- Az biztos, hogy hasonló lesz, bár, talán nem ennyire modern, meg személyesebb jóval, itt nem merek változtatásokat eszközölni. Példának okáért képek sincsenek sehol, na nem mintha én az a képkeretes személy lennék, nem is nagyon van kivel fényképeket készítenem, bár, lehet P.S.-sel majd most csinálhatunk, meg esetleg Mandyvel is megoldatnám ezt a dolgot, de mivel nem lételemem frissíteni a facebookon a dolgaimat, ezért nem fogok annyira kétségbeesni, ha nem sikerül. - Na, ebbe még sosem gondoltam bele. Télen meg nem fázik, külön jó, kár volna levágatni. Egy bizonyos hossz után meg akár sálként is funkcionálhatna ugyebár. Kár, hogy nem említi meg Floridát, rohannék ám én vele bárhová, valamiért úgy érzem, hogy most különösen ki kell élnem magam minden téren. Azaz, tudom is, hogy miért, mert ha Mandyvel sikerrel járunk, akkor nekem vége a bulis napoknak, sőt, szerintem akkor a discoban is fel fogok mondani, a gyógyszertár belefér majd, az biztos, úgyis én csinálom a beosztást. Megfogadtam, hogy nem élem bele magam, mert innen lehet szépen pofára esni, de a jelek szerint nem nagyon tudom tartani magam a dologhoz. - Bocsi, de azért nem fogom felvágni a kis kacsóm, hogy megkóstolhasd. Emelem meg a két kezem mintegy védekezőn, noha aligha hiszem, hogy komolyan mondja. Szórakozásnak azonban jó, a félős kiscsajt meg bármikor beadom bárkinek, úgyis olyan jámbor arcberendezésem van, hogy simán beillek nyolcadikosnak néha, pláne ha nyalókát veszek a számba, és masnival kötöm copfba a hajam. - Tudod, nem csak nézek, látok is. Biggyessztem a mutató és a középső ujjam a saját szemeimhez, majd az övéihez, persze nem túl közel. Na ja, én vagyok a Big Brother… ööö Sister. Jó, gyakorolnom kell az ivás témát, mert ebből már most kezd gáz lenni. Fogalmam sincs, milyen részeg vagyok… Vicces? Uncsi? Csacsogós? Bealvós? Kurvás? Majd kiderül, de lehet nem lenne túl okos dolog így kitennem a lábam a lakásból, mert még a végén beleborulok valami árokba. - Ééés… milyen félmeztelenül? Ne hari, hogy ilyesmit kérdezek, de elég ingerszegény vagyok mostanában. Erre kitör belőlem a röhögés, szerintem nálam körülményesebben nem tudja más megfogalmazni, hogy rég volt együtt pasival. Már azt sem tudom, milyen egy csók, vagy valakit annyira kedvelni, hogy bizseregjen minden tagom, ha csak rá gondolok, és ott lebegjen a levegőben, hogy itt lehetne valami. - Valahogy engem nagy ívben elkerülnek a pasik. Vonok végül vállat, igazából ez annyira nem zavar, és valahogy mégis, mert nem értem. Nem vagyok én olyan rusnya azért, hogy ebből problémám legyen, és már nagyon unom hallgatni a nagyit is, hogy mikor lesz már nekem udvarlóm. - Nagy ötlet! S már iszunk is, én meg egyre inkább úgy érzem, hogy nem kéne, viszont ez bizonyosan fordítottan arányosan fog csökkenni az elfogyasztott piához mérten, szóval nem fogok sokáig aggódni. Talán akad a horgomra valami pasi is, bár nem tudom, hogy igazán akarom-e, mert szerintem az ilyen ismeretségeknek nincs sok értelme, tartanak két percig, és csókolom, ő balra, én jobbra. - Attól tartok, a melóhelyem lesz ebből, nem ismerek más táncos helyet. Remélem, így nem ismernek majd rám a kollégáim. Max majd te hozod nekünk a piákat. Mekkora jó arc vagyok már, nem? Na P.S. biztos nem fogja így gondolni, mindenesetre megmosolygom a dolgot, és már öntöm is a következő kört. Lehet vissza kéne fogni a pacikat, mielőtt elszaladnak, de most úgy vagyok vele, hogy semmi sem érdekel, csak rúgjuk ki valamilyen ház oldalát. (Lehetőleg ne az enyémét.)
- Miért nem? Ki van kötve talán a szerződésben, hogy semmivel nem teheted le ide a kezed nyomát? - vonom fel szemöldököm. Persze, nyilván tudom, hogy nem mindenki olyan, mint én vagyok, de nem tudok másra gondolni per pillanat csak arra, hogy nekem aztán a kutya nem mondhatná meg, hogy tehetek-e valami személyeset a bérelt lakásomba avagy sem. Nem azt mondom, hogy feketére akarnám festeni a falakat, vagy kiszanálni a bútorokat, de az ésszerűség határain belül például felőlem az én bérlőim – ha ugyan lennének olyanok, akik fizetnek is.. nem természetben – úgy dekorálhatnák a szobűjukat csicsatárgyakkal, ahogyan akarják. - Szerintem a fairbanksi tél ellen a hosszú haj se véd. - húzom el a szám. Szeretek itt élni, nem is éltem máshol, ám ettől még a hideg nem a szívem csücske. S mivel tudom, hogy Naomié sem, ezért merem kinyilatkoztatni a véleményemet ilyen nyíltan. Na meg azért, mert milyen barátság lenne az, ahol még a hidegről sem tudnánk őszintén társalogni? Rémület. - Nem-e? - biggyesztem le álcsalódottan az ajkaimat. - Cö! Pedig azt hittem, hogy igazán durva buli lesz. Persze nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem gondolok komolyan az érfelvágásra. Az én családomban bőven elég volt az öngyilkosságokból ahhoz, hogy ne jussanak ilyesmik eszembe sem magammal, sem másokkal kapcsolatban. Ám ettől még a morbid humorérzék az morbid humorérzék, s ha már van ilyenem, nem átallom fitogtatni is. A kérdését hallva felnevetek. Kecsesen felcsapom hátsómat a konyhaasztalára, mert miért ne alapon, majd magam elé idézem az emlegetett felsőtestet. Ám még mielőtt elkezdeném részletetni, hogy hogyan is nézett ki, valami pimaszabbra szánom el magam. Kaján vigyorral borulnak elő belőlem a szemérmetlen szavak. - Nem olyan jó, mint anyaszült meztelenül, de nem lehet rá panaszom. Egészen esztétikus hajléktalant szedtem össze magamnak! Szavaim mögött ott búvik a tequila is – bár egy poháról még nem fogok berúgni, még csak becsípni sem igazán – meg valami más is. Az egyik jellemhibám, ha úgy vesszük. Túlságosan szabadszájú vagyok. S most mit titkoljam azt, ami nyilvánvalóan úgyis ki fog derülni? Nem azt mondom, hogy bárkinek elmesélném, de Naomit a barátnőmnek tartom, hát vele kivételt teszek. - Engem is elkerülnek, ha a szó szoros értelmében vesszük a dolgokat. Pasim az nincs, s a tartalmas kapcsolataim száma az életem során is a nullához tendál. Sekélyes vagy sem, nekem úgy látszik, hogy csak a kalandok jutnak. Vízszintesen. Nem akarok többet gondolni a Claudedal a kanapén töltött időbe annál, mint ami valójában volt. Nem mutatott érdeklődést irántam, én a magam részéről akkor tehát nem fogok beleszeretni egy olyan pasiba, akinek a lábaim közötti területekre való behatoláson kívül nem létezem másként. Legalábbis remélem, hogy nem fogok beleszeretni. Ha az eszemre hagyatkozom, akkor biztosan nem. Sőt, ha a tapasztalataimon múlik, akkor sem. De nem vagyok jósnő, nem tudhatom. - Hogyhogy elkerülnek? És mi van azzal, aki ellen a múltkor olyan hevesen tiltakoztál a csokiboltban? - forgatom meg a szememet és kezdek lelkes kíváncsiskodásba. - Ne mondd már nekem, hogy egy sincs, amelyik tetszene, s amelyiknek a telefonszáma véletlenül a telefonodban lapulna! - a telefont és a pasikat egy lapon emlegetni veszélyes. Ha olyan hangulatba kerülök, a végén még meginvitálom Naomi telefonját használva azt az egyedet, amelyik tetszik neki. Ha ugyan elárulja, hogy ki az. Vagy majd kerítek neki valakit a bárban, ha úgy alakul. Mert az poén. Az újabb kör is úgy csúszik, könnyedén, mint az első. Ennek már megérzem bódulatát a fejemben, de azért messze van még mindig az a határ, amit nem akarok átlépni. Nem célom, hogy totál részegek legyünk, de ha úgy alakul.. hát kit érdekel, Néha kell ilyen is. - Benne vagyok! De jó szokott lenni ott a zene? Ha nem, akkor te bűvölsz ki a DJ-ből valami értelmeset. - dobom át a labdát, mely a piahozás emlegetése után úgy érzem, hogy jár nekem. Elvégre nehogy mindent én csináljak, nem de bár?
- Nem, nincs, de úgy vagyok vele, hogy akkor még inkább a szívemhez nőne, és nem akarnám itt hagyni. Így meg még azért minimális esély van rá, hogy bele tudok majd törődni, ha meg kell válnom tőle. Ez lehet, hogy az én hülyeségem, de így érzem, ha egy helyet teljes mértékben ki fogok dekorálni, az már azt jelenti, hogy az otthonomnak érzem, és nem megyek onnan sehová, maximum, ha visznek. - Légy egy kicsit optimistább… bár… mit is remélek, te itt élsz egy ideje, szóval tudod, milyen, nekem meg ez az első telem Fairbanksben. Nem baj, én még remélek, bár nem is tudom, miért, ha mindennap legalább húszszor járok a fagyhalál közelében. Cseppet sem érzem túlzónak eme kijelentésemet, elvégre már akkor rosszul vagyok, ha két percre kiszaladok megpisiltetni Milot, aztán már száguldunk is be. S én mindehhez még képes vagyok harisnyát is húzni a farmerom alá, tovább tart a készülődés, mint maga a művelet. Még jó, hogy csóri kutyám türelmes jószág, és addig benn tudja tartani a dolgokat. - Tudod, mit mondanak, hol kell hinni… Öltök nyelvet egyszerűen, részemről a vér témát le is zártam, aztán pár pillanatig csak tátogok, akár egy hal, még félre is döntöm a fejem, majd olyan bájos-kislányosan elkuncogom magam, egy tökéletes fülig vörösödést prezentálva közben. - Még jó, hogy semmi sem volt épp a számban, tuti kiköptem volna. Szóóóóval… kukkolod a fürdőszobában, vagy leteszteltétek a kanapét? Hiába a pirulás, úgy tűnik, már elég merszet sikerült összeszednem ahhoz, hogy megkérdezzek valami ilyesmit. Igencsak tapintatlan vagyok, de hát na, nem viselkedhetek mindig úgy, mintha tojásokon lépkednék. Mondjuk, amilyen béna tudok lenni, egy nyamvadt tojás sem élné túl a dolgot amúgyse. - Nekem is… bár mióta ide jöttem, még az sem. El tudod te azt képzelni??? Haaaaat hosszúúúú hóóóónap. Artikulálom rendesen, istenem, Naomi, viselkedj már, mondjuk, kifejezetten jó kislány sosem voltam, és ez is az élet része, bár az enyémé mostanában nem, de hát attól még ilyen nyíltan beszélni nem szoktam ezekről a dolgokról. Sebaj, nem hinném, hogy P.S. olyan pletykás lenne, hogy félnem kéne, holnapra boldog-boldogtalan az én nem létező szexuális életemről fog eszmét cserélni. - Hümm? Pislogok rá nem kicsit értetlenül, még a fejem is megvakarom. A csokibolt meg van, az is, hogy valami pocsék hangulatom volt aznap, és rendesen feltankoltam csokikból, de hogy bárki ellen tiltakoztam volna, na, az nem rémlik. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Emlegettem ott valami pasit? Kérdezek rá zavartan, de hajlok arra, hogy összekever valakivel, nem, nem tartom hülyének, isten ments, csak épp, nekem tényleg nincs senki nagyon sok kilóméteres körzetben, akivel lehetne bármi is. - Hát de mondom, nézd csak meg… Nyomom a kezébe a telefonom, amiben tényleg nem szerepel túl sok pasi telefonszáma. Ott van az apám, de ő a teljes nevén van benne, félreérthetetlen, Noé talán tévútra csalhatná, de majd akkor az orrára kötöm, hogy max neki tetszhetne, de ahhoz meg túl fiatal, meg a kollégáim, de majd pont benga kidobókkal fogom összeszűrni a levet. Nincs túl sok szám a telefonomban, mert hát, New Yorkot én tényleg magam mögött akartam hagyni, és egyébként is csúnyán leépült a társasági életem Maya után. Nem mondom, hogy az egyetemen nem szórakoztam ki magam, de egyik pasi sem ért nekem annyit, hogy elmentsem a számát. - Eskü, már azt is elfelejtettem, hogy kell ismerkedni. Lehet, nyitott szemmel kéne járnom, vagy fogalmam sincs. Nincsen olyan ismerősöm, akivel randiznék… de tudod mit? Keressünk ma este valakit mindkettőnknek, hátha. Nem vagyok egy nagy pasivadász, és nem is hiszem, hogy életem férfiját egy discoban fogom megtalálni, de fene tudja, talán szerencsém is lehet. - Szerintem tűrhető, de ne aggódj, a szokásos DJ-vel jóban vagyok, szereti a koktéljaimat. Kacsintottam, ebben biztosan nem lesz hiba, ám attól sem tartok, hogy pocsék lenne a zene, mondjuk, nem ismerem Pandora ízlését, de úgyis ki fog derülni, ha nem jön be neki.
