~ Aha, Jesse a párom. ~ megy vissza a válasz. Milyen érdekes, vagyis igazából nem is az, de a legtöbben úgy raktároznak el az emlékezetükben, hogy volt vele valaki. Ez persze nem csak velem van így, hanem Jessevel. Azt hiszem ez természetes, mindig mindenhol ketten fordultunk elő eddig, ritkán szoktunk egymás nélkül kódorogni. Emberi formánkban mondjuk még igen, de bundásként eddig még nem volt rá példa. Igyekszem a vadászatra koncentrálni, na meg arra, amit Isa "mondott és tanácsolt", mindig jól jönnek az újabb ötletek, szóval nem vagyok én az okításnak elrontója. Sőt, kifejezetten üdvözlöm a dolgot. Aztán megint Isara figyelek. Ha tudnék ebben a formámban, akkor most csodálkozó képet vágnék. ~ Nem mentél túl messzire és nem is "mondtál" semmi bántót, vagy sértőt. Hálás vagyok amiért segíteni akarsz. Tudod, annak ellenére, hogy nem vagyok már kölyök, még sosem vadásztam teljesen egyedül. Nem érzem azt, hogy elnyomsz, vagy ilyesmi. ~ nézek a másik farkasra. Hát ciki, nem ciki, ez az igazság. Jesse óvó tekintete mindig rajtam van és sosem teszek semmi olyat, amiben bántódásom eshetne. Nem engedi és én ezt már megszoktam. Elfogadtam és kész. Mondjuk nem is nagyon kapálózom azért, hogy veszélybe sodorjam magam. Vagyis eddig nem különösebben jutott eszembe, hogy bármi fontosat egyedül vigyek véghez, vagy tegyek meg. Még emberként, mielőtt Jesse beharapott volna, olyannyira nem élveztem, hogy a magam lábán kellett megállnom, és a saját erőmből küzdeni azért, hogy ne pusztuljak el. Szóval ahhoz képest igen kényelmes, hogy kettőnk közül nem én vagyok a "fej", akinek megoldást kell találnia és irányítania kell, kézben tartva mindent. ~ Rendben, köszi. ~ válaszolom még a bátorítására, hogy nyugodtan ötletelhetek én is. Bár nem hiszem, hogy fogok. Vadászat tekintetében én inkább csak követem az utasításokat. Emberként persze már más a helyzet. Olyankor gyakran rukkolok elő a saját gondolataimmal is. A hozzám dörgölőzése kedves gesztus, jól esik. Igen valahogy így emlékeztem Isara. Örülök, hogy összefutottam vele. Aztán megyünk a préda után, és az instrukcióknak megfelelően nem is olyan sokára, már az állkapcsom között van a szarvas, ami percek múlva már nem mozdul többet. Elengedem a nyakát és leülök a tetem mellé. ~ Köszönöm, de tiéd is az érdem, segítettel. Nem jössz te is? ~ küldöm felé. Nem látok hozzá a vadhoz, hanem várok inkább. Mikor Jessevel vadászunk, ő teríti le az állatot és mindig az övé az első harapás, aztán már osztozkodunk rajta. És ami azt illeti, ez olyan nagyon megszoktam már, hogy tulajdonképpen eszembe sem jut egyedül, elsőnek nekilátni lakmározni az állatból.
Örülök neki, hogy nem veszi tolakodásnak amiért kissé kioktatom a vadászatot illetően. Én élvezem, hogy taníthatok, nem hiába vállaltam el az Innark „címet”. És ha már a falkának jelenleg nem kellek ilyen téren így most kihasználom az alkalmat, hogy kicsit tovább adjam a tudásom másnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy meg akarom változtatni a nőstényt és a szavaim is inkább csak tanácsok. Neki kell eldönteni, hogy megfogadja e vagy sem. Mikor engem is odahív a tetemhez oda sétálok, de a szarvas másik oldalánál maradok, hogy ne zavarjuk majd egymást a lakmározásban. ~Ha szeretnéd utána mutathatok pár trükköt is akár kisebb állatok elfogásánál is. Szerintem a kisebb nehezebb zsákmány. Igaz nem olyan veszélyes, de sokkal gyorsabb és könnyebben elrejtőzik....De kezdjél el enni. Most neked jár az első falat!~ Megvárom, hogy kitépjen a szarvasból egy jókora falatot, majd ha már lenyelte az első falatokan én is elkezdek lakmározni belőle. Nem kímélem szegény állatot, úgy hasítom fel a húsát, hogy a vér mindent összefröcsköl, még a bundámon is megjelenik pár csepp. Csöppet sem izgat ez a dolog, most csak táplálkozni akarok. Ahogy egyre többet eszek az állatból úgy leszek egyre hevesebb, mintha már vagy egy éve nem etettem volna meg a farkasom, úgy tömi magába a friss húst, a belsőségeket. Természetesen a másik nősténynek is hagyok a finom falatokból, hiszen megérdemli, megdolgozott érte rendesen. Miután alaposan lerágtam a húst a csontokról és farkasom is jól lakott kissé félre vonulok és mosakodni kezdek. Először a pofámról nyalom le a vért annyira amennyire csak tudom, majd a bundámnak esek neki. Igazából ilyenkor általában mindig leheverészek pihenni és csak élvezem, hogy teli van a bendőm, de most szívesen folytatnám a vadászatot. Igaz már nem egy nagy zsákmányt néznék ki, hanem inkább kisebbeket és inkább játszanék, de legalább így a másik nőstény is tanulhatna. ~Mit szólnál majd, ha megpróbálnánk kis rágcsálókat kikergetni a fészkükből?~ Teszem fel Rosenak a kérdést, miközben elfekszem a földön.
Ülve figyelem, ahogy a másik farkas közelebb sétál a szarvas teteméhez. Még nem kezdek hozzá enni, Jessevel nem így szoktuk, és fel sem tűnik, hogy lehetne máshogy is. ~ Nagyon is szeretném! Kis állatokra még úgy sem vadásztam. ~ mivel Jesse a kis szőrös pamacsokat nem tekinti még csak zsákmánynak sem, ezért azokkal sosem foglalkoztunk. Pedig nekem lett volna kedvem, szerintem jó móka lehet elkergetőzni velük. Igen, van némi játékosság a farkasomban, nem annyi, mint egy kölyökben, de azért van. ~ Örülnék neki, ha mutatnál pár trükköt. Hálásan fogom megfogadni őket. ~ szeretek új dolgokat megismerni, és ez addig is legalább lefoglal, és nem agyalok más dolgokon, olyanokon, amiken nem akarok. Az előttem elterülő zsákmányra szegezem a tekintetem. Most az enyém az első falat. Megelégedettség és büszkeség tölt el. Én vettem el az életét, igaz segítséggel, de végül az én fogaim között múlt ki és ez olyan nagyon kellemes érzéssel töltött el, hogy az szinte leírhatatlan. Hűha, azta! Ez ilyen baromi jó érzés??! Na most már értem, hogy miért mindig Jesse csinálja ezt. Hát ez állati! Leengedem a fejem és feltépem az állat szőrös bőrét. Hozzájutok a húsához és enni kezdek. Érzem a meleg vér fémes ízét a számban, ami nemsokára a pofimon is megfesti az amúgy is vöröses bundámat. Jó ízűen tépem az állatot, jól esik marcangolni és enni belőle, és közben élvezem, hogy még mindig átjár az a kissé számomra mámorító érzés, hogy leterítettem. Isa pedig segített nekem ebben. Hagyta, hogy megtegyem, és ezért most nagyon hálás vagyok. Ő nem figyelmeztetgetett, hogy mit ne tegyek, mert bajom eshet, hanem csak elmondta, mit és, hogyan tegyek, hogy végül annak meglegyen az eredménye. Amikor lenyelem az utolsó falatot és már nem akarok többet enni, ellépek az állattól. Vagyis attól, ami maradt belőle, miután két farkas cincálta szét, és körbenyalom a pofimat, és bundámon mindegy egyes olyan helyet, ahová vér került a szarvasból evés közben. ~ Azt, hogy akár mehetünk is! ~ ha képes lennék ebben a formámban mosolyogni, akkor megtenném, és felcsillannának a szemeim is. Nem ettem magam nagyon tele, szóval buzog bennem a tettrekészség, szívesen tanulnék, és boldog vagyok, hogy semmi másra nem kell majd gondolnom, csak arra, hogy puha pamacsokat kergessek. Felállok és a másik farkas mellé kocogok, jelezve, hogy akár indulhatunk is, sőt, menjünk! ~ Köszönöm, hogy segítesz nekem! És, hogy tanítasz kicsit. ~ küldöm felé a hálás gondolatot. Úgy örülök, hogy összehozott a sors Isaval! Körbeszimatolok a levegőben, hátha van olyan mázlink, hogy egy kis állatot is tetten érhetünk itt a közelben, de nem érzek semmit. Gondolom elszaladtak, amikor a két farkas leterítette a szarvast és elkezdte széttépni. ~ Jó lesz, ha arra megyünk? ~ és arra fordítom a fejem, amelyik irányra gondolok. Nem volt semmi különösebb oka annak, hogy pont ezt az irányt gondoltam ki, egyszerűen csak erre esett a választásom.
