A párocska vígan mászta a hegyet és járta az erdőt az oldalában. Judy többször megállt a fáknál, érintve, simítva őket és mesélt a kubainak arról, hogy miket érez. Minden fa egy egyéniség volt a számára, az erővonalak hordozója, sokéves események szem nélküli tanúja. A nővel izgalmas volt erdőt járni, legalábbis annak, aki szerette az ilyen filozofikus, természetközeli eszmefuttatásokat. Duane is nagyon kedvelt a növényeket, Kubában sokat tanult a gyógyító hatásaikról is. A santería-ban viszont áldoztak is növényt, néha állatot, így neki az élet nem volt annyira szent, mint a barátnőjének. Az emberi élet igen, azt nagyra tartotta és ha tehette, védte is. Mindketten ledöbbentek, mikor egy egzotikus szépség jött a fák közül. Határozott léptei és tekintete a véres ruhával együtt nagyon rossz dolgokat vetítettek előre. A párocska ma nem akart volna harcolni. Ki akartak mozdulni, a város rohanását maguk mögött hagyni. Erre pont valami borzasztóba csöppennek. Jyotsana úgy közeledett, hogy egyértelmű volt, a vér nem az ő vére. Valaki másét ontotta ki és és annyira büszke volt, hogy le se törölte magáról. Így jött ki a közeledők felé, hirdetve a tettét. Duane-ék azonnal megálltak, egymásra néztek, aztán újra a nőre. - Szerinted is... - kérdezte Duane, de Judy már bólintott elkomolyodva, mielőtt befejezhette volna. Mikor Jyo közelebb jött, az energiát megérezték, már tudták, hogy egy vérfarkassal van dolguk. Judy megijedt egy kicsit, nem szerette az ilyen elhagyott helyeken a konfrontációt. Mágusként voltak módszerei és a fegyvereit se felejtette otthon. Csakhogy azok benn voltak a hátizsákban, ahogy a kubaiéi is. A zsákjaikat levették a vállukról és a kezükben tartották, hogy ha kell, elő tudják venni az ezüstözött pengéjű tőröket. Duane viszont harcos létére először a beszédben hitt. Ő védő harcos volt inkább, sose támadott meg senkit ok nélkül. Védekezni pedig először beszéddel is lehet. - Mit akar tőlünk, hölgyem? - kérdezte. A gyilkosságról nem faggatta, hanem a szándékait kutatta. Nem sok jót várt. Egy vérben fürdő nő jön szembe velük bátor járással. Biztos nem kő-papír-ollót akar játszani. Inkább eltüntetni a szemtanúkat... Az esélyt mégis megadta, hogy békésnek látszanak és ne fenyegetést lásson bennük Jyotsana. Judy szótlanul állt mellette, készülve, hogy varázsoljon, ha kell.
Lehet, hogy mégsem kellett volna elébük mennem? Ezek szerint akkor még nem vették észre elfajzott kölyköm haláltusáját? Mindegy… ahogy nézem, úgy is csak idő kérdése lett volna az egész, hisz ebbe az irányba tartottak – előbb vagy utóbb, elkerülhetetlen lett volna a „találkozás”. -Az égvilágon semmi rosszat. -válaszoltam hűvös nyugalommal a két fiatalnak, és pár másodpercre meg is álltam egy helyben, amíg vetettem egy pillantást a vállam fölött hátra felé. Menni vagy maradni, ez itt a kérdés? Lehet, hogy érezték rajtam, hogy vérfarkas vagyok, azonban én is éreztem rajtuk a félelem éledező, jellegzetes illatát… Ó, ha tudnák, ki vagyok, vajon akkor is hasonlóan reagálnának a közelségemre és a cselekedetemre? Nem tudom, az viszont jól eső elégedettséggel tölt el, hogy ezek szerint a Protektor tartotta a száját a kilétem felől. Mondjuk azt is megnézném, hogy mit lépnének ellenem, ha harcra számítanának… és ha rájönnének, hogy mennyire felesleges lenne minden. -Igazságot szolgáltatok egy leszármazottam számára. Nem túl szívderítő látvány, bár ahogy elnézlek titeket, ezeddig nem sűrűn volt részetek hasonló látványban. Igazam van? -kérdeztem vissza nyíltan, miután hagyva a felesleges köntörfalazást, a ki nem mondott kérdéseiket is megválaszoltam, előre. Így, nyakig véresen úgy is ez lett volna a következő, amit megkapok, ha van elég bátorságuk feltenni… -És ti? Mi járatban vagytok erre felé? Csak úgy, egyedül? Védtelenül? –nyomtam meg az utolsó szót, jelezve, hogy tisztában vagyok vele, hogy őrző létükre is a fiatalabb korosztály táborát erősítik. -Remélem nem fog elájulni a vér látványától. -biccentettem a lány felé, bár a fiúnak szántam a szavakat – ha már ő elegyedett beszédbe velem.
Lehet, hogy egyszerű rendőrségi hívás lett volna, ha Jyo eltűnik és nem jön a páros elé. Ez már sose fog kiderülni. Most szemtől szemben álltak és méregették egymást, hogy mire számítsanak. Nem hangzott túl hihetően, amit a farkas mondott. Összevérezett ruhával lépked, szinte lebeg a könnyedségtől és nem messze egy hullát hagy maga mögött. Ha ezek után semmi rosszat nem akar, akkor is óriási káosz lehet a fejében, gondolta Duane. Sokan megőrülnek a farkaskórtól. A kubai és barátnője is csak nézte az indiai nőt. Kutattak az emlékeik, információik között, hogy kellene-e ismerni. Indiai nevűről tudtak, de hogy ez a nőstény itt az-e, azt nem sejthették. Semmit nem jelentett az ilyesmi, a legkülönbözőbb nevek tartoztak teljesen azokhoz nem illő vonásokhoz. Duane kivárta, hogy a nőstény megálljon és mindketten feszülten figyeltek. Tényleg nem tűnt támadó szándékúnak. Csak nehogy az legyen a vesztük, hogy ezt hitték... - Nem szerettük meg, amiket láttunk - mondta Duane. Judy már túl van az első hulláján, egy farkas áldozatán és komoly sebeket is látott. A kubainak harcias élete volt, már a havannai utcákon is hullottak a gyerekek és a farmon is belefutott hasonlókba. A halál így sem volt olyan, amit meg tudott volna szokni. Minden emberért kár. Nem az a megoldás, hogy megölik, ha valakivel gond van. A kubai még mindig csak figyelt, mielőtt többet mondott volna. Kereste a szándékot és próbálta kitalálni a folytatást. - Bocsánat, de mit vétett a kölyke, hogy elvette az életét, amit maga adott neki? - kérdezte Judy hangot adva a békés megközelítésnek. Ő rendkívüli módon pártolta az életet, még Duane-nél is jobban. Egy problémás vérfarkas kölyköt is meg lehet nevelni. Ha a beharapója nem lusta, hanem kemény kézzel fúrja-faragja, hogy tudjon viselkedni. Ez a nőstény kegyetlennek tűnt és a tanárnőben az is szöget ütött, hogy "egy" leszármazottjáról beszélt. Mint azok, akikből csak úgy potyognak a gyerekek és nem becsülik őket, mert úgyis csinálnak másikat, ha az egyiknek annyi. Judy-nak borzasztó volt belegondolni, hogy élnek így családok. Duane érezte, hogy a nő ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból, provokálja őket. Ez már a játszadozás volt, szórakozott, mielőtt a zsákmányt elejtené, így látta a kubai. Nem akart belemenni, nagy levegőt vett és megmondta az igazat. - Kirándulni nem bűn. Most mit vár tőlünk? Ő tudta, hogy mit tenne. A kirándulásnak vége. Ebből egy telefon lesz a yardra, aztán helyszínelés, a párocska kihallgatása és mire végeznek, lemegy a Nap. Ennyit a kikapcsolódásról, a könnyű, hétvégét záró programról a természet lágy ölén. Kirándulás helyett gyilkossági ügy, fantasztikus. Judy komoly arcot vágott és távolabbra nézett, a hullához. Megmutatta, hogy nem egy mimóza ő. Szembe mert nézni azzal, ami visszataszította, amitől undorodott. Ne higyje azt a farkas, hogy egérkével találkozott. Ő mondta ki a nyilvánvalót is, amíg a kubai figyelt és készen állt a támadásra. - Nyilván azért jött elénk, hogy ne maradjon szemtanú... És ez magának nem tartozik a "rossz" kategóriájába, igaz? Ha a kölykével végzett, két Őrzőt még annyira sem sajnálna - kérdezte a nő.
