- Ez a reményhal már elúszott.  
Nem hiszek abban, hogy valaha is meg fogok barátkozni ezzel a hideggel, inkább a három harisnya, két pulcsi, meg minden hasonló. Télen valóban megirigyelhetnek még a Michelin babák is.
- Igen, New Yorkban még az is el tud veszni, aki évek óta ott él. Első kézből tapasztaltam.
Én lennék eme díj nyertese, annak, aki kicsit is ismer, ebben nincs semmi meglepő, de szerintem Primnek azért még új, hogy mennyit tudok én bénázni az élet minden területén. Csoda, hogy még őrzőként nem csináltam valami eget rengető ügyetlenséget.
- Persze, biztosan, de ha mégsem, hát elég gyorsan nő.  
Abszolút nem vagyok büszke arra, hogy beálltam azon nők táborába, akik egy pasi miatt változtatnak a külsejükön, még ha nem is a klasszikus értelemben, elvégre Jackson nem hagyott faképnél, éppenséggel fordítva történt, bár ez a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb. Mennyire jó lenne, ha tudnék nem agyalni dolgokon, ezen az egész elcseszett helyzeten. Beszélni sem szeretnék róla, rongyosra jártattam már a számat a hozzám legközelebb állókkal a témáról, és nem lett jobb semmivel sem. Következésképpen nem szeretném megint felhozni, egyrészt őt sem terhelni vele, másrészt ebben tényleg senki a világon nem tud segíteni.
- Hümm, nos, akkor lehet tényleg jobban jársz, ha nem erőlteted, bár csak értesítenek majd, ha eldöntötték, hogy milyen elbírálás alá estél.
Nem tudom pontosan, miként mennek a falkában a dolgok, de nyilván foglalkoznak a magányosokkal, különben elharapódzhatna a helyzet. Én nem ítélek el előre senkit, sőt, még sokadjára sem tudok igazán haragudni senkire, ám azt azért már tudom, hogy nem mindenki érkezik jó szándékkal a városba. Prim persze a szememben ártatlan ilyen téren, szóval kétlem, hogy ártani akarna itt bárkinek is, egyszerűen nem nézem ki belőle, és nagyon remélem, hogy fordítva sem fog megtörténni a dolog, és nem bántják az itteni farkasok.
- Ezzel csak egyetérteni tudok.  
Áldozat… nem, inkább bele sem kezdek, még gondolati szinten sem, túlságosan fáj még mindig, szerintem sosem fog kevésbé. S az egész helyzeten csak ront az, hogy egy város levegőjét szívjuk, és képtelenek vagyunk két mondatot úgy váltani, hogy valaki ne sérülne, és persze mivel én vagyok az évszázad bőgőmasinája, naná, hogy jobbára én sérülök be. Attól még tudom, hogy neki is fáj, de eszemben sincs kimutatni, nem kell, hogy még amiatt is pocsékul érezze magát, hogy még mindig túl jól ismerem. S ott van Maya is, minden csepp jelenlegi boldogságomat eldobnám érte, ugyan nem jutott nekem ki vele a leélt kilenc éve, de tényleg bárkit és bármit feláldoznék, hogy vele lehessek.
- Nekem szerencsére van jó pár barátom, és tudod, soha senkinek sem mondtam, hogy nem oszthatja meg velem a gondjait. Azért nevezzük barátságnak, mert nem csak az örömünkben osztozunk. Tudom… mi még alig ismerjük ehhez egymást, de ha elzárkóznék a problémáid elől, soha nem is lehetnénk azok.  
Egyébként is érdekel, mi van vele, én elég nyitott személyiség vagyok, könnyen, gyorsan ismerkedtem, kedvelhetőnek tartanak a legtöbben, szóval ezért hálás lehetek a sorsnak, legalább nem vagyok összeférhetetlen személyiség.
- Szóval nyugi, én jó vagyok ebben.  
Kacsintok mosolyogva, mert tény, ami tény, valóban megy a dolog, könnyed személyiségem mindig is a segítségemre volt ilyen téren, meg úgy általánosságban rossz szavam se nagyon szokott lenni senkihez, még akkor sem, ha kígyót-békát tudnék kiabálni rá.
- Majd gondolok rád, hogy jól menjenek a dolgok, aztán ha már úgy vagy, hogy találkozhatunk, nagyon szívesen bemutatkozom majd az új bundásodnak.  
Kicsit abszurd ezt úgy megbeszélni, hogy még a mostani ott van benne. Vajon hallja szegény? Kicsit sajnálom, de nyilván így lesz a jobb Primnek, különben nem menne bele. Connornak is így volt a jobb, és az újabb farkasa legalább nem akar állandó jelleggel megenni.
- Értem. Jobban mondva, nyilván teljesen esélyem sincs átlátni a helyzetedet, de ha így érzed, akkor teljesen biztos, hogy jó döntést hoztál. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély. Ha valami nem működik, akkor más alternatívákat kell keresni.  
