A szobám letisztult volt, egészen csajos, szóval egy pillantás elég volt, hogy valaki megmondja róla, hogy nő lakja. Igyekeztem úgy berendezni, ahogy korábban volt, bíztam benne, hogy attól azért kicsit visszajön a régi érzésekből. Persze tudom, ezen nem sokban múlt a dolog. - Egyszer majd jól leszek. Talán hazudhatnék neki, nem olyan öreg még, hogy ne tudjam megtenni, de nem volt stílusom, a korábbi farkasom más volt, az zokszó nélkül vett volna rá, de Eeyeekalduk gyermeke egészen más, szelíd, fenséges és csodálatos. Olyan, amilyen farkasra mindig vágytam. - Köszi! Egy kis csoki mindig jól jön. S ha már itt volt, hát fel is bontottam rögvest, megkínálva vele egyúttal Tawnyt, és utána vettem magamnak egy darabot. - A saját kölykömmel sem éreztetnék ilyet soha, ha ugyan lenne. Soha nem tartoztál senkinek semmivel, és ami azt illeti, most sem tartozol. A saját elhibázott döntéseinkért és tetteinkért csak magunk előtt kell elszámolnunk. Egyébként nagyon szívesen segítek bármikor, bármiben. Kacsintottam rá, mióta más a vérvonalam, sokkal inkább egyensúlyban vagyok önmagammal, s nem viaskodik a lelkemben az önző az önzetlennel. Most már mindkét felem egy felé húz, így lehetek végre egész. Halálomig hálás leszek Hopenak, hogy megadta erre nekem a lehetőséget. - Ülj csak le. Hú, nagyon óvatos vagy, a legtöbben már minimum az ágyam közepén lennének. Ne aggódj, nem vagyok harapós. Mondtam mosolyogva, aztán intettem, hogy üljön csak le a kis fotelba, kanapém nem volt, csak két fotel egy asztal mellett a sarokban, így fért el, de alapvetően ritkán van itt vendégem. - Legalábbis mindenképpen megpróbálom. Rögvest bólintottam a hallatán, és igazából örültem, mikor valaki a tanácsomat kérte, bár még magam sem számítottam idősnek, de jól esett. - Bökd csak ki nyugodtan, aztán meglátjuk, tudok-e segíteni. Nyilvánvalóan nehezére esett ezt megtenni, vagy legalábbis mindenképpen zavarban volt, igyekeztem a közvetlen viselkedésemmel ezt egy kicsit oldani, mert nem szerettem, ha feszengenek a társaságomban. Egyébként sem valami főmufti voltam erre, csupán egy egyszerű gyógyító, akinek igazából semmibe nincs beleszólása. Teszem a dolgom, élem az életem, várom, hogy visszavegyenek a kórházba, a praxisom újraindítása kicsit több idő lesz, de talán most nem is feltétlenül kellene belevágnom, még ezt azért átrágom majd magamban.
- Sajnálom, remélem hamarosan jobban leszel bármiről is legyen szó. – sietve szólaltam meg, majd zavaromban fülem mögé simítottam egy sötét tincset. – Tudom, nem ismerjük annyira egymást, de ha szeretnél beszélni róla, akkor szívesen meghallgatlak. Azt mondják, hogy jó hallgatóság vagyok, vagyis régebben az voltam. – barátságos mosolyra görbült a szám. Komolyan gondoltam, hiszen mindig is szerettem másokat meghallgatni minden hátsószándék nélkül. Egyszerűen csak tudtam, hogy sokszor elegendő az is, ha beszélhetünk valakinek a problémákról, az érzéseinkről. Ha elfojtjuk őket, akkor előbb vagy utóbb felemésztenek minket, legalábbis ez volt az én tapasztalatom, mert én is beleestem hosszú évtizedeken át ebbe a hibába. - Köszönöm. – kivettem egy bonbont a dobozból és hagytam, hogy újra elvarázsoljon az íze. Imádtam mindenféle csokit, egy-két ízt annyira nem kedveltem, de amúgy bármikor és bárhol képes voltam befalni akár egy egész táblával is. - Köszönöm. – bólintottam is mellé. – Igen, kicsit sok időbe telt, de végül én is rájöttem erre. Az elmúlt éveimet főként ezzel töltöttem, hogy erre ráébredjek és megtanuljam újra szeretni önmagam, elfogadni minden baklövésemet. – kicsit bátrabban beszéltem erről, mert úgy éreztem, hogy tényleg a lehető legjobb emberhez jöttem és nagyon jól estek a szavai. A világ is olyanná vált, hogy azt hisszük mindenkinek meg kell felelnünk, pedig legfőképpen csak saját magunknak. Nehéz ez az út, de nem lehetetlen. - Nem akartam bunkó lenni, hogy csak úgy kényelembe helyezem magam és kicsit zavarban is vagyok. – őszintén csendült a hangom és a mosoly már szinte el se tűnt az arcomról. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, mintha nem is egy idegenhez jöttem volna, akivel néha anno váltottunk pár szót a vizsgálat közben. Leültem az egyik fotelbe és újra körbepillantottam. – Nagyon tetszik a szobád. Hangulatos. – tényleg így is gondoltam. Az én szobám sokáig káoszos volt, aztán meg egészen minimalista. Mostanában próbáltam kicsit otthonosabbá tenni, de még messze nem árasztott olyan melegséget, mint ez a szoba. - Tudom, hogy nem vagy vezető és nem is a te dolgot ez az egész, de mivel múltkor annyira kedves voltál és nem is szeretnék hirtelen fejest ugrani semmibe se, ezért gondoltam, hogy előbb nálad érdeklődnék. – kezdtem bele, majd idegesen picit elkezdtem „tördelni az ujjaimat”, majd végigsimítottam a farmeromon, a combomon. Mielőtt pedig újra megszólaltam volna, újra rápillantottam. – Van esetleg bármi tipped, hogy miként tehetném kicsit hasznosabbá magam a falkában? – nehéz volt kimondani, pedig eléggé határozott voltam ebben. Nem hirtelen felindulásból kerestem fel őt. Egyszerűen csak szerettem volna teljesen meggyógyulni és újra hasznosnak érezni magam, tenni valamit a közösségért. - A másik picit személyesebb, mint említettem. Tudom, hogy gyermeksebész vagy. – csodáltam ezért, mert alapból nem gondoltam azt, hogy orvosnak lenni könnyű lehet. Gyerekekkel pedig valószínűleg még nehezebb lehet, hiszen amikor a gyerekeim betegek voltak, akkor is az anyai szívem sokszor összetört, ha nem tudtam éppen segíteni nekik és szenvedni láttam őket. Orvosként meg gondolom nagyon nehéz lehet, hogy ne kötődjön az ember a betegeihez, főleg ha gyerekekkel foglalkozik. – Azon gondolkoztam, hogy újra visszaülnék iskolapadba és megfordult a fejemben, hogy orvosnak tanulnék. Erről szerettem volna érdeklődni, hogy te miért lettél az és soha nem bántad meg? – persze még több kérdésem volt, de reméltem, hogy esetleg magától is mesélni fog. Illetve ha tényleg erre a pályára lépnék, akkor szeretném a segítségét is kérni. Biztosan jól jönne a tanulásban is a segítsége, de kihasználni se szerettem volna. Igen, részben segítséget szerettem volna kérni tőle és már az eddigi beszélgetés alapján is úgy éreztem, hogy annak is örülnék, ha idővel esetleg barátok lehetnénk. Annyira kedvesnek tűnt és szép lassan az idegességemet is sikerült valamennyire elűznie azzal, ahogyan viselkedett velem. – Természetesen, ha nem szeretnél erről beszélni, akkor megértem és ígérem nem foglak faggatni.
- Talán. Csak ennyit mondtam csendesen, de őszintén, nem hiszem, hogy az időnk kívül bármi tompítana a Teremtőm hiányán, viszont róla nem igazán szeretnék beszélni, mert valljuk be, elég nehéz lenne megkerülni a ki volt és hogyan halt meg kérdéskört, mikor akkoriban még a falkában éltem, ő meg nem… Nem szeretnék magyarázkodásba és hazudozásba bocsátkozni, éppen ezért inkább csak egy fejcsóválással jeleztem, hogy erről nem szeretnék beszélni. Nem csak vele, senkivel sem… Talán olyannal, aki ugyanúgy ott volt az áldozáskor, mint én, de egyelőre ezt a dolgot nem terveztem bolygatni, nem éreztem úgy, hogy