Azért nem rohanok azonnal az újabb vadászásra. Nem ajánlott evés után rögtön nekifutni a következő körnek. Ahogy embernél, állatnál sem egészséges. Így a mosakodást valamennyire elnyújtóm és ha esetleg Rose túl izgatott lenne őt is lenyugtatom. Nem árt ha ő is pihen egy kicsit. Most is sok figyelemre lesz szükség főleg, hogy meghalljuk a hó alatti neszeket. ~Nem kell megköszönnöd, szívesen segítek.~ Főleg, hogy nem egy idegen farkasról van szó. Lehet, ha nem ismerném Roset nem lennék ilyen kedves és segítőkész vele, de így változik a helyzet. Nem azt mondom, hogy mindent tudok a nőstényről, de azt a múltkor megtudhattam róla, hogy nem egy olyan jellem, aki hátba támad. A rövidebb pihenő után felállok, majd kinyújtóztatom magam, majd Rose felé pillantok, aki már ki is választotta az irányt. ~Tökéletes lesz, de próbálj meg minél halkabb lenni és figyelj a zajokra. A hó alól kell őket meghallani ahogy mocorognak. Most még azért könnyű ez, mert sokkal könnyebben közelebb tudunk hozzájuk férkőzni. Mikor nincs hó nehezebb, de az sem lehetetlen.~ Nesztelen lépésekkel haladok nem túl gyorsan, de nem is lassan a friss hóban. Télen tudom nem a legjobb apró rágcsálókra vadászni, de szerencsére azért egy-kettő akad, aki nem éppen az igazak álmát alussza. Hosszabb séta után végre meghallok egy kisebb neszt nem is olyan messze tőlünk. Azonnal megtorpanok, majd a hang irányába fordítom füleimet. ~Hallod? Pont előttünk van, csak pár méter!...Most sokkal lassabban kezdjük el megközelíteni. Majd ha már csak egy két méterre leszünk tőle álljunk meg!~A mondandóm után elhallgatok, majd megteszem azt a szükséges pár lépést. ~Rendben! Most pontosan azonosítsd be, hogy hol is van, honnan hallod és ha biztos vagy magadban ugorj egy nagyot fejjel előre a hóba. De ez csak akkor működik, ha pontos vagy. Szeretnéd ezt most elejteni, vagy mutassam meg, hogy mire gondolok?~ Szívesen átadom neki a terepet, mert nem biztos, hogy találunk még egy ilyen aktív rágcsálót és szerencsére mivel már jól lakott az sem baj, ha most nem sikerül neki elkapnia.
Azt nem mondanám, hogy túlságosan izgatott lennék, a mosakodást én sem sietem el. Jóllakottan valóban nem jó rohangászni, bár én nem ettem magam színültig tele. Nem az éhség csillapítása miatt kezdtem vadászni, hanem sokkal inkább azért, hogy eltereljem a gondolataimat olyasmikről, amikkel most nem tudok és őszintén szólva nem is akarok foglalkozni. Megvárom, amíg a másik nőstény is végez a bundája tisztogatásával és ő is készen áll a folytatásra. Hálás vagyok neki, de nem rovom tovább a köszönet köröket, hiszen azt más megtettem. Fejemmel csak biccentek egyet arra, hogy nem kell megköszönnöm. Pedig kell, hiszen az, hogy rám áldozza az idejét, és megosztja velem a tudását nagy dolog. Nekem legalábbis. Figyelek azokra a tanácsokra, amiket küld felém, és viszonylag nesztelenül osonok abba az irányba, amiben megállapodtunk. Kicsi vagyok, kisebb, mint az átlag, nem esik nehezemre hangtalanul mozogni az erdőben. Míg a városban sokat szerencsétlenkedek és gyakran eltévedek, addig a természetben nincs ilyen problémám. Itt nem zavarja meg annyi minden az érzékeimet, mint az ember - és betondzsungelben. Felveszem Isa tempóját és úgy haladok mellette, figyelve arra, hogy azért egymást ne zavarjuk a mozgásban és a "fülelésben". Az apró neszezést én is meghallom, és megállítom a lépteimet, csakúgy, mint a másik nőstény. ~ Igen hallom én is. ~ és mellé még bólintok is. ~ Rendben. ~ küldöm még felé a gondolatot, aztán Isat követve lépdelek lassan és zajtalanul a hang irányába. Majd amikor már úgy sejtem, hogy alig van távolság a motoszkálás forrása és köztem, akkor megállok. ~ Értem amire gondolsz, csak nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mekkora a távolság kettőnk között. Megmutatod? ~ általában jobb szeretem magam kipróbálni, amikor valami újat tanulok, de mivel nem vagyok biztos a távolságban, ezért inkább megkértem Isat, hogy mutassa meg és segítsen.
//bocsánat, hogy ilyen sokára és ilyen "vérszegény" reag lett ha nem tudsz vele mit kezdeni, szólj és akkor próbálok még írni hozzá //
Bevallom őszintén nagyon élvezem, hogy taníthatok, átadhatom azt valakinek, amit én is anno tanultam és csak remélni tudom, hogy hasznát is veszi ennek a napnak Rose. Talán majd ezek után bátrabb lesz, ha egyedül megy vadászni, vagy majd megmutatja Jessenek, hogy ő is nagyon ügyes és nem kell félteni annyira. ~Rendben megmutatom, de előtte tippelj egyet. Szerinted milyen messze lehet, mekkorát kellene ugranom ahhoz, hogy elérjem?~ Természetesen én tudom, de ezzel is csak gyakoroltatni akarom. Ha nem megy neki olyan jól a távolság bemérése akkor erre kell most koncentrálni és ezt a tudását fejleszteni. Van is pár ötletem, hogy hogyan lehetne ezen segíteni, de előbb inkább megmutatom neki, hogy mire is gondoltam. Természetesen a választ megvárom és csak az után ugrok egy szép íveset. Egyenesen arra a pontra érkezem, ahonnan hallottuk a hangokat. A fejemet ahogy földet érek belefúrom a hóba és már el is kapnám a kis zsákmányom. Nem tudom azonnal elfogni, így Rose láthatja, hogy hevesen mozgatom az arcom a hóban, majd végül a kis állattal a számban fordulok felé. Mivel egy nagyon pici állatról volt szó, így gyorsan el tudom fogyasztani. ~Remélem sikeres volt a bemutatásom! Gyere most keresünk neked is egyet, de ha nem találunk akkor is van egy két ötletem arra, hogy hogyan gyakoroljuk a távolság bemérését. Szerintem még élvezni is fogod!~ Egy kis játék sosem árt. Tudom nem sűrűn szoktam játszadozni és én inkább az a merev egyéniség vagyok, de azért bennem is megmaradt egy kis gyermeki lélek, amit néha igen is szeretek a felszínre hozni.