A fiú szavaira csak szótlanul bólintottam. Valahol érthető is… még ha találkoztak is a halállal korábban, akkor sem könnyű hozzászokni… még akkor sem, ha épp háborút él az ember, és naponta több százak hullanak el körülötte. Most nem élünk háborút, legalábbis olyat, ami itt folyna, és naponta több százak életét követelné. -Mi a véleményetek a rabszolgatartásról? Amikor a másik életét annyira nem becsülik, hogy közönséges tárgyként bocsátják áruba, embertelen körülmények között tartva, ütve, verve, hogy aztán jókora hasznot húzva belőle másnak adják, akárcsak egy megunt cipőt, mígnem a halálba dolgoztatják? Mindezt csupán azért, mert nem európai a származása? Mert esetleg kicsit sötétebb a bőrszíne? Vagy egy kevésbé fejlett vagy civilizált ország lakosa? -kérdeztem vissza, szánt szándékkal ignorálva a fiú kérdését, ahogy azt is, hogy a kölykömként emlegette a férfit. Valójában a vérvonal-unokám, de tekintve, hogy most 400 év körüli farkasnak adom ki magam, ilyen korú farkasok viszont meglehetősen fiatal unokákat tudhatnak magukénak, már ha egyáltalán odáig eljutottak, hogy tovább vigyék a vérvonalukat… inkább nem rondítanék bele az álcámba, meghagyom Duane-t a saját hitében. -Nem, azt valóban nem. -értettem egyet vele, hisz miért is lenne bűn? Csupán rosszkor, rossz helyre tévedtek, és nem szeretném, ha a későbbiekben ez bármilyen formában negatívan érintene engem. -Jelen esetben talán nehéz elhinni, de nem szokásom ok nélkül gyilkolni. Ahogy még őrzőt sem bántottam soha. -jegyeztem meg komoran, sértésként felfogva a lány szavait. Ha tudná, hogy kivel néz szembe… Vajon akkor is így formálta volna a szavait? Azt hiszi, hogy élvezem, ha a saját vérem életét vehetem el? Hogy nem próbáltam már korábban is jó útra téríteni a leszármazottam? Azt hiszi, kár azért az elveszett lélekért? -Valakinek a piszkos munkát is el kell végeznie, ezt már igazán megtanulhattátok volna. -jegyeztem meg, hisz szégyen vagy sem, napjainkra az őrzők egyik fő feladata nem más, mint a mi leszármazottaink okozta „mocsok” feltakarítása, hogy titokban tarthassák a halandó emberek előtt a világunkat. -És ha én nem teszem, akkor ez a feladat rátok, mint őrzőkre hárul. Mit tettél volna, ha egy nap elrabolnak? Ha egy reggel arra ébredsz, hogy valami fennkölt milliomos tulajdona vagy, aki a saját kénye, kedve szerint bánik veled, semmibe véve minden szavad? -fordultam a lány felé, hisz könnyű okosnak lenni, de mit tenne, ha ő kerülne ilyen helyzetbe? Mert szégyen vagy sem, hiába öltem bele annyi energiát annak idején, a rabszolga-kereskedelmet sajnos napjainkra sem sikerült kiírtani…
Duane ránézett Judy-ra és azt kellett látnia, hogy barátnője pontosan ugyanezt teszi. A téma felvetése mindkettejüket érintette. A kubai talán sose jutott el volna el az Egyesült Államokba, ha nem akad horogra annál az embercsempész bandánál. Ezért nem volt hálás a sorsnak, nem hálálkodott azért, hogy megízlelhette a rabszolgalétet. Csak azért, hogy onnan kiszabadult és új életet kezdhetett. Lehet, hogy Judy-t sose ismerte volna meg másképpen és az nagy kár lett volna. Mindenesetre érdekes momentumnak találták, hogy pont ezzel jött a nő, pont nekik. Duane saját bőrén tapasztalhatta azt, amit állítólag az a leszármazott elkövetett. A kubaiak kapnak az alkalmon, hogy elszökhessenek a diktatúrából és az indiainak könnyen eszébe juthatott egy ilyen párhuzam Duane fizimiskájáról. - Ezt én jól ismerem - mondta Duane, elárulva egy kicsikét a sorsából, az életútból, ami mögötte volt. Judy-val megbeszélték ezeket még az elején és az életet rendkívüli módon tisztelő nő megdöbbent, hogy elé került valaki, aki a modern embercsempészek áldozata. Lehet, hogy sose találkoztak volna, ha Duane nem szánja rá magát a döntésre és nem próbál megszökni Kubából, egész pontosan így megszökni. Létezik, hogy ez az alak tényleg ezzel foglalkozott? Vagy csak ócska trükk ez a történet, hogy jobb színben tüntesse fel magát? Mindketten felidézték, ki az indiai származású nő a listán, a segítségüket felajánló magányos farkasok listáján. Bizonyos Jyotsana Sharma. Fairbanks nem az etnikumokról híres, úgyhogy könnyen lehet, hogy megtaláltak egy bizonyos magányos farkast, akit a Protektor már ismer. - Szóval ez csak egy leszámolás volt két farkas között. Civilek veszélyeztetése nélkül - összegezte a kubai a nyilvánvalót. Duane kicsit furcsállta, hogy a nő ilyen konkrétan beszélt olyanokról, amiket a kubai is átélt és hogy ilyen megértő volt. Nem akarta őket megölni. Nagyon erősnek tűnt, mégis éltek még. Ez prédaelejtés előtti játszadozás lett volna? Megnyugtatja őket, bizalmat ébreszt és eljátsza a kegyes igazságosztót, hogy utána röhögjön a markába, mikor eltöri a nyakukat? Vannak, akik szeretnek ezzel szórakozni. Ha viszont ez itt az a nőstény, aki a listán szerepel, akkor igaz is lehet, amit mond. Judy elnézett másfelé. Nagyon nem szerette az ilyen vádaskodó, szembesítő stílust. Őt soha nem rabolták el és nem is akarta megismerni azt, amiről Jyo beszélt. Sóhajtott egyet és visszanézett. - Értjük, mit akar. Azért jött ide, hogy titokban végezzen a kölykével, aki alvilági ügyekbe keveredett. Civileket nem akart veszélybe sodorni, most azt hitte, megzavarták, de csak Őrzőket talált, akikkel meg lehet egyezni. Igaza van. Duane kezdte érezni, hogy Judy csillapodik. Őt hamarabb meggyőzte a nő, mint a kubait. Pedagógus volt, nem utcagyerek, nem volt hozzászokva a folytonos veszélyhez. A kubai közelebb húzódott barátnőjéhez és próbálta békésebb mederbe terelni a beszélgetést. - Ha már így megismerkedtünk... Duane vagyok, ő Judy. Magában kit tisztelhetünk? Judy biccentett. Nem mosolygott, ott még messze nem tartottak. A kubai folytatta, már kissé nyugodtabb hangon és a zsákját is letette. - Nem fogjuk elárulni a zsaruknak, hogy láttunk itt valaki mást is. De gondolom, megérti, hogy kihívjuk őket, mert a végtisztesség még egy ilyen alaknak is kijár. Judy toporgott kicsit a lábával és végignézett a nőn. Komoly hangon szólalt meg: - Van váltóruhája? Véresen nem lenne jó a környéken mutatkozni. Tudta jól, hogy a farkasok megoldják az ilyen kérdéseket. Egyszerűen felajánlotta a segítségét. Nála volt váltóruha és méretben is hasonlítottak. A nyomok eltüntetésében hajlandó volt segíteni. Megértette, miről van szó. Ő is letette a zsákot, amiben a fegyverek voltak.
Úgy tűnik, a Szellemek tréfás kedvükben vannak, hogy ilyen szépen csokorba szedtek minket egy téma kapcsán… Ahogy belekezdtem a mesélésbe, inkább tanító célzattal szántam a szavaimat, de amikor a fiú reakciójából leszűrhettem, hogy ő is részese volt ennek az egésznek… -Sajnálatos, hogy fiatal korod ellenére már kénytelen voltál megtapasztalni. -jegyeztem meg együttérzően, majd amikor végre megértették, hogy mi is a helyzet, megerősítően bólintottam. -Pontosan. -feleltem, de aztán a kezemmel körbe is mutattam a környező tájon - Ha gondoljátok, körbenézhettek, de ha nem hiszem, hogy találnátok civil halottakat. -én legalábbis nem éreztem a közelben egyet sem, pedig vagy a vér és a bomlás szaga is erős és jellegzetes. -Reméltem, hogy sikerül civilizált módon megtárgyalnunk. -húzódott féloldalas mosolyra a szám a lány szavait hallva, de nem bírtam megállni, hogy ne folytassam - Nem tudom, itt Fairbanksben hogyan nevelik az őrzők az ifjúságot, hogyan viszonyultok a vérfarkasokhoz… Akármilyen hihetetlen, nem minden vérfarkas öl embereket és őrzőket ok nélkül. Szomorú, hogy a mai világban ez az első vélemény rólunk, csak azért, mert ragadozókká váltunk. – szinte hihetetlen, hogy amikor farkasokká váltunk, mennyire természetes és mindennapi volt az együttműködés a két „tábor” között, hisz azelőtt egy törzs voltunk – egy család. Rossz belegondolni, hogy mennyire eltorzította és megváltoztatta a történelem sodrása azt, ami ilyen jól működött egykoron. -Örvendek. Az én nevem Jyotsana. -feleltem. Bár felajánlottam a segítségemet a Protektor előtt, nem tudom, mennyire élt a lehetőséggel, egyáltalán megosztotta-e a társaival a hírt, vagy csupán vészhelyzet esetére számít ránk, mint tartalékos… Mindenesetre ahogy szóba kerülnek a zsaruk, kissé rosszallva vonom össze a szemöldökömet. -Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. -jegyeztem meg - Mégis, mit állapítanának meg belőle? Medvetámadás? Veszett farkasok? Csak pánikot keltene a lakosokban… -feleltem, ahogy a tekintetemmel a kölyköm felé pillantottam – úgy tűnik, amíg engem szóval tartottak, ő megelégelte az életét és visszatért a szellemek közé. -Majd én gondoskodom róla, hogy megkapja a neki járó végtisztességet. Van néhány szikla a fák között, innen nem messze, ott szándékoztam visszaadni a porhüvelyét az anyaföldnek. -magyaráztam kissé elmélázva. Megtiszteltetésnek is veheti, hogy abban a földben nyugodhat, ahol az első vérfarkasok is e világra születtek. -Nincs. Nem számítottam rá, hogy ennyire összekoszolom. -magyaráztam, előfordul az ilyen - Mást nem megvárom, hogy lenyugodjon a nap, s majd az éjszaka leple alatt térek haza. -vontam vállat, nagy problémát nem csináltam az ügyből.
Duane számára még mindig nehezen illett össze ez az együttérző beszéd és a véres ruhában történő közeledés. Szeretett volna hinni abban, hogy ez a nő tényleg nem csak szórakozik, nem játszik a kiszemelt áldozataival, verbálisan pofozgatva és lökdösve őket egyik sarokból a másikba. Egyelőre még nem volt meggyőzve. - Rendben, körbenézünk. Ha maga nem ölt meg civileket és a kölyke se, akkor biztos nem találunk semmit. Duane furcsállta ezt az egészet. A nő nyilván tudta, hogy ejtett-e áldozatot vagy nem. Csak játszadozásnak vélte ezt a kegyeskedést, hogy nyugodtan nézzenek meg mindent. Mint a kábszeres, akinél razziáznak, de már mindent lehúzott a vécén és szívélyesen invitáljaa zsarukat, hogy csak nyugodtan, csak nyugodtan. - Tudjuk. Csak ez nincs a maga homlokára írva és a városban volt már jópár eset, amikor semmi oka nem volt a mészárlásnak. Nem hiszem, hogy meg kéne lepődnie a reakciónkon, ha talpig véresen jön elénk - közölte Duane ismét kicsit szurkálódva. Enyhült már egy kicsit. A név hallatán gyorsan lepörgette fejben, hogy mit tudnak erről a nőről. Judy volt a gyorsabb. - Á, magáról már hallottunk! Nem mi vagyunk az első helyi Őrzők, akikkel találkozik. Többet nem mondott a nő, de már minden tiszta volt. Nem kellett tartaniuk ettől a vérfarkastól. Indiaiból eleve nem sok kószál Fairbanks-ben, de azért biztosra mentek és nem hittek neki teljesen, amíg nem tudták a nevét. Most már Duane is megnyugodott, felkapta a fejét és bólogatott. - Igen, igen. Maga felajánlotta a segítségét. Szóval most megszabadított minket egy emberkereskedőtől. A hangjában már inkább hála érződött, mint az eddigi gyanakvás. A farkas-farkas csatákat nem nagyon szokták bánni az Őrzők, ha civilek nem keverednek bele és nem történnek nagy károk, mint pl. autók összezúzása, épületek szétverése. Egy ilyen helyszín a legjobb volt, okos választás, bölcs előrelátásra vallott. Mint Kubában a kínai maffia, ott is belterjesek a leszámolások, egymást aprítják, nem is foglalkozik az ilyenekkel túlzottan a hatóság. Mindketten odanéztek, ahol a test, most már bizonyosan holttest feküdt. Jyo szavaira a pár nekidőlt a fának, ami mellett megálltak. Duane az öklét támasztotta a fatörzsnek, Judy a hátát. - Medvetámadások szoktak történni, attól nem pánikolnak be az emberek jobban. De ha maga akarja elásni, rendben. Hallgatunk. Azért elárulná, ki volt az illető név szerint? Ha szóba kerülne, ez még hasznos lehet - kérdezősködött Duane. Volt egy eset tavaly is, széttéptek egy kutyát. Egy bizonyos, nem hivatalos nyomozás során kiderült, hogy nem medve tette, hanem egy elmebeteg iraki veterán, aki már emberként se volt százas és vérfarkasként pont azok sorát gyarapította, akik miatt vigyázni kell. - Ha gondolja, van nálam váltás pulóver és nadrág. Úgy látom, hasonló a méretünk - ajánlotta fel a segítségét Judy. Most már azt kereste, amit a régi időkben is az Őrzők és manapság is békésebb esetekben: a farkasok titkának elrejtését. Még nem tudták, kinek hiányozna Jyo. Ha itt éjszakázik, az elég kényelmetlen és miért tegye, ha van egyszerűbb megoldás. A szándékairól már megbizonyosodtak, megérdemelte, hogy ő is kapjon segítséget. Leszámolt egy olyannal, akinek a fajtáját Duane jól ismerte és szívből utálta. A kubai ránézett Judy-ra és utána vissza Jyo-ra, bólogatva. - Igen, az lehet, hogy jó ötlet! Ha végzett az ásással, egy tiszta ruha biztos jólesne. A hulla elhurcolását és a föld túrását meghagyták a nőnek. Az ő erejével gyorsabban megy, meg se kottyan. Nem kell beleavatkozniuk. A táskákat a fa tövéhez rakták és Judy elővette a meleg teát. Ez zöld teát jelentett konkrétan. Hozott tartalék műanyagpoharakat is és az egyikre mutatott: - Kér teát, Jyotsana?