tudnék róla úgy beszélni, hogy az a javamra váljon. Túlságosan fájt még mindig. - Jól tetted, ez fontos. Önmagunk szereteténék semmi sem fontosabb, hogyha magunkat nem szeretjük, nem tudunk adni, többé válni, csak megrekedünk egy szinten, ami nem szolgálja a fejlődésünket. Nekem ilyen téren nem volt már problémám, kiváltképp azért nem, mert kaptam egy olyan farkast, aki pillanatok alatt vált a lelkem másik felévé, mintha egyenest nekem teremtetett volna. Azóta egyensúlyban voltam, csak épp Eeyeekalduk hiányát nem tudtam feldolgozni. Sokszor kértem, fohászkodtam, hogy jöjjön vissza hozzám, legyen a védőszellemem, mert nekem még szükségem van rá… nem jött. Talán ezzel jelezte, hogy nincs igazam, és boldogulni fogok. Nem tudom… - Nem szükséges, én az utolsók között vagyok, akik bármiért is leharapnék bárki fejét. Vannak orbitális nagy tuskók is a falkában, mondjuk ki, akik nyilván nem értékelnék, ha csak úgy letelepedne náluk, de nekem a jellemem és farkasom mentalitása sem adott okot arra, hogy ilyesmin problémázzak. - Hm, hány éves is vagy? 80 körül? Jól emlékszem? Nos, akkor az a helyzet, hogy hasznosabb maximum gyógyítóként tudnál lenni, a többi kaszthoz még nem vagy elég idős. Egyébként ez attól is függ, miben érzed jónak magad, mi érdekel. Mik a terveid a jövőre? Én például nem tervezem másbe energiát invesztálni, nem vagyok harcos típus, tehát nem leszek tark, a kanguyakok meg jóval körmönfontabbak nálam. Mondjuk, talán hozzád az passzolna, de addig még el kell telnie némi időnek. Gondolkodtam hangosan, hacsak nem állított le, képes voltam hihetetlenül sokat beszélni, szóval nincs ebben részemről semmi meglepő. Szerintem többet beszéltem, mint gondolkodtam. - Igen, az vagyok. Bólintottam, az olyasmi, amit mindig is imádtam és szerettem csinálni, az utóbbi években hiányzott is, de szükségem volt rá, hogy többnyire csak a farkasommal legyek elfoglalva. Most magamnak volt a legnagyobb szüksége rá, így az Önzetlen gyermekeként egy kicsit önző voltam, hogy újra tudjam építeni önmagam a darabjaimból. - Soha nem bántam meg. De nem fogok hazudni, sokáig tartott, míg ilyen téren megtaláltam az utamat. Csak húsz éve vagyok orvos. Nem is tudom, honnan jött, unatkoztam talán, és kerestem valami kihívást, amit hasznosíthatok emberként meg farkasként is. A gyerekeket meg imádtam, jól kijöttem velük, így egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba fogok specializálódni. Én csak bátorítani tudlak ezzel kapcsolatosan, ha kell valami szívesen segítek. Nem könnyű, de közel sem lehetetlen. Aztán majd eldönti, hogyha belekezd, hogy végig tudja-e csinálni, sokan nem képesek rá, de azért egy farkasnak általában már bőven több akaratereje és kitartása vagy egyáltalán lehetősége van rá, hogy megtegye. - Ha nem szeretnék valamiről beszélni, arról nem fogok, szóval nyugi. Nem kell mindenért szabadkoznod, Tawny. Hidd el, a legtöbbünk elég idős ahhoz, hogy soha ne tegyen olyan dolgokat, amiket nem akar. Majd hozzászoksz. Ha meg valakinek valami nem tetszik, maximum megtép kicsit, de nyugi, én nem vagyok az a fajta. Viszont mindig megmondom a tutit. Úgyhogy kérdezz csak bármit, ami érdekel, amiben csak tudok, segítek, egy pillanatig se aggódj amiatt, hogy a terhemre lennél. Nem vagy. Kacsintottam rá mosolyogva, és reméltem, hogy elengedi ezt a nem is tudom… kicsit alárendelődő hozzáállást, mert sokan közülünk semmivel sem különbek a másiknál. Lehet, hogy egyeseknek nehezebb útja volt a nyugodtabb életig, de attól még se nem kevesebbek, se nem rosszabbak.