- Fehér asszonynak igazsága van! - értek egyet megvilágosulva ezzel a szívheznövés dologgal. Ilyen aspektusból még nem vizsgáltam ezt a kérdést, de azt kell mondjam, hogy Naomi álláspontja kifejezetten követhető, s ha innen nézem, akkor teljesen logikus is. Nem is firtatom tovább, kifejeztem egyetértésemet, úgyhogy részemről a téma csontját tökéletesen le is rágtuk. Azt meg megtartom magamnak, hogy szerintem van az a hely, ami a személyes holmiktól sem tudna eljutni addig, hogy a szívemhez nőjön. De ugye nem is ez volt a feltevés lényege. - Ezekről a légy kezdetű mondatokról mindig egy vicc jut eszembe. - kezdek bele diadalittas mosollyal. Naominak van mitől rettegnie. Én és a poénjaim.. hajaj. - Így szól: Jean, szereti maga a legyeket? Nem, uram. Akkor miért énekli folyton, hogy „Lééégy a kedveseeem?”? Nem, nem nevetek fel. Annyira azért nem magasztolom fel a viccmondó tehetségemet, hogy még vihogjak is azon, amit előadok. Széles vigyorom éppen elég kell, hogy legyen. Tudom én, hogy fárasztó favicc ez, de nekem nagyon tetszik, s nem tehetek róla, tényleg mindig ez jut eszembe. S most, hogy a viccemet el is mondtam, már nem is foglalkoztat az, hogy ez honnan jutott eszembe. A hajas kérdéskör elsikkad a fejemben tehát. - Oda kérlek én akkor sem járnék, hogyha tűzzel-vassal fenyegetnének! - fintorodom el. Az biztos, hogy legközelebb akkor megyek templomba, hogyha koporsóban visznek, de ha esélyem van rá, akkor úgy se. Majd szépen kikötöm a végrendeletemben, hogy nem akarok a temetésemen egy papot sem meglátni, s aki mégis mer hívni egyet, azt élete végéig kísérteni fogom, s bizony nem leszek barátságos háziszelleme. A vörösödése nagyon szórakoztat, bájosnak, hamvasnak találom, s nem átallok rátenni még egy lapáttal. Elvégre Naomi kérdezte, amit kérdezett, s tökéletesen rá is mákolt a helyzetre. Vétek lenne nem belemenni ebbe a témába. Amúgy is szabadszájú, magamutogató lény vagyok, mit szégyelljem magam? Buliba megyünk, nem a szüzek vagy apácák népes és nagy hírű klubjába, hát alapozásnak egy ilyen téma a jövendő flörtölős esténkhez simán belefér. - Külön fürdőszobája van, mert apámék régi szobáját választotta magának, szóval igen, megkóstoltuk a kanapét. Mondjuk az is igaz, hogy a testének elemzésébe valahol a konyhapult környékén kezdtem bele, de nem a helyszín a lényeg. - pimaszul megnyalom a számat. - Fincsi darab, s tudja is, hogy mit csinál. Kellően önző kutya, de engem nem zavar, én is az vagyok. Önzésünk pedig nemhogy kioltotta volna egymást, hanem még fel is turbózta. Ha érted, hogy mire gondolok! Kacsintanék, de nem akarok hiteltelen lenni. Marad tehát a hanglejtésben eszközölt kacsintgatás. Szerintem ez a gesztus örök hiányosságom lesz. Pedig olyan menőnek tartom, ha valaki tud kacsintani. Na mindegy, nekem ezt dobta a gép. - Hat hónap? - kerekednek el a szemeim. Úgy nézek Naomira, mint aki csodálkozik azon, hogy a csaj még él, s nem szőtte be a pókháló. Nem, mintha én hetente cserélném a pasijaim, de azért elég rég volt már, hogy fél évig nem jutottam intim eledelhez. Sekélyes kenyér, de legalább a testem nem hal éhen, ha a lelkem igen. - Nem mondod komolyan? A pasiknak nincs szeme, vagy mi a rosseb? Ha én pasiból lennék, ki nem hagynék egy ilyen jó csajt, mint amilyen te vagy! - bókolok kicsit, s ami azt illeti, teljesen őszintén teszem. - Sőt, hogyha két kapura játszanék, akkor is kipróbálnálak! - feszítem a húrt, amíg csak lehet. Szeretném fokozni azt a pirulást. Dög vagyok, tudom. Értetlenül vonom fel a szemöldököm a következő megjegyzésére. Lehuppanok az asztalról, s míg a pasi-témára reagálok, újratöltöm a poharát. Hátha a tequila segít majd emlékezni. Aztán részemről a maradékot eltehetjük későbbre, a helyen úgyis iszunk majd, alapozásnak nem szándékoztam többet fogyasztani. - Emlegettél, bár nem mondtad, hogy a pasid lenne. Csak olyan elánnal kikérted magadnak, hogy nem tetszik senki, hogy abból tutira vettem, hogy van valaki, aki bejön. - magyarázom. Én tökéletesen emlékszem a beszélgetésre, éppen ezért nagyon furcsa számomra, hogy ő nem. A telefon viszont kissé eltereli a figyelmemet. Vadul vetem rá magam a névjegyzékre, s minden adandó férfinévre rákérdezek. Az apjáét mondjuk felismerem, azt ugorjuk is. - Ki az a Noé? - kérdezek. Tekintetemben vadul csillan a remény. Hátha. Telefonálhatnékom támadt hirtelen, rámtört az életvezetési tanácsadói mánia. - Hogy néz ki, miképp viselkedik veled? - faggatózom lelkesen. Bármi, amit mond, felhasználható ellene a bíróságon. Vagyis jelen esetben az én Naominak-fogjunk-pasit tárgyalásomon, - Akkor jó. Nem buli a buli, ha nincs tánc! - jegyzem lelkesen. Sose voltam az a típus, akit zavart volna egy pillanatig is, hogyha üres volt a tánctér. Egy idő után úgyis fogtam magamnak valakit, akivel táncolhattam, csak kellett hozzá olyan zene, amire szeressem rázni a tagjaim.
- P.S. mondd csak… és azt ismered, hogyha hallgattál volna, bölcs maradtál volna? Kérdezem meg felvont szemöldökkel a felháborítóan pocsék vicc után, még csak meg sem próbálok mosolyogni, legszívesebben hozzávágnék egy döglött vizilovat, vagy valamit. Kérem, eddig jónak tűnt a humora, hová lett hirtelen? Nekem ez fááááj. Majdhogynem fizikailag is. - Sejtettem, hogy nem vagy hívő, de hogy ennyire tartózkodsz a dologtól… vagyis, inkább menekülsz előle. Éééés, ha férjhez mennél? Akkor sem akarnál templomi esküvőt? Én akarnék. Bár, ha így haladok, kapcsolatom sem lesz, nemhogy férjem. Ezen azért elgondolkodom, mert bizony gondolkodás nélkül hozzámentem volna Jacksonhoz, még akár gimisként is, de ugye, történt, ami történt, és hagytam, hogy többé ne legyen része az életemnek. Most azért kicsit megcsappan a lelkesedésem, de hamar visszatalálok a jó hangulathoz, vagyis, inkább ahhoz, miként is égessem magam porrá. Vajon mikor fogom megtanulni, hogy ilyen téren P.S.-nél nem nagyon van határ, az én ingerküszöböm meg sokkal alacsonyabb? Én még attól is elpirulok, ha egy helyes pasi rámnéz, nemhogy ettől a témától. - Miért akarom megkérdezni magamtól azt, hogy minek is kérdeztem? Pislogok rá, önnön szégyenem vöröslik a képemen, zavartságomat leplezni sem lehetne, noha nem mondom, hogy nem gondolok be ama ténybe, hogy kicsit azért irigylem, mert hát, neki vannak ilyen sztorijai… nekem meg nincsenek. A legutolsó pasi, akivel találkoztam, annyit mondott nekem, hogy két Jäger lesz szépségem… Ez aztán marhára pikáns ám. - Nem, nem értem. De nehogy elmond, nem is akarom érteni. Már nyúlok is az arca felé, hogy a szájára tegyem a kezem, ha folytatni akarná. Ó istenem, Naomi, miért kérdezel ilyeneket, ha nem bírod vörösödés nélkül végighallgatni a választ? Annyira kínos vagyok, hogy már magamnak fájok. - Jól van már basszus, ne nézz úgy, mintha legalábbis fizikai fájdalmaimnak kellene lennie a dologtól. Vágom be a durcit fél pillanatra, nagyjából eddig tart, míg kitör belőlem a röhögés, és mutatok a képére. - Tiszta narancs a szád, és ebben csak az a ciki, hogy nincs olyan rúzsom, mint neked, szóval remélem, hoztál magaddal... Öltök nyelvet, mert perpill jól esik undok békának lenni, inkább ez, minthogy totálisan megsemmisültnek érezzem magam, amiért én hat hónapja nem kerültem úgy pasiközelbe, hogy beleremegjenek a térdeim. Aztán megint beszélni kezd, én meg úgy ülök ott, mint akit leforráztak, eskü, még a fülem hegye is vörös, és megint csak tátogni vagyok képes. Biztos ezzel a nőstényördöggel akarok én bulizni? Hogy is volt ez a teljes megsemmisüléssel? Na, most megtörtént. Határozottan. - Örülök eme ténynek, bár lehet nem akartam tudni, hogy a nők iránt nem vonzódsz, de legalább most már eszembe sem jut kikezdeni veled. Ha már úgyis vörösödök, megpróbálhatom kicsit sokkolni én is, nemde? Legalábbis nagyon kíváncsi vagyok, milyen arcszerkezet változáson fog átmenni a mondatom hallatán. Nem, nem szeretem a nőket ilyen formában, az holt biztos, de mélyebbre már úgysem süllyedhetek. - Hát, ha olyan elánnal kértem ki magamnak, akkor biztos volt rá valami okom, de esküszöm, nem rémlik a szitu. Lehet akkor is be voltam csiccsentve, franc tudja… Nem mintha szokásom lenne, de arra csak emlékeznék, ha tetszene valaki, nem? A zavartság után most az értetlenség a soros, de szerintem úgyis hamarosan a homályba fog veszni minden az elfogyasztott pia mennyiségének okán, de egyelőre azt hiszem, még az anyanyelvemen beszélek, nem klingonul, a példának okáért. Nem mintha nagy Star Trek fanatikus lennék, egyszerűen csak ez jutott eszembe. - Noé? Kék szemű, vörösesbarna hajú, igazán fess fiatalember. Azt hiszem, az ő mellkasát is szívesen megcsodálnád bizonyos konyhapultokon, már ha bejönnek a húsz éves szép szál legények. Egyébként, velem kifejezetten szemtelen, nem rest a káromra tréfálkozni, és szívni a vérem. Vezetem fel úgy, mintha olyan illető is lehetne, aki tetszik nekem, noha erről szó sincs, végül nem bírom kivárni a reakcióját, és az orrára is kötöm, hogy kiről van szó tulajdonképpen. - Csak az öcsém, ne lelkesedj. Vonok végül vállat, aztán bólintok ama kérdéskörre, hogy tánc nélkül nem buli a buli. Benne is van a bugi a lábamba, bár az én tehetségemmel szerintem hamar tarkón találnak ütni egy péklapáttal, mert mindenkinek rálépek a lábára, vagy valami hasonló. Remélem, P.S. elvonja majd a figyelmet a bénaságomról. Tudok én táncolni, csak ez a discozenére erőltetett izé nagyon nem vág a stílusomba, de maximum majd lelesek pár mozdulatot. - Tényleg, neked hogy megy a tánc?
