- Szerintem meg pont hogy meg akar, csak van józan esze.
Jegyzem meg csendesen, az önző dolgot nem értem, én nem tartom annak, de nekem nem is olyan a viszonyom vele, mint Diminek, így hát aligha lehet arról szó, hogy képes lehetek annak valójában átérezni a kapcsolatuk milyenségét.
- Nem ismerem ezt a dalt, és bár kötve hiszem, hogy ez megnyugtatna, de szerintem részegen őszintébb a nagy átlag. Van aki címeres ökör lesz, vagy épp a kettő együtt, de hazudni önkontroll hiányában elég nehéz.
Nem ítélem el Dimitrist, és meglehet, ezzel szembeköpöm a barátságunkat, de nem vagyok képes rá, én sem akarnám, hogy rosszat gondoljon Connorról, ha esetleg majd kellemetlen irányba fordulnak a dolgaink.
- Mi? Hogy vonzódsz hozzá? Ezzel szerinted mégis mi a baj? Ennyi erővel engem már Kínáig kellett volna repíteniük, hiszen egy vérfarkassal találkozgatok. Nem hinném, hogy le fog adni, de ha mégis, akkor… azt hiszem, könnyebb lenne egy kicsit, nem látnád olyan gyakran.
Meglehet, hogy most nem fog szeretni ezen szavaim miatt, de vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell mondani, különben sosem lépünk túl életünk egy bizonyos szakaszán. Szerintem még nála is jobban vágyom arra, hogy összejöjjön ez az egész köztük, de nem táplálhatom hiú reményekkel, az lenne a legostobább dolog.
- Hé, nyugi, biztos nem kell innen elmenned.
Ölelem meg, mert kötve hiszem, hogy ennyire súlyosnak találná bárki a helyzetet. Egyszer majd el kell, de még bőven nem most, és pláne nem olyasmiért, hogy gyengéd érzelmeket táplál egy őrzőtársa iránt.
- Akkor éljen az éjjel palacsinta habzsolás.
Remélem, nem fog meglátszani rajtam, mert Gina engem fog megenni reggelire akkor. Na jó, annyira nem vészes a helyzet, de valahogy vele kapcsolatban sosem vagyok képes megálljt parancsolni a túlzó gondolataimnak. Legalább azt nem gondolta komolyan, hogy még meghúzni sem akarja, mert őszintén, lelkileg nagyon üresnek kell ahhoz lenni, hogy megelégedjünk a szexszel valaki olyannal, akiért egyébként a szívünk dobog.
- Értem, de gondolj csak bele, ő már… mennyi is? Majdnem száz? Túl van már sok mindenen, biztosan megvoltak a maga szerelmei és csalódásai, lehet nem szeretne többet. Nem ismerem a történetét, nem tudhatom, de úgy hiszem, megvan mindenkinek az oka arra, ha csak annyit akar egy nőtől, amennyit ő.
Kissé gondterhelt sóhajjal kezdem el összeszedegetni a hozzávalókat, majd gyors, gyakorlott mozdulattal keverem be a tésztát, hiába, szerintem palacsintát sütök a leggyakrabban, hisz nagy kedvencem nekem is.
- Naná, legalább azon a helyen egy rövid ideig nem lenne hó, szerintem átmenetileg még a kanapéd romjaira is költöznék.
Tudom, nem kellene viccet csinálnom belőle, de nevet, s ha nevet, az csak jó lehet, nemde? Igenis hiszem, hogy sok mindenre gyógyír a nevetés, nem oldja meg ugyan a húzós helyzeteket, de a lelket foltozgatja egy kicsit, s ez éppen elég néha. Most is jöhet kicsit derű a könnyek után.
- Szórakozol? Bármit megtennék érted, nem egy ilyesmi lesz kivétel, és nem akarom, hogy valaha lesz olyan, amit nem mondhatsz el nekem, mert ilyen nem létezhet. Oké?
Nyomok egy puszit az arcára, aztán már kezdem is sütni a palacsintákat, én nem szoktam állni hagyni a tésztát, eszméletlenül türelmetlen vagyok, ha palacsintáról van szó.

- Esküdni mernék, hogy néztünk együtt filmet, és nem voltál idegesítő. Ez most vagy azt jelenti, hogy amúgy sem vagy, vagy azt, hogy pont annyira, mint én. Magunkat ismerve tutira az utóbbiról van szó.
Kuncogom el magam, elvégre elég sokat kommentálom a látottakat, és soha nem gondoltam úgy, hogy ez bárkit is zavarna, de így jobban belegondolva egyáltalán nem lehetetlen.
- Az biztos, legalább hitette volna el vele, hogy nem érdekli. Egyébként meg, naivitásra vall azt feltételezni, hogy együtt maradt a férjével, nagyjából az első percben megcsalta. Jó nagy lehetett a szerelem.
Rántom meg a vállamat, nincs annál undorítóbb, ha valaki ilyesmit követ el az ellen, akit egykor szeretett, álljon elé, mondja meg, hogy figyelj, ennyit rólunk, nem megy tovább, köszönjön el szépen, de ne kacsintgasson félre. Hányni tudnék az ilyenektől.
- Finoman szólva sem maiba, és mondjuk nem is csirkébe…
Ezen a ponton majdnem megfulladok a röhögéstől, olyannyira, hogy képtelen vagyok kimondani a kappan szót, ami ugyan nem öreg kakas, de basszus, valahogy ez ugrott be, és még véletlenül sem akarok úgy gondolni Dimitrisre, mint akit kiheréltek. Istenem, de nagy makimajom vagyok én. Beletelik vagy két percbe, míg képes vagyok nyugodtságot erőltetni magamra, de a béke megőrzése érdekében, akkor sem mondom el, mint röhögtem, ha erőszakoskodik, illetve, ráfogom, hogy a csirkére, mert elképzelni Dimit babos kendőben, magvakat csipegetni a földről legalább akkora poén.
- Azért, az biztos, hogy a Krónikás például nem nézi jó szemmel, nem túl finoman rávezetett, hogy kilátástalan a helyzetünk. Bekérdezett egy olyat, hogy és mikor költözünk össze? Félelmetes… Amúgy jó fej az öreg nagyon, de egy kicsit elvette az életkedvem a dologgal. Tudom én, hogy igaza van, akkor is tudtam, amikor belevágtunk. De ha egyszer képtelen vagyok parancsolni a szívemnek? Olyan, mintha minden út hozzá vezetne.
Sóhajtok fel, aztán inkább maradok a palacsintánál, az a biztos. Palacsinta nélkül nincs értelme a létezésnek, és kész, és most, hogy mindketten befordultunk szerelmetes szívünk kilátástalansága okán, hát nagyon is jól fog jönni.
- Ne haragudj, de most elképzeltem ősz hajjal és ráncosan…
Kuncogom el magam, nagyjából addig, míg eszembe nem jut más aspektusból is a dolog.
- Nem mintha jobb lenne azon képzelegni, hogy 130 év múlva én leszek ráncos vénasszony, Connor pedig még mindig nem fog kinézni harmincnak sem. Oké, palacsinta… elég ebből.
Feddem meg magam, mert tényleg nincs értelme ezen lamentálnom, még mindig sokkal több juthat így, mint amennyi emberként jutna. Jobb ezt észben tartanom, fő a pozitív életszemlélet.
- Persze. Többször is. A hálaadást három vérfarkassal töltöttem, vele, a nevelőanyjával, meg a teremtőjével. Na, az is egy érdekes este volt, egy lelkileg kevésbé megterhelő pillanatban majd elmesélem.
Aztán jöhetett a palacsinta, meg a tea, és az is teljesen biztos, hogy nem engedtem haza sehová sem, hanem befeküdtünk az ágyamba vagy aludni, vagy dumálni reggelig, de ha arra szavazott, hát a kanapém is tárt karokkal várta, – szigorúan szűzies életet élő kanapé volt egyébiránt – és megnézhettünk valami filmet is az éjjeli nasink közepette.

//Köszönöööm szépen életem értelme! <33333 //

Connor & Naomi

Azt már akkor tudtam, hogy mielőbb beszélnem kell Connorral, amikor Jackson felbukkant, de eddig ezt nem sikerült megejtenünk, mert vagy Ő nem ért rá, vagy engem rángattak Anchorageba, és kiesett két nap egyből, szóval pluszban még ezért is feszenghettem. Mindenesetre ma délután elméletileg érkezik, én meg feszültség levezetés gyanánt palacsintát sütögetek, mert azt még én sem rontom el, és Connor is szereti, szóval kellemeset a hasznossal.