Félre billentem a fejem, mert egy kicsit gondolkoznom kell, mielőtt még rávágnám, hogy szerintem milyen messze is lehet az a kis motoszkáló állat, amelyiket épp elkapni készülünk. Hallgattam még egy ideig a zajt, amit csapott maga körül és csak ezután válaszoltam Isanak. ~ Talán két méterre lehetünk tőle. De nem vagyok egészen biztos benne. ~ még sosem kellett ilyesmit meghatároznom, szóval könnyen lehet, hogy nagyon is mellélőttem ezzel a tippel. Igazából nem tudnám megmondani, hogy mi alapján mondtam be a távolságot, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy ekkora lehet a távolság közöttünk. ~ Hogyan tudom megállapítani a pontos távolságot? Miből? Mit kell hozzá észrevennem? ~ merültek fel bennem a kérdések. Lehet, hogy butaságot kérdezek, de ha nem kérdezem meg, akkor sosem tudom meg rájuk a választ, ezért úgy döntöttem inkább faggatom egy kicsit Isat, hogy legközelebb már tudjam, mire is kell odafigyelnem. Aztán már csak figyelem, ahogy a másik nőstény elrugaszkodik és lecsap a hóba. Figyelem, hogyan mozog a hóban, majd végül meglátom, hogy sikerrel járt, és a kisállatot elkapta. Minden elismerésem az övé, biztosan nem volt egyszerű megfognia, hiszen olyan kicsike volt a zsákmány, a hó pedig elég szépen elfedte. ~ Nagyon is! Remélem én is meg tudom tanulni hamar, hogy ennyire pontosan be tudja mérni mekkorát kell ugranom. ~ szeretném tudni, hogy hogyan lehetek én is ennyire pontos vadász, mint Isa. Minden elismerésem a másik nőstényé. ~ Mehetünk! És biztosan élvezni fogom. ~ hiszen elvégre azt is nagyon élvezem, amit eddig csináltunk. Örülök, hogy tanulhatok, hogy mozgunk, hogy vadászunk és, hogy elterelődik minden gondolatom Jesseről. ~ Az az irány jó lesz? ~ mutatok egy másik felé, hogy újabb zsákmányt keressünk. Aztán megvárom, hogy Isa miként vélekedik és abba az irányba indulok el, amelyikben mindketten egyetértünk. Hangtalanul mozgok kellemes tempóban és közben nagyon koncentrálok, hátha meghallok egy másik kisállatot is neszezni.
Megvárom, míg elgondolkozik a távolságon, majd kíváncsian hallgatom a válaszát. Első tippnek nem is olyan rossz. ~Közel vagy a két méterhez! Kicsivel több, de elsőre ez is nagyon jó.~ Bár igaz ugrás szempontjából nagyon is pontosnak kell lennünk, de most ezen fogunk fejleszteni. Lehet, hogy a vadászat végére már olyan ügyes lesz, mint egy tapasztalt farkas. ~Leginkább érezned kell. Igazából számtanilag nem kell tudnod, hogy hány méter. A vadak sem tudják, hiszen ez csak emberi kitaláció. Ezt érezned kell, mint amikor recept nélkül főzöl. Természetesen az elején lehet, hogy mondjuk túl sok sót teszel az ételre, vagy túl keveset, de idővel megtanulod, hogy mi az a mennyiség, ami tökéletessé varázsolja. Ez van itt is. Ha neked az segítség először bemérheted, hogy hány méterről is van szó, de igazából elég ha csak a hangra figyelsz, csak arra kell koncentrálnod és ösztönből oda fogsz ugrani. Nem mondom azt, hogy nekem rögtön sikerült ez. Nekem is meg kellett tanulni. Kitartás kell és gyakorlás.~ Tudom pontos választ nem adtam a kérdésére, de majd a későbbiekben megkapja azt is. Most inkább csak a kis zsákmányra koncentrálok és lecsapok. Mosolygok Rose lelkesedésén. Ritkán látni ilyen fiatal farkasokat, de örülök neki, hogy ennyire szeretne tanulni. ~Ha teszel is érte valamit, akkor hamar megtanulod!~ Igaz nem tudom, hogy melyik klánhoz fognak majd csatlakozni, vagy egyáltalán csatlakoznak e, de örömmel segítenék neki. Kedvelem ezt a lányt és engem az sem zavarna, ha a betolakodókhoz kerülne. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt sem ő fogja eldönteni. ~Tökéletes lesz!~ Azzal el is indulok a mutatott irányba és már megint erősen koncentrálni kezdek az aprócska zajokra. Szerencsére nem kell sokáig bóklásznunk. Ismét azonnal megállok, mikor meghallom a halk hangokat. ~Ezt most már te fogod elkapni! Tudod jól, hogy egy méter körülbelül egy nagyobb emberi lépés. Ha azt el tudod képzelni akkor meg tudod mérni a távolságot. Ha az neked nagyobb biztonság nyugodtan mondd el, hogy milyen hosszúra tennéd a távolságot...De utána próbálj meg csak a zajra koncentrálni. Akár be is csukhatod egy picit a szemed. Ürítsd ki a fejed és semmi másra ne figyelj és ha ez sikerült nézd egy ideig azt a pontot ahonnan hallod őt és ugorj. Ne görcsölj rá! A tested tudni fogja, hogy mekkorát kell!~
Hmm... Egész meg vagyok elégedve azzal, hogy majdnem sikerült belőnöm a távolságot, annak ellenére, hogy erre a képességre eddig még egyáltalán nem volt szükségem. Figyelek Isara. Na igen, ilyenkor nagyon is kiütközik, hogy mennyire emberi maradtam, hiszen nekem fontosak a számok, és az ösztönök nehezen veszik át az irányítást. Most viszont hagynom kell őket felszínre törni és engedni nekik, mert anélkül sosem fog menni az, amit a másik nőstény meg akar tanítani nekem. ~ Hát főzni azt a legkevésbé sem tudok, de azt hiszem értem, hogy mire akarsz kilyukadni. ~ én még most is simán elsózok bármit, vagy éppen teljesen sótlanul hagyom az ételt. Hát nem én vagyok az a nő, akit a konyhába teremtettek, borzasztóan főzök. Azt hiszem semmi érzékem hozzá és már nem is lesz. Hamarabb kapok szét egy mesterlövész puskát és szerelem újra össze, mint, hogy összeállítsak egy ehető és normális, emberi fogyasztásra is alkalmas ebédet... Ha tudnék ebben a formámban, akkor kost mosolyognék, de mivel nem megy, csak biccentek egyet a fejemmel, mert tényleg készen állok tanulni. Elindulunk abba az irányba, amit választottam. A tempóm nem nevezhető sem lassúnak, sem pedig gyorsnak. Valahol a kettő között van. Az újabb motoszkálásra én is megállok, és mozdulatlanul figyelek a hang irányába. Lassan közelebb lépdelek hangtalanul, de nem túl közel, nehogy észrevegyen a kisállat és elszalasszam. ~ Inkább próbálok utat engedni teljesen a vadászösztönömnek. Hátha úgy jobban megy. ~ nem akarom a távolságot számokban meghatározni, mert farkasként annak tényleg nem veszem hasznát. Kontroll alatt tartom általában az ösztöneimet, mint ahogyan gyakran magamat is. Jesse sok mindenre vigyáz velem kapcsolatban, leginkább rám, és ami azt illeti ez olyannyira a részemmé vált, hogy én is szeretem magamat ellenőrzés alatt tartani. Így viszont az ösztöneim sem tudják átvenni az irányítást fölöttem. Rákészülök az ugrásra. Várok kicsit és csak az előttem lévő hangra figyelek. Leeresztem a mellkasom, és hátracsapom a füleimet, már csak ugranom kell. Mégsem sietem el a dolgot, hagyok időt magamnak, és annak, hogy a vadászösztönöm irányítsa majd a mozdulatomat. Mikor már úgy érzem, hogy végre minden klappol és biztos vagyok abban, hogy mekkorát is kell ugranom, elrugaszkodom és a hangot adó kis állatra vetődöm. A fejemet a hóba fúrom, és harapok. Szőrszálakat érzek a nyelvemen, és a fogaim is beleakadnak valamibe. Kikapom a fejem és ezzel együtt a kisállatot is, ami ívesen repül a levegőben, hogy aztán a szűz hóra essen le. Eddigre azonban már odaugrom, nem hagyom, hogy menekülni tudjon. A fogaim összezáródnak a kis test körül. Sikerült! Nem vacakolok vele tovább, gyorsan ropogtatom el és nyelem le. Aztán rápillantok a másik nőstényre. ~ Sikerült. Megcsináltam. ~ a gondolat nem ujjongó, de azért benne van, hogy nagyon is örülök neki. És hálás Isanak a sok jó tanácsért. Nem gondolom, hogy ettől még minden alkalommal sikerül majd elejtenem egy kis állatot, - vagy nagyot - de nagyon jó érzés ez a kis sikerélmény.
