Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
"S választ már nem vártam csak letettem a bögrém és az ajtóban éreztem, hogy Darren energiái eleresztenek s így, hogy a Teremtőm nem fogott vissza, még a Teraszon alakot váltottam és futásban iramodtam meg egyenesen az erdő felé. Most, most csak azt akartam, hogy valaki szembe kerüljön velem. Hogy valaki csak csúnyán nézzen... tombolni akartam. Kiadni azt, ami bennem lapult... azt, amit bent elfojtottam, amit Darren fogott vissza. Mínusz egy garnitúra ruha... ez már megszokott. Az már nem, hogy ösztönösen a Tarkot kerestem... Alexet"
Az sem érdekelt, ha megint hetekig mozgás vagy beszéd képtelen leszek. Egyszerűen nem bírtam elfogadni csak úgy a történteket. Egyszerűen idegesítettek a szavai, a mentegetőzései. Dühös voltam azért, hogy elhagyott, azért, hogy eddig vak voltam. Azért, hogy nem mertem elfogadni azt, ami evidens volt s folyton szajkóztak. Mérges voltam önmagamra. Csalódott a vakságom, naivitásom és a pozitív világ szemléletem miatt. Csalódtam benne, de leginkább önmagamban. Fájt, hogy ez a kis hülye is szerette... s talán a dühöm, undorom belőle fakadt. Amit a jeges energiáimban nyilvánultak meg, melyek olykor-olykor jégcsapként csaptak ki egy-egy mezei állat felé. Űzött vad ként rohantam körbe az erdőt és ha valamilyen apró állat lassabb volt, azt eltiportam mit sem foglalkozva azzal, hogy amerre jártam a madarak felreppentek s hangos károgással, csipogással kerestek máshol vagy épp magasabban menedéket. Az avar ropogott a talpam alatt, nem voltam halk... meg sem próbáltam az lenni. A szél simogatása sem nyugtatott, csípése csak még tovább mélyítette bennem a gondolataim melyek kuszák voltak. Idegesített az, mely eleddig nyugtatott. Valahol mélyen hálát adtam annak, hogy legalább itt egyedül lehetek, hogy nem tart vissza senki, de persze, határon kívűl nem jártam. A végső hely a Naturalak völgy volt, hol még nem jártam. Ha itt nincs, akkor... akkor nem tudom. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi lehet annak a vége, hogyha mással találkozom így, ebben az állapotban. Még csak abba sem tettem, hogy Alexszel milyen lesz. Ahogy egyre közelebb értem, éreztem a szagát, mely a sajátja volt. Követtem a nyomát egészen ki a fák között, s a völgyben sárga íriszeim dühödten mérték fel a másikat. Nem igazán gondolkodtam, most csak tombolni akartam. Kérdezhetném, hogy miért Ő... talán azt is mondhatnám, hogy Ő megérti még akkor is, ha nem mondja, ha ennek ellenére le fogja szarni. De ez nem egészen volna igaz, ahogy az sem, hogy bíztam benne. Pusztán valakin lekellet csapódnia s inkább egy olyanon, aki kisujjal elbánik velem, minthogy egy fiatalabb vagy egy korombelivel akadjak össze és kárt tegyek másokban, a saját fékezetlen haragom miatt. Most nem bizonyítani akartam, nem álmokat kergetni és még csak a hímet sem tudtam utálni azért, mert végül igaza lett. Mert Ő volt az, aki megmondta előre... aki felhívta a figyelmem, aki segített, hogy mit kéne tennem és hogyan. Én meg... csak Steven, Steven és csak az Őrzők. Ostoba! Ennek pedig ékes példáját adva, rohanásom közben mértem fel Alex helyezkedését egy röpke pillanat erejéig de tőle pár méterre már el is rúgtam magam a földtől, a agyaraim a torkát célozták meg, míg jobb első mancsom karmaival a bordái felé suhintottam... *
Ismét a völgybe jöttem, mert ez az a hely, amit a többiek ritkán látogatnak, és tudok úgy edzeni, hogy senki nem látja. Jobb ez így, maradjon csak az a köztudatban, hogy ülök és punnyadok, addig sem zargatnak marhaságokkal, kivéve Laut. Végre magam lehetek, hát ki is használom az alkalmat, azaz egy adag tárcsát magamra kötve lógatom fel habtestem a fára, hogy jó pár húzódzkodás után fentről is körbekémleljek. Na de ebben nincs semmi pláne, így azzal kezdek el szórakozni, hogy egyes ágak tartósságát vizslatom, azaz egyre kijjebb és kijjebb csúszok rajtuk, aztán ha megadják magukat, akkor győz a gravitáció. No meg a bundásom ügyessége, mert hiába a plusz súly rajtam, csak nem esem hasra. Végül megunom ezt a részt, leszedem a tárcsákat és az egyik pofás fán kezdek gyakorolni, szokja csak a kezem ismét az ütéseket, és mindent, ahogy a lábam is, a fegyverrel való gyakorlás még ráér. Amit érzek, az az, hogy erre jön valaki, és nem olyan nehéz beazonosítanom, kicsoda, ahogyan azt sem, éppen elgurult a gyógyszere, hiszen fenyegető a közeledése. Felé fordulok, egy szót sem szólok, látom rajta, érzem az energiáin, hogy most minden felesleges, támadni fog, és nem csalódom. Mire azonban hozzám ér, már félhumanoid alakban várom, egy pillanat alatt figyelmeztető morgással térek ki előle, hogy hatalmas ütéssel küldjem az egyik fa felé, amin csattanhat. Mije törik, nem érdekel, ahogyan az sem, hogy mit tervez még, de az, hogy a torkomnak akart ugrani, na azt én sem veszem játéknak, megtorlom. Utána vetődök, és gyorsaságomat használva kapom telibe az oldalát, tépve ki belőle egy darabot, és küldöm tovább a második fához.
*Alex nem okozott csalódást ezúttal sem. Egy percig sem hittem azt, hogy bármelyik idősebb farkas majd csak úgy tűri ezt az egészet. Nem is erre volt szükségem, bár kétlem, hogy ettől majd jobb lesz utána. Alex egyetlen mozdulattal csap a fának, de úgy, hogy hangosan nyekkenek egyet és még a fa is megsínyli a dolgot és lombjairól levelek hullanak alá ahogy beleremeg. A hátamon a bordám megrepedt, bár nem tört... még. Figyelmeztető morranásával most nem tudok mit kezdeni, pontosabban nem akarok. Nem akarom visszafojtani azt, ami ott tombolt. Ha ismét csak lenyelem az egészet és "majd én lejátszom magamban, megoldom egyedül" mondattal elintézem... csak nagyobb kárt tesz hosszú távon, mint Alex fél óra alatt bennem. Viszont a talpamra érkezem, és ahogy látom Alexet megindulni már vetődnék is ki oldalra, de hát alapból gyorsabb a kora miatt mint én, így csak halott próbálkozás volt. Azonban ahogy megragad mancsom ezúttal is a bordáit célozzák be, de már repülök is, mint akinek szárnya nőt. Szeretem a magaslati levegőt és ha lesz jelmez bál, madárnak öltözöm. Mostanában igazán jellemző rám. Viszont, karmai közt marad a húsom s az oldalamból ömleni kezd a vér. A fakíróráimnak köszönhetően a regenerációmmal semmi baj nincs, a korábban megrepedt bordám viszont sajgott s csak tovább repedt. Hisz, itt már a farkasom próbálta meg tompítani a becsapódást úgy, hogy kissé elfordulva izmosabb résszel csapódjon ami elkerülhetetlen volt. Ami viszont valahol mélyen engem is meglep azaz, hogy nem állt neki nyüszíteni vagy vérző sebét nyalogatni, a haragja lappant ugyan, de nem hátrált meg. Így viszont már teljesen a háttérbe szorultam, ahogy az apró hálám szikrái is, még ha az apró bestiám tisztelete ott volt - meg kell hagyni, soha jobbkor nem akarhatna ilyesmit. Mindig azt mondják, hogy hagyjam... hadd élje ki magát. Oké, talán nem ilyenkor kéne de... elvégre nem kötötték ki, hogy mikor is pontosan. Talpra érkezve nem hezitálok, hanem kissé előrébb lépkedve ismerkedem a hímmel még ha csak sárga íriszeim is azok melyek ezt teszik. Nincsenek szabályok, nincsenek alapállások egy harc nem ilyen. Semmi olyan nincs benne farkaséknál amire emberként én támaszkodnék. Farkasom nem is ezeket keresi, nem is ezeket próbálja meg felmérni, kiszámítani a lépést. Hanem a másik gyenge pontját keresi, azt próbálja meg bemérni, hogy mi az amire nem figyel a másik. Nem morog, energiáim még mindig hűvösek, jegesek... ha mágia érzékeny ember volna köztünk mondhatnám, hogy most talán fázna a közelemben de Alaszkában vagyunk és október végén. Amúgy sincs egy eget rengető meleg. Támadása ezúttal karra megy, azt próbálja meg elkapni a pofájával ám az utolsó pillanatban változtat és lehúzódva a combját veszi célba, hogy belé marjon ámbár nem az a célja, hogy a másikból kitépjen egy darabot vagy átharapja az ereket, nem is arra megy annak ellenére, hogy tisztában van vele; kicsi az esélye a sikerre. Közben első mancsa felfelé csap, hogy lentről szántsa fel a másik mellkasát.