Különösképpen nem terveztem el előre, hogyan fogom az egész lavinát rázúdítani, de tudnia kellett. Azt még nem tudom, hogy a Maya apja kártyát is kijátszom-e, mert ez egyelőre nem olyan dolog volt, amit sokaknak tudnia kellett. Nem azért, mert nem bíztam benne, egyszerűen nem lett volna fair, ha előbb tudja, mint az illetékes. Úgyhogy végül is ezt a beszélgetés alakulására bíztam, már persze, ha nem fog nagyon kiakadni az egész miatt, én még mindig ki vagyok, ez biztos, szerintem a hajamon is tökéletesen látszik... Ahh, már most megbántam, hogy levágattam. Nem arról van szó, hogy ne tetszene, inkább arról, hogy így világgá kürtöltem ama tényt, hogy valami nincs rendben.
Pluszban még azzal is elő kell álljak, hogy jó eséllyel júliusban megpattanok egy pár hétre, és ha minden jól megy, Maya hamarosan hozzám kerülhet. Azt hiszem, elég hamar fogok beleesni a problémás barátnő kategóriába a kedves, megértőből, de ez mind az életem része, nem tudom csak úgy kitörölni.
Már épp elkészülök a palacsintákkal, amikor becsenget, Milo ezúttal nem megy ugatni az ajtóhoz, lepasszoltam a Nagyiéknak, nem szeretném, ha probléma lenne belőle, bár az ominózus esetre nem emlékszem, de tudom, hogy szegény nem viselte jól ezt a vérfarkas dolgot.
- Szia!
Köszöntem, amint kinyitottam előtte az ajtót, majd betereltem egy röpke csók után a lakásomba. Hú, azt sem tudom, ezzel mi lesz, valószínűleg inkább a Nagyiékhoz költözöm majd be Mayával, ha jól alakulnak a dolgok.
- Sütöttem palacsintát. Milyen ízűt kérsz? Már, ha kérsz egyáltalán. Én tutira... Hümm, mogyorókrémeset. Nyami.
Egyelőre jöjjön a dolgok kellemesebb része, mert így egyből nem vagyok képes kinyögni, hogy a városban van az exem.
- Milyenek az edzések mostanában?
Valahogy fel kell vezetni, nemde? Igyekszem nem túlságosan feszültnek lenni, hogy ne birizgáljam a farkasát, de nem biztos, hogy jól sikerül palástolnom a dolgot. Mindenesetre előbb inkább palacsintát kenegetek, neki olyat, amilyet kért, magamnak meg az említett ízűt.

- Nyugodtan, szolgáld ki magad, bármit találsz a hűtőben, ami iható, csak hajrá, felőlem jégkockákat is szopogathatsz.
Úgysem árt majd valami, ami lehűti egy kicsit a kedélyeket, miután közlöm a csupasz tényeket, mert bizony nem hinném, hogy olyan jó lesz hallani, de persze lehet, hogy tévedek, és tök jól fogadja majd. Mindenesetre inkább nem találgatok, ellenben palacsintát azt kenegetek, mert bizony durván szükséges lesz ez a boldogsághormon is. Miért ilyen bonyolult az életem? Eddig sem tűnt egyszerűnek, már Connorral és az Őrzőséggel sem, de most aztán már pláne nem az, és kezdem úgy érezni, hogy kicsúsznak a kezeim közül a dolgok.
- Hú, neked aztán van huzatod.
Állapítom meg nevetve a harmadik pohár végénél, fölöslegesen nem kínálgatom, úgyis mondtam, hogy azt iszik, amit talál. Én csak szorgosan kenegetek, azért csinálok pár baracklekvárosat is, mert azt is bírom, de több a mogyorókrémes, szóval nem lehet ok panaszra. Az más miatt kerül majd a képletbe.
- Basszus, a jövő héten lesz az első vizsgád?
Kérdezek rá, és megfordul a fejemben, hogy ezt akkor lehet, hogy át kellene ütemeznem, mert ha most ráborítom ezt a sok szart a fejére, akkor nem biztos, hogy annyira jól fog szerepelni a vizsgáin.
- Biztos menni fog, ha szeretnéd, szívesen próbavizsgáztatlak előtte, nagyjából szerintem úgyis képben vagyok még a dolgokat illetően.
Mit nagyjából… gyógyszerész vagyok, Ő meg kémiát hallgat, kisujjamban van a téma, de inkább nem jelentem ki ilyen formán, kínos volna, ha mégis van, amit már nem vágok.
- Nem is értem, miért nem volt hajlandó kupát nyalogatni.
Édes, mondjuk, nem csodálkozom rajta, hogy nem sikerült átverniük, Jackson nem ma jött le a falvédőről, nem mellesleg játékosként ő is eljátszotta ezeknek a nagy részét az edzőivel, szóval újat nehéz neki mutatni. A raktáras téma mondjuk újnak tűnt, lévén istenesen beleszaladt.
- Ezt mondta? Hümm, hát biztos nem mondta volna, ha tudja, hogy én vagyok a barátnőd.
Gyorsan betömök egy palacsintát, mert kell némi energia, hogy tovább tudjam fűzni a szavaimat, és kibökjem azt, amiért tulajdonképpen áthívtam ma, szívesen elbeszélgetnék én vele bármiről, de tőlem kell tudnia, még mielőtt esetleg Jackson megtudja, és az orra alá dörgöli. Ezt nem kívánnám neki, szörnyen kínos lenne. Az egy dolog, hogy engem folyton igyekszik a porig alázni a megjegyzéseivel, de Connort nincs joga kikészíteni. Épphogy lenyelem az utolsó falatot, már ki is bököm.
- Connor… Jackson az exem.
Nyelek egy nagyot, és kissé félszegen nézek rá, de azt nagyon is érezheti, hogy nem viccelek, ilyennel egyébként sem tenném, épp elég nehéz nekem előállni a témával.

- Nekem ez még távol van a dögmelegtől, de azt hiszem, meg tudlak érteni.
A farkasa miatt mindenképpen, szóval neki nem olyan hideg a hideg, mint mondjuk nekem, bár én elég extrém eset vagyok ilyen téren, mert én akkor is hajlandó vagyok reszketni, ha távolról integet nekem egy kis szelecske.
- Persze, mert ez viszont tényleg nem nagy ügy. Bár az nem biztos, hogy képes leszek szigorú tanár nénit játszani, azt hiszem, kicsit elfogult lennék.
Ölelem vissza mosolyogva, tény és való, hogyha rajtam múlna, bármiből simán átengedném pár felhőtlen mosolyért cserébe.
- Nem hiszem, hogy így gondolná, inkább örülne, hogy mindent megteszel a siker érdekében, és ez tök jó.
Mondjuk, annyira nem ismerem Jyotsanát, szóval ki tudja, lehetséges, hogy mégiscsak Connornak van igaza, de a lényegen nem változtat, én szívesen segítek neki ebben, szerintem neki is jól jönne az a sikerélmény, amit egy jeles vizsga nyújthat, én pedig szeretném látni az arcán az elégedettséget utána.
- Ravasz…
Állapítom meg, ezzel biztos könnyen leszerelte őket, mert ugyan melyikük akart volna kupát nyalogatni, főleg egymás után, annyi hely tutira nincs egy serlegen, hogy egy egész csapat összenyaldossa nyálcsere nélkül. Hát ez undi. Észre sem veszem, hogy fintorgok egy sort.
Ami azt illeti, még a bicepszem is volt alkalma megnézni tegnap azon a hülye szintfelmérőn, szóval igen, mutogattam neki, bár nem szánt szándékkal, és határozottan nem olyan vége lett, mint mikor Connornak példálóztam vele, de ebben nincs semmi csoda.
- Ajj már. Mutogassa neked legközelebb a bicepszét valami testépítő rusnya némber, megnézném, őt mennyire lenne kedved ugratni.
