Négy nappal az elrablásom után tértem vissza a falkához. A kezemet úgy, ahogy meggyógyult addigra, legalábbis a sima törés, a nyílt törés úgy nézett ki, mint ami így fog maradni, de szerencsére csak több idő kellett neki. A dolgok visszarázódtak a normális kerékvágásba, és az Alfa híres beszédét már fejemet lehajtva, fogamat csikorgatva hallgattam végig. na, ez utóbbi nem neki szólt, sokkal inkább saját magamnak. Tekintetem néha Bellst kereste, aki tőlem olyan messze telepedett le. Na, igen, itt van a kutya elásva. Azóta egyszer sem mertem odamenni hozzá, nem mertem közeledni. Ha ez a kényszerkiruccanás tett valamit, hát ezt: lefaragott belőlem. Részben a határozottságomból, de nagyrészt abból a kibaszott arcomból. nem akartam én már senki halálát, bár ha Martinez elém állt volna, kitépem a torkát, nem kell megijedni, csak azt akartam, hogy Bells ugyanúgy nézzen rám, mint korábban. Ez azonban lehetetlennek tűnt, én pedig csak tűrtem, hogy nem is figyel, nem is közeledik… Mostanra azonban elegem lett. nem, megint nem azzal a régi, gyilkos haraggal sokalltam be, mint korábban, egyszerűen csak elegem lett abból, hogy rám sem néz. De nem csörtettem egyből be a szobájába, nem kezdtem el ordítozni, pedig régen gondolkodás nélkül megtettem volna. Két napot hagytam a gondolat, és a tett között, miközben színházjegyeket vettem, és intézkedtem. Célom kiengesztelni, és anélkül, hogy több napig gyógyuló sérülést szereznék közben. Így mire az ajtaja elé álltam, már készen volt a terv. Úgy ahogy. Lássuk be, nem ártott volna még toldozni rajta, de immár nem visszakozhattam. Háromszor rákoppintottam jobb kezemmel az ajtóra, felszisszentem minden alkalommal, mert a nyílt törés gyógyulásánál valami elcsesződött, a ballal pedig a hátam mögé rejtettem a jegyeket. És már csak reméltem, hogy a nő nem fog lenyelni keresztbe.
Ray élt, és igazából egyelőre bőven elég is volt belőle ennyi. Én még mindig mérges voltam, és utáltam, hogy az vagyok. Nem kerestem, mert biztos voltam benne, hogy az első lendülettel úgy vágnám pofán, ahogy csak bírom. Addig nem akartam beszélni vele, amíg ez az érzés nem múlik, de valahogy határozottan nem akart távozni. Csak azért voltam kicsit nyugodtabb, mert élt, és újra itt volt a szállodában. Próbáltam én kitalálni, hogy miként is dolgozhatnám fel anélkül, hogy fontosabb volt neki egy sms, mint a falkája, és… és én, de nem találtam a módját, nem voltam képes egyedül megbirkózni vele. Nemrég zuhanyoztam, kellett egy kis jeges frissítés, hogy lecsillapodjak, de minden egyes alkalommal, amikor rá gondoltam, csak rosszabb lett. Márpedig nagyon sokat gondoltam rá. A törülközőmet épp körbecsavartam magamon, amikor meghallottam a kopogást. Tudtam, hogy Ő az. Minden idegszálam megsajdult, felsóhajtottam, mert nem vágytam kifejezetten arra, ami következni fog, hisz nem voltam épp büszke arra, hogy ennyire elvesztem önmagam miatta. Talán ezért haragudtam a leginkább. - Pillanat. Felvettem a fürdőköntösömet, és lassan az ajtó felé sétáltam, vörös tincseim még nedvesen omlottak alá, úgy is mondhatnánk, hogy nem volt fair a megjelenésem az elkövetkezendő jelenetsorhoz, de nem így terveztem, nem tudtam, hogy most fog jönni. Csak abban voltam biztos, hogy előbb utóbb megjelenik. Még egy mély levegőt vettem, aztán kinyitottam az ajtót, de nem mondhatnám, hogy fel voltam készülve arra, hogy a szemébe nézzek, és ne üljön ki minden az arcomra. Tényleg minden, a haragom, a csalódottságom, a féltésem, mindaz, amit átéltem, amíg semmit sem tudtunk róla, és az, hogy kétségkívül még most is rajongtam érte. Mégis az első ösztönös reakciómtól vezérelve lendült a kezem, hogy képen töröljem, már ha nem állítja meg a mozdulatot, ám olyan erővel, amibe belesajdult apró tenyerem. Másnak talán nevetséges volt az ütés ereje, bennem azonban átszakított valamit, és éreztem, ahogy könnyek homályosítják el a látásomat. - Hülye majom… Igen, tán ez volt a legerősebb szitokszó, amit ki bírtam ejteni a számon, és utáltam magam azért is, mert csak meg akartam ölelni, és végre kibőgni magam úgy istenesen, aztán nagyjából soha többé el sem engedni, mert ezt velem még egyszer nem csinálhatja meg.
Amikor kiszól, egyszerű, szinte már szakszerű pihenj-állásba helyezkedem, és várom, hogy az ajtó nyíljon. Közben még egyszer átgondolom, mit fogok mondani, mit fogok tenni. Nem tudtam. Nem, nem elbizonytalanodtam, mert annyi a választási lehetőségem, egyszerűen tényleg halovány fingom sem volt, mit is tehetnék ebben a helyzetben. Olyasmit tettem, amire csak az idő, meg a tettek jelenthetnek gyógyírt, én meg szeretném megsürgetni az elsőt a másodikkal. Nem, nem mondom, hogy mindent meg fogok tenni ennek érdekében, mert hamis ígéret lenne. Azok az idők, amikor elvakultan hajszoltam valamit, bármit, félek, elmúltak. De megteszem, ami tőlem telik, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Talán elég lesz. A pofonra számítok, nem próbálom elkapni a kezét, és nem csak azért, mert az igazán hirtelen mozdulatok még nem működnek olyan igazán tökéletesen. Azért sem teszem, mert a düh, a harag régi ismerőseim, és tudom, jobb, ha kiadja magából, mintha megállítom, és csak fortyog tovább benne. Abból szokás szerint katasztrófa lehetne mindannyiunk számára, és lássuk be, nem akarok újabb másfél évszázadot azzal tölteni, hogy kutatok utána, csak ezúttal más indokból. Még tettetem is, hogy jobban fáj, fogsorom látványosan megmozgatom, hogy a kedvére tegyek vele. Nem okozott valódi, testi fájdalmat, legalábbis nem olyat, ami nem fog hamar elmúlni, – Tőled ez megfelel a „szarházi”-nak, igaz? – kérdezem. El is vigyorodhatnék hozzá, de nem fogok. Talán csak rontanék vele a helyzeten. Sérült kezű karom előrenyúl, és ha nem húzódik el, átfogja a derekát. A másik kezem még mindig a hátam mögött rejtegeti a két jegyet, kissé már meg is gyűrtem őket, de talán nem ez lesz a legnagyobb problémánk hamarosan. Nem húzom sokkal közelebb, csak éppen eléggé ahhoz, hogy csökkentsem a közöttünk lévő távolságot. A szemébe nézek, próbálok olvasni belőle, de ez nekem sosem ment jól. Ha az emberi érzésekre kerül sor, ott az én tudományom megáll, és előkerül a „Lőjük szét a helyet, az majd megoldja”-mottó, ami egész jól bevált az elmúlt évszázadban. – Bemehetnék? – kérdezem. Nem csodálkoznék, ha nemet mondana, de reménykedem, nem a folyosó közepén fogunk egymásnak esni. Egyik, vagy másik értelemben.
Tudom, hogy nem fájt neki igazán, hiába tesz úgy, valószínűleg az én kacsóm sokkal inkább megérezte a dolgot, de nem baj, mert így legalább a dühöm egy része eltűnt. Nem is nagyon tudnám körülírni, mennyire megkönnyebbültem tőle. A kérdés jó, bólintok is rá, de ahhoz már túlságosan is galamblelkű vagyok, hogy ilyesmit kimondjak. Meg egyébként sem akarnék senkit ilyesmivel megbántani, azt hiszem, mi épp eleget bántottuk már egymást ilyesmik nélkül is, még ha többnyire nem is mi voltunk a hibásak. - Ez… nem fair. Motyogom, amikor kicsit közelebb von, tudom, hogy tudja, mennyire szeretném megölelni, annyira már ismer, és képes ezt kihasználni. Ezért viszont nem igazán tudok haragudni rá. Csak lehajtott fejjel ácsorgok, sután bámulva a mellkasát, és szeretném minden porcikáját megvizsgálni, hogy jól van-e. Láttam már korábban a kezét, tudtam, hogy nincs minden rendben vele, de ha eddig várhatott a dolog, azt hiszem, nem most leszek a gyógyítók gyöngye. - Nem tudom. Sóhajtom, mert nem vagyok benne biztos, hogy jót tennék vele. Azazhogy… áhh, semmit sem tudok. Itt állok törülközőben és fürdököntösben, nedves hajjal, ami most tudatosul is bennem, el is vörösödök. Lehet, a legtöbben csodálkoznának azon, hogy én még mindig képes vagyok elpirulni egy pasi előtt, de ez ebben a formában nem igaz. Inkább csak előtte. Mert hát, ha valaki véleménye világ életemben fontos volt, az pontosan Ő… Neki… tökéletes akartam lenni mindig is. Erre most úgy nézek ki, mint egy ázott veréb, aki ráadásul még pityereg is. Megadom magam a késztetésnek, és lábujjhegyre állva közelebb vonom magam hozzá, a nyakában fonva össze a kezeimet, hogy legalább a bőre illatát belélegezhessem. Istenem, olyan hevesen ver a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről, nehezemre esik feldolgozni ezt az érzelmi vihart, amit okoz bennem, pedig én aztán tényleg jó vagyok ezen a téren. Ray azonban egyszerre tesz tönkre, és repít az égbe. Felfoghatatlan. Végül elkezdek hátrálni, hogy behúzzam a szobába, de nem akarok eltávolodni, érezni akarom, hogy itt van, és jól van, már a kezét leszámítva. Így, ha nem kell nagyon erősködnöm, márpedig szerintem nem kell, hamarosan bezáródhat mögöttünk a szobám ajtaja. - Kérlek, kérlek… ne csináld ezt többet velem. Suttogom a fülébe, és nem, nem arra értem, hogy ne menjen harcolni, ha szükséges, az a kötelessége, de az, amit művelt, nem volt. Azzal csak ártott. Tudja jól, hogy Martinezre gondolok, hisz az ő legnagyobb gyengepontja nem más, mint az elvakult gyűlölete, de ezzel tönkretesz mindent, ami szép lehetne az életében.
