elértem, és nem azért, mert mások elvárták tőlem, az sosem érdekelt, ők mit akarnak. ~Az, hogy miben vagy tehetséges, nézőpont kérdése. Egyet tudsz, na és más? Akad még, csak ismerd meg saját magadat, innen indul az egész. Úgy nézek ki, mint egy harcos? Nem. Tudod miben voltam jó annak idején? A zsebelésben, Masako, abban profi voltam, abból éltem. Tehát kézügyességem akadt, de azzal, hogy farkas lettem, változtatnom kellett. Felmértem, mi az, ami tetszik, mi az, amiben kipróbálom magam. Hidd el, az elején röhögtek rajtam, de ma már nem. Masako ha leküzdi a saját démonait, jó lehet, de amíg saját magával is vív, addig nem. Mindig ott lesz benne az, hogy mit mondanak a többiek, erről pedig marha hamar le kell szoknia. A jövő pedig elkezdődött, és lehet, fiatal, de nem érünk rá itt évszázadokig keresgélni, akkor simán indíthatunk régész csoportot is. Most viszont vadászunk, azaz valami hasonlót fogunk elkövetni, miután Masako képen nyal. Hát jó, zuhanyoznom nem kell, ott nem. Megvárom, míg elindul, aztán utána nyargalok. Néha-néha megzavarom, szokja azt is, nem egyedül hajt fel valamit, és az sem biztos, hogy az övé lesz. Látszólag... mert akkora geci nem vagyok most, hogy elhappoljam a vacsoráját, ha végre levadászta.
Ahogy hallgatom kezdem feladni ezt a beszélgetést. Nem mondom azt, hogy nincs igazság a szavaiban, de nem ismeri a múltamat, hogy mit érzek legbelül, hogy hogyan bánnak velem mások. De ebbe nem is akarok már belemenni. Sosem lenne vége a beszélgetésünknek, mert én is egy makacs személy vagyok és mindig tudnék még mit reagálni a szavaira. Szóval jobb most abba hagyni. ~Értem! Rendben.~ Többet nem is mondok. Talán érzi, hogy nem vagyok most teljesen őszinte vele, de tényleg nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. Elég volt mára ennyi. Majd talán később, mikor jobban megismerem őt többet elárulok majd magamról, de egyelőre még nem teregetem ki az összes gondolatomat, bajomat neki. ~Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőlem. Egyelőre még az alap dolgokat kellene megtanulnom. Utána majd kitalálom, hogy hogyan tovább!~ Egy aprócska mosolyt is varázsolok az arcomra. Viszont ne szaporítsuk tovább a szót, irány a vadászás. A farkasomnak már hiányzott a szabadság, így most ezerrel pörög. Nem állítom meg, megérdemli, hogy mozogjon egyet. Most övé a terep. ő tudja,hogy mit kell csinálni, hogyan kell elkapni egy egeret. A hím jelenlété nem felejti el és a zavargásokra is csak farkcsóválással reagál, miközben folyamatosan szaglássza a levegőt, hogy megtalálja az első zsákmányának illatát. Nem kell sok idő és egy pocok illata csapja meg a nőstény orrát. Azonnal lemerevedik és orrát felemelve szaglászik tovább és amint megvan az irány, mint egy ágyú úgy indul neki a vadászatnak. Nem éppen a legcsendesebb módon próbálja meg becserkészni áldozatát, így nem is meglepő, hogy a kis rágcsáló azonnal menekülésre fogja a dolgot. Ám ez nem állítja meg a kölyköt. Nem fogja feladni a küzdelmet. El akarja kapni az aprócska kis állatot. Ha kell egész nap kergeti hozzá. A hímmel most már nem foglalkozik, csak a szagot és a néha előbukkanó kis állatot figyeli. A külvilág megszűnt létezni a számára és ez a legnagyobb hibája. Eleinte minden remekül alakul, de mikor átverekedi magát az egyik bokron egy bölény csordával találja szembe magát. Minden szem rá szegeződik. Érezhető, hogy egyáltalán nem örülnek a farkas jelenlétének. A nőstény először csak szemezget velük és szép lassan elindul hátra felé, de amint a csoport vezetője, a legerősebb hím bika fúj egyet és megindul felé, már hátat is fordít a csordának és rohanásba kezd, de nem ússza meg ennyivel. A csorda meg akarja mutatni erejét, így egyszerre indulnak meg a kölyök után.