Az elmúlt évek alatt sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy vajon milyen lenne az életem, ha nem harapnak be. Vajon akkor jobb anya lettem volna, kevesebbszer tértem volna le az útról, vagy akkor is letértem volna a múltban történt dolgok miatt, csak akkor esetleg túl messzire is jutottam volna? Soha nem volt kétségem afelől, hogy részben a farkasomnak köszönhetően élek még. Ezt soha nem tagadtam, ahogyan azt se, hogy néha pont belőle merítettem erőt, ha úgy éreztem túlzottan elvesztem. Szavait mosolyogva hallgatom, majd bólintok egyet, hiszen egyetértek vele. Mostanra már én is megtanultam, hosszú évek kellettek ahhoz, de végre rájöttem erre én is. Azt is tudom, hogy még mindig van hova fejlődnöm, de remélhetőleg még hosszú út áll előttem és egyszer tényleg képes leszek a lehető legkisebb hibámat is elfogadni, szeretni önmagam minden apró részletét. - Ezt jó tudni és köszönöm még egyszer, hogy ennyire kedves, barátságos vagy. – tudom, sokan ezt alapdolognak veszik, pedig a mai világba szerintem nagyon ritkaságba megy és ezt most nem csak a farkasokra értem. A világ felfordult, az emberek feszültebbek és idegesebbek, amit persze olykor imádnak kiadni magukból is és ennek köszönhetően sokszor pont azokon csattan a képzeletbeli pofon, akik semmiről se tehetnek. Kíváncsian hallgattam azt amit mond, hiszen részben pontosan ezért jöttem. Ő idősebb és bölcsebb volt nálam, meg valószínűleg sokkal jobban átlátta a falkás dolgokat is mint én, hiszen az elmúlt évek alatt szinte aszerint éltem itt az életemet, hogy minél kevesebbszer legyek láb alatt. Nem akartam útban lenni és problémát se okozni senkinek se. - Részben pont ezen gondolkodtam, hogy talán lehetnék gyógyító, vagy ha idővel elég érett és idős is leszek, akkor lehet szeretnék majd kölykökkel is foglalkozni, de utóbbiról tudom, hogy még nagyon hosszú idő kellene ahhoz. Kanguyak. – az utolsó szót még kicsit emésztettem, majd megráztam nemlegesen a fejemet. – Nem hiszem, hogy jó lennék benne. Meg nem is biztos, hogy annyira vonzana a dolog. – úgy érzem, hogy neki elmondhatok bármit. Nem mondanám azt, hogy túlzottan ismerem őt, de ahogy a percek telnek, úgy engedek fel én is és úgy kezdek egyre inkább bízni a nőstényben. Lehet öreghiba, de majd maximum később fog fájni emiatt a fejem. – De aztán ki tudja, ha esetleg megérem a vénséges kort, akkor lehet másképpen fogom ezt is látni. – újra elmosolyodom. Kisebb habozás után újra megszólaltam. – Soha nem bántad meg, hogy gyógyító lettél? Mármint biztosan nem lehet könnyű az, ha olyat látsz szenvedni, aki fontos neked, vagy esetleg már késő és nem tudsz neki segíteni… - mondjuk fogalmam sem volt arról, hogy vele ilyen megesett-e már vagy nem. Szimplán csak tisztában voltam azzal is, hogy sajnos farkasoknál is van olyan, amikor már egy gyógyító is tehetetlen és pontosan ez volt az, ami miatt vacilláltam ezeken a dolgokon. Féltem attól, hogy talán túlzottan magamra venném azt, ha egyszer netalán valakit nem tudnék megmenteni, de lehet tévedek, hiszen az emberek változnak… Meglepettség ül ki az arcomra, mert azt hittem, hogy régebb óta orvos. Nem is gondoltam volna, hogy úgymond ez ennyire „friss” dolog nála. Tudom, hogy akik szerencsésebb farkasok közé tartoznak, azok a hosszú életük során sok mindenbe belekóstolnak. Én is éppen pont erre készültem. Ahogyan pedig az orvoslásról beszélt, nos, egy fikarcnyi kétséget se hagyott bennem, hogy tényleg szereti csinálni. Mosolyogva hallgattam, mert tényleg érződött az, hogy neki ez nem csak egy munka, hanem szívből csinálja. - Nem is gondoltam volna, hogy csak ennyi ideje vagy orvos és abban biztos vagyok, hogy lehet bőven kihívást találni. – pár másodperc erejéig az alsóajkamba haraptam. – És nem nehéz gyerekekkel foglalkozni? – több ok miatt is megfordult ez a fejemben, hiszen farkasként nem lehet gyerekünk, mármint hagyományos módon és van akiknek ez nehéz. Persze ott a kölyök dolog, ami kicsit sokaknak ezt pótolja. Másrészről meg az ember szíve szakad meg, amikor gyerekeket lát szenvedni. – Mármint biztosan nem lehet könnyű látni a szenvedést, fájdalmat a szemükben. Biztosan a szívem szakadna meg értük és pontosan emiatt vagyok bizonytalan abban, hogy ilyen területre tévedjek. – tényleg ez rántott vissza, meg az is, hogy sokszor úgy éreztem, hogy amikor letértem az útról, akkor cserben hagytam a már felnőtt gyerekeimet is, akikről azóta se tudok semmit se. Úgy éreztem, hogy talán jobb, ha nem keresem fel őket és kavarom meg az állóvizet. És ez az érzés végül odáig jutott, hogy sokszor borzalmas anyának éreztem magam. - Azt hiszem egyelőre kihagynám a bunda fazonra igazítását. - jót kuncogtam a dolgom, mert tisztában voltam vele, hogy itt mindennek következménye van, de azért reméltem, hogy nem mostanában akar majd valaki kicsit megcincálni. - Ha esetleg végül az orvosi mellett döntenék, akkor lennél a mentorom? – lehet kicsit pofátlanság volt máris ilyet kérdezni, de pár perccel korábban ő biztatott azzal kapcsolatban, hogy nyugodtan kérdezzek és nem kell mindig mindenért szabadkoznom. – Illetve a falkán belül is segítenél kicsit, mármint ha éppen hasznodra tudnék lenni, akár csak azzal, hogy leltározok, vagy kipakolom a dolgokat, vagy mit tudom én. – utaltam itt arra, hogy ő gyógyító és ő is azt látta reálisnak, hogy valószínűleg idővel ott tudnék lenni a leghasznosabb. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy máris gyógyító válna belőlem, jesszusom, dehogy. Szép lassan akartam megmászni a láthatatlan létrát és ott segíteni, ahol tudok. Illetve még az is lehet, hogy kudarcot vallok benne, hiszen nem lehet mindenki mindenben jó, hiába a hosszú élet.
