Ahogy a motor elrobog melelttem, picit összehúzom magam, de nyugodtan folytatom az utamat utána. Még messziről is hallom a gép zúgását, a berregését, és valamiért nyugtalanít. Pedig alapvetően nincsen vele semmi bajom, sőt, egészen kellemesnek találom a hangját. Most azonban keveredik bele valami, egy szag, ami nyugtalanságra ad okot. De még túl gyenge, nem tudom, miért… Lehet, hogy csak vaklárma. Igen, az a legvalószínűbb, hogy csak vaklárma az egész. De aztán visszajön! Belevetem magam a fák közé, hozzásimulok az egyikhez, és úgy várok. Tudom, hogy az ismeretlen engem keres, ez most már egészen egyértelmű. Márpedig utálom, ha ismeretlenek keresnek a sötét erdőben? Ki nem? Olyan érzése lesz tőle az embernek, hogy mindjárt meg fog dögleni, csak pár pillanat kérdése. Viszont amikor elég közel ér, hogy beazonosítsam a szagát, fordul velem egyet a világ. Nem, ez nem lehet, ilyesmi nem történhet meg! Most még talán lenne lehetőségem elfutni, összepakolni, hagyni pár levelet Doktor Howardnak, Yettának, Ash-nek, és mindenek előtt Sue-nak. Igen, ezt fogom tenni. Csak sarkon perdülök, és… – Üdv, Velkan – lépek elő a fa mögül. Nincs értelme bujkálni, még akkor sem, ha valószínűleg be fog nekem mosni egyet. Fene az egészbe, azt hiszem, az a minimum. Közben azért átkozom magam, amiért nem az egyszerűbbnek tűnő eshetőséget választottam. Mondjuk mentségemre szóljon, hogy kezd elegem lenni a futásból, elvégre az elmúlt években mást sem igazán csináltam, csak rohantam anyámék elől, elbújtam, és reméltem, nem találnak meg többé. Most viszont a múltam, olybá tűnik, utolér, én pedig nem akarok elmenekülni előle. Fene az egészbe, a srácnak minden joga megvan ahhoz, hogy pofán vágjon. Talán neki van hozzá a legtöbb. Pár lépésnyire állok tőle, és látom, hogy próbálja elrejteni az arcát. Öreg hiba, ha az ember farkassal néz szembe. Testhelyzetem nyugodtságot sugall, két hüvelyujjamat a zsebembe akasztva állok ott, pedig az ideg majd’ szétvet. De ezt neki nem kell látnia, és legfőképp tudnia. Elég, ha azt tudja, hogy nem fogok elfutni, történjen bármi az elkövetkező percekben. És tudni akarom, mi történt vele, de még fontosabb, hogy mi történt a többiekkel. Különösen Lucyval. Az a kislány soha nem ártott senkinek, és félek, akaratlanul is bajt hoztam rá. Nem, ez utóbbiban biztos vagyok. Inkább csak remélem, hogy minden okés vele.
Pár lépést haladtam a fák közt. Kutattam az alak után. Nem akartam elrejteni magam, mert ha ő az, akkor felismer, és ezt akartam. Azt akartam, tudja, hogy itt vagyok, hogy keresi egy árnyék. Egyre nagyobb harag gyúlt bennem. Pedig, a lehető leghiggadtabban akartam ezt a dolgot elintézni. Ahogy meghallottam a hangját, megpördültem. Farkas szemet néztem vele. Végigmértem. Kicsit fura volt látnom, hogy nem változott sokat, talán annyit, hogy egy csöppet megnyúlt, mióta utoljára láttam. Még mindig nem voltam hozzá szokva a lassabb öregedéshez a farkasoknál. Sem az Őrzőknél. Amint megláttam, feltörtek az emlékek. Lehúztam arcomról a kendőt, nem volt értelme a rejtőzködésnek, de ezek szerint már messziről is kiszúrta, hogy én vagyok. Helyes. - Üdv Samuel! - ritkán szólítottam a teljes nevén, a régi időkben, és ha így tettem bárkivel, az illető tudhatta, hogy most nem vagyok túl jó kedvemben. Vagy épp ő nincs jó helyzetben. Közelebb léptem hozzá, nem voltam fenyegető, de nem is voltam a leghiggadtabb. Lassan felemeltem a kezem, majd a mutatóujjammal ráböktem a mellkasára, s elmondtam néhány szót. A Rettegés volt az egyik első varázslat, melyet igyekeztem elsajátítani tanulásaim során. Igaz, még nem tudtam sokáig alkalmazni, alig 4 másodpercig hatott. De ez bőven elég volt arra, hogy pofán vágjam a srácot, annyira, hogy a földre küldjem. Ha ez sikerült, fölé guggolok, megfogom a fölsőjét, fölrántom ülő helyzetbe, és egy újabbat bemosok neki, de tartom. Nem mondtam semmit, nem árult el semmit az arcom se. Csupán belül voltam dühös, fortyogtam. Egy újabb ütés sorozatot mértem az arcára, legszívesebben addig vertem volna, míg felismerhetetlen nem lesz, de mikor az első vér kiserkent a szája szélén, hirtelen elengedtem, és felálltam. Elléptem tőle, úgy pörgött a szívem, hogy muszáj volt mély levegőket vennem, mert különben megint nekiállok a sorozatos püfölésének. Igyekeztem lehiggadni, és felé pillantottam. Végignéztem rajta. Az arca kezdett szép foltokat felvenni, a vékony vércsík pedig szép lassan folyt le a szája szélén. Ha még magánál van, de nem mozdul, felé lépek, és kinyújtom a kezem. - Állj fel! - mondom szárazon. Ha elfogadja a segédkezet, felrántom, de nem engedem el. S egy hirtelen mozdulattal megölelem. Megpaskoltam a hátát, s közben megkérdeztem: - Remélem tudod, hogy gyűlöllek, amiért elhagytál bennünket? Elengedem, s a szemébe nézek. A haragom nem múlt el, de tudhatta azt is, hogy mint barátot, nem felejtettem el. Még mindig ő volt Lucy mellett a legfontosabb személy az életemben, de ugyanakkor egy olyan szakadék alakult ki köztünk, amit sürgősen be kellett tömni, különben a barátjából halálos ellenség is válhat.
Nos, ha eddig azt hittem volna, hogy mi majd kibontunk egy sört, leülünk megbeszélni a dolgot, és közben szalonnát sütünk, az akkor oszlott apró darabokra, amikor a teljes nevemen szólított. Egészen addig a pillanatig azonban nem félek, nem igazán amíg hozzám nem ér, és el nem mormolja azokat a varázsszavakat. Abban a pillanatban elemi erejű rettegés kerít a hatalmába, de valahogy sikerül a helyemen maradnom… Aztán képen vág, én pedig elterülök a földön. Mégsem emelem föl a kezem, hogy védjem magamat. Amikor végre leszáll rólam, felülök, és kiköpöm a számban felgyülemlett vért, meg három fogamat is. – Na, ezt megérdemeltem – vigyorodtam el bágyadtan, de le is hervadt a képemről a kifejezés, mert fájt. Felrepedtek a rohadt ajkaim is. A srác ökle még mindig olyan kemény, mint amilyenre emlékeztem. A segítő kezet viszont elfogadom, és egy pillanatra megrettenek, amikor nem enged el. De aztán megölel, és egy pillanatra minden olyan, mint régen volt. Ja, csak nem sokáig. A jó dolgok sosem tartanak örökké, igaz? Zárszavaira csak a lábam vizsgálom, és egy darabig nem bírok megszólalni. Aztán felnézek rá. – Ja, akkor már ketten vagyunk. Örülök. Szar dolog egyedül utálni magamat. Még nem teszem fel a kérdést, ami foglalkoztat. Úgy döntök, várok kicsit, pedig a szavak ki akarnak törni a torkomból, ordítani akarom őket. Egyrészt azt, mennyire örülök annak, hogy él, másrészt azt a kérdést, ami most rágcsálja az idegeimet. De még nem. Félek ugyanis a választól, rettegek attól, amit mondhat. Elvégre nem láttam egy kisméretű, izgő-mozgó poggyászt csüngeni a motorról, és ez az, ami igazán megrémiszt. Mi van, ha elhoztam annak a szegény, ártatlan kislánynak a pusztulását? – Vel… – szólalok meg halkan, és abban a pillanatban befogom, ha látom, hogy feszélyezi a téma. Márpedig csodálkoznék, ha nem így lenne. A rohadt életbe, engem is feszélyez, pedig nekem éveim voltak hozzászokni a gondolathoz, hogy megöltem mindenkit, akit valaha is kedveltem. Most mégis mit várok? Reményt, semmi mást, azt hiszem. – Figyelj, meg kell kérdeznem: mi van a többiekkel? És Lucy? Ő él még? Teszek egy lépést hátra, nem akarom túlfeszíteni a húrt, sem nála, sem máshogyan. Mert félek, túl messzire megyek ezzel az ártatlannak szánt kérdéssel. De nem érdekel, jelen pillanatban egyáltalán nem. Tudnom kell, és kész. Ha ezért még inkább elver, az részletkérdés.
