- Akkor vedd úgy, hogy meg vagy hívva. A szurkolók úgy is mindig jól jönnek. - jegyzem meg vigyorogva, papírforma szerint meg úgy is több van vissza abból a bizonyos homokórából, mint nekem, őrzőnek... Célok meg aztán vannak, anélkül elég unalmas és monoton lenne az élet, az már máskérdés, hogy mikorra sikerül teljesíteni őket. Mert abban a legkevésbé sem kételkedem, hogy idővel nem sikerülnek majd! - „...néha vonzott a művészet”, milyen francia vagy te, hallod? Azt hittem az ilyesmi már genetikusan öröklődik nálatok. Mint az oroszok fagyállósága meg vodkaszeretete. - hoztam talán a létező legklisésebb sztereotípiát, ami az én anyai ági felmenőimet illeti. - Mondjuk a tragikus halált valahogy megértem. Képzelem, mennyivel nehezebb egyre inkább megoldani ezzel a „nem-öregszem” témával járó kalamajkát a farkasoknak. - oké, hogy egyre több ember él a bolygón, és könnyebb elvegyülni, de az informatika és a hírszerzés is legalább ilyen gyorsan fejlődik. Ahhoz képest, hogy régen sokszor egyik faluból a másikig sem jutottak el a hírek, most? A föld alól is előkerítenek, ha azt diktálja az érdek. - Úgy nézek ki, mint akinek nagyon hiányozna? Majd levágatom megint olyan rövidre, hogy ha akarnád, se tudd összekócolni. - nem mint ha a nagyon rövid hajért odáig lennék, de volt olyan korábban nem egyszer, arról nem is beszélve, hogy még mindig nagyságrendekkel jobb, mint a múltkori kopasz... ¬- Mit versenyeztél? Motor, vagy valami... ki tud a legtöbb gőzgombócot megenni, vagy kinek van gusztusa a leggusztustalanabb kajákhoz, vagy... tényleg, azt az ezer éves tojást kóstoltad? - tör felszínre a gyermeki kíváncsiságom, ha már a kutya miatt úgy is mindig hisztiznek a ferdeszeműek, hogy de ők azt aztán nem esznek, akkor talán ez az undi megfeketedett gasztronómiai csoda az, amiről legtöbbet olvasni a neten. Tojás ide vagy oda, azt mindenesetre megjegyzem, hogy ha Kínába támadna kedvem utazni, akkor gondoljak rá útitárs gyanánt, vagy mást nem, legalább alaposan faggassam ki előtte, ha az előbbi lehetőség nem játszik. Csak egy hálás mosollyal reagálom le a szavait. Ahhoz képest, hogy milyen háborús állapotok voltak, amikor ide jöttem északra, mondhatni, hogy már-már unalmas ez a mostani... Nem mint ha mindig csend-rend-béke-nyugalom honolna otthon, de olyan család úgy sem létezik, ahol minden tökéletes. Eddig még egész jól viseljük egymás hülyeségeit, szóval... - Tesitanár vagyok, nem valami bölcsész vagy filozófus, hogy az élet nagy kérdéseire keressem a választ, de... tényleg büntetés? Rosszabb a mostani farkasod, mint az előző, vagy nehezebben kezelhető? - leszámítva persze azt, hogy az legalább már ismert... - Inkább vedd úgy, hogy nem liheg állandó jelleggel a nyakadba egy nagyra nőtt bébiszitter. Értem én, hogy megvan a teremtő-kölyök kapcsolatnak is a szépsége, de szerintem ennyi idős fejjel is nehezen viselném, nem hogy a százhoz közelítve. - jegyeztem meg, rávilágítva egy másik nézőpontra is, mert minden érmének két oldala van, ahogy ennek is. Az meg csak rajta függ, hogy hogyan áll a dolgokhoz, magát hibáztatja érte, véleményem szerint feleslegesen, vagy megpróbálja a legjobbat kihozni belőle? - Persze, hogy ne emlékeznék rá. - bólintok a szavaira, ám arra gondolva, hogyan is értette, csak keserűen elhúzom a számat. Sajnálom, hogy ilyen bénán alakultak a dolgai az elmúlt időszakban, bár sokat tenni nem lehet az ellen, hogy mások milyenek... inkább csak