Kissé zavartan harapom be az ajkaimat, úgy tűnik, megviseli a visszaemlékezés, viszont kérdezni sem merem róla, egyelőre még úgy érzem, ennyire nem rugaszkodhatok el a valóságtól. Inkább csak hagyom, hogy kicsit elmerüljön a gondolataiban, és eleressze a felbukkanó démonait. Biztos, hogy neki sem volt egyszerű az élete, alig körvonalazva érintettük a dolgait, de semmi konkrétat nem tudok. Egyszer majd talán… Most marad a tea és a sejtelmes mondatok, meg egy vékony fal, amit érzéseim szerint roppant könnyű volna ledönteni.

- Ez tény és való, én meg főleg nem.  
Kuncogtam fel, mert bizony egészen biztos voltam benne, hogy én a legkisebb városokban is képes volnék eltévedni, de tovább nem rontottam inkább a renomémat, mert bolond lennék leírni magam előtte.
- Kicsit, jobban szeretem, ha hosszú, és igen, valaki más miatt csináltam. Tudod, mint a legtöbb nő.  
Rántok vállat, próbálva jelentéktelenebbnek feltüntetni a dolgot, mint amilyen, de azt hiszem, ez felettébb esélytelen volna a részemről, mert így is elég egyértelmű, hogy komolyabb a dolog, mint szeretném. Ám ez az, amivel sajnos nem tudok mit kezdeni, akármit is csinálok, jobban mondva, csinál ő, Jackson fontos lesz számomra, nem is lehetne másként.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de sajnos mindent megbántam. Ha másként csinálhattam volna, ki tudja, most lenne egy kicsi, boldog családom. Nem mintha most ne lennék boldog, csak tudod, van, hogy a múltad a lehető legrosszabbkor kopogtat be, és istenesen felrúgja a jelenedet.  
Nálam ez történt, mikor elhittem végre annyi év után, hogy igenis jár nekem, hogy boldog legyek valaki mással, hogy tovább lépjek, akkor szembesétál velem az egyetem folyosóján. Létezhet ennél igazságtalanabb dolog? Nem, ezt a kérdést inkább fel sem teszem, mert egyértelműen igen, lennének ötleteim… de köszi, nem adok tippeget a sorsom írójának, így is épp eléggé köcsög velem.
- Felejtsd el, én nem veszem letámadásnak, szóval neked sem kell. El se hiszed, milyen üdítő más dolgairól beszélni.  
Még Panda esküvője is lesz a hónapban, legalább akkor is elmerenghetek kicsit az ő boldogságukon, és nem kell azon agyalnom, hogy az isten haragjába fogom összeegyeztetni a lányomat, az exemet, és a kedvesemet, mert őszintén, olykor nagyon bonyolultnak tűnik a dolog.
- Ne aggódj, türelmes teremtés vagyok.
Fura mód szeretem a fajtáját, még úgy is, hogy Connor majdnem megevett egy ízben, és csak az isteni szerencsének, meg némi lélekjelenlétnek köszönhettem, hogy nem történt végzetes baj.
- Köszönöm, aranyos vagy. Tudod, néha úgy érzem, hogy a baj egész egyszerűen rákapaszkodott a lábamra, és esélyem sincs levakarni, akármit csinálok, megtalál. Biztos lesz majd jobb is, és tényleg nem terhelnélek ezzel most, ez egy nagyon hosszú, és bonyolult sztori. Talán majd máskor.  
Nyilván, ha közelebbi kapcsolatba kerülünk, be fogom avatni, mert a barátaim előtt nem szeretek titkolózni, ám jelen pillanatban úgy gondolom, hogy még nem kell beavatnom, előtte ismerjük egymást meg jobban, aztán ha úgy van, még többet is fog tudni rólam, mint szeretne, hála a nagy, lepcses számnak.
- Én inkább úgy gondolok erre, mint lehetőség, amivel élni kell, ha valaki változtatni akar. Elvégre, bárki szájába berepülhet a sült galamb, ha nem képes ráharapni, akkor az egészért kár. Meg kell látni azt, ami az orrunk előtt van, és megragadni, s igen, néha kockáztatni.  
Talán először nem jól fejeztem ki magam, de sebaj, mint már mondtam, úgyis szeretem jártatni a szám, remélem, most már kicsit világosabb, hová is akartam kilyukadni.
- Ez jó kérdés. Attól függ, milyen hamar sikerül találnom egy korrekt lakást, vagy házat. Úgy néz ki ugyanis, hogy költözöm. Mármint, városon belül, de innen el. Kénytelen leszek lemondani a bérleti szerződésemet.  
Szeretem ezt a kis lakást, de az is lehet, hogy nem teszem meg, hanem fű alatt kiadom valakinek kicsit olcsóbban, fogalmam sincs. Őszintén, kételkedem abban is, hogy Jacksonnal valaha találnánk olyan helyet, amibe mindketten beleegyezünk, vagy legalább a legcsekélyebb mértékben is tetszik mindkettőnknek. Olykor az az érzésem, hogy neki egyetérteni velem fizikai fájdalommal jár.
- Utána egy rövid időre megint vissza kell mennem New Yorkba, aztán már nem megyek sehová remélhetőleg. Telefonon viszont bármikor zaklatható vagyok.  
Kacsintok rá, elvégre számot azt cseréltünk, és szívesen beszélgetek telefonon keresztül is, de persze lehet, hogy neki problémája van vele, sok vérfarkas nem szereti a modern technikát.

- Igazából, magam miatt csináltam, azt hittem, jobb lesz. Tévedtem.  