A vigyorára nem reagálok, a kezem még mindig ökölbe szorul. Nem vagyok vicces kedvemben, és a legkevésbé készültem fel erre a találkozásra, itt és most. Oké, hogy számítottam rá, hogy ez lesz, de nem így terveztem. Fairbanksben ő lesz az első, akivel összefutok, ennek a lehetősége elég kicsinyke volt. Erre tessék. Nem akartam laposra verni, elvégre valahol örültem, hogy viszont láttam azt a gyerekes pofázmányát, de dühített, és gyanakodtam rá még mindig. Ennyi évnyi várakozást, rettegést, csalódást nem lehet csak úgy félre söpörni, és egy öleléssel megoldani. Nem, ezt nálam nem lehet így megjátszani. Valahol vissza akartam hozni a múltat, valahol arra vágytam, hogy megint ott legyek a családom körében, Lucy és Sam pedig mellettem. Egy régi emlék jutott eszembe, mikor épp hot-dogot majszolva, ültünk otthonunk tetején, és a város mögött kezdett lebukni a nap. Lucy Sam és köztem ült, majd a srác vállára hajtotta a fejét. Sam pedig zavartan bámult hol a városra, hol rám, hogy most mit csináljon, én meg csak vigyorogva mutattam a levegőbe hüvelykujjamat. De ez a múlt, visszamenni nem lehet, és az az otthon sem létezik többé, ahogy a hot-dog és a lebukó nap sem. - Én nem örülnék a helyedben. - mondtam komoran. Nem szóltam semmit, csak figyeltem, az arcát. Régen láttam, és egy pillanatra se vettem le róla a szemem. Nem terveztem, hogy meggyógyítom, vagy hogy csökkentem a fájdalmát, sőt, inkább azt terveztem, hogy még párszor megruházom az este folyamán. Az persze függ sok mindentől... Észrevettem, ahogy a motor felé pillant, és az arcára kiülő bizonytalanságot is. De nem szóltam. Mikor megszólított, összefontam a mellkasom előtt a kezeim. Vártam, mit akar. Én megadom az első labdába rúgást, de ne számítson semmi jóra. A kérdései mégis úgy vágnak belém, mint vajba a kés. Ezekre számítottam, de akkor is. Más elképzelni, ahogy megkérdezi, és más az, mikor valóban ott vagy. Megfeszült az állkapcsom, a harag kiült arcomra, a szemem lángolt, s legszívesebben megint megütöttem volna. - Érdekes, hogy az elmúlt pár évben nem igazán érdeklődtél utánuk! - mondom hidegen, de nagyon vissza kell fognom magam, hogy nehogy neki ugorjak megint. A hangom rekedt, nem akarok üvölteni, pedig legszívesebben ezt tenném. - Halottak Samuel, mindannyian. Mégis mire számítottál? Halottak, a szüleid kinyírták őket, ahogy téged kerestek! Senki sem maradt! Senki! - a kelleténél jobban felemelem a hangom az utolsó szavaknál, és mély levegőt veszek hogy higgadtságot erőltessek magamra. Gombóc kerekedik a torkomban, ahogy a véres képek megelevenednek a szemem előtt. - Csak hárman maradtunk a bandából. Te, Lucy, és én. - mondom végül csendesen, és elfordítom róla a tekintetem - De Lucy, ő... - nem tudom befejezni a mondatot. Még mindig fáj, ha arra gondolok, mi lett belőle. Fájt, és egyszerűen képtelen voltam elfogadni. - Lucy is olyan szörnyeteg, mint amilyen te vagy. - a szemébe nézek, és határtalan dühöt érzek. Ha Sam nincs, talán soha nem történik ez meg. Talán akkor még mindenki élne, Lucy egy édes kislány lenne, és... - Miért mentél el szó nélkül Sam? - kérdezem végül - Lucy kis híján bele betegedett abba, hogy eltűntél. Fogalmad sincs arról, mit okoztál! És a bennem lévő harag elönt, és érzem, ahogy kitör belőlem. - Gyűlöllek, amiért a nyakunkra hoztad a vérfarkasokat! Ha legalább lett volna vér a pucádban, és szembe szállsz velük! Vagy tudod mit, még annyit se! Csak legalább figyelmeztettél volna minket! De nem, te csak egyszerűen fogtad magad és leléptél! Most meg itt, védelem alatt éled a kis tyúkszaros életed! Ökölbe szorul a kezem, ha tekintettel ölni lehetne, Sam már sokadjára esne össze holtan. De ezzel a képességgel sajnos nem élek.
– Tudod, hogy értettem – húzom el enyhén a számat. Nos igen, ez nem a vidám beszélgetéseink egyike lesz, az ismét bebizonyosodott. De jó pap holtáig tanul, a növendék meg holtáig remél, hogy még azelőtt kijut onnan, hogy ráöltenék a reverendát. A haragja, és főleg az ezt követő szavai úgy vágnak végig rajtam, mint a korbács, egyszerre szítva föl a haragomat és a bűntudatomat. Ő azt egyáltalán nem tudhatja, mennyire érdeklődtem utánuk az elmúlt években. nem volt itt! Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy ezt hozzávágjam, amikor elárulja a hírt. Halottak. Mind halottak. Vörös köd ereszkedik a szememre, az agyamra, mindenre. Nem tart pár pillanatnál tovább, de azon kapom magam, hogy alig pár centire állok tőle, és halovány lila segédfogalmam sincs, miként szeltem át a távolságot. Viszont azt pontosan tudom, hogy mi hozott vissza ebből az állapotomból. Lucy él. És vérfarkas. A rohadt életbe. De legalább él. – Tudod, merre van? – kérdezem csendesen. Ha nem, hát nem baj. Neki nem kell tudnia arról az elhatározásról, ami csak egy pillanat eredménye volt, de tudom, tovább fog tartani annál, sokkal-sokkal tovább. Egyedül viszont képtelen leszek erre, az ő segítségét meg ezek után nem merem kérni. Majd beszélek Ash-vel, igen. Ő talán megérti majd. De meg fogom keresni azt a kislányt, ha kell, előásom a föld alól is… Ő nem halhatott meg. Életben kell lennie! Ha mégis, akkor a vére az én kezemen szárad, márpedig azzal a tudattal nem lennék képes tovább élni. Nem, bármit elbírok, de ezt nem… – Vel, ha még életben van, esküszöm, visszahozom. A kérdésére számítottam, és az elmúlt két és fél évben emésztettem is magam rajta eleget. Viszont a vérnyomásomat nem éppen az alsó kategóriában tartják, az biztos. Mégsem teszek támadó mozdulatot, csak az önutálattól és a saját magam iránt érzett haragból szorul össze a kezem, de olyan erősen, hogy a körmeim vért fakasztanak. – Szerinted én kedvtelésből tettem? – kérdezem, és a hangom furcsán érzelemmentes. Nem állok messze az ordítástól, még úgy sem, hogy egy kibaszott gombóc fojtogatja a torkomat. – Azért mentem el, mert nem akartam ott lenni? Ti voltatok az egyetlen családom, Velkan! De bepánikoltam, oké? Azt hittem, ha minél hamarabb lelépek, majd engem követnek, és titeket békén fognak hagyni. Nem kalkuláltam bele azt, ami történt. És azt hiszed, én annyira imádom magamat érte? Nem telik el nap anélkül, hogy ne rátok emlékeznék? Éjszaka, hogy ne rólatok álmodnék… Most nyáron akartam visszamenni New Yorkba, hogy megnézzem, mit tudok nektek segíteni. Nem szólok neki Ash-ről egy szót sem, ez nem az a beszélgetés. De azért az én életem sem olyan rohadt kényelmes, mint ahogy ő azt hiszi. Sőt… Minden nap visszavágyok hozzájuk. De oda már soha nem mehetek vissza.
A gyors mozdulat, ahogy előttem terem, nem lep meg, bár feszültnek érzem magam. Ha megtámad, akkor megtámad, de minden képzettségemet beleadom, hogy sebet ejtsek rajta, vagy minimum kitépjem a szívét. A kérdése váratlanul ér, de megingatom a fejem. - Ha tudnám, szerinted itt lennék? - kérdezek vissza. - Azért nem vagyok a nyomában, mert téged is megakartalak keresni. Rólad több infot derítettem ki, mint róla. De meg fogom keresni, nekem elhiheted. Azonban, ami ezek után jön, döbbenettel tölt el. Fogadalmat tesz? Nekem? Ez abszurd! Normális vagy, te szerencsétlen??? A düh elönt, és a következő mozdulat, bár nincs tervbe véve, megtörténik, istenesen hasba rúgom. - Te mégis mi a faszt képzelsz magadról? - üvöltöm dühtől eltorzult arccal felé - Azt hiszed, csak úgy... Ám közbe vág, és a következő szavai még nagyobb haraggal öntenek el. Álljunk meg te kis pondró! Itt most nehogy előadd nekem a lelkiismeretes férget! Közelebb lépek hozzá, és újfent bemosok neki egyet. Dühít a hangja, dühít a bűnbánata, és dühít a tehetetlenség, amit éveken át éreztem. Megfogom a felsőjét, és rázni kezdem, az arcába üvöltöm a belém fojtott haragot, az éveken át tartó fájdalmat, amit lenyeltem, a kétségbeesést... - Ha a családod voltunk, miért hagytál minket ott Samuel??!! Ott hagytál minket mi voltunk azoknak az állatoknak a főfogás! Hinni? Hinni a templomban kell, hinni a Télapóban, meg a Húsvéti Nyusziban lehet, de nem vérre éhező Fenevadak cselekedeteiben! Felelőtlen voltál, és életek kerültek a tévedésedbe!!! FÖLFOGTAD SAMUEL??!! MEGÖLTED A CSALÁDODAT!!! - úgy vágom pofán ismét, hogy még az én kezem is elzsibbad tőle. - Segíteni??? Mégis, mi a frászt tudtál volna? Rózsát viszel a nem létező sírjukra? Vagy ezzel akartad a lelkiismereted nyugtatni, nemde? Mert ez az, semmi több! Ezért akarod megkeresni Lucyt is, hogy a kezed mocskát lemosd! - Elvetted a húgomat, elvesztettem miattad mindent, amit felépítettem, elpusztítottál mindent, amiért éltem!!! - üvöltöm, az éjszaka némán fogadja be kiáltásomat. Még soha nem éreztem ilyet korábban, még az apám se érte el, hogy ennyire gyűlöljem, pedig ő aztán ért az ilyesmihez. A kezem remeg, ellököm, és elfordulok tőle. Gyűlölöm, tajtékzok a dühtől, de ekkor valami olyat mondok, ami engem is meglep. - Tudod mi a legszörnyűbb ebben az egészben? - szólalok meg végül, hangomban érezni, hogy fáj - Hogy mindezek ellenére, bármennyire is gyűlöllek, és gyűlölöm a fajtádat, vártam, hogy lássalak. Valahol mindvégig azt reméltem, hogy a régi barátomat egyszer újra láthatom... Felé pillantok, a szemem sötéten csillog rá. Arcom keserű szomorúságot tükröz. - Lucy, és te maradtál nekem a családomból. A legjobb barátom voltál, de nem tudom, hogy valaha is az leszel e újra. Túl sok év telt el remény vesztetten, és helyette harag költözött a szívembe. Kezemmel beletúrok a hajamba. Fogalmam sincs mit tegyek. Addig verném, mígnem egy beazonosítatlan húscafat lesz a gyerekből, de képtelen vagyok rá. És az a legdühítőbb benne, hogy fogalmam sincs, miért. - Ha valóban megakarod találni Lucyt, én melléd állok. - mondom komoran. - De arra készülj fel, hogy ki fogom használni a benned lévő lehetőségeket. Ki fogom használni a farkasodat! A vérét veszem, ha kell. Minden piszkos munkát elvégeztetek vele. Esszenciát lopok! Megőrjítem. És ha ne adj isten, a szüleid fogságában van a húgom - közelebb lépek hozzá, olyan közel hajolok, hogy szinte már összeér az arcunk - szó nélkül kiadlak nekik Lucyért cserébe. Ezt jobb, ha észben tartod Samuel!