A kis nőstényt nézve nem tudom, mikor lépünk előre. Annyira a múltba kapaszkodik, hogy az hihetetlen. Nincs múlt, nincs semmi, le kell zárni, el kell felejteni, különben halott lesz, nem kifejlett nőstény. Sajnos nem tudom azzal biztatni, hogy minden oké, ha ezt nem teszi meg, na de hogy miért nem képes feldolgozni az ott történteket... hát az James reszortja. ~Érted, de nem érdekel, ez a baj. A makacsságával saját magát hátráltatja, senki mást, és ezt kellene végre elfogadnia, beismernie, dolgozni rajta. Hiába akar végig az emberi létében keresni a kibúvót, az megszűnt. Teheti, de ezzel nekem nem árt, másnak sem, csak saját magának. ~Őszintén? Amíg gáncsolod magadat, addig azt mondom, előbb-utóbb halott. Ez itt egy falka, nem csak neked kell kitalálnod, hanem mindenkinek. Amiben jó vagy, azt kell tolni, ennyi. Alapok... azt ezerrel fogjuk erőltetni, mert el vagy maradva. Nem finomkodok, azzal nem megyek semmire, rá kell ébresztenem Masakót hogy amit jelenleg tesz, azzal maga alatt vágja a fát, és nemhogy a régi életét nem kapja vissza, de az újat is eldobja. Amint a nőstény elindul, és láthatóan ész nélkül, elkapom, és visszahúzom. Így nem lehet, felzavarja az egész erdőt. A zsákmánya sem tűnik el, amint csend van, meg is áll, tehát semmi nincs veszve. Lenyomom a földre a kölyköt, úgy kezdek magyarázni. ~Újra tábla. Nem átcsörtetünk az erdőn, hanem szépen beosonunk. Segg le, lehet kúszni, gyorsabban haladni, de figyelj oda a lépteidre, különben nem mi fogunk vadászni, hanem minket vadásznak majd. Kíváncsi vagyok, mennyit hat az egész, de láthatóan semennyit, hiába jelzem neki, rossz felé megy, érzem a szagokat, de mire megállítom, hát a bokor sincs a helyén, de a bölények meg velünk szemben. Őt szemelték ki, én viszont ezt nem hagyom. Masako eszetlenül menekülni kezd, egy csorda viszont azért nem veszélytelen, így azonnal a bestiámat engedem szabadjára, hogy egy kis egérutat nyerjünk. A méretem hatalmassá válik, az erőm és a gyorsaságom is, ezt érzi az elől lévő bölény is, hirtelen megtorpan. Rámordulok, aztán Masa után veszem az irányt. Nincs játék, gáz van, így amint beérem, egyszerűen felkapom, és a legközelebbi hasadékba hajítom, ahova ők nem férnek be. Én a másik oldalra megyek, be a sűrűbe, ahová nem nagyon tudnak követni, de mire beérek, ismét sima farkasként kajtatok, hogy a hasadék másik oldalán hívjam ki a nőstényt. Ismerem a terepet, ennek két járata van, tehát itt ki tud jönni. ~Itt gyere, de gyorsan.
Nem érdekel e? Nos ha ezt feltételezi rólam, akkor nagyon is félreértett. Már hogy ne érdekelne? csak kezd kicsit sok lenni az, hogy mindenki ugyan azt hangoztatja és senki sem próbálja megérteni, amit mondok. Nem sajnáltatni akarom magam, vagy hisztizni. Nagyon is tudom jól, hogy vannak akiknek ezerszer rosszabb soruk van az enyémnél. Én csak megpróbáltam megosztani az érzéseimet, hogy ne zárkózzak be, mert abból sosem lesz semmi jó, de kezdem feladni! Olyan mintha csak a falnak beszélnék, de néha még Jamesnél is ezt érzem. Mindenki csak az ostoba kölyköt látja bennem és nem az embert, a nőt...Igen a nőt. Akármennyire sem néznek annak igen is az vagyok. Lassan betöltöm a huszonötödik életévemet, már dolgozom és önfenntartó vagyok. De hagyjuk is ezt az egészet. Nem próbálnak megismerni engem, de kritizálnak. Ez kell most. Ezzel rendbe jön a lelki világom! A farkasom velem ellentétben sokkal vidámabb és élvezi ezt a vadászatot. Neki mind a mellett, hogy zsákmányszerzés egy jó játék is. Az, hogy a bölények kergetni kezdik mind a mellett, hogy jól megemeli az adrenalin szintjét még a boldogsága is az egekbe szökken. Élvezi a kapott szabadságot, a korlátlan mozgáslehetőséget. Futás közben érzékeli, hogy a hím erősebb alakjába bújik, de nem foglalkozik vele, csak tovább rohan, mind addig, míg el nem tűnik a talaj a lába alól és nem kezd el repülni. Egy hangos nyüszítéssel ér földet. Nem esett semmi baja. Egy nagyobb löket kellene neki ahhoz, hogy bármije is törjön. A hím megjelenésére azonnal feltápászkodik a földről, majd odarohan hozzá. Semmi megbánást nem mutat, inkább csak az öröm érezhető belőle. Én nem szólok bele, ez most az ő köre.