- Szerintem remek vicc volt! - öltök nyelvet. - Nem olyan jó, mint a „Jean, vigye le az ágyamat a pincébe! Miért uram? Mert ma mélyen szeretnék aludni.”, de azért egy mosolyt legalább megért volna tőled. Nagyon sótlan vagy. Ha ezt tudom, silver tequilát hozok, ahhoz sót kell nyalni. Utána talán értékelted volna a csodás viccemet. - ingerkedek szemforgatva. Valójában majd' halálra röhögöm magam belül, s nem is soká bírom visszafogni magam. Tudom én, hogy rémesek ezek a viccek, de vagy milliót tudok belőlük, s ha ez így halad, prezentálom is őket. Engem csak ne provokáljon senki. Cö. - Szerintem házasodni azt nem fogok soha, szóval ezen nem gondolkodtam még, de az tuti, hogy véleményem szerint felgyulladnék a szenteltvíztől, a pap meg az én esküvő előtti gyónásomtól, szóval nem erőltetném a dolgot. - húzom el a számat. A habos-babos esküvő nem valószínű, hogy nekem való lenne. Ha mégis rávinne a rossz nyavalya valakit, hogy megkérje a kezemet, biztosan nem esküdnénk templomban. Akkor sem, hogyha neki az lenne minden vágya. Uram bocsá' hadd döntsem már el én, hogy hol akarok örök hűséget esküdni. Ha kellenék feleségnek, le kéne nyelnie a nincs templom nevű békát. De egyelőre ez a veszély nem fenyeget, pasim sincs, nem hogy vőlegényem. Megóvom a világ férfitársadalmát attól, hogy rám hajazó, rémes nejük legyen. - Egye fene, a te esküvődre elmennék akkor is, ha templomban lenne. Majd vinnék esernyőt, nehogy tönkretegye a frizurámat az, hogy megköpködnek minden apró és nem is annyira apró szentek. - humorizálok tovább, ez egy fokkal jobban hangzik még az én fülemnek is, mint a favicceim. - Nem tudom. Minek is kérdezted? - vágok vissza csípőből, a kérdésem felhívás keringőre. - Felteszem azért, mert érdekelt. - öltök nyelvet. Ha hagyja, hát minden további nélkül húzom az agyát. Rettentően élvezem, s hiszem, hogy ő is, ha bevallja magának, ha nem. - De ha már itt tartunk, engem is érdekel valami! - hangsúlyom és túlzottan éhesen-érdeklődőn csillanó tekintetem semmi jót nem ígér. - Mikor néztél utoljára pornót? - nem, mintha én néznék, de annyira akarom látni a reakcióját, hogy nem átallottam megkérdezni. Könnyed átvezetésként. Elvégre azt már tudom, mikor szeretkezett utoljára, arról felesleges lenne kérdezősködnöm. Vajon a vörösnek hány árnyalata van? Ha elhallgattat, hát elhallgatok, nem vagyok én olyan szemérmetlen liba, hogy hosszan kifejtsem a Claudedal töltött tornagyakorlataimat. Biztos ő is volt már pasival, hat hónap alatt meg csak nem kopott ki a memóriája, úgyhogy biztosan csak tódít. Tudja ő, hogy hogyan értem, felesleges hát magyarázkodni. Levontam a konzekvenciát. - Nem kellene, de.. - bizalmasan közelebb hajolok hozzá, a fülébe kívánok suttogni. - ..vannak? Ennél a pontnál elhajolok, s kedélyes kacagásba fogok. Nem bírtam megállni ezt a kérdést sem, ez már csak egy ilyen nap. Abban hiszek, hogy egy ponton túl már nem lehet jobban elvörösödni, éppen ezért puszta szívjóságból keresem Naominál azt a pontot. Amíg képen nem töröl miatta, addig jó vagyok. - Lenyalod? - utalok a narancsokra, összekötve ezt a megszólalást azzal, hogy ki vonzódik a nőkhöz, s ki nem. Valójában nem vagyok biszexuális, nincsenek ilyen irányú fantáziáim, de szerintem álszent az a nő, aki azt mondja: még sose jutott eszébe az, hogy milyen lehet egy másik nővel csókolózni. Nem, nekem nem most jutott eszembe, de Naomi magas labdát adott ezzel a naranccsal, nem tudtam nem leütni. A táskámat még bejövetelkor a fogas környékén hagytam, szóval most nem állok neki prezentálni, de azért bólintok a megjegyzésre, s megeresztek egy „minek nézel te engem?” tekintetet is Naomi irányába. - Hát hogyne hoztam volna? - forgatom meg a szemeimet. - Nem vagyok amatőr! - öltök nyelvet lezárásképp. A narancsot igyekszem lenyalni a számról, mit sem törődve azzal, hogy a rúzsom maradékát is leeszem ezzel. Majd, hogyha végre elindulunk, előtte pótolom a hiányosságaimat szín tekintetében. - Azért liliomot nem tipornék, hogyha nem baj. - húzom el a szám. - Bár, ha azt mondod, hogy ilyen kellemes felsőtesttel rendelkezik, lehet, hogy beírom a táncrendembe! Viccelek, természetesen. Főleg azután számít a megjegyzésem totális viccnek, hogy Naomi kijelenti, hogy az öccséről van szó. Hát remek, ennyi égés nekem is jár. Vörösödni nem nagyon szoktam, de azért látszik az arckifejezésemen, hogy ebbe jól belenyúltam. Kínos vigyorgásba fogok inkább, s ejtem a családtémát egy könnyed megjegyzéssel. - Ha csak feleannyira jó pasiban, mint te nőben, akkor biztos minden ujjára akad csaj. - ennél tovább nem is piszkálom a felszínt. Inkább másfelé keresek kiejteni vágyott mondatokat. - Imádom! A discos idegrángás nem a világom, de szalontáncokat és versenytáncokat sokáig tanultam, egy jó kis chachacháért eladnám a lelkem is! Apropó.. mikor tervezted az indulást? - kérdezem. Nem, mintha sietnék bárhová, itt is jól érzem magam, de a tánc emlegetése mindig beindítja a vezérhangyámat.
A vicces témát annyiban hagyom, és igyekszem nem túl feltűnően szenvedni a másodiktól, azt remélvén, hogy talán akkor nem folytatja a hülye viccek estéjét, mert akkor én inkább ebből én most kiszállnék. Annyit még nem ittam, hogy ezt viccesnek tartsam, na. Viszont az valamilyen szinten valóban rosszul esik, hogy sótlannak vagyok titulálva, el is húzom rá a szám, de inkább nem tiltakozom hangosan, mert még a végén tényleg olyat találok mondani, amiből nyilvánvaló lesz, hogy a szívemre vettem a dolgot. - Akkor hagyjuk, nem venném a lelkemre, ha egy pap elkárhozna a bűneidtől. Ekkorra már megint mosoly csücsül ajkaimon, mert valahogy nam akaródzik elevezni a komor hangulat irányába, meg különben is kezdi már elég erőteljesen kifejteni a hatását az alkohol, szóval nehezemre esik nem állandóan vigyorogni, mint a tejbetök. - Ugyan már, nyilván nem vagy maga a sátán, ne essél nekem itt költői túlzásokba, mert… nem tudom miért, de ne. Vonok vállat lazán, persze megmosolygom a szavait, noha valóban erőteljesen elszaladt vele az a bizonyos paci szerintem, mintha legalábbis valami anyagyilkos kéjenc terrorista lenne, vagy mit tudom én micsoda. - Mert előbb járt a szám, minthogy gondolkodtam volna. Javítom ki, aztán nem átallok ezerrel felköhögni, amikor megkérdezi, hogy mikor néztem utoljára pornót. Konkrétan majdnem megfulladok, addig köhögök, amíg lila nem lesz a fejem, Milo már riadtan ugat mellettem, én meg alig bírok elkacsázni a csapig, hogy igyak egy kis vizet. Mikor nagy nehezen meg bírok megint szólalni, akkor viszont nem mondanám, hogy vicces hangulatot tükröz az, amit kiejtek a számon. - Te teljesen hülye vagy… Nyögöm, és inkább töltök még egy kört, mert nem, nem fogom elárulni neki, hogy mikor néztem utoljára pornót (soha), mert izé, most már úgy érzem, mintha én lennék a világ legégőbb embere szexuális témában, és köszi, ennyi elég is volt belőle. Kell nekem mindig ennyit jártatni a számat, rám eshetne inkább egy zongora, vagy valami ilyesmi. - Nem, nincsenek. Azaz, vannak, de határozottan inkább tőled, esküszöm, kinyírsz. Megint csúfondáros nyelvnyújtásra kényszeredem, de igazából nem zavar, amúgyis gyakran teszem, párszor meg is fenyegettek már, hogy leharapják. Ez a nő perverzebb szerintem, mint a sokéves átlag, de többre nem futja a kérdésre, mint egy zavart kuncogásra, majd úgy vagyok vele, hogy basszus, egyszer élünk, és egyébként sem feltételezi, hogy megcsinálnám, úgyhogy egy életem, egy halálom. Gyorsan odahajolok, és finom mozdulattal lenyalom az ajkairól a narancsot, nehogy valaki azt merészelje mondani, hogy gyáva nyuszi vagyok. Megcsókolni nem fogom, de most már én is azt szeretném, hogy legalább egy kicsit essen zavarba, még ha úgy is tűnik, hogy ezt lehetetlen elérni. Tuti ezt is ellenem fogja fordítani valahogy. Szólni nincs értelme a mozdulatsor után, csak szépen visszaeresztem a sejhajomat a székemre, és ismét alkoholba fojtom zavaromat. - Úristen, ez mikor ürült ki majdnem teljesen? Pislogok kétségbeesetten, no, nem azért, mert elfogy a pia, na jó, azért is, de inkább azért, mert nincs mese, én holnap reggel nagyon-nagyon ronda fejfájással fogok ébredni. - Biztos nem rúgna ki az ágyából. Kuncogok egy sort, legalább egy kínos pillanat jutott neki is, ami némi elégtétellel szolgál szerény személyemnek. Mondjuk, inkább nem akarom elképzelni Pandorát az öcsémmel, mert… mert nem, és kész. Járt már barátnőmmel, csúnya vége lett, mert olyankor érdekes módon a csajok mindig úgy gondolták, hogy velem is szakítanak. Szép dolog, ha van egy öccse valakinek… - Tiszta jó, zavarba hozás önbizalomtuninggal megspékelve. Mindenesetre, köszönöm, bár a jelek nem azt mutatják, hogy jó nő lennék, de egyszer majdcsak szembetalálkozok a nagy ővel… gondolom én. A vállrándításom azt hivatott jelezni, hogy igazából én nem hiszek ebben, de azért nem vagyok egy pesszimista jellem, adok még pár évet a dolognak, mielőtt teljességgel beleélném magam a vénlány leszek szerepkörbe. - Ohh, akkor ilyen téren rokonlelkek vagyunk, bár ennyire jó nem vagyok benne, de nekem sem idegen ez a műfaj. Hirtelen állok fel, olyan lendülettel, hogy a szék csattanva érkezik mögöttem a földre, Milo elszalad, nekem meg majd kiugrik a szívem a helyéről. - Basszus… na szóval, mondjuk… most? Kérdezek vissza, de választ sem várva indulok az előszoba felé, hogy belebújjak a kabátomba, nem kihagyva a sál-sapka-kesztyű áldásos kombinációját sem, még ha a hátsóm be is fog fagyni, legalább a többi testrészem ne tegye. S amint P.S. is készen van, már indulhatunk is az Upper felé, úgy vélem, az alapozás sikerrel zárult, mert nekem már igencsak ködös az elmém, meg körbevigyorgom a fejem. Szerintem többet már semmiképp sem kellene innom, de majd meglátjuk, hátha józanodom kicsit, mire odaérünk.
- Jól van, akkor ejtsük a témát. - vonom meg a vállam. Mosolygok is mellé, bár a papos dolog azért számomra annyira nem vicces. Prue halála óta igazán ki vagyok rájuk akadva, de ezt most nem közlöm. Nem ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy elrontsam a hangulatot. A sótlannal már majdnem sikerült, s ha tudnám, hogy Naomi lelkébe másztam vele, bizony elszégyellném magam. Így viszont csak nem ragozom, s megmaradok boldog tudatlanságban. - Pedig nem is vagy szőke! - csippentem mutatóujjam és hüvelykujjam közé egy vörös hajtincsét, enyhén előrehajolva a mozdulat közben. Elmélázottnak tettetett tekintettel méregetem a haját, mintha csakugyan a szőkeség nyomait keresném rajta, majd végül megrázom a fejem, s visszaejtsem a tincset a helyére. Nem, határozottan nem szőke, közelről sem az. A röhögése ragályos, a köhögése annyira nem. Milora vetek egy bocsánatkérő pillantást, jelezve ezzel, hogy nem akartam én megfojtani a gazdáját, de mivel én magam is úgy vihogok, mint egy fakutya és egy hiéna keveréke, még kutyaszemmel sem lehet az a bocsánatkérés nagyon hihető. Elgondolkodom azon, hogy hátba veregessem-e Naomit puszta szívjóságból, de végül megtalálja a csapot és a poharat is, a pár korty víz pedig újra visszaadja a hangját, így én nem vetődöm a hátára tenyérrel. - Tudom, mondták már! - jegyzem meg minden álszerénységtől mentesen. Kicsit azért örülök, hogy nem mentünk bele mélyebben ebbe a pornótémába. Jó, hogy én hoztam fel, de mégis ciki lett volna bevallani, hogy én sem néztem egyet se, soha. Voltak barátnőim, akik elkezdtek egyet-egyet nézetni velem, de mivel nem nagyon kötött le a pucér, nyögő filmélmény, így körülbelül fél perc után álltam fel a film elől, s vonultam el másfelé. Azt se nézném vissza soha, ahogyan én élek nemi életet, pedig azt még élvezem is csinálni. Mások aktusa kicsit sem érdekel. - Én? - vágok olyan ártatlan képet, mint a ma született bárány. Ez legalább olyan hihetőre sikerül, mint a kutyára vetett ne haragudj pillantásom, főképp, mivel hamar kitör belőlem a röhögés saját magamon. Aztán a vigyorom teljesen átlényegül, s az államat nagyjából a pokol legmélyebb bugyrából kell összeszedjem, olyan mélyre esett le. Hát. ez. A. Csaj. Nem. Semmi. - állapítom meg magamban. Eszembe nem jutott volna, hogy tényleg lenyalja rólam a narancsot, de őszintén szólva nagyon tetszik ez a fajta tüzesség, ami benne van. - Ha leszbikus lennék, most letepernélek! - jegyzem meg még mindig ámulattal telt elismeréssel a hangomban. Nem akarok én túlzásba esni, hagyom is ennyiben a kérdést, de azért ez kikívánkozott. Olyannyira le vagyok nyűgözve, hogy most még azt sem veszem fel, hogy milyen cikibe kerültem az öccse miatt. - Lehet, hogy tudna olyat produkálni, ami miatt én sem rúgnám ki. - szúrom közbe, de ennél többet nem fecsegek a témáról. Valójában tuti, hogy nem feküdnék le ezzel a Noéval még akkor se, ha nem tudnám, hogy Naomi öccse. Van abban valami nem szimpatikus, ha magamnál fiatalabbakkal létesítek szexuális kapcsolatot. Nem, mintha ők ne lehetnének tehetségesek, egyszerűen csak egy nő ne legyen a pasijánál idősebb. Még ha a pasi csak egy alkalomra szól, s azt is vízszintben, akkor se. - Itt van a kutya elföldelve! - emelem fel mutatóujjamat, hogy az ég felé is kinyilatkoztassam a rámutatásomat. - Nem a nagy őt kell várni, mert az bizony tojik jönni! - megforgatom a szemeimet. - Adj lejjebb az elvárásaidból, elég egy kis ő is. Kezdetnek. Aztán vagy nagyot nő a szemedben, vagy nagyot csökken, s akkor utóbbi esetben kezdheted elölről a keresést. Nagy ez a világ, tuti akad számodra majd egyszer egy nagy ő, de nem biztos, hogy előtte nem kell kipróbálnod kevésbé magasztos dolgokat. Ki vagyok én, hogy párkapcsolati tanácsokat osztogassak? Én még csak kis ő-vel se jártam szinte soha. De erről most nem szól a fáma, így a tequila istenség által kapott hatalmamnál fogva teljesen jogosnak érzem az okosságaim elregélését. A hirtelen felállás némiképp meglep, pislogok párat, mint kocsonyába fagyott varangyos béka, de aztán hamar magamhoz térek az ámulatból. Milohoz leguggolva megcirógatom a kutya fejét – kissé meg is rázom a szerencsétlent, csak úgy merő szeretetből – majd az előszoba felé orientálódok. Táskámból előveszem a kis tükrömet és a rúzst is, s még minden öltözködés előtt rendet teszek ajkaimon. Eztán jöhet a sapka-sál-kabát kombináció, valamint a magassarkút is felhúzom, ha ugyan levettem egyáltalán, amikor bejöttem. - Szeretem a heves nőket! - utalok vissza a székborító eseménysorra. Ami azt illeti, nekem is elég volt az ital mára ahhoz, hogy megadja az alaphangulatot. Ebből nagy buli lesz, már látom ám.