– És mit tudsz róla? Bármi nyom... – szólalok meg. Igen, ha kell, hát a kislány egy elhagyott zoknijával fogok nekimenni a világnak, de lássuk be, az meglehetősen esélytelen lenne. Azonban, mielőtt folytathatnám, dühtől eltorzult arccal üvölt a képembe. A rúgását nem látom közeledni, ezért a fájdalomtól összegörnyedek, és onnan nézek fel rá. Közben a farkasom szinte őrjöng, de még képes vagyok visszafogni. Aztán üvölt, és mielőtt bármit tehetnék, éppen csak kiegyenesedett formámban, ismét támad. Basszus, nem lesz ez így jó, a farkasom tűrőképessége is véges… Hagyom, hogy végigmondja a szövegét, és fogadom azt a nagy pofont is. Vért köpök, de nem teszek semmit. Viszont amikor ismét ütésre emelkedik a keze, elkapom a csuklójánál fogva, és megszorítom. Nem, nem egyszerű emberi erővel, hiszen úgy sokkal erősebb nálam… Most a farkasom erejét használom. Szemem sárgán villan, és úgy is marad. Csak egy kicsit kell még erőszakoskodnia, és félek, már nem leszek képes visszafogni az állatot magamban. – Szerinted én csupa jó szívvel tettem? – kérdezem sziszegve. Nem merek hangosabban beszélni, utat engedni a haragnak és a szégyennek, amelyek dolgoznak bennem. – Azért jöttem el, mert hittem, hogy akkor van esélyetek… Faszom sem gondolta, hogy azok az állatok így is, úgy is nektek rontanak. Szóval leszel szíves venni egy nagy levegőt, lenyugodni – mondom ezt én! –, és normális ember módjára beszélgetni… Nem vettem el tőled a húgodat. De visszaadhatom neked. Legalábbis megpróbálhatom, még akkor is, ha beledöglök közben. Aztán elengedem a csuklóját, és reményeim szerint még el sem törtem. Távolabb sétálok, elfordulok, és hangosan zihálva próbálom az akaratom a farkasomra kényszeríteni. Ahogy hallom a szavait, a dög szinte magától hátrál meg, és az én elmémre is nyugalom ereszkedik. Nem a legnagyobb, amit életemben éreztem, törékeny, mint a porcelán, de nyugalom. Nos, talán beszélhetünk immár emberek módjára is. – Én is vártam, hogy újra lássalak, Vel – mondom, és próbálom figyelmen kívül hagyni a következő szavait. Nem sikerül, de senki sem mondhatja, hogy nem próbáltam nagyon erősen. Visszafordulok felé, szemem immár normális színt vesz fel, úgy nézek rá. – Ez csak rajtunk múlik. Meg azon, hogy mit teszünk. Arcom szinte kifejezéstelen, amikor a szavait hallgatom. De magamban eldöntöm, hogy őt nem viszem magammal, ha a lány keresésére indulok. Nincs szükségem arra, hogy megkérdőjelezze minden lépésem. Ha Ashley segít, elég lesz vele elbírni. De egyedül képtelen lennék végigmenni ezen az úton. Rá szükségem van. Vel meg… Remélem, az eredmény majd megbékíti. – Ha a kezükben van, nem kell nekik adnod engem. Magamtól megyek. Önként és dalolva – mondom. És így is gondolom. Nem számít, mennyire gyűlölöm őket, Lucyért bármit megtennék. Szerencsétlen kislány, ott van valahol kint…
- Nem tudok róla semmi biztosat... Azt lehet tudni, hogy folyamatosan változtatja a helyét, s utoljára Egyiptomban láttak egy hozzá hasonló kislányt. De mire elutaztam oda, már semmi nyomára nem leltem... Hogy most hol járt utoljára, kikkel van, milyen vérvonalúvá vált, vagy bármi... Semmit nem tudok róla. - hangom fagyosan cseng, de valahol kiérezni belőle az aggódást, a csalódottságot. Ahogy elkapta az újabb ütésre felemelt kezem, kiakartam rántani magam a szorításából, de a szeme villanásából azonnal tudtam, hogy farkasa képességeit használja. Éreztem a szorítást, a fájdalom a karomba vágott, én pedig fog csikorgatva néztem farkasszemet a sráccal. Nekifeszítem a kezem, kiakarom rántani, de úgy tart, mintha betonba álltam volna. Szavai elérnek a tudatomig, s az ész is ezt sugallja, hogy nyugi van, higgadtság. Igazából nem érdekelne, ha most nekem ugrana, talán valahol ezt vártam. Hogy még több okom legyen kizsigerelni a srácot. De elenged, én pedig érzem, ahogy a csuklómba újból vér tolul, s erősen zsibbadni kezd. Mély levegőt vettem, s szavaim olyan idegenül, mégis oly közel csengtek, hogy nekem is fura volt hallani. Ám a válasza valamiért, mégis... örömmel tölt el. De nem mutattam felé semmit, és nem szólaltam meg. Igen, azon pláne sok múlik, hogy mit teszünk. Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna erre. Tudtam, most, hogy Sam újra a közelemben van, nem fog totálisan a düh uralni, és bármennyire is azt akartam, hogy szenvedjen, a múltat eltörölni, nem lehet. A rosszat... s a jót sem. Sokáig néztem rá, figyeltem, vajon mégis, mi az ok, hogy egyáltalán él még ez a vakarcs. Miért kellett pont most összefutnom vele. Elfordítottam az arcom, és kiráztam a kezemből a zsibbadást. - Remélem, minél előbb megtaláljuk, hogy a szavaid bizonyítást is nyerjenek - mondtam rekedten. Rá néztem, majd közelebb léptem hozzá. - Nem számítottam rá, hogy pont te leszel itt Fairbanksben a fogadóbizottságom. - mondtam, s bár cseppet se voltam vidám, érezhette, hogy már lehiggadtam kellőképpen ahhoz, hogy normálisan beszéljünk - Mit kerestél amúgy itt az erdőben? Vadászol? - kérdeztem, mintha csak azt kérdeztem volna, holnap szerinte sütni fog-e a nap.
– Hogyan került Egyiptomba? – vontam fel a szemöldökömet. Nem állt össze a kép. Tizennégy éves lehet maximum, teljesen esélytelen, hogy magától mászkáljon a nagyvilágban. Abba bele sem akarok gondolni, mivel kereshetne egy hozzá hasonló korú lány pénzt egy ilyen utazásra. Akkor viszont kell, hogy legyen vele valaki. Ha viszont így van… Hát nem tudom, mibe ugrunk bele, ha utána eredünk. lehet, fel kell majd hívnom Odette-t, hogy segítsen ki. Nála erősebb farkast csak a falkában ismerek, viszont nem tudom, merjem-e ott bedobni ezt a tényt. Minden kurva bonyolulttá vált így hirtelenjében. – És ne aggódj. Ki fogjuk deríteni. Nagy hely a világ, de… Nekem van tapasztalatom abban, hogyan kell eltűnni. Ami azt jelenti, talán abban is, hogy megtaláljam a másikat. Nem akarom bántani, de úgy tűnik, a farkasom fellépése éppen jókor jött, és normálisabb mederbe tereli a mi kis társalgásunkat. Ahogy összekaparom magam, már sajnálom, hogy nekimentem, de remélem megérti, hogy alig-alig tehettem ellene valamit. Egyébként is, valószínűleg ez az első olyan alkalom életemben, amikor megvédtem magam. Amikor a farkas meg én együtt dolgoztunk. Nocsak, ez a bestia talán képes lesz idomulni hozzám? Remélem igen, mert különben benne vagyok egy újabb ilyen után a slamasztikában. Mert mi van, ha a suli folyosóján tör rám, nem pedig egy majdnem üres erdőben? Ahol a farkast összezavarja a sok száz dobogó szív, a vér dübörgése… Mi van, ha bántok valakit? Sue-t, példának okáért. Nem, az nem történhet meg. Nem élném túl. – Én is remélem. De azt jobban, hogy nem az ő kezükben van – mondom. Anyám nem tűrne meg mást, még egy tizennégy éves lányt sem apám közelében. Rettegek attól, milyen állapotban találnánk rá Lucyra, ha az ő befolyásuk alá került volna. Jóságos Isten, akkor asszem tényleg lenne okom megölni őket, és megszabadítani magamat tőlük. Következő szavai viszont apró mosolyt csalnak az ajkaimra. – Hát, én sem számítottam rá, hogy itt fogunk találkozni. Mármint a városban. De a sors útja kifürkészhetetlenek, azt hiszem. Az utolsó kérdésére nem válaszolok azonnal. Nem tudom, mennyire merjem beengedni az életembe, és a világomba. Márpedig, ha elmondom neki, hogy hová tartottam, akkor nemhogy beengedem, hanem beleerőszakolom egy székbe és lenyomom a torkán a bort, amit csak erre az alkalomra tartogattam… Veszélyes lenne. De a fenébe az egésszel! A bizalmat nem lehet úgy újjáépíteni, hogy közben titkolózunk és hazudozunk. Akkor játszunk nyílt lapokkal! Azt nem mondom el neki, miért vagyok itt kint egészen pontosan. De a célomat tudhatja, nem valami titkos az. – Egy barátomhoz tartottam. Egyszerűbb lett volna átvágni a mocsáron, de… – Nem, Odette-ről egy büdös szót sem! –, de örülök, hogy erre jöttem.