Vonom meg a vállam, előfordul mindenkivel, velem lehetséges, hogy az átlagnál többször, de ezért nem fogok a Chenának menni. A hajam legalább megnő, az idő kerekét viszont aligha forgathatnám vissza.
- Nem mondtam, hogy rosszat jelent. Inkább csak mérhetetlenül bonyolult.  
Hisz mikor, ha nem akkor, mikor végre kivakartad magad a végtelennek tűnő érzelmi gödörből, és beengedtél a szívedbe valaki mást? Annyi idő után? Rohadtul igazságtalan, és nem értem, miért itt, miért most. Miért nem két éve, vagy három év múlva? Nevetséges olykor, mennyire szeret szívatni az élet. Ezt azonban anélkül nem tudnám megérteni vele, hogy ne meséljek el mindent töviről hegyire, de az most túlságosan hosszadalmas volna, és tényleg semmi hangulatom nem volt erről beszélni. Épp elég nekem magamban megbirkózni vele.
- Ne viccelj, biztos nagyon sok dologban szuper vagy még. Én például verhetetlen süti evő vagyok. Tök haszontalan, de legalább jól esik,  
Kacsintottam rá kuncogva, persze másban is jó vagyok még, de nem szokásom sztárolni magam, csak érzékeltetni akartam, hogy a szememben a legkisebb dolog is rengeteget számít. Egyébként, értékeltem a társaságát, és valahol még annak is örültem, hogy nem kozmetikáz semmit, megmondja az arcomba a véleményét. Pont erre van szükségem most. Van, amit nem kell szépíteni.
- Én mindenesetre szorítok neked, szerintem megérdemelnéd végre a jót is, mert ahogy a múltkor kivettem, abból nem sok jutott.  
Ami azt illeti, nekem sem, de ez most épp róla szól, és néha saját magamat, meg a problémáimat kifejezetten unom. Mit szólhatnak akkor a barátaim, akik tudnak róla, és telezokogom a vállukat? Inkább nem akarom tudni.
- Nem is tudom. Az nagy gond lenne, ha együtt kellene élned valakivel, aki régen a világot jelentette számodra, de most utál?  
Nem bírom visszatartani a sóhajomat, de rögvest utána bele is kortyolok a teámba, mert nem szeretnék erről többet beszélni, egész egyszerűen túlságosan sok már, csak Mayát akarom végre úgy megölelni, hogy kimondhatom, jogilag igenis hozzám tartozik. Aztán érzelmileg majd jön a többi, szépen lassan, kialakul, bíznom kell ebben, másként sajnos nem megy.
- Szuperül hangzik!  
Azonnal rábólintok, elvégre nem is kérdés, hogy számomra egyértelmű, szívesen találkoznék még vele a jövőben is, remélem, hogy össze is fogjuk majd tudni hozni a dolgot. Ekkor hallom meg a csengőt, meg Milo éktelen ugatását, és kissé meglepetten pislogok.
- Nem vártam senki mást mostanra, bocsáss meg, mindjárt jövök.  
Gőzöm sincs, ki lehet az, bár Jacksonnal elvileg össze kell futnunk, mert egyeztetnünk szükséges ezt-azt, de úgy egyébként senki más nincs a terítéken, és bízom abban, hogy legalább megcsörget, mielőtt jönne, hogy valamelyest összeszedjem magam lelkileg. Ám rá kell döbbennem, hogy nem, mert ő áll az ajtó előtt, én pedig csak zavartan beharapom az ajkamat. Nem tudom, hogy fog-e ez valaha működni, de Maya érdekében bármit hajlandó vagyok megtenni, és ha ehhez minden éjszaka álomba kell bőgnöm magam egy-egy jól célzott megjegyzés, fájó pillantás miatt, akkor így lesz.
- Szia!  
Állok el az ajtóból, hogy beljebb léphessen, bár ha neki jó volt ott az ajtóban, nekem aztán mindegy, el is veszem a mappát, és belelapozok rögtön, legalább addig sem a vonásain időzik a tekintetem.
- Ha a hét elejére kapnánk időpontot, akkor szívesen megnézném, de ha nem, akkor rád bízom. Nem ragaszkodom hozzá.  
Annyira, de annyira nem a lakás számít, és kötve hiszem, hogy ő így lenne vele, persze, Maya miatt legyen a lehető legjobb, egy olyan birodalom, amiben egy gyereknek öröm felnőni, de az egekre, amíg köztünk ilyen fagyos a levegő, addig Mayának ugyan semmikor sem lesz öröm egyszerre kettőnk közelében tartózkodni.
- Igen? Micsoda?
Pillantok fel az egyik egész kellemesnek ítélt ház képei közül, és mikor meglátom a levelet, AZT A levelet, valósággal lesápadok, és nyelek egy nagyot, mert nem, ennyire nem lehet kegyetlen az élet, de tényleg, ez… ezt nem hiszem el.
- Azt mondta, hogy elégetted.      
Közlöm halkan, és legszívesebben kivágnám a kukába azt a darab papírt, azt, amit annyira gyűlölök, amitől megváltást reméltem, de semmit sem kaptam, csak újabb könnyeket. Nem, nem akarom látni, mint ahogy jelen pillanatban Jackson arcát sem. Annyira kínos ez pont akkor, amikor vendégem van. Jobb nem is lehetne az időzítés.