- Ez kérlek az évszázad megállapítása. Pislogok rá, naná, hogy nem vagyok, eredetileg sem, bár gondolkozom a dolgon, de perpill nincs szerelmi bánatom, hogy szaladjak a fodrászhoz, mentsen meg, különben nem bírok tükörbe nézni, vagy valami. Sosem festettem mondjuk a hajam, nem is nagyon akarom elkezdeni. Miután ismét sikeresen megbirkózom a levegővétel nehézségeivel, helyreáll a világ rendje, és nem átallok kifejezni, mennyire is tartom nem normálisnak P.S.-t, de igazából nem zavar, magamat sem tartom annak, bár kezdem úgy érezni, hogy fényévekkel kenterbe ver a témában. A sors most kivételesen nekem osztott egy lapot, mert sikerül elérnem, hogy leessen az álla, aminek valahol őszintén örülök, még akkor is, ha nagyon nem szoktam én ilyesmit művelni, és ha emlékezni fogok erre, szerintem egy hétig vörös lesz a búrám, úgyhogy a saját érdekemben remélem, nem fogok. - Ez fájt… szóval, ha bi, akkor nem tepernél le? Mégsem vagyok elég jó… Biggyesztem le az ajkaim tettetett komorsággal, de momentán jól esik ily mértékben lovagolni a szavakon, ha úgy tetszik, kiforgatni őket, és igazából nem gondolni túl semmit, vagy rágni meg százszor, mit hagyok kiperegni ajkaim fogságából. - A megváltó kisjézusra… ne tudjon. Zárom le részemről is az öccs témát, mert köszi, de ebből én nem kérek, nagyon remélem, hogy az életben nem fognak találkozni, öcsém eleve az a röptében a legyet is típus, és már rég megtanultam, hogy ne engedjem a barátnőim közelébe, mert annak sosincs jó vége. - Milyen elvárásaimból? Nem azért nincs sor az ajtóm előtt, mert teljesíthetetlen elvárásaim lennének. Nekem elég, ha valakinek van humora, képes nevetni akár önmagán is, és csak aztán jön az, hogy legyen egy fokkal szebb az ördögnél. Vonok vállat, bár a mai világban már az is derogál, hogy jól érezzék magukat az emberek, szóval az is lehet, hogy mégiscsak túl nagy elvárásaim vannak. Igaz, hogy ezzel konkrétan csak azt írtam körbe, hogy milyen pasival vagyok hajlandó szóbaállni, inkább nem részletezem a többit, de az már egy kapcsolatban fontos, s nem abban, hogy valakit esetleg az ágyamba engedjek. - Szerintem nekem már csak kis ő-k fognak jutni. Mosolyodom el, bár legbelül ez azért fáj, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy én már túl vagyok a nagy szerelmen, boldog voltam egy kis ideig, aztán minden tönkrement. Igazából, nem hiszek abban, hogy én még egyszer leszek úgy igazán szerelmes. - Ugyan, a hevességemnek még a tizedét sem láttad. Példának okáért rohadt nagyot tudok zakózni a befagyott jégen. Szerintem profi vagyok benne. Vigyorodom el, és nem is nagyon értem, miért pont ezt hoztam fel, mert ezen a télen még nem sikerült összehoznom a dolgot, de ugye ami késik, nem múlik. Elköszönök Milotól, de most nem hagyom, hogy összenyaljon, csak adok egy puszit a fejére, aztán már indulok is kifelé, kulcsra zárva utánunk az ajtót. Milo még jó ideig hallatja a hangját, nem szereti, ha eljövök, de most ezen is csak vigyorogni tudok, és P.S.-be karolva császkálok. Nincs messze a disco, szóval fölösleges bármilyen járgányt igénybe venni, nagyjából negyed óra alatt oda lehet érni, a kérdés az, mennyire dumálja el az időt az ember, de szerintem most nem fogjuk, mivel mindketten be vagyunk sózva.
// Ide kérek zárást mindjárt, te meg szerintem írd a következőt az Upperbe. //
Szörnyen izgatott voltam a mai nap miatt, vagyis nem kifejezetten ez a nap volt az oka, hanem a hamarosan létejövő látogatásunk New Yorkba. Bár nem vallottam volna be senkinek sem, de egyedül féltem volna oda visszamenni, épp ezért örültem kifejezetten annak, hogy Mandy elkísér. Rendkívül hálás voltam neki, amiatt pedig nem kevésbé, hogy felajánlotta, segít az ügyemben. Nem kis könnyebbség volt, hogy valakivel beszélhettem Mayáról, még ha eleinte nem is akartam megnyílni senkinek. Mégis, valahogy így sokkal jobban éreztem magam, és eddig tök szupernek tartottam az évemet. Eltekintve persze a szokásos szerencsétlenkedéseimtől, de hát, az már szinte a névjegyem, szóval meglepődnék, ha nem történnének velem hasonló dolgok. A new yorki kiruccanásunkba már annyira belelovalltam magam, hogy listát írtam, mit kellene vennem, sőt, már a bőrömdöm is kikészítettem, mentségemre legyen mondva, a bepakolás még nem történt meg. Hiába nem tudom még, mikor lesz ideje erre Mandynek, de attól még tervezgetni szabad, nem? Nem mintha amúgy annyira unatkoznék, de erre gond nélkül szakítok időt. Az otthoni göncöm nem volt túlságosan extra, sőt, igazából csak egy egyszerű pulcsi, meg a legkényelmesebb farmerom volt rajtam, s természetesen ki ne hagyjuk a kis mamuszomat, ami tök cuki volt, bár nem vettem volna fel akárki előtt. Mandy szerintem nem fog infantilis libának gondolni miatta, szóval nyugodtan mertem viselni. Már bőven benne jártunk a délutánban, hamarosan be is fog sötétedni, Mandy pedig nem tudott pontos időpontot mondani, hogy mikor számíthatok rá, de én már mindennel kész voltam. Még sütit is sütöttem, meg már készítettem elő poharakat, üdítőt, meg sós rágcsát is. Szerintem azt fogja hinni, hogy mindig etetni akarom, de inkább csak hajlamos voltam a túlzásokra, ha vendéget vártam. Most pedig éppen Milot dögönyöztem a kanapén, a sétán már túl voltunk, bár még este majd kiviszem egy gyors körre. Hú, meg kell majd kérdeznem a nagyit, hogy náluk hagyhatom-e arra a hétvégére, amikor majd megyünk, bár biztos nem lesz majd kifogásuk ellene, de jobb letisztázni a dolgot. Ez eddig eszembe sem jutott… tiszta lüke vagyok. Amikor meghallottam a csengőt, már pattantam is fel, bár Milo megelőzött, hangos ugatással kommunikált az ajtóval, én meg vigyorogva nyitottam ki, hogy a kis szőrcsomóm rögtön körbeugrálja barátnőmet. - Szia! Gyere csak be! Bocsi a zajos fogadtatásért! Mondjuk, ezt lassan már megszokhatja szerintem. Ha beljebb jött, adtam neki két puszit, aztán megvártam, míg ledobta a kabátját, meg a cipőjét, majd tereltem is a nappaliba, úgyis oda készítettem mindent. - Nem tudom, mit kérsz, de a választék nagy. Milyen napod volt? Rohanom le, inkább lefutom a tiszteletköröket, mielőtt rögtön a saját dolgommal kezdenék foglalkozni, azért az elég tuskó viselkedésre vallana, ami közel sem jellemző rám.
Mióta megtörtént Naomi emléktörlése, már azóta készültem a mai napra. Nem tudtam pontosan, hogyan lesz ez. Azzal tisztában voltam, hogy nem lesz annyira gondterhelt, mint amikor a legutóbbi alkalmakkor találkoztunk, de én még ugyanúgy emlékeztem rá sajnos. Nem örültem túlzottan, hogy nekem majd úgymond meg kell magam játszani előtte, de az érdekében muszáj volt, és az legalább pozitívum volt, hogy kettőnk közül már csak nekem lesznek problémáim, ő meg nem tud a sajátjairól. Azért választottam a mai napot, mert nem voltam szolgálatban, emellett azonban voltak őrzői feladataim, amelyeket kötelező volt ellátnom, ezért is nem mondtam pontos időpontot. Nagyjából úgy öt óra lehetett, mire elszabadultam az egyetemről, Naominak pedig csak annyit mondtam, hogy majd érkezem a délután folyamán, mert van néhány elintézendő feladatom. Nos, ezeket le is tudtam, és negyed hat magasságában már az ajtaja előtt toporogtam és csengettem. Szinte egyből felhangzott Milo ugatása, mire elmosolyodtam, és próbáltam gyakorolni ezt a gesztust. Azt reméltem, hogy nem sokáig kell majd odafigyelnem a reakcióimra, mert fel fogom oldódni egyből, ha nem azt látom a barátnőmön, hogy teljesen be van fordulva. A hangja már így is biztató volt, amikor telefonon beszéltünk, szinte kihallottam belőle az izgatottságot. Majd most elválik, hogy nem csalt-e a fülem, de úgy sejtettem, hogy nem! - Sziasztok! – üdvözöltem mind a kettejüket, bár előbb kénytelen voltam a fogadóbizottságom elé guggolni, hogy megsimogathassam. Most már az ugatás abbamaradt, de a lelkesedés még megvolt. – Szia Milo, én is örülök, hogy látlak! – még megvakargattam a füle tövét, aztán felálltam, és bentebb araszoltam a jó meleg lakásba. Odakint természetesen most is elég hideg volt, szóval elég nyilvánvaló lehetett, hogy miért is vágytam be annyira. Meg egyébként sem azért jöttem át, hogy az ajtóban állva beszélgessünk egymással. - Ugyan, csak örül nekem! – legyintettem egyet elnéző mozdulattal, aztán viszonoztam Naomi kedves üdvözlését, és még egy öleléssel is megtoldottam a puszikat. Nem volt hosszú, csupán pár másodperc. – Örülök, hogy látlak! – jelentettem ki mosolyogva. Még mindig nem volt olyan könnyű, de amint arra számítottam, jött magától a fesztelen társaságnak hála. Közben levettem a kabátomat meg a hótaposót, és úgy vonultam be a házigazdámat követve, egyenesen a nappali irányába. – Hát azt látom! – nevettem el magam önkéntelenül is. – Ne haragudj, hogy nem hoztam most magammal semmit, de sok helyen jártam és a főnökömmel is sikerült beszélnem az utazással kapcsolatban, úgyhogy most már nem lesz probléma vele. Gondolom, három nap alatt el tudjuk intézni – tájékoztattam máris a fejleményekről, miközben leültem a kanapéra, és máris magamhoz vettem egy sütit. - Sűrű! – mondtam tömören és lényegre törően, hiszen az előbb bővebben is kifejtettem, már az előtt, hogy rákérdezett volna. – És neked? Nagyon finom ez a süti egyébként. Te sütötted? – mondjuk egyértelmű volt, hogy igen, de közben majszoltam tovább, Naomi felé fordulva. Máris jobban éreztem magam, hogy itt lehettem.