Öltök nyelvet rá, fel sem tűnt egyébként eddig, hogy milyen rég nem csináltam, azt hiszem, Jackson még ettől is elvette a kedvem. Valahogy utána mégis sikerül kellőképpen komolyan kinyögnöm az igazságot, és láthatóan eljut az infó Connor agyáig is, mert egészen ideillő arckifejezést produkál. Nem fair, nos, ezt én is így érzem, bár vélhetőleg egészen más okból, mint amiből ő. Erre mégsem tudok mit mondani, előtte végképp nem szeretnék Jackson céltáblájának képében tetszelegni. Annak semmiképpen nem lenne jó vége. Még csak az hiányozna, hogy esetleg neki menjen, mert tudja, hogyan viselkedik velem. Nem, erről szó sem lehet, így is tartok attól, hogyan fognak egymáshoz viszonyulni, hogyha mindketten tudni fognak a másikról.
Csöndben várom meg amíg megszabadul a jobb sorsra érdemes palacsinta maradványaitól, én addig szó nélkül piszkülok egy másikat amolyan pótcselekvésként.
- Tulajdonképpen nem... Nekem csak egy pasim volt előtted.
Lehet, hogy ettől most még rosszabbnak fog tűnni az egész, de nem tehetek róla, ez az igazság. Volt közöm pasikhoz, de soha senkinek nem adtam esélyt arra eddig, hogy közelebb kerüljön a lelkemhez is. Jackson után nagyon sokáig nem ment, és amikor végre engedtem az érzéseknek, akkor felbukkan. Na ez sem fair...
- Nem szerettem volna, ha nem tőlem tudod meg, de egyébként teljesen mindegy már egy ideje, hogy ő milyen. Meg véletlenül se érezd úgy, hogy olyannak kell lenned...
Nem is biztos, hogy el tudnám viselni. Ne legyen olyan, ő Connor, teljesen másmilyen, és ez így van jól.

Primrose & Naomi

Pár napra visszajöttem Fairbanksbe, egyrészt két hónap már így is sok volt, másrészt megígértem Mayának, hogy csinálok neki egy rövidke videót a városról, hátha úgy könnyebb lesz döntenie. Így már jártam a Nagyiéknál, felvettem a belvárost, köztük a munkahelyemet, és még az általános sulit is kívülről, és most jött a lakásom. Úgyis várom Primet, elméletileg benéz ma, mert szeretne valamit. Néhányszor beszéltünk telefonon, de találkozni sajnos nem tudtunk, amit a magam részéről nagyon bánok, de most egészen másról szól az életem, és amíg Maya nem lesz tényleg az én felügyeletem alatt, addig mondhatni nem létezik senki más, de tényleg. Pandával is alig beszélek, Connorral sem sikerült pár szónál többet váltanom, pedig szerettem volna őt is meglátogatni ebben a pár napban. Valami baja van, de még nem sikerült kihúznom belőle, hogy micsoda.
Épp végzek a felvétellel, aminek a felében Milo csahol a lábamnál, majd kikapcsolom a kamerát, és indulok a konyhába, hogy némi frissítőt elővegyek, meg kicsomagoljam a Nagyi sütijét. Nem vagyok vendégvárásra berendezkedve jelenleg, nem lett volna időm készülődni, de a Nagyi most is készséges volt, és örömmel sütött nekem egy keveset. Úgyhogy lesz mit nassolni, bár bevallom, kissé aggódom Prim mondandója miatt is, fogalmam sincs, mi lehet ennyire fontos. Remélem, jól van, mert most aztán nem hiányozna, hogy összecsapjanak a fejem fölött a hullámok. Bármennyire is ismerem kevéssé, nagyon hamar megkedveltem. Az én szívembe meglehetősen könnyű beférkőzni, kijutni onnan már lényegesen nehezebb.
El is felejtettem, Milo mennyire nem kedveli a vérfarkasokat, mert Connor óta nem engedtem egynek a közelébe sem, de most kiment a fejemből a viszontlátás örömében, és elhoztam magammal. Kár volt, mert amint meghallom a morgását, és látom a vicsorgó pofáját, már tudom, hogy Prim megérkezett, s lám, így is van, felhangzik a csengő berregése, én pedig jobbnak látom Milot bezárni a hálómba, mert nem szívesen tartanám ölben távol a nősténytől. Ez a kis dinka simán nekimenne, ilyen kellemetlenséget pedig senkinek sem akarok.
Amint ezzel megvagyok, sietek az ajtóhoz, és ki is tárom Prim előtt, ajkaimon széles mosoly virít, bármi is zajlik most körülöttem, annak nincs nyoma a vonásaimon, mert túlságosan labilis még ez az egész, nem akarok beszélni róla, netán elkiabálni valamit, de az biztos, hogy nem olyan egyszerű, mint amilyennek reméltem. Jó úton haladunk, a szellemek adják, hogy végig tudjunk menni rajta.
- Szia! Gyere csak be!  
Terelem is befelé, majd halkan záródik mögötte az ajtó, kap egy házi mamuszt, amit felvehet, nem szeretem, ha valaki mezítláb mászkál a lakásomban, de ez csak azért van, mert én magam fázós vagyok. Egyébként igen sok plüss papucsom van, bár nyilván a legtöbb női, de férfiak nem is jönnek ide túl sűrűn.
- Kérsz sütit? Ne aggódj, a Nagyim sütötte, nem én. Mit adhatok inni?  
Ha kér valamit, azonnal meg is kapja, de aztán irány a nappali, mert tűkön ülök, hogy vajon miért szeretne beszélni velem. Esküszöm, elképzelésem sincs róla. Ugyan korábban felvetettem neki, hogy van kiadó szobám, de szerintem azt simán elmondta volna telefonban is, hogy igényt tartana rá.
- Na mesélj, mi van veled?

- Megnyugtató látni, hogy nem csak én vagyok képes belefeledkezni a viselésükbe.  
Az enyém baglyos, Pandától kaptam, azóta többnyire ezt hordom, Prim farkasosat kapott, mert hát az a testhezálló, ugyebár. Egyébként van még nyuszis, zsiráfos, sőt, teknősös is, ez amolyan új keletű mánia nálam, bár abba nem szeretek belegondolni, hogy kitől kaptam az első meleg házi papucsot. Jobb úgy a kis lelkemnek.
- Tea mindig van. Még meleg, nem rég estem haza, és nekem ez létszükséglet. Nem szoktam hozzá még az itteni időjáráshoz.  
Legyintek, szerintem soha nem is fogok, de töltök neki a frissen lefőtt teából, aztán ízesítheti kedve szerint, ugyanis nekem fogalmam sincs róla, hogy szereti. Határozottan nem mindegy, én sem örülnék, ha valaki túl sok cukrot, citromot, akármit tenne bele nekem.
- Nem, igazság szerint pont jókor kerestél, hétfőn megyek vissza New Yorkba, nem is voltam itthon két hónapja, szóval soha jobbkor.  
Azt nem áll szándékomban ecsetelni, mi dolgom a Nagy Almában, kedvelem, és szimpatikus, de ennyire bizalmas viszonyban nem vagyunk. Ki tudja, talán még az sem tűnik fel neki, hogy levágattam a hajam, hiszen mióta találkoztunk, felbukkant Jackson, és úgy istenesen összezavarta a kártyavárként felépített kis lelki békémet. Tudom én, hogy illúzió volt csupán, de szívesen lubickoltam volna még benne egy ideig.
- Az meg, hogy nem igazán, és nem régóta ismerjük egymást… nos, mit számít? A lehetőség adott, csak élni kell vele, ha szeretnénk. Én nyitott vagyok rá, mert tök szimpatikus vagy, de valamiért úgy érzem, hogy nem kifejezetten jó hír az, ami miatt itt vagy.  
A sütis tálat a nappali asztalára teszem, és le is ülök, kezemben a saját forró teámmal. Már az érintésétől is sokkal komfortosabban érzem magam, pedig még bele sem ittam. Amikor meghallom, hogy elbúcsúzni jött, lebiggyesztem az ajkaimat, lám, a megérzéseim még mindig remekül működnek, bár ezúttal örültem volna neki, ha tévedek. Ez esetben nem igazán fogjuk tudni megismerni egymást úgy igazán, de ezek szerint így kell lennie.
- Ohh.  
Kortyolok bele egy aprót a teámba, majd felsóhajtok, úgy nézek rá. Sajnálom, ez tény, ugyanakkor neki bizonyára így a jobb, s ha ott jobban érzi magát, ott a helye, tiszta sor. Még csak azt sem mondhatom, hogy elképzelhetetlennek tartom a valaha odaköltözést, bár nem rángatnám annyit Mayát, ha velem lesz egyáltalán valaha, de talán Fairbanksnél még mindig biztonságosabb, ugyanakkor én nagyon megszerettem ezt a várost, és nem szeretnék elmenni.