//szerintem zárhatunk, de ha van még ötleted, abszolút vevő vagyok rá! //
Egy kis izgalommal figyeltem Roset ahogy rákoncentrál a kis rágcsálóra. Bízom benne, hogy menni fog neki. Az ösztönök sosem hagyják cserben az embert...Vagyis pontosabban most a farkast. Kicsit arrébb sétálok Rosetól, nem akarom őt zavarni. Míg koncentrál el is fekszem a hóban, de ahogy elrugaszkodik felállok és csak figyelem őt. Meglepődöm mikor valamit hirtelen a levegőbe dob. Először nem is esik le, hogy mi is az, de amint megpillantom a kis szőrős állatot a szívem örülni kezd. Ezek szerint sikerült neki. Elsőnek igen szép teljesítmény. ~Nagyon ügyes vagy! Nem is számítottam másra! Látod, most már ez is menni fog. Nyugodtan mondhatod majd Jessenek is, hogy adjon neked több feladatot!~ Megértem a barátját, hogy félti őt, de nem tarthatja mindig egy burokban. Neki is meg kell tanulnia rendesen vadászni, és kell sérülnie ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzen. ~Nekem viszont mennem kell, de ha szeretnéd megismételhetjük ezt a vadászást. Szívesen gyakorlok még veled, vagy mutatok még pár trükköt.~ Igaz nem tudom, hogy melyik falkához fognak kerülni, de bevallom őszintén nem is érdekel. Ha még a betolakodókhoz is kerülnek nem fogom megutálni Roset. Régebbről ismerem a lányt és barátját, azért mert a másik falka fogadja be őket nem fogok gyűlöletet érezni irántuk...De még az is meglehet, hogy a mi csapatunkat fogják erősíteni, aminek én személy szerint örülnék, de tudom, hogy az én szavam semmit sem ér. ~Mellesleg nagyon ügyes vagy. Igazából szerintem már mindent tudsz, csak gyakorolni kell. Azt hitted, hogy a távolság gondot okoz, de látod. Első próbálkozásból az első sikerült.~ Biztatom még bár szóval, majd közelebb sétálok hozzá. ~Mit szolnál, ha ugyan itt találkoznánk mondjuk....Egy hét múlva reggel?~ Nem tudom a telefonszámát, se hogy éppen hol tartózkodik, így most kell megbeszélnünk az újabb „randink” időpontját. Ha rábólint az időpontra elköszönök tőle, majd elrohanok abba az irányba ahol ruhámat hagytam. Ahogy visszavettem emberi alakomat felveszem ruháimat és úgy indulok haza a hegyre.
//Remélem jó lett így a zárásom Köszi a játékot, nagyon élveztem!//
Furcsa az élet… És egy ilyen bölcsességre tizenhét kerek évemmel sikerült szert tennem. Remek, mire eljutok a háromszázig, tuti, hogy becsavarodok. Mondjuk, nem mintha sok esélyem lenne rá. Viszont jelen pillanatban nem igazán tudok a négy fal között rostokolni, ezért kijöttem ide, sétáltam a fák alatt, elmerültem a gondolataimban, és legalább háromszor elcsúsztam az áprilisi havon. Ó, ugyan már, ez most komoly? Na, de miért nem akarok visszamenni egyhamar? Két oka is van, hadd összegezzem gyorsan. Az első az oposszum. Ha ez a kis szemétláda nem Nagy Sándor, vagy Napóleon reinkarnációja, hát akkor nem tudom, kicsoda. Az egy dolog, hogy minden egyes nyomorult egyetemista szerint meg kellett volna döglenie, de még mindig él. Soha ne higgyünk a furcsán beszélő, véreres szemű alakoknak, akik a saját zoknijuk szagán nevetnek… De valóságos hadjáratot indított ellenem. Minap is alszok csendesen, Ashről álmodok szépeket – lentebb kifejtem –, éppen megcsókolom álmaim nőjét álmomban, erre nem átváltozik farkassá? Fölébredek egyből, mit látok? Az a hülye oposszum éppen a számba próbál belemászni gőzerővel. Aztán megijedt, megharapta az orrom, és mindennek a tetejébe lepisilt. Aztán visszavonulót fújt, mielőtt kinyírhattam volna… A problémáim másik gyökere Ash. Nem tudom, mit gondoljak róla. Oké, az egy dolog, hogy egyáltalán nem értek a nőkhöz, és valószínűleg én vagyok a legbénább emberi lény Fairbanksben ilyen téren, de… Ennyire csak nem vagyok idióta, igaz? Jó, belementem a fogadásba, és ha mákom van, kapok egy randit. Ha nem, akkor egy félig megkopasztott, valószínűleg marha dühös farkassal kell együtt élnem a következő pár hét valamelyikében, és elfoglalok egy kandallót, mert nálam nincs fűtés. Na, mindezekkel a problémákkal felvértezve gyalogoltam ki idáig. Azt hiszem, meghúztam a bokámat is, de csak jöttem tovább, és már alig-alig érzem… Jó, nem fogok hazudni, fáj, mint a rohadt élet, de ha valaha is esélyt akarok álmaim – és farkasom – álmainak hölgyénél, akkor lehet, ideje lenne megemberelnem magam. Első lépés: nem szórakozunk az ínszalag-húzódással, és nem mondjuk ki, ha fáj. Csak leülünk szépen az egyik stabilabbnak tűnő pontra, ami egy szikla, letakarítjuk róla a havat, és nézünk ki a fejünkből.
Kellett egy kis lazítás ebben az őrületben... Hihetetlenül üres a ház most, hogy egyedül vagyok és Silas elment. Éppen ezért az üresség miatt nem is kapcsol ki az egyedüllét. Csak további felelőtlen, kósza gondolatokkal bombáz, melyek szépen lassan behálózzák elmémet és az őrületbe kergetnek. Szóval fogtam magam és a tavasziasodó időjárás örömére a természet lágy ölén dobtam le ruháimat, hogy megfuttassam magam, farkasom láncait ledobva, átadva neki kicsit a gyeplőt... addig sem kell Darrenen, Olenen vagy épp a közelgő akción járatni az agyamat. Ja igen és említettem már... Darrent? A lényeg, hogy ki tudja mi óta futottam már és lassan elégnek éreztem, na meg egy enyhébb izomgörcsöt a bal bokámban, hála annak a szerencsétlen szakasznak, ahol sikerült egy sziklára csak félig ráugranom. Visszatérve a ruháimhoz, ráérős tempóban húztam fel a bugyit, erőszakoltam magamra a farmert, majd a sportcipőket... épp a fűzőkkel babráltam, mikor közeledő energiákat, majd lépteket sikerült kiszúrnom. Az isten b'ssza meg! Sietősen fűztem be cipőmet, majd pillantottam körbe. Hol a felsőm? Ahogy szinte belátható közelségbe ért a bokrok túlsó felén a srác merthogy, ekkor már kiszúrtam, hogy Sam az, akinek sikerült pont "jókor" (kinek mi, ugye...) erre járnia... Szóval, ahogy közel ért, mintegy ösztönösen fontam össze karjaimat kebleim előtt, takarni próbálva azt, amit egyébként nem szégyellek, de... mégiscsak egy kamasz srác, én meg majd megkapom, hogy... Nem mintha Jerseyben nem játszottam volna el a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Na de hol a francban van az a tetves felsőm?! Kék pántos top, kék pántos top, bújj e... lö kék pántos top, pont ama szikla mellett hever - valószínűleg a szél vagy pár szemtelen kisállat kavarhatta oda. Szusszanva űzöm tova a pánikot - hülyeség az egész. Egy falka vagyunk, ilyenből nem csinálok gondot, mint a meztelenkedés. - Khm... - tápászkodok fel és igyekezve nem a sikoltófrászt hozni a srácra lépek elő melleim előtt továbbra is karba font kézzel, félmeztelenül a bokrok közül. - Szia Sam! - széles mosolyom őszinte a felettébb érdekes szituáció ellenére is, egyáltalán nem látszik, hogy zavarban voltam pár másodperccel ez előtt. - Megtennéd, hogy odaadod magad mögül a felsőmet? - Ha van egy kis esze, talán még vissza is él a zsákmánnyal. Én tuti azt tenném fordított helyzetben, nem érdekelne a kora. Na jó... talán egy egészen kicsit igen.