magamban szurkolok, hogy a zuhanórepülés után kezdjen ismét felfelé emelni a csillaga a jövőben. - Akkor valami nagyobbra? Lopjunk tigrist az állatkertből? Vagy aranyhal, mert azzal nincs annyi gond...? - folytatom a komolytalan találgatást, mert ha valamit, hát azt aztán végképp nem hittem volna, hogy valójában egy kisgyerekre gondol, nem valami házikedvencre. Arról már volt szó korábban is, hogy mennyire sajnálja, hogy nem lehet családja, de mégis... talán csak azért ért váratlanul, mert mindenki magából indul ki, és ha nem lenne Maya, valószínűleg én sem törném magam különösebben azért, hogy bővüljön a család. Persze, nem vagyunk egyformák. - Hát... nem mondom, hogy nem lepett meg az ötleted, de... igazából ezt neked kell tudnod. Mennyire fér bele az életedbe, mennyi mindent lennél hajlandó feláldozni érte... - mégiscsak vérfarkas, és akármennyire is békés természetű, mindig akadnak nagyobbak, erősebbek, rosszindulatúbbak... Persze, veszélyek mindig lesznek, de mégsem mindegy, hogy egyedül pattan tovább, ha forró a talaj, vagy még másról is gondoskodnia kell közben. - Mindenesetre majd mesélj, hogy mire jutottál vele! - teszem hozzá, mert akárhogy is dönt, érdekel, ha meg tényleg az örökbefogadás mellett dönt, akkor meg pláne! - Ahha. - hát, nekem aztán mondhatja, igaz, hogy informátor vagyok, de elsődlegesen a farkasok után szimatolunk, nem a sajátjaink után, ha Kukutyinban töltötte volna az emlegetett az elmúlt hónapokat, szerintem az is nagyjából ennyire hozna lázba. Nem mondom, hogy semennyire, de... majdnem. - Oké, akkor nem mondom.- vonok vállat, amikor pedig meglátom a felém kínált kulacsot, csak gyanakodva méregetem, mielőtt bármit is reagálnék rá - Csak akkor, ha nem víz van benne. Hát ezért hoztam a vodkát?! Hogy te meg vizet igyál? - kérdezem hitetlenkedve, majd intek is, hogy ha kéri, bányássza elő a hátizsákomból, nem női táska feneketlen mélységgel, és olyan hú-de-sok minden sincs benne, hogy fél év legyen megtalálni benne. - Helyes, helyes! Na ezért téged hívtalak! - vigyorodok el az édesség hallatán, igaz, anélkül is örültem volna neki, ez csak néhány pluszpont a margóra a képzeletbeli kis bizonyítványba. - Aha, hogy rám férne egy hátmasszázs. Meg hogy a 3D nyomtatott technológiát már a gipszelésnél is fel tudják használni, szóval ha megint összetörném magam, kipróbálhatom. Ja, jövő héten meg szabin lesznek, majd másik osztályról jönnek helyettesíteni. - soroltam lelkesen, mert bár sejtem, rám értette, de hát no... nem én lennék, ha nem forgatnám ki a szavait, szerintem még ő is hiányolná. Másrészt meg, egy hátmasszázst tényleg el bírnék viselni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elmosolyodom arra, amit mond, hiszen ki tudja, hogy melyikünk fog tovább élni. Tudom, a farkasok tovább élnek, mint az őrzök, de ha az élet közbeszól, akkor lehet én hamarabb fogok meghalni, mint ő. Mindegy is, majd ha eljön annak az ideje, akkor vagy ott leszek, vagy egyszer csak mesélni fogja, ha újra látjuk egymást. Az újabb megnyilvánulásán viszont elnevetem magam és játékosan meglököm őt. – Sose fogsz elszokni arról, hogy ne köss bele a szavaimba. Engem a fényképezés vonzott ilyen téren, nem a festészet. A fotózásnak pedig megvannak a maga stílusai. – bár inkább az lenne a kérdés, hogy ilyen téren mi nem vonzott, hiszen készítettem már igazán pikánsképeket, akár párokról is, akár csak egy-egy nőről, ha ezt kérte. A férfiak kicsit