Vállat vontam, és ingerülten feleltem kérdésére: - Honnan a f@szomból tudjam? Gondolom a Beharapója rángatja magával mindenhova. Biztosan van valaki, aki segít neki. Nekem se tiszta minden, és lesz a kisasszonyhoz jó pár kérdésem, ha végre megtaláljuk. Hogy miért épp többes számban beszélek? Még nekem is meglepő, de olyan természetesen ejtem ki a szavakat, hogy az már engem zavar. Nem tudom, miért adok neki esélyt erre az egészre, hisz ugyanakkor a haragom, a gyűlöletem nem múlt el. Nem hagyom, hogy elmúljon még. Fene essen ebbe a gyerekbe! - Akárhogyan is lesz, megtaláljuk! Utolsó mondatára kis híján elnevetem magam. Hát ezt a szöveget mindenki szájából visszahallom? Az úr útjai... bah, hánynom kell! Várok, amíg válaszol. Sejtem, ő sincs teljes bizalommal felém, de ez most egy cseppet sem érdekel. - Messze van a barátod? - kérdezem, de igazából nem várom meg a választ, biccentek a fejemmel, hogy kövessen. A motorhoz visszasétálok, majd a csomagok közül felé dobok egy sisakot, ha nem béna, könnyedén el is kaphatja. Felülök a motorra, beindítom, közben a fejemre húzom a védőszemüveget. Emlékszem, gyerekként sokszor ábrándoztam Samnek, és Lucynak, hogy egy napon, veszek egy motort, lesz oldalkocsija, és mi hárman azon a kis motoron végig utazzuk az államokat. Szabadban sátorozunk, megnézzük a híres helyeket, végig utazunk a 66-os úton. De ez csak álom marad. Sőt, már az sem. Hisz nincs se Lucy, se oldalkocsi... se régi barátság. Ha Sam mögém ül, kicsit bepörgetem a kicsikét. Ha ellenkezne, a tekintetem mindent elárul, nem tűröm, hogy most itt szabadkozni kezdjen, szóval jobb, ha elfogadja a segítségem. - Merre vigyelek? - kérdezem, miközben a szemüveget is a szememre teszem. - Kapaszkodj! - teszem még hozzá, ha válaszolt, s ha érzem, hogy a vállamban, vagy a derekamban megkapaszkodik, gázt adok, s elindulok abba az irányba, amerre irányít. A száguldás némi örömmel tölt el, sőt, egyenesen megnyugtat. Az nem különösebben érdekel, Sam hogy vészeli át az utat, de hányni remélhetőleg nem fog. Ahogy haladunk az úton, már látni a felbukkanó nap fényeit. Az ég pereme vérvörösen izzik fel, és valamiért örülök. Hogy miért? Még magam sem tudom pontosan.
Hallgatom a szavait, és visszafogom magam, hogy még véletlenül sem üssem meg az előttem álló jó barátomat. Elvégre, mindannak ellenére, amit mond, megértem az érzéseit. Tudom, sejtem, min megy át… A picsába, egykor én is átmentem ugyanezen! A gondolat azonban, miszerint nélküle indulok el Lucy után, egyre erősebben fészkelni be magát az elmémbe. Szegény kislány valószínűleg elveszett, nem tudja, mi van vele, és ha Vel nekiáll vegzálni, és úgy nekimegy, mint ahogy nekem támadt itt pár perce, akkor akár helyrehozhatatlan károkat is okozhat. Amit pedig semmiképpen sem akarok. – Igen, megtaláljuk – bólintottam. Nem szerettem a hazugságokat, személyesen inkább a féligazságokat preferáltam, és a határmezsgyén táncoltam. Ash szerintem ezek miatt is orrolt meg rám korábban párszor. De ez alkalommal még jól is jön, hogy gyakoroltam. Egyre közelebb és közelebb kerülök ahhoz, hogy egy napon tényleg Kangunart legyek, még akkor is, ha ez a mai személyiségem majdnem teljes hátrahagyásával jár. Csak kérdés, akarok-e olyan lenni… A válasz előtt habozok kicsit. Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet elárulni neki, merre lakik Sue, és nem csak azért, mert féltem a lányt. Nem őt féltem. Saját magamat, ami azt illeti. Ha a múltam és a jelenem így összecsúszik, abból semmi jó nem sülhet ki… Fene egye meg, nem is szokott! Valahányszor csak szóba került a múltam, valahogy sikerült beletenyerelnem a könyékig érő szarba. Ashley is kihúzta belőlem az egész sztorit, és lássuk csak, most itt vagyunk, szemtől szembe álldogálok valakivel, aki többet tud rólam, mint azt akartam. Ha kedve tartja, könnyűszerrel megzsarolhat vele. Na, nem mintha politikai hivatalért indulnék, de nincs sok kedvem ezért elveszíteni Sue-t. Vagy Asht. Tudom, ő mit gondol a lopásról, meg a hazugságokról. – Menj végig a főút mentén, aztán a hármadik bekötőnél fordulj le jobbra. Aztán menj, amíg… – Na, azt hiszem, most jön a húzós része –, amíg nem látod a nagy udvarházat a semmi közepén. Ha leteszel a közelében, az lesz a legjobb… Aztán felszálltam a motorra, és csak élveztem a sebességet. Basszus, egy ilyen nekem is kell. Oké, nem ilyen típus, inkább valami újabb, de… Haj, veszélyes dolog elhatározásokra jutni, amikor az ember azt sem tudja, boldog vagy dühös legyen a pillanat hevében.
Az utasításainak megfelelően hajtottam az úton. Végig a főúton, a harmadik bekötőnél jobbra, és aztán... menni a semmi közepére. Egy remete a barátja? Nem mintha ez az én dolgom lenne, de érdekelt volna, mégis milyen haverjához jövünk. A motor kellemesen dübörgött, ahogy vettem be a kanyarokat, s egyre nagyobb sebességre kapcsoltam, ahogy egyenesebb szakaszra értünk. Furcsa volt, hogy most itt ül mögöttem, én meg a haragomat már sehol nem találtam magamban. Valahol szerettem volna, ha mesél, mi történt vele. Valahol szerettem volna, ha a múltat meglehetne változtatni, s a történteket meg nem történtekké tenni. De sajna, ez nem így működik. A nap már teljesen kibukkant a horizont mögül, mire a házhoz értünk. Megálltam az út szélén, a háztól nem messze. Mikor Sam leszállt a motorról, rá pillantottam. - Találkozunk még! - ez nem kérdés volt, hanem ígéret. Igen, még fogunk találkozni, és nem kell aggódnia, én megtalálom. Történjen, bármi. Végül halvány mosoly jelent meg az arcomon, és a kezemet nyújtottam felé búcsúzásképp. - Viszlát Sam! - mondtam, s ha elindult a ház felé, még figyeltem egy darabig, de aztán megfordultam a motorral, hogy visszatérjek az útra, s Fairbanks városa felé vegyem az irányt. A lelkem kavargott, vegyes érzések töltöttek el. Vajon ha újra találkozunk, akkor is gyűlölni fogom még? Nem tudtam.
//Köszönöm a játékot! Várom a további fejleményeket!//
Hallgatom a motor búgását, és egészen élvezem a dolgot. Már kifejtettem korábban, hogy én is be fogok szerezni egyet, és az álom még mindig környékez, de tova kell űznöm magamtól. Egy ilyen cucc drága, és én még a napi háromszori meleg étkezést sem engedhetem meg magamnak, nemhogy egy benzinfaló úti szörnyeteget, amitől a csajuk bugyija valószínűleg egész jól lecsusszanna. Ejnye, Sammie, mikor lettél te ennyire számító? Hmm, igen, annak a bizonyos estének lehet némi köze hozzá. Amikor meglátom Sue-ék baromi nagy házát, azért elmosolyodok. Apró késlekedéssel ugyan, de ide is eljutottam. Vajon mennyire fontos még, hogy beszéljek vele? És képes leszek úgy belopakodni hozzá, hogy ne vegyenek észre a nagy világosságban? Ó, micsoda életbevágó kérdések! – Igen, én is azt hiszem – biccentettem. Ebben nem volt semmi neheztelés, semmi rosszállás. Hogy a fenébe is lehetett volna? Annak ellenére, hogy igenis féltem Velkantól, a barátom volt, és ez a legfontosabb. Talán egy napon újra eljutunk majd addig, hogy testvérnek nevezzük a másikat, de addig… Addig abból kell gazdálkodnunk, amit az élet hozzánk dobott, márpedig az bűzlik, mint egy háromhetes rothadó tetem. – Jó volt téged újra látni, Velkan – mondom, és haloványan el is mosolyodok mellé. Majd megfordulok, és lassú léptekkel haladok a ház felé, Sue hálószobáját véve célba. Csak akkor kezdek el rohanni, amikor már hallom a távolodó motor hangját. De akkor, mint akit puskából lőttek ki, és meg sem tervezek állni addig, amíg „biztonságba” nem érek. A hazaúttal meg valószínűleg még várok pár napot. De Sue nem fogja megtudni, miért nézek ki úgy, mint akit elkapott a teljes focicsapat egy kis élő-edzésre. Fejemben kavarognak a gondolatok, miközben mászni kezdek. És tudom, nm nyugodnak meg még egy darabig. Sőt, talán napokig sem. Csak a hátam ne fájna úgy, de ez ismét a saját ostobaságom hozománya. Mostanában valahogy szokásává vált a marhaságaimnak visszaütni, és ez nem tetszik.