A jó ég tudja, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy Masako megértse, ő már nem ember, nem kapaszkodhat abba, mi volt akkor, amikor még így élt. Bármennyire is fájó pont, bizony farkas, és innentől kezdve így kell gondolkodnia... vagy mi. Értem én, hogy még nem tudta levetkőzni -hm... vetkőzés, na jó, hagyjuk, mert erről egészen más ugrik be, és ezen vigyorogni kezdek-, de muszáj elkezdenie, különben beleőrül. Nőstény, aki ezt a képességét is tudja kamatoztatni, de akkor is fel kell fognia, hogy már nem úgy nőstény, mint volt emberként. Fiatal és kölyök, viszont össze kell egyeztetnie a kettőt, akár tetszik, akár nem. Azt is értem, hogy nem megy egyik percről a másikra az, hogy elfelejtse a múltját, nem is kell, de csak arra támaszkodni, abban élni... halandóként is gázos, nemhogy farkasként. Az pedig, hogy ennyire bezárkózik... akkor mit akar? Mégis hogyan várja el, hogy elfogadják, ha az első reakciója az a közeledésekre, hogy bezár? ~Mit akarsz, Masako? Komolyan kérdezem. Itt áll előttem egy fiatal nőstény, akinek minden vágya az, hogy társasága legyen, de amikor lehetősége nyílik rá, mereven elzárkózik. Úgy kapaszkodsz a múltadba, mintha abból akarnál élni. Kiscsaj, a múlton való rágódás emberként is hiba, nemhogy farkasként. Előre haladunk, nem visszafelé. Mit vársz tőlem? Értselek meg, értsem meg a problémáidat, de amikor elmondom az érveimet, akkor mintha a falnak beszélnék. Miért? Nem értem Jamest, kizárt, hogy erre ne figyelt volna fel, ő a szaki, tuti, hogy látja, na de... akkor miért nem foglalkozik ezzel? Ez a legnagyobb gond. Masako nem képes elfogadni a változást, vágyik valamire, de ami változással jár, azt elutasítja. Így nem lehet.
A menekülés... hát nem így gondoltam vadászatot, a fene se akart bölények elől tiplizni, de most kénytelen vagyok, mert ha a kölyköt darabokban viszem haza, hát James kicakkozza az én bundámat is minimum. Behajítom egy hasadékba, a nyüszítése a legkevesebb, de meg kellett tennem. A másik oldalon megvárom, és amikor előbukkan, akkor megkönnyebbülten nyalom képen. Mázli a hold segítsége, hiszen már igencsak benne vagyunk az éjszakában, az meg erősen hív, különben nem tudom, hogyan léptünk volna meg mindketten. ~Újabb lecke... amikor rohansz, figyelj a környezetedre. A bölények nem játszótársak, sajnos csordában könnyen végezhetnek védtelenebb egyedekkel. Futás. A tisztás felé ügetek de figyelek a kölyökre is, és nem engedem, hogy lemaradjon, most nem. Oda nem jön ki a csorda, ezt megúsztuk. Látom az örömét, nem is fogom elrontani. ~Látod? Élvezed a szabadságot, a vidámságot... ezt kéne emberként is tenned. Benned van, csak hagyd, hogy kijöjjön, ne lakatold vissza egy ketrecbe. Elrobogok, hogy valami ehetőt ejtsek, nem nagy prédát, éppen akkorát, amivel a kölyök jól lakhat. Nem végzem ki, azt meghagyom neki, de annyira sebzem, hogy ő vihesse be a végső csapást.
Abban reménykedtem, hogy a hallgatásommal sikerül lezárni ezt a témát, de úgy tűnik Alexnek több kell ehhez. Már nincs kedvem erről beszélni vele. Felfogtam, amiket mond, de már semmi kedvem folytatni ezt az örökké való "vitatkozást". Mind a ketten mást gondolunk. Bevallom őszintén, hogy igen van amiben igaza van Alexnek, de jobban meg kellene ismernie ahhoz, hogy bármit is a fejemhez vágjon. -Ez most komoly? Kapaszkodom a múltba? Alex amióta a szüleim meghaltak azt terveztem, hogy egy nagy családom lesz, minimum három gyerekkel. Erről le kell mondanom a farkas miatt, amin már rég túlléptem! Azt hiszed, hogy nem élveztem Manhattenben az életet? Azt hiszed, hogy nem szerettem ott élni? Pont azért jöttem ide Alaszkába, hogy magam mögött hagyjam a múltam és új életet kezdjek. Nem maradtam ott siratni a barátaimat, az elcseszett életemet. Feltápászkodtam és eljöttem. Tudom jól, hogy ideje lenne megbarátkoznom a farkassal, de nem mindenki fejlődik úgy, mint az átlag. Az állatoknál is van aki előbb tanul meg vadászni, mint a másik. Nekem nehezebben megy de igyekszem! Ha nem igyekeznék és sajnáltatni akarnám magam, vagy továbbra is a múltam után kaparni nem lennék itt, nem beszélgetnék veled, nem mennék el vadászni senkivel sem. Egy nap után nem ismered meg az embert Alex. Te nem ismersz engem! Nincs jogod elítélned! Lehet, hogy a te idődben nem így ment, de most ez van. Volt egy barátom, akinek mindent elmondhattam, akire iszonyatosan nagy szükségem lenne, de ő mást választott és próbálok erős maradni. Eddig neked nyíltam meg a legjobban és kezdem megbánni. Azt érezteted velem, hogy bármit mondok, csinálok az rossz! És nem akarom folytatni ezt a beszélgetést! Elég volt mára!-És igen megint sikerült kiborulnom, de reménykedjünk benne, hogy a mai napon ez volt az utolsó. Nem akarom én megbántani Alexet. Valóban hálás vagyok neki, amiért próbál segíteni, de neki is éreznie kell a határokat és leállni amikor túl közel jön.