talán félénkebbek ilyen téren, de persze erről ő mit se sejthet, hiszen sose beszéltem erről a dologról neki. Egyébként is sportfotósként ismert meg. - Nem egyszerű, ez tény, de azért nem is lehetetlen, ha az embernek megvannak a megfelelő kapcsolatai és ahogyan mondani szokták, ha valaki a rendszerbe kerül, az onnan is ki is kerülhet, csak a megfelelő helyen kell lenyomni a gombot. – sejtelmes mosoly pedig könnyedén jelenik meg az arcomon, hiszen sok helyen ott vannak a farkasok, a legjobb hamísítok is közölünk kerülnek ki szerintem. Szerencsére most egy darabig mondjuk nem kell emiatt aggódnom. A papírjaim eléggé frissek és a vidéken se élek annyira régóta, hogy a korom miatt kezdjek el aggódni vagy a lebukás miatt. - Forró vizet a kopaszra. – szólalok meg totálisan komolyan, majd minden habozás nélkül hozzáteszem. – ha olyan rövidre szeretnéd, akkor szólj és megcsinálom ingyen és bérmentve is. – egy fikarcnyit se nevetek, totálisan komolyan adom elő és még az arcom se rezdül meg, hogy hülyülnék, pedig azt teszem, de most remek érzés húzni az agyát. - Igen, kóstoltam, de arra szerintem nincsenek szavak, így majd próbáld ki és megtudod milyen is. – kacsintok rá, hiszen a világért se lőném le a poént. Ha én kipróbáltam, akkor tegye meg ő is, lássuk mennyire is vagány. – Mit nem? - kérdezek vissza egy kisebb nevetés közepette. – Autóverseny, motorverseny, de persze a legtöbb illegális futam volt, vagy ott volt a bunyózás is. – rántom meg a vállaimat, hiszen tudom úgy nézek ki, mint egy vasággyal együtt 40 kg, de attól még remek buli volt és sose buktattam le magam, hogy farkas lennék. Az ügyesség amúgy is egykoron mellettem állt és az hasznomra volt, hiszen nem csak erővel lehet csatát nyerni. - Pedig neked mindig mindenről van véleményed és amúgy is azt ne mond, hogy sose szoktál elmélkedni. – bökdösöm meg kicsit a vállát jókedvűen, majd elmerengek kicsit a szavain. Egy kisebb sóhaj bukik ki ajkaim között, miközben megigazítom a hátizsákomat is és annak pántjára siklik a kezem. – Nem, sokkal békésebb és ezt csöppet se bánom. Jobban kijövök vele, jobban hasonlítunk egymáshoz, azt hiszem. – szólalok meg végül pár perc hallgatás után. – Igen, ebben igazad van, de azért jó lett volna, ha az újdonságokat tőle tanulom meg, de már mindegy, hiszen nem mi döntjük el, hogy kik maradnak az életünk részesei és kik nem, vagyis nagyon sokszor nem. – mosolyodom el barátságosan és hálásan, hiszen jöhetett bármennyire szarság a mi „kapcsolatunkban” is, mert még mindig itt vagyunk egymásnak, még ha nem is minden olyan, mint a legelején a találkozásunknak. – Azért örülök, hogy te legalább nem pattantál meg. - - Hééé, ne húzd a szádat, még a végén ott fog maradni. Először tényleg baromi pocsék tud lenni, de aztán rájössz az élet megy tovább és nem éri meg olyanért itatni az egereket, aki nem kér belőled. – egy apró kőbe belerúgok, hiszen azt nem fogom tagadni, hogy nem fáj még mindig, vagy éppen az se, ami egykoron történt velünk is, de az élet megy tovább. Nem mindig úgy, ahogyan elképzeltünk, de ha egy ajtó bezárul, akkor másik minimum kinyílik, ha nem több. - Pont te beszélsz lopásról? – szólalok meg amint sikerült két nevetőroham között egy kis levegőt vennem és megtalálnom a hangomat. – Hmm, bár a tigris tetszik. Szívesen elfogadnék egyet, de ha lehet, akkor kicsi korától kezdve. Következő karácsonyra, vagy szülinapra meg is van mit kérek. – lököm meg őt a