Nem várom meg, míg összeszedi magát, ugrásra készen állok vele szemben, mire összeszedi magát, hiszen azért pár másodpercre szüksége van, hiába érkezett talpra. Látom a szemein, hogy újra jönni fog, de felméri, honnan támadjon. Nem, nem váltok át, és nem véletlenül, jó ez így, most tökéletes. Lehetőséget kap, legalábbis úgy teszek, előtérbe helyezem a karomat az egyik lábamat, mintha arra nem figyelnék túlságosan, mondván úgy is mindegy. Pedig nem így van, ez a félrevezetés, és amikor újra lendül, annyira ugrom hátra kihasználva a gyorsaságomat, hogy az állkapcsa előttem csattanjon. A combomat így nem érte el, de a csapása is mellémegy, ami nem baj, de nem maradok az adósa, mert amíg ő a mellkasomat célozza be, megteszem azt, amit még soha, legalábbis kölyökkel szemben soha. Azt a végtagot egyszerűen megtépem annyira, hogy csak néhány bőrfoszlány tartja ott, semmi más. Hallom a szalagok, az izmok, erek és csontok reccsenését, szakadását, és ezt az egészet egy újabb figyelmeztető morgással pecsételem meg. Hibázott, és azt is elmondom, hol. Hajtja a düh, ki akarja tombolni magát, bár így, szinte 3 lábon elég érdekessé alakul a "csata". Kíméletlen voltam, igen, de tudom, hogy ebből is tanulni fog, és ezt a hibát többször nem követi el. ~Ha irányt váltasz, ne csapj, így ne, mert elveszted a végtagodat. Karra indultál, logikus volt, hogy védem magam, combra mentél, és mégis becéloztad a mellkasomat, holott magam előtt volt a karom. Itt rontottál, Ashley. Fához vághatnám, kettétörhetném, szétszedhetném, hiszen nekem jött, senki nem hibáztatna érte, mégsem teszem meg. Pozitívum is akad, végre valahára nem Ő akart irányítani, hanem hagyta a farkast. Lehet, mégis megérte, hogy kiosszam, mégis megértette és végre elfogadta, hogy nem energiapocsékolásnak szántam az egészet, és nem litániának, amit be lehet sörpörni a szőnyeg alá.
*A lendület kevés volt és a mozdulatom, a támadásom kiszámítható. Mi sem mutatja jobban, hogy Alex csak egyszerű hátrálással kitér és csak a levegőt harapom, melyben hangosan csattannak a fogaim. Azonban a következő pillanatban csak nyüszítve vonyítok fel, ahogy a támadásomat követőn Alex szinte letépte a karom. Azt nem mondhatnám, hogy majdnem, hisz bár van pár foszlány de az olyan mintha nem is lenne. Három lábra érkezni, esetemben esélytelen így csak elhasalva érkezem meg a földre és kell jó pár pillanat mire realizálom a környezetem, azt, hogy miben vagyok, hol vagyok és épp mit is csináltam. De a fájdalom, a kín folyamatosan eltompítja az agyam, az ítélőképességem. Ez így oké, de a farkasomnak is? Na ez az amire nem tudtam volna felelni, lévén, hogy még nem volt ilyen ahogy az sem, hogy túlságosan szabadjára engedtem volna. Ebben a furcsa ködben jut el a tudatomig Alex szavai, miközben a kis szőrpamacs épp másodjára próbál meg lábra állni, ámbár csak háromra. ~ Ez is olyan, amit azt hiszem egy életre megtanulok és... elsőre. ~ Sokszor képtelen vagyok szavakból tanulni, ezt tudja a másik is. Ha nem is azért mert elmondtam és hitt nekem, hanem azért mert itt vagyok. Nem voltam képes felfogni, nem hittem neki és pláne, különbnek éreztem magam; mert majd nekem menni fog az, mely több száz éves farkasoknak sem. Két életet élni, miközben egyet sem vagyok képes teljes értékűen. De íme, alig negyed órája bizonyosodott be az, amit mondott. De nem mondtam neki, hogy sajnálom, hogy köszönöm vagy ne haragudjon. A szavak... azok már számomra feleslegesek és talán neki is. Inkább csak visszagubóztam magamba ahogy megéreztem, hogy a kislány lábra állt és ismét átengedtem neki a terepet. A haragom lényegesen csökkent, ámbár nem múlt el. A dühöm, a gyűlöletem egyszerűen háttérbe szorult s a lelki sajgásom nem is kicsit nyomta el a fizikai. Mazochista volnék? Nem tudom, de azt igen, hogy valahol mélyen tudtam, hogy erre van szükségem. De a kislányba mi ütőt, azt nem tudom... talán semmi, csak lehetősége nem volt. A fehér aprólék csak próbálgatja a lábait, próbál kicsit lépni és kitapasztalni, hogy milyen az, amikor nincs egy negyedik, mikor kissé selejtes, hiányos. Nem megy elsőre de másodikra sem. Csak csetlik botlik, ahogy járkál egy kicsit és vére csak sötét árnyakat vet az avarra, az őszi faleveleket tovább festve, életet adva neki. De nem adja fel, nem az a fajta aki bármit is feladd. Meghátrál de csak azért, hogy a megfelelő pillanatot kivárja. Na ez az, amit az én farkasom még nem ismert. Meghátrálást s pláne nem azt, hogy feltudja mérni, hogy mikor okos dolog. Csak akkor, ha a félelmére hat valami... gondolom én. Elvégre van ami neki is szent kell, hogy legyen. De most csak esetlenül támad újra, nem kevesebb agresszióval mint eddig. Ezúttal mivel fellökni nem tudta magát, csak Alex combját célozta be ismét, de ha kézzel véd avagy az útjába kerül akkor bizony az is jó neki. Hmm... vajon mennyi idő alatt vérzek el? Vagy most is érvényes az, hogy a létfunkcióhoz szükséges dolgaimat gyógyítja a regenerációm először? *
Segítenem kéne? Meglehet, ám csak nézem, ahogy hatalmas nyüszítéssel ér földet. Érzem a sokkot, ami éri, és érzem, hogy hirtelen azt sem tudja felfogni, mi is történt valójában. Dolgozik benne az adrenalin, nem kérdés, ahogyan az sem, hogy aki ennyire kihozta belőle az állatot, az se teljesen normális, vagy nem farkas, és fingja nincs arról, mit okozott. Csak feláll, aminek örülök, és tudom, menni kéne, viszont ahogy Ashley-t figyelem, egyértelmű, hogy ő még nem akar megállni. ~A bekapott sérülés a legjobb tanulópénz. Ezt vallom, ebben hiszek, hiszen hiába a gyakorlások, hiába az edzések, amikben nem akarunk egymásnak nagyon komoly sérüléseket, sebeket okozni, de mégis egy harcban derül ki az, hogy amit ért, vagy mit nem ért. Kímélhettem volna Ashley-t, tudom, hogy kímélhettem volna annak ellenére, hogy kölyökként nekem ugrott, és senki nem szólhatna amiatt, ha most holtan hever a lábaim