Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy máshová menjek. Otthon csak a süket csend várt volna, vagy egy kiadós veszekedés annak kapcsán, hogyha szembetalálom magam Claudedal és a maga nyegle módján úgy tesz mintha eddig is ott lett volna, s tök természetes lenne, hogy együtt lakunk, de nem is látjuk egymást. Nem akartam neki magyarázkodni arról sem, hogy miért vagyok olyan, mint egy űzött vad, hogy miért bőgök, mint egy idióta annak ellenére, hogy az utcán körülbelül az arcomra fagynak a könnyek ebben az időben. És különben is! Claude csak a lakótársam, de Naomi a legjobb barátnőm, testvérem a testvérem helyett. A küszöböm állva elbizonytalanodom. Nyúlok is a csengő után meg nem is, sarkon is fordulok meg nem is. Végül csak győz bennem a feszültség és levegőt kapkodva esek szinte rá a csengőgombra, hogy aztán csak álljak ott törzsem mellé ejtett karokkal és szánalmas várakozásomban elképzeljem, ahogy beleverem a fejemet az ajtódeszkába. Így kellett volna kopognom. Érzékletesebben tudtam volna talán kiverni a fejemből az egész esti fiaskót. Egyik lábamról a másikra helyezkedem, próbálom összeszedni magam, s mire nyílik az ajtó, legalább már nem fuldoklom, se a futástól, se a könnyektől. Nagyszerű! Legalább fél perce nem bőgök már. Ez azért haladás, nem? Tekintve az előzményeket, mindenképp.
Nem kaptam meg az sms-ét, azaz, megkaptam, csak nem olvastam el, lévén az igazak álmát alszom, szokásos álmaim egyikében fürödve, amiből rendkívül durván rángat ki a felharsanó csengő, majd Milo idegbeteg ugatása. Olyan szinten, hogy ijedtemben majdnem lefordulok az ágyról, ami nagy szó, lévén francia. Baj van, tudom, annak dacára is, hogy a nagy riadalomtól a szívem majdnem kiugrott a helyéről, már pattanok is fel, köntöst, s mamuszt húzva, és sietek az ajtóhoz, Milo addig úgysem fogja be, amíg meg nem nézzük, ki az. Előbb kikukucskálok, még félálomban sem vagyok tökéletesen óvatlan, nagy butaság lenne, de Panda az, már rántom is fel az ajtót, te jó isten. Mi történhetett? Ha itt van… akkor semmi jó. Haragszom a világra már most, mert nem értem, miért nem jár neki valami jó végre, valami, ami nem gyötri tovább a lelkét, valami, ami újra megtanítja a szívét arra, hogy bízzon és szeressen. Erre én nem vagyok képes, nem úgy… az teljesen más, mikor férfiért lángolunk, s vissza is kapjuk azt. Magamhoz vonom, szó, kérdés nélkül, nem kell az most, egyelőre értelme sem volna, láthatóan elsírta már tán minden könnyét, zaklatott és csalódott, nem kell lerohannom magyarázatot követelve. Sejtem. A csók nem sült el úgy, ahogy szerelmes szíve remélte. Ekképpen, ölelésemben tartva, araszolok vele beljebb a lakásomban, majd zárom kulcsra a bejárati ajtómat. Milo kétségbeesett szűköl, ő is érzi a bajt, a fájdalmas keserűséget. Végül a kis előszobában megállok vele, nem kell sehová sem mennünk, csak szorítom, hagyom, hogy feloldódjon némileg barátságunk óvó kötelékében, s majd ha kész rá, mondhat bármit, de ha nem akar, nekem az is jó, főzök neki forró csokit, sütök palacsintát, megvetem az ágyam a számára is, és ott leszek, mert ez a dolgom.
Át se gondoltam, hogy mennyi az idő, egyszerűen csak jöttem, eltekintve attól, hogy hajnal van-e vagy sem. Amilyen az én formám, azt is simán el tudtam volna képzelni, hogy nincs itthon, lehetne a nagyszüleinél, elvégre péntek este van – vagyis inkább szombat hajnal – vagy épp Connorral. Ott kéne lennie! A boldogságával, azzal, aki végre boldoggá tudja tenni, s nem lehúzza úgy, ahogy én majd teszem. De mégis.. itt vagyok. Mert csak ő van nekem, ő az egyetlen, aki meg tud vigasztalni, s akiben még sosem kellett csalódnom és el sem tudom képzelni, hogy valaha kelljen. Úgy borulok bele az ölelésbe, mint akinek ez élete utolsó cselekedete. Halálra égtem magam, szóval valahol igen, eddigi életemnek úgy érzem, hogy totálisan vége van. Nem arról van szó, hogy nem kaptam már kosarat az életben, kegyetlent is, nem érdekelt. Nem ennyire. De most ez a helyzet más. Nagyon is más. Egyrészt, mert összekevertem a munkát a magánélettel, amit sose szoktam megtenni és irtózom is az olyanoktól, akik megteszik. Másrészt pedig.. hát Dimi az Dimi. Nem tudok erre mit mondani. Ha nem lenne rajtam száz réteg ruha és nem melegednék ki hamar, akkor ki se akarnék bújni ebből az ölelésből. Viszont nem szeretnék sült csirke lenni, ezért a kabátom hamarosan a fogasra kerül, a csizma a fogas alá, s csak akkor esik le, hogy mekkora paraszt és hajnali zavargó vagyok, amikor ránézek barátnőmre és realizálom a pizsamát. - Basszus, ne haragudj! Majd visszajövök.. – venném a nyúlcipőt, de belefagyok a dologba. Tétován nézek rá, zavartan túrok bele hajamba. - Maradhatok mégis? Én.. – megremegnek ajkaim, nem folytatom. Már úgyis felébresztettem, nem? Nem tudnék most hazamenni. Egyszerűen.. azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy drámakirálynő lettem ma. - Legközelebb lőj le, mielőtt egyetlen pasiba is belebuzulnék! - forgatom meg a szememet. Nemes egyszerűséggel lerogyok az előszoba közepére és hagyom, hogy Milo összenyalogasson, pedig általában utálom az ilyet. - Rohadt égő egy este volt..
Türelmesen várom, míg megszabadul a plusz rétegektől, ami engem illet, a takaró alól kibújva szívesebben vennék kabátot, de milyen ciki lenne már…Tudom, semmit sem kell szégyellnem előtte, de igazán megszokhatnám már az itteni klímát. - Nem jössz vissza, mert el sem mész. Nincs az az isten, hogy kiengedjelek azon az ajtón. Csóválom meg rögtön a fejem, ne mászkáljon nekem ilyenkor odakinn egyedül, különösen ne ilyen állapotban, nem szülne az semmi jót. Majd én vigyázok rá, felmelegítem kicsit a lelkét, ha engedi, megpróbálom elfújni a viharfelhőit, s ha csak pillanatokra is, de nyugalmat hozni zaklatott lelkének. Szeretném, ha boldog lenne, ám a szellemek talán még úgy ítélik, nincs itt az ideje, vagy nem a jó személyt találta meg erre. Azt mondom, kapják be, nem fair, hogy ne kapja meg azt, akit szeretne. Az élet lehetne néha legalább egy kicsit könnyű. - Maradsz, igen. Nem kérdés, apró, finom mosoly, és már húznám is beljebb, hogy a nappaliban begyújtsak a kandallóba, és lehuppanhassunk elé melegedni, mikor is szavaival egy ütemben leül az előszobám szőnyegére. Felsóhajtok, majd jobb híján leülök mellé, kezeire ráfonom sajátjaimat, homlokának döntöm kobakomat, és csak aztán szólalok meg. - Tudod, hogy bármit megtennék érted, de előbb lövök szét akárhány pasit, minthogy rád fegyvert emeljek. A bántani szót nem használhatom, hisz már bántottam, de így igazak a szavaim, nem kell, hogy hazugság mételyezze a lelkemet. Megtenném, bizisten, még Diminek is nekimennék, addig püfölve a mellkasát teljesen nevetségessé téve magam, míg a haragom el nem párolog, holott, ő sem tehet róla, hogy nem érez úgy, ahogy Panda, s ahogy én is reméltem. Kívántam, őszintén, teljes szívemből, hogy sikerüljön neki, boldognak szeretném látni, nem fair, hogy csak az én életem sarát, s újabban szépségeit hallja, ő azonban nem élhet át ilyen csodát. Cirógatom a kézfejét, vigasztalón, kedvesen, ha kell, itt alszom vele, mit sem számít, hogy reggelre félig fagyott leszek, most csak ő a lényeg, hogy megkíséreljem némileg helyrehozni a szakadást a szívén, mert én tudom, hogy mit érez, előbb tudtam, mint ő maga, így hát azzal is tisztában vagyok, hogy nem pillanatok alatt múló fájdalom jut neki. - Elmondtad neki? Csupán ennyit kérdezek halkan, többet nem merek, egyelőre inkább óvatosan szólok, puhatolózom, próbálom rávenni, beszéljen magától, úgy tán könnyebb, ha nem szakítom meg újra és újra kérdésekkel a kikúszni vágyó szavakat.