- Levélírás kezdőknek, Jackson. Nem tűnt fel, hogy a keresztneveden kívül nincs más azon a borítékon?  
Azt hiszem, az idióta gyújtotta be bennem a kanócot, mert egészen addig úgy voltam vele, hogy inkább az egereket itatnám, de ez a hangsúly, az én lakásomban, az ő szájából nem az, amit most hajlandó vagyok eltűrni. Tegye, ahová akarja. Nem fogom közölni, hogy átmentem hozzájuk, azt remélve, átadhatom személyesen, hogy volt akkora gerincem, hogy így próbálkozzak, nem pedig feladom postán. Ezek szerint rosszul gondoltam, de tele van már a padlás a magyarázkodással, elegem van ebből, nem fogok egész hátralévő életemben meghunyászkodva a bocsánatáért könyörögni.
- Van. Nincs jogod számon kérni a levéllel kapcsolatban ennyi idő után. Kérd azt, akinek az állítása szerinte te ezt a levelet elégetted, és nem érdekelt az egész.  
Vágok vissza, igenis haragszom, és mellé még a kétségbeesés is kaparja a torkom, fogalmam sincs róla, mit kellene ezzel az egésszel kezdenem, hogyan lehetne egy kicsit is jobb, és őszintén nem tudom, van-e egyáltalán a legcsekélyebb értelme is.
- Tűnj innen.  
Sziszegtem az arcába, olyan mély fájdalommal a szemeimben, aminek a létezéséről nem is tudtam. Szemét disznó. Hogyan lehet ennyire keserű, és szívtelen? Hogy nem képes egy szemernyit sem enyhülni? A legjámborabb kutya is odakap, ha sokadszor rúgnak belé, nekem ennyi elég volt.
- Normálisnak? Ez…- Mutatok rá meg magamra. - Soha nem lesz normális. Minek is áltatjuk magunkat? Ez egy vicc, Jackson. Megteszem érte, te is megteszed érte, és olyan mérgezett kamaszkora lesz, amit elképzelni sem tudok. Ez így nem megy. Úgy nem, hogy gyűlölsz.
A végét már suttogtam, és eme szent pillanatban került elő Prim is, és vágott egy igen elegáns bombát a már pattogó puskaporos hordóra. Nem vagyok rest azonban hátba veregetni, mert az nem hiányzik, hogy megfulladjon, még egy áldozata az én egykori döntésemnek, mi? Az kéne még. Legszívesebben most rögtön elhúznék innen, ha nem épp a saját lakásomban lennék.
- Én voltam az? Életének megrontója? A ribanc, aki megcsalta? Az, aki miatt egy megkeseredett alak lett belőle? Kétségkívül. Meg lehet kövezni.  
Eszméletlen. Mégis mennyi esélye volt annak, hogy ismerjék egymást? Csodálatos. Remélem, testi-lelki jó barátok is, és így még valakinél csodás starttal indulhatok megítélés terén.
- El kell keserítselek Prim, nem drogoztam be a teádat, de ha ti ketten ismeritek egymást, akkor ez az egész tényleg egy vicc.

- Nos, ha te ezt segítenél átlátni, akkor egyenesen istennőnek tartanálak, de most tényleg nem porolnám le a témát.  
Elvégre, annyit beszélek róla így is, hogy esély sincs bármiféle por megülepedésére rajta, nem hogy leporolni kelljen. Még jó is, hogy nem tépem a számat, mert úgyis sokkal többet tud az egészről, mint a legtöbb ismerősöm.
- Sosem fogom tudni nem szeretni, de az, ami régen köztünk volt, már nem állítható helyre. Túl mély sebet okoztam neki, és most kamatostul visszakapom. Nem mondom, hogy nem értem meg, vagy tartom egy részét jogosnak, de mostanra már igazán elég lehetne. Teljesen igazad van egyébként, szerintem halálra ítélt ötlet.  
Nem ragoznám, de lassan tényleg olyan érzésem van, hogyha már itt húzgálom előtte a mézesmadzagot, akár el is mondhatnám, hiszen így nem teljesen világos, hogy miről is beszélek. Valahogy mégsem megy, totálisan értelmetlennek érzem, bár azt nem tudom, ennek mi lehet az oka. Talán csak az, hogy akárhányszor beszéltem róla, könnyebb semmivel nem lett, csak másokat traktáltam a gondjaimmal. Hozzá hasonlóan én sem vagyok a kapcsolat szakértője, az első kapcsolatom olyan szépen zátonyra futott, aminél szebb nem is kell, a másodikban meg egy kamasz vérfarkas a párom, és mindenki körberöhög a dolog reménytelensége okán. Bíztató.
Azonban kénytelen vagyok berekeszteni a beszélgetésünket, mert váratlan vendégem érkezik, akitől most igazán megkímélhetett volna az élet, mert kötve hiszem, hogy jó vége lesz a dolognak, és az úgy elég kínos, hogy vendégem is van mellé. Mindenesetre egy ideig még reménykedem, hogy csak a lakáskeresés miatt jött, mondjuk attól a témától is a hideg ráz, elképzelni sem tudom, hogy megmaradjunk egy fedél alatt. S mit ad isten, nem csak arról van ám szó, de az, amit látok, a legvadabb álmaimban sem fordult volna elő.