- Akkor meghagylak ebben a tudatban. Vigyorogtam kicsit szemtelenül, de az volt az igazság, hogy bárki csengetett, ez volt a reakció, bár Milo valóban örült, de tulajdonképpen mindenkinek. Nem igazán emlékszem olyan esetre, amikor valaki kihozta volna a sodrából. Nagyon barátságos kis eb volt, és ennek őszintén örültem, mert nem volt vele sok gond. Sőt, szinte semmi. A többi kutyától persze félt, de nem volt ez olyan nagy csoda tekintve a méreteit. - Én is örülök! Ez természetesen így is volt, bár Mandynek mindig örültem, szerettem vele lenni, valahogy a szokásosnál is jobb kedvem lett mellette az esetek túlnyomó többségében. A postát ne is vegyük ide, az nagyon egyedi alkalom volt. - Ugyan már, te jöttél hozzám, még szép, hogy nem kell hoznod semmit. Legyintettem, egészen feltűnő jó hangulattal kísérve huppantam le a kanapéra. Különösebb okom nem volt rá, egyszerűen csak jól éreztem magam a bőrömben, és örültem, hogy most itt van. A legtutibb az lett volna, ha még itt van P.S. is, egyszer szerintem be fogom őket mutatni egymásnak, szerintem jól kijönnének. Mindenesetre, ez még a jövő zenéje, pláne úgy, hogy rögtön el is terelődik a figyelmem erről a gondolatról, mert kiderül, hogy el tud szabadulni. - Hú, ez fantasztikus hír, atya világ! De örülök! Három nap szerintem elég lesz, legalábbis remélem, de nyilván nem is várnék el tőled többet, pláne, hogy maximum egy hétvégére számítottam, de így még jobb. És azt már tudod, mikor lenne ez a három nap? Nekem mindegy, a gyógyszertárból bármikor el tudok jönni, az upperben meg maximum cserélek… bele szoktak menni a többiek. Remélem, hogy most sem lesz ezzel gond, de szerintem szabit is kapnék, ha meg nem, valahogy majdcsak elintézem, úgysem szokásom szivességeket kérni, viszont én már többször segítettem ki másokat a bajból, szóval igazán kijár ennyi nekem is. - Aha. Vannak ilyen rejtett képességeim. Mondjuk, emlékeim szerint, mikor először itt volt, elárultam, hogy tudok főzni, csak magamra nem szoktam, főleg azért, mert a nagyim mindig ellát mindenféle jóval, és teljesen fölösleges. Így legalább tudok pihenni a két munkám közötti résekben… - És köszönöm! Mostanában valahogy nagyon kívánom az édeset, nem tudom, miért. Rántom meg hanyagul a vállam, ha nem tudnám, hogy többszörösen lehetetlen, még élnék a gyanúval, hogy babát várok, de mivel erre alkalmas szervek nélkül nehéz, pluszban még pasim sincs, így kicsit vicces lenne. Nem is értem, miért találom ennyire mókásnak, bár ott lehet a kutya elásva, hogy mostanra egészen beleéltem magam abba, hogy visszakaphatom a lányom, ami még részemről is irdatlan nagy naivitásra és ostobaságra vall, de nem tudtam nem reménykedni.
Nem sértődtem meg Naomi csipkelődésén, helyette csak játékosan nyelvet öltöttem rá, és ezt követően masíroztam be a lakásba. Lehetőleg még azt megelőzve, hogy esetleg Milo kiszökjön, bár eddig nem tűnt rá hajlamosnak. Kitudja, azért nem szerettem volna, ha éppen velem kezdi el felvenni ezt a szokását. A végén a barátnőm többet be sem engedne, bár nekem az sem lett volna ellenemre, ha mindig ő jönne hozzám. Még úgysem látta, hogy hol lakom, pedig azért nem pár napos volt az ismeretségünk. - Pedig szerettem volna, de igazából nekem nem volt időm csinálni semmi finomat – vallottam be őszintén, még öltözködés közben. – Boltba sem tudtam már beszaladni, mert hozzád sem akartam túl későn jönni, szóval minden összejött – hadonásztam tovább a kezemmel, amint megszabadultam a kabátomtól. Ezt követően elég rövid úton a kanapén kötöttem ki, és amikor Naomi is leült mellém, akkor automatikusan felé fordultam, lábaimat felhúzva. Teljesen otthonosan éreztem magam, de lehet ennyire mégsem kellett volna. Az oké, hogy én a saját házamban azt szerettem, ha mindenki nagyon lazán viselkedik, de más nem biztos, hogy ugyanígy volt ezzel. Bár valahogy a mellettem ülő nőből nem néztem ki, hogy emiatt megorrolna rám. Mivel látszólag is elég jó kedve volt, ezért megnyugodtam. Ezek szerint tényleg nagyszerűen sikerült az emlékek törlése és módosítása. Már rég nem láttam ilyennek az utóbbi időben, pedig sokkal jobb volt a mosolyt látni az arcán a gondterheltség helyett. Ettől nekem is tényleg jobb kedvem lett, már nem is éreztem olyan rosszul magam amiatt, ami kezdetben nyomta a szívem. Megjátszani eszem ágában sem volt magam, de most már nem is kellett. A sűrű nap ellenére is jó hangulatom kerekedett. - Sajnos többre nem is tudnék elmenni – húztam el egy kicsit a számat. Hadd higgye csak nyugodtan, hogy a rendőrségnél ilyen szigorúak velem, pedig igazából a város érdekében sem volt jó, ha egyel kevesebb őrző rohangált az utcákon ezekben az időkben. – Hm… már gondolkoztam rajta! – ismertem el, két falat süti között. – Igazából én február elejére gondoltam, az elég hamar itt van, de mégsem annyira, hogy ne tudjunk jegyet foglalni valamelyik járatra – fejtettem ki a véleményemet, közben pedig már el is tüntettem az egész sütit. Jól esett, finom volt nagyon. – Mehetünk pénteken is, de akár hét közben is el tudok szabadulni, ha neked az jobb… - vetettem fel, mert ha esetleg az Upperben hétvégén szükség volt rá, akkor nyugodtan mehetett, meg tudtuk mi járni hétköznap is, nekem nem múlt rajta semmi. A lényeg úgyis az volt, hogy nem leszek itt valamennyi időn át. - Nagyon jó képesség ráadásul! – azzal máris nyúltam egy következő süteményért, mert egyet még most hirtelen engedélyeztem magamnak egymás után. – Nekem is szokott ilyen lenni, ne is törődj vele – legyintettem könnyed mozdulattal. – Egyébként, ha szeretnéd, akkor akár most is kinézhetünk valami megfelelő járatot. Mit szólsz? – kérdeztem mosolyogva, mivel láttam a lelkesedést az arcán és ennek nagyon örültem.
- Jaj már, nem ez a lényeg, hanem hogy itt vagy. Legyintettem, nem szükséges szabadkoznia előttem, nem az a fajta vagyok, aki elvárja, hogy mindenféle csudajó dologgal lepje meg az, akit meghív magához. Mennyire gáz lenne már. Egyébként is, tök régen sütögettem, szóval most jól esett, kicsit ritkábban is sikerül ilyesmit eszközölnöm, mint amennyire kedvem volna. Örülök, hogy tényleg otthon érzi magát, és kényelmesen elvan a kanapén, vannak, akiket nem látnék szívesen az otthonomban, de ő határozottan nem esik ebbe a kategóriába, szóval abszolút jól van ez így. - Nem is kell, ez a három nap is több mint amit reméltem. Nem várhatom el senkitől, hogy miattam ennyi időre elszakadjon a saját életétől, én értékelem, hogy segít nekem, úgymond támogatást nyújt, egyszerűen ott lesz velem. Ha nem is tud másban hozzátenni a dologhoz, nekem már ez is borzasztóan sokat jelent. Egyedül valahogy sokkal nehezebb lenne szembeszállni ezzel az egésszel, illetve, még az sem biztos, hogy lesz mivel, mert kétlem, hogy anyám csak úgy osztogatná az információkat. Mert az egy dolog, hogy anno én választottam ki az örökbefogadó szülőket, de az már pár éve kiderült, hogy ők visszaadták, mert lett sajátjuk. Erről is megvan a véleményem, de mindegy. Viszont azt az anyám intézte, mint törvényes gyámom, és nem is tudtam róla sokáig. Arról meg már fogalmam sincs, hogy hová került utána a kicsim. - Az lenne a legjobb, ha a hétfő benne lenne, mert olyankor zárva az Upper, a gyógyszertárból meg könnyebben eljövök. Mit szólnál egy vasárnap-hétfő-kedd verzióhoz? Úgyis hosszú az út, vasárnap meg biztos otthon vannak a szüleim. – itt azért fintorogtam egy sort. - Szóval el tudnánk csípni anyámat. Ha meg úgy alakul, hétfőn-kedden tudunk mászkálni. Ez egész jó megoldásnak tűnt, úgyhogy ha Mandy rábólint, akkor ez marad, de mivel azt mondta, hogy el tud szabadulni, szerintem nem lesz kifogása ellene. Az Upperben a péntek és a szombat a leghúzósabb, és azt hiszem, arra senki nem lenne hajlandó, hogy mindkét napot elcserélje, így meg még jobb lenne, hogy egyiken sem kell kimentenem magam. - Ugye? Bár férjet fogni még nem sikerült vele… Vigyorodtam el, igazából, nem akartam férjhez menni, de Jacksont emlékeim szerint nem érintettük, szóval erről a dologról nem tudhat. Mármint, hogy világ életemben úgy éreztem, nem leszek képes mást szeretni. Ez valahol egészen ironikus, mert épp azt a személyt feledtem el nem oly régen, aki olyan érzelmi magasságokba és mélységekbe volt képes emelni, illetve taszítani, mint még soha senki. - Jó ötlet! Bólintottam rögvest, aztán már indultam is a laptopomért, ami egy egészen kis darab volt, és a gyorsaságából ítélve vagy ritkán használt, vagy jól karbantartott. Esetemben az előbbi, mert a világháló valahogy sosem tudott beszippantani igazán. Közben én is ettem egy sütit, majd a gépet az ölembe véve ültem vissza Mandy mellé. - Szállásunk az lesz, maximum némileg paprikás hangulatban, bár anyám mestere annak, hogy a külvilág számára miként tűnjön tökéletesnek, szóval amikor ott vagy, valószínűleg jó fej lesz. De ha nagyon rosszul fogjuk érezni magunkat, maximum rátestálom magunkat az öcsémre, neki van saját lakása az Upper East Sideon… Aztán már böngésztem is a járatok között, nem mondom, nem volt túl sok kedvem a majd fél napi repüléshez, de a célért mindent. - Jó lenne hajnalban indulni, úgyis akkor végzek, és fölösleges lenne aludnom, azt a gépen is lehet. Már, ha neked is belefér persze. Pillantottam rá, mert ha nem, akkor eleve nem is nézek ilyen indulási időket.
- Akkor örülök! – jelentettem ki határozottan, ajkaimon pedig végigfutott egy vidám mosoly. Kezdtem én is teljesen átvenni ezt a lelkesedést, amit ő tanúsított. Egyébként is szerettem utazgatni és olyan helyeket bejárni, ahol vagy régen fordultam meg utoljára, vagy még sohasem. Sajnos most még kevesebb lehetőségem volt rá, így ezeket az alkalmakat megbecsültem ám. – Már én is nagyon várom, hogy menjünk – tettem hozzá, ha már úgyis ezen gondolkoztam. Nem akartam, hogy véletlenül azt higgye, hogy csak kötelességből megyek vele, mert megígértem neki. Nekem sem lesz rossz, hiszen úgysem hiszem, hogy egyfolytában, a nap minden órájában mászkálni fogunk. Kicsit talán ki is kapcsolódhatunk majd, ha elintéztük a dolgainkat. Még fogalmam sem volt, hogy miféle végkifejletre számítsak, de ez úgyis ott fog eldőlni, nem? - Rendben, nekem az is jó – bólintottam beleegyezően, közben biztatóan rámosolyogtam. Az már egyértelmű volt számomra az eddigiek alapján, hogy nem volt jóban a szüleivel, így egészen biztos, hogy nem lehetett ez neki könnyű. – De ha esetleg dolgozol szombat este, nem lesz gond vasárnap a repülés meg az egész utazás? Fogod bírni? – kérdeztem kissé talán aggodalmasan, mert úgy voltam vele, hogy annak sem lenne túl sok értelme így. Nem akartam, hogy végigszenvedve az egész vasárnapot a fáradtság miatt. - Benne vagyok! – csaptam le a lehetőségre máris. – Én is pont arra gondoltam, hogy majd lehet kicsit mászkálni is, ha megtudunk valamit. Mondjuk sok idő nem lesz, de ha elég hamar a végére tudunk érni, még lesz időnk. Már ha jutunk valamire és kitalálod, hogy azzal a valamivel mit akarsz kezdeni – még tartottam ettől a dologtól egy kicsit, de ezt egyelőre nem osztottam meg Naomival. Biztos, hogy ő is el fog addig jutni agyban, de egyelőre olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem lelombozni. Pedig nem volt egy utolsó szempont az sem, amin most pörgött az agyam. - Tudod, ami késik, az nem múlik… - vigyorogtam a barátnőmre, kicsit a vállammal még neki is dőltem játékosan az ő vállának. – Lehet, hogy ezzel fogod majd meg a férjed – igen, már említette, hogy nem tervezett ilyesmit, de sosem tudhatja az ember, hogy mikor varázsolja el valaki teljesen és veszi le a lábáról, igaz? Sokszor olyanok történnek, amit korábban nem szerettünk volna, az érzéseinknek azonban mégsem vagyok képesek parancsolni. Én őszintén kívántam neki, hogy valamilyen módon rátaláljon a boldogságra. Vagy a gyermeke segítségével, vagy egy férfiéval, aki kirántja ebből a helyzetből, amibe sikerült olyan nagyszerűen belesüppednie. Amikor Naomi visszatért mellém, egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, hogy én is jól láthassam a képernyőt. Így, hogy az ölében volt, kénytelen voltam így tenni, bár engem nem zavart soha a másokkal való fizikai kontaktus és úgy véltem, hogy őt sem fogja a közelségem bosszantani. Különben nem ölelt volna meg, amikor megérkeztem… - Hú, az nem semmi! – kerekedtek el kicsit a szemeim, amikor elárulta, hogy hol lakik az öccse. Annyira azt sem tudtam eddig egyébként, hogy van öccse. Illetve nem beszéltünk róla konkrétan, de én attól még tudtam róla. Kicsit utánanéztem Naominak, de nevezzük szakmai ártalomnak. Tudom, hogy borzasztó vagyok, de akkor még nem ilyen volt a kapcsolatunk. – Egyébként, ha valami gond van, akkor szállodába is mehetünk, engem igazán nem terhel meg, sőt! – azt nem tettem hozzá, hogy miért nem, de jóval több pénz állt a rendelkezésemre, mint amit a legtöbben kinéztek belőlem első pillantásra. Nem látszott sem az öltözködésemen, sem az otthonomon, de attól még telt mindenre, amit akartam. Egyszerűen csak nem szórtam. Úgy voltam vele, hogy az a Bishop család vagyona, hiába enyém a cégük. - Hát, ha neked jó úgy, hogy nem alszol, akkor nekem megfelel akár a hajnal is – vontam meg a vállaimat. Én igazán benne voltam, ha tényleg ezt akarta.