Csak mosolygok a szavaira, nem tudok másmilyen lenni, ilyennek születtem, igaz, a korábbi farkasom egy aljas kis dög volt, vele nem mindig értettünk egyet, nos… inkább a soha lenne a megfelelő jelző. De Eeyeekalduk gyermeke olyan, mintha az első pillanattól a részem lenne, nem tudom, hol érek véget én és hol kezdődik ő. Soha nem lehetek elég hálás neki, hogy lehetővé tette számomra a két énem békés együttélését. - Ha felmerült benned, hogy lehetnél gyógyító, akkor már helyben is vagyunk. Ha gondolod, szólok majd, ha dolgunk van, és elkezdhetsz beletanulni. Szívesen megmutatom, miként működnek a dolgok, és hogyha nem tetszik, még mindig dönthetsz úgy, hogy ez nem a te utad. A kérdésére megcsóváltam a fejemet. Hogy lehetne olyasmit megbánni, aminek a segítségével másokon segíthetek? Mióta ráadásul mártír vagyok, még egy lehetőségem van segíteni azon, akin kell. Egyszerűen minden egyben van bennem ezzel kapcsolatosan. - Nem, nem könnyű, viszont tudok rajta segíteni, és ez nem mindegy. Ha meg nem tudok, az nem azon múlik, hogy gyógyító vagyok, vagy sem, hanem halálos sérülései vannak és menthetetlen. Senkit sem könnyű elengedni, de ez sajnos benne van, nem mindig tudunk mindenkit megmenteni. De tudod… még mindig sokkal többen vannak, akiket igen, és ez az, ami igazán számít. Mióta Eeyeekalduk meghalt, és annak ellenére életben vagyok, hogy az áldozata voltam, nem tudnék olyat elveszteni, aki számomra nála fontosabb volt. A szerelem már rég nem volt az életem része, azt sem tudom, mikor gabalyodtam utoljára össze hímmel, botrányosan régen volt. Egy kölyöknek még nem volt itt az ideje. Barátok persze voltak, de egyikük sem válhatott fontosabbá az Átharapó Teremtőmnél. - Nem, sokkal egyszerűbb velük. Olyan tiszták még, tudod? Nincs bennük igazán rosszindulat, csak nem tudják kezelni a legtöbb helyzetet. Én viszont rendkívül nyugodt tudok maradni a stresszes alkalmakkor is, szóval ez általában rájuk ragad, hamar meg tudom őket nyugtatni. Abba belegondoltál, hogy milyen látni a csillogó szemüket azután, hogy meggyógyultak? Amikor megölelnek és megköszönik? Minél kisebbek, annál hamarabb elfelejtik a fájdalmat, és csak sietnek haza a szüleikkel. Minden éremnek két oldala van, nem nézheted csak úgy, hogy a rossz oldalra koncentrálsz. Egyértelmű, hogy vannak rossz pillanatok, és igen, van, akin nem segíthetek, de ez az élet rendje. Mindenki nem maradhat életben, mindenkinek annyi jut, amennyi meg van írva, ebben hiszek. - Persze, nagyon szívesen segítek bármiben. Bólintok, csodás dolog, ha valakinek vannak céljai, ezt csak támogatni tudtam, szóval nyilván nem mondok nemet egy ilyen kérdésre. - Rendben. Akkor… mondjuk hétvégén átnézzük a készleteket, megnézzük, miből vagyunk fogytán, szükséges-e beszereznünk valamit, ilyenek. Aztán ha véletlenül befut valaki, aki ellátásra szorul, megnézheted majd. Sokszor nekünk az is sokat segít, ha minél előbb a kezünkbe kerülnek a szükséges eszközök. Ha már az alapokat tudni fogod, már simán asszisztálhatsz egy-egy lazább esetnél. A seb összevarrást meg a farkasokon a legjobb gyakorolni. Rajtuk még nyoma sem lesz…