Meg is mosolyogtatna a gondolat, ahogy Naomi fegyvert szegez bárkire, hogyha éppen nem ott tartanék, hogy elfelejtettem azt is, hogy miképpen kell mosolyogni. Csak egy köszönettel teljes ölelés az, ami jut erre fel, majd pedig a kutyasimogatás közbeni válaszolgatás. - Túlzás lenne kijelenteni, hogy elmondtam bármit is. Húzom el a szám. Bármennyire is nem szimpatikus, visszapörgetem magamban az eseményeket, s bár még mindig ott ég lelkemen a szégyen billogja, úgy érzem, hogy ki kell mondanom mindent, szinte szó szerint. Mert talán Naomi megérti, talán meglát benne valamit, ami nekem nem esett le, s tud olyat mondani, amitől majd nem fáj ennyire. Nem is csak annyira az elutasítás. Úgy az egész. Minden kimondott szava. - Kezdjük ott, hogy az ajkaira pusziltam, mire ő viszonozta, majd röhögve megkérdezte, hogy ez is egy-e a Mallory-féle családi szokások közül. Azt kellett volna mondanom, hogy igen, az, s hagyni annyiban, de nekem persze ki kellett essen a számon, hogy nem, nem az, s csak akkor csinálja, ha komolyan gondolja. Naná, hogy lekattant neki, hogy akkor én eszerint komolyan gondoltam. Mondhattam akármit, hogy nem, nem gondoltam, attól még rájött. S innen már csak lefelé vezetett az út. Tenyerembe temetem arcomat, egy pillanatra hagyom magam elsüllyedni ebben az egészben. Atya ég, mennyire kínos volt már! Beleborzongok, ha csak rágondolok. Önző vagyok, haragtartó, naiv és nem ezek zavarnak a legjobban. Kimondta őket, mert igazak, s bár rettenetesen estek, a legszörnyűbb az egészben az, amit kiváltottak belőlem. A gondolatot nem bírom elviselni, ami velük járt. Ki kell mondjam, mielőtt folytatnám, mert különben megfulladok. Kétségbeesett fuldoklóként nézek fel Naomira, tekintetemet elfátyolosítják a könnyek. - Rohadék érzés éppen így ráébredni arra, hogy nem, nem egy kicsit tetszik a pasi, s gáz, hogy elutasított, hanem az a baj, hogy szerelmes vagyok egy férfibe, akibe soha, semmilyen körülmények között nem lett volna szabad. Tessék, itt van. Nesze neked Dimitris Xenakis, ez a büdös nagy igazság, amire már te magad is biztos rájöttél. És nem kéne ezeket éppen Naominak elmondanom, hiszen Dimitris mentor, sose lehet tudni mikor kell tőle tanulnia, s nem tudom, hogy miképpen nézne rá azután, hogy kiteregettem az O’Connors minden szennyesét. De nem bírom elfojtani. Most nem az őrző beszél belőlem, hanem a lényemnek az a fele, aki olyat érez, amilyet még soha. És ez valahol rettenetes, s már értem, hogy miért nem engedtem meg eddig magamnak, hogy valaki iránt komolyabban megdobbanjon a szívem. Lenne még mit mondanom, de kissé elakadok. Csendben fürkészem Naomi vonásait, s bár nem várok tőle megoldást arra, amire nem adhat, hogyha nem kérdez tovább, talán mégsem bírom a folytatást elnyökögni. Pedig most jönne csak a java. Csurig telve olyan szavakkal, melyeket léleksértő volt hallani, de melyekbe ha komolyan belegondolok, nagyon is mély, érzelmi igazság áll mögöttük. Ha tudnám! Ha érteném.. de nem értem. Csak a sorok felszínét kapargatom, nincs másom, csak összetaposott önérzetem, a logikus gondolkodásom helyén is, azt hiszem.
Óvón szorítóm magamhoz, mintha az megoldhatna mindent, mintha elég lenne, tudom, nem az, de a semminél több, én pedig csupán ennyire vagyok képes, hiszen nem változtathatom meg senki érzéseit, olykor még a sajátjaimmal sem tudok mit kezdeni. Komolyan, mérhetetlenül vágyom arra, hogy megtalálja a boldogságát, és szomorú, hogy ezt nem kaphatja meg attól, aki vágyik rá, de sajnos azt kell mondjam, a magunk csalódásai nélkül nem lennénk azok, akik. - Tudod, szerintem ez nem baj, mármint, hogy őszinte voltál, elvégre, nem maradhatott az örökkévalóságig titokban. Lehetséges, hogy ezt most nem fogod kifejezetten értékelni, de tisztában lenni egy ténnyel még mindig jobb, mint örökös bizonytalanságban élni. Elvégre, aligha lenne túlságosan jó úgy nap mint nap mellette, vele tanulni, hogy azt érzi, amit, és fogalma sincs róla, hogy lehetne-e esélye, avagy fölösleges álmodoznia. Próbálom finoman tálalni, de mentségemre legyen mondva, a hajnali órákban, mikor aludni szoktam, nem vagyok épp a legjobb formámban. Simogattam a hátát, hagytam, hogy megélje a fájdalmát, jobb, ha hamarabb túlesik rajta, és nem egyedül kell megbirkóznia vele, legszívesebben azt mondanám, hogy basszus, költözz ide, vagy én oda, de nem biztos, hogy szívesen laknék együtt azzal a Claude nevű vérfarkassal. Ahogy felnéz rám, arcára siklik ujjaim cirógató vigasztalása, megteheti ő is, sírjon csak, ha mindenki más előtt erős és rezzenéstelen akar lenni, legyen, nekem nem kell eljátszania a lélektelen kőszobrot, mert tudom, hogy sokaknál nagyobb a lelke, és fájóbb terheket cipel. Talán pont ezért találtunk egymásra, mindketten sebzettek vagyunk, az élet nem kímélt minket, és ki tudja, hogy a jövőben ez változni fog-e. - Panda… Kezdtem szelíden, finoman megemelve az állát, és barátságos, meleg pillantással kerestem a tekintetét, s csak akkor folytatom, ha megleltem. - Nem mi döntjük el, kiért dobban meg a szívünk, ha így volna, mindenki tökéletes, komplikációmentes párkapcsolatban élne… és… boldog lenne. De nem az, ha körbenézünk a világban, nagyon sok összetört szív szaladgál, nem véletlen, hogy kevesen képesek őszintén mosolyogni. Sejtheti azt is, hogyha én választottam volna, bizonyosan nem egy tizennyolc éves vérfarkas kölyök lett volna a befutó, de ezt tudja, hisz elég sokat vívódtam miatta. - Nem lett volna szabad, de olyan sok mindent nem szabad az életben. Megtörtént, visszacsinálni sajnos nem lehet, arra kell rájönnünk, mi lehet gyógyír a szívedre. Mert biztosra veheti, hogy ott leszek mellette, amíg tart, s aztán akkor is, ha egyszer, talán sokára, de új szerelem éled a szívében.
- Hát én nem tudom. Sokkal jobb lett volna, ha ez nem derül ki, mert akkor meg sem világosodom azügyben, hogy mit gondol rólam, s lehettem volna csak naiv és tudatlan haverja, no meg tanítványa. De ez így azért eléggé összezavart, amellett, hogy totálisan hülyét csináltam magamból és nem tudom hogy kerüljek a szeme elé legközelebb. Márpedig muszáj hamarosan találkoznunk, ha nem akarom még jobban elsüllyeszteni magamat. Úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, de nem tudom hogyan csináljam. – remeg szám szélében a kétségbeesés. Jólesik a siímtása, a vigasztalása is meg úgy általában minden, de kezdem magam iszonyat hülyén érezni itt is. Mert mi az, hogy egy pasi miatt bőgök, mint egy kamasz, amikor felnőtt nő vagyok és inkább nekem kéne a zenebohócnak lenni, aki a barátnőm boldogságában osztozik és örül neki, nem lehúzza akkor, amikor már végre egyenesbe jött. Bocsánatkérő fényekkel telik meg tekintetem. Keserűen nevetek fel, s kelek fel az előszoba padlójáról. Kezet nyújtok Naominak, s ha engedi, akkor felsegítem őt is, belevonva ezzel egy ölelésbe. - Meg ne fázz miattam! – tekintek tétován a konyhája felé. - Csináljak teát? – nem baj, hogy nem vagyok otthon, nem várom el hogy kiszolgáljon és különben is jobb lenne, ha a sírás helyett valami mással foglalnám le magamat. - Amúgy a legjobbat még nem is meséltem! – veszek egy nagy levegőt és szedgetem össze a szilánkjaimat gondolatban, amiket az O'Connors előtt felejtettem. - Azt mondta, hogy azért nem lehet ebből semmi, mert túl értékesnek tart és nem akarja, hogy csak egy strigula legyek a kanapéján. Basszus! Hát ki mond ilyet? Mondta volna, hogy ronda vagyok, nem jövök be neki, nem szeret, nem akar, satöbbi. De mi az, hogy túl értékes vagyok a szemében? – hallhatólag ezzel mászott a legmélyebben a lelkembe, ettől remeg a legjobban a hangom, mert ez bánt a legnagyobb mértékben. Mert ez akárhonnan nézzük, olyan dolog, ami nem segít abban, hogy leépítsem magamban az egész dolgot, hiszen ha értékesnek tart, akkor fontos vagyok neki, ha meg fontos vagyok, akkor szerethet is, nem? Tudom, hogy túlgondolom, de nem tehetek róla, szerintem nincs az a nő – vagyis van, két ilyen őrzőt is ismerek – aki ne erre a következtetésre jutna. Bár egyelőre ott vagyok, hogy csak sérti a szívemet, de nem emeli magasabb hőfokra. Viszont ismerem magamat és ez a nagy baj. Hogyha sikerült bejussunk a konyhába, akkor nekilátok a teavíz felforralásának, s míg folyatom a csapról a vizet, némiképp megsemmisülten hozzáteszem: - Mirefel én közöltem, hogy ne izgassa fel magát, nem az ő kanapéján vendégeskednék először..- kínos. El is hallgatok, s inkább a vízzel foglalkozom.