előtt, de mit érek el azzal? Semmit, abból nem tanul, és ha esetleg a következő életében is farkassá lesz, ugyanezt a hibát elköveti újra és újra. Nézem a küzdelmét, ahogyan lábra áll, tudom, hogy amit kimondott, azt be fogja tartani, mert most már érti, hogy amikor végig pofáztam neki jó pár órát, akkor azt nem véletlenül tettem. Megértette, látszott a mozdulataiból, hogy végre engedte a farkasát, aki talpra érkezéssel segítette, és nem akarta felülbírálni. Meghátrál... de ez nem az a meghátrálás, ami megszokott, hanem a készülődés egy újabb rohamra, látom rajta. Most kellene megállnia, most lenne itt a pillanat, hogy lekushadjon és befejezze a támadást, ám nem ezt teszi, a megfelelő pillanatra vár. Értem és nem értem egyszerre. Értem, mert ez az a makacssága, az egoizmusa, amit le kell nyomnia magában teljesen. És nem értem, mert az életével játszik konkrétan. A támadást várom, amely esetlenül érkezik, a combomra hajaz, de istenes pofonnal ütöm félre, és vetődök utána, hogy a lábát kapjam el, amelybe belemélyesztem karmaimat és ugyanúgy tépem meg, mint a karját. Itt a vége nincs tovább, elemi erővel a földre nyomom, figyelmeztető morgásom erőteljes és domináns, jelzi, ne mozduljon, mert kivégzem. Csak egy pár pillanatig tartom így, aztán felugrom, leszarok mindent, nincs tovább. Egy pillanat alatt változom vissza, annyira rögzítem a végtagokat, amennyire lehet. Amíg ellátom, egy vészhívást kezdeményezek Lucának, és csupán pár szót mondok. -Kölyök, kar és lábsérülés, bőrfoszlányok tartják. Nem vagyok nagy elsősegélynyújtó, amit tudok, megteszek, és azonnal a karjaimba kapom, hogy a dokihoz rohanjak vele. A ruhákat majd később összeszedem, nem számít, nem az a fontos. ~Maradj így, hamarabb gyógyulsz. Második hiba, ha végzetes a sérülés, akkor nem támadunk ezerrel, mint egy kibaszott hős, hanem megállunk. Ahogy meghátráltál, igen, tudni kell azt, mikor nyerő a megfutamodás. Nem kell mindenáron azt bizonyítanod, hogy mennyire kemény vagy, Ashley. Rohanok, vérvonalam minden képességét bevetve száguldok Luca rendelőjébe, hogy menteni lehessen azt, ami menthető.
Ma Odettel ismét eljöttünk a farkaslakba. Igaz túl beszédes sosem szoktam lenni, főleg ha Darrennel találkozunk. No nem azért mert bajom lenne vele, sőőt szerintem sikerült picit közelebb is kerülnöm hozzá, de egyszerűen csak nem tudok mit mondani neki. Odettettel több közös témájuk akad. Így általában egy beköszönés és pár szó váltás után magukra is hagyom őket. Vagy maradok a farkaslakban és elbeszélgetek egy ismerőssel (ha éppen akad), vagy csak kimegyek az erdőbe és sétálgatok egy kicsit. Tudom nem azért cibál el engem Odie, hogy csak egyedül kóboroljak a nagy semmiben és bevallom őszintén én is utálok már egyedül lenni, de van amikor mindenki elfoglalt és nem pont az én társaságomra vágynak. Sosem voltam az a személy, aki nem beszélgetne el szívesen bárkivel is. Mindig szerettem emberek között lenni, csacsogni, de ez is megváltozott már, ahogy sok minden más is. Ahogy mindig most is magammal hoztam azokat a tőröket, amit még Alextől kaptam a születésnapomra. Amióta Odettel edzek már sokkal jobban megy a pontos célzás, de azért még mindig van mit fejlődni, és ha már van időm, akkor kihasználom az alkalmat újabb gyakorlásra. Nincs konkrét célom, hogy merre is menjek, de mikor az egyik ismerős helyre érkezem megállok. Már nem egyszer voltam itt, de van rossz és jó emlékem is a helyről. Talán a mai napon megint kellemes emlékkel távozhatok majd innen. Miután egy kicsit körülnéztem, megtettem pár kört és bemelegítettem a karjaimat egy üveget teszek az egyik laposabb kőre. Ez tökéletes lesz célpontnak. Legalább húsz méter távolságra állok meg vele szemben, majd egy kis koncentráció után már dobom is a tőröket megpróbálva eltalálni az üveget.
Nem a farkaslakban lakunk Sarahval, amit annyira azért nem bánok, mert nekem még igencsak szoknom kell ezt a falkában élős dolgot, nem igazán van benne tapasztalatom. Ennek ellenére a falka területei számomra is nyitva állnak természetesen, fura is lenne, ha nem lézenghetnék erre, és legalább a Teremtőm sem kap szívizomgörcsöt, amiért egyedül mászkálok. Ha itt szétkap valaki, megölni nem fog, maximum tanítani óhajt, amit úgyis szívesen veszek, és nyilván Sarah sem nehezményezné. Nem érhet rá mindig foglalkozni velem, meg amúgy sem vagyok már kölyök, szóval valamennyire magamnak kell boldogulnom. Nagyon szeretek vele vadászni és fejlődni, de nem akarok az agyára menni, így is csak áldani tudom az eget, hogy mostanában mennyi időt tölt velem ténylegesen, és milyen jól kijövünk. Mondjuk, ehhez kellett, hogy felbukkanjon az életében a nagy betűs pasi… Nem állítanám persze, hogy célirányosan vezetnek a Naturalak völgybe a lépteim, mert azt sem tudom, hogy így hívják, de mikor meglátom a tőlem nem oly messze kibontakozó alakot, elmosolyodom, és kicsit nagyobb lendületet veszek. Tudom, ki az, de nem sokszor beszéltünk még, csak láttam a falkaegyesítésen, ott volt mindenki, szóval fura is lenne. Mondjuk, sokkal inkább az illata ismerős, lévén emberi alakban még nem volt alkalmunk találkozni. - Szia! Köszöntem oda, de csak azután, hogy eldobta a tőröket. Nekem is vannak ilyen játékszereim, bár részemről nem csoda, imádom a fegyvereket. Lőni is remekül tudok, bár az munkaköri kötelesség volt évtizedekig, aztán mióta Sarah átharapott, még inkább oda vagyok az ilyesmiért. Jöhet nekem bármilyen fegyver, ha használni nem is tudom, biztos, hogy kifaggatom róla a viselőjét. Tőr most is van nálam, pisztoly az nem, mert sokkal feltűnőbb, nem lehet elrejteni túlságosan hatásosan az emberek elől, a figyelmet pedig nem akarom felhívni magamra. - Hogy megy? Kérdezem vidáman, közben persze a fejemben már körvonalazódik némi ösztönző feladat is, de nem tudom még, hogy sokkoljam-e vele, vagy hagyjam, hogy megmaradjon a biztonságos terepnél.