Éppen az élet nagy kérdésen töprengek, mint például azon, hogy mégis mi a fenét kezdjek az oposszummal, és mégis hogyan hozzam rendbe azt a hibát, amit Ashnél valószínűleg teljesen akaratlanul vétettem. Olyan dolgokat mondtam, amiket még csak nem is gondoltam komolyan, és ez szépen, lassan megőrjít, attól tartok. Miközben elmerülök ezekben a gondolatokban, azért érzem, hogy valaki erre jár, de azt is, hogy ugyanabból a falkából jöttünk, így nem aggódok. Nem hiszem, hogy engem keresnének. Ezért is lepődök meg, amikor Yetta felbukkan a susnyásból, és főleg még hogyan… Arcom egyből olyan vörösre vált, mint egy érett alma, amikor felmérem a helyzetet, aztán csak lesütöm a szemem, és hallgatom, amit mondd. A köszönésre visszamondok egy „Szia”-ra hasonlító valamit, de alig lesz belőle több zavart hablatyolásnál. Ugyan már kölyök, ne legyél ennyire meglepődve, láttál már női mellet életedben, ha máshol nem, hát azon a több tucatnyi piros karikás filmen, ami a gépeden van… Jó, mondjuk a való életben persze kimaradt a dolog. Lányos zavaromban még csak meg sem fontolom, milyen előnyöket nyújtana számomra a helyzet. – Természetesen! – mondom, és már ugrok is, hogy visszaadjam azt a felsőt. Mondjuk egyből a rossz lábamra érkezem, és végighasít rajta a fájdalom, de nem szisszenek fel. Nem szabad elfelejteni, mostantól kemény leszek, mint a kéthetes… na, az. Fölmarkolom a toppot, és rövid huzavonát követően, ami egy valószínűleg kanos mókus és köztem alakul ki, vissza is viszem a nőhöz. És közben még csak nem is bicegek, ami azért egészen jó eredmény. Bár látna most Ash… Bár lehet, körberöhögne, amiért nem használtam ki a helyzetet. Én már régóta nem tudom megmondani, mit csinálna. – Itt is van – nyújtom át diadalittasan a ruhát. – És hogy-hogy itt kint találkozunk? – kérdezem, megelőzve, hogy ő tegye föl a hasonló kérdést. Akkor válaszolnom kéne, és nem tudom, melyiken nevetne nagyobbat. Azon, hogy engem, aki mégiscsak egy vérfarkas, egy nyomorult oposszum kiűzött a lakóhelyemről, vagy azon, hogy éppen átesek a nagy, kamaszkori fellángoláson, és arra még rátesz egy lapáttal a hülye farkasom. Mindeközben még mindig érzem saját magamon az oposszumpisi igencsak kellemetlen szagát, ha csak haloványan is. Hiába, legalább féltucatszor lezuhanyoztam azóta, de a túlérzékeny orrom még így is kiszúrja. Lehet, el kellene süllyednem, mielőtt ő is észreveszi.
Nem a helyzet okozza leheletnyi zavarom, hanem ahogy látom zavarba jönni Samet. Fene gondolta volna, hogy léteznek még igazi fiatalok! Manapság már egy szál bugyiban is előronthatnék, nem a zavarukat lepleznék, hanem azt kérdezgetnék, mennyiért vállalnék egy menetet. Ehh... elcsesztük ezt a világot rendesen. Az elpucoló Sam után pillantok. Valami nem stimmel a sráccal. Mármint... a zavarán túl, igen! Csak nem jövök rá, hogy mi. - Köszi! - szélesedik ki mosolyom és nagy kegyesen fordítok neki hátat, majd úgy veszem fel a felsőt. A melltartó persze smafu, (pedig igazán megtanulhatnám már, hogy ebben a hidegben nem árt) fene gondolta volna, hogy bárki is erre jöhet pont most! Miközben hajamat előre igazítva fedetlen hátamat mutatom a srácnak és a felsőt erőltetem magamra, kapok egy kérdést is, melyre apró szusszanás után válaszolok, kissé megereszkedő vállakkal. - Megfuttattam kicsit a hófehér bundás kisasszonyt... - Elégedett mozdulattal perdülök meg és ha Sam helyet foglalt volna időközben, akkor szórakozottan huppanok le mellé. - Hja. Kellett már ez kicsit. - Fejtem tovább, bár magam sem értem, miért. Nem akarom vele terhelni a srácot, mert nem rá tartozik, mégis szívesen beszélnék róla valakivel. Valakivel, akinek nincs olyan tenyérbemászó képe és nem elemez ki, mint James tenné - szerintem - ilyen esetben. - Na és te miben sántikálsz? Azon túl, hogy gyanútlan nőket lesel meg... - nevetek, cukkolva kicsit, de hangom inkább játékos, mintsem bántó. Gyanútlannak meg aztán végképp nem lehetne engem titulálni.
A mosolyára és is elmosolyodom, de még mindig csak haloványan, zavartan. Most biztos azt hiszi, hogy leskelődni jöttem ki ide, vagy… Vagy valami még rosszabbat. Remek, így kell elintézni magamnak egy újabb problémát. Miért nem tudtam annál a nagy fenyőnél másik irányba fordulni? Akkor most nem lennék ehhez hasonló bajban, de hát úgy tűnik, nem szokásom az előre gondolkodás. Közben próbálok nem odafigyelni, amikor fölveszi a fölsőjét. Bár ekkor már nincs is sok minden, amit láthatnék. A szavai mögött viszont még én is érzem a problémát. Én akkor szoktam a farkasom futtatni, ha már tele van a hócipőm a világgal, és csak egy vad rohanás képes elűzni a gondolataimat. Mostanában ez meglehetősen gyakori, tekintve, hogy Ash és én milyen barátságos találkákkal örvendeztetjük meg egymást. Ekkorra már ismét ott ücsörgök a szikla szélén, lábam kalimpál a talán méternyi mélységben. – Valami baj van? – kérdezem hát, és eltökéltem, hogy ha kedve lenne, meghallgatom. Talán ha hallok másoktól is valamit, az segít elfelejtkezni a saját bajaimról egy rövidebb időre. Vagy éppenséggel bagatell marhaságnak fog tűnni az én bajom az övé mellett, ami szintén sokat segítene. Így, vagy úgy, de valamerre csak kilök. és hátha tudok még segíteni is neki, ami szintén üdvös lenne a számomra. Elvégre Ash is azért képelt fel a múltkor, mert nem gondoltam a falkára, mint családra… Nos, akkor itt vagyok, úgy gondolok rá, mint egy közösségre, aminek két tagja leül egy szikla szélén. Talán még büszke is lenne a szőke lány, ha látna. – Meséljen, hátha tudok segíteni. vagy legalábbis megpróbálhatom… A kérdését követő mondatra aztán felsóhajtok, és ismét leszegem egy pillanatra a szemem. – Nem is szokásom… – mondom. Mondjuk nem bánnám, ha kicsivel gyakrabban előfordulna, de hát az ember abból él, amit kap, az meg esetemben egészen szegényes. Hiába, nem lehet minden tökéletes. De mikor ismét fel tudom emelni a tekintetem, már válaszolok is. – Kijöttem ide gondolkodni egy picit. Hátha más megvilágításba helyezi az egyedüllét a dolgokat. DE azt hiszem, nem tette.