- Hát kérlek, az út figyelése a te feladatod, mert ha én figyelem, így is, úgyis eltévedünk. Vigyorogtam rá, s bár továbbra is szíves örömest nyújtogatnám a nyelvem, de egyelőre azt hiszem, elég volt. Bizonyos tekintetben tényleg csak egy nagy, bájos gyermek voltam, és szerettem is, ha így gondolnak rám. Sokkal jobb címke volt, mint a nő, aki 16 évesen szült egy gyereket és örökbe adta… Szóval, inkább maradjunk is ennél, azt hiszem, ezzel még bőven megbékélek. -Hogyhogy nem? Te ennél azért gyakorlatiasabb vagy. Pislogok rá, és rendkívül jó fejnek érzem magam, amiért nem kezdem el megint azzal szívni a vérét, hogy biztos az a hegyimentő vette el az eszét. Hiába na, szeretek a pasikról csacsogni, lehet épp azért, mert az én életemben ilyen téren nincs senki, és bőven be is érem a laza flörtökkel. Több valahogy nem is kell, mert előbb-utóbb elő kéne húznom az őszinteség kártyát, és nem vagyok hajlandó senkivel sem beszélni arról, hogy mit tettem a múltban, amit jobban bánok, mint bármi mást eddigi életem során. - Akkor tényleg idegesítő alak lehetett. Hiába, bőven akadnak olyanok, akik szeretnek mindent jobban tudni másoknál. Azért, gondolom nem hagytad magad. Sandítottam Hazelre, mert tudomásom szerint azért közel sem kell őt félteni, de hát nem tudhatom, hogy mennyire nyelte le esetleg a nyelvét. Mindenkibe bele lehet fagyasztani valamiképp a szavakat. Azon már inkább csak magamban szórakozok, hogy megint sikerült felspannolnia magát. Tényleg lehet valami abban a pasasban, ha minden említésnél ezt váltja ki belőle. - Bevallom, meglep, hogy ennyire foglalkoztat még mindig a dolog. Lehet, jobban járok, ha sosem ismerem meg, mert még én is falnak kívánok majd menni tőle. Ezután azonban már nem említem többet az illetőt, elvégre, jobban szeretem a vidám csajos napokat, meg aztán, jobban is érdekelnek a farkasok, még ha félek is tőlük egy kicsit. Abban bízom, hogy Hazel tudja, mit kell csinálni, ha esetleg beütne valami gikszer. - Uhh, az szuper lenne, szólj majd azonnal, remélem lesz ilyen a közeljövőben. Lelkesedem teljes gőzzel, bár én általában semmit sem csinálok anélkül, hogy teljesen belevetném magam. Szent meggyőződésem, hogy nem szabad hagyni elszaladni magunk mellett az életet, és mindent a legalaposabban meg kell élni. Lehet, hogy fiatal vagyok ezekhez a gondolatokhoz, de néha úgy érzem, hogy a lelkem bizony már vénséges… - Elmagyarázod, hogy működik az az izé? Tudom, tudom, iránytűnek hívják. Legyintek, s korrigálok mielőtt kijavítana, remélem értékeli, hogy inkább ezzel óhajtok foglalkozni, mint tovább forszírozni a hegyimentő témát. Mindenesetre azért vigyorgok egy sort, mert őszintén, nem zavarna kifejezetten, ha egy helyes hegyimentő húzna ki a bajból eltévedés esetén. Lehet, hogy direkt el kellene tévednem? Mindenesetre, az nem most lesz, elvégre, Hazel csak nem fog mellé annyira megint, mint a múltkori esetnél. - Persze, hogy akarok. Hülye kérdés… A mosolyom elveszi a szavaim élét, noha a hülye az nálam többnyire nem hordoz negatív töltetet, egyszerűen csak egy töltelékszó a számomra. De mégis… ki a bánat az, aki ne látna szívesen kölyökfarkasokat? - Ezzel azt akarod mondani, hogy vannak erre? Atyaég! Vigyorgok, mint a tejbetök, és leguggolok, hogy én is megnézzem a mancs nyomokat, már én ösztönösen keresek nagyobbakat is, mert ha kölykök vannak, valahol ott kell lennie anyucinak is nemde? Mondjuk, ennyire nem ismerem ezt a fajt, hogy tudjam, miként szokás nevelni a kicsinyeiket. - Ahogy látom, felfelé tartanak a hegynek. Mit gondolsz, mikor járhattak itt? Mennyire legyek halk? Jobb lenne inkább nem beszélnem, mi? Jó… abbahagytam, inkább csöndben figyelek. Azt még én is tudom, hogy a farkasoknak sokkal jobb minden érzékük, mint nekünk, és ha kiszúrnak minket idő előtt, akkor nem fogok egy kölyköt se látni, azt meg kifejezetten bánnám.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Az éjszaka csendje s a vihar közeledő szele felpezsdített. Csodás éjszakánk lesz. Mielőtt az avatás előkészületeinek neki kezdtem volna, leellenőriztem a területet, biztos akartam lenni abban, hogy nem fog senki erre tévedni, és megzavarni a ceremóniát. Pajzsomat leengedve masíroztam be a környezetet, a fákra felmászva kémleltem végig a vidéket. Morrighan károgó jelzései is segítették a felderítést. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam izgatott, de kellően tudtam leplezni. A fák lugasaiba rejtett kis rét kellően távol esett mindentől. Az avatás tüzéhez tölgy, fűz, fenyő törzseket gyűjtöttem. Elrendezésük egy nagy kör alakot formált, melyen belül és kívül is lehetett tartózkodni. Majd a kör köré apró rakásokat építettem, s legelőször ezek meggyújtására került sor. Ruhám nem épp a szokványos druida papok ceremóniás ruhájára volt jellemző. Fekete pogány szoknyát viseltem, mely kétoldalt fel volt vágva. Alatta fekete nadrágot, de mezítláb léptem a fűben, bőr övem történelmi korok háborúival volt tele. Fejemre szarvas koponyája került, agancsostul, arcomra pedig a testemen végigfutó gyökér mintája került felfestésre. Hajamba néhány fonat, a bőr dísz került. Jobb csuklómra pedig egy könyékig érő, fekete bőrfűző. A magammal hozott bodhran poros, kopott bőrén végigsimítottam. A por réteg alól a rá festett vihar és tűz körforgásának jelképe tűnt elő. Milyen rég is volt. Az utolsó ünnepség, amin használtam, több, mint egy évszázaddal ezelőtt volt. Az egyik magammal hozott tasakot kezembe véve, rászórtam a csillogó, finom illatú port a nagy kör farakásra. A felhők szakadozva, de gyülekeztek a sötét égen, a fél hold ezüst fénye beragyogta a fák leveleit. Tökéletes. Morrighan károgására kinyújtottam a karom, s mikor leszállt, megsimítottam a hátát. - Bár tudom, nem szükséges, de fogadd vendégünket. Vezesd ide! - mondtam halkan, s Morrighan néhány szárnycsapással már a levegőben is termett, hogy megkeresse a kölyköt. A magammal hozott két hosszú botból az egyiket felemeltem, majd halkan kántálva egy dallamot kör-körbe sétáltam a kör rakást. A lelkem mélyéről feltörő dallamok nyitott pajzsomon át kitörve végigsiklottak a réten, a fák között, az erdő minden zugába belefolytak. Éreztem az életet, a környezet lüktetését, az egyre lüktetőbb dallamok vér pezsdítő hullámait. Ha bármelyik farkas erre jár, könnyedén megérzi ezt, és az ő hullámaiba is belekapcsolódnak a dallamok. Ahogy körbe sétáltam, az egyre lendületesebb dallamokra lépéseim egyre gyorsabbakká váltak, s a sámánok köszöntő tánca hamarosan teljesen magával ragadta lelkem és Fenevadam. A botot forgatva ugrottam, s könnyed lépésekkel énekeltem tovább. A kis tüzek lángjai koncentráló vonásaimra vetettek fényt, ahogy egyre inkább magamba szívtam a lüktetést, a lángok táncát, a fa ropogását, a fű talpam alatti simogató érzetét, apró vadak szapora szívverését, a fák leveleinek susogását, a vihar és eső közeledő illatát.
- Mag mélyén alvó világ Odabenn szunyad a vágy Fényét keresi Árnyát feledi Utat vág tüzes léte Föld rögéböl égi térbe Falait áttöri Útját megleli...
Egyre gyorsabb és egyre magával ragadóbbá vált a tánc, kezemmel folyamatosan forgattam, támadtam, majd kecses mozdulattal írtam le egy vágást a levegőbe. Tánc, ugyanakkor mégis harc érződött ki a mozdulatokból. Érzékeim teljesen ráhangolódtak a feladatra. Végül jobb kezemet a rakás fölött elhúzva, alig észrevehető, nagyon apró láng lobbant fel, ami pár percen belül végigfutott a fán, s hatalmas lendülettel tört a magasba, s árasztott magából meleget, s hála a pornak, finom illatokat. A dallam továbbra is körbeölelt, de Morrighan közeledő hangjai, s károgása jelezték, hogy megérkeztek. Mély levegőt vettem, hogy kifújjam magam, majd a fák közül kibukkanó kölyök felé fordítottam tekintetem. Morrighan a vállamra szállt, én pedig egy fejbólintással köszöntöttem a lányt.