Csodálkozom azon, hogy nem kezdi el leüvölteni a farkas fejét, sőt helyette csak egy nyalást kap. Pedig nem alkotott valami szépet. Tud ő vadászni, de most mintha nem is figyelne oda, de talán az a jó, ha most kitombolja magát. Legalább utána békén hagy engem. ~Nem ismertél az előtt Alex. Én nem voltam mindig ilyen komor és depressziós. Gyűlölöm a mostani énemet, de egyelőre még nem fog visszatérni a régi énem és ezzel zárjuk is a dolgot!~ Nem várjuk meg, hogy elkapjon egy kisebb zsákmányt. A kölyök még mindig tele van energiával és ha azt szeretném, hogy minél hamarabb haza mehessek hagynom kell rohangászni. Meg is érzi egy újabb rágcsáló illatát, de most nem kezd el vele játszadozni. A gyomra már nagyon követeli azt a friss húst, így odafigyel minden lépésére és csak akkor ugrik, mikor biztos abban, hogy elkapja az állatot. Egy nagy ugrás és már ropognak is az aprócska csontok a foga alatt. Elégedett pofával pillant a hímre, majd tovább szalad, hogy egy újabb finom falatot találjon magának.
Érdekes Masako kifakadása, az, hogy ellentmond annak, amit pár napja mondott, hogy most azt mondja, én megítélem, elítélem, furcsa. Végighallgatom a mondandóját, de csak elmosolyodok. ~Ezt gondolod rólam? Rendben. Nem fűzök hozzá semmit, ha így véli, így véli, nem az én dolgom tulajdonképpen. Segítséget kért, elmondtam, mi látszik a külvilág számára, ha nem tetszik, nem tetszik. A segítséget nem fogadja el mégsem, de ez sem az én dolgom. Akárcsak Ashley, a szemében én voltam a hülye, ő meg az okos, de ha egyszer ezt látom felőle, holott érzem, hogy nem ez van legbelül... nem vitázom, nincs miről, ha így éli meg a változást, így éli meg.
Farkasként bevárom a tisztáson, menjen, ha akar, én megvacsorázom, és a sebesült állatot egy harapással intézem el, ne szenvedjen. Semmit nem válaszolok a mondandójára, mire visszaér, emberként ülök, felöltöztem, és kész. Saját magának mond ellent, de egyszer majd rájön, ha nem, akkor nem. James biztos, hogy mindent megtesz azért, hogy a dolgok változzanak, ő a Teremtője, nem én. Ha Masa visszaért és megvacsorázott, akkor felállok, itt már biztonságban van, nincs más dolgom. -Minden jót, Masako. Barátságos mosollyal köszönök el tőle, ha azt hiszi, haragszom rá, nagyot téved, mert nincs miért haragudnom rá. Ez az ő élete, az enyém az enyém. Ő kölyök, én már nem, mindenki járja a saját útját. Elindulok visszafelé a lakba, ugyan az edzés fele lemaradt, de majd bepótolom az edzőteremben, hátha egyszer én is elérek valami Tarkokhoz hasonló méretet... vagy nem. Ha eddig nem sikerült, hát akkor maradok "ropi", ahogy Odette fogalmazott.
"S választ már nem vártam csak letettem a bögrém és az ajtóban éreztem, hogy Darren energiái eleresztenek s így, hogy a Teremtőm nem fogott vissza, még a Teraszon alakot váltottam és futásban iramodtam meg egyenesen az erdő felé. Most, most csak azt akartam, hogy valaki szembe kerüljön velem. Hogy valaki csak csúnyán nézzen... tombolni akartam. Kiadni azt, ami bennem lapult... azt, amit bent elfojtottam, amit Darren fogott vissza. Mínusz egy garnitúra ruha... ez már megszokott. Az már nem, hogy ösztönösen a Tarkot kerestem... Alexet"
Az sem érdekelt, ha megint hetekig mozgás vagy beszéd képtelen leszek. Egyszerűen nem bírtam elfogadni csak úgy a történteket. Egyszerűen idegesítettek a szavai, a mentegetőzései. Dühös voltam azért, hogy elhagyott, azért, hogy eddig vak voltam. Azért, hogy nem mertem elfogadni azt, ami evidens volt s folyton szajkóztak. Mérges voltam önmagamra. Csalódott a vakságom, naivitásom és a pozitív világ szemléletem miatt. Csalódtam benne, de leginkább önmagamban. Fájt, hogy ez a kis hülye is szerette... s talán a dühöm, undorom belőle fakadt. Amit a jeges energiáimban nyilvánultak meg, melyek olykor-olykor jégcsapként csaptak ki egy-egy mezei állat felé. Űzött vad ként rohantam körbe az erdőt és ha valamilyen apró állat lassabb volt, azt eltiportam mit sem foglalkozva azzal, hogy amerre jártam a madarak felreppentek s hangos károgással, csipogással kerestek máshol vagy épp magasabban menedéket. Az avar ropogott a talpam alatt, nem voltam halk... meg sem próbáltam az lenni. A szél simogatása sem nyugtatott, csípése csak még tovább mélyítette bennem a gondolataim melyek kuszák voltak. Idegesített az, mely eleddig nyugtatott. Valahol mélyen hálát adtam annak, hogy legalább itt egyedül lehetek, hogy nem tart vissza senki, de persze, határon kívűl nem jártam. A végső hely a Naturalak völgy volt, hol még nem jártam. Ha itt nincs, akkor... akkor nem tudom. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi lehet annak a vége, hogyha mással találkozom így, ebben az állapotban. Még csak abba sem tettem, hogy Alexszel milyen lesz. Ahogy egyre közelebb értem, éreztem a szagát, mely a sajátja volt. Követtem a nyomát egészen ki a fák között, s a völgyben sárga íriszeim dühödten mérték fel a másikat. Nem igazán gondolkodtam, most csak tombolni akartam. Kérdezhetném, hogy miért Ő... talán azt is mondhatnám, hogy Ő megérti még akkor is, ha nem mondja, ha ennek ellenére le fogja szarni. De ez nem egészen volna igaz, ahogy az sem, hogy bíztam benne. Pusztán valakin lekellet csapódnia s inkább egy olyanon, aki kisujjal elbánik velem, minthogy egy fiatalabb vagy egy korombelivel akadjak össze és kárt tegyek másokban, a saját fékezetlen haragom miatt. Most nem bizonyítani akartam, nem álmokat kergetni és még csak a hímet sem tudtam utálni azért, mert végül igaza lett. Mert Ő volt az, aki megmondta előre... aki felhívta a figyelmem, aki segített, hogy mit kéne tennem és hogyan. Én meg... csak Steven, Steven és csak az Őrzők. Ostoba! Ennek pedig ékes példáját adva, rohanásom közben mértem fel Alex helyezkedését egy röpke pillanat erejéig de tőle pár méterre már el is rúgtam magam a földtől, a agyaraim a torkát célozták meg, míg jobb első mancsom karmaival a bordái felé suhintottam... *
Ismét a völgybe jöttem, mert ez az a hely, amit a többiek ritkán látogatnak, és tudok úgy edzeni, hogy senki nem látja. Jobb ez így, maradjon csak az a köztudatban, hogy ülök és punnyadok, addig sem zargatnak marhaságokkal, kivéve Laut. Végre magam lehetek, hát ki is használom az alkalmat, azaz egy adag tárcsát magamra kötve lógatom fel habtestem a fára, hogy jó pár húzódzkodás után fentről is körbekémleljek. Na de ebben nincs semmi pláne, így azzal kezdek el szórakozni, hogy egyes ágak tartósságát vizslatom, azaz egyre kijjebb és kijjebb csúszok rajtuk, aztán ha megadják magukat, akkor győz a gravitáció. No meg a bundásom ügyessége, mert hiába a plusz súly rajtam, csak nem esem hasra. Végül megunom ezt a részt, leszedem a tárcsákat és az egyik pofás fán kezdek gyakorolni, szokja csak a kezem ismét az ütéseket, és mindent, ahogy a lábam is, a fegyverrel való gyakorlás még ráér. Amit érzek, az az, hogy erre jön valaki, és nem olyan nehéz beazonosítanom, kicsoda, ahogyan azt sem, éppen elgurult a gyógyszere, hiszen fenyegető a közeledése. Felé fordulok, egy szót sem szólok, látom rajta, érzem az energiáin, hogy most minden felesleges, támadni fog, és nem csalódom. Mire azonban hozzám ér, már félhumanoid alakban várom, egy pillanat alatt figyelmeztető morgással térek ki előle, hogy hatalmas ütéssel küldjem az egyik fa felé, amin csattanhat. Mije törik, nem érdekel, ahogyan az sem, hogy mit tervez még, de az, hogy a torkomnak akart ugrani, na azt én sem veszem játéknak, megtorlom. Utána vetődök, és gyorsaságomat használva kapom telibe az oldalát, tépve ki belőle egy darabot, és küldöm tovább a második fához.
*Alex nem okozott csalódást ezúttal sem. Egy percig sem hittem azt, hogy bármelyik idősebb farkas majd csak úgy tűri ezt az egészet. Nem is erre volt szükségem, bár kétlem, hogy ettől majd jobb lesz utána. Alex egyetlen mozdulattal csap a fának, de úgy, hogy hangosan nyekkenek egyet és még a fa is megsínyli a dolgot és lombjairól levelek hullanak alá ahogy beleremeg. A hátamon a bordám megrepedt, bár nem tört... még. Figyelmeztető morranásával most nem tudok mit kezdeni, pontosabban nem akarok. Nem akarom visszafojtani azt, ami ott tombolt. Ha ismét csak lenyelem az egészet és "majd én lejátszom magamban, megoldom egyedül" mondattal elintézem... csak nagyobb kárt tesz hosszú távon, mint Alex fél óra alatt bennem. Viszont