- Valami baj mindig van, csak néha kisebb, néha pedig nagyobb. Sosem szűnnek meg, főleg, mert magunknak generáljuk többnyire őket. - Vonok vállat flegmán, közben helyezkedve a kövön. Kedvem lenne az ölébe fektetni fejemet, de tisztában vagyok vele, hogy ennyire nem vagyunk közeli viszonyban, na meg ki tudja, a kamasz fejében mi menne le egy ilyen megmozdulásra. Hát még a testében. - Hát, hol is kezdjem... A pasik idióták. Ne vedd magadra, de tuti, hogy egy teljesen más bolygóról jöttetek, vagy ha nem is mindegyikőtök, de a java mindenképpen. - Horkanok fel nevetősen, hajamba túrva, igazítva kócosságán kicsit, már amennyivel ujjaimmal ezen lehet segíteni. - Áruld már el nekem, mi játszódik le olyankor bennetek, ha egy nő bejön nektek, de van pasija... pasi-szerűsége, aki számotokra nem szimpatikus és ezt hangoztatjátok is, de a nő meghódításáért mégsem tesztek semmit csak tépitek a szátokat a másik pasival kapcsolatban. Hm? - sandítok felé szinte már kislányosan, kérdőn. Egy tizenévestől kérek tanácsot... Fantasztikus. - Talán mert nem egyedüllétre van szükséged. Látod, nekem is sikerült belerondítanom most, akaratlanul is. Én nem hiszek a szellemekben és a Sorsban, de errefelé elég sokan, ahogy tapasztalom. Furák ezek a hegyi népek... minden esetre, ha szeretnél beszélni róla, szívesen meghallgatlak és segítek is akár! És nyugi, köztünk marad. - még a kezemet is nyújtom, kisujj esküre a srác felé barátságos, szórakozott mosollyal.
Egy halk sóhajjal jeleztem, hogy ennél jobban nehezen érthetnék egyet vele. Nekem sem lett volna semmi bajom, ha nem generálom magamnak ezt a marhaságot. És lássunk csodát, Ashley most utál, én az önsajnálat pöcegördébe süllyedek, és élet-halál harcot vívok egy oposszummal. Jó, ez utóbbi valószínűleg a leggázabb dolog, ami farkassal történt azóta, hogy egyáltalán elkezdődött az egész, de akkor is… Valahogy az Ashley-téma jobban izgat, mint az, hogy háborút vívok Hannibál reinkarnációjával. – A jelenlévők mindig kivételek – mosolyodok el, amikor azt mondja, ne vegyem magamra. Aztán megvonom a vállam, és figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem. Kár, hogy nem bukok a nálam idősebb nőkre, pedig akkor most határozottan élvezném a helyzetet. Így csak egy picinykét feszélyez a tény, hogy milyen helyzetben találtam rá. De már amúgy is felajánlottam a segítségem, nem szegem meg a szavam. – Egyébként nem sértődök meg, saját magamon tapasztaltam, hogy tényleg idióták vagyunk. Csak néhányan kevésbé mint mások. A kérdésére felsóhajtok. Határozottan nem én vagyok a legjobb ember ennek a kitárgyalására, de úgy tűnik, ma nem a legjobb napunkat éljük. Szóval ugyanúgy megpróbálhatok segíteni, mintha pszichológus lennék. Aztán tudja a fene, talán még hasznos is leszek. – Hát… Ilyesmit én magam még sosem éltem át, de azt hiszem, az lehet az oka, hogy a másik pasi nem tudja, mit tehet a nő jelenlétében, és mit nem. Próbálja felmérni a másikat, gondolkodik a következő lépésén. De közben fél is megtenni azt. Vagy a nőtől magától fél, vagy a gondolattól, hogy rossz lépést tesz, és elveszíti – mondom, és próbálok nagyon okosnak tűnni. Én ilyen lennék a helyében. Sőt! Ilyen is vagyok. Csak az esetünkben nincsenek „másikak” csak én, meg a barom remény, hogy talán, egyszer… A szavaira ismét egyetértően bólogatok. Talán van lehetőségünk segíteni egymásnak, és így máris van értelme a napnak. Viszont nem könnyű rávenni magam arra, hogy megnyíljak valaki felé, hiába a falkám tagja már egy ideje. Aztán elátkozom magam gondolatban. Mégis mi a fenéért akadt ki Ash? Hát pontosan ezért, te vadbarom! Pontosan ezért. – Van egy lány – sóhajtok föl csendesen. Közben érzem, hogy pirosodok el, és ismét káromkodok magamban. Gyerünk, Sam, legyél már tökösebb! – Ashley. Nem tudom találkozott… találkoztál-e már vele. Darren Northlake a beharapója. Na, szóval… Nem is tudom, hogyan mondjam. Én kedvelem. Tényleg. De minden esetben, amikor találkozunk, katasztrófa a vége. Legelső alkalommal sikerült átváltoznia, amikor beszéltünk. Másodjára vettem neki ajándékokat, a végén meg eljutottunk addig, hogy felképelt. Nem tudom, mit tegyek, vagy tegyek-e egyáltalán valamit… De a farkasomra jó hatása van. Valamiért, valahogyan megnyugtatja, és emberként is okos, és normális esetben egész elbűvölő lány. Én pedig… Azt hiszem, belezúgtam. Tessék, ezt is kimondtam. Immár az egész képem olyan vörös, mint a cékla. Nem szokásom nekem az érzelmeimről beszélni, inkább magamba fojtom őket. De most örülök, hogy megtettem.
- Valahogy úgy! - nevetek fel könnyedén a srác éleslátását illetően. Helyes kölyök. Mármint nem úgy... úgy is az lesz idővel, ahogy felnő, ehhez kétség sem fér, de jelen pillanatban az eszét dicsértem és a dolgokhoz való hozzáállását. Nem csoda, hogy nem jön ki a kortársakkal - ha jól vettem ezt ki a James és közte múltkor lefolyt beszélgetésből -, ha ennyi vénség között szocializálódott! - Nekem valahogy folyton az idiótákba sikerül belenyúlnom úgy fest... - kuncogom, noha csak egy általános sztereotípiát tartok életben a párválasztási szokásaimmal, mely szerint: A lányok a rossz fiúkkal randiznak, de a jók mellett állapodnak meg. Szerencsére még nem dobta elém az élet azt a "jót", aki mellett megállapodnék. Lehorgonyoznék. Elkötelezném magam. Brrr... borzalmas szavak ezek, lépjük is át a dolgot! - Szóval szerinted Darren fél tőlem?! - szalad ki a meglepett mondat elkerekedő tekintet keretében ajkaimon. Pillantásom a srácon, és lefagyok, mikor rájövök, mit is mondtam ki. Miért? Miéééért, te buta liba?! Pont egy kölyökkel szemben nem tudod befogni a szádat, mikor annyi mindenkit, több száz éves farkasokat átejtettél már életedben puszta szavakkal és gesztusokkal... Grráh! - Khm... mármint... - hajamba túrok, lesütöm a tekintetemet. - Ebből már nem jövök ki jól, mi? - sandítok fel sűrű pillák alól a srácra nevetős, cinkos mosollyal. Nem kell kérnem, valahogy megérzem - a fehér bundás farkas megérzi - hogy megbízhatok benne és nem fogja kiadni. Valami új vette itt kezdetét kérem, amit szövetségnek erős lenne nevezni... barátságkezdemény. Igen, azt hiszem titok-társak lettünk, leszünk, ha ő is mesél magáról valamit a kérdésem kapcsán. És lám, így is lesz. Türelmesen végighallgatom, hagyva, hogy kifejezze magát, kifejtse gondolatait nyugodtan... majd pislogok apró, bazsalygós mosollyal, mint valami sárkányfűárus a mesében. Hát ez ééédes! De most komolyan! Engem megvett, Ashley meg nem tudja, mi való neki... fura a mostani fiatalság, határozottan fura. - Ashley... érdekes lány. Amennyire én tudom, most a nagy kiképzése mindennél jobban leköti. Hogy erős és hatalmas farkas legyen, noha bőven van száz éve erre, ő sem lesz egyik percről a másikra szuperhíró. - Vonok vállat aprón, ahogy a srácot fürkészem tekintetemmel. - Az edzés és a durva viselkedés is egyfajta tagadás. Sokféle oka lehet... csalódott már egy srácban és ezért nem akar közelebb engedni, esetleg a családjával történtek miatt nem szeretne megkedvelni, mert attól fél, hogy elveszíthet... - Ötletelek én, egy kész párterapeuta veszett el bennem! Vagy csak sok időt töltöttem az elmúlt napokban Jennyvel.