-Csak nyugodtan. -vontam vállat a túlbuzgó kis őrzőkön pihentetve a tekintetemet. Nem szokásom ártatlan civileket ölni. Vagy ha már itt tartunk, vérfarkasokat sem sűrűn…Valahol dicséretes, hogy ennyire alaposan és lelkesen végzik a munkájukat, csak az kár, hogy ha nem velem, hanem egy sokkal türelmetlenebb fajtársammal találkoznak össze, tegyük fel a kölykömmel, aki holtan fekszik alig néhány méterre, sokkal véresebb és csúnyább vége lenne az egész történetnek. A szurkálódását már meg sem hallom, színpadias mozdulattal tárom ki a karom az erdő fái felé – rajtam aztán ne múljon, felőlem hetekig keresgélhetnek-nézelődhetnek. Ahogy a bemutatkozásom követően a lány szemében tükröződik a felismerés ténye, egy kicsit én is megkönnyebbülök. Úgy tűnik, ezek szerint a Protektor nem csak a kispárnája alatt őrizgeti az ígéreteinket, hanem valóban megosztott némi információt az embereinek is rólunk. -Valóban. A Protektorukhoz már volt szerencsém egy párszor. –igaz, az más kérdés, hogy az elmúlt majd’ egy évben, amiből egy a bejelentkezésem volt, a másik pedig amikor a Vörös Hold éjszakáján az életemre tört. A születésnapján sajnos nem tudtam személyesen felköszönteni. -Pontosan. Teszem a dolgom, még ha másoknak nem is feltétlenül van tudomása róla. -feleltem, egy pillantást vetve a holttest felé Már csak azt kéne, ha lenne valami felettesünk, akinek mindennel elszámolással tartozunk a tetteinkért… Mármint a Szellemeken kívül. Nem, köszönöm, a magam ura vagyok, a magam rabszolgája, ha munkáról van szó. Ahogy végre összerakták magukban a fiatalok a kirakós darabjait, halvány mosolyra húzódott a szám, még ha tisztában is voltam vele, ez így, nyakig véresen nem épp a legszívmelengetőbb látvány lehet részemről. - Gerold Bernhard. Úgy tűnik, a balga nem változtatott nevet, mióta legutóbb találkoztunk. -csóváltam a fejem… Szép dolog őrizni a hagyományokat, de a mai világban elég veszélyes, ha egy több száz évet élt ember ragaszkodik a nevéhez - Ámbár nem hiszem, hogy sokat mondana a protektorátus számára. Alig néhány napja érkezett a városba, és sikerült egyből a legrosszabb emberbe botlania, akibe csak tudott. - belém. Nem tagadom, a lány szavai meglepnek egy kissé… hisz ilyen kedvességre végképp nem számítottam. Megilletődve bólintok egyet, mielőtt válaszra nyitnám a szám. -Azt… azt megköszönném. -feleltem hálásan- De előbb még be kell fejeznem, amit elkezdtem. Neki is álltam, hogy megszabaduljak a ruháimtól, mielőtt munkához látnék, amikor teával kínálnak. -Köszönöm, de inkább azt is a „temetés” utánra hagynám, ha nem gond. -feleltem, folytatva a vetkőzést, hogy aztán az a fehérneműhöz érve elforduljak és átváltozzak. Lehet, hogy engem, meg a hozzám hasonló vérfarkasokat már a legkevésbé sem zavarja a meztelenség, de két ilyen fiatal őrző biztos nincs hozzászokva az ilyesmihez. Ha más ők ilyen figyelmesek velem, ennyit igazán megérdemelnek ők is. Azért a pár ruhadarabért meg igazán nem kár… Sötét bundás valómba átváltozva a lehető legnagyobb természetességgel rázom meg a bundámat, hogy miután a levegőbe szimatoltam, elhunyt leszármazottamhoz sétáljak, majd a nyakán megragadva, hátrálva magam után húzzam. Valamivel arrébb, arra, amelyik helyről az előbb tettem említést a fiataloknak is. Nem tudom, hogy követnek-e, vagy nem kíváncsiak rá, mihez kezdek, mindenesetre, ahogy odaérek a kívánt helyre, egy tompa puffanással ejtem a holttestet a hóba, hogy nekiálljak gödröt ásni számára. Erő ide vagy oda, a sírásás sosem volt könnyű ezen a vidéken, már csak a fagyos föld miatt sem.
A két Őrző a névből már tudta, kivel van dolga és vége lett a kellemetlenkedő beszélgetésnek. Jyo megerősítette, hogy a Protektorral jóban van, felajánlotta a segítségét. Semmi okuk nem volt már gyanakodni. A vezetőben megbíztak, nem ma kezdte a pályát. Ha valakire ő azt mondja, hogy oké, akkor az oké. A farkastársadalmon belüli leszámolásból pedig nem szoktak problémát csinálni, amíg nagyobb baj nincs és most se lett semmi nagyobb baj. Lehetett volna, ha más kirándulók jönnek, nem Duane-ék, de erre nem került sor. - Hm. Érdekes, pedig még azok is változtatják a nevüket, akik nem bűnözésre adják a fejüket - mondta Duane. Kevés olyan vérfarkasról hallott, aki nagyon régóta dolgozik ugyanazon a néven. Ha ez a Gerold nem tette meg, tényleg elég balga volt és könnyen utolérhette a végzete a Teremtője kezétől. - Nem rossz érzés ezzel szembesülni? Hogy akit beharapott, szembefordult az elveivel, hiába próbálkozott maga? Mert gondolom, nem hagyta csak úgy magára, mikor farkassá tette - kérdezte a kubai, akit tényleg érdekelt. Hasonló volt ez, mint egy anyának végezni a gyerekével, ő nem is tudta elképzelni, hogy lehetséges. Persze ösztön, meg elvek, de ha egyszer neki lesz gyereke és rossz útra tér, sose lenne képes így végetvetni a kis Alvarez üzelmeinek. A farkastörvények mások, de Duane-t érdekelte az emberi oldala, hogy mit gondol erről a nő. Judy szolidabb volt, ő nem kérdezgetett ilyeneket, hanem már készülődött. Előszedte a pulóvert, egy norvégmintás, jó vastag, piros, kötött darabot. Maga elé vette, szemmel hozzámérte Jyo-hoz és most is úgy látta, hogy egy a méretük. Félrerakta és a teát is előszedte. - Persze, nyugodtan tegye, amit szeretne! Itt leszünk - felelte nőtársának. Nem fordultak el, mikor Jyo vetkőzni kezdett. Tudták, hogy teliholdkor mindig és máskor is gyakran megteszik ezt egymás előtt azok, akik bestiát hordoznak magukban és mást jelent az intimitás farkaséknál. Duane nem volt szégyenlős, végignézte a jelenetet. Judy nem bánta, mert tudta, hogy ennek nem lesz következménye. A kubai szíve az övé volt, egy-két kósza tekintet a csinos alakon ezen nem változtat. Ha ennyi változtatna, az már rég rossz lenne és kiderült volna. Ő maga női szemmel nézte meg Jyo-t, hasonlítgatta magához és azt állapította meg, hogy neki sincs szégyenkeznivalója. Töltött Duane-nek és magának a teából. - Végülis egész normális nő - mondta a párjának a lány. - Elsőre fura volt, de ahogy mondtad, csak a véres ruha miatt. A kubai elmosolyodott és elővett egy szendvicset. Ő már tudott enni, nem viselte meg annyira a hulla és az ásás. Kezdte ropogtatni az uborkás-sült húsos szendvicset és a barátnőjéhez szólt: - Igen, pontosan így van. Ez a Gerold akkor kihajtotta magának a sorsát. Tudod, lehet, hogy a börtön neki csak továbbképzés lett volna. Nem bírom az ilyeneket, amióta én is átéltem, mit jelent az embercsempészet, meg a rabszolgaság. - Tudom, szívem - mondta Judy és odament a kubaihoz, a kezét megfogva. Leültek a fa tövébe és már a nő is kezdett éhes lenni. Gyomra még nem volt az evéshez egy ilyen eset után. Ő nem kezelte ezt olyan könnyen, mint Duane, aki már sok mindent átélt és aki nem érezte olyan erősen az életet, a természet erejét, mint ő. Összebújva várták meg, hogy Jyo elássa a gazfickó tetemét.
A fiú megjegyzésére csak vállat vonok… hova ragozzuk tovább? Idióták mindig is voltak, mindig is lesznek, amelyik vérfarkas pedig túlságosan ragaszkodik a múltjához, nem tartva lépést a változásokkal, azt előbb vagy utóbb utoléri a végzete. -De, nagyon is… -felelem kissé csalódottan, meg is rázom a fejem mellé -Mellettem biztos, hogy nem mert volna hasonló tevékenységeket folytatni. Ettől függetlenül nem bírom felfogni, hogy mi vitte erre az útra… -talán megszabadulva a kissé talán túlzó szigorúságomtól, önfeledten és felszabadulva kezdte meg a saját, szabad életét? Már sosem fogjuk megtudni. -De ha már meghozzuk a döntést, hogy valakit megajándékozunk az örökségünkkel, akkor felelősséggel tartozunk irántuk, és ha úgy adódik, nekünk kell véget vetnünk az őrjöngésüknek, legyen az akármilyen nehéz feladat is. -a kötelesség az kötelesség, azt pedig már 800 évvel ezelőtt is tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk az ösvények kitaposásával az utódaink számára. A lány szavait egy bólintással nyugtáztam, majd neki is vágtam a vetkőzésnek, hogy aztán alakot váltva befejezzem, amit elkezdtem. Miután sikerült kellő távolságba hurcolnom a holttestet, neki is látok az ásásnak… A szellemekre mondom, hogy ez milyen hálátlan feladat ezen a vidéken! Pláne télen… Eltartott egy darabig, mire sikerült elég mély gödröt ásnom ahhoz, hogy elföldeljem a testet, még ha nem is ütötte meg a hivatalos „6 láb mélységű” gödröt, amiről a nagy könyvek írnak. Nem városban vagyunk, nem egy temetőben, hanem az erdőben, és ha nem tartanék attól, hogy akárcsak ez a két gyerek, más emberek is rábukkanhatnak véletlenül, minden gond nélkül hagynám itt, a dögevők martalékának. Mennyivel egyszerűbb volt régen az ilyesmi… Miután végeztem, még félig-meddig rátoltam egy kisebb sziklát, amit a közelben találtam, majd miután egy kissé eligazgattam a havat, elrejtve az ásás nyomait, egy pillanatra leültem a sír mellett, egy perc néma gyásszal adózva egykori leszármazottamnak. Többet nem érdemel, így aztán ahogy letelt az idő, fel is keltem a helyemről, hogy bestiális alakomból a hétköznapibb, fekete farkas alakomba változva visszatérjek a többiekhez. Ha már ilyen segítőkésznek bizonyultak, kár lenne visszaélni a bizalmukkal, pláne, amikor egyébként is ennyire ingatag lábakon áll a vérfarkasok és őrzők közötti kapcsolat. ~ Végeztem. ~ -hallhatták a hangomat a fejükben már előbb, mint ahogy a sziluettem felbukkanna a fenyők árnyai közül, arról azonban egy szó említést sem teszek, hogy pontosan hol helyeztem végső nyomorultra a csempészt. Gondolom, ha nagyon akarják, úgy is megvannak a maguk eszközeik, hogy kiderítsék. ~ Miért döntöttetek úgy, hogy az őrzők életét választjátok? Mi volt a motivációtok? ~ -váltottam hirtelen témát, ahogy közelebb értem… bármit, csak valamivel eltereljem a gondolataimat Geroldról és mindenről, ami hozzá kötődik.