- Szóval szerinted jobb lett volna csendesen szenvedni minden alkalommal a közelében, míg végül fel nem adod a reményt, talán hónapokig? Évekig? Ezt te sem gondolhatod komolyan, legalább most már tudod, hányadán álltok, és nem kell hiú ábrándokat kergetned Sóhajtok fel komoran, sajnálom, hogy ki kell mondanom, de így van, ez a pőre igazság, bármennyire is fájjon. Az egészben tény és való, az a legrosszabb, hogy Dimitris a mentora, hovatovább, a mágusok vezetője, s Panda annak készül. Nehéz elfelejteni valakit, akit napi, de legalábbis heti szinten látunk. - Őszintén, Panda, fogalmam sincs, hogyan csináld, én majdnem belehaltam, mikor Jacksonnak meg kellett mondanom, hogy nem tőle van a baba, életemben nem hazudtam sem addig, sem azóta akkorát, nem is tudok, de akkor ment, pedig akartam, hogy a föld nyeljen el. De én már sosem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, nekem már sosem lesz ott, mint barát, vagy egy szép emlék a múltból, mert tönkretettem az egészet. Dimi biztosan nem fog elmenni sehová sem, csak… erősnek kell lenned, de te az vagy, biztos vagyok benne, hogy megbirkózol vele. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire használ, én igyekszem, erős lennék helyette, ha lehetséges lenne, hogy most, csak egy kicsit, ő is összeomolhasson, és őt tartsam én, most megteszem, de ha egyedül marad, vagy ha legközelebb találkozik vele, én nem leszek ott, akkor magának kell megbirkóznia vele. - Dehogy csinálsz te teát… Majd én, azt kérsz? Van forró csoki is! Süssek palacsintát? Nagyon szívesen, nutellával? Boldogsághormon túltengés. Megengedek magamnak egy mosolyt felé, miközben a konyhával egybenyitott nappaliba terelgetem, és elkezdem a választás függvényében előszedni a hozzávalókat. Csöndben hallgatom a szerinte legjobb részt, ami annyit tesz, hogy tulajdonképpen az lesz a legrosszabb, de nem fogok most kötözködni. - Panda… nem akarom, hogy hozzám vágj valami tányért, de… tudod, ez azt jelenti, hogy tisztel, hogy nem vagy olyan számára, mint a többi, akiket gond nélkül az ágyába rángat. Talán azt akarod? Áruld el kérlek, mennyire törne szilánkosra a szíved, ha megtenné? Egyszer, esetleg kétszer, de többet nem érezne? Nyilvánvaló, hogy fontos vagy neki, és nem akarja meggyalázni a kapcsolatotokat. És nyilván nem mondhatja, hogy ronda vagy, ha egyszer nem. Nem azért vagyok a barátja, hogy mindenben tökéletesen a pártját fogjam, és ne próbáljak rávilágítani olyan részletekre, amiket talán észre sem vett. Érzem, hogy ez zavarja a legjobban, talán én is így lennék vele, de majd ha lecsillapodik, látni fogja, hogy egész egyszerűen fontosabb annál Dimitrisnek, minthogy az ágyába rángassa, és még mélyebbre lökje a sötétségbe. - Javasolni fogom, hogy égessék el az összes kanapét. Drágám, figyelj, nem kell szégyellned magad, szerelmes vagy, olyankor nem az eszünkkel gondolkodunk. Bármibe lefogadnám, hogy megérti, sőt, még azt is, hogy legalább ennyire rosszul érzi magát, Ne emészd magad, minél inkább belelovallod magad a témába, annál nehezebb lesz ismét beszélned vele. A jelek szerint a teánál maradtunk, és ha ragaszkodik hozzá, megcsinálhatja, én addig elkezdem a palacsintát, mert most már meg is kívántam.
- Csak azt tudom, hogy nem akar megdugni és hogy önzőnek tart. – jegyzem meg keserűen. Rendben van, azért ez így egy kicsit erős, én magam is éreztem, be is húzom a nyakamat vállaim közé. Muszáj hozzátennem valamit, mert nem szeretném, hogyha Dimitris egy ősgörénynek lenne titulálva Naomi fejében, főleg mivel egyáltalán nem az. Az eszemmel tudom, hogy neki van igaza, mert önző is vagyok és ő a felettesem, de ettől még a szívem az fáj, nem is kicsit. Hülye dolog a szerelem, sosem voltam oda érte, s már megint meg kellett értsem, hogy miért. - Nyilván ennél sokkal szofisztikáltabban fogalmazott.. vagyos hát na, biztos fogalmazott volna, hogyha nem olyan részeg, mint egy csap. Tudod, ahogy a dalban. Részeg vagyok rózsám, mint a csap, nem aludtam három éjjel, három nap! – fakadok dalra, de nem azért, mert én aztán annyit ittam volna. Három tequilától nem állok fejre még én sem. Egyszerűen csak ez a helyzet olyan kínos, hogy azt a magam égetésén kívül mással már nem is tudom elviselni. Az éneklésem pedig, nos, általában nem gáz, de ezekkel a táncdalokkal kifejezetten rosszban vagyok. De hátha felvidítanak.. ez a terv, épp csak nem begyere. - Ha lead, mint mentoráltját, akkor biztosan elsüllyedek. Szerinted át kell kérjem magam egy másik Protektorátusba, hogyha ez kiderül? – önt el hirtelen a rettegés. Nem akarok elmenni innen, itt szeretnék maradni, itt akarok tanulni, ez az otthonom. Egyszeriben az eddigi szívügy hirtelen munkaügyi, elhivatottsági problémává is kinövi magát, s legszívesebben addig verném a fejemet a falba, amíg képes vagyok mozogni. - Az a kedvencem! – mosolyodom el a könnyek fátylán át. Hiába, egy kis csoki mindig jó gyógyít a bajra, s a nutellát különben is imádom, a palacsintás meg pláne. Viszont a teafőzésről nem mondok le, ahogy arról se, hogy megöleljem Naomit. Nem tudom mi lenne velem nélküle. - Isten ments, dehogy! – kerekednek el a szemeim. Így lecsupaszítva valóban botrány rosszul hangzott az, amit mondtam, s nem is úgy értettem, hogy Dimitris ágyában akarok kikötni. A felháborodásomat csak az szülte, hogy.. hogy nem tudom, miképpen is állunk mi most egymással. Mert tisztel. Mert nem olyannak tart, mint a többit. De akkor ez.. mit is jelent? - Őszintén szólva azért hangzott ez nagyon rosszul, mert nem ölte meg a reményt. Mármint, hogyha többre tart mint azokat a nőket, akiket emlegetett, akkor tarthatna annyira is, hogy.. hogy izé.. érted, nem? Nem tudom kimondani, hogy „szeressen”. Nem megy. Mert hiába reménykedem, nem akarok remélni, de ha beszélek róla, akkor egyszerűen nem fog elhalni bennem a dolog. Viszont ki kellett mondjam, mert féltem tőle, hogyha nem teszem, akkor talán belefulladok. - Kezdhetjük az enyémmel? Menő lenne egy rituális kanapéégetés a kertben. – nevetem el magam. Nincs mit tenni, be kell vegyem a humorbogyót, mert különben még jövőre is itt fogok bőgni. - Azért ez rohadtul gáz. Most esett le, hogy neked is tanulnod kell tőle én meg itt miket mondtam róla. Bocsi, nem akartam bekavarni, vagy ilyenek.. – paff. Megint van mitől elsüllyednem. Remek egy este ez, mondhatom.
- Szerintem meg pont hogy meg akar, csak van józan esze. Jegyzem meg csendesen, az önző dolgot nem értem, én nem tartom annak, de nekem nem is olyan a viszonyom vele, mint Diminek, így hát aligha lehet arról szó, hogy képes lehetek annak valójában átérezni a kapcsolatuk milyenségét. - Nem ismerem ezt a dalt, és bár kötve hiszem, hogy ez megnyugtatna, de szerintem részegen őszintébb a nagy átlag. Van aki címeres ökör lesz, vagy épp a kettő együtt, de hazudni önkontroll hiányában elég nehéz. Nem ítélem el Dimitrist, és meglehet, ezzel szembeköpöm a barátságunkat, de nem vagyok képes rá, én sem akarnám, hogy rosszat gondoljon Connorról, ha esetleg majd kellemetlen irányba fordulnak a dolgaink. - Mi? Hogy vonzódsz hozzá? Ezzel szerinted mégis mi a baj? Ennyi erővel engem már Kínáig kellett volna repíteniük, hiszen egy vérfarkassal találkozgatok. Nem hinném, hogy le fog adni, de ha mégis, akkor… azt hiszem, könnyebb lenne egy kicsit, nem látnád olyan gyakran. Meglehet, hogy most nem fog szeretni ezen szavaim miatt, de vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell mondani, különben sosem lépünk túl életünk egy bizonyos szakaszán. Szerintem még nála is jobban vágyom arra, hogy összejöjjön ez az egész köztük, de nem táplálhatom hiú reményekkel, az lenne a legostobább dolog. - Hé, nyugi, biztos nem kell innen elmenned. Ölelem meg, mert kötve hiszem, hogy ennyire súlyosnak találná bárki a helyzetet. Egyszer majd el kell, de még bőven nem most, és pláne nem olyasmiért, hogy gyengéd érzelmeket táplál egy őrzőtársa iránt. - Akkor éljen az éjjel palacsinta habzsolás. Remélem, nem fog meglátszani rajtam, mert Gina engem fog megenni reggelire akkor. Na jó, annyira nem vészes a helyzet, de valahogy vele kapcsolatban sosem vagyok képes megálljt parancsolni a túlzó gondolataimnak. Legalább azt nem gondolta komolyan, hogy még meghúzni sem akarja, mert őszintén, lelkileg nagyon üresnek kell ahhoz lenni, hogy megelégedjünk a szexszel valaki olyannal, akiért egyébként a szívünk dobog. - Értem, de gondolj csak bele, ő már… mennyi is? Majdnem száz? Túl van már sok mindenen, biztosan megvoltak a maga szerelmei és csalódásai, lehet nem szeretne többet. Nem ismerem a történetét, nem tudhatom, de úgy hiszem, megvan mindenkinek az oka arra, ha csak annyit akar egy nőtől, amennyit ő. Kissé gondterhelt sóhajjal kezdem el összeszedegetni a hozzávalókat, majd gyors, gyakorlott mozdulattal keverem be a tésztát, hiába, szerintem palacsintát sütök a leggyakrabban, hisz nagy kedvencem nekem is. - Naná, legalább azon a helyen egy rövid ideig nem lenne hó, szerintem átmenetileg még a kanapéd romjaira is költöznék. Tudom, nem kellene viccet csinálnom belőle, de nevet, s ha nevet, az csak jó lehet, nemde? Igenis hiszem, hogy sok mindenre gyógyír a nevetés, nem oldja meg ugyan a húzós helyzeteket, de a lelket foltozgatja egy kicsit, s ez éppen elég néha. Most is jöhet kicsit derű a könnyek után. - Szórakozol? Bármit megtennék érted, nem egy ilyesmi lesz kivétel, és nem akarom, hogy valaha lesz olyan, amit nem mondhatsz el nekem, mert ilyen nem létezhet. Oké? Nyomok egy puszit az arcára, aztán már kezdem is sütni a palacsintákat, én nem szoktam állni hagyni a tésztát, eszméletlenül türelmetlen vagyok, ha palacsintáról van szó.