Ahogy elfogynak a tőrök megyek és összegyűjtöm őket, majd ismét beállok a kijelölt helyemre és újra próbálkozom. Az első pár dobásom messziről elkerüli az üveget, de utána egyre szebbeket kezdek el dobni, de így is még messze járnak a célponttól. De ezzel nem adom ám fel a próbálkozást. El akarom találni, mert ennyi gyakorlás után el kell tudjam már találni. Miután sokadjára sem sikerül egy picit leállok. Valami nincs rendben. Talán nem koncentrálok eléggé a feladatra...A fejem túlságosan is tele van mindenféle ide nem illő gondolatokkal. Előbb ki kellene ürítenem, hogy tényleg csakis arra a szerencsétlen üvegre figyeljek. A tőröket kezembe fogom, kihúzom magam, behunyom a szemeimet, és a lélegzetvételemre kezdek el koncentrálni. Éppen sikerülne is kiüríteni a fejem mikor egy ismerős illatot fúj felém az aprócska szellőcske. Szemeimet kinyitom és az illat forrása felé tekintek. Mikor megpillantom Yvonnet egy apró mosoly kúszik arcomra. Nem egyszer láttam már őt, de úgy igazából még sosem volt alkalmunk leülni beszélgetni, ismerkedni. Talán most ennek is eljött az ideje. -Szia!-Ismét az üvegre pillantok, majd a kezeimbe lévő tőrökre. Most még társaságot is kaptam. Nem csodálkoznék, ha e mellett mér rosszabbakat dobnék, de hát ezt is meg kell szokni, hogy figyelnek. -Ment már jobban is. Most valamiért elég béna vagyok. Próbáltam kicsit kiüríteni a fejem, de nem megy túl könnyen.-Vallom be neki teljesen őszintén, majd teljes testemmel az üveg felé is fordulok, hogy ismét célba vehessem azt. Pár milliméterrel arrébb repül el mellette a tőr, az üveg csak megbillen, de talpon marad.
- Ne zavartasd magad miattam, sőt, ha akarod, még máshová is nézek. Engem azért megmosolyogtat a gondolat, hogy valaki más társaságában leblokkol, de tény, hogy vannak ilyen személyek. Én határozottan nem tartoztam ebbe a kategóriába, meg aztán, olyan sok alkalommal lőttem már éles helyzetben, sokak szeme láttára, hogy fura is lenne, ha gondot okozna a dolog. - Igazából, szerintem itt az a leglényegesebb, hogy kellőképpen nyugodt legyél a célzáshoz, ne remegjen a kezed, izzadj és hasonlók… Körbenéztem egy kicsit, figyeltem a fák lombkoronáját, az arcom is megemeltem, hogy a fel-feltámadó kicsinyke szellő megcirógassa, majd vidáman mosolyodtam el utána. Imádtam a természetet, de szerintem ezzel majdnem minden vérfarkas így volt, úgyhogy nem csoda. - Nyugatról fúl egy kis szellő. Látod a lombkoronákat? Érdemes azt is megfigyelni. Mondjuk, egy tőr útját nem módosíthatja annyira, mint teszem azt egy nyílvesszőét, de azért számít. Nem akartam én itt okoskodni, a hanghordozásom sem azt jelezte, hogy lenézném, vagy bármi ilyesmi. Nem volt olyan rég, hogy én magam is kölyökcipőben jártam, és akkor nekem jól jött volna minden segítség, de először meg lettem verve egy félelmetesen gyenge, önző és semmirekellő teremtővel, aztán pedig balga módon ott hagytam Saraht, mert azt hittem, jobb lesz úgy mindkettőnknek. - Ne csak az üveget nézd, kövesd le a mozdulatodat is, kezdetben nem biztos, hogy anélkül is jó pillanatban ereszted el. Egyébként, közel sem volt reménytelen a dolog így az utolsó dobását látva. Menni fog ez secperc. - A Zsizsikek közé tartozol, ugye? Kérdeztem rá mosolyogva, korábban persze hallottam Masakoról ezt-azt, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, nem volt szokásom hallomás alapján megítélni bárkit is.
-Ez igazán kedves tőled, de nem kell máshová nézned. Persze furcsa, ha figyelnek, de ehhez is hozzá kell szoknom.-Nem szoktam még meg a nézőket, de most éppen itt van az ideje. Érdeklődve fordulok hozzá mikor tanácsokat mond nekem. Engem egyáltalán nem zavar, hogy segíteni próbál. Sőt örülök ám neki és szerintem ennek még Odette is ugyan annyira örül. Persze ő is sok mindent elmondott már és ott is van a fejemben, de néha nem árt, ha többször hallom a dolgokat. Ahogy Yvonne én is elkezdem nézni a leveleket, ahogy megmozgatja őket a szellő. Először csak némán bólintok felé jelezve, hogy megértettem a dolgokat és meg is fogadom a tanácsit. Bár igaz ez a kis szellő valóban nem számít olyan nagy mértékben, de a későbbiekben nagyon is hasznomra válhat majd ez az információ is, csak az a kérdés, hogy eszembe fog e jutni. A dobás után ismét meghallom a hangját, így újra felé fordulok. [color:5455=#peru]-Kövessem le a mozdulatot? Mármint a tekintetemmel?-Na jó most ez lehet, hogy egy ostoba kérdés volt és ha itt lenne Odie fejbe kólintana miatta, de inkább rákérdezek, mint hogy valami hülyeséget tanuljak meg. -Igen, oda.-És ezt furcsa is kimondani, hiszen sokáig James kölykeként Eska leszármazottja voltam. Visssza is fordulok az üveghez, de mielőtt ismét dobhatnék fejemet a nőstény felé fordítom. -Szeretnél dobni?-Felé is nyújtom az egyik tőrt, ha esetleg megmutatná mire gondolt, vagy csak kedvet kapott ő is a dobálgatáshoz.
- Ez tény és való, nem árt, ha így is tudsz koncentrálni. Éles helyzetben úgyis figyelni fogják minden rezdülésedet. Ezzel szerintem még egy kölyöknek sem mondtam újat, elvégre ha valakivel szembekerül, azt marhára nem fogja érdekelni, hogy esetleg lámpalázas. Mondjuk, egy kölyök ilyen helyzetben úgyis hamar átváltozik, és akkor már a farkasáé lesz a főszerep, de azt nem tudtam, hogy Masakonak milyen mentalitású fenevad jutott. Én jól megvoltam az enyémmel, már mióta Sarah átharapott, az előző jóval nyámnyilább volt, mint én, az kevésbé passzolt hozzám. Persze, ez a bundásom valamivel vérmesebb teremtés, de hozzá még mindig könnyebb idomulnom. - Igen. Tudod, ha csak a célt tartod szem előtt, könnyebben véted el a mozdulatot. Nem tudom, íjat használtál-e már, azzal jóval könnyebb, mert eleve a nyílvesszővel célzol. Itt azért más a helyzet. Lehet összevissza dobálózni, csak nem érdemes. Sokszor, hiába érzi úgy az ember lánya, hogy szuper a mozdulat, köze sincs hozzá, mert bár maga a dobás kifogástalan, csak épp a célzott területhez nincs köze sem. - Naná. Bólintok, ki nem hagynám az alkalmat, és még Unalaqot sem kell segítségül hívnom, mert alapvetően jól mennek ezek a dolgok, nem kell plusz ügyesség. - Na szóval… Vettem el tőle a felajánlott tőrt, majd ránéztem az üvegre, amire célzott. - Én kezdetben mindig úgy gyakoroltam, hogy többször kipróbáltam a mozdulatot, és mikor már úgy éreztem, hogy minden stimmel, csak akkor engedtem el a pengét. Valahogy így… Háromszor is megtettem a mozdulatot, de a tőr nem repült ki a kezemből egyszer sem, viszont az látszott, hogy először a karom mozgását figyelem, és csak utána nézem meg, hogy a cél hol is van, majd nagyjából harmadjára került egy szintbe a kettő, és éreztem úgy, hogy eldobhatom nyugodt szívvel a pengét, negyedik lendítésre meg már repült is, és tökéletesen célt ért, beleállva az üvegbe, és elsodorva azt. - Nem tudom, érthető-e… nem vagyok valami jó tanár, csak nekem így mindig könnyebben ment. Azzal már indultam is, hogy felállítsam neki újra az üveget, és gyakoroljon megint ő. Nem szerettem volna elvenni előle a lehetőséget.