csípőmmel, de csak annyira, hogy tuti ne legyen belőle zakó. Majd pedig mély levegőt veszek és élvezem a természet illatát, csendjét, de aztán persze ideje szint vallanom, hogy mire is gondoltam. - Előbb vagy utóbb feláldozunk sok mindent másokért, nem? Akkor miért ne lehetne olyan személyért, akit mi választunk? – hülyén hangzik, de a szerelem túl veszélyes és azt hiszem nem is kérek belőle többet. Csak a gond van vele és egyébként is amennyire balszerencsés voltam ilyen téren, nem meglepő, hogy már nem igazán kérek belőle. – Nem tartod jó ötletnek, igaz? – pillantok rá kérdőn. – Senkinek se említettem, csak neked, mert érdekel az, hogy mit gondolsz. Így mond csak ki, ne csak a sablonos szövegeket. – nem fogom erőltetni, de ismer annyira, hogy tudja tőle aztán elfogadom az őszinte választ és még igazából én se vagyok benne biztos, hogy mennyire jó ötlet. Ha mostanában ennyire összecsaptak a hullámok a fejem felett, akkor lehet nem kellene másnak az életébe se még több balszerencsét csempészni, meg táncos vagyok, azt hiszem még se annyira anya típus, mint szeretnék lenni. Magam sem tudom. Csak egy aprót bólintok, hiszen fogalmam sincs, hogy valaha meg fogom-e hozni ezt a döntést. Lesz e olyan pillanat, amikor azt mondom, hogy igen is belevágok, mert menne és jó személy lennék valakinek az életében, legalábbis ilyen téren. - Gondoltam útra megteszi ez is, de bocsánat Mr. Finnyásuraság, csak aztán nehogy úgy kelljen elcipelni a célig. – még játékosan pukedlizem is egyet, hogy utána előhalásszam a táskájából az említett italt. Könnyedén bontom ki, majd pár korty után felé nyújtom, hogy kér-e. Ha végzett, akkor a kupakját visszarakom, hogy utána ismét eltűnjön a táskájában. - Jó tudni, hogy csak ez döntötte irányomba a mérleget. – nyújtom ki rá a nyelvemet gyerekesen, miközben a farkasom is kíváncsian figyeli az eseményeket és a tájat is, ahogyan egyre beljebb merészkedünk. - Istenem, de milyen dinka vagy még mindig. Valaha be fog nőni a feled lágya? Ezt még nem mondták neked, hogy mikorra várható? – kérdezem meg kuncogva, majd sötétlő tincseimbe túrok. – Gondolom nem azt mondták, hogy az erdő közepén kapj egy baráttól masszázst, vagy tévednék? Miért nem kérted meg az otthoniakat? – alig, hogy kimondom inkább visszaszívnám, mert valahogy nem sok kedvem van most a többiekről beszélni. Ahhoz túlzottan is rég láttam Jacksont. – Egyébként meg az állapotodra gondoltam. Mikorra várható a baba, akarom mondani esetleg a nagyobb visszatérés? – teszem fel bolondozva a kérdést, miközben pár pillanat erejéig az elágazásnál álldogálunk mire kitaláljuk merre is menjünk tovább. - Ott hagytam a kórházat nem sokkal Rhydian eltűnése után. Táncosnak álltam... - hatászünet - ... egy bárban. – avatom be végül abba, amit még Havardr-nak se mondtam el igazán. Ha már úgyis téma volt korábban a művészet, meg milyen francia vagyok már, hát tessék. Ezt is lehet annak nevezni, nem?