- Persze, Anchorage annyira azért nincs messze, szoktam arra járni 2-3 havonta tanulni, de gyakrabban sajnos nincs lehetőségem megtenni.  
Nem tehetek róla, de ezen a ponton kicsit elhúzom a számat. Kicsit ironikus, hogy az általam leginkább kedvelt mágus mellett most még egy friss, de tökéletesen pozitív ismeretségem is ott ver tanyát. Nem mintha Fairbanksben ne lennének barátaim, ohh, nagyon is sok van, de szeretek ismerkedni, barátkozni, viszont ritkán találkozom olyannak, akit tényleg szeretnék úgy igazán megismerni, Prim ilyen a szememben.
- Gondolom, ne is kérdezzem miért?  
Elmélkedem hangosan, hisz, ha el szerette volna mesélni, már biztosan belekezdett volna, bár lehetséges, hogy rosszul gondolom.
- Azért azt nagyon remélem, hogy nem rossz dologról van szó…  
Azt sikerült megtudnom az első találkozásunkkor, hogy nem volt épp fáklyásmenet az élete, és már a gondolatát is utálom, hogy esetleg valaki bántsa…

- Tudom, ezt megbeszéltük a múltkor.  
Kuncogok fel, amikor visszaemlékszem ama fejtegetésre, hogy simán eljátszaná a lovat, én meg ülhetnék a hátán. Tényleg határtalan ökörség lenne, de pontosan olyasmi, amire igen könnyen képes lennék.
- Nekem két év alatt nem sikerült.  
Ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fog, de azért ez is elég beszédes szerintem. Egyébként könnyen alkalmazkodom, de ez egyáltalán nem akart összejönni eddig, és szerintem az idei tél sem lesz sokkal jobb ilyen téren.
- Igen, ott.  
Biccentek rögtön, azt így nagy hirtelen nem értem, miért csodálkozik, de a szavai elég hamar eloszlatják a dolgot, tényleg rettentően kicsi a világ. Igaz, New York meglehetősen nagy város, szóval nem olyan meglepő, hogy sokan megfordultak arra. Ha nem ott születtem volna, akkor is mindenképpen ellátogattam volna legalább egyszer.
- Tényleg? Mikor éltél ott? Én New Yorkban születtem, 2013-ban költöztem ide, addig ott laktam.  
Meg ért annyi fájdalom, hogy arról jobb nem beszélni, legalábbis én olykor jobban örülnék, ha inkább elfeledhetném az egészet, de sajnos ez nem lehetséges.
- Köszi, hirtelen döntés volt, kicsit már bánom, de végül is elég jó.  
Jobban szeretem, ha hosszú, csak az a baj, hogy Jackson is, miatta hagytam kamaszként hosszúra megnőni, aztán azóta olyan volt, néha kicsit kurtábban, de ennyire rövidre sosem sikerült. S most… úgy éreztem meg kell válnom a tincseim nagy részétől, mikor újra felbukkant az életemben.
- Nem, nem voltam.  
Csak ennyit mondok, mert tényleg olyan ez a helyzet, amiről akárkinek nem beszélnék, pedig ha tudnám, hogy a sztorit ismeri az egyik oldalról, nem aggódnék amiatt, hogy még egy lélek beáll a sorba, aki ismeri a tökéletesen elszúrt kis életem legnagyobb tragédiáját. Halálos ugyan nem volt, de őszintén, legalább olyan fájdalmasnak tűnt mindig is.
- Ez nem túl bíztató.  
Pislogok párat zavartan, és úgy döntök, kivárok, mert még tényleg bármi lehet. Elsősorban az ő szemszöge számít, hogy neki mi a jó, és remélem, inkább azért a jó felé hajlik a dolog, de talán megtudom. Ha pedig csak ennyit kapok, akkor marad a jó öreg reménykedés, és keresztbetett ujjak, hogy jól menjen a sora.
- Ha Anchorageban fogsz élni, biztosan jobb ötlet lenne a városhatárt, nem tudom, mennyire díjazná az itt létedet a falka, már ha jutottál velük valamire egyáltalán.  
Mindenesetre azt hallottam, hogy van némi ellenérzés a semleges terület felé, meg volt valami balhé az egyik falkatag körül, de semmi konkrét nem jutott el hozzám.
- Egyébként én is örülnék neki, és ne aggódj, egyáltalán nem vagy tolakodó.  
Kortyolgatom lassan a teát, elmélázva fürkészve olykor a vonásait. Annyira más, mint én, küllemben bizonyosan, és jellemben aligha csak hasonlóságaink akadnak, de mégis képesek voltunk megtalálni a közös hangot, és ez tök jó.
- Ohh. Tudod… szerintem a hirtelen döntések sokszor jobbak is, mert nem merül fel velük kapcsolatban a kétség, szóval bizonyára a szívünk mélyén is úgy gondoljuk, hogy jól döntünk.  
Állapítom meg halkan, nem akarok én okoskodónak tűnni, de én magam sosem voltam egy túlzottan agyalós típus, ha valamit a fejembe vettem, azt véghez is vittem, addig hajtottam. A költözésem is egyértelmű volt, már rég szabadulni akartam New Yorktól, és függetlenedni a szüleimtől. Már korább nagykorúsítottam volna magam, ha elvégeztem volna az egyetemet. Ám addigra már betöltöttem a huszonegyet bőven, és leléphettem. Vissza is csak Maya miatt néztem, más nem volt képes rávenni erre.
- Nahát. Azt hallottam, hogy elég kellemetlen érzés, amikor megölik a farkasodat, már a mostanit. Ismerek olyat, akit átharaptak.  
Mivel Connor falkatag, nem fogom részletezni a dolgot, de tudom, hogy nem olyan egyszerű ez, bármennyire is nagyszerű lehetőség. Connor is jól járt vele, hisz immár olyan Teremtője van, aki ténylegesen foglalkozik vele, támogatja, lehetőségeket teremt a számára. Bízom benne, hogy Prim esetében is csak jól jöhet majd ki a dologból.
- Ne viccelj… nincs semmi gond, én kérdeztem, hogy miért jöttél, ez is hozzátartozik az igazsághoz. Egyébként pedig, szerintem nincs ebben semmi rossz. Elmeséled, hogy mik történnek veled, én ennek csak örülök.  
Kacsintok rá egészen vidáman, alapvetően nincs rossz kedvem, hisz még semmit sem kell temetnem, nem kellett lemondanom Mayáról, csak éppen hagyok elég időt, hogy ebben a kis egyenletben mindenki eldönthesse, hogy mit szeretne.
- És komolyan gondolom, különben nem mondanám. Bár, én úgy hallottam, hogy idősebb farkasoknál, mármint nem kölyköknél azért hamarabb helyrerázódnak az erőviszonyok, és könnyebben megtanulja az illető kezelni az új farkast, mert már tapasztaltabb. A képesség az, amit a nulláról kell kezdeni. És… nem fog hiányozni a mostani farkasod? Bocsánat, ha túlságosan indiszkrét lennék…  
Már nem tehetek semmit, kiszaladt a kérdés, de a válasz egyértelműen nem kötelező.

- Ez a reményhal már elúszott.  
Nem hiszek abban, hogy valaha is meg fogok barátkozni ezzel a hideggel, inkább a három harisnya, két pulcsi, meg minden hasonló. Télen valóban megirigyelhetnek még a Michelin babák is.
- Igen, New Yorkban még az is el tud veszni, aki évek óta ott él. Első kézből tapasztaltam.
Én lennék eme díj nyertese, annak, aki kicsit is ismer, ebben nincs semmi meglepő, de szerintem Primnek azért még új, hogy mennyit tudok én bénázni az élet minden területén. Csoda, hogy még őrzőként nem csináltam valami eget rengető ügyetlenséget.
- Persze, biztosan, de ha mégsem, hát elég gyorsan nő.  
Abszolút nem vagyok büszke arra, hogy beálltam azon nők táborába, akik egy pasi miatt változtatnak a külsejükön, még ha nem is a klasszikus értelemben, elvégre Jackson nem hagyott faképnél, éppenséggel fordítva történt, bár ez a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb. Mennyire jó lenne, ha tudnék nem agyalni dolgokon, ezen az egész elcseszett helyzeten. Beszélni sem szeretnék róla, rongyosra jártattam már a számat a hozzám legközelebb állókkal a témáról, és nem lett jobb semmivel sem. Következésképpen nem szeretném megint felhozni, egyrészt őt sem terhelni vele, másrészt ebben tényleg senki a világon nem tud segíteni.