– Nem, nem az – felelem. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kicsivel könnyebbé tegyem a számára. Ennél már csak akkor tudok többet, ha elharapom a saját nyelvem, hogy még vért is köphessek az ütése nyomán, de szerintem egyikünk sem szeretne annyira messzire menni. Szabad kezem az álla alá nyúl, és fölemelje a fejét. Most az sem érdekel, ha ezzel fölfedem, mit tartottam ott egészen eddig. Szeretnék a szemébe nézni, látni, mit gondol. Az a tény, hogy alig van rajta ruha, engem aztán nem zavar, sőt… Még örülök is neki. Hiába, régi önmagam nem tudom meghazudtolni. Kezemmel letörlöm a könnyeit. Gyengéd mozdulat ez, semmiféle ártó szándék nincs benne. Soha nem is lehet, ha róla van szó… Nem, nem azért, mert nem tehet olyat, ami feldühítene. Az már megtörtént, még akkor is, ha kiderült, csak ostoba voltam. Mielőtt azonban tovább juthatnék a gondolataimban, ő kezét összefonja a nyakam körül, és egy pillanatig tényleg elgondolkodok azon, vajon meg akar-e fojtani. Aztán elvetem a dolgot. Ő nem olyan. Csak hallgatom heves szívverését, és tudom, a sajátom nem veszi föl a ritmust. Nem képes rá, mivel elnehezíti a szégyen, amit érzek. – Gyönyörű vagy – csúszik ki a számon. És igen, pontosan ezt érzem. Sokaktól hallottam már, hogy örökkévaló szerelem, az nem létezik, és lássuk be, az én tapasztalataim sem a legjobbak ilyen téren (leghosszabb kapcsolatom szerintem kétéjszakás volt), de ha van olyan, akivel el tudom képzelni az életem, az Annabelle. Tartozom neki egy boldog élettel azok után, amit műveltem az elmúlt másfél évszázadban. Ahogy a szoba felé indul, hátrálva, követem, minden egyes lépését szinte tükörképként teszem meg, szemem egyetlen pillanatra sem veszem le róla. Igen, a küszöbben majdnem megbotlok, de csak elintézem azzal, hogy elfojtok egy káromkodást. Tudom, hogy ez a pillanat különleges, ezt még én is képes vagyok látni, nem akarom hát elcseszni. Az ajtót sarkammal lököm a helyére. – Soha többé – ígérem meg. Nem fogok meghátrálni a harctól, ezt ő is tudja, hiszen nem tehetem, de a bosszúm… Már nem tűnik olyan fontosnak. Sérült kezem a tarkójára csúszik, hogy megcsókolhassam végre, oly hosszú idő után. Másik kezem csúszik most a derekára, lassan, és ha nem lép el, akkor a köntös alá csusszan, hogy végre érezhessem bőrének melegét. Csak nem számítok a törölközőre.
Megadón emelem meg a fejem, hogy belenézzek a szemébe, nyilván ő is ezt akarja. Az istenit, most, hogy ilyen közel van, egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá. Nem is akarok, már ez a pofon is annyira idegen volt tőlem, mégis, segített kicsit, szükségem volt rá, hogy valahogy a tudtára adjam, mennyire haragszom. Észlelem, hogy valamit tart a kezében, de azt hiszem, az most annyira nem érdekel, valahogy, semmi sem lehet olyan fontos, mint Ő maga. Erőtlen mosoly kúszik az arcomra, amikor letörli a könnyeimet, egy pillanatra úgy érzem, minden a lehető legnagyobb rendben van. Szeretem, és talán most ennyi elég, az pedig, hogy később mi lesz, nem számít. Hosszú évtizedek csendes gyötrődése a részemről, és gyűlölködés a részéről nem múlhat el olyan egyszerűen. Mégis, úgy érzem, hogy működni fog… talán csak mert egész egyszerűen nem lehet másként. - Köszönöm. Mondom halk, sírástól és tán zavartságtól is rekedtes hangon, fura, az előbb még azt taglaltam, mennyire szánalmasan festhetek, most pedig gondolkodás nélkül hiszek neki. Nők… Csak akkor lesz élettel telibb a mosolyom, mi már tulajdonképpen majdnem nevetés is, mikor majdnem megbotlik. Lám, minden férfi képes esendő lenni, ha ott van mellette az a nő, aki talán egyszer majd a világot jelentheti neki. Mert ugye így lesz? Nem, nem vagyok olyan ostoba, hogy megkérdezzem, csak reménykedek csöndesen. - Akkor jó. Suttogok csak ennyit, többre nem telik, és bár mondhatnék most annyi mindent, de ez azt hiszem, az a pillanat, amikor jobb, ha nem fecsegek összevissza, mert az égvilágon semmi értelme nincs. Csak át akarom adni magam annak az érzésnek, hogy végre itt van, velem, és nem kell attól félnem, hogy egy táskában visszapostázzák a fejét, vagy valami hasonló borzalom. Ez a csók most már, legalábbis a részemről, sokkal több hevesség és szenvedély szorult belé, mintha ki tudja mióta éheznék rá. Sosem csókoltam még így senkit, de tény az is, hogy soha nem is szerettem így senki mást, így aligha lett volna rá esély. Szorosan hozzásimulok, bár a sok frottír anyag miatt nem érezhetem igazán a közelségét, de ez nekem most eszembe sem jut. Érzem, ahogy befelé furakodna, de a második védelmi vonalam megállítja, hú, fogalmam sincs, mi lenne, ha nem csavartam volna oda még azt a törülközőt is. Most mégis inkább a csókba temetkezem, amiben benne van, hogy mennyire hiányzott és féltettem. Akaratlanul is a lelki szemeim elé kúsznak azok az álmok, amik akkor értek, mikor távol volt, a gondolatra pedig a fülem hegyéig vörösödöm, szerencsére azonban Ő ezt nem láthatja, legalábbis, nagyon remélem. Nem szívesen mesélnék azokról az álmokról, kicsit kínosnak érzem...
Az ujjaim közel a jegyek a padlóra hullnak, ahogy behátrálunk a szobájába. Hányszor éltem már át hasonló mozdulatsort? Tucatszor, ezerszer, nem tudom már. De egyszer sem tűnt ennyire emberinek, ennyire élőnek, és ez valamiért megrémiszt. Pedig én nem vagyok az a fajta, aki olyan könnyen megijedne. Bells más, mint azok a fiatal kis cafkák és utcalányok, akiket Dominic meg én hajkurásztunk Chicagóban. Annabelle ott volt a kezdetektől, jobban ismer, mint bárki, akár azok a rohadt kis varázslók, és tartozom neki. Az elmúlt másfél évszázadért az élete hátralévő részével tartozom. Látom a mosolyát, és még én is megpróbálom utánozni. De nem megy valami jól. Ezen még dolgozni kell. Amikor megköszöni, szívem szerint felnevetnék. Miért? Most mondjam azt, hogy nem kell köszönnie, vagy egyszerűen vágjam a képébe, hogy sokan mások kapták már meg ezt tőlem, ehhez hasonló hotelszobákban? Nem, nem lenne tisztességes a részemről. Neki és nekem most idő kell, hogy felgyógyuljunk abból a sok száz sebből, amit az elmúlt másfél évszázadban elszenvedtünk, és ami a mai napon talán lezárul. Remélem, lehetek olyan, akire vágyik, aki jó lesz neki, és aki egy napon majd elfogadható lesz a számára. Mert ma nem is reménykedem ebben. Érzem a csók hevességét, és próbálok elveszni az érzésben, hogy újra itt van velem, hogy immár én sem megyek sehová, és ő sem. Hacsak nem üldözöm el valahová megint, én barom, ami lássuk be, igencsak lehetséges. Ahogy kezem a törülközőt éri, azért elszomorodok egy kicsit, és hátrébb húzódok. Nem, nem azért, mert egy pillanatra azt hittem, Bells bundát növesztett a testére, és még el sem engedem, sem a dereka körül, a köntös alatt átfonó kezemmel, sem azzal, ami a tarkóját fogja gyengéden. – Akarod, hogy tovább menjek? – kérdezem. Alapvetően nem tennék ilyet, törtetnék, törnék előre, mint az állat, ami vagyok, de ez most más helyzet. Itt nem tehetem meg, és nem vagyok hajlandó megtenni, hiába üvölt minden egyes ösztönöm a másik teste után. Lássuk be, a nadrágom kezd kényelmetlenül szűk lenni… De képes vagyok visszafogni magam, tudok az emberi felemre hallgatni, ha ő nem akar továbbmenni. Márpedig azért jöttem ide, hogy rendbe hozzam a dolgokat, nem azért, hogy még súlyosabbá tegyem őket.