Duane nem ismerte a valódi tényeket és Jyo is meghagyta abban a tudatban, hogy Teremtő-Kölyök viszonyról volt szó. A nő szavaiból kitűnt, hogy ő szorosan fogta volna a kölykét, de mégse tette, magára hagyta. Nem számított rá, hogy ennyire elvadul. Ehhez még csak farkasösztön se kell, a rabszolgaság intézménye emberileg is elítélendő, ha valakiben nincs minden felborulva. Gerold is olyan gátlástalan lehetett, mint azok, akik kubai menekültek hurcoltak el a hegyi munkatáborba. A zenész véleménye lesújtó volt a kimúlt farkasról. Ha valaki mellé örökké kell a Teremtője, annál nagy baj van. Lehet, hogy Jyo is hibás, de ezt a kubai most nem firtatta. A történetnek vége lett, mint láthatták. Nem is tartották fel a nőt, aki további munkához látott. Az ásás ideje alatt Duane-ék pihentek, ettek-ittak, beszélgettek és élvezték a természetet. Ezért jöttek ide, a kis intermezzo teljesen váratlanul jött. Judy a nő farkasformáját hosszasan elnézte, míg Jyotsana fogaival megragadva cibálta el a tetemet. Minden életet szeretett és tisztelt, ez a farkas pedig nagyon szép állat volt, mint általában a faj többi képviselője is. A vérfarkasoknak ezt a formáját kedvelte, gyönyörűnek és nemesnek találta. A pár beszélgetését megszakította egy-egy gondolat, ami Jyo hangján szólalt meg a fejekben. Duane ritkán kommunikált így vérfarkasokkal, nem nagyon szoktak neki ezen a módon üzengetni. Találkozott már vele, persze, de még mindig meg tudta lepni. Judy gyakorlottabb volt, ő már többször társalgott így. Most ő válaszolt elsőnek. - Örömmel halljuk! Duane csak elmosolyodott és töltött a teából, amit ígértek. A fagyott földet ki- és beásni komoly munka lehetett, ami után jólesik majd a hölgynek a forró ital. Judy még mindig csodálta a fekete farkasalakot, miközben Duane felelt a következő kérdésre: - Hiszek benne, hogy nem csak az én döntésem volt. Én csak elfogadtam egy lehetőséget. Gyerekkoromtól láttam néha szellemeket és mikor Judy társaitól megtudtam, hogy van egy másik világ, valahol az embereké és a szellemeké között, misztikus lényekkel, azt éreztem, hogy itt kiteljesedhetek. Segíthetek az embereken, a különleges adottságomat is felhasználva. Tudja, megéltem pár dolgot, amitől másokat megkímélnék és ez a szerep tökéletesen alkalmas rá. A kubai nem mesélte el a teljes történetet, hogy a románcuk is nagy szerepet játszott az Őrzővé válásban. Senkiből nem lesz komoly Őrző csak egy másik szívért, ezen mindig túlmutat a motiváció. Ha nem, akkor hamar feladja az llető és valahol a kiképzés felénél törlik a memóriáját állítólag. Jyotsana-val nem félt megosztani, együttműködő farkast ismertek meg benne. Judy szerényebben válaszolt, halkabban: - Nálam is hasonló. Tanárként dolgozom és most már más formában is tehetek az emberekért. Jyotsana, lehet egy fura kérésem? Nem tartaná megalázónak, ha megsimogatnám a bundáját? Nagyon szép a farkasa! Judy el tudta ismerni a szépséget másban, egy másik nőnek képes is volt megmondani ezt. Egyszerűen vonzotta az életerő, ami áradt a nőből és az állat szépsége, ezért élt a kéréssel. Ha Jyo nem utasította el, akkor leguggolt mellé és a nyaka tövét, a hátát simogatta meg óriási mosollyal és tomboló szeretettel az érzéseiben. Duane elmosolyodott és Jyo felé indult a gőzölgő pohárral, meg a ruhákkal, hogy átadja. Mókás lett volna, ha farkasalakban akar inni, de a kubai szívesen tartotta volna a poharat úgy is. A ruhákat egy szatyorra tette Jyo mellé, hogy amikor kedve tartja, átalakuljon és felöltözzön. Nem zavartatták volna magukat, ha ezt végig kell nézni, mindketten eléggé érett, tapasztalt emberek voltak, hogy ne piruljanak bele. - Jól gondolom, hogy Indiából jött? Mivel foglalkozik - kérdezte Duane. - Eléggé kirí az alaszkai arcok közül, mint én is a kubai vonásaimmal. Érdekelték a sorsok, hogy mi hoz valakit ennyire messzire, szeretett ilyesmiről beszélgetni. A kérdésével eléggé tisztán jelezte azt is, hogy semmi rasszizmus, lenézés nincs benne. Szép is lenne, ha egyik egzotikum a másikat ezzel egzecíroztatná. Persze erre is vannak példák, de nem Duane esetében. A kubai sose vetett meg másokat pusztán a származásuk miatt.
Hálás voltam azért, hogy egyáltalán nem ellenkeztek a témaváltással kapcsolatban, sőt… még a megszokott akadékoskodás is elmaradt, amit már oly sokszor tapasztaltam a leszármazottaim részéről, amikor a múltjuk iránt érdeklődtem. Érdekes, hogy ez a két fiatal mennyivel közvetlenebb, mint a saját „véreim”. Ahogy Duane mesélni kezdett a saját őrzővé válásáról, lustán nyújtózkodok egyet a hóban, majd közelebb sétálok hozzájuk, hogy néhány lépés távolságra hasaljak le a hóba mellettük. Egyelőre még nem akarok visszaváltozni emberi valómba, némi… pihenés, az jól esne előbb. Mivel ezen alakomban az arcjátékomból nem igazán lehet következtetni a véleményemre, így csak egy-egy bólintással jelzem a fiatalok felé, hogy értem a történetüket. ~ Dicséretre méltó, hogy ilyen nemes cél vezérel mindkettőtöket. Ha a többi fiatal is hasonló véleményen van, akkor azt hiszem, ígéretes jövőbeli generációval számolhatnak az őrzők. ~ – Legalábbis mire ők, fiatalok veszik át a stafétát a mostani, aktív korosztálytól. Ahogy meghallom a lány szavait, kíváncsian fordítom felé a tekintetem, ám amikor meghallom a kérdését, azt hiszem, sikerül őszintén meglepnie. Egy pár röpke pillanatig nem is igazán tudom, mit reagáljak erre az egész kérésre, de aztán végül lassú farokcsóválásba kezdek. ~ Igazán köszönöm a bókot. ~ -felelem végül hálásan. Nem hiába, bár magam maximálisan elégedett voltam a bundás kinézetemmel, mégis, a nagy számok statisztikái szerint a koromfekete, hófehér, és a lágy, krémszínű bundák sokkal inkább el szokták nyerni az emberek tetszéség, mint az én, fekete-barna, tarka „kabátom”. ~ Nem, egyáltalán nem. ~ -reagáltam némi késéssel a kérésére is, ahogy közben közelebb kúszok a lányhoz. Nekem nem árt a hideg, hisz ez az enyém, ebben nőttem fel, ám végképp nem szeretném, hogy nekik megártson, pláne azok után, milyen közvetlenül és segítőkészen viszonyultak hozzám. Ahogy megéreztem a puha, meleg bundámon végigszaladó kezeket, önkéntelenül is néhány, igazán régi emlék tört elő elmém rejtekéből, mire kissé elérzékenyülve hajtottam le a fejem a mellső mancsaimra, ahogy még mindig a lány mellett hasaltam. Nem is tudom, mikor történt utoljára ilyesmi, vagy ki volt az, aki hasonló dologra „vetemedett” mellettem. Az biztos volt, hogy több száz esztendővel ezelőtt… Talán valamelyik bátyám? Édesanyám? A hitvesem, aki tőlem eltérően sohasem vált vérfarkassá? Szótlanul élvezem a simogatást, erről a halványan vibráló energiáim is árulkodhattak a lánynak, hisz őrző, s minden őrző érzékeny a mágiára. Szinte meg sem mozdultam, attól tartva, hogy a legkisebb mozdulat is elijesztené a lányt, közben azonban a gondolataim szakadatlanul kavarogtak, a régi idők kapcsán. Ahogy Duane lerakja mellénk a ruhákat és az innivalót, csak némileg lelkesebb farokcsóválással jelzem a köszönetemet. ~ Igen, mondhatjuk… ~ -üzentem úgy, hogy mindketten hallhassák a szavaimat, udvariasságnak tartottam volna bármelyiküket is kirekeszteni belüle. ~ Ami azt illeti, egy kicsit bonyolult a múltam. ~ – hisz mégis, mit mondhatnék? A test, amit birtoklok, valóban indiai eredetű, ám lévén, jól ismertem a nőt, akivel cseréltem, annak is tudatában vagyok, hogy ő már itt, Amerikában született. Ha pedig elvonatkoztatunk a testtől, és a valós származásomra kíváncsi… Nos, az ismét egy teljesen más, hosszabb történet, amibe most inkább nem szeretnék belemenni. ~ Biológus vagyok, ezen belül is elsősorban a növényvilágot kutatom. Részben emiatt is vagyok most itt, Alaszkában. ~ -adtam választ a kérdésére, a következő szavaira viszont halk szusszanással reagáltam ~ Ó, igen… Azt elhiszem. Legalább viszünk némi színt az életükbe. Bár, mi sem vagyunk feltűnőbbek itt, mint ők lennének Dél-Amerikában, vagy Indiában, nem igaz? ~ -kérdeztem vissza, a másik oldalról megközelítve a dolgokat.
// Kész vagyok... ettől a simizős résztől egyszerűen elolvadtam! //
Duane és Judy bizalmát már elnyerte a farkashölgy. Nehezen indult, hosszas beszélgetés kellett hozzá, míg végül rájöttek, hogy ő az egyik azon kóborok közül, akik felajánlották a segítségüket. Így elmúlt a gyanakvás, már el merték neki mondani a történetüket. Túl sokat így se mondtak igazából, az érzelmek, gondolatok felől közelítettek inkább, mint a konkrét történeti elemek felől. A hallgatóságuk igazán különleges volt. Sose beszélgettek még így vérfarkassal, hogy sima állat formájában _nyugodtan_ hasalt, járkált előttük. Ha már ilyen alakot öltött egy mágikus szerzet, akkor mindig volt valami konfliktus és figyelni kellett a mancsait. A hidegben egy bundás állat alakja nyilván jobb ötletnek tűnt, mint a ruhátlan, vékonyka női test, ami előtűnne, ha Jyo visszaalakulna, gondolta Duane. - A próféta szóljon magából! Sok hasonlót ismerek, a legtöbben becsülik ezt az ajándékot, úgyhogy szerintem így lesz! - válaszolt a kubai mosollyal nézve a közeledő farkast. Judy-ban még erősebb érzelmeket keltett ez a fajta jelenlét. Nem csak a nyugalmat értékelte, hanem farkassimogatóban érezte magát. Tudta, ki áll előtte, nem felejtette el, de mivel Jyo megengedte, megcirógatta az állat nyakszirtjét, tenyérrel, ujjheggyel vakargatta a farkas füle tövét, majd a hátát simogatta előre és hátra. Érezte az egymásra hatást és a teljes megnyugvást sugalló fejtartásból is látta, hogy nem csak neki öröm ez a közelség. Történelmi pillanat volt ez. Még sose simogatott vérfarkast. Hallott róla, hogy közeli barátoknak, szerelmüknek megengedik néha bizonyos farkasok, de hogy első találkozásra egy tök idegen megtegye és élvezze, ilyen sztorival még nem találkozott. Nem csak a külső, hanem az energiákkal együtt az egész lény, a vádló közeledésükre is szelíd, barátságos nő jelent meg előtte. Az erő és a létezés megtestesítője. Valaki olyan, akivé Judy is akart válni a jövőben. - Nagyon, nagyon szép... Tudja, én tisztelem az életet, minden formáját és ebből az alakból csak úgy árad a kirobbanó életenergia - mondta a lány higgadt örömmel és meghatottan. Duane nem firtatta tovább a múltat, érezte, hogy Jyo nem akar róla beszélni. Willel és ha jól emlékszik, Gina-val megvolt a kontakt, nem kellett túlzásba vinnie az informálódást. - Ó! Az nagyon érdekes lehet! És miket állapított meg eddig? A kubainak az ilyen tudomány vagy egyáltalán maga a kutatás már varázslatos téma volt. Ő maga teljesen más alkat volt, a tudósokat soha nem értette teljesen. Tisztelte őket, hogy ennyire el tudtak mélyedni egy tudományágban és felértek egy lexikonnal, látták a kontinenseken átívelő összefüggéseket. A kérdésében benne volt, hogy elképzelni sem tudta, mit lehet ilyen havas tájon, gyér növényzetű vidéken kutatni növénybiológusként. - Az biztos! Világítanának közöttünk! - mondta nevetve. Ezután újra leguggolt, mert kedvet kapott Judy-tól és ő is ki akarta próbálni, milyen érzés. - Csatlakozhatok? - kérdezte a farkas szemébe nézve és ha Jyo engedte, akkor már ketten markolászták. Duane először a feje tetejét cirógatta, de azt nagyon lelkesen és sokkal tüzesebb érzelmekkel, mint Judy. A kubai temperamentuma hamar rávitte, hogy később már két kézzel dögönyözze és adjon a pozitív energiákból, amiket ő is kapott a találkozásból bőven. Nagyon kellemes érzés volt ez, olyan, amit más nem tapasztalhatott gyakran, gondolta.