a talpamra érkezem, és ahogy látom Alexet megindulni már vetődnék is ki oldalra, de hát alapból gyorsabb a kora miatt mint én, így csak halott próbálkozás volt. Azonban ahogy megragad mancsom ezúttal is a bordáit célozzák be, de már repülök is, mint akinek szárnya nőt. Szeretem a magaslati levegőt és ha lesz jelmez bál, madárnak öltözöm. Mostanában igazán jellemző rám. Viszont, karmai közt marad a húsom s az oldalamból ömleni kezd a vér. A fakíróráimnak köszönhetően a regenerációmmal semmi baj nincs, a korábban megrepedt bordám viszont sajgott s csak tovább repedt. Hisz, itt már a farkasom próbálta meg tompítani a becsapódást úgy, hogy kissé elfordulva izmosabb résszel csapódjon ami elkerülhetetlen volt. Ami viszont valahol mélyen engem is meglep azaz, hogy nem állt neki nyüszíteni vagy vérző sebét nyalogatni, a haragja lappant ugyan, de nem hátrált meg. Így viszont már teljesen a háttérbe szorultam, ahogy az apró hálám szikrái is, még ha az apró bestiám tisztelete ott volt - meg kell hagyni, soha jobbkor nem akarhatna ilyesmit. Mindig azt mondják, hogy hagyjam... hadd élje ki magát. Oké, talán nem ilyenkor kéne de... elvégre nem kötötték ki, hogy mikor is pontosan. Talpra érkezve nem hezitálok, hanem kissé előrébb lépkedve ismerkedem a hímmel még ha csak sárga íriszeim is azok melyek ezt teszik. Nincsenek szabályok, nincsenek alapállások egy harc nem ilyen. Semmi olyan nincs benne farkaséknál amire emberként én támaszkodnék. Farkasom nem is ezeket keresi, nem is ezeket próbálja meg felmérni, kiszámítani a lépést. Hanem a másik gyenge pontját keresi, azt próbálja meg bemérni, hogy mi az amire nem figyel a másik. Nem morog, energiáim még mindig hűvösek, jegesek... ha mágia érzékeny ember volna köztünk mondhatnám, hogy most talán fázna a közelemben de Alaszkában vagyunk és október végén. Amúgy sincs egy eget rengető meleg. Támadása ezúttal karra megy, azt próbálja meg elkapni a pofájával ám az utolsó pillanatban változtat és lehúzódva a combját veszi célba, hogy belé marjon ámbár nem az a célja, hogy a másikból kitépjen egy darabot vagy átharapja az ereket, nem is arra megy annak ellenére, hogy tisztában van vele; kicsi az esélye a sikerre. Közben első mancsa felfelé csap, hogy lentről szántsa fel a másik mellkasát.
Nem várom meg, míg összeszedi magát, ugrásra készen állok vele szemben, mire összeszedi magát, hiszen azért pár másodpercre szüksége van, hiába érkezett talpra. Látom a szemein, hogy újra jönni fog, de felméri, honnan támadjon. Nem, nem váltok át, és nem véletlenül, jó ez így, most tökéletes. Lehetőséget kap, legalábbis úgy teszek, előtérbe helyezem a karomat az egyik lábamat, mintha arra nem figyelnék túlságosan, mondván úgy is mindegy. Pedig nem így van, ez a félrevezetés, és amikor újra lendül, annyira ugrom hátra kihasználva a gyorsaságomat, hogy az állkapcsa előttem csattanjon. A combomat így nem érte el, de a csapása is mellémegy, ami nem baj, de nem maradok az adósa, mert amíg ő a mellkasomat célozza be, megteszem azt, amit még soha, legalábbis kölyökkel szemben soha. Azt a végtagot egyszerűen megtépem annyira, hogy csak néhány bőrfoszlány tartja ott, semmi más. Hallom a szalagok, az izmok, erek és csontok reccsenését, szakadását, és ezt az egészet egy újabb figyelmeztető morgással pecsételem meg. Hibázott, és azt is elmondom, hol. Hajtja a düh, ki akarja tombolni magát, bár így, szinte 3 lábon elég érdekessé alakul a "csata". Kíméletlen voltam, igen, de tudom, hogy ebből is tanulni fog, és ezt a hibát többször nem követi el. ~Ha irányt váltasz, ne csapj, így ne, mert elveszted a végtagodat. Karra indultál, logikus volt, hogy védem magam, combra mentél, és mégis becéloztad a mellkasomat, holott magam előtt volt a karom. Itt rontottál, Ashley. Fához vághatnám, kettétörhetném, szétszedhetném, hiszen nekem jött, senki nem hibáztatna érte, mégsem teszem meg. Pozitívum is akad, végre valahára nem Ő akart irányítani, hanem hagyta a farkast. Lehet, mégis megérte, hogy kiosszam, mégis megértette és végre elfogadta, hogy nem energiapocsékolásnak szántam az egészet, és nem litániának, amit be lehet sörpörni a szőnyeg alá.