Jól esett azt hallani, hogy ő is várja az indulást, valóban nem akartam, hogy csak kötelességből jöjjön velem, de emiatt nem aggódtam, mert nem így tűnt. Ha esetleg tévednék, úgyis ki fog derülni, de úgy voltam vele, hogy ráérek majd utána szégyellni magam. - Nem lesz gond. Tudod… be kell vallanom, hogy kicsit félek a repüléstől, és ezért külön jó, ha hulla fáradtan megyek, könnyen elalszom. Persze, így sem fogom végigaludni az egész utat, de a felét biztos. Már, ha nem orrolsz meg rám nagyon, hogy nem szórakoztatlak. Pirultam el kicsit, mert erre még nem gondoltam, de hiába, ha az ember fél valamitől, hajlamos önző módjára viselkedni. Most én is ebbe a hibába estem. Ha látom, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog, akkor majd megiszom hat liter kávét, és csak azért is fenn maradok. Szombatonként úgyis aludni szoktam műszak előtt, másképp nem nagyon menne. - Ühüm. Bólintottam kelletlenül, igen ködösen fogalmazott, de úgy véltem, tudom mire akar kilyukadni, mert én magam sem mentem el a tények mellett, nem okozhattam magamnak a szükségesnél nagyobb fájdalmat. - Ne aggódj, tudom, hogy ez az egész nagyon rosszul is végződhet. Attól még… reménykedem, egy kicsit, de nem hiszem, hogy ennyire könnyű lenne, csak… igyekszem meglovagolni a frissen magamra szedett bátorságot. Magyarázom meg neki a helyzetet, talán így érthető, mindenesetre, én értem, még ha nem is esik jól beismerni, hogy igenis tudom, nem a lányommal fogok hazatérni, még akkor sem, ha visszakaphatom. Ezek a dolgok nem mennek ilyen gyorsan. - Ki tudja… elvégre, mint tudjuk, a férfihez a hasán keresztül vezet az út. Bár, nem tudom, ezt ki találta ki, de szerintem hülyeség, máskülönben a sok szilikoncsodának nem lenne senkije… Itt persze nem azokra gondoltam, akik muszájból választják ezt az utat, vagy épp kis korrekciós műtéteket végeznek, inkább azokra, akiknek szája, melle, netán még a hátsója is fel van töltve. Nem zavart, hogy közelebb húzódott, nem gondoltam semmi kellemetlenre a dolog kapcsán, miért is tettem volna, kedveltem Mandyt. A nőkkel kapcsolatban pedig egyébként sem jutott eszembe soha semmi olyasmi, ami miatt esetleg zavarba kellene jönnöm. Igaz, a múltkor P.S.-sel kicsit túlzásba estünk, de hát, na, annyi belefér, ilyet még úgysem csináltam soha. - Igazából, a szüleimnek is ott van tetőtéri apartmanja. Ezt mondjuk még nem említettem, de… elég nagy vagyon örököse vagyok. Csak hát, nem olyan jó a kapcsolatom a szüleimmel, főleg az anyámmal, így nem szeretem azt a pénzt költeni. Ezért van két munkám is, a saját lábamon szeretnék megállni. Ettől függetlenül a repülőutam apám fizeti, ő még mindig sokkal inkább küzd azért, hogy visszakapjon, és esetleg legyen valami értékelhető kapcsolat köztünk, mint anyám, aki a füle botját nem mozdítja rám. Egyébként felajánlotta azt is, hogy állja Mandy költségeit az enyémekhez hasonlóan, de ezt még nem említettem a barátnőmnek, viszont úgy tűnik, itt van rá az alkalom. - Nem hiszem, hogy szükség lesz szállodára, de ha úgy alakul, persze, ez is egy megoldás. Viszont apa ragaszkodik hozzá, hogy ő állja a kiruccanásunk költségeit. Ha nagyon zavar, megmondom neki, hogy hagyjuk a dolgot, de én elfogadtam a felajánlását. Bólintottam, bár abban biztos voltam, hogy olyan távlatokból nehezebb kiszedni anyámból bármit is, egy fedél alatt vele legalább elég intenzív lesz a légkör, és talán a nyomásra elköp valamit. Én ebben reménykedtem egyedül, más esélyt nem igazán láttam a dologra. - Úgy látom, van hajnali hármas indulás 9-én. Éjfélkor végzek, odaérek a becsekkolásra szerintem röhögve, még tömegközlekedéssel is. Az jó lesz? Ha rábólintott, akkor már foglaltam is két jegyet, így is délutánra fogunk csak odaérni, de sajnos ez van, nem megy varázsütésre a dolog.
Figyelmesen hallgattam és egy kicsit így már az is érthetőbb volt, hogy miért akart ennyire egyből munka után indulni. Csak halványan rámosolyogtam, és bólogattam közben. Nem akartam én rákényszeríteni semmit, azért nem egy tízéves gyerek voltam, hogy állandóan foglalkozni kelljen velem, így aztán nem volt nekem gond az sem, ha az egész utat végigalussza. Ha erre volt szüksége, akkor felőlem nyugodtan megtehette. - Ó, ugyan, emiatt ne aggódj! – biztosítottam mosolyogva. – Elleszek én akkor is, ha alszol, majd olvasok meg effélék. Amúgy is elég gyorsan tudok szóba elegyedni bárkivel, úgyhogy akkor majd te ülsz belülre, én meg kívül… - vetettem fel az ötletet, de igazság szerint nem bíztam benne, hogy olyan hajnali időpontban túl sokan ébren lennének majd. Sőt, még az sem volt kizárva, ha már itt tartunk, hogy én magam is el fogok aludni. Persze az biztos volt, hogy csupán egy-két órára, de legalább annyival kevesebb volt, amikor le kellett kötnöm magam valamivel. Emlékszem, hogy milyen volt, amikor New Orleansba mentünk Abivel. Sokkal hosszabb volt az utunk, de azért mégiscsak jól elvoltunk. Ezzel sem lesz gond! - Rendben, és ennek örülök is! – megszorítottam egy kicsit a karját, hogy ezzel is jelezzem, én aztán tényleg maximálisan csak mellette állok. – Viszont nem szabad elfelejteni, hogy mindenre fel legyünk készülve, a kedvedet szegni viszont nem akarom! – mondtam gyorsan, mielőtt még sikerülne tényleg lehangolnom. Reméltem, hogy most nagyobb volt annál a lelkesedése, minthogy egyszerű szavak ilyesmit váltsanak ki belőle csak úgy. Lehet, hogy megtudunk valamit, aminek hasznát vehetjük, és ha így lenne, akkor én lennék a legboldogabb, hogy részem lehetett benne. - Az biztos! – nevettem el magam a férfiakról és a szilikonnal teletömött nőkkel kapcsolatos megjegyzésén. Tényleg nem értettem sokszor ezeket a nőket. Én sem voltam tökéletes, mint ahogyan senki sem, de engem ez nem zavart. Sőt, még örültem is neki, szerettem a magam módján a saját tökéletlenségemet. Mások bezzeg olyan csúnyává operáltatták magukat, hogy fel sem lehet őket ismerni, és addigra az eredeti nem túl kifogástalan külső sokkal jobbnak tűnt, mint az, ami lett belőle. Mennyi műsort lehetett ezekről látni, te jó ég! - Nahát! – mondtam azért meglepetten, mert ennyire nem néztem utána, hogy hol laknak a szülei, csak az anyagi helyzetükkel voltam tisztában. Aztán fontosabb lett valahogy maga Naomi, mint a családi háttere, és onnantól kezdve nem nagyon néztem semmit a hivatalos adatbázisokban. – Szóval luxusba fogunk érkezni, mi? – viccelődtem máris, hogy oldjam kicsit a hangulatát az anyja emlegetését követően. Már magamtól is rájöttem korábban, hogy ez neki érzékeny téma, így nem is nagyon akartam erőltetni, sokkal inkább elviccelni. Az sokszor nagyon jó megoldás tud ám lenni. - Tényleg? – kérdeztem vissza, mert ez őszintén meglepett. – Hát, ez nagyon kedves tőle! – még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Nekem nem lett volna gond, viszont ez nem mindenki előtt volt ismeretes, úgyhogy hajlamos voltam most élni a lehetőséggel, ha már adódott. – Elfogadom, ha nagyon ragaszkodik hozzám, viszont igazán nem akarok élősködni rajtatok, vagy effélék! – közöltem határozottan, úgyhogy abban az esetben sem lenne gond, ha mégis nekem kellene fizetnem a saját jegyemet, meg úgy az egész kiruccanást. Én is tudtam volna fedezni mind a kettőnkét, ha már itt tartunk. - Nekem tökéletes, akkor szombat délig fogok dolgozni, aztán otthon készülődök, meg én is alszok egy kicsit. Egyébként fel is vehetlek akár az Uppernél, mert úgyis kocsival megyek. Majd ott hagyom a parkolóban. Mit szólsz? – vetettem fel az ötletet, mert ez tűnt a legkényelmesebbnek és a leglogikusabbnak is.
- Simán. De amúgy, beérem viszonylag kevés alvással is, nem szoktam túl sokat úgysem. Általában 5-6 óra az, amit sikerül érdemben aludnom, kicsit túlszervezem mostanában az életem, kevés a nyugi, nem tudom, miért alakult így. Kicsit olyan érzésem van, mintha valamit pótolni akarnék vele, de tök hülyeség, mert nincs semmi bajom. Azon kívül persze, hogy Maya nem az életem része. - Megteszem én azt magamnak alkalmanként. Egyszerűen arról van szó, hogy hiszek a vonzás törvényében, és ha úgy megyek oda, hogy esélyem sincs, akkor valóban nem lesz. Úgyhogy pozitívan állok a kérdéshez, még ha innen nagyobbat is lehet esni. Nem akartam túlmagyarázni, de szerintem érthető voltam. Meglátjuk, működik-e, bár attól még nem fogom kevésbé logikusnak találni. Ki tudja, a sors milyen utat jelölt ki számomra. Ha úgy van megírva, hogy annyi boldogság jutott nekem férfi oldalán, amit Jacksonnal töltöttem, hát legyen, ezzel talán együtt tudok élni, viszont ha Mayának sincs mellettem helye, akkor már fogalmam sincs, mi fog maradni nekem. Ezzel viszont ráérek később foglalkozni. Én is vele nevettem, soha nem feküdtem volna szike alá, egyszerűen úgy voltam vele, hogy úgy kell elfogadnunk magunkat, ahogy vagyunk. Sportolni persze lehetett, én minden reggel futottam, de a fogyókúrának már nem láttam értelmét. Jó, nekem nem is volt rá szükségem, mert mindig ilyen kis vézna voltam, csoda, hogy még nem fújt el a szél, vagy valami hóvihar. - Abba, luxusba. Az ámítás és önámítás fellegvárába. Igazából, jó hely lenne, ha anyám nem lenne benne, no de sebaj, ez legyen a legnagyobb problémánk. Jegyeztem meg, mert olyan áron elviselem bármeddig, ha cserébe visszakapom a kislányomat. Kár, hogy ez nem így működik. - Nagyon kedves, jah… igazából, ő így kompenzál. Pénzben mér mindent, a szeretetét is, szóval szerintem belehalna, ha nem ajánlotta volna fel. Apa nálam ott vágta el magát, hogy nem állt ki mellettem a terhességemnél. Megmenthetett volna anyám karmai közül, és felnevelhettem volna én a lányomat, senki ne mondja, hogy nem lett volna rá pénz, vagy hely neki, érett nyilván nem voltam rá, de anélkül is pillanatok alatt komolyodtam, s keseredtem is meg, hogy nem volt velem. Meg fizethette a pszichológust is. Biztos megérte neki. Szerintem mondjuk már bánja, de ezzel kapcsolatban részemről nem jár neki bocsánat. - Az szuper ötlet lenne. Úgyis viszem a holmim az Upperbe, különben nem érnék oda a reptérre szerintem. Így viszont még kényelmes is lesz. Hm, inni nem kérsz semmit? Nem nagyon tartozott a tárgyhoz az utolsó kérdés, de eddig csak sütit evett, én magamnak töltöttem is gyorsan egy kis almalevet, és ha kért valamit, neki is tele lett a pohara. - Hú, alig várom. Kattintottam párat, hogy online megvegyem a jegyeket, apa kártyájának adatait használva. Majd a gyógyszertárban kinyomtatom, mert itthon nincs ilyen készülékem, az kéne még. Plusz egy zajos masina. - Ezzel meg is volnánk, azt hiszem, nincs más hátra, mint az előre. Amennyire szerettem volna New Yorkba menni, annyira féltem is az egésztől, anyámtól épp úgy, mint az esetleges kudarctól, de maradjunk csak pozitívak.