- Hümm, nos, akkor lehet tényleg jobban jársz, ha nem erőlteted, bár csak értesítenek majd, ha eldöntötték, hogy milyen elbírálás alá estél.
Nem tudom pontosan, miként mennek a falkában a dolgok, de nyilván foglalkoznak a magányosokkal, különben elharapódzhatna a helyzet. Én nem ítélek el előre senkit, sőt, még sokadjára sem tudok igazán haragudni senkire, ám azt azért már tudom, hogy nem mindenki érkezik jó szándékkal a városba. Prim persze a szememben ártatlan ilyen téren, szóval kétlem, hogy ártani akarna itt bárkinek is, egyszerűen nem nézem ki belőle, és nagyon remélem, hogy fordítva sem fog megtörténni a dolog, és nem bántják az itteni farkasok.
- Ezzel csak egyetérteni tudok.  
Áldozat… nem, inkább bele sem kezdek, még gondolati szinten sem, túlságosan fáj még mindig, szerintem sosem fog kevésbé. S az egész helyzeten csak ront az, hogy egy város levegőjét szívjuk, és képtelenek vagyunk két mondatot úgy váltani, hogy valaki ne sérülne, és persze mivel én vagyok az évszázad bőgőmasinája, naná, hogy jobbára én sérülök be. Attól még tudom, hogy neki is fáj, de eszemben sincs kimutatni, nem kell, hogy még amiatt is pocsékul érezze magát, hogy még mindig túl jól ismerem. S ott van Maya is, minden csepp jelenlegi boldogságomat eldobnám érte, ugyan nem jutott nekem ki vele a leélt kilenc éve, de tényleg bárkit és bármit feláldoznék, hogy vele lehessek.
- Nekem szerencsére van jó pár barátom, és tudod, soha senkinek sem mondtam, hogy nem oszthatja meg velem a gondjait. Azért nevezzük barátságnak, mert nem csak az örömünkben osztozunk. Tudom… mi még alig ismerjük ehhez egymást, de ha elzárkóznék a problémáid elől, soha nem is lehetnénk azok.  
Egyébként is érdekel, mi van vele, én elég nyitott személyiség vagyok, könnyen, gyorsan ismerkedtem, kedvelhetőnek tartanak a legtöbben, szóval ezért hálás lehetek a sorsnak, legalább nem vagyok összeférhetetlen személyiség.
- Szóval nyugi, én jó vagyok ebben.  
Kacsintok mosolyogva, mert tény, ami tény, valóban megy a dolog, könnyed személyiségem mindig is a segítségemre volt ilyen téren, meg úgy általánosságban rossz szavam se nagyon szokott lenni senkihez, még akkor sem, ha kígyót-békát tudnék kiabálni rá.
- Majd gondolok rád, hogy jól menjenek a dolgok, aztán ha már úgy vagy, hogy találkozhatunk, nagyon szívesen bemutatkozom majd az új bundásodnak.  
Kicsit abszurd ezt úgy megbeszélni, hogy még a mostani ott van benne. Vajon hallja szegény? Kicsit sajnálom, de nyilván így lesz a jobb Primnek, különben nem menne bele. Connornak is így volt a jobb, és az újabb farkasa legalább nem akar állandó jelleggel megenni.
- Értem. Jobban mondva, nyilván teljesen esélyem sincs átlátni a helyzetedet, de ha így érzed, akkor teljesen biztos, hogy jó döntést hoztál. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély. Ha valami nem működik, akkor más alternatívákat kell keresni.  
Kissé zavartan harapom be az ajkaimat, úgy tűnik, megviseli a visszaemlékezés, viszont kérdezni sem merem róla, egyelőre még úgy érzem, ennyire nem rugaszkodhatok el a valóságtól. Inkább csak hagyom, hogy kicsit elmerüljön a gondolataiban, és eleressze a felbukkanó démonait. Biztos, hogy neki sem volt egyszerű az élete, alig körvonalazva érintettük a dolgait, de semmi konkrétat nem tudok. Egyszer majd talán… Most marad a tea és a sejtelmes mondatok, meg egy vékony fal, amit érzéseim szerint roppant könnyű volna ledönteni.

- Ez tény és való, én meg főleg nem.  
Kuncogtam fel, mert bizony egészen biztos voltam benne, hogy én a legkisebb városokban is képes volnék eltévedni, de tovább nem rontottam inkább a renomémat, mert bolond lennék leírni magam előtte.
- Kicsit, jobban szeretem, ha hosszú, és igen, valaki más miatt csináltam. Tudod, mint a legtöbb nő.  
Rántok vállat, próbálva jelentéktelenebbnek feltüntetni a dolgot, mint amilyen, de azt hiszem, ez felettébb esélytelen volna a részemről, mert így is elég egyértelmű, hogy komolyabb a dolog, mint szeretném. Ám ez az, amivel sajnos nem tudok mit kezdeni, akármit is csinálok, jobban mondva, csinál ő, Jackson fontos lesz számomra, nem is lehetne másként.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de sajnos mindent megbántam. Ha másként csinálhattam volna, ki tudja, most lenne egy kicsi, boldog családom. Nem mintha most ne lennék boldog, csak tudod, van, hogy a múltad a lehető legrosszabbkor kopogtat be, és istenesen felrúgja a jelenedet.  
Nálam ez történt, mikor elhittem végre annyi év után, hogy igenis jár nekem, hogy boldog legyek valaki mással, hogy tovább lépjek, akkor szembesétál velem az egyetem folyosóján. Létezhet ennél igazságtalanabb dolog? Nem, ezt a kérdést inkább fel sem teszem, mert egyértelműen igen, lennének ötleteim… de köszi, nem adok tippeget a sorsom írójának, így is épp eléggé köcsög velem.
- Felejtsd el, én nem veszem letámadásnak, szóval neked sem kell. El se hiszed, milyen üdítő más dolgairól beszélni.  
Még Panda esküvője is lesz a hónapban, legalább akkor is elmerenghetek kicsit az ő boldogságukon, és nem kell azon agyalnom, hogy az isten haragjába fogom összeegyeztetni a lányomat, az exemet, és a kedvesemet, mert őszintén, olykor nagyon bonyolultnak tűnik a dolog.
- Ne aggódj, türelmes teremtés vagyok.
Fura mód szeretem a fajtáját, még úgy is, hogy Connor majdnem megevett egy ízben, és csak az isteni szerencsének, meg némi lélekjelenlétnek köszönhettem, hogy nem történt végzetes baj.
- Köszönöm, aranyos vagy. Tudod, néha úgy érzem, hogy a baj egész egyszerűen rákapaszkodott a lábamra, és esélyem sincs levakarni, akármit csinálok, megtalál. Biztos lesz majd jobb is, és tényleg nem terhelnélek ezzel most, ez egy nagyon hosszú, és bonyolult sztori. Talán majd máskor.  
Nyilván, ha közelebbi kapcsolatba kerülünk, be fogom avatni, mert a barátaim előtt nem szeretek titkolózni, ám jelen pillanatban úgy gondolom, hogy még nem kell beavatnom, előtte ismerjük egymást meg jobban, aztán ha úgy van, még többet is fog tudni rólam, mint szeretne, hála a nagy, lepcses számnak.
- Én inkább úgy gondolok erre, mint lehetőség, amivel élni kell, ha valaki változtatni akar. Elvégre, bárki szájába berepülhet a sült galamb, ha nem képes ráharapni, akkor az egészért kár. Meg kell látni azt, ami az orrunk előtt van, és megragadni, s igen, néha kockáztatni.  
Talán először nem jól fejeztem ki magam, de sebaj, mint már mondtam, úgyis szeretem jártatni a szám, remélem, most már kicsit világosabb, hová is akartam kilyukadni.
- Ez jó kérdés. Attól függ, milyen hamar sikerül találnom egy korrekt lakást, vagy házat. Úgy néz ki ugyanis, hogy költözöm. Mármint, városon belül, de innen el. Kénytelen leszek lemondani a bérleti szerződésemet.  