*A lendület kevés volt és a mozdulatom, a támadásom kiszámítható. Mi sem mutatja jobban, hogy Alex csak egyszerű hátrálással kitér és csak a levegőt harapom, melyben hangosan csattannak a fogaim. Azonban a következő pillanatban csak nyüszítve vonyítok fel, ahogy a támadásomat követőn Alex szinte letépte a karom. Azt nem mondhatnám, hogy majdnem, hisz bár van pár foszlány de az olyan mintha nem is lenne. Három lábra érkezni, esetemben esélytelen így csak elhasalva érkezem meg a földre és kell jó pár pillanat mire realizálom a környezetem, azt, hogy miben vagyok, hol vagyok és épp mit is csináltam. De a fájdalom, a kín folyamatosan eltompítja az agyam, az ítélőképességem. Ez így oké, de a farkasomnak is? Na ez az amire nem tudtam volna felelni, lévén, hogy még nem volt ilyen ahogy az sem, hogy túlságosan szabadjára engedtem volna. Ebben a furcsa ködben jut el a tudatomig Alex szavai, miközben a kis szőrpamacs épp másodjára próbál meg lábra állni, ámbár csak háromra. ~ Ez is olyan, amit azt hiszem egy életre megtanulok és... elsőre. ~ Sokszor képtelen vagyok szavakból tanulni, ezt tudja a másik is. Ha nem is azért mert elmondtam és hitt nekem, hanem azért mert itt vagyok. Nem voltam képes felfogni, nem hittem neki és pláne, különbnek éreztem magam; mert majd nekem menni fog az, mely több száz éves farkasoknak sem. Két életet élni, miközben egyet sem vagyok képes teljes értékűen. De íme, alig negyed órája bizonyosodott be az, amit mondott. De nem mondtam neki, hogy sajnálom, hogy köszönöm vagy ne haragudjon. A szavak... azok már számomra feleslegesek és talán neki is. Inkább csak visszagubóztam magamba ahogy megéreztem, hogy a kislány lábra állt és ismét átengedtem neki a terepet. A haragom lényegesen csökkent, ámbár nem múlt el. A dühöm, a gyűlöletem egyszerűen háttérbe szorult s a lelki sajgásom nem is kicsit nyomta el a fizikai. Mazochista volnék? Nem tudom, de azt igen, hogy valahol mélyen tudtam, hogy erre van szükségem. De a kislányba mi ütőt, azt nem tudom... talán semmi, csak lehetősége nem volt. A fehér aprólék csak próbálgatja a lábait, próbál kicsit lépni és kitapasztalni, hogy milyen az, amikor nincs egy negyedik, mikor kissé selejtes, hiányos. Nem megy elsőre de másodikra sem. Csak csetlik botlik, ahogy járkál egy kicsit és vére csak sötét árnyakat vet az avarra, az őszi faleveleket tovább festve, életet adva neki. De nem adja fel, nem az a fajta aki bármit is feladd. Meghátrál de csak azért, hogy a megfelelő pillanatot kivárja. Na ez az, amit az én farkasom még nem ismert. Meghátrálást s pláne nem azt, hogy feltudja mérni, hogy mikor okos dolog. Csak akkor, ha a félelmére hat valami... gondolom én. Elvégre van ami neki is szent kell, hogy legyen. De most csak esetlenül támad újra, nem kevesebb agresszióval mint eddig. Ezúttal mivel fellökni nem tudta magát, csak Alex combját célozta be ismét, de ha kézzel véd avagy az útjába kerül akkor bizony az is jó neki. Hmm... vajon mennyi idő alatt vérzek el? Vagy most is érvényes az, hogy a létfunkcióhoz szükséges dolgaimat gyógyítja a regenerációm először? *
Segítenem kéne? Meglehet, ám csak nézem, ahogy hatalmas nyüszítéssel ér földet. Érzem a sokkot, ami éri, és érzem, hogy hirtelen azt sem tudja felfogni, mi is történt valójában. Dolgozik benne az adrenalin, nem kérdés, ahogyan az sem, hogy aki ennyire kihozta belőle az állatot, az se teljesen normális, vagy nem farkas, és fingja nincs arról, mit okozott. Csak feláll, aminek örülök, és tudom, menni kéne, viszont ahogy Ashley-t figyelem, egyértelmű, hogy ő még nem akar megállni. ~A bekapott sérülés a legjobb tanulópénz. Ezt vallom, ebben hiszek, hiszen hiába a gyakorlások, hiába az edzések, amikben nem akarunk egymásnak nagyon komoly sérüléseket, sebeket okozni, de mégis egy harcban derül ki az, hogy amit ért, vagy mit nem ért. Kímélhettem volna Ashley-t, tudom, hogy kímélhettem volna annak ellenére, hogy kölyökként nekem ugrott, és senki nem szólhatna amiatt, ha most holtan hever a lábaim előtt, de mit érek el azzal? Semmit, abból nem tanul, és ha esetleg a következő életében is farkassá lesz, ugyanezt a hibát elköveti újra és újra. Nézem a küzdelmét, ahogyan lábra áll, tudom, hogy amit kimondott, azt be fogja tartani, mert most már érti, hogy amikor végig pofáztam neki jó pár órát, akkor azt nem véletlenül tettem. Megértette, látszott a mozdulataiból, hogy végre engedte a farkasát, aki talpra érkezéssel segítette, és nem akarta felülbírálni. Meghátrál... de ez nem az a meghátrálás, ami megszokott, hanem a készülődés egy újabb rohamra, látom rajta. Most kellene megállnia, most lenne itt a pillanat, hogy lekushadjon és befejezze a támadást, ám nem ezt teszi, a megfelelő pillanatra vár. Értem és nem értem egyszerre. Értem, mert ez az a makacssága, az egoizmusa, amit le kell nyomnia magában teljesen. És nem értem, mert az életével játszik konkrétan. A támadást várom, amely esetlenül érkezik, a combomra hajaz, de istenes pofonnal ütöm félre, és vetődök utána, hogy a lábát kapjam el, amelybe belemélyesztem karmaimat és ugyanúgy tépem meg, mint a karját. Itt a vége nincs tovább, elemi erővel a földre nyomom, figyelmeztető morgásom erőteljes és domináns, jelzi, ne mozduljon, mert kivégzem. Csak egy pár pillanatig tartom így, aztán felugrom, leszarok mindent, nincs tovább. Egy pillanat alatt változom vissza, annyira rögzítem a végtagokat, amennyire lehet. Amíg ellátom, egy vészhívást kezdeményezek Lucának, és csupán pár szót mondok. -Kölyök, kar és lábsérülés, bőrfoszlányok tartják. Nem vagyok nagy elsősegélynyújtó, amit tudok, megteszek, és azonnal a karjaimba kapom, hogy a dokihoz rohanjak vele. A ruhákat majd később összeszedem, nem számít, nem az a fontos. ~Maradj így, hamarabb gyógyulsz. Második hiba, ha végzetes a sérülés, akkor nem támadunk ezerrel, mint egy kibaszott hős, hanem megállunk. Ahogy meghátráltál, igen, tudni kell azt, mikor nyerő a megfutamodás. Nem kell mindenáron azt bizonyítanod, hogy mennyire kemény vagy, Ashley. Rohanok, vérvonalam minden képességét bevetve száguldok Luca rendelőjébe, hogy menteni lehessen azt, ami menthető.