- Nyilván nem tudtam.  
Mindegy is, már annyira mindegy, ennek a levélnek azon a karácsonyon kellett volna eljutni hozzá, de nem így történt. Most már? Csak egy újabb dinamit, egy újabb eszköz, amiért gyűlölhet, bár a jelenlegi helyzettől eltekintve, minden szavam igaz benne, még most is, más kérdés, hogy a körülmények már nem engednék, hogy valósággá váljanak. Egyikünk oldaláról sem.
- Azt hiszem, nem vagyok meglepve, az utóbbi időben kiderült, hogy igencsak haragtartó vagy. Meg fogod bánni.  
Pusztán tényt közlök, de tudom, makacs mint az öszvér, és úgyis megteszi, hogy valóban nem beszél vele ilyen sokáig. Még ha nem is a szívem csücske az édesanyja, attól még első kézből jöttem rá, milyen is, ha valaki nem beszélhet a gyermekével. S mi lesz, ha mondjuk jövőre meghal? Vagy pár év múlva? Hogy fog ott állni a sírjánál? Még, ha jogos is a haragja, akkor sem hiszem, hogy ez a módja. Bár ő ismeri, talán sokkal jobban szenved ettől, mint a hatalmas veszekedésektől tenné.
- Most bezzeg bírsz maradni, mi?  
Ha már az én fejemre is rá lett olvasva, hogy képes voltam arra, amire, hát nem bírom visszafogni magam. Csak éppen én sosem hibáztattam őt, de már elegem van abból, hogy újra csak én legyek az eset negatív hőse, aki istenesen elszúrta az egészet. Hát nem, mindenhez két ember kell.
- Csak túl könnyen elhittél mindent.  
Nesze neked. Mint az oviban, tényleg olyanok vagyunk, mint két hülyegyerek, akiket jól seggbe kéne rúgni, hogy észre térjenek. Erre a gondolatra majdnem felnevetek, inkább minthogy pofon akarjam vágni, de Prim megjelenése gátat szab a dolognak.
- Két lecseszés között? Jó, majd legközelebb sort kerítek rá. Szerintem lassan az ózonlyuk is az én hibám lesz, meg a fák tömeges irtása, esetleg a legutóbbi kihalt állatfaj.
Legyintek, eszméletlen ez a pasi, kínomban már tényleg csak felhorkanok, majd a fejemet csóválom Jackson szavaira. Nem, köszi, nem akarom tudni. Ám úgy tűnik, Prim erről másként vélekedik, mert rögvest belém is fagyasztja a szót a szavaival, én meg felvont szemöldökkel pillantok rá, meglehetősen hitetlenül, mert őszintén, nagyon is kételkedem benne, hogy úgy van, ahogy mondja. Abban nem, hogy ő így hiszi, nincs okom feltételezni, hogy kamuzna nekem, de szerintem Jackson nagyon is határozottan állítaná, hogy én tettem tönkre érzelmi szempontból az életét. Egyébként, nyilvánvalóan így történt, ezt nem is tagadnám, de attól még pocsék érzés, és nagyon is bánom.
- Legyen igazad.  
Hagyom ennyiben, vele nincs okom vitatkozni, semmit sem tett ellenem, arról meg pláne nem tehet egyikünk sem, hogy a sors olyan büdös ribanc, hogy egymás útjába sodort minket, és szimpatizálunk a másikkal.
- Szupi.  
Most erre mit lehet mondani? Prim kedves, csinos nő, bizonyára ezerszer érettebb is nálam, és többet is kaphatott tőle, hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, és valahogy… nem értem, mit keresek én ebben a képletben. Megint elszáll minden önbizalmam, régen sem tudtam, mit keresett mellettem, és most megint összefacsarodik a szívem. A menő végzős sportoló, meg a bénácska elsős, annyira hihetetlen volt mindig is. Erre most itt van ez… Nyilván ő csak fejlődött a kit választ kérdéskörben, én meg visszafelé, mindenki szerint legalábbis. Ettől most valahogy pocsékabbul érzem magam, mint hittem volna, hogy fogom. Nos, nem tudom, ezek után mi lesz, nehéz úgy néznem rá, mint egy egyszerű, bájos, bolondos csajra, akit nagyon tudnék barátként szeretni. Ellenben úgy, hogy ő jött utánam, bár ki tudja, lehettek előtte mások is, már nehéz megemésztenem a jelenlétét.
Csak most szúrom ki, hogy sérült az egyik keze, megrebben a szemem, de visszafogom magam, nem, nem fogom megkérdezni, még a végén azért is berágna, hogy aggódom, noha ehhez éppen lenne jogom, elvégre, mégiscsak a gyermekem apja. Tiszta lappal, hát erre befizetek, de igyekszem moderálni magam, ha már úgy néz ki, ő megteszi ezt az erőfeszítést. Ettől eltekintve, nem hiszem, hogy tetszeni fog, ami még vár rám, de ettől függetlenül kivárom csendben, az a biztos. Leteszem a mappát, és elveszem a csomagot, bár közel sem szeretném megnézni, mi van benne. Épp annyira nem szerintem, mint amennyire ő nem akarta elolvasni a levelet.