-Nem az íjat még nem próbáltam. Bevallom őszintén én sosem voltam az a nagy fegyveres. Ezeket is ajándékba kaptam, de Odette is próbál tanítgatni már csak a vérvonal miatt is és ha már vannak akkor illene megtanulnom használni is őket.-Oké egyszer még Jakeel elmentünk paintballozni, de azért az más volt. Az tényleg csak egy játék, míg ez...Ez már nem az, ez sokkal komolyabb annál. Azért remélem majd nem kell őket használnom éles helyzetben. Miután elveszi tőlem a tőrt kicsit arrébb sétálok tőle, de végig figyelem a mozdulatait, szavait. Természetesen a mozdulatot próbálom rögzíteni. Bár úgy gondolom, hogy én is ehhez hasonlót csináltam, de egy külső szemlélő jobban észre veszi a hibákat, főleg ha ilyen profi benne. A tőr végül repül és el is találja az üveget. Be kell vallani nagyon is szép dobás volt. -Teljesen érthető a számomra.-Vissza is állok a helyemre. Újra beállok a megfelelő pozícióba, majd elkezdem csinálni a mozdulatokat. Először lassan, hogy szépen végignézzem hogyan is megy, majd már gyorsabban is. Persze a célt is megpróbálom belőni és vagy a hatodik alkalommal már el is dobom a tőrt, ami nagy örömömre el is találja az üveget, de csak a szélét. -Hu! Ez jó volt!-Mosolyodom el, majd el is indulok a fegyverért végül Yvonnera pillantok. -Esetleg volt valami hiba a mozdulatban? Külső szemlélőként azért te jobban észreveheted.-Teszem fel a kérdésem miközben közelebb sétálok hozzá.
- Miben vagy jó? Úgy értem, ha bármi lehetnél a falkában, akkor mire esne a választásod? Kérdeztem szavainak hallatán, mert egész érdekes elfoglaltságnak tűnt ilyen téren felderíteni a kölyköket. Még én magam sem mozogtam túl otthonosan itt, szóval nem igazán voltam benne biztos, hogy merre mozduljak, ha egyszer megunom a falkatag titulust, de a tark cím egész hangzatosnak tűnt, és tudnám is csinálni. Kár, hogy egyelőre túlságosan fiatal vagyok hozzá. - Mondjuk, én nyomozó voltam korábban, elég sok fegyverrel tudok bánni, na meg, a pisztolyommal alszom. Vonok vállat, persze, ide Masa is eljuthat majd, mire annyi idős lesz, mint én, ám jelenleg túlságosan finomnak tűnik ehhez, de ki tudja, meddig marad így a dolog. - Nem, nem volt semmi hiba a mozdulatban, sokkal inkább arról van itt szó szerintem, hogy nincs igazi tétje a dobásnak, Vajon, ha valaki élete múlna rajta, mennyire lennél pontos? Elvigyorodtam, és úgy döntöttem, nem várok tovább, egyébként is, kell már egy kis adrenalin nekem is, meg aztán, mi bajom lehet? Azért azt megnézem, hogy nem-e ezüst pengéje van a tőröknek, mert ha igen, kicsit óvatosabbnak kell lennem, de egyébként nem fogom összecsúnyázni az alsóneműm félelmemben. - Szóval, most megnézzük, hogy nyomás alatt miként is teljesítesz. Kacsintottam rá, aztán odasétáltam az üveghez, majd felemeltem, én magam pedig letérdeltem ugyanoda. Azért a térdelést választottam, mert innen könnyebb mozdulni, mint sima ülésből, netán törökülésből, szóval okosabb ötletnek tartottam a dolgot. Végül a fejemre helyeztem az üveget, és finom, apró mozdulatokkal egyensúlyoztam, hogy ne essen le. Unalaqnak hála ez nem jelentett túlságosan nagy gondot. - Hajrá! Mosolyogtam ugyan, de a tekintetem elárulta, hogy teljesen komolyan gondolom, csinálja csak, nem fog nekem olyan sérülést okozni, amiből nem állnék fel.
-Őszintén?...Nem tudom! Azt tudom, hogy szerintem tarknak sosem lennék jó. De egyelőre úgy látom, hogy semmire se lennék jó. Persze tudom, hogy ez nem jó hozzáállás és idővel majd ki szeretnék tűzni valamilyen célt magam elé, de egyelőre fogalmam sincs, hogy mi az amiben én is jó lehetnék.-Minek hazudjak neki? Ezzel nem Odettet akarom minősíteni, hiszen erről nem ő tehet. Egyszerűen csak még nem derült ki az, hogy miben is lennék jobb. Persze a vérvonalamnak köszönhetően van egy adott képességem, amit folyamatosan fejlesztek az edzéseknek köszönhetően, de hogy ezen kívül lenne valami más...Tényleg nem tudom. -Nekem ez előtt semmi ilyesmivel nem volt alkalmam találkozni, de nem is akartam. Nem nekem való, de Odette mellett ez meg fog változni az egyszer biztos és látod már a tőrökkel is igen megbarátkoztam. Az elején még ezek is idegenek voltak nekem és nem tudtam, hogy mihez kezdjek velük.-Lassan viszont szerintem a pisztolyokkal is megismerkedem majd, ha Odien múlik. Persze ezzel nincs semmi gond, örömmel megtanulom használni, de az biztos, hogy az elején tiszta szőke leszek. A kérdésére kikerekednek a szemeim. Ugye most nem arra gondol? Áh biztosan nem! Annyira azért nem lehet őrült, hogy megkockáztassa a dolgot, hiszen látta, hogy hogyan dobok. És hamar kiderül, hogy de igen pont olyan őrült. Szinte az állam is leszakad ahogy végignézem, hogy beáll az üveg helyére, majd azt a feje tetejére állítja. Na neee én ebbe nem megyek bele. Először csak megrázom a fejem, majd egy jót nevetek az egészen. Ez biztosan csak tréfa. -Nem...nem, nem nem! Nem fogom megcsinálni. Ez őrültség Yvonne. A végén még eltalállak, neeem! Ezt felejtsd el. Majd egyszer, mikor jobban megy talán belemegyek, de most...Ezt ugye nem gondoltad komolyan?-Nagyon is jól tudom, hogy komolyan gondolta, de nem akarom elhinni, hogy ennyire...Hülye, hogy bízik abban, hogy nem őt találom el.