Ledobom a pajzsom, mert… egyszerűen muszáj, és szeretném, ha ő is megtenné, de nem tudom, kérhetek-e tőle ilyet. Egyáltalán, olyat tapasztalnék-e mögötte, amit szeretnék, vagy esetleg valami nagyon mást? Úgy érzem ismerem, és tudom, hogy számára az érzelmek nem olyan fontosak, mint nekem, én ezektől vagyok önmagam, ő viszont úgy gondolhatja, hogy gyengévé teszik. Ám ha így van, akkor én magam is gyengévé teszem, de nem szeretném, hogy ilyesmi megforduljon a fejében. Lehet, hogy kicsi vagyok és törékeny, de nem véletlenül éltem meg ennyi évet én sem. Nem ejtettek a fejemre sosem. Tudom, hogy nem én vagyok az első nő, akinek ezt mondja, azért a naivitás szobrát nem rólam mintázták, de nem változtat a tényen, hogy jelenleg inkább érzem magam csapzottnak és esendőnek, mint gyönyörűnek, ő mégis annak tart. Talán nekem nem hazudna. Amikor elhúzódik, valami éhesen sajdul meg bennem, tudom, hogy vágyom rá, eszeveszetten régóta, mióta csak érdekelnek a férfiak. Mégis, valamiért ártatlan szűzlánynak érzem magam mellette, pedig nem vagyok az. Még csak azt sem mondhatni, hogy kislány lennék hozzá képest, hisz szinte ugyanannyi idősek vagyunk. - Ööö… igen, azt hiszem… nem tudom. Kiütközik rajtam a tökéletes zavartságom, nem tudom, miért vagyok ennyire béna a közelében, érzem, hogy az arcom vörös színben pompázik. Nem értem magam, komolyan… - A karod… jól van? Nem, nem keresek kifogásokat, inkább csak aggódom, mert azt nem szeretném, hogy miattam kerüljön rosszabb állapotba. Elcseszem ugye? A pillanatot? Biztos vagyok benne, hogy igen. Teljesen hülye vagyok, elvégre, akarom, igen, tudom, hogy akarom, csak… félek. Hogy mitől, azt már nem biztos, hogy bárkinek el tudnám magyarázni. Talán, hogy akkor eltűnik az, ami ott lebeg körülöttünk? - Megtennél valamit? Ledobnád a pajzsod? Csak… most? Kérdezem kissé félszegen, remélem, nem kérek túl sokat, de érezni akarom… mindenhogy. Talán neki ez nem olyan fontos, de nekem igen, tudnom kell, hogy bízik bennem annyira, hogy beengedjen a belső kis világába, mert én gondolkodás nélkül megtenném. Még úgy is, hogy pár perce addig akartam ütni, amíg csak bírom.
Nem tudom megállni, hogy a határozottságán ne mosolyodjak el. Még mindig baromi furcsa nekem ez a kifejezés, mármint a mosoly maga. A vicsorgás, a vigyorgás, mindennemű öröm, vagy érzés nélkül… Na, azok mennek. És nem mondom, le tudtam velük bűvölni az alsóneműt nem egy fiatal kis csitriről. Már azokról, akik hozzám képest fiatalok. Még mindig nem szokásom gyerekeket zaklatni, erről a drága lányom is mesélhetne. Tényleg, Mary… El kell mondanom Bellsnek, hogy egyáltalán létezik. Ha lesz rá alkalmam. De a karomról szóló kérdése tereli a témát, én pedig nem bánom. Az egy sokkal nehezebb beszélgetés lesz, és amíg fizikailag lehetséges, szeretném elkerülni. – Megvan. Már meggyógyult… csak a csont maradt rossz helyen – mondom. az egész úgy néz ki, mintha lenne egy hupli a csuklómnál, ami alatt közvetlenül egy csont húzódik meg. Ennek következtében aztán visszahajítani nem tudom, mozgatni is körülményesen. Meg fájdalmasan. De átéltem már ennél rosszabbat is másfél évszázad alatt, és valószínűleg még fogok is, szóval nem panaszkodom. Olcsón megúsztam. A kérésére lehajtom a fejem. Nem szokásom ledobni a pajzsom, főleg előtte nem. Félek attól, a bestiám mit reagálna a közelségére annyi év gyűlölet, harag és kín után. Képes lenne úgy tekinteni a másikra, mint kölyökkorukban, vagy… Nem, abba az oldalba nem szívesen gondolnék bele. A következmények súlyossága elrettent. Ezért vagyok én egyszerű baka, és nem valami magas rangú tag a falkában. Nem szeretem a felelősséget. – Le – biccentek végül, egy nagy sóhaj kíséretében, aztán ledobom a mentális védelmem. Nem fokozatosan engedem lefelé, egyszerűen csak levágom a padlóra, és aztán történjen, aminek történnie kell. Lélegzetem visszafojtom, amíg a farkasom lustán odalépdel a másikhoz, körbeszaglássza, és egy pillanatra megáll előtte. Oldalra billenti a fejét, majd képen is nyalja a másikat, mint régi ismerőst, játszótársat… Úgy tűnik, a bestiám mérföldekkel humánusabb, mint én magam. Ez vicces, nem igaz? Annak kellene lennie. Észre sem vettem, hogy lerogytam az ágyra, és most ott ülök a szélén. Aztán felnézek Bellsre, tekintetem mint az űzött vadé. Energiáimban még ott motoszkál a pár pillanattal korábbi félelem, mely végül alaptalannak bizonyult. Aztán felnevetek, mintha egy hatalmas követ dobtam volna le a szívemről, egyenesen azokra a rohadék hegyiekre. – Rég látták egymást – szelídül mosollyá a felszabadult nevetés. Mikor éreztem magam így utoljára? Jó kérdés. Viszont, akkor ideje lenne visszatérni a kellemetlenebb témákra. – Bells, el kell mondanom valamit. Csak mert nem akarom, hogy közénk álljon a dolog, ahogy azt sem, hogy mástól tudd meg. – Nagy levegőt veszek, aztán kifújom. – Van egy lányom.
- Ha rossz helyen van a csont, akkor azt újra el kell törni, máskülönben sosem tudod majd rendesen használni megint. Miért nem jöttél be hozzám, hogy megvizsgáljalak? Vagy, ha hozzám nem akartál, akkor ott lett volna Emily, biztosan helyre tette volna ezer örömmel. Azt hiszem, jelen pillanatban ez az egyetlen téma, amivel kapcsolatban képes dőlni belőlem a szó. Nagy felelőtlenségnek tartom, amit művelt, de az is butaság, hogy nem ment dokihoz utána. Biztos a hülye férfi büszkeséghez lehet köze a dolognak. Fejcsóválva sóhajtok fel, és az biztos, hogy addig fogom rágni a fülét, amíg helyre nem teteti, vagy tehetem én helyre. Nem mintha szeretnék neki fájdalmat okozni, de így nem maradhat. Aztán ledobja a pajzsát, én meg el is felejtem egy kis időre a karját, könnyedén hagyom a háttérbe szorulni a bennem rejlő gyógyítót, és engedem, hogy a farkasom élje ki magát. Kicsit ugyan mellbe vágó a dolog hirtelensége, de én kértem, nincs okom panaszra, végre úgy érezhetem, ahogy valójában volt, fölösleges találgatások nélkül. Így engem sem kerget az őrületbe, hogy vajon most mi is van… csak úgy vagyunk, vagy több ez annál, az, amit szeretnék mióta csak először megláttam kamasz fejjel. A farkasom heves farok csóválással reagál a jelenlétére, s amint képen nyalják, már furakodik is, hogy pofáját a hím nyakához dörzsölje, szeretné az illatát magán, érzem, ahogy majd szétfeszíti az öröm, hogy végre újra ilyen közel lehet hozzá. Minden porcikámban felfedezem, mennyire is hiányzott neki, nekem, nekünk. Félt? Mitől? Nem tudom, de azt hiszem, ez most nem is számít, mert felnevet, ami olyan édes hang számomra, mihez foghatót talán nem is hallhatnék. Nem hittem, hogy fogom még valaha hallani. - Igen. Bólintok mosolyogva, miközben leülök mellé, és az épp kezébe kulcsolom a kezem, érezni akarom a bőrét a bőrömön, egyszerűen kell, talán jobban, mint szomjazónak egy pohár víz. - Ohh… Költözik belém némi félsz, de nem eresztem el a kezét, nem hiszem, hogy bármi lehet rosszabb az elmúlt időszaknál, vagy épp annál a 150 évnél, míg gyűlölt, nem, biztosan nem lehet… Aztán érkezik a nagy bejelentés, én pedig egy ideig csak lehajtott fejjel méregetem a térdeimet, amik épp hogy kikandikálnak a köntösöm alól. Van egy lánya. Ha van egy lánya, akkor az vajon azt is jelenti, hogy szeretett egy nőt? Egy embert? Nyelek egyet, mert ez a lehetőség sokkal inkább zavar, mint maga a tény, hogy Ray csak csomagban kapható. Kicsit zavarodott vagyok, de végül azért csak megszólalok, mert úgy vélem, ez talán nem olyan súlyos dolog, hogy ki kellene rajta akadnom. Nem is nagyon szokásom. - Mennyi idős? Hol van? Sosem láttam még a hotelben… Mármint, gondolom rájöttem volna az illata miatt, hogy közöd van hozzá. Megismerhetem? Kérdezek egyszerre többet, mi talán ledobott pajzsomnál is világosabban példázza, hogy kicsit azért sokkolt a dolog, bár közel sem azért, amit bárki feltételezne.