Letelt a két hét, éjszaka ide vagy oda, hát olyan szépen lép meg a hotelből, ahogyan kell. Azaz kísérőjével, Rose-val megérteti, hogy biztonságban lesz, de oda, ahova megy, oda nem tarthat vele. Nem fedi fel a helyszínt, de csak kikönyörgi, hogy félúton kettéváljanak. Mindent hoz, ami kell, vagyis a dobját és saját magát, egyenesen a tisztás felé tartva. A pajzsát most már leengedi, nincs rá szükség, a környék üres, egyedül csak Morrighan károgását lehet hallani, majd a dallamot és kántálást. Elmosolyodik, futva közelíti meg a rétet, de valaki elé jön, mégpedig a varjú. Őt is mosolyogva köszönti, aztán utána rohan, hogy minél előbb odaérjen. -Szia! Időben érkezett, előbb is talán, mint 11 óra, na de ha ilyen kísérője van, mint Morrighan, akkor persze, hogy nem sétál. A dobját a fűre fekteti, és a férfi bodhranjára siklik a tekintete. Tudta, hogy neki is van, hiába tagadta. Hogy valóban ez lesz az a dob, ami majd végigkíséri az úton, még nem tudja, a megérzéseire hagyatkozott, amikor mindent kiválasztott, és akkor is, amikor megfestette. Ezért maradt le róla a sárkány, ezért alakította át egy kicsit. A dobon felül maga a triskele, középen egy farkasfej és egy holló néz egymás felé rajta, alul egy Awen szimbólum, és az egészet körbeöleli a tűz jele. Ezeket érezte olyan közel magához, amilyen közel csak lehet, ezért választotta őket, és miközben festette, nagyon erős energiát érzett belőle. Amikor befejezte, biztos volt abban, hogy jól döntött, nem hibázott, mikor ezeket a jeleket rá merte tenni a bodhranra. Várakozik, nem szól egy szót sem, a tűzzel avatnak, tudja, a tűzzel küldenek mindent, ez alap dolog.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Gyengéden megfogtam a lány kezét, majd szótlanul odavezettem a nagy tűz körhöz. A kölyökre pillantottam, Morrighan károgott egyet, majd a levegőbe röppent, s a tűz fölött írt le kecses köröket, néha fordult egyet a levegőben, de úgy láthatta a külső szemlélő, hogy várakozik. A kölyök láthatta, hogy a tűz felélesztésének tánca közben már félig átalakultam, Fenevadam ezüst szemeivel néztem az arcát, karmaim feketén nyúltak meg ujjaim végén. Féltérdre ereszkedtem a lány elé, majd egy apró lángnyelvet vettem ki a lángok közül, ami apró táncot lejtett a tenyeremben. Egy újabb tasakot vettem le az övemről, majd abból egy sötét, krém szerű anyag folyt a lángra. Ezután az ujjamat belemártva festettem meg a lány arcát. Kelta fonatok kerültek fel az arcára. Az anyag forró volt ugyan, de egyikünk se szólalt meg. Mutató és középső ujjammal két-két csíkot húztam mindkét orcájára. Eközben Fenevadam hullámai egyre inkább hívogatták a kölyköt. Nem rángatta, csupán hívta, hogy törjön, jöjjön fel. Ha teljesen átalakul, az sem gond, de szemeiben mindenképp látni akartam a Bestiát. Ezután a karjára festettem, jobbikra lángokat, másikra pedig az Életfa szerteágazó gyökereit, ágait, melyek körül holló tollak szállingóztak. Amikor befejeztem a festést, s az anyagból sem maradt több, egyesével kézbe vettem a tenyereit, majd egy-egy mélyebb sebet vágtam rá a mutatóujjam karmával. Szótlanul végeztem a műveletet, de az eddig tapasztaltak alapján nem gondoltam, hogy esetleg elrántja a kezét. A sebekből lassan piros vér buggyant elő, vérének illata felkúszott az orromba, Fenevadam szemei éhesen csillantak rá, de nem engedtem a kísértésnek, és reméltem, hogy ő is tud uralkodni magán. Ezután én nyújtottam felé a kezem, majd vártam, hogy ugyanúgy vágjon a tenyerembe egy-egy sebet. Bár nem ez volt az avatás egyetlen módja, ez volt a legcélravezetőbb. Elvégre mi mással lehetne életre kelteni egy társat, ha nem áldozattal. S a földi világ legbecsesebb élet hordozója a vér. Ha ebből áldozunk az új életnek, annak még az istenek sem tudnak ellenállni. Ha végzett, egy tölgylevélből álló koszorút emelek fel a földről, s a hajába teszem. Felemeltem az állát magam felé, hogy lássam az arcát a tűz fényénél. Milyen gyermeki. És mégis, mi minden rejtőzik az egyszerű hús alatt. A lélek ereje... Szemei sötétje mögül Fenevadja szemei figyeltek rám. A sebeinkből a vér apró cseppekben hullott a földre. ~ Vedd kézbe a bodhranod, és játssz. Hívd az istenek segítségét, a lelked minden egyes rezdülésével akarnod kell, hogy a társad megszülessen! És ne félj attól, ami ma éjjel itt történni fog... - küldtem a kölyök felé. Felálltam, majd bodhranomat kézbe véve ütni kezdtem a ritmust. Vérvonalam képességével azonban nem csak a bodhran hangja hallatszott, hanem megannyi más ének és hangszer szólama. Bár először csak gyengén, távolról hangzottak fel. Morrighan bele-bele károgott a dallamokba. Lehunytam a szemem, s a tűz körül dobogva lejtettem táncot. Hullámaim úgy kapcsolódtak bele a lány hullámaiba, olyan szabadon, és olyan erővel, amit legelső találkozásunkkor tapasztaltam. És mégis, más volt. Néha utol-utol ért, máskor mosolyogva táncolt velem, vagy épp én perdültem el a kölyök mellett. Mozdulatai először bizonytalannak tűntek, de ahogy átengedte magát a Szellemvilág hívásának, ösztönösen mozdult. Kecsesen, mégis vadul pördült, testének mozdulatai akár egy sámánasszony áldásának érintése. Egy ritmust vertünk, egy lélekként, két testbe zárva adtuk át magunkat a lángok és az árnyak énekének. A vér, a tűz, s a közeledő vihar illata csodálatosan simogatta érzékeinket. Újra hallottam a lány szívverését, hullámainak nyugodt, ám boldogságot sugalló vonásait, a szabadság felemelő érzését. Mosolyogva kiáltottam bele az éjszakába, a dallamok az isteneknek szóltak. Kacagó hangok, szellemek kiáltásai, az erdő, velünk tobzódott. Hamarosan már árnyak lejtettek velünk táncot. Lelkünk szabadsága, dallamaink, s éltető vérünk hívta őket. Nők és férfiak kéz a kézben pördültek fordultak, hol a tűzből bukkantak elő, hol kiszaladtak a fák árnyékaiból. Szökkenve, nevetve, kergetőzve lejtették vad táncukat a lángokban, vagy körülöttünk. Kezünk szaporán verte a ritmust, a kölyökhöz lépve mosolyogva, elégedetten pillantottam rá Fenevadam szemeivel. Az ő érdeme. A lelke hívta őket életre. Megpördültem mellette, majd egy pillanatra abbahagyva a játékot, megfogjam a derekát, s a levegőbe emeltem. Azután, mintha mi sem történt volna, folytattam a játékot, lépéseim követték az övét, s újból az árnyak táncát lejtettük. Szabadok voltunk... olyan hatalom érintett minket, ami nagyon kevés léleknek adatik meg a földön.