- Ez remekül hangzik, és igazán hálás vagyok, hogy lehetek a segéded. Bár eleinte tuti inkább csak láb alatt leszek, de biztosan idővel jobb lesz és legalább kiderül az is, hogy ez nekem való, vagy egyáltalán nem. – boldogság és az öröm könnyedén leolvasható volt az arcomról. Az idegesség pedig egyre inkább messzebbre illant. Tényleg úgy éreztem, hogy a lehető legjobb falkatársat kerestem fel ezzel a dologgal. Reménykedtem abban, hogy később nem fogja megbánni és tényleg nem leszek nagyon útban. Amikor ő megrázza a fejét, én egy aprót az alsó ajkamba harapok, mert egyértelmű, hogy nem értett egyet azzal, amit mondtam. Nem is baj, hiszen pont azért vagyok itt, hogy másnak az álláspontját is megismerjem. Sokszor elegendő valakivel beszélni, hogy kicsit felnyissa a szemünket és mi is másképpen kezdjük el látni a dolgokat. - De gondolom azért még mindig megérint, ha valakit nem tudsz megmenteni? Vagy ezt is idővel könnyebben veszi az ember? – azt tudom, hogy nem menthetünk meg mindenkit, de azt is hallottam már, ha valakit nem érint meg egy betege elvesztése, akkor az már régen rossz. Nem akarok újra érzéketlen lenni, olyan, akinek kevés dolog számít és egyáltalán nem érdeklik mások. Meg volt ez a korszakom, amiben talán még nem is ez volt a legrosszabb tettem. Kíváncsian hallgatom, amikor a gyerekekről beszél. Látszik rajta, hogy tényleg nagyon szereti őket. Apró mosolyra görbül a szám széle, de közben az ölemben kicsit a kezeimet tördelem. Nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet újra gyerek közé mennem. Ami annyiból vicces, mert az elmúlt időben amikor azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek az életemmel… Nos, mindig valami olyan jutott eszembe, aminek köze van a gyerekekhez. - Nem akarok a rosszra koncentrálni, de félek… - apró sóhaj kíséretében bevallom azt, amit még magamnak se mondtam ki soha. – Félek attól, hogy újra cserben hagyok egy gyereket, mint ahogyan a gyerekeimmel történt. Ugyanakkor meg, amikor azon gondolkodom, hogy mivel szeretnék foglalkozni, akkor meg mindig olyan szakmák jutnak eszembe, amik hozzájuk köthető. – a vállamat is megrántom, mintha nem lenne nagydolog, majd az arcomba hulló tincset kisimítom. – Vagy ott van az, hogy félek attól, ha látom a fájdalmukat, akkor csak összetörik a szívem, vagy az, hogy nem tudok rajtuk segíteni, pedig mindennél jobban szeretnék. – tudom, hogy sok minden változhat, amíg egyáltalán odáig eljutnék, de a kétely már most is ott él bennem. Tudom, hogy rögös út vezet odáig, de mi van akkor, ha félreismertem magam és a sugallattok is téves útra visznek. És ott volt még az is, hogy még a múltban elkövetett minden hibámat se sikerült helyrehoznom. Így egyáltalán lehet esélyem egy új és tiszta kezdetre? - Köszönöm. – örültem annak, hogy belement. Úgy éreztem, hogy jó mentort fogtam ki ilyen téren. - Rendben, akkor majd mond meg pontosan mikor és hova menjek. Ott leszek és köszönöm előre is, hogy szárnyaid alá veszel és bevezetsz a gyógyítás rejtelmeibe is. Igen, mindenképpen hasznos lesz, hiszen maximum csak alapvető sérüléseket tudnék ellátni. – na jó, ez részben volt igaz, hiszen mostanában sokat bújtam a könyveket, de attól még egyáltalán nem mondtam volna azt, hogy bármilyen komolyabb sérülés ellátásához értenék. Egyszerűen csak mostanában jobban beleástam magam a dolgokba. Ki akartam deríteni, hogy egyáltalán tényleg vonz-e ez a szakma, vagy csak hirtelen fellángolásról volt szó.