Majdnem fölnevetek, amikor a csontról magyaráz. Látszik, hogy ez a közege, és örülök, hogy kicsit visszatértünk ahhoz az énjéhez, akit azelőtt ismertem. Az, hogy miként, az annyira nem is lényeges. Felőlem akár a karomat is eltörheti, ha mosolyogni látom közben – ezt tényleg kimondtam? –, de azért remélem, idáig nem fajul a helyzet. A férfiúi önbecsülésem nehezen viselné, ha egy nő törné el a karomat, arról nem is beszélve, hogy ha kedvtelésből tenné, már messze nem ugyanaz az ember lenne. – Két okból. Vagy inkább háromból – mondom. Ideje a furcsa, férfiasnak nem túlzottan nevezhető színvallásoknak. Mikor dobtam ki a tesztoszteron-tablettát az ablakon? Ja, igen, valamikor akkor, amikor eldöntöttem, ide jövök. Már nincs sok visszaút. – Egyrészt, úgy gondoltam, hogy ez a méltó büntetés, amiért egy barom voltam. Másrészt azért, mert nem akartam, hogy más tegye helyre. Vagy te, vagy senki. Harmadrészt meg, lássuk be, nem akartam látni azt a kifejezést Emily arcán, amikor látja, hogy fájdalmat okoz… A farkasom csöndesen fogadja a másik közeledését, aztán csak letelepszik, és figyel, részben, mintha vágyakozna valahova, részben pedig, mintha csak azt várná, hogy a nőstény elmesélje neki élete történetét. Komolyan, esküszöm úgy viselkedik, mint aki most találkozik egy világjárásról évtizedek múltán visszatérő barátjával. Részben ez is a helyzet, igaz? Csak sokkal több is van itt. Valami megfoghatatlan vágy a másik iránt, nem is annyira mélyen a felszín alatt. A viszontlátás öröme elnyomja az energiáiban, de tudom, hogy ott van. Már régen is elbújt. Tudom, érzem, hogy a bejelentésem sokkolja. Megszorítanám a kezét, de félek, jelen pillanatban nem tudnék uralkodni a farkasom erején, és összetörné azokat a gyengének tűnő csontokat. Tudom, hogy Bellst nem porcelánból készítették, hisz másfél éven keresztül előlem is el tudott menekülni… Azt viszont nem bírom ki, hogy lehajtsa a fejét. Sérült kezemmel nyúlok az álla alá, és emelem föl gyengéden, már amennyire tőlem telik. Mint mondtam, ezt még nem árt gyakorolni. A kérdéseire már remélhetőleg úgy válaszolok, hogy a szemébe nézhetek. – Tizennyolc éves. Egy magániskolában tanul, és… Szeretném, igen. Mármint, ha megismernéd. De a nyáron nem jött haza, nem akartam, hogy visszajöjjön, amíg a falkák közötti torzsalkodás zajlik – mondom. Tudom, hogy rosszul érinti, én pedig aggódok emiatt. Mary nem az a típusú lány, aki olyan könnyen fogadna el új embereket az életében. Főleg azok után, amiket meséltem neki még kiskorában. Nem lesz ez egyszerű…
- Méltó büntetés? És ezt gondolod rajtad kívül bárki így gondolja? Így nem igazán tudod ellátni a feladataidat, márpedig most gondolom mindennél fontosabb, hogy bevethető legyél… Nem ismertem annyira Castort, de szerintem nem értékelné ezt a fajta hozzáállást, elvégre, Ray testőr volt, és majd mit mond, ha küldenék terepre? Bocs, rosszul forrt össze a csontom? Én viszont nem akarom kioktatni, így inkább próbálok óvatosan fogalmazni. - Jól van, akkor holnap összeraklak. Úgysem mehet senki sehová, maximum párosával, én meg inkább ülök a fenekemen, nem szívom senki vérét, hogy mászkáljunk valamerre. Az Emilys dolgot mondjuk megértem, azt hiszem, emiatt reménykedem benne, hogy sosem fogok úgy megsérülni, hogy a kezei közé kerüljek. Vigyorodok el, annyira mások voltunk, hogy az félelmetes, de ez nem jelentette azt, hogy nem tartottam jónak abban, amit csinál. Egyszerűen csak a fájdalom volt az, amit nem szerettem, és rajtam nem segítene, hogy más meg épp ezt élvezi. Valahogy nem fért a fejembe a dolog. A farkasom még lelkesen rohangászná körbe a hímet, de mivel az lefekszik, így csak lassan odasomfordál hozzá, óvatosan, mintha nem akarná elriasztani a fene nagy örömmel, ami benne tombol, és ő is lefekszik, a fejét pedig a másik nyakára helyezi könnyedén. Csak közel akar lenni hozzá. - Értem. Bólintok, és persze, hagytam, hogy megemelje a fejem, nem vagyok én olyan nehezen kezelhető egyén, hogy dacból továbbra is ragaszkodjak a térdeim bámulásához. Van azonban valami, ami nem hagy nyugodni, így rá is kérdezek, mert benne is érzek némi aggodalmat, és nem tudom, hogy pontosan minek szólhat. - Tud rólam? Illetve… arról, hogy gyűlölsz? Mármint, múlt időben persze. Csak mert akkor azt hiszem, talán jobb lenne, ha még egy ideig nem találkoznék vele. Mondjuk, az sem ma lesz, hogy a falkák közt rendeződjön a viszony, úgyhogy túlságosan nem aggódom még emiatt a találkozás miatt. Az nem zavarna, hogy boldogulnom kell egy kamasszal, jól kijöttem az emberekkel, a fiatalokkal még inkább, ám az határozottan nem mindegy, hogy rólam hallott-e, és ha igen, akkor pontosan mit is. - Bevallom, sosem tűntél egy gyerekvállalós típusnak. Ez fura kérdés lesz, de... terveztétek, vagy csak úgy jött? Remek vagy Bells... nem hogy egyenesen rákérdeznél, hogy mit érzett az iránt a nő iránt, akitől megszületett a lánya. Nem, ehelyett próbálom így megkerülve ezt a számomra nagyon is kényes kérdést kideríteni a dolgot.
– Ha az Alfa nem büntet meg, megbüntetem magam – megvontam a vállam. – Egyébként még így is bevethető vagyok. Lőni tudok, mivel nincs szükségem arra, hogy egy Desert Eagle-vel bizonyítsak magamnak. – Ezt szívem szerint visszaszívnám. Annabelle nem hiszem, hogy értené, miért röhögök magamban alkalmasint azokon, akik a „nagyágyút” használják. De ez a katonai múlt terméke, sok más dologgal egyetemben. Talán csak a kurvázást nem foghatom erre, hiszen kiküldetésen egyszer jártam csak. Nem, ezt magamnak köszönhettem. Meg Dominicnek, ő tudta, hol találjuk a legkönnyebben kapható csajokat. – Ne aggódj, ha olyasmi történik, ott fogok állni fölötted mindvégig – mondtam. Mondjuk az eltagadhatatlan, hogy Emily jól végzi a munkáját. Az nem gond, hogy örömet is talál benne, vagy éppen mások belsőségeiben… Egészen addig, amíg nem rajtam, vagy Bellsen, vagy az Alfán csattan az ostor. Hiába a nagy családunk tagja valaki, ha a legkisebb jelét látom annak, hogy valakit, aki hozzám közel áll, bánt, akkor nem számít, kicsoda. Northlake is meg fogja kapni a magáét azért a tetves fenyegetéséért. Előbb-utóbb. A türelem túl nagy erény ahhoz, hogy én birtokoljam. – És köszönöm. A farkasom energiáiból még mindig a viszontlátás öröme árad, de nem mozdul a másik alatt. Csak élvezi a közelségét. Tessék, az agresszív vadállatot is megszelídíti egy nőstény. Azt hiszem, ez jó hír. Talán beköszönhet egy olyan időszak, amikor nem kell tartani attól, mit teszek legközelebb. Örülök, amikor fölemeli a fejét, de a kérdésére még így sem válaszolok azonnal. Nem akarok, de muszáj lesz, mivel hazudni is ostobaság lenne. Ha Mary hazajön, úgyis kibújna a szög a zsákból, és jobb, ha mindketten rá tudunk készülni. Nem lesz egyszerű a kishölggyel. Aki, ha megtudná, hogy így hívtam, valószínűleg csatabárdot állítana az apja fejébe. És ezzel utolsó pillanataimban zavarba ejtően büszkévé tenne engem. Hát, annyi biztos, hogy nem vagyok teljesen normális. – Tud. Ahogy Róla is – utalok Martinezre. – Úgy gondoltam, az elmúlt események nem minősülnek telefontémának. Ha hazajön, el fogok neki mondani mindent, amit tudnia kell… Addig viszont jobb lenne, ha nem találkoznál vele. Én képzetem ki – árnyalatnyi büszkeség azért csendül a hangomban –, jól tud bánni mindenféle fegyverrel. Az utolsó kérdésére viszont egy ideig csak pislogni tudok. Aztán muszáj elengednem a kezét, és hátravetett fejjel fölnevetek. Tudom, ő nem is sejtheti, mi a helyzet Mary fogantatása körül, de akkor is, a kérdés puszta abszurditása… Visszaidézi azokat az időket, amikor egy kislány a G.I. Joe babájával kérdezett tőlem hasonlókat. – Bells, mind a mai napig nem tudom, ki az anyja – mondom csöndesen. – De tudom, hogy enyém, és fölneveltem. Az anyja soha nem keresett újra, és én sem gondoltam rá egyszer sem. Nos, ez nem emel éppen lovagi magasságokba, de lássuk be, az én páncélom fekete és tele van horpadásokkal. Ha hőst szeretne, keresnie kell valaki mást, mert én minden vagyok, csak az nem. De eddig úgy tűnik, elfogad ilyennek. És ez boldoggá tesz. Valahol mélyen.