Ugyan olvasta, mit kellene tennie, de kicsi ahhoz, hogy ezt egyedül megvalósítsa, mert ha nem így lenne, akkor nem akadt volna össze ezzel a férfivel akkor, amikor már csak a dob avatása volt hátra. Vidáman lép oda a tűzhöz, nem nagyon kell húzni, egy pulcsi van rajta kabát helyett, azt leveszi, mert arra nem lesz szüksége. Mosolyogva hagyja, hogy rákerüljenek a szimbolikus jelek, egyszerűen nem érdekli az, hogy égeti a bőrét. A lágy hívásra enged, és ha nem is teljesen, de félig átalakul, ez újabb lépés a számára, ilyet ég soha nem tett csak úgy. A karjára kerülő jelek energiát sugároznak, hihetetlen erővel, és úgy érzi, mintha feltöltenék. Felfrissül tőle, mintha ez már hiányzott volna neki. A vágás a tenyerén... eszébe sem jut elrántania a kezét, a vér a legszentebb dolog, ami létezik, és ugyan a készítéskor is tett a dobba, vagyis a kávára meg a bőrre is, de az kevés. Az nem az avatás része volt, ezzel viszont tényleg életre tudja kelteni, annak az állatnak a szellemét is hívni, akinek a bőrét használta fel. Ugyanúgy vágja meg a férfi kezét, ahogyan ő tette az ő kezével, a sajátjából a dobra is cseppent, és a tűzbe is, ahogyan kell. Honnan tudja? Fogalma sincs, egyszerűen annyira adja magát, hogy csak na, nem is kérdez, mintha nem is először csinálná. Ez volt akkor is, amikor a dobot készítette, érthetetlen, de nem akarja megmagyarázni. A férfire pillant, olyan vidámsággal és lelkesedéssel, mint aki alig várja, hogy elkezdődjön, de mégis tudja, mi következik majd. ~Csak úgy lehet, nem ijedek meg tőle. Felemeli a dobot, még össze kell szokniuk, ezt is tudja, és az első ütései igenis bizonytalanok, mert már most kiderül az, hogy van értelme a folytatásnak. A szíve zakatol, de ahogy meghallja a bodhran hangját, úgy nyugszik meg, nem tévedett, jók voltak a megérzései. A ritmus adja magát, ezen nem kell gondolkodni, a keze tudja, mit kell játszania, és semmi mással nem foglalkozik, csak ezzel. Szabadnak érzi magát, és ez olyan szabadság, amit más nem érthet meg, és ami furcsa, ismét érzi a férfi energiáit, a rezgéseit és azt a nyugalmat, amit a múltkor. Nevetve adja át magát a táncnak, és az árnyak, akik megjelennek, velük együtt mozdulnak, mint egy nagy család, akiknek igenis köze van egymáshoz. Ahogy a férfi felemeli, ezen is kacag, mert olyan természetesnek tűnik, nincs benne semmi mesterkéltség vagy erőltetett, az egész annyira magától értetődő. Nem hagyja abba a játékot, viszont a kis dob ereje érezhetővé válik, igen, ő a társa, és együtt rezdül a férfiével, mintha mindig is egybe tartoztak volna. Boldog és szabad, ezt nem cserélné el semmiért sem, de ami a legmeglepőbb, az az, hogy az idegen nem is olyan idegen, mint eddig gondolta, sőt, sokkal közelebb érzi magához, mint eddig bármikor.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Ahogy első táncunk utolsó ütése is a levegőbe hangzik, kissé zihálva ugyan, de megállok a lány mellett. Most lássuk a Szellemvilág feleletét hívásunkra. Az árnyak körbe vesznek minket, farkasaink pulzálva, egymásba fonódva ölelnek körbe minket. Csodálatos érzés. Öröm terjed szét bennem, ahogy a lány energiái végigfutnak érzékeimen. Nagyon régen éreztem ilyesmit, és be kell valljam, nagyon hiányzott. Végre egy olyan lélek, aki hasonló hozzám... A lányra pillantok, és mosolyogva bólintok felé. A kör közepébe kell most helyeznie bodhranjat. El kell járnunk a Szellemek Táncát. Az energiák átjárják hangszereinket, de még koránt sincs vége az éjszakának. Figyelem, ahogy a lángok között átnyújtja hangszerét. A lángok simogatóan körbeölelik karját. Megvárom, míg ismét kiegyenesedik, azután a tűz kör másik oldalára sétálok. Az árnyak kézen fogva várakoznak. A lángokon át látom a kölyök arcát. Mosolyogva lehunyom a szemem, és a belső kör közepén fekvő bodhran jut eszembe, ahogy egyre inkább lüktet. De energiáim elsősorban a lányéba kapaszkodnak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy teljes figyelmem rá terelődjön, most senki más nincs nekem, csak ő. Csak a kölyök a világom. Morrighan károgó hangja valahonnan nagyon távolról hangzik fel. A lány vérét érzem ereimben, a lélegzet vételét, Farkasának energiáit. A szellemek éneke átölel, én pedig lassan mozdulok, karomat kinyújtva lépek a lassú énekhangra. Látom, hogy a lány is ugyanezt teszi, csak úgy, mintha a tükörképem lenne. Érzem a mozdulatait, érzem a dübörgését, a lelkének szabadságát, fiatalságát. Érzem őt. A suttogások hívó szava hidegként fut át testemen, de olyan kellemes, hogy beleborzongok. A lányra koncentrálok, s a hirtelen dübörgésre dobbantok a lábammal, majd mintha kergetném, elindulok a lány felé, a lángokat megkerülve. A mozdulataink egyek, Fenevadjaink szabadságtól, adrenalintól megrészegülve lejtik veszélyes táncukat. Vérének illata elborítja érzékeimet, mindent megadnék azért, hogy megkóstoljam. De sosem érem utol, ahogy ő se engem, hiába éhezünk egymás vérére. Hisz egymás tükörképei vagyunk. Ahogy a régi kelta körkép, melyen a farkasok kergetik egymást... Bodhranja eközben a kör közepén egyre inkább erősödik, az árnyak éneke, s vad táncunk élettel tölti fel társát. Végül az utolsó ugrásunk, a kör közepére lendít minket. Karjaink egymás felé lendülnek, kezünkből csöpögő vérünk a bodhranjara fröccsen. Hatalmas erő kell, hogy ne vegyem a vérét, de ahogy érzem, ő is küzd az ösztönök hívása ellen. S végül az árnyak kiáltására a lángok fellobbannak körülöttünk, a bodhranra festett jelképeken lángok lobbannak fel, s futnak végig a társa bőrén, a vihar villámot szórva mennydörögjön fel az ég, hogy aztán minden tűz körülöttünk hirtelen kialudjon, az erdő szívdobbanásával, és mindennel együtt, néma csend, öleljen körbe minket, s aztán a sötétség hívogató érzése nyeljen el.
***
The well
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra lettem figyelmes, hogy a kölyök hozzám bújva, fekszik mellettem a fűben, magához szorítva bodhranjat, s közben fogta a kezem. Farkasom átölelt bennünket, a kölyök csendesen bújt hozzánk. Az avatás megtörtént, és ezek szerint, sikerrel jártunk. A sebes tenyerére esett pillantásom. Gyengéden megfogtam, majd megnyaltam a sebét. Finom volt a vére, de csak úgy nyaltam meg, ahogy egy óvó farkas teszi egy társával. Pontosan nem tudom, mi mik voltunk egymásnak. De ezek után már nekem is teljesen világos volt, hogy nem fordíthatok a lánynak hátat. A lelkünk egyesült, tűz testvérek voltunk. Talán ha idősebb lenne, még szerelmes is lennék belé. Nem tudom. Újból megnyaltam sebét, de mikor megéreztem a tekintetét magamon, a szemeibe pillantottam. Fenevadjaink már nem mutatkoztak szemeinkben. Felé nyújtottam a sebes tenyerem, ha szeretné, ő is kóstolja meg. Nem szóltam, ez a csend most nem a szavakért volt. Energiáim nyugodtak voltak, még mindig nem ültem fel, csak feküdtem mellette, és néztem, ha a felajánlott vért megkóstolja. Halk éneket hozott a szél, a vihar hidege kedvesen simított végig rajtunk. Csendben figyeltem arcát, melyeken a minták ékeskedtek, a tölgylevél koszorú kissé felemásan hevert kócos hajában. Egy kósza tincset másik kezemmel eltűrtem a szeméből. Az én agancsdíszem kicsit messzebb hevert tőlünk a földön. Csendben néztem a lányt. Éreztem még a szellemek óvó jelenlétét. A bodhran lüktetését. A kölyök halk szívdübörgését. Míg ő a véremből ivott, addig lassan hozzá hajoltam, majd a homlokára adtam egy apró csókot, jelezve így számára a tiszteletet. Még sose tettem ilyesmit, ezelőtt idegennel, de ő más volt. Ő már nem idegen többé. Azután lassan visszadőltem, és néztem a lányt. Morrighan halk szárnysuhogással telepedett le mellénk, s fészkelte be magát a fűbe. Csöndben hallgatott, de tudtam, hogy mennyire örül.
Fáradt de boldog, hiszen a bodhranja a jelek szerint működik, legalábbis eddig, na de még közel sincs vége, most jön a neheze, mégis úgy mosolyog a férfire, mintha megváltotta volna a világot. megmagyarázhatatlan az a kapocs, ami közte és az idegen között van, hiszen annyira különböznek egymástól, és tessék. Ezt azért nem gondolta volna soha. A bólintásra a dobot középre teszi és nagyot sóhajt, most jön az igazi tűzpróba, most derül ki, valóban sikerült azt a bodhrant elkészítenie, amelyik a társa lesz, és valóban ez az ő világa, vagy az úgy dönt, kiveti magából, mert még nem jött el az ideje. A tűz melege sem zavarja, visszaáll, és a többi egyszerűen adja magát. Mintha mindig is tudta volna, mi következik, és ez ijesztően hathatna, de az a szabadság, amivel jár, az, hogy érzi a férfi energiáit, mintha mindig is egyek lettek volna valamikor, az tényleg meglepi. A dobok lüktetni kezdenek, a tánc pedig ismerős, a belőle áradó szabadság pedig semmihez sem hasonlítható. Boldog és felszabadult, eddigi életében talán még sosem volt ennyire szabad, mint most, nevetve táncol, "kergetőzik", olyan energiákat mozgatnak most meg, ami keveseknek adatik meg. A vére még kelleni fog, és amikor eljön a pillanat, félelem nélkül ugrik be középre, hiszen a tűz is a társa, a barátja, akivel majd együtt fog dolgozni, nem fogja megégetni, ha mégis, majd begyógyul az. Ugyan erős a kísértés, küzdenie kell ellene, de most nem ronthat el semmit sem csak azért, mert a vér szaga erősebb. A kerekedő vihar az utolsó amire emlékszik, aztán minden elsötétül körülötte.
Fogalma sincs, mennyi ideig feküdt ott, és arról sem, hogy hogyan, de nem érez megbánást sem egyebet. Arra tér magához, hogy valaki megnyalja a tenyerét, és amikor ez másodszorra is megtörténik, csak akkor nyitja ki a szemét. Mosolyogva figyeli a férfit, ha akarná se tudná megmondani, miért pont ők ketten. A sors fura fintora... mondaná ezt az apja, de itt másról van szó. A felkínált tenyeret megnyalja, ismeri a vér ízét, ez most mégis más, és felkelni sem nagyon akar. Öleli a kis dobot, és csak a férfit figyeli, boldogan, mosolyogva. A csókra amit a homlokára kap, felnevet. Van valami, amit muszáj megkérdeznie. -Még mindig meg akarsz verni úgy istenesen? Köszönöm. Ismét elneveti magát és vissza vackolja magát az ölelő karokba. Annyira érdekes, hogy egy idegen ember rezdüléseit, szívverését is érezte, mintha a sajátja lenne. Egy szót sem szól már, csak fekszik a földön, és a férfi egyik hajtincsével kezd játszadozni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Figyeltem, ahogy a véremet megízlelte. Bizsergetően hatott érzékeimre. Felcsendülő nevetésére csak elmosolyodtam. - Talán. De jelenleg nincs rá okom. - mondtam csendesen. - Ne köszönd meg, a te érdemed. Kissé meglepett, ahogy még inkább karjaim közé fúrta magát, de szinte ösztönösen mozdultam, és öleltem még jobban magamhoz. Furcsa érzéssel töltött el, de mégis olyan természetesnek hatott, mintha már átéltem volna valamikor ugyanezt. Néztem a mozdulatát, ahogy játszani kezdett a tincsemmel. Nyugodt voltam, arcát fürkésztem. Fenevadam óvón ölelte át a kölyköt. Még sose éreztem ilyesmit, senki iránt. Nem tudom, minek is tudnám esetleg ezt behatárolni. Szeretet? Barátság? Szerelem? Vagy mint mester és tanítvány, apa és lánya közti kapocs? Vonzott, húzott, és a legérdekesebb az volt számomra, hogy ilyesmit sosem éreztem, mégis, mintha már találkoztam volna a lánnyal, s ugyanezt váltotta ki belőlem. Összezavart, a lelkem szilárd védelmi falát úgy lépte át, mintha nem is létezett volna. Életemben másodszor találkoztam vele, és most éjnek évadján itt feküdtem vele az erdőben, a csillagos ég alatt. Ez nem rám vall. Cseppet sem! És a legidegenebb mégis az volt számomra, hogy mégis, mindezek ellenére, úgy bíztam benne, mint eddig még talán soha senkiben a világon. Új volt ez számomra... nagyon is új. És ez egy csöppet meg is rémített. Lassan a hátamra fordultam, de közben erősen fogtam, s így tartva a kölyköt, fél oldalvást feküdhetett rajtam, feje a mellkasomon pihent. Gyengéden megsimítottam a fejét, közben a csillagokra terelődött a tekintetem. Teremtőm szavai csendültek fel a fejemben.