- Ugye tudod, hogy nem én juttattam el végül neked azt a levelet? Más szemétsége miatt miért engem gyötörsz?  
Kérdezem halkan, de tessék, lássa csak, megteszem, megkért rá, én pedig sosem tudtam nemet mondani arra, ha valamit kért tőlem. A mozdulataim lassúk, és valahol ezen a ponton ismét vetek egy bocsánatkérő pillantást Primre, tényleg borzalmasan sajnálom, hogy ennek így kellett alakulnia, és el kell szenvednie ezt az egészet, ugyanakkor talán tahóság lenne az is, ha megkérném, menjen el. Igazság szerint, nem is akarom, sokkal rosszabb lenne, ha megint egyedül kellene maradnom Jacksonnal.
Bármi borzalmat is gondolok a dobozról, a füldugó és a Cavinton láttán mégis elmosolyodom, mert bármennyire is a múlt, bármennyire is fáj, ez számomra szép emlék, és nem fogom hagyni, hogy befeketítse nekem. Lám, ironikus, tényleg azt kaptam volna karácsonyra, amiért a levélben áhítoztam. Azaz, nem teljesen, mert ahogy tovább kutatok, a kezembe akad valami, ami már az első pillanatban, mielőtt még látnám, mi az, úgy mar belém, akár a legmérgesebb kígyó. A doboz nemes egyszerűséggel kiesik a kezemből, és csak tartom a tenyeremben magam előtt a dobozt, amolyan mondd, hogy ebben ugye nem az van, amit gondolok jelleggel, kérlek, legyen egy nagyon-nagyon rossz vicc, de sajnos tudom, hogy akkoriban, amikor ez a doboz be lett csomagolva, nem tett volna ilyet velem. Az a Jackson, aki ezeket becsomagolta, a szíve egészével szeretetett, és nem tudott volna bántani.
Felnyitom, és érzem, hogy a már gyülekező könnycseppek rohanvást indulnak meg az arcomon. Észre sem veszem, mennyire reszketek, és majd kiugrik a szívem a helyéről. Hát tényleg nincs már szíved? Mégis hányszor és mekkorát akarsz még belém rúgni, hogy elég legyen? Mikor fogod észrevenni, hogy szépen apránként pusztítasz el? Hogy végleg megölsz bennem valamit? Talán jobb lenne nélküle, talán akkor kibírnám, ha a közeledben kell lennem. Így… nekem ez nem megy. Szánalmasan gyenge vagyok. S most még arra sem vagyok képes, hogy megelőzzem Primet a mondandómmal, mert olyan szinten magához ragadja a szót, hogy csak pislogni tudok. Közben csak forgatom ujjaim között a kis ékszert, kétség sem férhet hozzá, imádtam volna. Lehordott gyereknek érzem magam, és tudom, hogy igaza van, de nem akarok most azzal takarózni, hogy a boldogságomba páros lábbal taposott Jackson megjelenése. Őszintén, abban kételkedem, hogy neki ne sikerült volna, vagy ha mégsem, remekül játssza az érzéketlen szemétládát. Ez esetben felmerülhet a melyikünk is a jobb színész kérdéskör.
- Ezt mondtam én is.  
Jegyzem meg csendesen, de ismétlés a tudás anyja, én aztán nem bánom, hogy más is tudatosítja Jacksonban, hogy ez így nem fog menni. Mayával. Hárman. Addig biztosan nem, amíg nem vagyunk képesek félretenni a sérelmeinket, és normálisan kommunikálni. Legutóbb sikerült, de az a hülye levél mindent elrontott. Bár ne is írtam volna meg… vagy ha már megírtam, akkor jutott volna el hozzá, amikor kellett.
- Lánykérés? Ugyan már, ezt te sem gondolhatod komolyan. És… bocsánat, hogy ezt az egészet el kell szenvedned, de ne aggódj, már nem tart sokáig, és akkor… eldöntheted, hogy mész, vagy maradsz még.  
Csóválom meg a fejem, tényleg sajnálom, hogy így alakult, és lehetőséget is fog kapni a megpattanásra, elhiszem, hogy mennyire kényelmetlen számára ez az egész, én sem akarnék itt maradni a helyében. Ám előtte még elmondom, amit el akarok, aztán ha úgy van, mehetnek egyszerre, nyilvánvalóan úgyis olyan jóban vannak, hogy nem fogja megviselni egyikkőjüket sem. Nem viselem olyan jól, mint hittem. Egyszer, évekkel ezelőtt láttam New Yorkban valakivel… Jacksont, boldognak tűnt. Te jó ég, talán pont ő lett volna? Nem, nem is akarom tudni, szemmel láthatólag most már nincsenek együtt, de ez attól még jelenleg nem könnyíti meg a helyzetemet.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha már egyáltalán nem érdekelnél.  
Sóhajtottam fel suttogásomat követően, reszelős, reszketeg hangon, letörölve a könnyeimet, ebből már tényleg elég volt, nem akarok miatta többet sírni, a nyakamhoz nyúlok, hogy kicsatoljam a medálomat, felpattintom a fedelét, már rég nem nyílik könnyen, és elé lógatom, így pár pillanat múlva, mikor megáll a forgásban, rájöhet, Maya képe mellett kié van még benne azóta, hogy megkaptam.