Az egyetértését egy apró mosollyal fogadom. Nekem valahogy nincs sok kedvem nevetni, pedig lehet, az segítene. Jó, most nem fogok belemenni abba, mennyire felszabadítja az embert a boldogság, mert az nyálas hülyeség lenne, arra meg szerintem egyikünk sem vevő. Még gondolatban sem. Majd előadom Sue-nak, ő úgyis szereti az ilyen dolgokat. Addig biztos nem hagy nyugodni, amíg nem nézek meg legalább egy Én kicsi pónimat... Érzem a vesztem. Már éppen válaszolni készülök az idiótás megjegyzésre, amikor kiejti Darren nevét. Felvonom a szemöldököm, és semmi mással nem jelzem, hogy meglepett. – Áh, ugyan. Amit elmondunk egymásnak, az kettőnk között marad – legyintek nyugodtan. Aztán ismét apró vigyor kúszik az ajkaimra. – Úgy tűnik, mindkettőnk problémájának forrása a Northlake-klán. Egyébként nem arra gondoltam, hogy tőled félne – de veszett fura ez a tegezés –, inkább attól, milyen reakciót adnál arra, ha közvetlen ostromba fogna. Nesze Sammie, jól megmondtad. Azért párterapeutának nem kellene mennem, mert még én sem tudom, mit beszélek. Azért remélem Yetta nem fog haragudni rám, ha kiderül, hogy semmit sem konyítok semmihez azon felül, hogy ne tudjam befogni a nagy lepcses számat. Nem örülnék neki, ha még ő is megutálna emiatt, ahhoz kezd túlságosan kicsúszni a lábam alól a talaj. Elég nekem egy oposszummal háborúzni, na! Figyelem az arcát, miközben beszél, és hallgatom, amit mond. Tetszik az a bazsalygós mosolya. Nem is tudom, miért voltam vele bizalmatlan akkor, amikor beült hozzánk a teraszon... De legalább megtudtam, hogy jófej, és megbízhatok benne. És a tanácsai jók. Jobbak, mint amiket eddig kaptam bárkitől, beleértve Sue-t, pedig ő aztán tud mondani jó dolgokat. Hiába, nők, egymást értik, én meg csak sodródok az árral... – Ezt próbáltam már mondani neki én is – sóhajtok föl csendesen. – De meg sem hallgat. Egyébként lehet abban valami, amit mondtál. A legutóbbi pasija... A lényeg az, hogy nem működött jól a dolog közöttük. És én ezt megértem. Tényleg tudunk barmok lenni néha. De legalább egy esélyt adhatna, hogy bebizonyítsam: nem mind vagyunk azok. Mert tényleg nem. Csak sok a hülye, aki lerontja a renoménkat... Rossz érzés tehetetlennek lenni, Yetta. Na tessék, még a végén eldalolom egész szomorú életem neki. Szívem szerint megölelném a nőt, de nem merem, és már a gondolatba is beleborzongok. Mégis mire gondolna, ha megtenném? Nem vagyok én olyan, aki rányomulna egy nála idősebb nőre. Vagy bárkire, nézzen ki bármennyire jól... Nesze, már pirulok is. Basszus, Sammie!
Elgondolkozok a kölyök szavain kissé, elvigyorodva ott, amikor a probléma forrásaként Northlake-éket jelöli meg. - Már csak Olennek kellene csatlakozni hozzánk, ő meg Jenny-vel kavarog valamit... - kuncogom, hogy szusszanva, széles "kisbéka" mosollyal pillantsak fel a majdhogy nem tiszteletbeli Nacrosh-ra. - Igen? Pedig a csajok szerintem többnyire díjazzák, ha egy pasi tudja, hogy mit akar és nem tart attól, hogy ezt ki is mutassa valahogy. - Szélesedik ki mosolyom, s bizony, jól érzi, ha úgy gondolja, hogy ez nem csak Darrennek szól. Igaz, én nem vagyok Ashley és nem látok bele a fejébe sem, de hát néma gyereknek anyja sem érti szavát: ha nem adja jelét annak, amit érez, akkor honnét a fenéből kellene nekünk kiszúrni, kiolvasni? Na ugye! Fő az önbizalom. - Elhiszem Sam. Sőt... elég sokat megéltem már ahhoz, hogy kimondjam: tudom, milyen idegőrlő tud lenni a tehetetlenség. De talán - örök optimista vagyok - mégsem olyan lehetetlen a helyzet. Mindig van még egy lépés, csak meg kell azt találni. Ami pedig Ashley-t illeti, majd kitaláljuk ezt a lépést. - Igen, közösen, ugyanis nem titkolt tervem, hogy puhatolózok nála kicsit. Mármint... a srác előtt nem titkolom, hiszen az ő élete, ha nem szeretné, akkor nem fogok beleszólni még ilyen minimálisan sem. Na meg barátok vagyunk, miért tennék ilyesmit pont a háta mögött? - Viszont lassan hűvösödik, nekem meg be kellene még vásárolnom. Van kedved velem tartani? - firtatom, egyúttal ellökve magam a szikláról, feltápászkodva. Remélem, hogy velem tart a kölyök, ha nem is a boltig, legalább a kocsiig. Akkor felajánlom, hogy a farkaslakig elviszem. Akárhogy is, ez a beszélgetés itt még nem ér véget, az okfejtés tovább folytatódik utunk során, sőt, talán el is terelődik más, kevésbé komoly témák irányába.
A bátyjának említése újabb vigyort csal elő belőlem. Hát igen, úgy tűnik, hogy az a család felforgatja a dolgokat maga körül. Nem mintha bánnám. Kedvelem Ashleyt, Jenny egész érdekes látványt tud nyújtani néha, és Darrennel is jóban lennék, ha valaha is beszélnénk anélkül, hogy menekülőutat kellene keresnek öt percen belül. Hát igen, szívás, amikor az ember rányomult egy háromszáz éves, ereje teljében lévő farkas lányára... A következő szavaira csak biccentek. – Hát igen, én csak egy tizenéves vagyok – mondom. Tényleg szeretnék neki segíteni, és utálom a tényt, hogy képtelen vagyok rá. Legalábbis egyelőre. Aztán ki tudja, lehet megnövök előbb-utóbb, és még értelmes tanácsokra is lehet majd számítani tőlem... Az lenne ám a nap! – Én ezért paráznék. De aztán... Nem tudom, egy több száz éves ember gondolkodásába nem tudok belelátni. Hallom az Ashről szóló szavait, és egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Az utolsó mondata mégis felvillanyoz. Tudom, hogy nem csak a levegőbe ebszél, hogy tényleg segíteni fog nekem, ha tud... Így csak még jobban szégyellem, hogy én nem lehettem nagyobb hasznára. Na jó, ezután kötelezően ki fogom takarítani a házát. Kétszer! Legalább. – Köszönöm, Yetta – mondom. Kedvem támad előrehajolni, és megpuszilni, de leküzdöm. Ezt legfeljebb Sue-val merem megcsinálni, és őt két éve mondhatom a barátomnak. Nem akarom elijeszteni a nőt ennyire gyorsan, főleg most, hogy tudja a titkomat. Nem, óvatos leszek majd. Meg aztán, örülök annak, hogy lett valaki a falkán belül is, akit barátomnak hívhatok. – Persze, szívesen – mondom, és föltápászkodok, majd elindulok a nyomában. Már majdnem a kocsinál vagyunk, túl pár vidámabb témán, amikor megtorpanok, és lesütött szemmel nézem a földet. – Te, Yetta, úgy... Mit is akarsz vásárolni? Mert szívesen cipekedek, meg minden, csak ha fehérneműt is, meg miegymást, az – fülig vörösödök –, na szóval az nem az én szakterületem... Azzal már megyek is tovább. Szívesen segítek neki bevásárolni, szívesen segítek bármiben. Elvégre, mi most már titok-társak vagyunk. Az olyasmi, mint a barátság, csak jobban kisegítjük a másikat...