- Öhm.. – szalad ki a számon igen értelmesen, s könnymosta arc ide vagy oda, ezen igenis fel kell nevessek. Mit nevessek? Szinte ez már röhögés, amolyan kínos forma. Nem, mintha nem a hóhér akasztása folyna, hisz általában ilyeneket én szoktam mondani. Illetve hát ezt a témát én kaparhatom. Hm.. maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem akarom tudni, hogy ész nélkül mit akar velem csinálni Dimi. Azért az kínos lenne, azt hiszem. - Emlékeim szerint amikor a menzán először találkoztunk, akkor azt mondta, hogy szörnyű részegen és soha, de soha ne akarjak vele inni. Én meg erre elmondtam neki, hogy én meg akkor vagyok szörnyű, ha filmeket nézek, szóval velem meg ahhoz kell erős idegzet. És akkor ott megbeszéltük, hogyha ki akarjuk kergetni egymást a világból, akkor majd filmnézés közben iszunk. - jut eszembe. Totálisan lényegtelen információhalmaz, de ha már felötlött bennem, akkor nem átallottam közölni Naomival. Némi öniróniát is biggyesztek a végére: - Ha ez előre eszembe jut, akkor nem szerelmet vallok, hanem elcibálom, hogy nézze meg velem az Igazából szerelmet. Az legalább vicces, bár szemét húzása van benne a szőke csajszinak, aki a néger felesége. Belerúgni a reménytelen szerelmesbe egy soha-többé csókkal.. ocsmadék. – húzom el a szám. Hevesen megrázom a fejemet, mintha most az egész Connor ügy tök normális lenne. Kínáig? Dehogy! Én még a következő utcáig se zavarnám érte. Elvégre miért ne kavarhatnának? Az őrzők legendája szerint nem voltak rosszban régen az őrzők meg a farkasok. Mármint, ami közöttünk van az valamiféle elcseszett jelenű szimbiózis számomra. S ki más jut erről eszembe, ha nem Dimitris? Meg az, amit mondott a minap. - Nem hiszem, hogy gáz lenne. Mármint például Dimitrisnek is vannak farkas haverjai, szóval ha haverkodni lehet, szerintem vonzódni is. Nálatok a gáz a korából és tapasztalatlanságából adódik. Ha idősebb lenne, akkor maximum az lenne a cinkes, hogy pedofil-effektusnak tűnhetne. Bár, ha jobban belegondolok, én sem épp egy mai csirkébe buzzantam bele. – ezen megint nevetnem kell. Úgy látszik ez már ilyen, egyszer sírok, egyszer nevetek, s a kettő között meg annyit jártatom a számat, hogy az elég lenne egy hadsereg éves eligazításának is. - Remélem! – suttogom bele az ölelésbe. Azt hiszem kissé túlzásba estem, de hát na, megijedtem, ami azt illeti. Nagyon nem szívesen hagynám itt a világomat, s bár tudom, hogy erre sor fog kerülni majd, de az a majd nem kívánatos, hogy hamar most legyen. Engem cseppet sem érdekel, hogy meglátszik-e vagy sem, egyelőre harcolni nem kezdtem el komolyabban, csak a kötelező edzéseket csinálom, s inkább a varázslásra feküdtünk rá. Először Dimivel a lámpás, aztán Adammel a Keresés. - Nincs is jobb, mint az éji nasi! – jelzem egyetértésemet egy hiányzó kacsintás ízével a szavakban. A tea is elkészül, hát ha van még valami, amiben palacsintaügyben segíthetek, akkor eztán azzal foglalatoskodom. - Na jó, de nem fogja azonnal feldobni a pacskert. Ott van a múmia is, ő százötven vagy mennyi, meg akkor ne is beszéljünk a több száz éves farkasokról. Hosszú élet, sok csalódás. De persze megértem, mármint meg fogom érteni, hogyha épp nem esik ilyen rosszul az egész. Tanulópénznek azért nem volt rossz.. Megvonom a vállamat. A kanapéégetést elképzelem, szinte érzem a lángok melegét. Megint nevetnem kell. Tudtam én, hogy Nonó a gyógyír minden bajomra. Mindig és mindenkor felvidít. - Vica versa! – ígérek és kérek is egyben. Mindent elmondhat nekem, remélem, hogy tudja. Nagyon, nagyon szeretem őt. Nem tudom hová lennék nélküle! - Mostanában találkoztatok? – veszem fel a Connor-fonalat is, ha már itt tartunk.
- Esküdni mernék, hogy néztünk együtt filmet, és nem voltál idegesítő. Ez most vagy azt jelenti, hogy amúgy sem vagy, vagy azt, hogy pont annyira, mint én. Magunkat ismerve tutira az utóbbiról van szó. Kuncogom el magam, elvégre elég sokat kommentálom a látottakat, és soha nem gondoltam úgy, hogy ez bárkit is zavarna, de így jobban belegondolva egyáltalán nem lehetetlen. - Az biztos, legalább hitette volna el vele, hogy nem érdekli. Egyébként meg, naivitásra vall azt feltételezni, hogy együtt maradt a férjével, nagyjából az első percben megcsalta. Jó nagy lehetett a szerelem. Rántom meg a vállamat, nincs annál undorítóbb, ha valaki ilyesmit követ el az ellen, akit egykor szeretett, álljon elé, mondja meg, hogy figyelj, ennyit rólunk, nem megy tovább, köszönjön el szépen, de ne kacsintgasson félre. Hányni tudnék az ilyenektől. - Finoman szólva sem maiba, és mondjuk nem is csirkébe… Ezen a ponton majdnem megfulladok a röhögéstől, olyannyira, hogy képtelen vagyok kimondani a kappan szót, ami ugyan nem öreg kakas, de basszus, valahogy ez ugrott be, és még véletlenül sem akarok úgy gondolni Dimitrisre, mint akit kiheréltek. Istenem, de nagy makimajom vagyok én. Beletelik vagy két percbe, míg képes vagyok nyugodtságot erőltetni magamra, de a béke megőrzése érdekében, akkor sem mondom el, mint röhögtem, ha erőszakoskodik, illetve, ráfogom, hogy a csirkére, mert elképzelni Dimit babos kendőben, magvakat csipegetni a földről legalább akkora poén. - Azért, az biztos, hogy a Krónikás például nem nézi jó szemmel, nem túl finoman rávezetett, hogy kilátástalan a helyzetünk. Bekérdezett egy olyat, hogy és mikor költözünk össze? Félelmetes… Amúgy jó fej az öreg nagyon, de egy kicsit elvette az életkedvem a dologgal. Tudom én, hogy igaza van, akkor is tudtam, amikor belevágtunk. De ha egyszer képtelen vagyok parancsolni a szívemnek? Olyan, mintha minden út hozzá vezetne. Sóhajtok fel, aztán inkább maradok a palacsintánál, az a biztos. Palacsinta nélkül nincs értelme a létezésnek, és kész, és most, hogy mindketten befordultunk szerelmetes szívünk kilátástalansága okán, hát nagyon is jól fog jönni. - Ne haragudj, de most elképzeltem ősz hajjal és ráncosan… Kuncogom el magam, nagyjából addig, míg eszembe nem jut más aspektusból is a dolog. - Nem mintha jobb lenne azon képzelegni, hogy 130 év múlva én leszek ráncos vénasszony, Connor pedig még mindig nem fog kinézni harmincnak sem. Oké, palacsinta… elég ebből. Feddem meg magam, mert tényleg nincs értelme ezen lamentálnom, még mindig sokkal több juthat így, mint amennyi emberként jutna. Jobb ezt észben tartanom, fő a pozitív életszemlélet. - Persze. Többször is. A hálaadást három vérfarkassal töltöttem, vele, a nevelőanyjával, meg a teremtőjével. Na, az is egy érdekes este volt, egy lelkileg kevésbé megterhelő pillanatban majd elmesélem. Aztán jöhetett a palacsinta, meg a tea, és az is teljesen biztos, hogy nem engedtem haza sehová sem, hanem befeküdtünk az ágyamba vagy aludni, vagy dumálni reggelig, de ha arra szavazott, hát a kanapém is tárt karokkal várta, – szigorúan szűzies életet élő kanapé volt egyébiránt – és megnézhettünk valami filmet is az éjjeli nasink közepette.