A fiú szavaira már csak lelkes farokcsóválással reagáltam, könnyed mozdulattal seperve arrébb némi havat magam mögül. Ahogy a lány engedélyt kért a simogatásra, én pedig átadtam magam az „újonnan tapasztalt” érzésnek, a szavait hallgatva önkéntelenül is eltöltött némi büszkeség. Az életenergia hallatán egyből eszembe jutott az első nevem, és hogy milyen jelentést tulajdonítanak neki… Az Új Élet. Úgy tűnik, apámék annak idején jól választottak, no meg ezek szerint én sem hoztam szégyent rá. Egész átadtam magam a simogatásnak, igaz, odáig még nem fajult a dolog, hogy a hátamra hemperedve a hasamat is felkínáljam… Nem, az biztos nem fog bekövetkezni, ellenben ahogy a fejemet és a nyakamat érintették a simogató kezek, finoman, hálásan dörgölőztem bele a mozdulatba, mint ha nem is farkas, hanem valami macskaféle lennék. ~ Ó… Attól tartok, ez olyan téma, amiről napokig képes lennék beszélni, kár, hogy igazán ritka az olyan hallgatóság, akik képesek egyáltalán végighallgatni. Úgy, hogy ne unnák halálra magukat, vagy aludnának el rajta… ~ -jegyeztem meg derűsen, mindenféle neheztelés nélkül, hisz legyünk őszinték, nincs abban semmi meglepő, ha a tudományos kifejezésekkel és latin növénynevekkel megspékelt ódák csak a biológia szerelmeseinek szívét dobogtatják meg. Az emberek többségét kevésbé köti le, hogy két fajta egy-egy alfaját mi különbözteti meg egymástól – egy árnyalatnyi különbség, a levélhossz minimális különbsége, és az egyéb apró finomságok, amik nem-szakmabeliek számára szinte fel sem tűnnek. ~ Az biztos, hogy sokkal több féle növény él ezen a hideg tájon, mint azt az emberek hinnék. És ami szintén érdekes, hogy a korábbi kutatások alapján… ~ – ergo saját, korábbi tapasztalataimmal összehasonlítva – ~ …számos olyan növény is megmaradt, amik több mint 500 évvel ezelőtt is a táj jellegzetességei voltak. Például a nefelejcs. Ha tavasszal kirándultok, lombhullató erdőszéleken, vagy a mocsár közelében biztosan látjátok majd, ahogy kéklenek. Alaszka egyik nemzeti virágának választották. ~ -osztottam meg a tudományos-fantasztikus beszámolók helyett inkább pár olyan információt, ami laikusok számára is érdekes lehet. ~ Meghiszem azt! Azért megvan a maga bája, hogy hogy rá tudnak csodálkozni az emberek arra, hogy milyen egzotikus megjelenésünk vagy nevünk van. Pedig ha tudnák, hogy Dél-Amerikában, vagy Ázsiában ők lennének ugyanilyen csodabogarak… Az ottaniak neve abba törne bele, hogy kimondják az itt oly hétköznapi neveket, mint az Elizabeth, David vagy William. Tudtátok, hogy a japán nyelvben például nem létezik az angol „L” betűnek megfelelő hang? Helyette „R”-rel helyettesítik, érdekes névváltozatok tudnak kijönni belőle. ~ –magyaráztam lelkesen, hisz a biológia mellett a nyelvészet volt a másik kedvelt hobbim, valahogy mindig is jól le tudott kötni az, ha más nyelveket tanulhatok, tanulmányozhatok. ~ Csak nyugodtan, itt a vissza nem térő alkalom. ~ -válaszoltam Duane-nak, és komolyan is gondoltam. Hiába esett jól, nem hiszem, hogy rendszert csinálnék belőle, a végén még valamelyik testvérem fülébe jutna a hír, és…. nem, azt végképp nem akarom. Ahogy azt sem, hogy az őrzők simogatni való kiskedvencének nevezzenek ki, de legyünk őszinték… ami jó, az jó, kár tagadni! Ha macska lennék, már bőszen dorombolnék, így viszont marad a lelkes farokcsoválás, és a finom melegséggel vibráló energiáim, amiket minden bizonnyal a két fiatal is érzékelhet, hisz az őrzők mind mágiaérzékenyek, ugyebár.
Ami itt történt, az rendkívül bensőséges volt, ezt a két Őrző is jól tudta. Ilyet nem csinálnának látogatottabb helyen, de még a város szélén sem. Ahogy szóval se fogják említeni senkinek, hogy mit engedett meg Jyotsana. Kellemetlen volna, ha elterjedne róla, hogy bárki megsimogathatja. Nem így van, de könnyen ki lehet forgatni, félre lehet érteni és akkor nehéz perceket szereznek ennek az egyébként kedves és normális nőnek. Amit nekik megengedett itt és most, ebben a helyzetben, az itt és most történik, nem fog kitudódni. Mindketten tudtak titkot őrizni és ugyanazt gondolták: kettejük élménye marad ez, nem osztják meg senki mással. Duane közben már fontolgatta azt is, hogy Judy-nak nagyon kellene egy háziállat. Vagy inkább kettejüknek, hogy kevesebbet legyen egyedül a kiskedvenc. Az akváriumban tartott halak nem elégítik ki a nő gondoskodási vágyait, úgy tűnik. - Azt honnan tudják, hogy mi élt itt 500 éve? Feljegyzésekből? - kérdezte Duane. Judy elmosolyodott a nagyon is laikus, sőt már-már iskolázatlanságra utaló kérdésen. A kubai szívesen mondott volna valami biztatóbbat, mert illett volna megengedni, hogy de igenis beszéljen csak a szakértő, de tényleg nem érdekelte. Legalábbis nem annyira, hogy hosszasan hallgasson róla előadást. Judy is más területekhez vonzódott, inkább a humán tárgyakat szerette, így mindketten ráhagyták Jyo-ra, hogy ennyi elég. - Én szeretem a nefelejcset - egészítette ki mosolyogva a nő, aki ismerte a nemzeti virágot és tényleg kedvelte a szépségét. Duane jókat derült azokon, amiket a népek különbözőségéről mesélt a nő. Már Japán is szóba került, a nőstény világot látott ember lehetett, sokoldalú. Amit mondott, hogy bonyolult a múltja, az takarhatta többek között ezt is, gondolta a kubai. - Akkor az én vezetéknevem ARvarez lenne. De furán hangzik - mondta nevetve. - És Bruce Lee-t Bruce Ree-nek mondták ott? A tanárnő elmosolyodott és kijavította a párja apró pontatlanságát: - Ha Japánban nézték a filmjeit, akkor igen. Ő kínai volt amúgy. Egymásra néztek és ezen jót derültek. A kioktatás nem volt egyikük stílusa sem, csak pontosítottak és harmónia érződött olyankor is, most is. Kölcsönös elfogadás és türelem, ez erősen jelen volt a kapcsolatukban. - Mielőtt megkérdezné, ez természetesen köztünk marad. El tudom képzelni, milyen hírek kapnának szárnyra, ha bárkinek elmesélnénk. Nem szeretnénk ártani a renoméjának - mondta Duane. Ő is rettenetesen élvezte a simogatást. Különleges, egyszeri esemény volt ez, ami örök emlék marad. Ha legközelebb találkoznak, eszükbe se fog jutni, hogy újra ugyanezt akarják. Az ilyesmiből rendszert csinálni nem nagyon szoktak a farkasok, nem hallottak még róla, hogy mély kapcsolatokon, házasságon, családi köteléken kívül ilyenre vetemedtek volna. - Egyébként maga direkt nem akart falkatag lenni, ugye? Nem hinném, hogy de Luca-ék ellenkeztek volna, ha megkereste volna őket. A kubai egy toleráns, egyben erős jellemet látott a nőben, olyat, akit jó csapattagnak tudni és aki alkalmas is erre. Ezért gondolta, hogy a kóbor státusz oka nem lehet kirekesztettség, csak saját döntés. A dögönyözést még folytatták egy ideig, de figyeltek arra is, hogy meddig jó, mikor kell befejezni. Ezt főleg Judy tartotta szem előtt, ő volt szolidárisabb nőtársával és csak addig akarta az energiaáramlást fenntartani, amíg mindkettejüknek, mindhármójuknak jó volt. Mikor már érződött, hogy a nőstény menne, öltözne vagy egyáltalán valami máshoz van kedve, akkor nagyot mosolygott rá és felállt mellőle, Duane pedig követte.
~ Igen, többnyire. ~ feleltem a fiú kérdésére - ~ Bár azt meg kell hagyni, hogy elég kevés írásos emlék maradt fel azokból az időkből. Amúgy földtani kutatások, fosszíliák, konzerválódott növényi részekből is egész sokat ki lehet deríteni, pláne ha mocsár, láp is akad a közelben. Mondjuk a fenyőgyanta is egész jól konzervál, fenyőből pedig egész szép számmal akad a környéken, szerencsére. ~-magyaráztam továbbra is lelkesen, amikor pedig Judy hangot adott annak, hogy szereti a nefelejcset… ha emberi valómban lettem volna, most biztos elmosolyodok, így jobb híján csak vidám farokcsóválással jeleztem tetszésemet felé. ~ Magam is szeretem, az egyik kedvencem. ~ –feleltem, hisz valóban sokat jelentett számomra a virág. És nem csak az, a hozzá kötődő emlékeim is. ~ Igen, valószínűleg valami hasonló… Arvarez… esetleg Aruvarezu, pár kiejtést könnyítő magánhangzóval megtoldva. ~ –feleltem, elég kreatívok tudnak lenni a japánok ha a nevek átvariálásáról van szó, az már egyszer biztos! Csak csendben hallgatom az ifjú pár, valahogy szívet melengető a kettejük között lévő összhang, hogy milyen jól megértik egymást… erről pedig akaratlanul is eszembe jut a saját fiatalkorom, amikor én voltam szerelmes, amikor én voltam ennyi idős, mint most ők… Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha Alignak és Tupilek a férjemet is megajándékozták volna az örökségükkel, de az tény, hogy hiányzik, azóta is… ~ Hogy tessék? Áh, rendben… azért igazán hálás lennék. ~ -zökkentem vissza a nosztalgiázásból a valóságba, ahogy ismét meghallottam a fiú hangját felcsendülni az erdő neszei mellett. ~ Igen, valami olyasmi. Nem akarok elköteleződni egy falka mellett sem, mert… eleve úgy érkeztem a városba, hogy ki tudja, mennyi ideig tudok maradni? Ki tudja, mikor jön el az idő, amikor tovább kell állnom? Csak feleslegesen bonyolítanám a dolgokat, azt pedig sosem szerettem. ~ -feleltem, arról nem is beszélve, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy egy háromszáz körüli kölyök parancsolgasson nekem, meg mondja meg, mit csináljak, a behódolásról már nem is beszélve! Inkább vagyok kölcsönös szimbiózis mellett, elvagyunk egymás mellett, ha kell, segítünk egymásnak… elvégre én is felajánlottam a segítségemet, az már nem az én lelkemen szárad, ha nem kér belőle az Alfa, úgy tűnik, van, aki hasznát veszi – lásd Connor. Még egy pár percig engedek a kísértésnek, a gyengéden simogató, dögönyöző kezeknek, de aztán lassan feltápászkodok a helyemen, jelezve, hogy véget ért a móka mára… Néhány lépést teszek, mielőtt átváltoznék, azonban maga a folyamat ismét nem tart tovább egy pillanatnál, s már hajolok is le, hogy a felajánlott ruhadarabok után nyúljak, hogy mihamarabb belebújjak, és én is letelepedjek a többiek mellé a takaróra. Ó igen, és most már a tea megivása sem akadály… - Köszönöm! Ez milyen tea is pontosan? -fordultam kérdő tekintettel a lány felé, miközben a forró italt kortyolgattam - Egészen kellemes aromája van.