- Befejezhetjük a ki tud nagyobbat rúgni a másikba játékot?  
Kérdezem halkan, majd visszapattintom a medál fedelét, és visszateszem a nyakamba. Nem tudok én már ezzel az egésszel mit kezdeni, és olyan szívesen az arcába üvölteném, hogy te hülye majom, sosem foglak tudni nem szeretni, de úgy érzem, azzal csak még több olajat öntenék a tűzte.
- Nem szép tőled, hogy a fejemre olvasod, hogy van valakim. A jelek szerint te is próbálkoztál, és úgy gondoltam, nyolc és fél év után talán nekem is jár annyi, hogy adjak esélyt valaki másnak. Miért, szerinted mire voltam képes Connorért? Őt is elhagytam egyszer, mert Mayát választottam, és kitörölték a fejemből. A különbség köztetek annyi, hogy tőle kaptam második esélyt, te pedig nem is tudsz anélkül a közelemben lenni, hogy ne változz egy dühös vadállattá, aki nem képes túllátni a saját problémáin. Gondolod, nekem ez az egész örömet okozott? A szíved egy csöpp szikrája sem képes azt érezni, hogy ugyanúgy megszenvedtem ezt az egészet, mint te? Az ég szerelmére…  
Hajtom le a fejem, nem tudok már mit mondani, és ha még a levelet olvasván sem volt képes rájönni, hogy küzdöttem érte, hogy minden félelmemen felülemelkedtem, amit a családjaink generáltak bennem, akkor tényleg csak sajnálni tudom, és nincs már mit mondanom. Nem tudok, mert egyszerűen semminek sincs értelme, lehet, hogy hallja, de hogy nem jut el hozzá, az biztos. Már rég nem jut el hozzá semmi, ami tőlem ered. Még csak azt sem mondom, hogy fordítsuk meg a kérdést. Mi lett volna, hogyha ő nem hisz el mindent rögtön? Ha benne marad a kétség szikrája? Ha akkor is bizonyítékot akar, hogy nem az övé, mint most, hogy az övé? Ha rájött volna, hogy minden szabad percemet vele, az edzésein, és a meccsein töltöttem, és amikor elment, csak sajnáltam magam a szobámban, és hülye x-eket rajzolgattam a naptáramba a következő találkozásunkig. Azt hiszem, most szeretném, ha egy tündérmesében lennénk, ahogy Mayával beszéltük, és minden jól alakulna, de ez az élet, és ezt a majd tíz éve gyűrűző gyűlöletet nem hiszem, hogy valaha semmissé tudom tenni, még csak olyan erős sem tudok lenni, hogy felülemelkedjek, és ne viszonozzam a „kedvességeit”. Az nagy hirtelen el sem jut a tudatomig, hogy honnan tudja Connor nevét.
- Igent mondtam volna.  
Állok az ajtó mellé, és fogok rá a lapjára, mintegy ráutaló magatartással, hogyha istent ismer, ő innen most elmegy. Egyikünknek sincs most szüksége erre, és talán jobb, ha hagyjuk elsikkadni, mert őszintén szólva semmi értelme sincs már ezzel gyötörnünk egymást. Amennyiben képtelenek vagyunk a sérelmeinket magunk mögött hagyni, nem lesz értelme annak, hogy megpróbáljunk egyáltalán együtt lakni, és mindketten egyszerre ott lenni a lányunknak.

Boldog, nehéz szó, és kezdem úgy érezni, hogy már nem is tudom, mit jelent. Boldogság az, amit egy kísértet megjelenése a múltból képes felrúgni? Inkább nem boncolgatom a kérdést, mert most határozottan nincs itt az ideje, s lám, hamarosan meg is jelenik a falra festett ördög. Hát az egekre, a legjobbkor… mint mindig. Ám az egészben mégsem ez a legnagyobb meglepetés, hanem hogy ők ketten ismerik egymást. Nos, ez olyan információ, amivel nem kifejezetten tudok mit kezdeni, igazából, már közöm sincs hozzá, foglalkoznom sem kellene vele, az ő dolguk.
- Ezt pont te mondod?  
Tudom, ez roppant mód ovis szint már, de az ég szerelmére, hát még pislogni sem tudok úgy, hogy ne kössön bele. Komolyan mondom, elképesztő, és el sem akarom képzelni, hogy milyen lehet ez az egész Primnek. Nem lepődnék meg, ha eztán nem is akarna majd egy levegőt szívni velem. Elvégre, ha együtt voltak, és szerette… nos, akkor biztos ő is utál, amiért úgy elcsesztem Jackson lelkivilágát. Na jó, ezt már tényleg nem varrom a saját nyakamba, így is épp elég bűntudatom van.
- Kettőnk közül nem én feszítem keresztre a másikat minden egyes alkalommal.  
Suttogom el dühösen, ezt talán nem is hallja, de őszintén, az sem érdekel, ha igen. El sem hiszem, hogy képes minden egyes alkalommal arra, hogy ennyire lealacsonyodjak mérgemben a hozzáállása és a vádaskodása miatt. Egyszerűen elegem van belőle, és tudom, hogy okosabbnak kellene ennél lennem, de egyértelműen nem megy, vele szemben nem.