- Még szép, hogy nem! Az már nem is én lennék. Meg valld csak be, hogy hiányozna! - piszkálom egy kicsit. Oké, biztos tud fárasztó meg irritáló is lenni, ha fáradt az ember, vagy épp nincs humorérzéke, de hála az égnek, Prim egész jól tolerálja a hülyeségeimet. Mondjuk ha nem így lenne, most sem lennénk itt. - Tudom, tudom... esküvői fotós, családi fotós, kisbabafotós, tájképfotós, sportfotós, aktfotós, instagramos, meg tudja még hány millió alfajuk van. - legyintettem, és ezek még csak a legemlegetettebbek. Képzelem hány olyan van még, amiről amúgy el sem képzelném magamtól, hogy külön műfaj a fotózáson belül. Mint mondjuk az ételfotózás... - Jó, nyilván, pénzért meg kapcsolatokkal mit nem lehet elintézni? - mondjuk az egészséget, bár arra neki speciel pont nincs gondja, úgyhogy pont ezért nem is említem. - Ajj már, kopasz azért nem akarok lenni. Jön a nyár, a végén még leég a fejem. - forgatom a szemeimet, amúgy is borzalmasan néznék ki, elég volt legutóbb, úgyhogy passzolom a lehetőséget. Amikor azonban meghallom Prim legújabb ajánlatát, csak gyanakodva méregetem, mielőtt vállat vonnék, engedve neki – Miért is ne? Ha gondolod, kiélheted magad akár most hétvégén is. - felelem hozzá hasonló komolysággal, passzolom, hogy mennyire gondolta komolyan, de egyszer élünk, nem igaz? A haj meg úgy is visszanő. - Valahogy sejtettem, hogy valami ilyet kapok válasz helyett. - jegyeztem meg, bár mit is várok? A zsák meg a foltja, a helyében valószínűleg én is valami hasonló válasszal rukkoltam volna elő. Egyébként meg szeretem annyira a hasam, hogy ha már külföldön vagyok, kipróbáljam a helyi nevezetességeket, még akkor is, ha nem épp a legbizalomgerjesztőbbek. - Ja, hogy ilyen sok fronton toltad? Én kérek elnézést. - lelődök meg egy kissé, akkor meg pláne, amikor a bunyózást említi. Oké, értem én, hogy vérfarkas, nem szabad bedőlni a törékeny alkatnak, úgy összecsomagolna röhögve akár most is, hogy életem végéig nem heverné ki az egóm... de lévén, még sosem láttam a ringben, elég nehéz elképzelnem. De... - Azt megnéztem volna, hogy alázod a többieket. - teszem hozzá azért szemtelenül, hiába, a legszebb öröm a káröröm. - Jah, az akad, és szoktam... mondjuk olyasmiken, hogy mit egyek ebédre, vagy épp vacsorára, hová kéne legközelebb nyaralni menni, meg társai, de az ilyen magasröptű témákról, hogy mi az élet értelme, meg van-e élet a halál után, meg a többi... - legyintek, na jó, azért a kaján túl akadnak komolyabb témák is amikkel egész jól elvagyok, de attól a kőkemény filozófiától azért mégiscsak messze vagyok. Az ösvényen baktatva mellette hallgatom, hogyan mesél a farkasáról, vagy arról, hogy a teremtője így felszívódott, és azt kell mondjam, csak egyetérteni tudok vele. - Kár, hogy az élet már csak ilyen. Mi tervezünk, az meg felülírja az egészet. - én is jobban értékeltem volna, ha mondjuk nem így laza 10 év után tudom meg, hogy apa vagyok, vagy kimarad a szüleim kavarása az egyetemi évekből, de visszacsinálni már úgy sem lehet őket. Maximum tovább lépni, akármennyire is nem egyszerű... - Majdnem mondtam, hogy nem vagyok én olyan megpattanós, de azt hiszem, én pont ne szóljak inkább semmit. - jegyzem meg olyan ma-született-bárány ártatlanságú ábrázattal, mert lehet, hogy az utóbbi pár évben tényleg sikerült tartani magam hozzá, de előtte... hajjaj! Primnek pont nem kell bemutatni. - Mi az, hogy pont én beszélek a lopásról, hmm?! - kérem ki magamnak, miközben még meg is torpanok egy pár pillanatra a menetelésben, és magam sem tudom, hogy ennyire profinak feltételez, vagy olyan jófiúnak, aki az életben nem vetemedne ilyesmire. - Igenis! - szalutálok szórakozottan, az meg más téma, hogy Maya sem épp úgy kapta meg az áhított sivatagi rókáját, ahogy szerette volna... hanem valamivel nagyobb méretben, és plüss verzióban. Róka róka, tigris tigris, az XXXL-es plüssmedve mellé pont jól mutat majd. Vagy lehet, hogy ebből csak egy kulcstartó méretűt kap, majd