Azt nem hiszem, hogy megúszná, hogy Castor elővegye, de ez már egy másik kérdés, majd meglátjuk, mi lesz. Véleményem szerint maximálisan megérdemelné, még ha nagyon sajnálnám, és aggódnék is érte. Attól meg tudom óvni, hogy miattam kelljen bűnhődnie, de úgy tűnik, ahhoz már sajnos nem vagyok elég, hogy a saját hülyeségeitől megvédjem. Jó, biztos nem is vár el ilyesmit, egyszerűen csak… én is szeretném, ha biztonságban lenne, még ha tudom is, hogy a státuszából és vérmérsékletéből kifolyólag ez többnyire nincsen így. - Nem hiszem, hogy beengednének, én sem szeretem, ha valaki lerágja a tíz körmét mellettem, míg ápolom azt, aki fontos neki. Egyszerűen sokkal gyorsabb minden, ha nem vizslatja valaki minden egyes mozdulatomat. De hát, ezt hiába is magyaráznám Raynek szerintem, szóval inkább nem is próbálkozom. Inkább csak remélem, hogy sosem fogok annyira megsérülni, hogy össze kelljen foltozni. Megköszönnie viszont nincs mit, ha nem úgy éreznék iránta, ahogy, akkor is a kötelességem lenne rendbe hozni. - Nagyon megnyugtató, hogy úgy véled, képes lenne lelőni. Húzom el a számat, ami nem épp jellemző rám, de kissé nehezemre esik megbirkózni a gondolattal, hogy Ray lányának mennyire pocsék véleménye és képe lehet rólam. Igazán remek kilátások. Mindenesetre, emiatt majd akkor aggodalmaskodom, ha valóban szükséges, egyelőre fölösleges feszültséget szülne csak bennem, az elmúlt időszak során meg kiderült, hogy az nekem nem tesz éppenséggel jót. - Ne aggódj, nem is állt szándékomban megkeresni. Mondjuk, ezt érezheti, a pajzsom lenn van, én egyébként is olyan személy vagyok, aki inkább kerüli a konfliktusokat, ráhagyom Rayre, hogy elintézze, s ha már ő meggyőzte a lányát, hogy nem vagyok maga a sátán, akit csak gyűlölni lehet, akkor majd elkezdhetek közeledni. A nevetését nem értem, kissé megilletődötten kezdem morzsolgatni a köntösöm alját, fura, már nem érzem kényelmetlenül magam így alulöltözötten, és a hajam sem zavar. Végül a válasza némileg eloszlatja az értetlenségemet, bár nem értem, miért ne tervezhette volna például, jó, én sem nézném ki belőle, de az idők folyamán változhatott volna az ilyesmihez való hozzáállása. Mégis, valahol megkönnyebbülök, mert akkor nem szeretett senkit úgy, hogy tényleg gyermeket akarjon tőle, ennek pedig… örülök, még ha a maga nemében szomorú is. Bár, én sem éreztem senki iránt hasonlóképp, más kérdés, hogy nekem nem is lehetne gyerekem. - De most már nem úszod meg azt sem, hogy csiszold az önvédelmi technikámat. Már, ha rendbe hoztam a karodat. Mosolyodom el, nem tudom, hogy örülök-e, hogy a lánygyermek témával eltűnt valami, amitől kicsit rettegek, de az biztos, hogy legalább feszültség sincs bennem. Jól vagyok, örülök, hogy itt van, és él, minden más most annyira mellékes…
– Nem vagyok tíz körmömet lerágós fajta, te is tudod jól. Egyébként is, az egyik kezem kelleni fog, hogy… ösztönözzem Emilyt. – Nos, ami azt illeti, semmi sem ösztönzi úgy munkára az embereket, mint amikor egy kilenc milliméterest szorítanak a tarkójuknak. Mert az biztos, hogy nem hagyom, hogy bárki is rakja össze a nőt egy esetleges baleset után, az akár egy aprócska hibát is elkövessen. Ilyet nem játszunk… Azután Maryre terelődik a szó, és szavaira, bármennyire is beteges dolog ez, de azért feltámad bennem egy adagnyi, apai büszkeség. Hiába, én neveltem, én tettem azt a lányt azzá, ami… Ami, jobb esetben egy nem teljesen hidegvérű gyilkos. Fontos az emberség, csak legyen belőle minél kevesebb, azt mondom. Akkor senki és semmi nem tud az ember fejébe mászni, aminek nem kellene. Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy mielőtt még Bellsre támadna, egyeztetne velem, és nem cselekedne ostoba módon. Elvégre megtanítottam arra is, hogy mindig mérje fel az erőviszonyokat, Bells pedig még mindig erősebb nála. A rémtörténetek róla meg reményeim szerint elég meggyőzőek voltak. Már amiket a Hófehérke, meg a többi hülye picsa helyett adtam elő… – Hé, ne aggódj. Amint lehet, elmondom neki a fejleményeket, és minden rosszat elkerülhetünk – mondom, és biztató módon mosolygok mellé. Már egyre jobban megy, látszik, gyakorlat teszi a mestert. Mondjuk olyan szép mosolyom úgysem lesz soha, mint amit Bells ajkán látok. Na jó, ez nagyon nyálas volt, még tőlem is. És furcsán odaillő. De jó, hogy ezek a gondolataim nem mehetnek ki semmilyen módon a fejemből, mert utána a falka elé nem állnék, az ziher. Arra, hogy nem akarja megkeresni, csak bólintok. Nem kell tovább forszírozni a témát, úgy tűnik, legalábbis addig biztosan nem, amíg nem lesz minden rendezve. – Arra mérget vehetsz – feleltem. Már vártam azokat az önvédelmi órákat, ha nem is tűkön ülve. Nem csak miattam, a falka miatt is fontos lesz, hogy megvédje magát, hiszen szükségünk van a jó gyógyítóinkra, mint amilyen ő maga is. De valami más is motoszkál a fejemben, a kérdés, ami csak azután fogalmazódik meg, hogy letudjuk a Mary-témát. – Bells, ha véget ér ez a műbalhé, és az Alfa megengedi, mit szólnál, ha együtt keresnénk egy helyet? Egy házat valahol, nagy birtokkal, mint amilyet régen akartam venni neked? – Hát igen, akkoriban még előre terveztem az életem. Egy udvarház a sok évnyi szolgálatért az elnök mellett, ahol visszahúzódva élhettünk volna, amíg csak akarunk… Kezem is ökölbe szorul, ha belegondolok, hogy ez mindörökre csak álom marad már.
Nem akartam több szót vesztegetni arra, hogy esetleg megsérülök, és össze kell majd foltozni. Igazság szerint nem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet, lévén egyrészt vigyáztam a sejhajomra, másrészt pedig betartottam Castor játékszabályait, és nem mászkáltam sehová egyedül. Ez persze még nem volt garancia semmire, de én nem az a típus voltam, aki ilyenek miatt előre aggódik. - Jól van. Remélem azért nem fog annyira utálni. Emiatt tényleg aggódtam egy kicsit, bár tudom, hogy könnyű velem, és nem igazán az ellenszenv az, amit kiváltok a körülöttem lévőkből, de sajnos el tudom képtelni, miket hallott rólam a lány mikor még Ray gyűlölt… Szóval nem szeretném a véletlenre bízni ezt a dolgot. - Oké, de ha lehet, most ne tűnj el előtte. Öltöttem szemtelenül nyelvet, de a lélektükreim mosolyogtak, jelezvén, hogy már egy csepp harag sincs bennem. Ha itt volt a közelemben, egyszerűen nem tudott felülkerekedni ez az érzés, aminek örültem, mert egészen elemésztettek a saját negatív érzéseim, amíg fogságban volt. A kérdésére csak mosolyogni tudok pár pillanat erejéig, és nagyon örülök neki, hogy ilyen gondolatok megfordulnak a fejében. Igen, jó lett volna régen is, de nem volt esélyünk ilyesmire. Még arra sem, hogy megtudjuk, egyikőnk érzései sem lennének viszonzatlanok. Ujjaim az ökölbe szoruló kezére siklanak, hogy érintésemmel oldjam fel a görcsös mozdulatot. Nem volt szükség rá, már nem. Persze, rengeteg évet vesztegettünk el, de előre kell tekinteni, mert még nagyon sok áll előttünk, jó eséllyel sokkal több, mint amennyi pocsékba ment. Márpedig csak erre szabad gondolni, nem arra, hogy mi ment gallyra a múltban. - Nagyon örülnék neki, ha lenne egy közös otthonunk. Villant fel az a tipikus, széles, kifejezetten boldog mosolyosom, és reméltem, hogy egyszer fogunk rá engedélyt kapni, de egyelőre biztos voltam benne, hogy erre esély sincs. Addig nem, amíg így áll a helyzet a falkák között. Egy pár pillanatig még fürkésztem az arcát, majd úgy döntöttem, hogy ha nem is ugrom a mély vízbe kettőnk kapcsolatát illetően, egy nagyobb lépést azért megtehetek, főleg azért, mert szerettem volna a közelében maradni. - Ray… esetleg… itt alszol ma? Kérdeztem halkan, kicsit elpirulva, noha ez nem felhívás volt keringőre, de azért nekem ilyesmit sem szokásom túl gyakran művelni. Viszont most, hogy megesett ez az elrablásos mizéria, igyekezni fogok minél több időt vele tölteni, túlságosan is megijesztett a helyzet, és rájöttem, hogy gyakorlatilag bármikor elveszíthetem, pedig még csak most kaptam vissza.