- Erre kétségkívül tökéletesen jó lesz. Ne aggódj, nem harapok, csak akkor, ha már valamit többször elmondtam, és még mindig nem ért célt. Alapvetően nagyon türelmes vagyok. Örültem annak, hogy tetszett neki az ötlet, és jó érzésekkel töltötte el. Szerettem segíteni, és sokszor tettem a saját érdekeim árán, amit én nem bántam, mert egyszerűen a véremben volt, s mióta átharapott Eeyeekalduk, azóta ebben osztozott a farkasom is. Vele viszont most nem kellett ilyen miatt aggódnom, csak segítek neki egy kicsit, hogy talán megtalálja az útját. Mert szerettem volna, hogyha van hová elindulnia, cél mindenkinek kell. A többi majd elválik. - Akkor maximum, ha tudom, hogy én követtem el hibát. Nyilván sajnálok minden életet, de mindenkit lehetetlenség megmenteni. Ami engem illet, plusz ütőkártyám is volt a képességemnek hála, de ezt többségében csak vészhelyzetben használtam, vagy a kórházban olyan gyerekeken, akik hosszútávon menthetetlenek lennének, viszont én tudok rajtuk segíteni. Ha egy farkast halálos sérülés ér, azon már én sem tudok segíteni. - Idővel muszáj könnyebben venni, nem zuhanhatsz össze minden alkalommal, ha valaki szeméből kihuny a fény a kezeid között. Mert ki fog. Nem egy, nem kettő… erre nem árt felkészülnöd. Ez persze még messze van, de mentálisan ott kell lenned. Mert lehet, hogy valakit elvesztessz, de lehet ott van még több sérült, akiről gondoskodnod kell, amit nem tudsz megtenni, ha belesüppedsz az első elvesztésébe. Utána nyilván összezuhanhat, de mindennek megvan a maga helye és ideje. Vannak helyzeteke, amikor én is sírva alszom el, mert úgy jön ki a feszültség, de minél idősebb vagyok, annál ritkább. Mióta új farkast kaptam, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és nem fordult elő ilyesmi. - Biztosan gyerekekkel szeretnél foglalkozni? Kérdezem meg, hisz úgy is lehet orvos, hogy nem ők a célcsoport, az érzelmi vonulatot tekintve nem biztos, hogy jó ötlet volna a részéről, de ennek inkább járjunk a végére. - Mi történt a gyerekeiddel? Vannak olyan helyzetek, amikor nem árt tisztában lenni a bennünk lakozó érzések tömkelegét, és szerintem ez most ilyen. Elvégre, a jövőjéről van szó, ahhoz pedig muszáj helyre rakni a múltat. - Sokan még a legalapabb dolgokra sem képesek, ne aggódj. Nincs mit, a falkának csak jó, ha több olyan tagja van, akik tesznek azért, hogy a lehető leghasznosabbak legyenek.
- Rendben, igyekszem majd gyorsan felvenni a fonalat és nem sokat láb alatt lenni. – mosolyom őszinte volt. Örültem annak, hogy ennyire segítőkészen állt a dologhoz, mert simán el is küldhetett volna. A falka valóban összetart, legalábbis mindig ezt mondják, de attól még nem akartam túlzottan se visszaélni a segítőkészségével se. Ugyanakkor pedig igazán hálás voltam már most azért, hogy a szárnyai alá vesz. - Ez teljesen érthető, de azt szoktál mondani, hogy a gyerekek észrevétlenül is túlzottan közel tudnak kerülni hozzánk. Ezért is kérdeztem, de gondolom idővel ezt is könnyebb elfogadni és túljutni a fájdalmon, ami a veszteség után marad. – ismerem magam és tudom, hogy mindent megtennék és utána is lehet még napokig marcangolnám magam, ha valakit elveszítenék. Mindig is túlzottan maximalista voltam, és az elmúlt éveim is arról szóltak, hogy visszajátszottam életem éveit és átgondoltam mindazt, amit tettem. Itt se lenne másképpen, biztosan újra és újra lejátszanám, hogy vajon másként tettem volna, akkor jobb lett volna, már ha egyáltalán lett volna másik járt út. - Erre is felkészítenek, vagy adnak valami tanácsot, hogy miként a legegyszerűbb feldolgozni ezt? – persze, talán farkasként előnnyel indulunk, hiszen sok mindent láttunk már, sok mindent átéltünk már. Plusz, ha szerencsénk van, akkor tényleg sokáig élhetünk, ezáltal pedig még több időt nyerünk azért, hogy helyre hozzunk dolgokat, vagy csak igazán megtaláljuk önmagunkat. Egyébként is úgy tartják, hogy az idő képes sebeket begyógyítani, ez pedig