Szeretem ezt a kis lakást, de az is lehet, hogy nem teszem meg, hanem fű alatt kiadom valakinek kicsit olcsóbban, fogalmam sincs. Őszintén, kételkedem abban is, hogy Jacksonnal valaha találnánk olyan helyet, amibe mindketten beleegyezünk, vagy legalább a legcsekélyebb mértékben is tetszik mindkettőnknek. Olykor az az érzésem, hogy neki egyetérteni velem fizikai fájdalommal jár.
- Utána egy rövid időre megint vissza kell mennem New Yorkba, aztán már nem megyek sehová remélhetőleg. Telefonon viszont bármikor zaklatható vagyok.  
Kacsintok rá, elvégre számot azt cseréltünk, és szívesen beszélgetek telefonon keresztül is, de persze lehet, hogy neki problémája van vele, sok vérfarkas nem szereti a modern technikát.

- Igazából, magam miatt csináltam, azt hittem, jobb lesz. Tévedtem.  
Vonom meg a vállam, előfordul mindenkivel, velem lehetséges, hogy az átlagnál többször, de ezért nem fogok a Chenának menni. A hajam legalább megnő, az idő kerekét viszont aligha forgathatnám vissza.
- Nem mondtam, hogy rosszat jelent. Inkább csak mérhetetlenül bonyolult.  
Hisz mikor, ha nem akkor, mikor végre kivakartad magad a végtelennek tűnő érzelmi gödörből, és beengedtél a szívedbe valaki mást? Annyi idő után? Rohadtul igazságtalan, és nem értem, miért itt, miért most. Miért nem két éve, vagy három év múlva? Nevetséges olykor, mennyire szeret szívatni az élet. Ezt azonban anélkül nem tudnám megérteni vele, hogy ne meséljek el mindent töviről hegyire, de az most túlságosan hosszadalmas volna, és tényleg semmi hangulatom nem volt erről beszélni. Épp elég nekem magamban megbirkózni vele.
- Ne viccelj, biztos nagyon sok dologban szuper vagy még. Én például verhetetlen süti evő vagyok. Tök haszontalan, de legalább jól esik,  
Kacsintottam rá kuncogva, persze másban is jó vagyok még, de nem szokásom sztárolni magam, csak érzékeltetni akartam, hogy a szememben a legkisebb dolog is rengeteget számít. Egyébként, értékeltem a társaságát, és valahol még annak is örültem, hogy nem kozmetikáz semmit, megmondja az arcomba a véleményét. Pont erre van szükségem most. Van, amit nem kell szépíteni.
- Én mindenesetre szorítok neked, szerintem megérdemelnéd végre a jót is, mert ahogy a múltkor kivettem, abból nem sok jutott.  
Ami azt illeti, nekem sem, de ez most épp róla szól, és néha saját magamat, meg a problémáimat kifejezetten unom. Mit szólhatnak akkor a barátaim, akik tudnak róla, és telezokogom a vállukat? Inkább nem akarom tudni.
- Nem is tudom. Az nagy gond lenne, ha együtt kellene élned valakivel, aki régen a világot jelentette számodra, de most utál?  
Nem bírom visszatartani a sóhajomat, de rögvest utána bele is kortyolok a teámba, mert nem szeretnék erről többet beszélni, egész egyszerűen túlságosan sok már, csak Mayát akarom végre úgy megölelni, hogy kimondhatom, jogilag igenis hozzám tartozik. Aztán érzelmileg majd jön a többi, szépen lassan, kialakul, bíznom kell ebben, másként sajnos nem megy.
- Szuperül hangzik!  
Azonnal rábólintok, elvégre nem is kérdés, hogy számomra egyértelmű, szívesen találkoznék még vele a jövőben is, remélem, hogy össze is fogjuk majd tudni hozni a dolgot. Ekkor hallom meg a csengőt, meg Milo éktelen ugatását, és kissé meglepetten pislogok.
- Nem vártam senki mást mostanra, bocsáss meg, mindjárt jövök.  
Gőzöm sincs, ki lehet az, bár Jacksonnal elvileg össze kell futnunk, mert egyeztetnünk szükséges ezt-azt, de úgy egyébként senki más nincs a terítéken, és bízom abban, hogy legalább megcsörget, mielőtt jönne, hogy valamelyest összeszedjem magam lelkileg. Ám rá kell döbbennem, hogy nem, mert ő áll az ajtó előtt, én pedig csak zavartan beharapom az ajkamat. Nem tudom, hogy fog-e ez valaha működni, de Maya érdekében bármit hajlandó vagyok megtenni, és ha ehhez minden éjszaka álomba kell bőgnöm magam egy-egy jól célzott megjegyzés, fájó pillantás miatt, akkor így lesz.
- Szia!  
Állok el az ajtóból, hogy beljebb léphessen, bár ha neki jó volt ott az ajtóban, nekem aztán mindegy, el is veszem a mappát, és belelapozok rögtön, legalább addig sem a vonásain időzik a tekintetem.
- Ha a hét elejére kapnánk időpontot, akkor szívesen megnézném, de ha nem, akkor rád bízom. Nem ragaszkodom hozzá.  
Annyira, de annyira nem a lakás számít, és kötve hiszem, hogy ő így lenne vele, persze, Maya miatt legyen a lehető legjobb, egy olyan birodalom, amiben egy gyereknek öröm felnőni, de az egekre, amíg köztünk ilyen fagyos a levegő, addig Mayának ugyan semmikor sem lesz öröm egyszerre kettőnk közelében tartózkodni.
- Igen? Micsoda?
Pillantok fel az egyik egész kellemesnek ítélt ház képei közül, és mikor meglátom a levelet, AZT A levelet, valósággal lesápadok, és nyelek egy nagyot, mert nem, ennyire nem lehet kegyetlen az élet, de tényleg, ez… ezt nem hiszem el.
- Azt mondta, hogy elégetted.      
Közlöm halkan, és legszívesebben kivágnám a kukába azt a darab papírt, azt, amit annyira gyűlölök, amitől megváltást reméltem, de semmit sem kaptam, csak újabb könnyeket. Nem, nem akarom látni, mint ahogy jelen pillanatban Jackson arcát sem. Annyira kínos ez pont akkor, amikor vendégem van. Jobb nem is lehetne az időzítés.
- Levélírás kezdőknek, Jackson. Nem tűnt fel, hogy a keresztneveden kívül nincs más azon a borítékon?  
Azt hiszem, az idióta gyújtotta be bennem a kanócot, mert egészen addig úgy voltam vele, hogy inkább az egereket itatnám, de ez a hangsúly, az én lakásomban, az ő szájából nem az, amit most hajlandó vagyok eltűrni. Tegye, ahová akarja. Nem fogom közölni, hogy átmentem hozzájuk, azt remélve, átadhatom személyesen, hogy volt akkora gerincem, hogy így próbálkozzak, nem pedig feladom postán. Ezek szerint rosszul gondoltam, de tele van már a padlás a magyarázkodással, elegem van ebből, nem fogok egész hátralévő életemben meghunyászkodva a bocsánatáért könyörögni.
- Van. Nincs jogod számon kérni a levéllel kapcsolatban ennyi idő után. Kérd azt, akinek az állítása szerinte te ezt a levelet elégetted, és nem érdekelt az egész.  
Vágok vissza, igenis haragszom, és mellé még a kétségbeesés is kaparja a torkom, fogalmam sincs róla, mit kellene ezzel az egésszel kezdenem, hogyan lehetne egy kicsit is jobb, és őszintén nem tudom, van-e egyáltalán a legcsekélyebb értelme is.
- Tűnj innen.  
Sziszegtem az arcába, olyan mély fájdalommal a szemeimben, aminek a létezéséről nem is tudtam. Szemét disznó. Hogyan lehet ennyire keserű, és szívtelen? Hogy nem képes egy szemernyit sem enyhülni? A legjámborabb kutya is odakap, ha sokadszor rúgnak belé, nekem ennyi elég volt.
- Normálisnak? Ez…- Mutatok rá meg magamra. - Soha nem lesz normális. Minek is áltatjuk magunkat? Ez egy vicc, Jackson. Megteszem érte, te is megteszed érte, és olyan mérgezett kamaszkora lesz, amit elképzelni sem tudok. Ez így nem megy. Úgy nem, hogy gyűlölsz.