Örülök, hogy ejthetjük a témát az esetleges sérüléséről. Nem szeretek arra gondolni, miket kellene tennem és meddig kellene elmennem, ha valami baja esne. Nem, éppen elég, hogy a kettősünkből én vagyok az, aki egészen biztosan nem fogja megúszni az elkövetkező pár hónapot sérülések nélkül, nem szükséges még neki is lesérülnie. Egyébként is, ha mégis megtörténik, azért meg fognak fizetni, bárki is tegye. – Ó, én biztos vagyok benne, hogy ki fogtok jönni egymással – mosolyodtam el. Egyre könnyebben megy, ez már egészen barátságosra is sikerül. Gratulálok, Mr. Windslone, ön tanult ma egy új kifejezést, amit utoljára gyerekként használt. A következő az lesz, hogy megtanulom, mit jelent az „ölelés” szó, igaz? Na jó, annyira talán nem vészes a helyzet. Mert igen, néha úgy érzem magam, mint egy magára hagyott, elvadult kutya a hátsókertben, aki gondolkodás nélkül harapja le tőből az idegenek kezét, de nekem van egy helyem, ahová jöhetek. Nem kell a hátsó kertben kergetnem a saját farkamat egy örökkévalóságon át, miközben egy cölöphöz vagyok láncolva. É akkor arról ne is beszéljünk, mi szokott történni azokkal a kutyákkal… Érzem az érintését, és ő hallhatja, ahogy a lélegzésem megnyugszik a nyomán, kezem pedig ellazul. Nem, tényleg nem szabad többé a múlton rágódni, de másfél évszázadon keresztül mást sem tettem, a régi beidegződések pedig sokkal nehezebben halnak, mint ahogy halniuk kellene. De jobb esetben van idő, van lehetőség és van egy hely, ahol végre elengedhetem azokat az árnyakat. És bár még mindig szívesen látnám annak a szarházi Martineznek a fejét aranytálcán, már nem ez életem legfőbb célja. Többé már nem. Annak pedig én örülök, hogy örülne. Igen, mostantól talán lehetne ez a célom. Jóvátenni mindent, amit elcsesztem régebben. Egy ház kerttel, kutya, játszótérről lopott gyerek nevelgetése, ilyen kis apróságok, amik feldobják egy ember öreg napjait. Mert ha nem kell, én nem fogom itt hagyni a falkát, Castor győzni fog a nyamvadt hegyi szarháziak fölött, és ha utána valami barom betelepül ide, hát szeretném én azt látni, hogy kiűz bennünket innen. A kérdésére először csak felvonom a szemöldököm. Pillanatnyi meglepetés, utána előrehajolok, sérült kezem a tarkójára csúszik, és megcsókolom. A finomkodást még mindig tanulom, de ez már sokkal… emberibb, mint amiket eddig tudtam nyújtani bárkinek életemben. – Nagyon szívesen – felelem, amikor eltávolodok tőle egy kissé. Nos, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, é szerintem jobb, ha hagyom neki megtenni a kezdő lépéseket, már ha ő is akarja, persze. Emberekkel szemben sosem voltam ilyen, de Bells más… Ő több. És ha kettőnk kapcsolata, ami még a halálból is feltámadni látszik, tartós kíván lenni, ezt meg kell tennem. Nesze neked, dominancia.
Milyen jó, hogy ő biztos benne. Én, a fene nagy optimista, aki mindenben csak a szépet keresi, nos, én jelenleg nem látom ilyen derűsen a helyzetet. Nem is akarom inkább tudni, miket mondhatott rólam Ray a lányának, egyszerűen elképzelni is túlságosan fájdalmas lenne, azt a tudatot is nehéz volt elviselni mindig is, hogy mennyi ideig gyűlölt ő maga. Jobban fáj, mint bármilyen testi sérülés valaha is. A mosoly azonban haladás, és én a mennyekben érzem magam tőle, mert tudom, hogy csak rám mosolyog így, senki másra. Ha semmi másban nem is, ebben teljesen biztos vagyok. Én nem bánom, ha csak velem ilyen, egyáltalán nem, sőt… Felőlem lehet az érzelemmentesség tökéletes maszkja mások előtt, amíg velem ilyen, addig tudom, hogy minden rendben. Mármint velünk. Tegyük most félre azt, hogy nem oly rég még le akartam harapni a fejét. Örülök, hogy sikerül megnyugtatnom, persze, tisztában vagyok vele, hogy a múltunk közel sem egyszerű, és igenis van oka a haragra, nekem is van, csak épp én nem szeretem beengedni az ilyen érzéseket, és eztán azon leszek, hogy Rayből is kiűzzem őket. Tudom, nem lehetek mindig mellette, az nem is volna egészséges kapcsolat, de amikor együtt leszünk, arra fogok törekedni, hogy a viharfelhőket elüldözzem, és ha máskor nem, akkor vidám legyen, s talán egyszer boldog. Remélem sikerül. A szívem most is hevesebben ver a csókjára, azt hiszem, ilyenkor még azt is képes vagyok elfeledni, hogy bármi rossz történhet velünk a világban. Egyszerűen olyan tökéletes érzés elmerülni ezekben a pillanatokban, hogy utána egész zavaróan pofán tud csapni a valóság. Most azonban reggelig nem akarok hallani a valóságról, csak azt szeretném, hogy Ray mellettem legyen, hogy közvetlen közelről érezzem a szívdobogását, hogy halljam, ahogy álmában nyugodtan veszi a levegőt… Egy kicsit elbizonytalanodom. Néha nem értem, miért vagyok ennyire félszeg, miért jövök zavarba bárminek a gondolatától, aminek két ember között természetesnek kell lennie. Tudom, hogy félek… félek, hogy végül nem leszek elég jó, elég izgalmas, eléggé nő a számára, pedig másra sem vágyom jobban, hogy pont olyan legyek, akire neki szüksége van. Felsóhajtok, majd felkelek mellőle. - Egyébként, mit is hoztál? Kérdezem, mert láttam, hogy valami a padlón hever, az ajtó közelében, de most valahogy egyszerűbbnek tűnt megkérdezni, mint remegő lábbal odamenni, és felvenni őket. Még visszapillantottam rá, és meleg tekintetem végigsimogatta a vonásait, istenem… néha nem is hiszem el, hogy tényleg újra a közelében vagyok. Vajon lehetek annyira suta és szerencsétlen, hogy mindezt elrontsam? Persze, hisz Annabelle Evans ebben profi. - Pillanat! Azzal bemegyek a fürdőbe, vagy inkább menekülök, nem is tudom, és behajtom magam után az ajtót. Teljesen nem zárom be, de ennek nem vagyok a tudatában. Igyekszem gyorsan átöltözni, de az elnyűtt, combközépig érő alvóspólómon kívül nincsen benn semmi, amit felvehetnék, de hát, így vagyok én én, nemde? Elvégre, az nem lenne annyira hozzám illő. ha tetőtől talpig csipkében járulnék elé, vagy valami ilyesmi. Meg aztán, azt kérdeztem, itt alszik-e, nem pedig mást… mert hát, én azért annyira közel sem vagyok biztos magamban, hogy bármiféle egyebet kezdeményezzek, azt hiszem, ahhoz még mindig kicsit nyuszi vagyok. Meg egyébként is, a karja ramaty állapotban van, jobb nem rontani a helyzeten. Hahh, milyen profin beszélem le magam a dologról. Hihetetlen vagyok… - Azt hiszem, be kell szereznem pár csinosabb darabot. Lépek ki zavart mosollyal az arcomon, éééés halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mit csináljak. - Ööö… álmos vagy egyáltalán? Tényleg… vacsoráztál? Mert hozathatunk fel valamit, nekem csak egy kis csokim van, de az nem túl laktató… De amúgy, érezd magad otthon, meg minden. Tényleg, kell valami fájdalomcsillapító a karodra esetleg? Mert az van, hátha elviselhetőbb lenne kicsit, míg helyre nem rakom. Szerintem akkor is tök egyértelmű lenne, hogy teljesen zavarban vagyok, ha csak a csacsogásomat hallaná, és nem lenne leeresztve a pajzsom, hogy a tudtára adja minden érzésemet.