„Az éjszaka álmomban ismét Manderley-ben jártam” – King kezd ezzel egy regényt, ő meg valami másikból emeli át. Nem is tudom, mindenesetre a mai reggelemre rohadtul találó. Hideg verejtékben fürödve ébredtem, és a kezem még mindig remeg ha csak belegondolok abba, mik jártak a fejemben. Egy pillanatig még Asht is kerestem, oda akartam húzódni hozzá, mint azon a bizonyos éjszakán ő hozzám, de természetesen a lány nem volt sehol. Talán több száz mérföldre van most, Kubában vagy Kanadában, és vadászik arra, akit meg akar ölni. Egyedül feküdtem az ágyamban. Álmomban visszalátogattam New Yorkba, abba a régi házba, ahol a kölykökkel éltem. Lucy ott ült a térdemen, és hangosan követelt valamit... Már nem emlékszem egészen pontosan, mit. De nevettem és odaadtam neki. Aztán az egész dolog elkorcsosult. A kislány feje hátrahanyatlott, torka felszakadt, és rám ömlött a vér. Vel rontott be az ajtón, de aztán összezuhant, és csak vonszolta magát. A fél lába leszakadt. Kiléptem az ajtón, és mindenütt halottak hevertek. Közöttük pedig megláttam magamat, farkas alakban. Belenéztem a saját szemembe, de nem láttam mást ott, csak egy vad állatot. És ekkor felébredtem. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Fölkeltem és elindultam, hogy keressek valamit vagy valakit, aki ezt az álmot elűzi a fejemből. De Yetta nem lakott a farkasokkal, Doktor Howardhoz nem akartam lemenni, elvégre fene tudja, ki mellől ugrasztanám ki, Ash túl messze volt, és ha zokogva felhívom, hát átnyúl az éteren és leszabja a golyóimat. Marad Sue. Mondjuk rohadtul fog nekem örülni hajlani ötkor, főleg úgy, hogy nem is mondhatok el neki mindent. De fenébe az egésszel, most nagy szükségem volt arra a mosolygós arcára, vagy legalábbis valakiére, mert úgy éreztem, hogy szét fog robbanni körülöttem a világ. Elindultam hát, át az erdőn, a mocsarat a biztonság kedvéért még mindig elkerülve. Még túl élénken él bennem a találkozás Odette-vel, márpedig jó régen volt a dolog. Most csak próbálok belefeledkezni a természetbe, miközben az autóút felé tartok. Jókora kerülő, de hát Istenem, legalább a fejem kiszellőzik ennyi idő alatt. Ha már ez sem, akkor ott gáz van.
A hűvös esti szél az arcomat takaró koponyás kendőbe vágott, ahogy haladtam robogva az úton. Szememet egy egyszerű, motoros szemüveg védte. Ahogy számítottam, reggelre, vagy kora délelőttre a kollégiumban leszek már, és lejelentkezhetek a Protektornál, vagy valami itteni fejesnél. Bár a new yorkiak ragaszkodtak ahhoz, hogy repülővel, vagy kísérettel menjek, nem vagyok oda az ilyesfajta bánásmódokért. Ha motorral akarok jönni, akkor motorral jövök, és ez a 73 óra utazás számomra nyaralás. 4244 mérföld, bezony. Jó, nem egyhuzamban toltam le az egészet. Muszájból meg kellett állni. Nem mondom, hogy könnyű út volt, de én élveztem. Mostanában elég kevés dolog van, amit élvezek. Még azt is bevállaltam volna, hogy szó nélkül érkezek a városba, de sajnos végül értesítették az ittenieket. Na mindegy, legalább készülnek egy új tanítvány érkezésére. A hajamat összeborzolta a menetszél, de nem zavart. Éjjel szeretek száguldozni, legalább ilyenkor kevesen mászkálnak. Nagyobb gázt adtam a kicsikének, és a néma utat csak motorom morgó hangja szelte át. Valamiért túlságosan nyugodtnak éreztem magam, és fel akartam pörgetni az eseményeket. Ha kell, akkor adrenalinnal pezsdítem fel a vérem. Az út alatt rengeteg időm volt átgondolni a közeljövőre terveimet. Először is, egy Mentor. Kipuhatolni az itteniektől, ki a legjobb, legrátermettebb, és azt meggyőzni arról, hogy jó tanítvány vagyok. A másik, megtalálni Samet! A két legfőbb cél, a két legfontosabb feladat. Megtalálom, elkapom, és kivallatom. Aztán majd eldöntöm, mi legyen a sorsa. Tudtam róla egy s mást, igaz, nem mindent. Azt tudtam pl., hogy itt Falkába verődött. De hogy pontosan miért, és hogyan került ide, arról fogalmam se volt. Csak következtettem arra, hogy menekül. De itt több lehetőség is felvetődött. A szülei elől... vagy előlem. Bár nem hittem, hogy tud arról, hogy élek. Tudtam, hogy most, a találkozás lehetősége, ebben a kis porfészekben fog megtörténni. A Sors útjai kifürkészhetetlenek, ahogy bölcs Mentorom mondta egykoron. A Sors egy marha nagy pöcs, válaszoltam erre mindig. Gondolataim kavarogtak, és a kis terveimet szövögetve haladtam fölfelé, egy magasabb domb tetejére, mikor a fákra esett motor lámpán fénye. Csak egy futó pillantás volt, és mégis, ereimben megfagyott a vér. Az arc, az alkat, akit ott megpillantottam, bár teljesen más volt, mégis, azonnal felismertem. Nem, ez... ez nem lehet! "A Sors útjai kifürkészhetetlenek..." A fény eltűnt az alakról, elnyelte az erdő sötétje, ahogy tovább hajtottam. Megráztam a fejem, és egy hirtelen rántással, szinte kaszkadőri mutatványnak is beillő mozdulattal megfordítottam a motort. Nem, biztos délibáb, a szemem csapott be, az ide jövetel izgalma totál megrészegített. Vagy... Muszáj leellenőriznem! Az út szélénél leállítottam a motort, nem messze ott, ahol látni véltem a fiút. Kikapcsoltam a fényeket. Kitámasztottam a motort, majd szép lassan leszállva a géplovacskáról, szememmel végig pásztáztam a sötét, túlságosan is némának tűnő erdőt. Nem húztam le arcomról a kendőt, mert ha esetleg tévedek, és nem Sam volt az, jobb, ha nem tudják, a kilétem. Leemeltem a védőszemüveget, majd a kormányra akasztva, az erdő felé indultam. Igyekeztem csendben haladni, figyelmem továbbra sem lankadt. Biztos csak képzelődtem, a híres hegyi levegő lehet az egésznek az oka...
Kezdőlap
ha nem tudsz vele mit kezdeni, szólj és akkor próbálok még írni hozzá //
//
Köszi a játékot, nagyon élveztem!//