- Azért ne legyél majd mellettem olyan, mint akit most rágtak meg a farkasok – mosolyogtam rá. Általában én így éreztem magam, ha túl keveset aludtam. Márpedig sajnos nekem sem sikerült általában túl sokat, pedig a szervezetem nagyon igényelte volna. Ez az oka annak is, hogy rendszeresen elnézem az időt, kicsit később érek be az őrsre, mint szeretnék, meg efféle apróságok. Én nem tekintettem úgy, hogy ez olyan hatalmas probléma lenne, mert ahhoz képest azért elég rugalmas volt a munkaidőm, főleg, hogy nem egyszerű járőr, hanem tiszt voltam. Eleinte még emlékszem, hogy milyen ferde szemmel néztek rám, mert azt hitték, hogy majd nagyvárosi rendőrként okosabbnak gondolom magam náluk. Nos, nem így volt, azóta meg remek a kapcsolatom szinte mindenkivel. - Tényleg? – kérdeztem vissza, amikor arról beszélt, hogy az ember miként vonzza be a szerencsét, vagy épp a balszerencsét. – A múltkor néztem valami műsort késő este ezzel kapcsolatban. Egészen érdekes volt egyébként – fűztem hozzá, bár én annyira mégsem hittem benne. Nekem alapjáraton volt pozitív a látásmódom, de hogy igazándiból milyen okból, azt magam sem értettem soha. Még a legtöbb embernél is reálisabban láttam a világot így őrzőként, előttem nem maradtak leplezetlenül a vérfarkasok disznóságai sem, és mégis szerettem hinni abban, hogy mindenben van valami jó. Néha akármilyen ostobának tűnök is tőle, akkor is! - Azért örülök neki, hogy pozitívan állsz hozzám, eszem ágában sincs ám a kedvedet elvenni! – jelentettem ki nagyon komolyan, biztosítva arról is egyúttal, hogy nem bántásból mondtam én ezeket, csak talán nem ártott felkészülni mindenféle eshetőségre. Kicsit utáltam is magamat érte, de én is abban akartam egyébként bízni, hogy előre tudunk lépni egyről a kettőre és valamelyest könnyíthetek majd Naomi lelkén is. Még ha igazán nem is tudtam jelenleg, hogy miként. Valahogy csak lehetséges lesz, ugye? Nem véletlenül alakultak így az események sem, hogy most vele mehessek. - Ne aggódj, én majd elbánok vele! – közöltem határozottan, engem az sem érdekelt, hogyha egy házsártos vén banyával kell szembenéznem. Volt egy-két dolog a tarsolyomban, amiről a barátnőm sajnos már nem tudott, de talán majd egyszer megint felfedhetem előtte a valódi tudásomat. Addig nem árt majd, ha kettesben beszélgetek a drága jó anyukájával, legalábbis egy idő után. Naomi előtt úgysem pillanthatok majd bele a gondolataiba, mert azt azért mégsem kéne. Bizonyára elég gyanús lenne neki, hogy hirtelen honnan tudtam meg mindent, amikor az anyja szinte semmit nem közölt velünk a birtokában lévő tudásából. - Azt hiszem, hogy a gazdag emberek időnként beleesnek ebbe a hibába, akkor is, ha alapvetően nem voltak ilyenek és eredendően csak jót akarnak a szeretteiknek. Elfelejtik, hogy ők önmagukért szeretik az illetőt és nem a pénzéért. Legalábbis én ezt hiszem – vonogattam a vállaimat, mert lehet, hogy hülyeséget beszéltem és igazából ez egyáltalán nem volt jellemző a barátnőm apjára, akit a közeli jövőben úgyis lesz szerencsém megismerni személyesen is. Kíváncsi voltam rá, hogy milyenek a szülei, főleg, hogy a nagyszüleit már ismertem. Mondjuk azt nem tudtam pontosan, hogy apai vagy anyai nagyszülei ők, de majd úgyis kiderül előbb-utóbb. - Ha napközben összepakolsz, akkor még dél körül beugorhatok a bőröndökért, és akkor nem kell magaddal elcipelni oda, hanem berakjuk a csomagtartóba előre – fűztem hozzá az ezzel kapcsolatos véleményemet, mert tényleg feleslegesnek tartottam, hogy áthurcoljon mindent az Upperbe. – Ha már így kérdezed, jó lesz nekem is az almalé! – mosolyogtam, és már nyúltam is az üres pohárért, hogy odatartsam neki. – Így van, már nincs sok időnk. Azt sem tudom még, hogy mit vigyek – jutott eszembe, miközben kortyolgattam a gyümölcslevet.
- Nem rágott még meg farkas, szóval nem tudom, az milyen. Bár, biztos nem olyan kellemes. Mosolyodom el a dolgon, bár esetemben nem akkora képtelenség, Hazellel már voltam farkaslesen, bár mostanában nagyon el van tűnve, úgyhogy nem hallottam már rég az említett állatokról csacsogni. Amúgy, bírom a farkasokat, gyönyörű állatok, és valamiért tiszteletreméltónak tartom őket. - Igen, de nekem csak a negatív dolgokkal szokott sikerülni. Tudod, elhittem magamról, hogy tök béna vagyok, és úton útfélen elzakózok. Szerintem egy fűszálban is képes lennék elesni, rejtély, hogy csinálom. Ez mókásabbnak hangzik, mint amilyen, végül felsóhajtok, a mosolyom marad, de a szavaim már nem annyira viccesek azért. - Néha úgy érzem, hogy vonzom a bajt. Jelentem ki végül, és kettőnk közül pont ő az, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy ez valójában mennyire igaz. Én csupán az apróságokra gondolok, meg persze ide értem a bekapott lövésemet is a postán. Csak legyintek, nem is feltételeztem róla, hogy el akarná venni a kedvemet. Nem mintha az olyan egyszerű lenne, ha éppen van minek örülni. Meg aztán, ezen a kérdéskörön kívül semmi problémám nem volt, volt két tökéletes barátnőm, a nagyim ellátott minden jóval, itt volt nekem Milo, gyarapodott a bankszámlám. Mi kell még? A pasi kérdést, mint mindig, most is elnapolom inkább. - Lelövöd? Sandítottam rá vigyorogva, ami azt jelezte, hogy nem gondolom komolyan, bár egy csekélyke ördögi rész bennem serényen bólogat, hogy azt érdemelné az a sátáni nőszemély. Egész életemben nem kívánatos személynek éreztem magam miatta, aztán megtiltotta, hogy megtartsam a gyerekem, jobban mondva, megfenyegetett, hogy lelök a lépcsőn, ha nem vetetem el. Gyűlöltem, s ezzel ki is merült azon személyek száma, akik iránt ilyen érzésekkel viseltettem. - Nála ez nem egészen állja meg a helyét. Ő egyszerűen túl sivár érzelmileg, és nem képes másként kifejezni magát. Gyerekkoromban szinte sosem láttam, annyit dolgozott… de mindig hazatért valami aprósággal, hogy megpróbálja feledtetni a hiányát. Egy idő után ez már persze nem jött be. Rántom meg a vállam nemtörődöm módon, mióta átszakadt a gát, azóta szinte bombáztam Mandyt az életemmel kapcsolatban, noha csöppet sem voltam benne biztos, hogy ennyire le kellene terhelnem a sok hülyeségemmel, de már maguktól jöttek. - Szuper ötlet, eszembe sem jutott. Igazából, inkább azért nem, mert nem szerettem volna még több szívességet kérni tőle. Épp elég nagy volt az is, amire készültünk. - És természetesen simán összepakolok délelőtt. Kicsit hamarabb kell majd felkelnem, de nem gond, sőt, az is lehet, hogy már inkább pénteken orvosolom ezt a problémát, és majd csak bele kell nyomnom a kezébe szombaton, így aludhatok majd tovább a pénteki műszakom után. Öntök neki almalevet, közben pedig ismét sikerül kieszközölnöm egy széles mosolyt. - Te az a fajta vagy, aki mindig úgy pakol, mintha háborúra készülne, vagy csak a legszükségesebbeket viszed magaddal? Kíváncsiskodtam, és nem tudtam eldönteni, a jelleme alapján az elsőre tippelnék, viszont ott volt az a nem elhanyagolható apróság is, hogy rendőr, amiatt pedig inkább az utóbbit gondolnám. Úgyis megmondja mindjárt, szóval kár agyalni rajta.
- Szerencsére engem sem – nevettem el magam, és nem kezdtem el magyarázni, hogy csak arra akartam kilyukadni, mennyire fáradt lenne. Úgy sejtettem, hogy nagyon is tisztában van vele és inkább csak viccelődött azon, amit mondtam. Kívántam neki, hogy bárcsak soha ne kéne megtapasztalnia, hogy igazából milyen ez. Elég volt, hogy én tudtam, milyen közel volt hozzá a legutóbb. Csakis a szerencséjén múlt, semmi máson. Ez teljesen egyértelmű volt számomra, és akkor még számára is. - Ez csak egy kis ügyetlenség, nem több. Én is hajlamos vagyok rá, bármilyen nehéz is elhinni. Legutóbb majdnem magamra gyújtottam a házat – látszólag könnyed mozdulattal legyintettem, de akkor ott nem volt olyan vicces. Még szerencse, hogy a szomszédom egy tűzoltó, így komolyabb baj nem lett, meg amúgy is tartok otthon poroltót. És milyen okos dolog ez tőlem, ebből látszott igazán. – Meg szerintem hozzáállás kérdése is. Ha mindig pozitívan állnál ehhez is, lehet, hogy tényleg bevonzanád. Nem szabad egyáltalán rosszra gondolni, mert ha csak megfordul a fejedben, tuti az lesz végül, ami megvalósul – ezt is abban a műsorban láttam, azért magyaráztam így, egyébként annyira én nem voltam a téma szakértője. Talán majd el kellene olvasnom egy könyvet, hogy jobban képben legyek, de az is lehet, hogy inkább nekem kellene azt megírnom. Már ha lenne rá elég időm, meg energiám… - Szerintem a rosszabb időszakokban sokan érzik így – vélekedtem, aztán vigasztalóan megpaskoltam Naomi kezét. – Ne is gondolj most erre, szerencsénk lesz New Yorkban! – jelentettem ki végül határozottan, és én is hinni akartam ebben. Muszáj volt, hogy így legyen, és különben is kíváncsi voltam a kis Mayára, hogy milyen lehet, hogyan nézhet ki. Nagyon szerettem volna, ha megtaláljuk, és jól sül el az egész, nem pedig plusz fájdalmat okoz a barátnőmnek. Azt nem bocsátanám meg magamnak, ha még az is miattam lenne, hiszen ha nem ajánlottam volna fel a segítségemet, akkor talán nem is vág bele ebbe az egészbe még hosszú ideig. - Nem, dehogyis! – mondtam gyorsan nevetve, két kezemet megadóan tartva fel. – Ennyire drasztikus módszerre azért nem gondoltam. Inkább csak elbeszélgetnék vele – vonogattam a vállaimat, hogy ez mit takart, azt elég volt nekem tudnom. Úgysem fogom elmondani neki, csak ha újra beavathatom majd az őrzők titkaiba, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok. Szerettem volna hinni, hogy előbb-utóbb el fogunk oda jutni, még az előtt, hogy újra furcsa dolgok történnének vele. Ha egyszer elkezdődött, nem valószínű, hogy a látomások és megérzések csak úgy hirtelen elmúlnak majd. Aggódtam is kicsit emiatt, de egyelőre szerettem volna a jelenre koncentrálni, mert ez sokkal fontosabb volt szerintem. - Szerintem gyakran történik így. Azok a szülők, akik nem érnek rá a gyerekükre, így próbálnak kompenzálni. Nem a legjobb módszer, de talán az is értékelendő, hogy legalább próbálkoznak. Van, aki ennyit sem tesz meg – mondjuk nekem ebben nem voltak tapasztalataim, mivel nem ilyen közegben nőttem fel, de láttam már nem egyszer a sztárok gyerekei mennyire megsínylették ezt. Láttam rendőrként is olyan eseteket, ahol hasonló volt a helyzet, szóval tudtam, hogy nem beszélek hülyeséget, csak átérezni nem voltam képes ugyebár. - Na, akkor így lesz! – tereltem végül a témát nyugodtabb vizekre. – Délig leszek szerintem szolgálatban, és mielőtt hazamennék, majd beugrom – tudtam én, hogy nem holnap lesz az indulás, de szerettem volna minél előbb tisztázni ezt a dolgot, hogy mind a ketten úgy tudjunk majd készülni eleve. – Hát… - ajkaimon széles mosoly jelent meg a kérdése hallatán. – Igazából inkább az előbbi – nevettem fel halkan. – Hajlamos vagyok mindenfélét bepakolni, még akkor is, ha tudom, hogy nem fog kelleni. Tudod, hogy minden eshetőségre felkészüljek, meg sajnos olyan vagyok, hogy hangulatomtól függően öltözök, ezért kell két-három választási lehetőség nekem ilyenkor – igen, tudtam, hogy milyen ostobán hangzik ez, és hogy abszolút nem illett rendőrhöz, de ez van. Nem mindig voltam rendőr én sem, csak ezt most nem mondhattam el neki. - De ne aggódj, azért a te cuccaid is be fognak férni az enyéim mellé - biztosítottam róla gyorsan, bár szavaim nem voltak teljesen komolyak.