Ma Odettel ismét eljöttünk a farkaslakba. Igaz túl beszédes sosem szoktam lenni, főleg ha Darrennel találkozunk. No nem azért mert bajom lenne vele, sőőt szerintem sikerült picit közelebb is kerülnöm hozzá, de egyszerűen csak nem tudok mit mondani neki. Odettettel több közös témájuk akad. Így általában egy beköszönés és pár szó váltás után magukra is hagyom őket. Vagy maradok a farkaslakban és elbeszélgetek egy ismerőssel (ha éppen akad), vagy csak kimegyek az erdőbe és sétálgatok egy kicsit. Tudom nem azért cibál el engem Odie, hogy csak egyedül kóboroljak a nagy semmiben és bevallom őszintén én is utálok már egyedül lenni, de van amikor mindenki elfoglalt és nem pont az én társaságomra vágynak. Sosem voltam az a személy, aki nem beszélgetne el szívesen bárkivel is. Mindig szerettem emberek között lenni, csacsogni, de ez is megváltozott már, ahogy sok minden más is. Ahogy mindig most is magammal hoztam azokat a tőröket, amit még Alextől kaptam a születésnapomra. Amióta Odettel edzek már sokkal jobban megy a pontos célzás, de azért még mindig van mit fejlődni, és ha már van időm, akkor kihasználom az alkalmat újabb gyakorlásra. Nincs konkrét célom, hogy merre is menjek, de mikor az egyik ismerős helyre érkezem megállok. Már nem egyszer voltam itt, de van rossz és jó emlékem is a helyről. Talán a mai napon megint kellemes emlékkel távozhatok majd innen. Miután egy kicsit körülnéztem, megtettem pár kört és bemelegítettem a karjaimat egy üveget teszek az egyik laposabb kőre. Ez tökéletes lesz célpontnak. Legalább húsz méter távolságra állok meg vele szemben, majd egy kis koncentráció után már dobom is a tőröket megpróbálva eltalálni az üveget.
Nem a farkaslakban lakunk Sarahval, amit annyira azért nem bánok, mert nekem még igencsak szoknom kell ezt a falkában élős dolgot, nem igazán van benne tapasztalatom. Ennek ellenére a falka területei számomra is nyitva állnak természetesen, fura is lenne, ha nem lézenghetnék erre, és legalább a Teremtőm sem kap szívizomgörcsöt, amiért egyedül mászkálok. Ha itt szétkap valaki, megölni nem fog, maximum tanítani óhajt, amit úgyis szívesen veszek, és nyilván Sarah sem nehezményezné. Nem érhet rá mindig foglalkozni velem, meg amúgy sem vagyok már kölyök, szóval valamennyire magamnak kell boldogulnom. Nagyon szeretek vele vadászni és fejlődni, de nem akarok az agyára menni, így is csak áldani tudom az eget, hogy mostanában mennyi időt tölt velem ténylegesen, és milyen jól kijövünk. Mondjuk, ehhez kellett, hogy felbukkanjon az életében a nagy betűs pasi… Nem állítanám persze, hogy célirányosan vezetnek a Naturalak völgybe a lépteim, mert azt sem tudom, hogy így hívják, de mikor meglátom a tőlem nem oly messze kibontakozó alakot, elmosolyodom, és kicsit nagyobb lendületet veszek. Tudom, ki az, de nem sokszor beszéltünk még, csak láttam a falkaegyesítésen, ott volt mindenki, szóval fura is lenne. Mondjuk, sokkal inkább az illata ismerős, lévén emberi alakban még nem volt alkalmunk találkozni. - Szia! Köszöntem oda, de csak azután, hogy eldobta a tőröket. Nekem is vannak ilyen játékszereim, bár részemről nem csoda, imádom a fegyvereket. Lőni is remekül tudok, bár az munkaköri kötelesség volt évtizedekig, aztán mióta Sarah átharapott, még inkább oda vagyok az ilyesmiért. Jöhet nekem bármilyen fegyver, ha használni nem is tudom, biztos, hogy kifaggatom róla a viselőjét. Tőr most is van nálam, pisztoly az nem, mert sokkal feltűnőbb, nem lehet elrejteni túlságosan hatásosan az emberek elől, a figyelmet pedig nem akarom felhívni magamra. - Hogy megy? Kérdezem vidáman, közben persze a fejemben már körvonalazódik némi ösztönző feladat is, de nem tudom még, hogy sokkoljam-e vele, vagy hagyjam, hogy megmaradjon a biztonságos terepnél.
Kezdőlap