Duane meghallgatta, amit Jyo elmesélt a kutatási módszereiről, hiszen ha már kérdez, illik a válaszra figyelni. Rájött, hogy a nőnek tényleg igaza van. Nem érdekli őt ez a téma a fenyőgyantával meg a fosszíliákkal. A gyógynövényekről tanult Kubában, a szülei foglalkoztak ilyesmivel is és a gyerekeknek megtanítottak pár hasznos fogást, de ennyire elméleti dolgok nem érdekelték a növényvilágból. Judy rámosolygott a farkasra, hogy ő is szereti a nefelejcset. A kubai japán nevén már jókat derültek, meg a Bruce Lee-s bénázásán is. Az indiai nőt nem vallatták arról, hogy mit akar itt, ami olyan bizonytalanná teszi a tartózkodását. Nem az ő dolguk volt. Csak társalogtak kellemesen. Aztán már azt se, csak belefeledkeztek a farkassimogatásba. Mikor az állat felállt fekvő pózából, nem kellettek szavak, hogy tudják, elég volt. Ők is felálltak, bemelegítették a guggolásban kissé elmerevedett alsó végtagjaikat, nyújtóztak. Amíg Jyo átváltozott és öltözött, ők kimozgatták a merev pózt a lábukból. Nem fordultak el, mert nem féltek a látványtól és Jyo se attól, hogy meglátják. Nem is volt mit szégyellnie, ezt Judy állapította meg és már hasonlítgatta is magát a nő remek alakjához. Duane is ránézett, de nem érdekelte különösebben. Akit ő szeretett, itt volt mellette. - Zöld tea egy kevés mézzel. Én nagyon szeretem a teákat, ez az egyik kedvencem - mesélte el Judy. Duane már nem szólt, ő a környéket figyelte. Kirándulni jöttek és a kis intermezzo kellemes volt, örült, hogy megismerhette ezt a farkast, egy újabb teljesen normális és kedves bundást, de már ment volna tovább. Judy érezte benne, de csak intett két ujjal, hogy ne türelmetlenkedjen.
Miután végeztem az öltözködéssel, magam is helyet foglaltam a magam megszokott térdeplő ülésében a takaró szélén, hogy megkóstoljam azt a teát, amivel korábban kínáltak, csak farkas alakban inkább nem „malackodtam” össze… Tudom, hogy a fiú felajánlotta, hogy segít, de akkor is… farkasként kissé problémás lett volna kivitelezni egy pohárból ivást. - Magam is szeretem őket, az utóbbi pár évtizedben mondhatni, hogy többnyire azt ittam. -magyaráztam, majd némi kiegészítésként szolgálva, tovább folytattam - Tudjátok, mielőtt ide hívott a kötelesség, épp India egyik nyugati tartományában folytattam egy kutatást. És azt kell mondjam, hogy nem csak az angolok vannak úgy oda a teáért… Ha jól tudom, a világ feketeteáinak több mint fele az ő régióikból származik. -magyaráztam. A Himalája lába, Darjeeling, vagy ha kicsit délebbre megyünk, Sri Lanka szigetére, akkor a világszinten ismert ceyloni tea hazáját is megtaláljuk. Akármennyire is volt tapintatos a két fiatal, egy ilyen idős vérfarkas elől már nem igen lehet titkolni az érzelmeket… Így nem is akartam feltartani őket, miután elfogyasztottam a forró frissítőt, lassan fel is keltem a helyemről. - Köszönöm a teát, és… örültem a találkozásnak. Ígérem, a ruhákat majd mielőbb visszajuttatom az egyetemre. -szólaltam meg, hisz lehet, hogy számomra nem nagy összeg, mégis… más tulajdona, és tisztelem annyira, hogy nem teszek kárt benne, vagy tartom meg magamnak. Pláne, hogy ilyen segítőkésznek bizonyult a két fiatal. - A világ minden kincséért sem szeretnélek feltartani benneteket, és gondolom, még a későbbiekben is lesz szerencsénk egymáshoz, elvégre nem olyan nagy ez a város… Nem tudom, hogy merre terveztetek tovább túrázni, de ha megfogadtok egy tanácsot… -akkor ne abba az irányba menjetek, amerre az imént temetkeztem - Akkor tegyetek egy kitérőt abba az irányba. -fordultam meg kissé, hogy egy hátam mögötti, alig észrevehető ösvényre mutassak - Alig egy mérföldre egy egész kellemes kis tisztás található, a sziklafalak szélén, gyönyörű a kilátás a környékre. És szerencsére ezeddig a túristák sem nagyon fedezték fel maguknak… -vagyis nem fog idegenektől hemzsegni, és nem is viseli a környék a túristák rongálásainak és igénybevételének nyomait. - Minden jót! Örvendtem a találkozásnak! -búcsúztam még tőlük utoljára, majd azzal el is indultam vissza, a város felé, hogy hazatérjek. Talán már a húgom is hazaért mostanra, és most igazán szükségem volt egy családtagra, akivel bizalmasan megbeszélhetem, egy újabb ággal szegényedett a családfám…
A párosból most már Judy maradt közlékenyebb, Duane valahogy elvesztette a fonalat. Megpróbált a növénytanra figyelni, figyelt is, de lefáradt és be kellett vallania magának, hogy tényleg nem érdekli. Hiába udvariaskodna, egy vérfarkas kiszagolja az unalmat. A párja nyitottabb volt a tudományra és mint kiderült, a teázás közös szerelmük volt Jyo-val. - Igen, ha van akció, szoktam is indiai teákat venni. Nagyon finomak és jótékony hatásúak! Meg az afrikaiak is, ha néha hozzájutok olyanokhoz A tanárnő ismerte a teázási szokásokat is és ami azt illeti, neki külön teásszekrénye volt, mindig legalább félig töltve különböző ízű és hatású füvekkel. Judy csak emberileg érezte meg és látta a párján, hogy már unja a banánt. Vetett rá egy szúrós pillantást, hogy ne makacskodjon itt, mikor olyan jól megvoltak eddig. Sajnos a kubai már nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Mosolygott, mert a kedvessége nem szállt el, sem a szimpátiája, csak az érdeklődése. - Egészségére, nagyon szívesen! Mi is örültünk és köszönjük, hogy... hogy megmutatta, vannak tisztességes farkasok, akik az igazságot is tisztelik és a holtaknak megadják, ami még a végén jár. Ez tényleg becsülendő! - szólalt meg végül őszintén és továbbra is tisztelettel, ahogy ellökte magát a fától, melynek támaszkodott eddig. Judy kicsit belepirult a kínossá váló elköszönésbe. Neki ez már kellemetlen volt. - Igen, tényleg örültünk és remélem, találkozunk még! A ruhák miatt ne törje magát túlzottan, tudom őket nélkülözni. Ha Jyo visszajuttatja a cuccokat, persze megmaradnak Judy ruhásszekrényében, de most nagylelkű volt és nem siettette a kedves nőstényt. Örömteli és színes találkozás volt ez, ami a nőnek maradt igazán nagy élmény. Duane is örült, persze, de távolabbról. Sejtette, hogy nem a sírhely felé, hanem ellenkező irányba küldi őket az indiai és hálás is volt ezért. Pont azért jöttek, hogy szép helyeket lássanak és elfogadta a tanácsot attól, aki már jól ismeri a környéket. - Akkor mi most felfedezzük! - mondta egy könnyed nevetéssel. - Köszönjük a tanácsot is és jó utat magának! Majdnem hozzátette, hogy "Vigyázzon magára", de aztán leesett neki, hogy nem kis erőt képvisel a nő. Különleges találkozás volt ez és sok szempontból pozitív. Judy is mosolygott még egyet és elköszönt, aztán Duane-hez fordult. - Mi volt veled? Szegény még maradt volna, de te úgy megkukultál. A kubai elhúzta a száját és megvakarta a fejét. Mint egykori tanítvány a tanárnéninek, vallomást tett kissé zavartan. - Szívem...valahogy azt éreztem, hogy itt ti beszélgetnétek már csak igazán jót, mert a tudomány nem az én asztalom. És a teázás se nagyon. Nem tudom, mi lelt... Figyelj, úgyis látjuk még és legközelebb majd ügyesebb leszek. Ígérem. Megpróbálom. Nincs harag, ugye, drágám? Judy rámosolygott a párjára és adott neki egy csókot végül, hogy ezzel jelezze: nincs bizony, nincs harag. Csak egy kis csalódás maradt, azzal viszont megbirkóznak és a hegyvidék további része a tisztással hamar feledteti majd a bénázást. A holmik összepakolása és a pokróc kirázása után el is indultak, hogy a hétvégi túrát méltóképp fejezzék be, a gondolataikban pedig sokat járt a nőstény, Judy-éban főleg a közelség és a simogatás során átélt energiaátadás. Ezt egy örök életen át fogja hordozni csendes titokként, rejtett energiaforrásként.