- Na ez tényleg nem jó hozzáállás. A teremtőd még nem akart seggbe rúgni érte? Nyilván de, nem is kritikának szánom, bár nem tudom, kihez is tartozik pontosan Masako, de ez most igazán nem is számít, az viszont nagyon is zavar, hogy úgy érzi, nem jó semmire, ennek valószínűleg megvan a maga oka, a lelki cuccokban én nem vagyok túl jó, mindig is a gyakorlati oldaláról igyekeztem megfogni a dolgokat. - Miket szeretsz csinálni? Milyen embernek tartod magad? Nem a farkas érdekel most. Én például emberként imádtam varrni, sokszor segítettem az édesanyámnak, szorgalmas voltam, lelkes, vidám… Mikor először farkas lettem, akkor egy gyáva, teszetosza farkas lakott bennem, mégis fájt az elvesztése… A második fenevadam, mert hogy én az átharapásom egy második farkassá válásként éltem meg, már egész más. Sokkal gyakorlatiasabb, erőszakosabb is, ha úgy tetszik, miatta fordultam a fegyverekhez, és mára már el sem tudnám képzelni az életem nélkülük. Szóval, én egyszer majd, bizonyára jó sokára, de Tark akarok lenni. Nem szeretnék, akarok. Azzal pedig, hogy elmondtam Masának, engem is átharaptak, nem titkolt célom, hogy jobban megnyíljon nekem. - Az elején szerintem mindenki így van a fegyverekkel. Szerintem meg fogod szokni, főleg úgy, hogy az elmondásod alapján Odette is elég közeli viszonyt ápol velük. Kölyökként nem árt, ha másképp is meg tudod védeni magad, de ezt biztos elmondta már neked más is. Úgy meg még senki sem született, hogy tud bánni velük, hosszú folyamat a megtanulásuk, farkasként mondjuk szerintem gyorsabban megy, lévén az érzékeink jobbak, de attól még nem két perc. A fejrázásra, majd a nevetésre egy aprót sóhajtok. Így akarjon az ember lánya komolyan segíteni. Nekem aztán mindegy, de egy próbát azért még teszek a meggyőzésére. - Masako… a mi életünkben mi nem őrültség? Már önmagában az is az, hogy létezünk… És de, nagyon is komolyan gondolom, ahogy mondani szokták, teher alatt nő a pálma. Ha nincs tétje, nem is koncentrálunk eléggé. Lehet, hogy ő másképp viselkedik stresszhelyzetben, mint én, de az is könnyen megeshet, hogy éppúgy képes összeszedni magát. Mert én bármennyire is legyek padlón, érzelmileg kikészülve, ha az életem, vagy másé van veszélyben, akkor nem hibázom. Nincs ugyan veszélyben az életem, de attól még ő érezheti úgy, hogy nagyon is tudna ártani nekem. - Egyébként, ugyanaz a vérvonalunk, szóval nyugi, ha esetleg elvétenéd, esküszöm elvetődök… Az eddigiek alapján nem tudná annyira elvéteni, hogy megsebezzen, így az már most tökéletesen kiderült számomra, hogy nem bízik magában eléggé. - Mellesleg… nem láttam túl sok lyukat a földben az üveg előtt, tehát nem vétetted el annyira a célt sosem… most én vagyok a föld… Csak az üvegre koncentrálj, menni fog.
-De igen, már nem egyszer és próbálok is máshogy hozzáállni, csak tudod az elején nagyon sokáig azt éreztették velem, hogy csak egy kolonc vagyok. Odette mellett már nem érzem ezt, meg az én hozzáállásom az egészhez is megváltozott. Már nem fogom fel ezt az egészet úgy mint valami átkot, bár nem is ajándékként tekintek rá, de már sokkal jobban megbarátkoztam a dologgal. Szóval majd gondolom idővel arra is rájövök, hogy miben vagyok jó.-De egyelőre még mindenbe belekóstolok, vagy legalább is Odie elég sok féle edzést kitalál nekem, amit nagyon is élvezek. Van ami tényleg nehezebben megy, de legalább ezzel is fény derül arra, hogy hol kell még csiszolni a tudásomon. Ahogy hallgatom őt kezdem úgy érezni, hogy mi ketten nagyon is hasonlítunk egymásra, de ami a legjobban meglep az az, hogy ő is átélte azt milyen mikor elveszik a farkasodat és újat kapsz. Bár mondjuk én megbarátkoztam a bundásommal és kezdtem is megkedvelni, de akkor is ő értheti azt, hogy min is mentem keresztül azon a napon. -Hát már teljesen már ember vagyok, mint amilyen voltam. Hiányzik a régi énem és most azon dolgozom, hogy az visszajöjjön. Amúgy meg a végzettségem divattervező, szóval én is imádok varrni, ruhákat tervezni, rajzolni...Csak mostanában nem sok időm maradt erre. Valami mindig közbe jön. Amikor éppen helyrerázódnék történik valami és felfordul az egész életem. James volt az előző beharapóm Odette előtt. Már megbarátkoztam a kis bundásommal, jól kijöttünk egymással mikor a városban átalakultam és megöltem három embert...Ez után harapott át Odette. Bár most igen bevallom, hogy valóban sokkal jobb így, de nehéz volt ezt az új életet, új farkast elfogadni.-És már megint megszegem a fogadalmam. Eddig akárhányszor kiöntöttem a lelkem, valami mindig balul sült el és rajtam csattant minden. Azóta próbálok nem túl sokat beszélni magamról, de Yvonne elérte nálam, hogy őszintén megnyíljak előtte. Remélem végre vele nem nyúlok mellé. Utána előjön a "nagyszerű" ötletével, miszerint az üveget a fejére helyezi és próbáljam meg úgy eltalálni. Nem kell mondanom, hogy a szívem ezerrel kalapál. Naná, hogy félek tőle, mert nem akarom őt eltalálni és még nem bízom annyira a tudásomban, hogy be merjek egy ilyet vállalni, de a jelek szerint ő csöppet sem fél a dologtól. Egy nagyot nyelek, majd bólintok felé jelezve, hogy oké megpróbálom. -De nekem aztán tényleg ugorj el!-Mondom kissé fenyegetően felé, bár maga a fenyegetés részét nem gondolom komolyan. Mégis csak ő az idősebb, tisztelettel tartozom felé. Behunyom a szemeimet és nagyokat lélegzek, hogy megpróbáljam megnyugtatni magam, kiüríteni a fejem és a feladatra koncentrálni. Csak pár perc telik el így, majd már el is kezdem a betanult mozdulatot. Nem engedem el rögtön a tőrt, próbálom megfigyelni, hogy hogyan is mozog a karom, majd az üvegre koncentrálok és már dobom is. Yvonnenak még nem kell elugrania mivel ez szép nagy ívben elkerülte őt. Egy nagyot fújok majd megismétlem az előbbi mozdulatokat és már ismét útjára engedem a tőrt, ami nagy meglepetésemre, még ha nem is találom telibe, de oldalt beleáll a tőr és ezzel le is sodorja Yvonne fejéről az üveget.
- Persze, nem feltétlenül derül ez ki hamar… eleinte én semmiben sem éreztem annak magam, meg gyűlöltem azt, amivé lettem, nem akartam ezt. Csak családot akartam, kisbabát, szerelmet, blabla… most már nevetségesnek tűnik, de akkoriban erre vágytam. Épp ezért esett nehezemre elfogadni a vérfarkas létet… Úgyhogy hidd el, átérzem, hogy átokként fogtad fel, én is így voltam vele. Nem szokásom kitárulkozni, meg úgy egyáltalán, megnyílni bárkinek is, de ő, nem is tudom, talán egy kicsit emlékeztet az egykori útkereső önmagamra, így nem olyan nehéz kinyitnom a számat. Pláne akkor, ha valamicskét tudok neki segíteni, már az is sokat számít, hogy tudja, van valaki, aki hasonló dolgokon ment át, mint ő, és esetleg beszélhet vele, ha akar. Nem vagyok jó lelki szemetesládának, de néha belefér. - Biztos vagy benne, hogy megéri visszahozni? Nem akarlak elkeseríteni, de sosem lehetsz már ugyanaz. A farkasod már mindig veled lesz, ő pedig egész mássá is formálhat. Nem feltétlenül kell visszautat keresni, főleg, ha már nem átokként tekintesz erre az egészre. Inkább a jelenlegi énedből kell kihozni a legjobbat. Persze, te tudod, ha így szeretnéd, hát sok sikert, bár szerintem lehetetlenség. Nem akarom én lelombozni, inkább csak őszinte vagyok. Ettől függetlenül az ő tisztje eldönteni, hogy még pluszban ilyesmivel is gyötri még magát, vagy pedig inkább feloldódik, és megpróbál a jelenben élni ahelyett, hogy a múlton rágódna. - Viszont, ha bármiben segíthetek, csak szólj, Sarahnál lakom… A Farkaslakba szerintem már akkor sem költöznénk be, ha kötelező lenne, jó ott nekünk édes kettesben. Még lövöldözni is lehet a pincében, amitől teljesen oda meg vissza vagyok. Nekem tökéletes, és kész. Tudnék én szocializálódni több farkas közt is, nem arról van szó, de előbb azt szeretném, hogy Sarahval jöjjön helyre a kapcsolatunk, mielőtt komolyabban falkásosdit játszom. - Nyugi, ugrom majd, mint a nyuszi. Kacsintok, és azt tényleg nem óhajtom majd tétlenül nézni, hogy esetleg engem találjon el, de szerintem nem fog, és inkább csak az a célom ezzel az egésszel, hogy elhiggye, képes rá, ha pedig már hisz magában, sokkal jobban fog menni. Várok türelmesen a dobására, nem fogom sürgetni, most nem fenyegeti semmi veszély, egyébként is, ha veszélyben lenne, előbb alakulna át, minthogy elkezdjen késeket dobálni bárkire is. Végül, mikor dob, én is koncentrálok, ha esetleg tényleg ugranom kellene, de sem az első, sem pedig a második dobásnál nem szükséges a dolog. A másodiknál elégedetten ciccenek fel. - Na látod! Megy ez, mint a karikacsapás, néha tényleg csak egy kis ösztönzés kell. Mosolyogtam rá szélesen, aztán elmentem az üvegért, meg a tőrért, utóbbit visszaadtam neki, míg az üveg ismét a kobakomon landolt, szerettem volna még egy kicsit segíteni neki a gyakorlásban, közben pedig beszélgetni mindenféléről. Jó volt olyasvalaki társaságában időzni, aki hasonló dolgokon ment keresztül, mint én. Persze, amint elkezdett esteledni, én elindultam hazafelé, nem ártott benézni a discoba sem még ma, másrészt addigra már biztosan jó alaposan kiveséztünk mindent.