- Ez… jogos.  
Vallom meg csendesen, és ha másért nem, ezért biztosan kinyitom, ennyi jár, így fair. Igaz? Azt hiszem, ettől nem leszek kevesebb, léteznie kell egy pontnak, amin túl már nem fáj még jobban. Máskülönben aligha fogom ezt kibírni, Maya meg alig várja majd, hogy kirepüljön tőlünk, és mi is hasonlóképpen, mert annál tovább aligha viselnénk el egymást, ha ez így marad.
Azt hiszem, hogy erre nem lehet felkészülni, sok minden átfutott a fejemen, és akkoriban úgy gondoltam, hogy vele fogom leélni az életem, ő lesz a férjem, és tényleg soha nem fogok mást szeretni. Most megkapni ezt, csak arra jó, hogy ismét felelevenítse, mit vesztettem, mert úgy szeretni, mint őt, valóban nem fogok senkit. Első szerelem csak egy van. Őszintén irigylem azokat, akik képesek azt a csodát megtartani. Nekem, nekünk nem sikerült.
Egyiktől sem kell tartani. Valóban. Bántani fizikailag eszembe sem jutna, a másik elképzelés pedig nevetségesebb még az előzőnél is. Nem, azt az időszakot már elfújta a szél, és szerintem, ha valami csoda folytán ismét képesek lennénk normálisan egymáshoz állni, akkor sem hiszem, hogy a múlton túl tudnánk lépni olyan szinten, hogy újra kezdjük. Van, amit nem lehet, még akkor sem, ha a lelkünk mélyén életünk végéig abban fogunk reménykedni, hogy egyszer majd… minden olyan lesz, mint régen. Ostoba, naiv kislány maradok halálom napjáig.
- Akkor jó.  
Csendes beletörődéssel mondom, és sóhajtok fel utána. Valahol a tudatom peremén biztos vagyok abban, hogy vissza kellene adnom neki a gyűrűt, vigye csak, csináljon vele, amit akar, de szó szót követ, s ha mi hallgatunk, Prim beszél, így pedig mondhatni elfelejtődik a dolog, inkább csak görcsösen szorongatják ujjaim a dobozt, immár lezártan.
Gondolom, Jacksont az is sokként fogja érni, hogy Prim elmegy, de ezt meccseljék le egymás közt, ha akarják, gondolom, tartják a kapcsolatot, és nem most beszéltek utoljára. Szerintem úgyis átbeszélik majd, és talán nekik jobban fog menni, mint ahogy nekem az utóbbi időben sikerült Jacksonnal. Az ő kapcsolatuk érzéseim szerint nem azért ment tönkre, mert az egyikük hazudott egy orbitálisat.
- Inkább azt kívánd, hogy én ne okozzak neki, mert valahogy mindig én vagyok a bűnös.  
Suttogom lehajtott fejjel, és mindösszesen ez a két kapcsolatom volt életem során, így sejtheti, hogy nem gondolom úgy, hogy csalódást okozott. A körülmények, a szüleink, és még mi magunk is egymás ellen játszottunk, valamiért nem volt jogunk akkor és ott együtt és boldognak lenni. Már nem számít. Csak… azt szeretném, hogy ne fájjon ennyire.
Prim dühös szavai csak tovább növelik a kétségbeesésemet, ég az arcom amiatt, hogy el kellett ezt szenvednie, de már nem tudom visszacsinálni. Való igaz, hogy jobban járt volna mindenki, ha előre szólok, hogy most nem alkalmas. Késő bánat, mint esetemben szinte mindig. Némán nézem, ahogy Jackson kimegy, ujjaim fehérré válnak, ahogy szorítom az ajtót, érzem, hogy egész testemben remegek a feszültségtől, egészen tompa zaj csak Prim mondata, felpillantok rá, bánom, hogyne bánnám, de már nem tudok mit tenni ellene. Csak némán tátogok el még egy sajnálomot felé. Talán még látjuk egymást. Milyen gyomorforgatóan kellemetlen ez a mondat, mintha mindketten tudnánk, hogy nem így lesz, hogy ez az egész, Jackson, elválaszt minket attól, hogy valaha barátok legyünk, mert két nő közé sokkal könnyebben ékelődik be egy férfi, mint amit mi hajlandóak lennénk bevallani. Fáj… egy barátság lehetőségének elvesztése pluszban mára nem olyasmi, amit még elbír a lelkem.
Halkan teszem be utána az ajtót, és csak akkor jövök rá, hogy a mamuszban ment el, amikor majdnem felbukom a cipőjében. Ebből elég egyértelműen látszik, hogy őt is nagyon felzaklatta a helyzet, bár ezt eddig is készpénznek vettem. Vajon fel tudom dolgozni valaha, hogy egykor szerette Jacksont? Talán még most is. És egyáltalán miért gondolkodom ezen? Már semmi jogom ilyesmin agyalni… Észre sem veszem szinte, hogy záporoznak a könnyeim, csak abból tudom, hogy perceken belül már levegőt sem kapok, és hirtelen egész testemet rázó zokogásba csap át, és egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni.
Úgy sajnálok mindent.

//Nagyon szépen köszönöm! //