megálmodom még, mire odáig jutok, odébb van még a karácsony, a szülinap meg túl közel, kinek van ideje annyi idő alatt egy tigrist leszervezni? - Nem mondtam, hogy rossz ötletnek tartom. - pontosítottam, miután beavatott az örökbefogadós tervéről, ám miután az orromra kötötte, hogy kíváncsi a véleményemre, végképp elbizonytalanodtam, hogy mit is kéne mondanom... Egy darabig nem is mondtam semmit, csak békésen sétáltam mellette, gondolkozva, hogy is kezdjek neki. - Akkor gondolom már hallottad az összes olyat, hogy de a gyerekek életünk értelme, meg nélkülük mi értelme az életnek, ki lesz majd ott nekünk öreg napjainkra, meg társai...? - kezdek bele, majd némi szünet után folytatom is - Nézd, Prim, azt mondjuk neked kell tudni, hogy mennyire lenne veszélyben melletted így, hogy vérfarkas vagy, esetleg mennyire válhatna a rosszakaróid célpontjává? Mert az odáig oké, hogy jobban meg tudnád védeni, de... egyáltalán beavatnád? Vagy titkolnád előtte, hogy mi vagy? Vagy idővel őt is beharapnád? Csak mert a saját példánkon okulva, ez azért elég nehéz tud lenni időnként... - pedig mi „csak” őrzők vagyunk. Nincs telihold, sem vadászatok, de így is bőven akadtak furcsaságok... a rejtélyes kómába esés, a temérdek tetoválás, a varázslatok, meditálások... Akármennyire is igyekszünk, azért vannak olyan helyzetek, amivel nemigen lehet mit kezdeni, és ahogy cseperedik Maya, és egyre kíváncsibb, úgy lesz mindig egyre nehezebb dolgunk ezzel a titkolózással. - De az emberibb oldalról nézve meg, tényleg tök jó esély lehet szegény gyereknek arra, hogy jobb körülmények közt nőjön fel, ne egy árvaházban. Ahogy az is biztos, hogy számtalan felejthetetlen pillanat és emlék kötődik majd később hozá. - teszem hozzá már sokkal vidámabban, mert no, tényleg megvan ennek az egésznek a jó oldala is. Bár gondolom, Prim sem lett sokkal okosabb a diplomatikusra sikeredett válaszomtól. - Miért, tán nem bírnál el? Puhány. - piszkáltam tovább, ha már ő is szemtelenkedett, a pukedlizést azonban részemről passzoltam volna... inkább cska úgy fordulok, hogy könnyebben hozzáférhessen a hátizsákhoz, hogy utána én is igyak pár kortyot, alapozni a későbbi hangulathoz. Nem mint ha azzal nekünk bármikor gond lett volna, de ha idáig elcipeltem, csak ne vigyem már haza! - Nekem? Soha! - inkább leszek ilyen, mint valami karót nyelt, dög unalmas felnőtt, amikor pedig a hátmasszázst említi, csak vállat vonok - Ennyire nem konkretizálták. Az otthoniak meg mostanában úgy is olyan sok csajos napot tartanak, hogy alig vannak otthon. - vonok vállat, hol nagyszülőkhöz mennek, hol barátnőznek, csavarognak, hol tudomisén... eddig a hoki miatt én voltam kevesebbet otthon, most meg ők, ez van. - Passz, az elmúlt egy-két évben nem akadt új jelentkező, hogy apa lennék, ami meg a visszatérést illeti, a doki szerint akár mehetnék is. A frontokra még mindig érzékeny a lábam, ahol műtötték, de ez jobb úgy se lesz, amúgy meg csak erősítenem kell. - feleltem, egyelőre hallgatva arról, hogy idő közben már ajánlatot is kaptam... meg visszamondtam, szóval a kérdésre, hogy mikor is térek vissza a játékhoz, én magam sem tudok pontosan válaszolni. - Nővérke helyett táncos lettél? - kérdeztem vissza meglepetten - Hát ezt nekem eddig miért nem mondtad? Hol? Ha ezt előbb tudom, találkozhattunk volna ott is!- csapok le egyből a témáról, vagy ha nem is most, egyszer majd beugrok meglátogatni. Meglepetés! Képzelem, mekkora lenne.