" A legfontosabb dolgok egy ember életében, a szabad ég alatt történnek."
Volt benne valami. Életem legfontosabb háborúi, csatái, szerelmei, bukásai és feltámadásai mind ég alatt mentek végbe. És most ez. - Gondolom neked is új, ez az egész...- legalábbis így sejtettem, ha már egy időre hullámaink, érzékeink így képesek voltak eggyé válni. Morrighan kicsit közelebb ugrabugrált a fűben, majd óvatosan közelebb röppent hozzánk. Halkan berrent, amire mosolyogva megsimítottam a begyét, majd kinyújtottam a mutatóujjam, hogy abban megkapaszkodva a mellkasomra segítsem. A varjú csendben megszemlélte a kölyköt, majd fejével a lány arcához simult óvatosan. Mosolyogva figyeltem őket. - Legközelebb megtanítalak egy igen fontos harcmodorra, ami a druidák védelmére jellemző. - mondtam csendesen.
Annyi kérdés fogalmazódott meg benne ismét, holott nem kellene, csak elfogadni a tényeket úgy, ahogy vannak, ám kíváncsi, szeretné tudni a miértekre a választ. Hogyan létezik az, hogy itt van ez a férfi, aki igencsak mogorva, ellenséges és elutasító volt vele, most pedig mégis olyan érzése van, mintha ismerné valahonnan. -Talán? Miféle válasz ez? Egyedül nem ment volna, még nem. Annyira ösztönösen bújt az ölelésébe, és önkéntelenül nyúlt a tincse után, mintha ezt már nem először tenné, és teljesen természetes dolog lenne. Na de nem az, hiszen másodszor látja ezt az embert, azaz farkast, és tessék. Elnevetgél, elbeszélget vele, érezte minden rezdülését, hallotta a szíve dobbanását, mintha a sajátja lenne, ráadásul simán odakucorodik mellé. Ez nem normális, vagy de? Inkább nem akarja megérteni, egy dologban biztos, hogy ha ennek nem így kellene lennie, akkor meg sem történt volna, és ha majd eljön az ideje, akkor tudni fogja, hogy ez micsoda. Azt nem tudja, hogy a férfi fejében is hasonló gondolatok cikáznak, ő sem érti, illetve nem tudja hova tenni ezt az egészet. Ahogy a hátára fordul, a mellkasára teszi a fejét, és még mindig csillogó szemekkel figyeli őt. -Igen. Te is ezen gondolkodsz? Te sem érted, igaz? Én sem, mert... mindegy, egyelőre nem értem, de olyan, mintha régóta ismernélek, azaz régen ismertelek volna. És ez az az érzés, ami furcsa. Ravennel is furcsa volt, mert szinte azonnal egy hullámhosszon voltak, ő nagyon sokat jelentett és jelent neki most is, de ilyet sosem érzett még, amit most. Durva. Morrighant kezdi simogatni, ahogy mellételepszik, hogy tudta azonnal kiszúrni, hogy ő márpedig az idegen társa? Ezt sem érti, de adta magát a dolog, annyira egyértelmű volt. -Rendben, tudom, hogy arra szükségem lesz. Rálépett egy útra, és ezt az utat többen nem ismerhetik meg, tehát védenie kell mindent, legfőképpen a tudást magát. Raven könyvére is biggyeszteni fog valamit, avatatlan kezekbe ne kerülhessen.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Hehe, szokj hozzá, kölyök. Tőlem ilyen, és ehhez hasonló válaszokat kapsz majd. Amúgy meg ne szerénykedj, nem áll jól neked. - vigyorgok rá, aztán megint csak a borús ég felé pillantok. A Göncöl és az Orion ragyog fönn az égen, akárcsak a Hold a felhők mögül. Villám szeli ketté az eget, és dörgés csattan a levegőben. Amikor visszakérdez, és kimondja gondolataim, csak megsimítom az arcát, és még inkább magamhoz vonom. Érzem, hogy még mindig tincsemmel játszadozik, amit egyáltalán nem tartok zavarónak. Fura. De a kölyök viselkedése is olyan, mintha évek óta ismerne, és a legjobb barátok lennénk. Nem értem, pedig... pedig jó lenne. - Tudod, nem minden nap történik ilyesmi, farkasokkal. Láttam már lélek egyesülést, de ilyen erős, és ennyire vad tapasztalatokat még ilyen téren nem tapasztaltam. Meglehet, hogy már találkoztunk. Vagy talán, azt vártuk, hogy megleljük egymást. - nézek rá ismét. Elvégre, mellé rendeltek. És talán érthető is, hogy miért. Nem csak azért ezek szerint, mert tanítanom kell, ez annál sokkal többről szól. De még mindkettőnk számára titok, hogy pontosan mi is lesz a jövő. Az is lehet, hogy a következő órán eltörik a keze, esetleg engem éget meg egy tűzgolyóval, vagy Morrighan és ő kitervelnek valami csínyt, ami után téphetem a loboncom. 'Sóhaj' Figyelem, ahogy a két jómadár el van egymással. Milyen idilli. Milyen furcsa, és szokatlan. Halkan, nyugodtan lélegzem, mikor egyszer csak hideg esőcseppek pottyannak Morrighan fejére, aki felborzolja a tollát, majd károgva röppen fel a legközelebbi fa ágai közé. - Eső!!! Esőőőő! - károgja figyelmeztetve. Lassan felülök, majd mosolyogva nézek a madár után. - Nem szereti a vihart. Fél még a villámoktól. - nézek rá a kölyökre, hogy megértse a varjú viselkedését. Ahogy elkezd szemerkélni az eső, lassan felállok a földről, majd a bodhranom és faragott botomat összeszedve teszem le őket a fa tövébe, ahol Morrighan kuksol. Ha Nori is a bodhranom mellé tette a társát, kilépek az egyre jobban szakadó eső alá.
Let me go
Felemelem az arcom, hogy a hideg, nyugtató eső végig peregjen az arcomon, nyakamon, hátamon, mellkasomon, végig a testemen. Farkasom energiái szabadon szárnyalnak körbe. Hiszen ilyen viharban született ő is. Szabadok vagyunk. Mindannyian szabadok. Lassan a lányra nézek. Most veszem észre, milyen kék szeme van. Szoknyám anyagával, lassan letörlöm arcáról a festéket, mely az esőcseppektől kezd elmaszatolódni. A szemei gyönyörű kéken ragyognak rám. Fura viszont látni olyan kék szemeket, mint amilyenek Arwené voltak. Ahogy óvatosan törlöm az arcát, érzem, hogy a hideg eső végigcsorog a hátamon, s teljesen eláztat minket. Mindketten bőrig áztunk, de olyan nyugtató, itt lenni vele a zuhogó égi háború alatt, hogy úgy érzem, örökre itt maradnék vele, ebben a pillanatban. Halk dallamok énekelnek körülöttünk, a szellemek körbeölelik farkasainkat az eső áldása alatt. A lány ragyogó kék szemeibe szinte elveszek. És ekkor olyat teszek, mintha nem is én lennék. Kezem gyengéden megfogja állát, de végig csak szemeit fürkészem. Lassan hozzá hajolok. Érzem, hogy másik kezem, kezébe fonódik. Forró a keze, akárcsak az enyém. Megint érzem, ahogy szíve dobban, véráramlatainak pörgő ritmusát. Ahogy hozzá hajolok, orrom szinte összeér az övével. Érzem az illatát, érzem, mennyire nyugtató a pillanat. Az eső úgy csorog le arcunkon, mintha megtisztítana. Ruháink bőrünkhöz tapadnak. De nem érdekel, jó érezni a másik energiáit, leheletének, testének, s energiáinak apró rezdüléseit. Nézem gyönyörű szemeit, de hirtelen megállok. Aztán csak elmosolyodok, s egy gyengéd csókot adok a szája sarkába. Homlokom az övéhez simul, s ha nem reagál előbb, hát felkapom s egy gyors mozdulattal, pörgetem körbe az esőben. A dallamok átölelnek, az erdő védelmez bennünket. Gyengéden, óvón ölelem, s a hideg eső lemossa rólunk egymás illatát, de feltölt bennünket új energiákkal. Tartom a derekánál, s nézem, ahogy kinyújtja hátra a kezeit, s kissé hátra dől, így pörgök vele tovább. Bízik bennem. Nem remélem, tudom. Azt hiszem, megtaláltuk egymásban azt, akit kerestünk. Hogy pontosan kit, még nem tudom. Ez még előttem is titok. De az idő múlásával kiderül majd... A szellemek énekei az esőben szállnak felénk.
"...Búcsúzás vezetett az új élethez! Ne engedj el, ne engedj el!..."
Kezdőlap
Várom a további fejleményeket!//