A végét már suttogtam, és eme szent pillanatban került elő Prim is, és vágott egy igen elegáns bombát a már pattogó puskaporos hordóra. Nem vagyok rest azonban hátba veregetni, mert az nem hiányzik, hogy megfulladjon, még egy áldozata az én egykori döntésemnek, mi? Az kéne még. Legszívesebben most rögtön elhúznék innen, ha nem épp a saját lakásomban lennék.
- Én voltam az? Életének megrontója? A ribanc, aki megcsalta? Az, aki miatt egy megkeseredett alak lett belőle? Kétségkívül. Meg lehet kövezni.  
Eszméletlen. Mégis mennyi esélye volt annak, hogy ismerjék egymást? Csodálatos. Remélem, testi-lelki jó barátok is, és így még valakinél csodás starttal indulhatok megítélés terén.
- El kell keserítselek Prim, nem drogoztam be a teádat, de ha ti ketten ismeritek egymást, akkor ez az egész tényleg egy vicc.

- Nos, ha te ezt segítenél átlátni, akkor egyenesen istennőnek tartanálak, de most tényleg nem porolnám le a témát.  
Elvégre, annyit beszélek róla így is, hogy esély sincs bármiféle por megülepedésére rajta, nem hogy leporolni kelljen. Még jó is, hogy nem tépem a számat, mert úgyis sokkal többet tud az egészről, mint a legtöbb ismerősöm.
- Sosem fogom tudni nem szeretni, de az, ami régen köztünk volt, már nem állítható helyre. Túl mély sebet okoztam neki, és most kamatostul visszakapom. Nem mondom, hogy nem értem meg, vagy tartom egy részét jogosnak, de mostanra már igazán elég lehetne. Teljesen igazad van egyébként, szerintem halálra ítélt ötlet.  
Nem ragoznám, de lassan tényleg olyan érzésem van, hogyha már itt húzgálom előtte a mézesmadzagot, akár el is mondhatnám, hiszen így nem teljesen világos, hogy miről is beszélek. Valahogy mégsem megy, totálisan értelmetlennek érzem, bár azt nem tudom, ennek mi lehet az oka. Talán csak az, hogy akárhányszor beszéltem róla, könnyebb semmivel nem lett, csak másokat traktáltam a gondjaimmal. Hozzá hasonlóan én sem vagyok a kapcsolat szakértője, az első kapcsolatom olyan szépen zátonyra futott, aminél szebb nem is kell, a másodikban meg egy kamasz vérfarkas a párom, és mindenki körberöhög a dolog reménytelensége okán. Bíztató.
Azonban kénytelen vagyok berekeszteni a beszélgetésünket, mert váratlan vendégem érkezik, akitől most igazán megkímélhetett volna az élet, mert kötve hiszem, hogy jó vége lesz a dolognak, és az úgy elég kínos, hogy vendégem is van mellé. Mindenesetre egy ideig még reménykedem, hogy csak a lakáskeresés miatt jött, mondjuk attól a témától is a hideg ráz, elképzelni sem tudom, hogy megmaradjunk egy fedél alatt. S mit ad isten, nem csak arról van ám szó, de az, amit látok, a legvadabb álmaimban sem fordult volna elő.
- Nyilván nem tudtam.  
Mindegy is, már annyira mindegy, ennek a levélnek azon a karácsonyon kellett volna eljutni hozzá, de nem így történt. Most már? Csak egy újabb dinamit, egy újabb eszköz, amiért gyűlölhet, bár a jelenlegi helyzettől eltekintve, minden szavam igaz benne, még most is, más kérdés, hogy a körülmények már nem engednék, hogy valósággá váljanak. Egyikünk oldaláról sem.
- Azt hiszem, nem vagyok meglepve, az utóbbi időben kiderült, hogy igencsak haragtartó vagy. Meg fogod bánni.  
Pusztán tényt közlök, de tudom, makacs mint az öszvér, és úgyis megteszi, hogy valóban nem beszél vele ilyen sokáig. Még ha nem is a szívem csücske az édesanyja, attól még első kézből jöttem rá, milyen is, ha valaki nem beszélhet a gyermekével. S mi lesz, ha mondjuk jövőre meghal? Vagy pár év múlva? Hogy fog ott állni a sírjánál? Még, ha jogos is a haragja, akkor sem hiszem, hogy ez a módja. Bár ő ismeri, talán sokkal jobban szenved ettől, mint a hatalmas veszekedésektől tenné.
- Most bezzeg bírsz maradni, mi?  
Ha már az én fejemre is rá lett olvasva, hogy képes voltam arra, amire, hát nem bírom visszafogni magam. Csak éppen én sosem hibáztattam őt, de már elegem van abból, hogy újra csak én legyek az eset negatív hőse, aki istenesen elszúrta az egészet. Hát nem, mindenhez két ember kell.
- Csak túl könnyen elhittél mindent.  
Nesze neked. Mint az oviban, tényleg olyanok vagyunk, mint két hülyegyerek, akiket jól seggbe kéne rúgni, hogy észre térjenek. Erre a gondolatra majdnem felnevetek, inkább minthogy pofon akarjam vágni, de Prim megjelenése gátat szab a dolognak.
- Két lecseszés között? Jó, majd legközelebb sort kerítek rá. Szerintem lassan az ózonlyuk is az én hibám lesz, meg a fák tömeges irtása, esetleg a legutóbbi kihalt állatfaj.
Legyintek, eszméletlen ez a pasi, kínomban már tényleg csak felhorkanok, majd a fejemet csóválom Jackson szavaira. Nem, köszi, nem akarom tudni. Ám úgy tűnik, Prim erről másként vélekedik, mert rögvest belém is fagyasztja a szót a szavaival, én meg felvont szemöldökkel pillantok rá, meglehetősen hitetlenül, mert őszintén, nagyon is kételkedem benne, hogy úgy van, ahogy mondja. Abban nem, hogy ő így hiszi, nincs okom feltételezni, hogy kamuzna nekem, de szerintem Jackson nagyon is határozottan állítaná, hogy én tettem tönkre érzelmi szempontból az életét. Egyébként, nyilvánvalóan így történt, ezt nem is tagadnám, de attól még pocsék érzés, és nagyon is bánom.
- Legyen igazad.  
Hagyom ennyiben, vele nincs okom vitatkozni, semmit sem tett ellenem, arról meg pláne nem tehet egyikünk sem, hogy a sors olyan büdös ribanc, hogy egymás útjába sodort minket, és szimpatizálunk a másikkal.
- Szupi.  
Most erre mit lehet mondani? Prim kedves, csinos nő, bizonyára ezerszer érettebb is nálam, és többet is kaphatott tőle, hirtelen nagyon kicsinek érzem magam, és valahogy… nem értem, mit keresek én ebben a képletben. Megint elszáll minden önbizalmam, régen sem tudtam, mit keresett mellettem, és most megint összefacsarodik a szívem. A menő végzős sportoló, meg a bénácska elsős, annyira hihetetlen volt mindig is. Erre most itt van ez… Nyilván ő csak fejlődött a kit választ kérdéskörben, én meg visszafelé, mindenki szerint legalábbis. Ettől most valahogy pocsékabbul érzem magam, mint hittem volna, hogy fogom. Nos, nem tudom, ezek után mi lesz, nehéz úgy néznem rá, mint egy egyszerű, bájos, bolondos csajra, akit nagyon tudnék barátként szeretni. Ellenben úgy, hogy ő jött utánam, bár ki tudja, lehettek előtte mások is, már nehéz megemésztenem a jelenlétét.
Csak most szúrom ki, hogy sérült az egyik keze, megrebben a szemem, de visszafogom magam, nem, nem fogom megkérdezni, még a végén azért is berágna, hogy aggódom, noha ehhez éppen lenne jogom, elvégre, mégiscsak a gyermekem apja. Tiszta lappal, hát erre befizetek, de igyekszem moderálni magam, ha már úgy néz ki, ő megteszi ezt az erőfeszítést. Ettől eltekintve, nem hiszem, hogy tetszeni fog, ami még vár rám, de ettől függetlenül kivárom csendben, az a biztos. Leteszem a mappát, és elveszem a csomagot, bár közel sem szeretném megnézni, mi van benne. Épp annyira nem szerintem, mint amennyire ő nem akarta elolvasni a levelet.
- Ugye tudod, hogy nem én juttattam el végül neked azt a levelet? Más szemétsége miatt miért engem gyötörsz?  