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Mindenképpen hiányozna és lázat mérnék! – szólalok meg szórakozottan, hiszen tényleg fura lenne, ha egyszer csak nem ilyen lenne. Nem is tudom elképzelni igazándiból, hogy megváltozzon és egy karót nyelt alak váljon belőle. - Igen, elég sok van, de ugyanakkor izgalmas is. Főleg, ha kicsit kényesebb témában munkálkodsz. – pár pillanat erejéig talán kicsit ábrándos lesz a képem is. Emberként sose hittem volna, hogy ilyennel fogok foglalkozni, vagyis részben. Ahogyan talán a farkas élet is hozzájárult ahhoz, hogy könnyebben vegyen a kissé ruhátlan életet, vagy magam sem tudom, hogy miként sodrottam abba az irányba. - Sok mindent el lehet, de veszélyes is az a világ, hiszen ahol a pénz dukál, ott sose lehet tudni, hogy igaz barátok vannak-e, vagy csak csalók. – pillantok rá komolyan, hiszen ilyen téren nem változott a világ. Bárki bármit is mondjon. – Ezért szerencsés az, ha régebbi kapcsolatok vannak, mert abban még tudod, hogy bízhatsz. – biggyesztem még oda a végére ezt. – Tudod, néha elgondolkozom, hogy vajon tényleg annyira borzalmas lenne-e a lebukás. A mai emberek ebben élnek, természetfelettire vágynak, erről olvasnak és néznek. – rántom meg picit a vállaimat, mert szerintem aki nem ábrándozik arról, hogy milyen lenne nem titokban élni közölünk az hazudik. Szerintem mindenkinek a fejében megfordul. - Jajj, igaz is elfelejtettem, hogy a francia Riviérán vagyunk, ahol leéghet az ember kugli feje. – és még kicsit játékosan rosszallóan meg is rázom a fejemet, amikor viszont megszólal, akkor sietve kapom fel a fejemet és pár pillanat erejéig fürkészem őt. – De nincs visszaút, a hajad most már az enyém, mármint akkor én vágom le és nem fodrász. Biztos ezt akarja Carter edző? – kihívóan kérdezem meg. Jó nem olyan nagy dolog levágni senki haját se, szerintem egyáltalán nem nehezebb, mint egy sebet összevarrni, vagy ellátni egy sebesült katonát és hasonlóak. Bár azt nem tudom mennyire mondta komolyan, de ha már így felajánlotta, akkor miért ne vehetném annak? Hahh, nincs menekvés most már! - Legalább nem okoztam csalódást. – pislogok pár angyalit, ahogyan a mosolyom is az. Ugyan már, ő is pontosan valami hasonlót mondott volna, csak legfeljebb másabb köntösbe bújtatva. Szóval tökéletesen jó volt így a válasz. - Olyannak ismersz, aki ne élvezné az életet? Kérlek, ez még annyira nem is sok és kicsit hiányzik is. – vallom be, mert tényleg hiányzik, de ha jól hallottam, akkor Anchorage-ben lesz valami verseny, lehet benevezek rá. Egy kis kaland, adrenalin mindig jól jön, akkor gebasz nem lehet, maximum annyi, hogy a zsaruk elől kell majd menekülni, olyan meg már máskor is volt. Mások filmeken élvezik csak az ilyet és álmodoznak, én pedig régebben is valóra váltottam ezt az álmomat. Amikor viszont meghallom az újabb kijelentését Jacksonnak, akkor elnevetem magam. – Hmm, ha egyszer Anchorageben jársz több napig, akkor szólj és talán láthatod. – kacsintok egyet a szavaim mellé, a mosolyom pedig sejtelmes lesz, hiszen Festerrel is olyan helyen találkoztam, így ha bunyót akar látni, akkor lesz rá lehetősége, addigra talán kicsit lecsendesedik az a környék is, ha nem, akkor meg ringen kívül is lehet űzni. Csak egy aprót bólintok, hogy értettem és nem fogok most filozófust faragni belőle, ha nem, akkor nem. Mindenki másabb ilyen téren, meg egyébként is az élet még megannyi változást hozhat az életünkbe, vagy