- Ez szerintem mindenkivel megesik. Én volt már, hogy ott hagytam a tojást főni, és hát… ne akard tudni, mi lett az eredmény, mire visszaértünk a kutyasétáltatásból. Csoda, hogy már kiment a bűze mostanra, és már tudok kuncogni a dolgon. Akkor mondjuk határozottan nem volt ilyen mókás a dolog, majd megfulladtam, és azt hittem, minden olyan büdös marad. - Ezt tudom, de amíg jobbára csak magamból csinálok hülyét, és a fontos pillanatokban nem bénázok el semmit, nem zavar. Szerintem még valahol bájos is részemről a dolog. Tudod, olyan segítségre szoruló kislány benyomását keltem. Tulajdonképpen ezzel nekem semmi bajom sincs, az esetlenség sokszor jól jön, lehet vele ismerkedni… vagyis, lehetne, ha nem menekülnék ki a legtöbb ilyen helyzetből. - De nekem nem igazán van rossz időszakom, még csak rosszabb sem. Jól vagyok. Ami azt illeti, néha kicsit furcsa is volt számomra ez a nagy nyugi, mindig pörög valamin az agyam, most pedig nem, és abban is képes vagyok hinni, hogy visszakaphatom Mayát. Mókából ugyan, de csalódott arckifejezést mímelek, amikor kiderül, hogy Mandy nem akarja lelőni az anyámat. Igazán jó fej vagyok, mondhatom. Már a gondolatért is érdemelnék egy jó nagy taslit. Az addig oké, hogy igazi görény volt velem mindig is, de attól még nekem nem kellene lesüllyednem az ő szintjére. - Rosszul indulsz, mert nem szeret azokkal beszélgetni, akik jóban vannak velem. Ezt talán mondanom sem kell, elvégre, elég egyértelmű lehet a dolog, mindenesetre, most már tudja, hogy nem lesz könnyű dolga. Majd meglátjuk, jut-e valamire, ha más nem, feltúrom anyám minden titkos helyét, hátha találok valami dokumentumot, vagy addig zsarolom érzelmileg apámat, amíg el nem árulja. Tudok én is szemét lenni, ha akarok, és bár nem esne jól ilyesmit tenni, de van az a pont, amikor már nem lát más kiutat az ember. Én még nem tartok itt, de el tudtam képzelni. - Épp ezért vagyok hajlandó szóba állni vele. Jegyzem meg, de nem firtatom tovább a dolgot, szerintem épp eleget nyavalyogtam már saját magamról, szóval itt az ideje mára a dolgok ezen részét berekeszteni. Az apám valahol mélyen tényleg jó arc volt, és nagyszerű apa lett volna, ha nem fontosabb számára minden a gyerekeinél. Mondjuk, abban mindig is biztos voltam, hogy engem közelebb érez a szívéhez, mint az öcsémet, soha nem is értettem, miért, elvégre én voltam a becsúszott gyerek. - Rendben, csak előtte csörögj rám, hogy emberi külsőm legyen, ne úgy nézzek ki, mint akinek egy madár fészkelt a fejére. Borzalmas tud lenni ébredés után a hajam, de ezzel a problémával nem vagyok egyedül, sok nőtársam szenved ugyanettől a problémától. Persze, mosolygok mellé, mert alapvetően röhejes a dolog, ha látna bárki is, nem csodálkoznának rajta, hogy többnyire vidáman ébredek. Magunkon röhögni is egészen jól tud esni. - Nem lepődtem meg túlzottan. Én is hajlamos vagyok túlzásokra, de azért minden napra két-három választási lehetőségig sosem jutok el. Vigyorgok, mint a tejbetök, mert azért ez tényleg elég sok, de valahol megértem, néha én sem maradok az első választásnál, de ha sietek, akkor teljesen mindegy, hogy mi van rajtam, az első darabok lesznek a nyerők, amik a kezembe akadnak. - Megnyugtató, bár nem tudtam, hogy furgonod van. Húzom kicsit az agyát, természetesen csak viccelek. Azért a több variáció minden napra is tökéletesen elfér egy nagyobbacska bőröndben. Én szerintem beérem majd a kicsivel, úgysem azért megyek, hogy azon agyaljak, aznapra mi lenne a legjobb öltözék. Mondjuk, arról nagyban hallgatok, hogy sok ruhadarabom van azért még az apartmanban, már ha anyám nem gyújtotta még fel őket.
- Akkor téged sem kell félteni, igaz? – nevetgéltem én is egy jót rajta. Jó, nem akartam kinevetni, inkább csak vele együtt nevettem, az szerintem teljesen más lapra tartozik, vagy nem? – Én rendszeresen a sütőben szoktam ott felejteni a dolgokat. Tudod, hogy van ez… nem látom, mert be van téve, és aztán el is felejtem, hogy van ott valami. Már csak az égett szag meg a füst szokott rá emlékeztetni, hogy valami nem stimmel – meséltem el most már én is, hogy nálam hogyan szokott zajlani egy ilyen baleset. Gondoltam, most már akkor nevessünk ezen is, ne érezze úgy, hogy csak ő lett nevetség tárgya. - Hát, az a lényeg, hogy téged nem zavar – mosolyogtam rá vidáman, mert tényleg így gondoltam. Az más lapra tartozott, hogy én a magam részéről nem mindig örültem ám a szétszórtságomnak, főleg, hogy volt már arra is példa, amikor egy rendőrségi aktát sikerült elhánynom valahová. Na, olyankor voltak nagy gondok, de szerencsére valahogy mindig előkerültek rövid úton, csupán meg kellett erőltetni az agyamat, hogy merre jártam, ahol bekövetkezhetett ez a kis elvesztéses kaland. Azért mostanában nagyon ügyeltem az ilyenekre, mert nem szerettem leszidást kapni, ami ilyenkor egyébként teljesen logikus lépés volt. Még akkor is, ha egyébként hadnagy vagyok, hiszen én is csak valakinek a beosztottja vagyok, ahogy alattam is állnak a ranglétrán mások. - Hidd el, én meg nem vagyok mindig olyan kedves, mint amilyen veled szoktam lenni, vagy a barátaimmal – legyintettem egyet, jelezve ezzel, hogy mennyire hidegen hagy majd, ahogyan az anyja fog viselkedni velem. Jó, nyilván én is szerettem, ha rendesen viszonyultak hozzám, de ha ez nem ment, akkor én is tudtam legalább olyan lenéző lenni, mint mások velem. Igaz, hogy utána egy kicsit mindig rosszul éreztem magam, de végül is megérdemelték. Ha nem lennék ilyen, akkor kihallgatni is felesleges lenne nekem bárkit is, mert mindenkivel csak mosolyognék, és úgy tennék, mintha régi barátok lennénk. Ez azért nem így ment. - Még jó, hogy már a saját lábadon is képes vagy megállni – simogattam meg a karját elismerően, mert tényleg így gondoltam. Amikor ilyen családi háttérrel rendelkezik valaki és mégsem él vele, az azért elég nagy bátorságra vall. Tiszteltem érte Naomit, még ha nem is hangoztattam ezt neki állandóan. Szerintem abból is rájöhetett erre, hogy bevállaltam ezt az utat vele, persze azon túl, hogy amúgy barátnők vagyunk és talán ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Mások valószínűleg nem így gondolnák, de én szerencsére nem vagyok mások. Azt meg már inkább nem javasoltam neki, hogy adjon esélyt az apjának, mert nem tudtam annyira pontosan, hogy milyen a férfi, ráadásul ezt neki kellett tudnia, én igazán nem akartam beleszólni a magánügyükbe. - Engem még az sem zavarna, ha csicseregnének benne, bár attól lehet, hogy megijednék, ha egy szempár tényleg pislogna rám – viccelődtem tovább a hajára tett megjegyzése után. Tényleg hidegen hagyott volna, hogy nem tökéletes a megjelenése, hiszen az enyém sem mindig volt az. Szerintem a New yorki hétvége során bőven lesz rá alkalom, hogy úgy lássuk egymást. Már ha nem fog egyből elvonulni a szobájába és addig nem érintkezni senkivel, amíg nem néz ki megfelelően. Én az ilyenekre újabban egyáltalán nem figyeltem oda, de lehet, hogy bennem és a nőiességemben van a hiba. Ezen sem lepődtem volna meg igazából, még ha kicsit kiábrándító is erre gondolnom. - Jó, én sem minden napra pakolok így, de tartalékra mindig szükség van – jelentettem ki nagy komolyan, de aztán nem bírtam ki, egyből el is nevettem magam. – Jaj, mert nincs is – dőltem neki játékosan a vállának a vállammal. – Be fogunk férni, ne aggódj. Ha mégsem, még ott a hátsó ülés! – vetettem fel a véleményem szerint életmentő ötletet. Még maradtam legalább egy, vagy talán másfél órát is Naominál, amit azzal töltöttünk el, hogy a részleteket próbáltuk meg egyeztetni, megbeszélni. Nem ártott ilyenkor, igaz, hogy még volt egy kis időnk, amíg minden a helyére fog kerülni. Már én is nagyon vártam az utazást, legalább annyira, mint maga Naomi, de egy idő után mégiscsak elköszöntem tőle, mert fáradt voltam a mai napom után és szerettem volna végre vízszintesbe kerülni én is.
- Nem, nem kell félteni, a környezetemet annál inkább. Legyintettem, mert ez valóban így volt, de szerencsére visszavonhatatlan károkat még nem okoztam senkiben sem, szóval ilyen téren nem volt gond. Arra meg már csak bólintani tudtam, hogy nem zavar a szétszórtságom. Valóban így volt, hisz ha még fájna is miatta a fejem, szépen néznék ki. Meg aztán, volt időm hozzászokni, legalábbis nekem bőven elég volt az általam eddig leélt időszak erre a célra. Valami különös ok folytán a munkámban nem történtek túlságosan komoly dolgok ilyen téren, nem mondom, eltörtem már nem kevés poharat, de az jobbára azért volt, mert valaki épp nekem jött, vagy olyan szöveggel zsibbasztotta az agyam, amitől zavarba jöttem, és akkor bumm… A gyógyszertárban viszont mindig is kínosan ügyeltem a mozdulataim pontosságára, hisz ahhoz nélkülözhetetlen a folyamatos odafigyelés. Ott nem szoktam elügyetlenkedni, elkapkodni semmit. Ebből következtetve menne ez az élet más területén is, de a francnak volt kedve állandóan odafigyelni mindenre, jó nekem ez a bájos ügyetlenség. - Elhiszem, de elképzelni nem tudom. Mosolyogtam rá, és tényleg olyan nehéz beleképzelni, hogy másmilyen legyen, mint kedves. Fogalmam sincs róla, hogy már megtapasztaltam, csak épp akkor sem rajtam csattant az ostor. Kíváncsi leszek, miként fognak viszonyulni egymáshoz az anyámmal, addig nem lesz gond, míg ki nem derül, miért megyünk pontosan, onnantól kezdve viszont garantált a jégverem hangulat. - Egyszerűen szükségét éreztem a történtek után, bár, én gimi óta dolgoztam, szerettem magam megkeresni a pénzt azokra a dolgokra, amikre vágytam. Akkor még nem volt bajom az apámmal, az anyámmal is inkább csak távolságtartóbb volt a viszonyunk, mint ami normális lett volna. Nem volt különösebb okom arra, hogy dolgozzak, mégis azt szerettem volna, hogy ne egy elkényeztetett kis hercegnőnek nézzenek, és ne gondolják azt, hogy apuci kicsi lánya mindent megkap, amit csak elbüfög otthon. Velem kapcsolatban ez sosem így volt. Felkacagtam a csicsergés feltételezésére, no jó, a költői túlzások mennek, nem kicsit sokkolna a dolog, ha valóban egy madárral a hajamban ébrednék valamelyik reggel. - Sejtettem, de nem hagyhattam ki. Örültem, hogy most itt van velem, szerintem nem is lehetett volna nála fantasztikusabb barátnőm, áldom a sorsot, hogy megismertem, mert bizony, biztosra vettem, hogy nagyon kevesen lennének hajlandóak egy ilyen súlyos ügyben megpróbálni segíteni. Szerintem inkább attól tartana mindenki, hogy nem járunk sikerrel, és akkor inkább meg sem próbáljuk. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne a rosszabb, az örökös bizonytalanság, vagy a tudat, hogy esetleg nem vehetem magamhoz. Nem voltam képes eldönteni, hisz az előbbi esetében még ott a remény, az utóbbiban pedig a továbblépés lehetősége. Mikor végül Mandy elindult haza, elpakoltam és elmosogattam azt a kevés koszos holmit, amit összehoztunk, meg befaltam még pár darab sütit, aztán egy könyvvel betámadtam a fürdőkádamat, hogy további egy órát áztassam még magam lefekvés előtt. Nekem mindig fürdés után volt a legédesebb a pihenés.
Kezdőlap
//
//