Kérdezem halkan, de tessék, lássa csak, megteszem, megkért rá, én pedig sosem tudtam nemet mondani arra, ha valamit kért tőlem. A mozdulataim lassúk, és valahol ezen a ponton ismét vetek egy bocsánatkérő pillantást Primre, tényleg borzalmasan sajnálom, hogy ennek így kellett alakulnia, és el kell szenvednie ezt az egészet, ugyanakkor talán tahóság lenne az is, ha megkérném, menjen el. Igazság szerint, nem is akarom, sokkal rosszabb lenne, ha megint egyedül kellene maradnom Jacksonnal.
Bármi borzalmat is gondolok a dobozról, a füldugó és a Cavinton láttán mégis elmosolyodom, mert bármennyire is a múlt, bármennyire is fáj, ez számomra szép emlék, és nem fogom hagyni, hogy befeketítse nekem. Lám, ironikus, tényleg azt kaptam volna karácsonyra, amiért a levélben áhítoztam. Azaz, nem teljesen, mert ahogy tovább kutatok, a kezembe akad valami, ami már az első pillanatban, mielőtt még látnám, mi az, úgy mar belém, akár a legmérgesebb kígyó. A doboz nemes egyszerűséggel kiesik a kezemből, és csak tartom a tenyeremben magam előtt a dobozt, amolyan mondd, hogy ebben ugye nem az van, amit gondolok jelleggel, kérlek, legyen egy nagyon-nagyon rossz vicc, de sajnos tudom, hogy akkoriban, amikor ez a doboz be lett csomagolva, nem tett volna ilyet velem. Az a Jackson, aki ezeket becsomagolta, a szíve egészével szeretetett, és nem tudott volna bántani.
Felnyitom, és érzem, hogy a már gyülekező könnycseppek rohanvást indulnak meg az arcomon. Észre sem veszem, mennyire reszketek, és majd kiugrik a szívem a helyéről. Hát tényleg nincs már szíved? Mégis hányszor és mekkorát akarsz még belém rúgni, hogy elég legyen? Mikor fogod észrevenni, hogy szépen apránként pusztítasz el? Hogy végleg megölsz bennem valamit? Talán jobb lenne nélküle, talán akkor kibírnám, ha a közeledben kell lennem. Így… nekem ez nem megy. Szánalmasan gyenge vagyok. S most még arra sem vagyok képes, hogy megelőzzem Primet a mondandómmal, mert olyan szinten magához ragadja a szót, hogy csak pislogni tudok. Közben csak forgatom ujjaim között a kis ékszert, kétség sem férhet hozzá, imádtam volna. Lehordott gyereknek érzem magam, és tudom, hogy igaza van, de nem akarok most azzal takarózni, hogy a boldogságomba páros lábbal taposott Jackson megjelenése. Őszintén, abban kételkedem, hogy neki ne sikerült volna, vagy ha mégsem, remekül játssza az érzéketlen szemétládát. Ez esetben felmerülhet a melyikünk is a jobb színész kérdéskör.
- Ezt mondtam én is.  
Jegyzem meg csendesen, de ismétlés a tudás anyja, én aztán nem bánom, hogy más is tudatosítja Jacksonban, hogy ez így nem fog menni. Mayával. Hárman. Addig biztosan nem, amíg nem vagyunk képesek félretenni a sérelmeinket, és normálisan kommunikálni. Legutóbb sikerült, de az a hülye levél mindent elrontott. Bár ne is írtam volna meg… vagy ha már megírtam, akkor jutott volna el hozzá, amikor kellett.
- Lánykérés? Ugyan már, ezt te sem gondolhatod komolyan. És… bocsánat, hogy ezt az egészet el kell szenvedned, de ne aggódj, már nem tart sokáig, és akkor… eldöntheted, hogy mész, vagy maradsz még.  
Csóválom meg a fejem, tényleg sajnálom, hogy így alakult, és lehetőséget is fog kapni a megpattanásra, elhiszem, hogy mennyire kényelmetlen számára ez az egész, én sem akarnék itt maradni a helyében. Ám előtte még elmondom, amit el akarok, aztán ha úgy van, mehetnek egyszerre, nyilvánvalóan úgyis olyan jóban vannak, hogy nem fogja megviselni egyikkőjüket sem. Nem viselem olyan jól, mint hittem. Egyszer, évekkel ezelőtt láttam New Yorkban valakivel… Jacksont, boldognak tűnt. Te jó ég, talán pont ő lett volna? Nem, nem is akarom tudni, szemmel láthatólag most már nincsenek együtt, de ez attól még jelenleg nem könnyíti meg a helyzetemet.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha már egyáltalán nem érdekelnél.  
Sóhajtottam fel suttogásomat követően, reszelős, reszketeg hangon, letörölve a könnyeimet, ebből már tényleg elég volt, nem akarok miatta többet sírni, a nyakamhoz nyúlok, hogy kicsatoljam a medálomat, felpattintom a fedelét, már rég nem nyílik könnyen, és elé lógatom, így pár pillanat múlva, mikor megáll a forgásban, rájöhet, Maya képe mellett kié van még benne azóta, hogy megkaptam.
- Befejezhetjük a ki tud nagyobbat rúgni a másikba játékot?  
Kérdezem halkan, majd visszapattintom a medál fedelét, és visszateszem a nyakamba. Nem tudok én már ezzel az egésszel mit kezdeni, és olyan szívesen az arcába üvölteném, hogy te hülye majom, sosem foglak tudni nem szeretni, de úgy érzem, azzal csak még több olajat öntenék a tűzte.
- Nem szép tőled, hogy a fejemre olvasod, hogy van valakim. A jelek szerint te is próbálkoztál, és úgy gondoltam, nyolc és fél év után talán nekem is jár annyi, hogy adjak esélyt valaki másnak. Miért, szerinted mire voltam képes Connorért? Őt is elhagytam egyszer, mert Mayát választottam, és kitörölték a fejemből. A különbség köztetek annyi, hogy tőle kaptam második esélyt, te pedig nem is tudsz anélkül a közelemben lenni, hogy ne változz egy dühös vadállattá, aki nem képes túllátni a saját problémáin. Gondolod, nekem ez az egész örömet okozott? A szíved egy csöpp szikrája sem képes azt érezni, hogy ugyanúgy megszenvedtem ezt az egészet, mint te? Az ég szerelmére…  
Hajtom le a fejem, nem tudok már mit mondani, és ha még a levelet olvasván sem volt képes rájönni, hogy küzdöttem érte, hogy minden félelmemen felülemelkedtem, amit a családjaink generáltak bennem, akkor tényleg csak sajnálni tudom, és nincs már mit mondanom. Nem tudok, mert egyszerűen semminek sincs értelme, lehet, hogy hallja, de hogy nem jut el hozzá, az biztos. Már rég nem jut el hozzá semmi, ami tőlem ered. Még csak azt sem mondom, hogy fordítsuk meg a kérdést. Mi lett volna, hogyha ő nem hisz el mindent rögtön? Ha benne marad a kétség szikrája? Ha akkor is bizonyítékot akar, hogy nem az övé, mint most, hogy az övé? Ha rájött volna, hogy minden szabad percemet vele, az edzésein, és a meccsein töltöttem, és amikor elment, csak sajnáltam magam a szobámban, és hülye x-eket rajzolgattam a naptáramba a következő találkozásunkig. Azt hiszem, most szeretném, ha egy tündérmesében lennénk, ahogy Mayával beszéltük, és minden jól alakulna, de ez az élet, és ezt a majd tíz éve gyűrűző gyűlöletet nem hiszem, hogy valaha semmissé tudom tenni, még csak olyan erős sem tudok lenni, hogy felülemelkedjek, és ne viszonozzam a „kedvességeit”. Az nagy hirtelen el sem jut a tudatomig, hogy honnan tudja Connor nevét.
- Igent mondtam volna.  
Állok az ajtó mellé, és fogok rá a lapjára, mintegy ráutaló magatartással, hogyha istent ismer, ő innen most elmegy. Egyikünknek sincs most szüksége erre, és talán jobb, ha hagyjuk elsikkadni, mert őszintén szólva semmi értelme sincs már ezzel gyötörnünk egymást. Amennyiben képtelenek vagyunk a sérelmeinket magunk mögött hagyni, nem lesz értelme annak, hogy megpróbáljunk egyáltalán együtt lakni, és mindketten egyszerre ott lenni a lányunknak.