Fogalmam sincsen, hogy mégis mi a fenével sikerült rávennie erre az egészre, de sikerült neki, én pedig azóta, hogy rábólintottam, úgy váltogatom a hangulatomat, mint kaméleon a bőre színét. Hol pattogok, mint a gumilabda, hogy bakker, mennyire király lesz már, aztán meg fosok, mint a.. inkább hagyjuk. Szóval félek, hogy milyen lesz ez az egész, mert még sosem csináltam ilyet, mondjuk tériszonyos hála égnem nem vagyok, de mi van akkor, ha elszakad a kötél? Vagy ha nekünk repül egy madár? Vagy ha felakadunk egy fára? Vagy ha elszakad az ernyő? Nem akarok még meghalni, hiszen olyan fiatalok vagyunk... Na jó, megmaradt inkább a pattogásnál, vagyis inkább próbáltam többször azt előtérbe helyezni, azzal vigasztaltam magam, hogy Phil úgyis ott lesz és vigyázni fog rám, akkor nagy baj pedig nem lehet! Ráadásul amúgy sem fog ártani egy kis kikapcsolódás az elmúlt hetek történései után. Amúgy is szeretek Phil-lel együtt lógni, ha mi ketten egy légtérbe kerülünk, akkor ott kő kövön nem marad, az tuti. Mondjuk ilyen alapon lehet nem éppen a legszerencsésebb pont siklórepülőzni, de majd meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből. A szekrényem előtt állva újabb akadályba ütköztem, hiszen mi a fészkes fenét vegyek fel? Egyrészt azért szeretnék kinézni valahogyan, hiszen.. hát no, hiszen mégiscsak Phil-lel találkozok, másrészről pedig mit kell egy ilyen alkalomra felvenni? Kapunk ott valami védőruhát? Vagy hogy a pikuliba van ez? Szegény Darrennek tutira az agyára mentem a sok idióta kérdésemmel, ilyenkor biztos nem lehet olyan buli lányos apukának lenni, hiába leszek már hamarosan harminc, akkor is gyereknek tartottam magam. Mondjuk... ha innen nézzük, akkor Darren is néha úgy viselkedett, mint egy gyerek, szóval tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Na de csak sikerült megszülni azt a ruhát is, egy kényelmesebb farmer, egy egyszerűbb pulcsi és egy kabát képében. Merthogy mikor már a fél szekrényemet kipakoltam, hagytam inkább a fenébe a csinosságot és a kényelmes darabok mellett döntöttem, mondván jó leszek én úgy is, felesleges ilyeneken paráznom. Elköszöntem Darrentől, kapott egy puszit is, de persze azért megígértettem vele, hogy ezúttal nem jön utánunk, vagy ha utánunk is jön, akkor nem kezd olyan akciókba, mint legutóbb a szaunában, mert tudja jól, hogy visszavágunk és senkinek sem hiányzik egy újabb kalandséta, ugye? Ugye, Darren? Na látod. Szóval elköszöntem tőle és már robogtam is lefelé, hogy aztán Phil is megkapja a maga pusziját a pofijára. Amilyen szarul voltam a Vörös Hold után, most annyira pörögtem és élveztem az egész szitut. Valahol, ha belegondolnék, biztos elborzadnék rajta, hogy ilyen hamar túljutottam ezen, de inkább arra gondoltam, hogy sikerült talpra állni és ahelyett, hogy hagytam volna, hogy maga alá gyűrjön ez az egész, inkább bemutattam neki és én kerekedtem felül. Ez az élet rendje, nem lehet mindig minden szép. Sokat segített Darren is, ahogyan a Naomival való találkozásom is, no meg ez a kis kalandunk ötletének felpendítése Phil-lel, egyedül egészen biztosan nem ment volna ilyen gyorsan a talpra állás. - Szia! Én már annyira izgulok, hogy azt el sem tudom mondani. Néha legszívesebben lemondanám az egészet, mert annyira parázok, máskor viszont meg már rohannék, mert izgatott vagyok és kíváncsi, hogy milyen lesz ez az egész - és csak mondtam és mondtam, szerintem nem volt abból gond, hogy az odaúton esetleges csenddel kelljen megbirkózni, ha minden kötél szakadt, akkor rádió be és azzal való éneklés. Két dinka egy rakáson, én eszméletlen jól érzem magam, mondjuk ez mindig így van, ha Phil-lel vagyok, szóval ez egyáltalán nem meglepő. - Atyaég! - tátottam el a számat, amikor felértünk a tetőre, egyrészt a látvány is lenyűgöző volt, másrészt pedig a nyüzsgés és az egy-két már szálló siklórepülő... Hát ezt mindenkinek látnia kéne, komolyan mondom! Mondjuk azt nem állítom, hogy amikor indulnunk kell, akkor is hej, de nagy vigyor fog a képemen ülni, de az majd eldől akkor, amikor odaérünk. - Te csináltál már ilyet? - fordulok azért Phil felé, mert ezt még nem tisztáztuk, bár véleményem szerint teljesen mindegy, akkor is megyek, mert ezt ki kell próbálni! Hiába van bennem még mindig némi félsz, nagy bajunk csak nem lehet. Ha meg meghalunk, akkor együtt halunk, azért ez pozitívum, nem?
Unatkoztam… Na jó, nem mint ha annyi időm lenne unatkozni a hotelbéli munkám annyira ölne az unalom, de tény, hogy rég mozdultam már ki a hétköznapok szürke mókuskerekéből annak ellenére, hogy milyen durva és lelkileg megterhelő dolgokon mentünk át nem is olyan régen… Nem is tudom pontosan, honnan jött az ötletem, de valamelyik délután véletlenszerűen toppantam be Darrenékhez… illetve… hogy pontosítsunk, igazából Payne-hez jöttem, lenne-e kedve kimozdulni valahova? Darrentől csak engedélyt szerettem volna, hogy szabad-e a lányának meg nekem együtt… Szerencsére nálam nem okozott akkora gondot eldönteni, hogy miben menjek, mint Payne esetében… a szekrénybe nyúlva nemes egyszerűséggel ragadtam meg a legfelső farmert, pólót és pulcsit a ruhakupacokból, hogy aztán már siessek is, nehogy elkéssek. Különösebben nem tartottam attól, hogy ez alkalommal Darren utánunk settenkedne, mert… mert kicsit kivitelezhetetlen lenne, hacsak nem lep meg, és derül ki, hogy valójában repülni is képes. - Szia! -köszöntöttem vidáman Payne-t, amint megláttam, majd közelebb érve én is viszonoztam az üdvözlőpuszit - Ugyan már, ne butáskodj, jó buli lesz, meglásd! Amúgy meg pont ezért szerveztem én… hogy még csak véletlenül se tudd lemondani. -csóválom a fejem nevetne, mert szép is lenne… az utolsó pillanatban derülne ki, hogy valaki berezelt és inkább… szaunázna helyette, vagy nem tudom. Az úton egyáltalán nem zavar Payne csacsogása, nem mint ha bármikor máskor zavart volna, szeretem hallgatni… ha viszont tényleg eljutunk odáig, hogy közösen énekeljünk a rádióra, csak büszkén jegyzem meg neki, hogy na látja? És még ő tartott múltkor a karaokézástól… Gondolta volna, hogy pár hétre rá már így fog dalolni? Mire megérkezünk és meglátjuk, honnan fogunk repülni… akarom mondani, siklóernyőzni, én is eltátom a számat a csodálkozástól... ám ez nem annyira köszönhető a táj szépségének, mintsem annak, hogy biztos, hogy jól meggondoltam én ezt…? - Persze. -vágom rá ész nélkül, amikor Payne kérdez, de aztán feleszmélve gyorsan megrázom a fejem, és javítom is magam - Akarom mondani, még soha… De repülőgépen már ültem, többször is, ha az számít. Sőt, múltkor az egyik hangárban is mentem pár kört… Kerékpárral. -fontosnak éreztem, hogy ezt az apróságot azért tisztázzuk. Persze további beszélgetésre már sajnos nem sok idő maradt, hisz megérkezett az „oktatónk” is, és egyből neki is látott, hogy a kötelező tudnivalókról kioktasson minket, mi a teendő, ha épp odafenn vagyunk. Én csak bőszen bólogattam, igyekezve mindent megjegyezni, de őszintén…? Egy idő után már egész elvesztem a sorok közt, és inkább csak „bólogatós kutya a trabi hátsó ablakában” módra ment részemről a dolog. Annyira csak nem lehet bonyolult, nem igaz? A hírhedt kérdésre, miszerint „van bármi kérdésetek?” naná, hogy nem volt nekem se, hisz nem azért jöttünk, hogy órákon át ezt hallgassuk… Nincs kérdésem… Vagyis, csak egy. Mikor repülünk már? Most… Csak előbb bújjunk bele a védőruhába… Igaz, arról lövésem sincs, hogy mitől véd, hisz se nem kemény, se nem páncélozott, vagy ilyesmi. Igaz, tűzálló még lehetett, de gondolom, annak meg nem sok értelme lenne… vagy mégis? Mindenesetre szófogadóan bújtam bele, majd ha Payne is elkészült, akkor mehettünk is a siklórepülőinkért… – Na? Mennyire félsz? -ugrattam játékosan még mielőtt elindulhattunk volna, bár lehet, inkább csak azt akartam hallani megnyugtatásul, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kissé berosált ettől az egésztől…
- Hékás! Szerinted én olyan lennék, hogyha megszervezek valamit, akkor csak úgy lemondom? - teszem fel a kérdésemet némi kis megjátszott sértődöttséggel megfűszerezve, aztán persze elnevetem magam. Oké, akkor nem is butáskodok és nem is parázok, az biztos, hogy jó buli lesz. - Amúgy meg szeretek veled lógni, szóval teljesen mindegy lenne, mit csinálunk, mennék akkor is - kacsintottam végül, szerintem ez evidens dolog volt, szóval nem hiszem, hogy újdonság lenne a számára, hogy szívesen vagyok vele. Beszéd, vagy ének, mindkettő teljesen jó, csacsogok, ha kell, éneklek, ha kell, mert a múltkori karaoke után már… azt hiszem mindegy. Ha akkor képes voltam rá, akkor most is menni fog, Phil pedig már tudja, mennyire is vagyok tehetséges az éneklésben, szóval ha zavarja, úgyis leállít, én jól érzem magam. Rávágja, hogy csinált már én ilyet, azonban csupán egy pillanatnyi megnyugvást hagyott számomra, mert aztán meg már egyből azt mondja, hogy még soha. El is tátom a számat, mert bakker.. jól meggondoltuk mi ezt? - Mi?! Ha te vezetted a repülőt, akkor talán igen, amúgy meg… - a következő megjegyzésével azonban mosolyt fakaszt, sőt, még nevetni is elkezdek. - Hogy mit csináltál? - kerékpározni a hangárban. Nahát, izgalmasan hangzik! - Nem dobtak ki onnan? - nem akarok hülyeséget mondani, de tudtommal azért az nem olyan hely, ahová csak úgy bárki, bármikor bemehet, bár ahogy Philt ismerem, számára nincsen lehetetlen, meg amilyen ökörségekre képes, nem meglepő, hogy megcsinálta. Az oktató megjelenésekor ismét az izgalom lett a domináns érzelem bennem, eleinte nagy lelkesen bólogattam, hogy igen, persze, mindent értek, de egy idő után Phil-hez hasonlóan én magam is elvesztettem a fonalat. Annyi információ, annyi mindenre kell figyelni, miért nem olyan egyszerű csupán, hogy bekötnek minket a siklórepülőbe, aztán hagynak minket.. őő, siklani? Meg néha húzogatni kell valami madzagokat, amik a kanyarodást teszik lehetővé, nem? Mintha láttam már volna valami ilyesmit, de nem is számít, csak had menjünk már. - Nekem volna egy. Mehetünk együtt? - tettem fel a kérdésem a megfelelő résznél, mire egy újabb kérdést kaptunk, hogy tud-e bármelyikünk siklórepülőzni - Persze! - vágtam rá olyan természetességgel, amennyire csak tőlem telt. - Látná, hogy Phil milyen prof ebben a dologban! Ne aggódjon, vele teljes mértékben biztonságban leszek, igazi bajnok a fiú! - dobtam rá még pár lapáttal és olyan kedvesen mosolyogtam, ahogyan csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy Phil még soha nem csinált ilyesmit, de bíztam benne, hogy nem fog minket lebuktatni, ha kettesben mehetünk, sokkal nagyobb buli, nagy bajunk meg úgysem lehet. Annyira bénák nem vagyunk, hogy felkenődjünk egy sziklára - legalábbis remélem -, a leszállás meg… legfeljebb eltörik pár csontunk, de az meg ismét csak a mi javunkat szolgálja, az enyémet biztosan, hiszen ilyenkor is gondolni kell ám a fejlődésre. Sikerült rávenni a hapit, hogy had mehessünk együtt, szóval innentől már nem volt más hátra, mint belebújni a védőruciba, én már nagyon pattogtam, induljunk, menjünk már végre, persze ahogyan elkezdtek minket becsatolni a szerkezetbe és már az indulás előtti pillanatoknál jártunk, úgy hagyott alább a lelkesedésem és kúszott a bőröm alá a félsz. - Az az igazság, hogy igencsak berezeltem… - zavart mosoly ült a képemen, ahogyan megpróbáltam oldalra fordítani a fejem, hogy a fiúra nézhessek, igencsak közel kerültünk egymáshoz, de jelen pillanatban ez volt az, ami a legkevésbé aggasztott. - Te? - kérdeztem azért vissza és nem tudom, milyen válasznak örültem volna jobban. Ha ő is fél, akkor nem vagyok egyedül, már ketten parázunk, viszont akkor egek, két fosós gyerek az égben… Ha viszont csak én vagyok, aki berosált, akkor egyrészről ciki, hogy megijedtem, másrészről viszont jó, mert legalább Phil észnél lesz. Sok időnk azonban nem volt ezt taglalni, mert indultunk is és ahogyan eltűnt a lábunk alól a szilárd talaj… Sikítottam, örömömben és féltemben egyszerre, mert a látvány, ami kitárult alattunk valami elmondhatatlan volt, másrészről pedig úristen! Iszonyatosan magasan voltunk. Nem tudom, mennyi ideje kínoztam a hangszálaimat és Phil hallását, amikor leesett a dolog, hogy nem egyedül vagyok. - Upsz, bocsi - kértem azért elnézést, mert biztos nem egy kellemes élmény ilyen közelről hallani a sikítozást, de aztán már nem foglalkoztam ilyesmivel, próbáltam legyűrni a félelmemet és inkább a látványra koncentrálni. - Odanézz! - mutattam el az egyik irányba, ahol a város látszott, magasabban pedig maga a Lak - Innen fentről milyen picinek tűnik, nagyon furi.