Jó, elismerem, amikor azt mondtam, biztos vagyok benne, hazudtam egy aprócskát. Nem nagyot, egyszerűen csak… Nehéz megmondani. De most megpróbálok olyan lenni, mint amilyen általában ő: életigenlő, optimista, vigasztaló… Minden egyben. A magániskola még ki van fizetve, a szünet nem kezdődött el, addig nem kell aggódnunk semmi miatt. Ha meg mégis… Drága, édes lányom kapott már golyó ütötte sebet, én pedig tudom, miként kell úgy lőni, hogy az ne legyen halálos, de a fájdalom kijózanítsa az illetőt. Nem sértődök meg, amikor nem megy tovább. Ahogy neki kényelmes, én nem fogom ráerőszakolni magamat. Azok az idők, amikor én nem tudtam a gatyámban tartani a farkamat már elmúltak. De jobb, ha megtanulom a határt most, mintha később bajunk származna ebből. Kedvem lenne ismét magamhoz vonni, de tudom, hiba lenne. Hím vagyok, abból is a rámenősebb fajta, és nem tudnám megállni, hogy ismét bepróbálkozzak, márpedig nem kívánom tönkretenni az estét. Nem azért jöttem ide, hogy elrontsak mindent, ami közöttünk van, hanem azért, hogy megpróbáljam megmenteni a helyzetet. Ami, olybá tűnik, sikerül. Nem akarom az ostobaságom miatt eltaszítani őt. Így is elég kellemetlen lehet neki, hogy a fickó, akit ismert, és aki kedves, örömteli férfi volt még Washingtonban, milyenné változott az évek során. De ki tudja… Talán visszakaphatok egy darabot abból az emberből, aki voltam. Egykor azt hittem, minden hidat fölégettem a múltbéli énemhez, és tessék, most mégis itt van, és lélegzik mellettem a legerősebb kapocs. A kérdésére elmosolyodok. Na, gyakorlat teszi a mestert… vagy inkább a tanítványt. Fölállok, és a jegyekhez sétálok, lehajolok és fölveszem őket a földről. Az egyiket előrenyújtva megyek oda a nőstényhez. – Emlékszel még, amikor Washingtonban megnyitott az új színház? Mindenféle darabokat adtak, és néhányra mi is elmentünk – mondom. Az emlékek felidézése számomra nem nehéz, a vérvonalam egyik alapképessége, de ha szeretné, nagyon szívesen segítek neki. Olyan régen volt lehetőségem újraélni azokat az éveket… Sosem mertem igazán. – Az itteni színház nagyon hasonló programestet szervez. Gondoltam elehetnénk, és… felidézhetnénk, a régi, szép időket. Amikor bemegy a mosdóba, csak leülök az ágyra és magam elé bámulok. Nos, most, hogy van időm összekaparni a gondolataimat, el kell ismernem, ez határozottan jól sikerült. Jobban, mint vártam. – Ugyan, kérlek, nem a ruha számít, egy szép hölgy, mint te, bármit csinossá varázsol – mondom, amikor kilép. Régen, még Washingtonban mindig ilyesmikkel bombáztam, erre emlékszem. Mára már… megkopott a beszélőkém, de ki tudja, talán még nem annyira, hogy ne tudjam előadni magam. A kérdésén elgondolkodom egy kicsit, mielőtt válaszolnék. – Nem. És nem. Ha szeretnél enni valamit, rád bízom, mi legyen. És ne aggódj, fájdalomcsillapítóra nem lesz szükség, elég nekem, ha te itt vagy velem. És tegyük hozzá, hogy sosem lettem volna Testőr, ha egy kis fájdalom le tudna dönteni a lábamról. Az Alfáért ennél rosszabb dolgokat is el kell majd viselnem egy napon, tudom, és ezzel valószínűleg ő maga is tisztában van. De nem vagyok annyira kegyetlen, hogy meg is mondjam neki. Ma este jó dolog azt hinni, hogy a világ… egyszerű. – Egyébként mit szólnál, ha valamikor elmennénk házat nézni? Csak hogy fölmérjük, miből gazdálkodhatunk – mondom. Nem most kívánom megvenni, bár lehet, érdemes lenne az ingatlant magát megvásárolni, ha találunk egy jót, mielőtt elviszik előlünk. De ez még sok mindentől függ.
- Persze, hogy emlékszem. Mindig azért imádkoztam, hogy fogd meg a kezem közben. Pirultam el kissé, nagyon is élénken él még bennem a dolog, mert már akkor érte dobogott a szívem, de sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy elmondjam neki. Megnéztem a felém nyújtott jegyet, és kicsit megkönnyebbültem, hogy nem ma estére szól. Azt hiszem, még tőle is túl nagy elbizakodottságra vallott volna, ha készpénznek veszi, hogy megbocsájtok. Mármint, ilyen hamar. Mert az tény, hogy sokáig képtelen vagyok haragudni bárkire is, nemhogy rá. - Ezer örömmel, már alig várom. Hú… ki kell találnom, mit vegyek fel, hogy még a szavad is elálljon. A szokásos lelkesedésem már meg is érkezett, és tényleg számolni fogom addig az órákat, mert a történtek után tényleg szükségem van egy kis lazításra, s persze csakis vele. - Remélem, annyi időre lecserélhetjük az aktuális párunkat. Ezt biztos megengedik, elvégre, ugyanúgy ketten megyünk majd, ebből nem lehet probléma. Személyesen talán képes is lennék visszafogni Ray forrófejűségét. Az elnyűtt póló alját kicsit zavartan gyűrögetem, örülök, hogy szépnek tart, tudom, hallhattam ilyet tőle még Washingtonban, de akkor nem mertem komolyan venni, és elhinni, hogy több is lehet, nem csak pár kedves bók egy imádnivaló… baráttól. Remélem, hogy nem fog ez az egész csak úgy elillanni. - Nos, fájdalomcsillapítónak sem használt még senki. Mosolyodtam el, majd felhuppantam az ágyra, és magam után húztam, nem olyan, dönts le a lábamról módon, egyszerűen csak a magam bájos, esetlen módján. Bebújtam a takaró alá, mert kicsit fáztam, de talán csak az izgalom tette, örültem, hogy itt van velem, és reméltem, hogy nem teszek tönkre azzal semmit, hogy nem rángatom magamra. Az elmúlt időszak után nekem ez nem megy, és az égiekre… azt sem tudom, mikor voltam utoljára férfival. Nem, nem vagyok még érintetlen, de ennek ellenére úgy érzem most magam. - Akkor… beszélgethetünk hajnalig. Tudod, mint régen. Volt rá alkalmunk rengetegszer a börtönünkben, ahol csak egymásnak voltunk, meg aztán később is, mert elég hamar barátok lettünk. Még egymás előtt is titkolva többek is. Akkor bármiről tudtunk beszélni. Én még most is tudok, de Ray nem, ő megváltozott, belőle eltűnt valami, én pedig azon leszek, hogy megpróbáljam visszahozni egy kis darabkáját. Nem megváltoztatni akarom, szó sincs róla, egyszerűen csak szeretném boldognak, gondtalanabbnak látni. - Szuper lenne. Mikor gondoltad? Meg merre? Hú, és milyen házat szeretnél? Nagyot, kicsit, kerteset, esetleg csak egy sorházat? Szeretnék majd egy kutyát. Még nem tudom, milyet, csak jó lenne. Benne vagy? Kérdezem mosolyogva, és attól függetlenül, hogy ő mennyit beszél, belőlem azért többnyire dől a szó, miközben lassan megtalálom a kényelmes kis helyem épp karjának ölelésében, és a fejemet a mellkasán nyugtatom. Ha végül megéhezik, akkor rendelek valamit, de nekem már magamtól nem fog eszembe jutni, egyszerűen csak élvezem, hogy itt van mellettem, és hallgathatom a hangját, lélegzetvételeit, szívdobogását. Százszor is éhen halnék inkább, minthogy ettől valaha is megfosszanak. - Tudod… mindig erre vágytam. Rád és rám, így, együtt… most mégis kicsit hihetetlen nekem ez az egész, és félek, hogy csak úgy elillan. Vagy hogy elrontjuk, mert abban nagyon jónak bizonyultunk korábban. Végül csak nem bírom ki, hogy ne osszam meg vele a félelmeimet, de több szót ennél nem fogok ejteni róluk, és inkább utána visszanyargalok a kellemesebb témákhoz, míg el nem álmosodom, vagy inkább míg meg nem jelennek az első napsugarak…
// Részemről ez záró lenne, mert már nagyon rég húzódik, de bármikor, bárhol kezdhetünk újat, amint van rá kapacitásod. :)Köszönöm szépen a játékot! //
– Igazán? Nos, én meg azért, hogy te tedd meg ugyanezt – nevettem el magam. Jó, én vagyok a férfi, és ma már enyhén szólva is szégyenkezve gondolok vissza arra a fiatalemberre, aki azt sem tudta igazán, mi fán teremnek a nők, de ennek tudatában igen vicces a kettőnk helyzete. Nos, több mint egy évszázad, és túl vagyunk a kézfogáson, sőt, valamivel többön is annál. Megért várni? Mondhatnám, hogy meg, csak ne lett volna közben az időszak, amikor tiszta szívemből gyűlöltem őt. Amikor az öltözékéről kezd beszélni, jóízűen fölnevetek. Nocsak, az égbolt mégsem omlott le, a hang viszont zavaróan ismeretlen annak ellenére, hogy az én torkomból tört elő. – Nem hinném, hogy nehéz dolgod lesz. – Igen, azt én is. Legrosszabb esetben jól fogják érezni magukat ők is – vigyorodtam el. Hiába, vártam ezt a dolgot. Szerettem volna egy kis időt eltölteni vele, kettesben, csak egymásra figyelve, és az eddigi időben a lehetőség ehhez nem volt adott. A robbantást követő elrablásom – nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, mihez volt köze a hegyiek támadásainak – és az azóta eltel idő sem volt terhes a romantikától. De majd megadom neki, amit megérdemel… Előbb-utóbb. Amint lehetőségem lesz rá. Figyelem, ahogy a póló alját gyűrögeti. Hát most komolyan… Visszaidézi azokat az emlékeket, bármennyire fájdalmasak legyenek is, és bármennyire ne is akarjam. Mert hiába szeretek gondolni rá, amikor eszembe jut az, mi történt, még mindig kinyílik a bicska a zsebemben. A szavaira viszont már elmosolyodok, a rossz gondolatok tovaszállnak, és a kifejezés is egészen ismerősen kúszik az arcomra. Remek, Ray Windslone megtanult mosolyogni. Elértem egy pár hetes kisgyerek szintjét így százhatvan év elmúltával. – Pedig mind úgy, mind reményforrásként remekül működsz – jegyzem meg, és felidéződik bennem a sötét barlang képe, ahol egyedül voltam, ami olyan rohadtul hasonlított a washingtoni kölyökveremre… És ahol az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, ami miatt képes voltam eltörni az egyik csuklóm az volt, hogy Bells itt van a közelben. Fontos volt a Falka is, az Alfám is, persze, de valahogy a túlélési okaim első helyére Annabelle hágott. Ahogy behuppan az ágyba elfog a vágy, hogy utána ugorjak, és tegyem, amire a férfiúi vágyaim utasítanak, de türtőztetem magam. Talán nem kell már túlságosan sokáig, de csak azért, mert valami áll, mint a zászlórúd, én nem fogom eldobni a lehetőséget arra, hogy ismét vele lehessek. Tudom, a gondolkodás nem a legnagyobb erényem, bajba is sodort az elmúlt időszakban, hogy nem teszem, szóval ideje elkezdeni. Én nem heveredem be az ágyba, a szélére ülök, majd úgy fordulok, hogy tökéletesen láthassam az arcát. – Az remek lenne – mondom. Csak, mint régen. Jézusom, vajon megijedne, ha rájönne, mennyire halott az az idealista kölyök, akivel azokat az éjszakákat átbeszélgette? Valószínűleg már így is tudja. A ház említésére már be is indul az agya, látom rajta, hogy mennyire… boldoggá teszi a lehetőség. – Ennyire még nem rohantam előre, de mindenképpen valami kertesre gondoltam. Nagy, tágas helyiségre… És benne, persze, Beszélek én is eleget, pedig nem vagyok egy beszédes fajta. Főleg akkor, ha kérdez valamit, de alkalmasint átveszem ezt a szerepet. Nem telik el sok idő, és már le is heveredek mellé, onnan bámulok eleinte csak a mennyezetre, aztán nézem az arcát, őt magát. Furcsa nekem, hogy úgy fekszem egy nő mellett, hogy rajtam vannak a ruháim, de megéri kiélvezni az újdonság varázsát. – Nem fogjuk elrontani – mondom, és láthatja rajtam, mennyire biztos vagyok benne. Tudom, hogy fél ettől, én pedig kötelességemnek érzem megnyugtatni. – Tanulunk a múlt hibáiból, nem ismételjük meg őket, és előbb-utóbb túljutunk majd a nehéz szakaszokon. Azzal, hogy lássa, mennyire komolyan gondolom, a karjaim átfonják a derekát, és magamhoz ölelem. Így akarok neki biztonságot adni, elmondani, hogy nem számít mi történik, őt nem veszik el tőlem, és ha kell, hát a világ végére is elmegyek, megharcolok egy istennel is, de nincs az a dolog, ami elvehetné őt tőlem.