Azt már akkor tudtam, hogy mielőbb beszélnem kell Connorral, amikor Jackson felbukkant, de eddig ezt nem sikerült megejtenünk, mert vagy Ő nem ért rá, vagy engem rángattak Anchorageba, és kiesett két nap egyből, szóval pluszban még ezért is feszenghettem. Mindenesetre ma délután elméletileg érkezik, én meg feszültség levezetés gyanánt palacsintát sütögetek, mert azt még én sem rontom el, és Connor is szereti, szóval kellemeset a hasznossal. Különösképpen nem terveztem el előre, hogyan fogom az egész lavinát rázúdítani, de tudnia kellett. Azt még nem tudom, hogy a Maya apja kártyát is kijátszom-e, mert ez egyelőre nem olyan dolog volt, amit sokaknak tudnia kellett. Nem azért, mert nem bíztam benne, egyszerűen nem lett volna fair, ha előbb tudja, mint az illetékes. Úgyhogy végül is ezt a beszélgetés alakulására bíztam, már persze, ha nem fog nagyon kiakadni az egész miatt, én még mindig ki vagyok, ez biztos, szerintem a hajamon is tökéletesen látszik... Ahh, már most megbántam, hogy levágattam. Nem arról van szó, hogy ne tetszene, inkább arról, hogy így világgá kürtöltem ama tényt, hogy valami nincs rendben. Pluszban még azzal is elő kell álljak, hogy jó eséllyel júliusban megpattanok egy pár hétre, és ha minden jól megy, Maya hamarosan hozzám kerülhet. Azt hiszem, elég hamar fogok beleesni a problémás barátnő kategóriába a kedves, megértőből, de ez mind az életem része, nem tudom csak úgy kitörölni. Már épp elkészülök a palacsintákkal, amikor becsenget, Milo ezúttal nem megy ugatni az ajtóhoz, lepasszoltam a Nagyiéknak, nem szeretném, ha probléma lenne belőle, bár az ominózus esetre nem emlékszem, de tudom, hogy szegény nem viselte jól ezt a vérfarkas dolgot. - Szia! Köszöntem, amint kinyitottam előtte az ajtót, majd betereltem egy röpke csók után a lakásomba. Hú, azt sem tudom, ezzel mi lesz, valószínűleg inkább a Nagyiékhoz költözöm majd be Mayával, ha jól alakulnak a dolgok. - Sütöttem palacsintát. Milyen ízűt kérsz? Már, ha kérsz egyáltalán. Én tutira... Hümm, mogyorókrémeset. Nyami. Egyelőre jöjjön a dolgok kellemesebb része, mert így egyből nem vagyok képes kinyögni, hogy a városban van az exem. - Milyenek az edzések mostanában? Valahogy fel kell vezetni, nemde? Igyekszem nem túlságosan feszültnek lenni, hogy ne birizgáljam a farkasát, de nem biztos, hogy jól sikerül palástolnom a dolgot. Mindenesetre előbb inkább palacsintát kenegetek, neki olyat, amilyet kért, magamnak meg az említett ízűt.
Ilyenkor délután mindig egy kicsit bepunnyadok. Szóval egyébként sem hiszem, hogy lenne erőm tanulni vagy a vizsgákra készülni ilyen tájban, úgyhogy megengedtem magamnak, hogy elígérkezzek Nonóhoz mára. Egyébként is egészen régen láttam, és bár a telefon meg az internet kurva csodálatos, azért az mégsem pótolja a puszit meg ilyesmiket. Korábban beugrottam a könyvtárba néhány anyagért, szóval félvállon lógó sulitáskával csengetek Naomi ajtaján, bár már a folyosó végéről éreztem a palacsintát, mégis úgy voltam vele, hogy nem rontok be egyből, mint valami zombi, hanem szépen megvárom, amíg bejelenti. - Szia! - köszönök vissza, és a "megszokás" egyszerű szépségével viszonozom a röpke üdvözlést. Gyorsan ledobom a tásimat meg a cipellőimet, aztán már beljebb is orientálódom - és tök jó, hogy kicsit sem érzem magam nála idegennek. - Tényleg? - kérdezek vissza komolyan, aztán elnevetem magam - Na jó, már odakint éreztem, de nem voltam benne biztos, hogy tőled jön. A mogyis jó lesz nekem is, csak valamit hadd igyak légyszi, mert szomjan fogok halódni. De hagyd csak! Te csak kenegess... És már nyúlok is, hogy megkeressem a poharakat rejtő szekrényt, és egy szimpatikus darabot leemelve megtöltsem sima csapvízzel - amiből megiszom vagy három pohárral hirtelen. Ha kínálna is bármi mással, csak nagyokat hümmögve rázom a fejemet. Most nem ilyen protokollpia kell, tényleg szomjas vagyok. Az üres poharat a mosogatóba teszem, aztán oldalazva letámaszkodom Nonó mellé, figyelve, hogy mit össze nem bűvészkedik a palacsintával. - Semmi extra. - vonom meg a vállam a kérdésére - Bezzeg a vizsgáimról nem is kérdezel? Jövő héten lesz az első, be is vagyok... izé, szóval, parázok is rendesen. Ja! Lol, nem is mondtam, ugye... kaptunk új edzőt, ezt a Cartert. Első nap megpróbáltuk megszívatni, de nem lehet. Najó, a pad összeszakadt alatta, az király volt. Meg fel akartuk tölteni a youtube-ra, hogy nyalogatja a kupát, de kihátrált a mocsadék. - hát nem egy ünneprontó, most meg?! Azt viszont nem áll szándékomban megosztani vele, hogy mit gondolok róla nőként... Vagyis, hát, na. Ja! Meg azt mondta, hogy ki kéne próbálnunk, hogy úgy fekvőzöm, hogy közben a hátamon ülsz. Van kedved pali előtt? - nevetem el magam, és egy nagyobb, szabad padlófelület felé intek a hüvelykujjammal, és már tűrném is fel a lezser pulcsim ujját, mert legalább az alkarom látszódjon már... Nem?
- Nyugodtan, szolgáld ki magad, bármit találsz a hűtőben, ami iható, csak hajrá, felőlem jégkockákat is szopogathatsz. Úgysem árt majd valami, ami lehűti egy kicsit a kedélyeket, miután közlöm a csupasz tényeket, mert bizony nem hinném, hogy olyan jó lesz hallani, de persze lehet, hogy tévedek, és tök jól fogadja majd. Mindenesetre inkább nem találgatok, ellenben palacsintát azt kenegetek, mert bizony durván szükséges lesz ez a boldogsághormon is. Miért ilyen bonyolult az életem? Eddig sem tűnt egyszerűnek, már Connorral és az Őrzőséggel sem, de most aztán már pláne nem az, és kezdem úgy érezni, hogy kicsúsznak a kezeim közül a dolgok. - Hú, neked aztán van huzatod. Állapítom meg nevetve a harmadik pohár végénél, fölöslegesen nem kínálgatom, úgyis mondtam, hogy azt iszik, amit talál. Én csak szorgosan kenegetek, azért csinálok pár baracklekvárosat is, mert azt is bírom, de több a mogyorókrémes, szóval nem lehet ok panaszra. Az más miatt kerül majd a képletbe. - Basszus, a jövő héten lesz az első vizsgád? Kérdezek rá, és megfordul a fejemben, hogy ezt akkor lehet, hogy át kellene ütemeznem, mert ha most ráborítom ezt a sok szart a fejére, akkor nem biztos, hogy annyira jól fog szerepelni a vizsgáin. - Biztos menni fog, ha szeretnéd, szívesen próbavizsgáztatlak előtte, nagyjából szerintem úgyis képben vagyok még a dolgokat illetően. Mit nagyjából… gyógyszerész vagyok, Ő meg kémiát hallgat, kisujjamban van a téma, de inkább nem jelentem ki ilyen formán, kínos volna, ha mégis van, amit már nem vágok. - Nem is értem, miért nem volt hajlandó kupát nyalogatni. Édes, mondjuk, nem csodálkozom rajta, hogy nem sikerült átverniük, Jackson nem ma jött le a falvédőről, nem mellesleg játékosként ő is eljátszotta ezeknek a nagy részét az edzőivel, szóval újat nehéz neki mutatni. A raktáras téma mondjuk újnak tűnt, lévén istenesen beleszaladt. - Ezt mondta? Hümm, hát biztos nem mondta volna, ha tudja, hogy én vagyok a barátnőd. Gyorsan betömök egy palacsintát, mert kell némi energia, hogy tovább tudjam fűzni a szavaimat, és kibökjem azt, amiért tulajdonképpen áthívtam ma, szívesen elbeszélgetnék én vele bármiről, de tőlem kell tudnia, még mielőtt esetleg Jackson megtudja, és az orra alá dörgöli. Ezt nem kívánnám neki, szörnyen kínos lenne. Az egy dolog, hogy engem folyton igyekszik a porig alázni a megjegyzéseivel, de Connort nincs joga kikészíteni. Épphogy lenyelem az utolsó falatot, már ki is bököm. - Connor… Jackson az exem. Nyelek egy nagyot, és kissé félszegen nézek rá, de azt nagyon is érezheti, hogy nem viccelek, ilyennel egyébként sem tenném, épp elég nehéz nekem előállni a témával.