részben tényleg igaz. - Egyelőre úgy érzem, hogy igen, de addig még úgyis hosszabb út vezet, így ha meggondolnám magam, akkor még lesz rá lehetőségem. – legalábbis én így gondoltam, de aztán lehet tévedek. Maximum kijavít, de egyelőre úgy éreztem, hogy újra szeretnék gyerekek közelében lenni, még akkor is, ha eleinte biztosan túlzottan sok érzés kerítene hatalmában, viszont reméltem, hogy nem lesz gond. - Nem sokkal a második születése után beharaptak, így keveset láthattam a fiamat, meg a lányomat is. Amikor pedig eljött volna az idő, akkor részben a férjem elárult. Azóta pedig egyiküket se láttam, mert ott újra eltört valami bennem és a múltam újra felemésztett. – próbáltam röviden és tömören megfogalmazni a dolgokat. Nem volt titok, hogy ők is ismerik ezt a világot, ahogyan a hajdani férjem is. Ő pontosan tudta, hogy jó pár évvel ezelőtt drogosként tértem vissza, így sejthette, hogy akkoriban kezdődhettek ismét a dolgok, az pedig, hogy emberként miként tértem le az útról…. arról jelenleg nem akartam beszélni, mert még mindig túlzottan érzékenyen érintett a múltam azon része. Még ennyi idő elteltével is úgy gondolom, hogy egy részem akkoriban meghalt, mert teljes egészében Axelnek se sikerült meggyógyítania. - Eddig én is ilyen voltam, de úgy érzem, hogy ideje tennem és ténylegesen a változás útjára lépnem. – egyszerűen nem érdekelt, hogy mennyire hangzik ez idiótán, sablonosan, de ez volt az igazság. Szükségem volt az elmúlt évekre, hogy szép lassan részben szembe tudjak nézni a múltammal és önmagammal. Nem mondom, hogy 100% sikerült, de úgy érzem, hogy jó irányba haladok és egyszer talán tényleg minden a helyére fog kerülni.
- Úgyis közölni fogom, ha valamivel nem vagyok elégedett, ebben biztos lehetsz. Ez nem fenyegetés, egyszerűen igyekeztem praktikusnak lenni, és a magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem érti félre a szavaimat. Előbbi sosem volt stílusom, nem is lesz az, de azt szerettem, ha nem találnak süket fülekre a szavaim. - Sokkal több időnk van megemészteni a fájdalmunkat, mint emberként lenne. De szerintem a farkas sokat segít, ők nem igazán képesek ezt úgy nézni, mint emberként tenné bárki. Vontam vállat, cseppet sem voltam érzéketlen, de túl sok halált láttam életemben, és ami azt illeti, Eeyeekalduk halálánál kötve hiszem, hogy bárki halála jobban meg tudna érinteni. Azt pedig már túléltem. Megbékélni talán sosem fogok vele, de itt vagyok, teszem a dolgomat. - Erre nem lehet felkészíteni senkit, mert mindenki másképpen reagál az efféle helyzetekre. Ha halt már meg hozzád közelálló, gyanítom igen, akkor lehet nagyjából egy képed róla. Persze sok különbség van a között, hogy a te hibádból hal meg valaki, vagy egyszerűen csak nem tudtad megmenteni annak ellenére, hogy megtettél mindent. Az orvosi műhiba nem ismeretlen fogalom, de ez már mindenkinek a saját kvalitásain múlik, mivel a mi érzékeink élesebbek, mint egy emberé, ezért a hibázási lehetőségünk is sokkal kisebb. Tévedni tévedhetünk, az megint egy másik kérdéskör. - Természetesen, a szakosodás még odébb van. Helyeseltem a megállapítására. - Sajnálom, ez nem hangzik jól, nem csodálom, hogy nem igazán tudtad megemészteni. Sóhajtottam fel, nekem nem volt gyermekem, amit őszintén szólva nem bántam sosem, kölyköm majd idővel bizonyosan lesz, már csak azért is, hogy a vérvonalamat gyarapítsam, a korábbi farkasomnál viszont ez sem fordult meg a fejemben soha, és hálistennek még az övében sem, így nem lőttünk ekkora bakot. - Még nagyon fiatal vagy egyébként is, nem feltétlenül baj, hogy eddig nem találtad meg önmagad. Az igazi út még szinte el sem kezdődött. Kacsintottam rá bíztatóan, technikailag az én valódi utam is csupán az átharapásommal vette kezdetét, szóval azt hiszem, pontosan tudom, miről beszélek. Bár tény, én emberi alakomban legalább megtaláltam a számításaimat, noha azt sem éppen korán, szóval… lassú víz partot mos.
Kezdőlap