^^ 50 ^^
// Nagyon régen nyúzzuk már ezt a játékot, meg bevallom, most kicsit fontosabb nekem az Alice-Naomi dolog, úgyhogy ezennel köszönöm szépen! //
-Bevallom őszintén eddig egy olyan személlyel sem találkoztam, aki hasonlóan élte volna meg a beharapást. Mindenki rögtön azzal jött, hogy örülnöm kell neki, hogy el kell fogadnom és a többi. De senki nem értett meg igazán, még az sem, akiben akkor a legjobban bízhattam...Számomra ez továbbra sem nevetséges. Én mindig is igazi családra vágytam és most még azt a kicsit is amim volt el kell hagynom, mert félek, hogy kárt okozok bennük.-Amit anno mondtam Jamesnek, hogy talán meg kéne rendezni a halálom nem volt légből kapott ötlet. Tényleg úgy gondolom, hogy meg kellene tennem ezt a lépést ahhoz, hogy könnyebben el tudjak tőlük szakadni. -Tudom, hogy sosem leszek teljesen ugyanaz, de a jelenlegi énemet nagyon is utálom. Az az énem sokkal boldogabb, vidámabb volt, aki élvezte az életet és pörgött ezerrel...De amióta egy farkassal osztozkodom teljesen kifordultam önmagamból. És ha még nem is leszek teljesen ugyan az, aki voltam, de jó lenne visszakapni akár csak egy kis darabot is a régi énemből.-És tudom, hogy csak én tudok tenni ezért és próbálkozom is, csak egyáltalán nem könnyű. -Köszönöm! Ez igazán kedves tőled!-És lehet, hogy majd élni fogok a lehetőséggel, de még az sem biztos, hogy meg tudok szervezni majd egy olyan találkát, meg vajon jó, ha megint kitárulkozom valakinek? Ahányszor megtettem ezt végül pofára estem.
Izgulok azért,hogy el ne találjam őt. Értem én, hogy majd elugrik, de attól még bármit elbénázhatok. Az első ezek után nem is sikerül, viszont a másodikkal már eltalálom úgy ahogy azt az üveget, ami egy mosolyt csal elő arcomra. -Azért ezen van még csiszolni, de köszönöm! Azért sokat segítettél te is!-És a következő alkalommal már bátrabban is állok Yvonne elé. Igaz még mindig tartok, hogy eltalálom, de már nem izgulok olyan mértékben. Miután eleget gyakoroltunk és beszélgettünk én is fogom magam és elindulok haza. A végén odie az egész falkát riasztja, amiért eltűntem.
//Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott. Nagyon szépen köszönöm a játékot! //
...az út mellett Az a minimum, hogy üvölt. El is várom, nem tudom, hogy miért érzek miatta megkönnyebbülést és mégis. Talán a bosszú az, ami egyelőre elnyomja bennem azt a pozitív megítélést, amit azért érdemelne, mert nem vinnyog, hanem a körülményekhez képest férfiasan próbálja kezelni a helyzetet. Talán napokkal, hetekkel később majd eszembe jut, és egy magányos pillanatomban hümmentve látom be, hogy ez egy értékelendő magatartás volt részéről.
Út közben egy szót sem szólok, immáron az anyósülésre szállok be, Dominic mellé. Mintha el is felejtettem volna a percekkel ezelőtti összeszólalkozásunkat. Bekapcsolom a rádiót, szokás szerint a jazz-csatornán rezzen meg minden hullámhossz, a hátsó hangfalak mély basszusa kellemes dübörgést biztosít a csomagtartóban fekvő hím számára. Néha dudorászok is, amikor egy kedves, ismerős dallam harsan fel, ujjaimmal az ajtó karfáján ütöm a ritmust.
Ahogy felérünk, és eljutunk az autóval bejárható területek végére, kirángatom a hímet, aztán alkalmanként lendületet adva neki egy-egy vállba taszítással, viszonylag gyors, sebes léptekre kényszerítem őt, magamat és Dominic-et is. Rágyújtok, így még mindig akad egy szabad kezem, ha lökdösődni kell, és mire elszívom, addigra a fák közt már tisztán látszik a völgy kísértetiessége. Mesélték a helyiek, hogy miféle terület ez. Hogy az idők során hányakat áldoztak fel itt. És a terület energiái cseppet sem restek ezt a ködös borzongást a csontvelőmbe fecskendezni. A Bestia idegesen feszül meg odabent, ahogy a völgy szívébe érve kirajzolódik az, amit még a délután folyamán felhozattam. Egy láda, és az a valami, amit még Northlake-kel készítettem szilveszterre. Egy kereszt, igen termetes darab, nem nyakba való, hanem múzeumokba. És ide, a völgybe. Egy utolsó taszítással próbálom meg a földre lökni a mexikóit, eldobom a csikket, aztán a láda felé orientálódom, csak hogy leellenőrizzem, minden megvan-e. - Beszélni akart. Most beszélhet. Adok magának három percet, hogy előadja, amit akar, nem többet, mert már így is többet foglalkoztam magával, mint amennyit érdemelne. Adom ki az utasítást, és közben a ládában lévő szerszámok tüzetes bogarászásába kezdek.