- Dögmeleg van odakint. Oké, ezért biztos rengetegen kiröhögnének a világ mediterrán részein, de azért a -40 fokokhoz képest az, hogy néha már 15 fok van napközben, az már igenis dögmeleg. Pláne úgy, hogy eleve egy lázas ember testhőjével kell közlekednem. - Ja, nem nagy ügy. - próbálom elbagatelizálni a dolgot a lehető legbénábban, még legyintek is mellé, amikor azonban a próbavizsgát pedzegeti, azt hiszem, hogy elárulom magam. - Megtennéd? Úristen, imádlak. - odalépek hozzá és jó szorosan megölelem - Anyámhoz nem akarok menni ezzel, mert a végén még tök hülyének nézne, és azt gondolná, hogy meg sem érdemlem a pénzt, amit belém fektet, szóval... neki jusson csak a kitűnő vizsgaeredmény. Jó vicc azért, hogy ilyesmikben gondolkozom, amikor az esetek nagy részében tökre úgy érzem, hogy nem tudok semmit, de a neten olvastam, hogy állítólag minden vizsgázó ezt érzi, de szükséghelyzetben a tudás mindig előmászik. Lehet vinnem kéne síkosítót, hogy még véletlen se akadjon el menet közben. - Akkor megcsinálta volna, ha előtte mi is. Tudod mikor... - úgyis átvert volna bennünket, szóval ez nem volt járható út. Azt meg inkább el se mesélem, hogy nekem kellett minderre felkérni őt. Én is elveszek egy palacsintát, aztán már egyből nyúlok a következőért. Még jó, hogy ilyen sokat csinált, szerintem én vagy tizenötöt meg fogok enni az elkövetkezendő fél órában, szóval jobb is, hogy még lekvárosat is kent. - Ja! - nevetem el magam, amikor megjegyzi, hogy az edző nem mondott volna ilyesmit, ha tudja, hogy róla van szó - Af tuti. - teszem hozzá teli szájjal - Még a végén neki if mufogafhattaf volna a bifepfedet. - prüszkölök fel, és lenyelem a falatot - Én se viccelődnék veled a helyében. Egy kicsit azért megijedek, hogy valami rosszat mondtam. Hogy talán túl sokat ugrattam már a bicepszével, meg azzal, hogy ironlady ennyi gyúrás után, és azért szólít meg ennyire komolyan? Ó, bár ezért tette volna. - Mi van? - rándul értetlen grimaszba az arcom az információk hallatán. Csak másodpercekkel később esik le a biológiai műkődésemnek az egész, és kezd el vadul kalapálni a szívem, a szemem előtt pedig apró, fekete pontok kezdenek ficánkolni. A világ teljesen megfagy körülöttem és bennem is. Eszembe jut az első pillanat, amikor megláttam Cartert a pálya felé sétálni. Szinte élőben hallom a hangját, az orromba benne van az edzés előtti, kellemesen férfias dezorodjának az illata, látom a mosolyát... mit mosolyát? Azt az önelégült, pökhendi, felsőbbrendű vigyorát, és én... A kezemben tartott palacsinta teljességgel összepréselődött, ahogy öntudatlanul mindkét kezem ökölbe szorult. - Ez... ez nem fair. Szólalok meg bizonytalan hangon, közben pedig hátrálva Naomitól a szemetest keresem - persze nem találom egyből, aztán pedig megmosom a mogyorókrémes-olajos-tésztás kezemet. Félek, oké? - Te ilyen pasikkal jártál előttem? Nyüszítek fel kínomban, és próbálok se nem üvölteni - se nem suttogva motyogni. Nehéz eltalálnom a kellő mennyiségű levegőt, ami a kiegyensúlyozott beszédhez kell.
- Nekem ez még távol van a dögmelegtől, de azt hiszem, meg tudlak érteni. A farkasa miatt mindenképpen, szóval neki nem olyan hideg a hideg, mint mondjuk nekem, bár én elég extrém eset vagyok ilyen téren, mert én akkor is hajlandó vagyok reszketni, ha távolról integet nekem egy kis szelecske. - Persze, mert ez viszont tényleg nem nagy ügy. Bár az nem biztos, hogy képes leszek szigorú tanár nénit játszani, azt hiszem, kicsit elfogult lennék. Ölelem vissza mosolyogva, tény és való, hogyha rajtam múlna, bármiből simán átengedném pár felhőtlen mosolyért cserébe. - Nem hiszem, hogy így gondolná, inkább örülne, hogy mindent megteszel a siker érdekében, és ez tök jó. Mondjuk, annyira nem ismerem Jyotsanát, szóval ki tudja, lehetséges, hogy mégiscsak Connornak van igaza, de a lényegen nem változtat, én szívesen segítek neki ebben, szerintem neki is jól jönne az a sikerélmény, amit egy jeles vizsga nyújthat, én pedig szeretném látni az arcán az elégedettséget utána. - Ravasz… Állapítom meg, ezzel biztos könnyen leszerelte őket, mert ugyan melyikük akart volna kupát nyalogatni, főleg egymás után, annyi hely tutira nincs egy serlegen, hogy egy egész csapat összenyaldossa nyálcsere nélkül. Hát ez undi. Észre sem veszem, hogy fintorgok egy sort. Ami azt illeti, még a bicepszem is volt alkalma megnézni tegnap azon a hülye szintfelmérőn, szóval igen, mutogattam neki, bár nem szánt szándékkal, és határozottan nem olyan vége lett, mint mikor Connornak példálóztam vele, de ebben nincs semmi csoda. - Ajj már. Mutogassa neked legközelebb a bicepszét valami testépítő rusnya némber, megnézném, őt mennyire lenne kedved ugratni. Öltök nyelvet rá, fel sem tűnt egyébként eddig, hogy milyen rég nem csináltam, azt hiszem, Jackson még ettől is elvette a kedvem. Valahogy utána mégis sikerül kellőképpen komolyan kinyögnöm az igazságot, és láthatóan eljut az infó Connor agyáig is, mert egészen ideillő arckifejezést produkál. Nem fair, nos, ezt én is így érzem, bár vélhetőleg egészen más okból, mint amiből ő. Erre mégsem tudok mit mondani, előtte végképp nem szeretnék Jackson céltáblájának képében tetszelegni. Annak semmiképpen nem lenne jó vége. Még csak az hiányozna, hogy esetleg neki menjen, mert tudja, hogyan viselkedik velem. Nem, erről szó sem lehet, így is tartok attól, hogyan fognak egymáshoz viszonyulni, hogyha mindketten tudni fognak a másikról. Csöndben várom meg amíg megszabadul a jobb sorsra érdemes palacsinta maradványaitól, én addig szó nélkül piszkülok egy másikat amolyan pótcselekvésként. - Tulajdonképpen nem... Nekem csak egy pasim volt előtted. Lehet, hogy ettől most még rosszabbnak fog tűnni az egész, de nem tehetek róla, ez az igazság. Volt közöm pasikhoz, de soha senkinek nem adtam esélyt arra eddig, hogy közelebb kerüljön a lelkemhez is. Jackson után nagyon sokáig nem ment, és amikor végre engedtem az érzéseknek, akkor felbukkan. Na ez sem fair... - Nem szerettem volna, ha nem tőlem tudod meg, de egyébként teljesen mindegy már egy ideje, hogy ő milyen. Meg véletlenül se érezd úgy, hogy olyannak kell lenned... Nem is biztos, hogy el tudnám viselni. Ne legyen olyan, ő Connor, teljesen másmilyen, és ez így van jól.
Pár napra visszajöttem Fairbanksbe, egyrészt két hónap már így is sok volt, másrészt megígértem Mayának, hogy csinálok neki egy rövidke videót a városról, hátha úgy könnyebb lesz döntenie. Így már jártam a Nagyiéknál, felvettem a belvárost, köztük a munkahelyemet, és még az általános sulit is kívülről, és most jött a lakásom. Úgyis várom Primet, elméletileg benéz ma, mert szeretne valamit. Néhányszor beszéltünk telefonon, de találkozni sajnos nem tudtunk, amit a magam részéről nagyon bánok, de most egészen másról szól az életem, és amíg Maya nem lesz tényleg az én felügyeletem alatt, addig mondhatni nem létezik senki más, de tényleg. Pandával is alig beszélek, Connorral sem sikerült pár szónál többet váltanom, pedig szerettem volna őt is meglátogatni ebben a pár napban. Valami baja van, de még nem sikerült kihúznom belőle, hogy micsoda. Épp végzek a felvétellel, aminek a felében Milo csahol a lábamnál, majd kikapcsolom a kamerát, és indulok a konyhába, hogy némi frissítőt elővegyek, meg kicsomagoljam a Nagyi sütijét. Nem vagyok vendégvárásra berendezkedve jelenleg, nem lett volna időm készülődni, de a Nagyi most is készséges volt, és örömmel sütött nekem egy keveset. Úgyhogy lesz mit nassolni, bár bevallom, kissé aggódom Prim mondandója miatt is, fogalmam sincs, mi lehet ennyire fontos. Remélem, jól van, mert most aztán nem hiányozna, hogy összecsapjanak a fejem fölött a hullámok. Bármennyire is ismerem kevéssé, nagyon hamar megkedveltem. Az én szívembe meglehetősen könnyű beférkőzni, kijutni onnan már lényegesen nehezebb. El is felejtettem, Milo mennyire nem kedveli a vérfarkasokat, mert Connor óta nem engedtem egynek a közelébe sem, de most kiment a fejemből a viszontlátás örömében, és elhoztam magammal. Kár volt, mert amint meghallom a morgását, és látom a vicsorgó pofáját, már tudom, hogy Prim megérkezett, s lám, így is van, felhangzik a csengő berregése, én pedig jobbnak látom Milot bezárni a hálómba, mert nem szívesen tartanám ölben távol a nősténytől. Ez a kis dinka simán nekimenne, ilyen kellemetlenséget pedig senkinek sem akarok. Amint ezzel megvagyok, sietek az ajtóhoz, és ki is tárom Prim előtt, ajkaimon széles mosoly virít, bármi is zajlik most körülöttem, annak nincs nyoma a vonásaimon, mert túlságosan labilis még ez az egész, nem akarok beszélni róla, netán elkiabálni valamit, de az biztos, hogy nem olyan egyszerű, mint amilyennek reméltem. Jó úton haladunk, a szellemek adják, hogy végig tudjunk menni rajta. - Szia! Gyere csak be! Terelem is befelé, majd halkan záródik mögötte az ajtó, kap egy házi mamuszt, amit felvehet, nem szeretem, ha valaki mezítláb mászkál a lakásomban, de ez csak azért van, mert én magam fázós vagyok. Egyébként igen sok plüss papucsom van, bár nyilván a legtöbb női, de férfiak nem is jönnek ide túl sűrűn. - Kérsz sütit? Ne aggódj, a Nagyim sütötte, nem én. Mit adhatok inni? Ha kér valamit, azonnal meg is kapja, de aztán irány a nappali, mert tűkön ülök, hogy vajon miért szeretne beszélni velem. Esküszöm, elképzelésem sincs róla. Ugyan korábban felvetettem neki, hogy van kiadó szobám, de szerintem azt simán elmondta volna telefonban is, hogy igényt tartana rá. - Na mesélj, mi van veled?