//Köszönöm a játékot Hamarosan megkereslek majd azzal az új játékkal kapcsolatban //
A szobám ajtaja bevágódik mögöttem, én meg szüntelenül ütöm hozzá a fejem, mint aki megveszett. A francba is, Eska, mi a frász van veled? Most komolyan képes vagy még te is megszívatni? Miért? Nem volt elég? Nem kaptam elég kijózanító pofont egyetlen hónap leforgása alatt? Mikor már azt hittem, nem lehetek ennél elkeseredettebb, jön ez. Hát köszönöm szépen, igazán. Elképesztő. Kopognak. Biztos vagyok benne, hogy Nora az, mert ismerem annyira, hogy tudjam, ő elkezd aggódni, ha valakit így lát. Bizonyos tekintetben olyan, mint én, de azért közel sem annyira viráglelkű. Egy ideig nem válaszolok, mert elküldeni nem akarom, így inkább arra apellálok, hogy feladja. Ez azonban nem történik meg, mert hosszú, néma percek után is ott van még, nekem pedig nincs erőm azt mondani, hogy kérlek, menj el. Nem is tudom, hogy a kérlekkel van-e gondom, vagy magával a ténnyel, hogy tudom, szükségem lenne arra, hogy kiöntsem a szívem, de ama tény felett még mindig nem tudtam elsiklani, hogy haszontalannak tart az alfám. Ezen pedig nem segítene az, ha elkezdenék nyafogni. Végül nyílik a szobám ajtaja, de nem szólalok meg, lehet, hogy elég lesz csak egy kicsit a társasága, csöndben, nyugodtan. Nem tudom. Már semmit sem tudok, és hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam a várost. Nem, nem mennék Ray után, azok után, hogy szó nélkül eltűnt, nem vagyok rá kíváncsi többé, bármennyire is fáj a szívem, de azt sem tudom, hogy van-e itt maradásom. S azok után, amit hallottam, még csak nem is akarok Castor közelébe kerülni, valahogy nem tenne jót a lelkemnek az is, hogy a képembe mondja, mehetek, amerre látok, mert semmi hasznom sincs. - Nem vagyok most túl jó társaság. Sem épp épületes látvány. Szólalok meg mégis, bár nem tudom, hogy minek, a csendet még mindig nem szeretem, és talán jobb bármiről elkezdeni beszélni, mint a saját létem értelmetlenségére gondolni.
Kitartó kopogásom végül elnyeri a jutalmát, az ajtó nyílik és bennem ismét megfordul, hogy lehet jobb volna, ha szépen fognám magam és magára hagynám a nőstényt. Egyrészt ez motoszkál bennem, másrészt pedig az, hogy lehet mégiscsak szüksége van társaságra. Nekem anno, amikor ilyen állapotban voltam a családom elvesztése után, aranyat ért volna, ha lett volna társaságom, mindent megadtam volna, ha valakivel meg tudom osztani a gondolataimat, a bánatomat, aki segít feldolgozni őket. Csak sajnos nem volt ilyen.. Szóval nem tudom, Bells mit szeretne, a szavait hallva azonban csak bólintok egyet. - Nem azért jöttem, hogy a külsődet ítélgessem. Haloványan elmosolyodom, azonban még mindig nem lépek beljebb, hiába nyitotta ki előttem az ajtót, még meg kell bizonyosodjak róla, hogy valóban szeretné-e most a társaságomat. - Bejöhetek? Teszem fel halkan a kérdést és elég a szemeimbe néznie, hogy tudja, most tényleg egészen nyugodtan lehet őszinte, mert ha nem szeretne beszélgetni, vagy éppen a háta közepére sem kíván, akkor nyugodtan mondja meg, elmegyek. Szóval csak akkor lépek be, ha beenged. - Ha esetleg szeretnél beszélni róla.. Kedvesen mosolygok, igyekszem uralkodni a vonásaimon, hogy még véletlenül se az látszódjon rajta, hogy sajnálom, mert tény, hogy sajnálom, de ilyenkor szerintem nem előnyös, ha mindenki emlékeztet arra, hogy mi is történt pontosan. - Készítek neked egy jó forró fürdőt, meglátod az segíteni fog, jó? Egyrészt emberi külsőt varázsolunk neki, hogy olyan szép legyen, mint amilyen valójában és amúgy is, a jó közérzet már egy lépcsőfoknak számít. Szóval remélem rábólint, én nagyon örülnék neki, még a hátát is szívesen megmosom, ezen nem fog múlni. - Atán mit szólnál, ha csinálnánk valami „csajos” programot? Mondjuk süthetünk palacsintát, vagy valami sütit, de akár elmehetünk kirándulni, vagy tudomisén vadászni? Van esetleg valamihez kedved? Mondjuk ezt az utolsó kérdést lehet nem kellett volna feltenni, mert lehet egyből rávágja, hogy csak az ágyában akar fetrengeni, de akkor majd kitalálok valami más stratégiát. Mindegy, először a fürdő legyen meg, aztán majd meglátjuk a többit, én bármire vevő vagyok, ha azzal segíthetek, akkor még olyan is szívesen csinálok, amihez semmi kedvem nem volna alapjáraton.
- Akkor jó, mert nem érnél a végére. Hagyjuk is inkább, hogy nézek ki, tükörbe már nem is merek nézni, nem is akarok. Minek? Nem nagyon akarok tetszeni a közeljövőben senkinek. Sőt, soha többet ebben a szerencsétlen életben. Most komolyan… szánalmas. Nem éri meg az egész. Szeretni? Azért, hogy ez legyen a vége? Hogy szó nélkül elmenjen az illető? - Gyere. Bólintottam, amolyan minden mindegy alapon. Kedveltem Norát, nem akartam bunkó lenni vele, meg aztán, ki tudja, talán az ő társaságát még el tudom viselni. - Melyik részéről? Arról, hogy a férfi, akit szeretek, elbukott, és elhagyott? Arról, hogy egy szemétláda az engedélyem nélkül ért hozzám? Vagy arról, hogy az Alfám szerint nem vagyok hasznos? Esetleg a mészárlásról a kórházban, ami részben az én hibám? Nem, azt hiszem, inkább egyikről sem szeretnék beszélni. Nincs értelme. Nagyon nem olyan voltam, mint az megszokott lehetett tőlem, de az vesse rám az első követ, aki ilyen helyzetben képes lenne mosolyogni. Nos, én még csak nem is erőlködtem, lehet, hogy később majd változik a helyzet, de jelenleg az ég világon semmi nem érdekelt. Csak szerettem volna nyalogatni a sebeimet egy kicsit, aztán úgyis összeszedem magam, mert én mindig összeszedem magam, ilyen vagyok, erős, lelkileg, épp ezért nem zuhantam magamba soha úgy igazán. Csak most… kell egy kis szünet. Egy kis idő, amíg lehetek én is gyenge, és nem mindenki biztos, vidám pontja. Abból elegem van egyelőre. - Azt hiszem, az jól esne. A bólintásomat ezúttal nem kísérte mosoly, és hálás pillantás sem, talán ha lefürdök, jobb lesz kicsit, és nem leszek ennyire tüskés, nem tudom. - Hát… valahol messze innen jó lenne, de azt hiszem, a képességeink nélkül nem biztonságos. Szóval… lehet ez most taplóság, de kérhetnék egy masszázst? Aztán felőlem süthetünk akármilyen sütit… Pillantottam rá, nem akartam kihasználni a kedvességét, de szívesen megszabadultam volna legalább a testem feszültségétől és görcseitől. Attól legalább meg lehetett.
Kezdőlap
//
//