//szerintem Domra egyelőre nincs szükség, talán később //
A zene egyes hangjai beszűrődnek a csomagtartó mélyére. Ugyan a dallamot nem vagyok képes kivenni, inkább csak tompa morajlás amit hallok, vagy hallani vélek. A fájdalom még most, percekkel az eset után is hatalmas, talán nem is volt rá példa, hogy hasonlót éljek meg. Minden esetre felidézni képtelen vagyok, mint ahogy mást se nagyon. Az emlékek olyanok most, mintha csak egy tó fenekét bámulnám. Kristály tiszták és élők. Mégis mikor feléjük nyúlok kezem hullámokat kelt a víztükrön és a megélt pillanatok zavarossá, ködössé válnak. Két emlék van csupán, amely untalan visszatér és tiszta. Egyikük az ominózus este eseményei a nősténnyel. Most válik csak világossá az eset sokadjára történő felidézésével és egykori szemem helyén tátongó felhólyagzott lyuk érintésével, hogy talán.... nem biztosan melléfogtam. Túllőttem a célon, vagy elragadott a hév... de kár ezen már keseregni, az átok verte mexikói temperamentum. A bennem lakó bestia küzdene az életéért. Menekülne, szívem szerint én is ezt tenném. Talán még lehetséges is lenne, hiszen csak egy vagy két jól irányzott rúgás és egy nagy ugrás kell hozzá. De mire mennék vele? Ha nem most kapnak el majd holnap megteszik. Ismeretlen földön vagyok, az ő földjükön. Meg aztán itt a másik tiszta emlék, beharapásom éjjele. Benito karmai és fogának érzete, ahogyan vállamba hatolnak. Az első telihold, melynek testi fájdalma vetekedhet a nem oly rég átéltekkel. A hosszú évtizedek, évszázadok harca, vadászata és üldözése. Legyen mindez a semmiért? Hát nem! Közel sem tettem meg mindent és nem állhatok úgy a teremtő elé, hogy ez a béklyó szorongatja karom! Egyre jobban és jobban zötykölődünk. Ez már közel sem a műút. Vajon hová tartunk? Elképzelni sem tudom, de azért sejtelmeim vannak. Kezem zakóm zsebére vándorol, hogy kitapinthassam tartalmát. Igen kellemetlen lenne, ha a csomagtartóban maradna. Hamarosan megállunk és arra sem kell sokat várnom, hogy a léptek közeledjenek. Egy faág is fájdalmas reccsenésével tudatja, hogy valami erdőszélen lehetünk, de csakhamar erről magam is meggyőződhetek, persze csak az után, hogy pillanatra megvakítson a fedél felnyílása után betörő napfény. Nem állok ellen, még segítem is előcibálásomat. Lépteim sietősek a lehető legkevesebb okot adva a taszajtásoknak, bár minden bizonnyal ez nem a tempóm elégtelenségének szól. Inkább egy jóleső érzést kelthet az Alfában, talán maga sem tudja miért is siettet. Ez a hely... ugyan soha nem jártam még itt, de legbelül nagyon is jól érzem, hogy sokan taposták előttem ezt az ösvényt és az a baljós gondolat is bennem él, hogy ezen sokak közül csak nagyon kevesen tették meg a visszautat. Megérzem a cigaretta illatát. Te szent ég, mit meg nem adnék most egy szivarért. Talán még a másik szemem világát is. Mikor megérkezünk utunk végére azt kívánom bár megtehetném. Az emberes kereszt semmi jót nem ígér és a ládában található kacatokról sem hiszem egy percig sem, hogy egy gyógymasszázs kellékei lennének. A földre kerülök és üresen tátongó szemgödrömbe jócskán jut Alaszka földjéből, mely még ebben a pillanatban is váladékozó szemem maradékával kocsonyás sarat képez. Fektemből féltérdre erőltetem magam és miközben még a beszéd jogát is megkapom. ~Talán már túl késő a szavakhoz senores! ~ és abban a rövidke pillanatban valóban így is gondolom, de akkor tényleg hiába volt minden. ~ de ha már eljöttünk ilyen messzire. Elsőként ajándékot hoztam..... ~ lassú, még véletlenül sem fenyegető mozdulattal nyúlok zakóm zsebébe, ahonnan egy írással teli papírlapot húzok elő, hogy aztán magam elé dobjam a földre. Ha megvizsgálják egy El Paso-i bank címét láthatják és egy széf számát. ~..... talán gyógyír lehet a nősténynek okozott fájdalomra. A második ajándék pedig az öné, senor De Luca! ….~ Újfent zsebembe nyúlok és előhalászom a vastag bőrtokban nyugvó ezüst pengés tőrt. A papíros mellé dobom az ugyan dísztárgynak készült kis csecsebecsét, de az ezüst miatt ez a kis szerkezet jóval többre alkalmas, mint papír nehezéknek vagy egy vitrin díszének. ~Benito, első teremtőm szívébe szántam. Üldözöm hosszú évtizedek óta. Követtem mindenhová és most úgy vélem itt rejtőzik, ezen hegyek között. ~ pillantok körbe~ Ha önnek adom egy szép nap talán pengéje oda kerül, ahová való. Kérem ne értsen félre senor! Nem félek a haláltól vagy a kínoktól. És nem is a szabadságom kívánom megvásárolni. Mint látta nem voltam fegyvertelen. Ha az önök életére nem is törhettem, a sajátomat kiolthattam volna menekülésként e sorstól... ~sandítok a kereszt felé ~ Csak abban reménykedem, hogy elmúlásom nem lesz hiába és Benito követni fog a túlvilágra.... ha jól gondolom letelt a három perc. Készen állok senores!~ Megfeszítem minden izmom és büszkén kihúzom magam. Ha akarnak és képesek is a fejembe látni tudhatják, hogy minden amit elmondtam igaz és valós. Még az utolsó mondat is. Valóban felkészültem megtérni a szellemek színe elé.
Ha nem lennék már túl számtalan hasonló eseten, akkor egészen biztosan felébredne bennem a sajnálat szikrája, ahogy elnézem az előttem álló hímet. Ahogy a szavai finoman az elmémbe kúsznak, az egész helyzet esélyt kap arra, hogy egy pillanat alatt értékelődjön át, azonban bolond lennék ilyen elhamarkodott döntést meghozni. Vadászként figyelem a préda minden mozdulatát, lesben állok, tűnjön bármennyire is óatosnak és ártó szándéktól mentesnek minden mozdulata, amivel elsőként egy papírost enged láttatni. Amikor meghallom, hogy minek szánja, unott morranással hajolok le érte, futom át az adatokat, hogy aztán sértett, emelt fővel szólítsam meg. - Gyógyír? - ismétlem meg a szavait - Ha azt hiszed, hogy bármivel megvásárolhatod bármelyikünk bocsánatát, akkor valóban túl késő a szavakhoz. Hetyke mozdulattal fogom mutató- és középsőujjam közé a papírlapot, és lágynak ható mozdulattal dobom felé: nem kell. Így nem. Most nem. Nem vagyok kapzsi, és a falkám bármelyik tagja többet ér egy ilyen gesztusnál, bármi is lapuljon abban a széfben. Bosszant, hogy újra hajolgatnom kell, hogy felvegyem a bőrtokban lapuló fegyvert. Csak az ujjam hegyét érintem a pengéhez, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban ezüst, viszont a hím szavai egy roppant sürgős ügy tisztázását helyezik előtérbe. - Benito? Milyen Benito? - faggatom türelmetlenül, hiszen ha megtudom, hogy köze lehet az öcsémhez, és ő szabadította rám, ránk ez a hívatlan vendéget, akkor a föld alól is előrángatom, hogy kezdjen valamit a mexikóival. És bármennyire nem szerepelt a mai napom terve közt, hogy elvegyem az életét, biz'Isten megteszem, ha az édestestvérem halálát kívánja. Ettől függetlenül megragadom a jobb hónaljánál, és vonszolni kezdem a hóban. Közen is tud beszélni, legalább is bízom benne. Ha odaértünk a kereszthez, akkor csak mellé teszem a testét, engedem lerogyni - Vetkőzz. Adom ki az utasítást, és ha megteszi, akkor a ruháit Domra bízom. Ha nem, kénytelen leszek besegíteni neki. A mázsás szimbolumot megragadva ráejtem a vállára, aztán siettetve tapsolok kettőt, miután a zsebembe süllyesztettem a tőrt. - Az ösvény mentén, egyenesen. Én magam a ládát kapom a hónom alá, a kocsiért majd visszaküldöm Dominicet később, most viszont intek, hogy kövessen. - Miért akarod annyira megölni a volt Teremtődet? - kérdezem csevegő hangon, ha nem indulna meg, úgy egészen mellékes jelleggel rúgdosom meg a bokáját, miközben én magam a ládában matatok. Megtalálom a C-betűs billogot, fantasztikus. - Kevés, ennél szégyenteljesebb tett létezik ezen a világon, mint elvenni annak az életét, akinek a sajátunkat köszönhetjük. Bármi is volt érte a fizetség. Ha már haladtunk valamennyit, úgy nem vagyok rest hirtelen, a semmiből a dereka tájékát érinteni az elegáns faragású fapálcával, amely végén ezüst C-betű formál billogot. - Kéred a tiedet? - szólok hátra Domnak, a végén még elunja itt magát nekem.
Kezdőlap
//
//