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem régóta ismertem még csak Naomi-t. Sőt, szinte alig ismertem őt. A megérkezésem napján találkoztam vele, ami most már jó pár hete volt, de mégis úgy beszélgettünk akkor, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem tudom, hogy nála ez mennyire nagydolog, hiszen eléggé kedvesnek tűnik, így gondolom ő mindenkivel jól kijön és hamar megtalálja a közös hangot. Nos, rám ez egyáltalán nem igaz. Én nehezen barátkozom, de annál könnyebben szerzek szerintem ellenségeket. Nem túlzás és meg is lepődtem azon, hogy itt nem így történt, ahogyan Anchorage-ben se. Talán végre tényleg sikerült kicsit lecsillapodnom, illetve most eléggé figyeltem arra, hogy ne is keveredjek bajba. Megígértem a testvéremnek, Duane-nek. Pár órája még az ő társaságában töltöttem el az időmet. Jó érzés volt újra látni őt, ahogyan az is jól esett, hogy megértette a döntésemet, s ha nem is teljesen, de legalább részben elfogadta. Még egy testvért nem szeretnék elveszíteni, egyszer már elég volt őt és a húgomat elveszíteni. Nem értettem magamat se, hogy miért szeretném Nonónak elmondani ezt a dolgot, illetve elbúcsúzni, hiszen azóta nem is láttuk egymást. Talán tényleg fontos lett számomra eme lány, annak ellenére is, hogy szinte fel se tűnt egészen idáig. Természetesen az elmúlt hetekben is megfordult már a fejemben, hogy ráírok, hogy lenne-e kedve találkozni velem, esetleg beszélgetni, hiszen barátokra mindenkinek szüksége van. S szemmel láthatóan tudok egészen normális és jókislány is lenni. Viszont az is tény, hogy eléggé sok minden kavargott a fejemben, hiszen túl sok minden történt az elmúlt időszakban. Ott volt a falka dolog, újra találkoztam Elvis-sel, Blake-kel, az öcsémmel, illetve még Jackson és Wendy is megjelent, mint derült égből a villámcsapás, illetve utána jött Rhyd „ajánlata”, ami végül megmutatta azt, hogy merre is húz a szívem eme hatalmas nagy választásban. Mindegyik találkozásnak örültem, de azt hiszem kell még egy kis idő, amíg helyre rakom a dolgokat a fejemben. Főként azt a sok kavargó gondolatot. Végül egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, illetve picit megráztam a kobakomat is, hogy most száműzzek minden kusza gondolatot. Majd pedig hamarosan megnyomtam a csengőt és türelmesen vártam arra, hogy ajtó kinyitódjon. Szia és köszönöm! – szólalok meg egy barátságos mosoly keretében, majd leveszem a kabátomat és kibújok a cipőmből is. Ezek után pedig mosolyogva bújok bele a mamuszba és egy pillanatra még el is kezdek vele hülyülni, mint egy rossz gyerek. Nem tehetek róla, még mindig képes vagyok gyermeteg dolgokra. Nem aggódtam volna, s igen, elfogadom. Hmm, esetleg tea van? – kérdezem tőle barátságosan és közben a szobát, a házat pásztázom. Igazán hangulatos és tökéletesen tükrözi azt a lányt, akit múltkor megismertem. Remélem nem zavarok, mert nem akartam tolakodó lenni, hiszen tudom, hogy nem igazán és nem régóta ismerjük egymást. – szólalok meg sietve, miután helyet foglaltam a nappaliban. Kicsit izgultam, mert nem szerettem volna se megijeszteni, se tolakodó lenni. Amiatt kerestelek fel, hogy részben elbúcsúzzam. Reméltem, s remélem továbbra is, hogy később is fogunk még találkozni, de történt valami amiatt, úgy döntöttem, hogy Anchorage-be költözöm. – bököm ki végül a találkozásnak az okát, de azt még nem árulom el, hogy mi az ok, ami miatt így döntöttem. Inkább most kicsit hallgatásba burkolózóm és őt figyelem, illetve a reakciójára várok. Mert lehet hamarosan kidob, hogy emiatt kerestem fel. Tényleg lehet valami gond velem….
- Megnyugtató látni, hogy nem csak én vagyok képes belefeledkezni a viselésükbe. Az enyém baglyos, Pandától kaptam, azóta többnyire ezt hordom, Prim farkasosat kapott, mert hát az a testhezálló, ugyebár. Egyébként van még nyuszis, zsiráfos, sőt, teknősös is, ez amolyan új keletű mánia nálam, bár abba nem szeretek belegondolni, hogy kitől kaptam az első meleg házi papucsot. Jobb úgy a kis lelkemnek. - Tea mindig van. Még meleg, nem rég estem haza, és nekem ez létszükséglet. Nem szoktam hozzá még az itteni időjáráshoz. Legyintek, szerintem soha nem is fogok, de töltök neki a frissen lefőtt teából, aztán ízesítheti kedve szerint, ugyanis nekem fogalmam sincs róla, hogy szereti. Határozottan nem mindegy, én sem örülnék, ha valaki túl sok cukrot, citromot, akármit tenne bele nekem. - Nem, igazság szerint pont jókor kerestél, hétfőn megyek vissza New Yorkba, nem is voltam itthon két hónapja, szóval soha jobbkor. Azt nem áll szándékomban ecsetelni, mi dolgom a Nagy Almában, kedvelem, és szimpatikus, de ennyire bizalmas viszonyban nem vagyunk. Ki tudja, talán még az sem tűnik fel neki, hogy levágattam a hajam, hiszen mióta találkoztunk, felbukkant Jackson, és úgy istenesen összezavarta a kártyavárként felépített kis lelki békémet. Tudom én, hogy illúzió volt csupán, de szívesen lubickoltam volna még benne egy ideig. - Az meg, hogy nem igazán, és nem régóta ismerjük egymást… nos, mit számít? A lehetőség adott, csak élni kell vele, ha szeretnénk. Én nyitott vagyok rá, mert tök szimpatikus vagy, de valamiért úgy érzem, hogy nem kifejezetten jó hír az, ami miatt itt vagy. A sütis tálat a nappali asztalára teszem, és le is ülök, kezemben a saját forró teámmal. Már az érintésétől is sokkal komfortosabban érzem magam, pedig még bele sem ittam. Amikor meghallom, hogy elbúcsúzni jött, lebiggyesztem az ajkaimat, lám, a megérzéseim még mindig remekül működnek, bár ezúttal örültem volna neki, ha tévedek. Ez esetben nem igazán fogjuk tudni megismerni egymást úgy igazán, de ezek szerint így kell lennie. - Ohh. Kortyolok bele egy aprót a teámba, majd felsóhajtok, úgy nézek rá. Sajnálom, ez tény, ugyanakkor neki bizonyára így a jobb, s ha ott jobban érzi magát, ott a helye, tiszta sor. Még csak azt sem mondhatom, hogy elképzelhetetlennek tartom a valaha odaköltözést, bár nem rángatnám annyit Mayát, ha velem lesz egyáltalán valaha, de talán Fairbanksnél még mindig biztonságosabb, ugyanakkor én nagyon megszerettem ezt a várost, és nem szeretnék elmenni. - Persze, Anchorage annyira azért nincs messze, szoktam arra járni 2-3 havonta tanulni, de gyakrabban sajnos nincs lehetőségem megtenni. Nem tehetek róla, de ezen a ponton kicsit elhúzom a számat. Kicsit ironikus, hogy az általam leginkább kedvelt mágus mellett most még egy friss, de tökéletesen pozitív ismeretségem is ott ver tanyát. Nem mintha Fairbanksben ne lennének barátaim, ohh, nagyon is sok van, de szeretek ismerkedni, barátkozni, viszont ritkán találkozom olyannak, akit tényleg szeretnék úgy igazán megismerni, Prim ilyen a szememben. - Gondolom, ne is kérdezzem miért? Elmélkedem hangosan, hisz, ha el szerette volna mesélni, már biztosan belekezdett volna, bár lehetséges, hogy rosszul gondolom. - Azért azt nagyon remélem, hogy nem rossz dologról van szó… Azt sikerült megtudnom az első találkozásunkkor, hogy nem volt épp fáklyásmenet az élete, és már a gondolatát is utálom, hogy esetleg valaki bántsa…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Ohh, nem kell félteni. Még mindig részben gyerek vagyok. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, hiszen a szavai hallatára kapok csak észbe, hogy mit is művelek. Úgy játszok a lábamon lévő farkasos mamusszal, mintha csak egy ötéves felelőtlen gyerek lennék. De részben talán tényleg az vagyok. Az tény, hogy nem hasonlítható egyik vidékhez se eme időjárás, de talán majd az idővel megszokjuk és köszönöm. – nézek rá mosolyogva, majd amikor visszatér a teával, akkor egy köszönöm keretében veszem el tőle és a kezeimmel a bögrét kezdem el szorongatni, hiszen tény, hogy egyre inkább kezd lehűlni az idő és az ujjaimat nem árt kicsit átmelegíteni. New Yorkban jártál? – szólalok meg csodálkozva, majd kicsit kíváncsian fürkészem őt, de nem akarom faggatni se. – Én is éltem ott egy darabig, igazán remek város. – teszem hozzá sietve, majd ahogyan jobban szemügyre veszem feltűnik, hogy a haja is másabb lett. Remélem, hogy nincs nagy baj, mert szívesen meghallgatnám, de azt is tudom, hogy nem vagyunk még olyan viszonyban. Talán egyszer még változni fog és igazán jó barátnők leszünk. – Amúgy jó lett a hajad. Igazán jól áll neked. –mosolyogva pillantok rá. Ezt örömmel hallom, mert szintén így gondolom. Örülnék annak, ha lenne lehetőségem megismerni téged, s ha úgy hozza a sors, akkor esetleg még barátok is lehetünk, mert te is szimpatikus vagy. Többször is megfordult már a fejemben, hogy esetleg rád írok, de akkor ezek szerintem nem is voltál itt. – a hangom barátságosan, illetve kicsit reménykedően cseng, majd egy kósza tincset kisimítok az arcomból, majd pedig az ujjammal a pohár száján kezdek el körözni. - Ez attól függ, hogy milyen szemszögből nézzük. – egy kisebb habozás után szólalok csak meg. Ez tényleg nézőpont kérdése. Ha azt nézzük, akkor távol kerülök jó pár fontos embertől, ami rossz. Viszont ott van az, hogy egy új életet kaphatok, ami jobb lehet ennél, ez meg természetesen csak pozitívum. Néha bele-belekortyolok a teába, miközben hallgatom őt. Reménykedtem abba, hogy nem ez lesz egy éppen kialakuló barátság vége. Kár lenne, mert tényleg fura módon fontossá vált számomra ez a lány. Talán egy barátnőt, de az se kizárt, hogy egy testvért láttam benne. Hosszabb időre terveztem maradni, így annyira nem is akartam elzárkózni az ilyen fajta dolgok elől. Ohh, értem. Hát ha más nem, akkor majd én látogatlak meg téged, vagy esetleg a városhatárban is találkozhatunk, mint először. Nem akarok tolakodó lenni, de örülnék annak, ha lenne lehetőségem még látni téged ennek ellenére. - a pillantásommal nem engedtem el őt. Figyeltem minden apró rezdülését, de ugyanakkor próbáltam rájönni arra, hogy mit is kellene mondanom még. Nem voltam hozzá szokva az ilyen beszélgetésekhez, ahogyan az itt eltöltött pár hónap tele volt meglepetésekkel, úgy ez a beszélgetés is szolgált meglepetésekkel és ismeretlennel. Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére újra megszólal, így inkább csak a teába kortyolok bele. Sietve rázom meg a fejemet, hiszen nem rossz dologról van szó. Nem, semmilyen rossz dologról nincs szó. Sőt, jó dologról van szó. – szólalok meg mosolyogva és egy kisebb elmélkedés közepette. – Kaptam egy esélyt arra, hogy új életet kezdhessek, s végre otthonra leljek. Lehet, hogy kicsit hirtelennek tűnik a döntésem, de úgy érzem, hogy jól döntöttem. – teszem hozzá még mindig kicsit a gondolataimba merülve, miközben egy pillanatra a tegnapi nap eseményei jutnak eszembe. Átharapnak… - bököm ki végül hirtelen, de az se kizárt, hogy csak az emlékembe bevillanó eseményekben merültem el teljesen, aminek köszönhetően az egyik szót hangosan ejtem ki. Bízom benne, de talán még se kellett volna letámadnom vele. Sajnálom, nem akartam rád zúdítani ezt, csak ha tényleg komolyan gondolod, hogy esetleg még később találkozhatunk és lehetünk barátok, akkor jobb, ha tudod, hogy miért nem találkozhatunk egy darabig. – szinte hadarva mondom el ezt az egy mondatot, majd óvatosan pillantok a vörös hajzuhatag tulajdonosára.
- Tudom, ezt megbeszéltük a múltkor. Kuncogok fel, amikor visszaemlékszem ama fejtegetésre, hogy simán eljátszaná a lovat, én meg ülhetnék a hátán. Tényleg határtalan ökörség lenne, de pontosan olyasmi, amire igen könnyen képes lennék. - Nekem két év alatt nem sikerült. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fog, de azért ez is elég beszédes szerintem. Egyébként könnyen alkalmazkodom, de ez egyáltalán nem akart összejönni eddig, és szerintem az idei tél sem lesz sokkal jobb ilyen téren. - Igen, ott. Biccentek rögtön, azt így nagy hirtelen nem értem, miért csodálkozik, de a szavai elég hamar eloszlatják a dolgot, tényleg rettentően kicsi a világ. Igaz, New York meglehetősen nagy város, szóval nem olyan meglepő, hogy sokan megfordultak arra. Ha nem ott születtem volna, akkor is mindenképpen ellátogattam volna legalább egyszer. - Tényleg? Mikor éltél ott? Én New Yorkban születtem, 2013-ban költöztem ide, addig ott laktam. Meg ért annyi fájdalom, hogy arról jobb nem beszélni, legalábbis én olykor jobban örülnék, ha inkább elfeledhetném az egészet, de sajnos ez nem lehetséges. - Köszi, hirtelen döntés volt, kicsit már bánom, de végül is elég jó. Jobban szeretem, ha hosszú, csak az a baj, hogy Jackson is, miatta hagytam kamaszként hosszúra megnőni, aztán azóta olyan volt, néha kicsit kurtábban, de ennyire rövidre sosem sikerült. S most… úgy éreztem meg kell válnom a tincseim nagy részétől, mikor újra felbukkant az életemben. - Nem, nem voltam. Csak ennyit mondok, mert tényleg olyan ez a helyzet, amiről akárkinek nem beszélnék, pedig ha tudnám, hogy a sztorit ismeri az egyik oldalról, nem aggódnék amiatt, hogy még egy lélek beáll a sorba, aki ismeri a tökéletesen elszúrt kis életem legnagyobb tragédiáját. Halálos ugyan nem volt, de őszintén, legalább olyan fájdalmasnak tűnt mindig is. - Ez nem túl bíztató. Pislogok párat zavartan, és úgy döntök, kivárok, mert még tényleg bármi lehet. Elsősorban az ő szemszöge számít, hogy neki mi a jó, és remélem, inkább azért a jó felé hajlik a dolog, de talán megtudom. Ha pedig csak ennyit kapok, akkor marad a jó öreg reménykedés, és keresztbetett ujjak, hogy jól menjen a sora. - Ha Anchorageban fogsz élni, biztosan jobb ötlet lenne a városhatárt, nem tudom, mennyire díjazná az itt létedet a falka, már ha jutottál velük valamire egyáltalán. Mindenesetre azt hallottam, hogy van némi ellenérzés a semleges terület felé, meg volt valami balhé az egyik falkatag körül, de semmi konkrét nem jutott el hozzám. - Egyébként én is örülnék neki, és ne aggódj, egyáltalán nem vagy tolakodó. Kortyolgatom lassan a teát, elmélázva fürkészve olykor a vonásait. Annyira más, mint én, küllemben bizonyosan, és jellemben aligha csak hasonlóságaink akadnak, de mégis képesek voltunk megtalálni a közös hangot, és ez tök jó. - Ohh. Tudod… szerintem a hirtelen döntések sokszor jobbak is, mert nem merül fel velük kapcsolatban a kétség, szóval bizonyára a szívünk mélyén is úgy gondoljuk, hogy jól döntünk. Állapítom meg halkan, nem akarok én okoskodónak tűnni, de én magam sosem voltam egy túlzottan agyalós típus, ha valamit a fejembe vettem, azt véghez is vittem, addig hajtottam. A költözésem is egyértelmű volt, már rég szabadulni akartam New Yorktól, és függetlenedni a szüleimtől. Már korább nagykorúsítottam volna magam, ha elvégeztem volna az egyetemet. Ám addigra már betöltöttem a huszonegyet bőven, és leléphettem. Vissza is csak Maya miatt néztem, más nem volt képes rávenni erre. - Nahát. Azt hallottam, hogy elég kellemetlen érzés, amikor megölik a farkasodat, már a mostanit. Ismerek olyat, akit átharaptak. Mivel Connor falkatag, nem fogom részletezni a dolgot, de tudom, hogy nem olyan egyszerű ez, bármennyire is nagyszerű lehetőség. Connor is jól járt vele, hisz immár olyan Teremtője van, aki ténylegesen foglalkozik vele, támogatja, lehetőségeket teremt a számára. Bízom benne, hogy Prim esetében is csak jól jöhet majd ki a dologból. - Ne viccelj… nincs semmi gond, én kérdeztem, hogy miért jöttél, ez is hozzátartozik az igazsághoz. Egyébként pedig, szerintem nincs ebben semmi rossz. Elmeséled, hogy mik történnek veled, én ennek csak örülök. Kacsintok rá egészen vidáman, alapvetően nincs rossz kedvem, hisz még semmit sem kell temetnem, nem kellett lemondanom Mayáról, csak éppen hagyok elég időt, hogy ebben a kis egyenletben mindenki eldönthesse, hogy mit szeretne. - És komolyan gondolom, különben nem mondanám. Bár, én úgy hallottam, hogy idősebb farkasoknál, mármint nem kölyköknél azért hamarabb helyrerázódnak az erőviszonyok, és könnyebben megtanulja az illető kezelni az új farkast, mert már tapasztaltabb. A képesség az, amit a nulláról kell kezdeni. És… nem fog hiányozni a mostani farkasod? Bocsánat, ha túlságosan indiszkrét lennék… Már nem tehetek semmit, kiszaladt a kérdés, de a válasz egyértelműen nem kötelező.
Kezdőlap