- Héhéhé, kisasszony, álljon meg a menet! Kikérem magamnak, én ilyet egy szóval sem mondtam! Még ha hasonlított is a lényeg… -emeltem fel a kezeim nevetve, védekezően a vádak hallatán, amikor pedig utána még én kaptam bókot, csak szeretetteljes mosolyra húzódott a szám. A kacsintásról már nem is beszélve. A végén még itt olvadok el… - Nem, sajnos odáig nem jutottunk el, pedig biztos az se lett volna rossz muri. –jegyzem meg töprengve a vezetés kapcsán, amikor Payne visszakérdez, én pedig nevetve legyintek - Jól hallottad, tekertem pár kört a hangárban. Amúgy sikerült elcsípniük… Vagyis, az egyik pilóta elém ugrott a semmiből, koccantunk, azóta szerelőnél a bicóm. Pedig még totál új volt… Elhiszed ezt?! Alig pár km és már szervizbe kellett vinnem! -fakadok ki hitetlenkedve, mert hát mégis… Ilyen az én formám, úgy tűnik. - Mellesleg nyitva voltak a kapuk, és sehol sem láttam táblát kiírva, hogy amúgy civileknek tilos. -vontam vállat ártatlanul, mert nehogy már az én hibám legyen az ő mulasztásuk, nem igaz? És meséltem én még tovább is, hogy mi volt, hogy volt, mígnem megérkeztünk a helyszínre, és jöhetett a kötelező oktatás, mielőtt a szelek szárnyán végigszelnénk az eget édes kettesben. Payne kérdésére én is csak feszült kíváncsisággal figyelek, igaza van, tényleg megnyugtatóbb érzés lenne tudni, hogy közvetlen kézközelben van valaki, ha esetleg beüt a krach… Nem mint ha több száz méter magasan olyan sokat segítene a probléma megoldásán, gondolom én… De na, azért mégis nyugisabb. Mire válaszolhattam volna az oktató kérdésére, Payne már megelőzött, én pedig miután túltettem magam a pillanatnyi meglepettségen, csak adtam alá a lovat, heves bólogatással… - Igaz, hogy mióta visszaköltöztem Fairbanksbe, még nem volt lehetőségem újra élni eme szenvedélyemnek, de a tengeren túl, Japánban egész sokat dicsértek. -húzom ki magam büszkén és magabiztosan, azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy az a sok dicséret nem a siklórepülős tehetségemnek szólt, hanem éppenséggel annak, hogyan játszok a különféle húros hangszereken, meg milyen gyorsan tanulok… Apropó, gyors tanulás, csak nem lesz ezzel se gond, nem igaz? De állj csak meg Payne, ezért majd kapsz még… máskor legalább igazán szólhatna előre, hogy ne csak ilyen hirtelen kelljen improvizálnom, hanem készülhessek is a szerepre! - Ne viccelj, te vagy az Ezüstlány! -feleltem vigyorogva, mint ha ennek meg kéne magyaráznia azt, hogy miért nem kell félnie - De most komolyan, nálatok mindenki olyan bátor a családban, biztos, hogy az ilyesmi is örökletes. És egyébként is, minden okés lesz, szóval fel a fejjel, okés? -szorítottam meg a kezét bátorítóan, miközben az „utolsó simításokat” is elvégezték rajtunk – illetve a biztosítókapcsokkal meg egyéb kallantyúkkal, hogy minden rendben menjen odafent. - Egy kicsit talán… -finom kifejezés lenne azt mondani, hogy igen – fejeztem be gondolatban a választ a kérdésére, mert az aztán végképp semmit nem segít, ha még amiatt is aggodalmaskodik, hogy pasi létemre nekem is inamba szállt a bátorságom. Majd ha eltűnik a lábunk alól a talaj, úgy is jön az adrenalinlöket aztán királyság lesz a köbön, ugye? Ugye….? Visszaszámlálás, elrugaszkodtunk, és mire észbe kaphattunk volna, már sasok módjára szárnyaltunk a levegőben, és ciki vagy sem, olyan elmondhatatlan és semmihez nem fogható volt az érzés, hogy így repülünk, hogy nem Payne volt az egyetlen aki felsikított-visított örömében a levegőben. Igaz, néhány perc alatt összekaptam magam annyira, hogy elkussoljak és inkább csak bőszen vigyorogjak, az alattunk suhanó tájat sasolva… - Sebaj, már hozzászoktam, hogy melletted mindig kisebb halláskárosodással zárom a napot. -öltöttem rá nyelvet komolytalanul, ám aztán abba az irányba néztem, amerre mutatott. - Wow… Az igen. Innen fentről még sosem láttam, bár gondolom, az ott lévők közül, sem sokan. Sőt… Vajon volt már olyan aki életében valaha fentről látta? Szerintem még Victor dédapád sem, pedig ő aztán tényleg nem egy mai csirke… Képzeld el, milyen lenne egyszer őt is így megreptetni! -dobtam fel az újabb díjnyertes ötletet, majd kutató tekintettel fürkésztem tovább… - Nézd csak! Az meg ott Tupilek könnye, ha jól látom… És a barlangjának meg valamerre arra kéne lennie, bár így fentről annyira nem vagyok benne biztos, hogy jól tájoltam be… -gondolkoztam hangosan, miközben én is az említett irányokba mutattam.
- Te jó ég, szegény biciklid! - kapom a szám elé a kezemet, ijedtség költözik a vonásaimra, persze mindez csak megjátszott, mert aztán elnevetem magam. - Ha a biciklid tropára ment az ütközéstől, akkor mi történt a pilótával? Remélem nem gázoltad halálra - most viszont valódi a némi rémület, ami kiül a vonásaimra, mert ha megölt egy pilótát… egek, bele sem merek gondolni! Mondjuk nyilván nem így van, mert akkor nem kacarásznánk ilyen vidáman egymás mellett és nem is így mesélte volna el a történteket, de azért ha a bicaj tropára ment, akkor remélem nem jutott hasonló sorsra az illető is. - Amúgy meg vigyázz magadra! Te is összetörhetted volna magad! - feddem meg kissé, egek, mintha az anyja lennék! Úristen, ez borzalmas, inkább meg is rázom a fejem kissé és elmosolyodom, haladjunk csak inkább tovább. - Hm, így mondjuk érthető. Miért nem táblázzák ki, hogy civileknek tilos bemenni? - kontrázok még én magam is rá kicsit, aztán persze elnevetem magam, javíthatatlan vagy, Phil, de ez az egész helyzet annyira vicces, szívesen megnéztem volna, ahogyan összeakad azzal a pilótával. - Így van, így van - bólogattam magam is hevesen, ezt még tovább cifrázni már nem lett volna értelme, pedig megtettem volna, de akkor már lehet túlságosan gyanússá váltunk volna. Így sem nézett minket teljesen százasnak a csávó, mintha még valami olyasmit is hallottam volna, amikor végül rábólintott és elfordult, hogy micsoda idióta páros vagyunk, de sebaj, legalább egymásra találtunk. Pedig nem is vagyunk együtt, idióta… - Igen, igaz, én vagyok! - vettem mély levegőt és húztam ki kissé magam, amennyire a helyzet megengedte. Igaz, hogy ennek semmi köze nem volt a bátorsághoz, de a becenév amúgy is tetszett, meg legalább volt valamibe, amibe kapaszkodhattam. Mármint gondolatba is, mert amikor Phil megszorította a kezemet, akkor már abba kapaszkodtam egy rövid időre, aztán maradt a heveder, vagy mi a fene, ami a vállunknál rögzített. A válaszával nem nyugtat meg különösebben, bár tény, hogy sokkal kellemetlenebb lett volna, ha azt mondja, hogy igen, ő is fél, így ez még mindig egy jobb fokozat, nem is foglalkozom inkább ezzel, visszaszámlálás, aztán máris repülünk. Fel sem fogom igazán, hogy Phil is visítozik, de idővel nekem is sikerül összekapni magamat, a megjegyzésemre adott válaszát hallva pedig elnevetem magam és óvatosan igyekszem megbökni a könyökömmel, egyrészt nem akarok fájdalmat okozni, másrészt pedig tuti lennék olyan béna, hogy valami csatra vágnék rá, aztán zuhanhatunk. - Héééj, ez nem volt szép! - próbálom oldalra fordítani a fejem, hogy láthasson, még nyelvet is öltenék, de végül lemondok róla, még a végén valami bogár találna a számba szállni. Bár ez a veszély beszélés közben is fennáll, de inkább hagyjuk. - De örülök, hogy legalább már hozzászoktál, így nem okozok meglepetést - nevettem el magam én is, egy cseppet sem zavart amúgy a megjegyzése, mert lényegében igaza volt, bár remélem, hogy nem miattam fog megsüketülni. Mintha farkasoknál lehetséges volna… - Nem tudom, de akkor elmondhatjuk, hogy mi vagyunk az elsők! Ez milyen menő már! - vigyorogtam szélesen, mert valóban király dolog, még akkor is, ha csak pusztán arról van szó, hogy az égből láthatjuk a lakot. - Húhúhúúú! Szülinapjára vehetnénk majd neki egy ilyen ajándékrepülést, hátha kipróbálná aztán. Biztos értékelné a kedvességünk - nevetek fel aztán, miközben kissé behúzom a nyakam, mintha már csak azt képzelném el, mit is kapnánk egy ilyen húzásért. Aztán persze lehet, hogy Victor mégiscsak kipróbálná, fogalmam sincsen, mennyire bevállalós, lehet tényleg ki kellene próbálni… - Mhm - pillantottam én is arra, amerre Phil mutatott, gyönyörű szép volt Tupilek könnye innen fentről is - Szerintem jól lőtted be, valahol ott kellene lennie - hunyorítottam kicsit, mintha lehetséges volna így jobban kiszúrni. - Ez valami csodálatos! Köszönöm, hogy elhoztál! - mosolyodtam el kedvesen, még soha nem láttam ehhez fogható gyönyörűséget soha. Valóban hálás voltam, mert magamtól ilyesmi tuti soha nem jutott volna eszembe és lehet élből nemet is mondtam volna rá, még szerencse, hogy valóban Phil szervezte. - Egek, bezzeg ilyenkor nincsen nálam a fényképezőm! - sóhajtok fel, bár tényleg nem tudom, lehetne-e egyáltalán fényképezőt hozni magammal, pedig ezt tényleg megérné megörökíteni! Menőzhetnénk vele a többieknek, hogy milyen klassz helyen jártunk! De sebaj, emlékeimben biztos, hogy nagyon sokáig meg fogom őrizni a képeket. - Amúgy.. te figyeltél, hogyan működik a leszállás? Nekünk kell valahogyan ereszkedni, vagy megy ez magától is? - teszem fel a kérdést jó időnyi szemlélődés után, mert bevallom derekasan ennél a résznél én már elveszítettem a fonalat, remélem Phil tudja kezelni a dolgot, mert lehet nem lesz olyan kellemes a földet érésünk.
Kezdőlap
//
//
//