éppen az elképzelt terveinket teljesen megváltoztathatja. - Igen, de vicces, hogy valamilyen szinten megismétli önmagát, nem? – pillantok fel rá, miközben egyre beljebb keveredünk az ösvényen és szép lassan tényleg nem marad más, mint az erdőhangja. – Egykoron én tűntem el a Teremtőm mellől, mert rájöttem, hogy mit tett. Most meg ő fordított hátat. De legalább még mindig szerencsésebb vagyok, mert tudom milyen egyedül helytállni és életben maradni. – mosolyodom el, hiszen tényleg sokat köszönhetek a múltnak ilyen téren. Emlékszem milyen megvadult voltam és ha nem lett volna az a hím, akkor lehet nem is élnék már vagy ki tudja, hogy mi lett volna velem… - Vagy mond ezt annak, aki elhiszi. Szerintem egyikünket se kell félteni ilyen téren. – lököm meg őt játékosan, hiszen a múltunkban ez szerintem eléggé megjelent és nem egyszer bizonyítottunk, hogy mind a ketten remekül meg tudunk pattanni, ha éppen az jön ránk. - Ez még kérdés? Tényleg nem érted? – vonom fel kicsit a szemöldökömet, majd játékosan egy lemondó sóhajt is megengedek, meg egy legyintést. – Sportoló vagy, a sportolók meg nem lopnak, hiszen az a karrierjükbe is kerülhetnek. Meg ismerlek, sose lopnál el semmit se, maximum talán valami apróságot… - fejtem ki kicsit bővebben, hogy mire is gondoltam. Könnyed nevetés tör elő, ahogyan szalutál, majd pedig még odabököm neki, hogy pihenhet katona, de aztán el is engedem a témát, hiszen így is hálás lehetek a macskáért neki, meg a medvéért is. Egyébként is egy tigris eléggé érdekesen festene abban a házban. Egy aprót bólintok, miközben a tájat fürkészem, majd amikor a kisebb hallgatást végre megtöri, akkor csak figyelek arra és pontosan olyan dolgokat mond, amikre igazából szerintem nem létezik helyes válasz, vagyis nem az, hogy helyes, hanem konkrét válasz. Fogalmam sincs, hogy mi lenne vagy miként lenne. Néha elképzeljük a dolgokat, de közben meg tökre másképpen alakulnak. - Fogalmam sincs Jackson, nem érzem azt, hogy olyan nagyon lennének rossz akaróim, hiszen lehet nem éppen seggen ülős életet éltem, de igyekeztem senki tyúkszemére se lépni. Legalábbis nem tudok olyanról, hogy valaki a nyomomban lenne, de tény, hogy Anchorage se éppen veszélytelen. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd tanácstalanságomban a hajamba túrok ismét, majd pedig egy újabb kisebb kőbe rúgok bele, ami így bukfencezni kezd a talajon és úgy halad tovább. – Idővel mindenképpen be kellene avatnom, hiszen nem öregszem és eléggé feltűnő lenne… Hogy beharapnám-e? – kisebb vállrándítás. – Ha ezt az életet választaná ehelyett, akkor igen. Megtenném, ha úgy ítélném meg, hogy méltó lenne erre az életre és úgy, hogy tudnám nem fogja megbánni a hátrányait se. – azt pontosan tudtam, hogy sose lennék képes féligazságokkal beharapni senkit se, ahogyan az akarata ellenére se. Nekem se mondtak el mindent egykoron, de mindegy is, hiszen visszafordítani nem lehet és nem is akarom. - Igen, de akkor se tudom, hogy jó ötlet-e. Gondolom, egyszer talán nem fogok ennyire kételkedni. Talán túl friss, vagy csak lehet ez egy tudatalatti menekülés? - sóhajtok ismét egyet lemondóan, mert tényleg nem tudom, de mindegy is. Talán inkább adok ennek még időt és majd meglátom mi legyen. Addig akár a szabad perceimben be tudok segíteni ilyen helyeken is. Az is megoldás nem? Mármint, ha kicsit gyerekkel foglalkozom… - Ki a puhány? Jahh, hogy te vagy inkább egy nagyra nőtt csecsemő? Félvállon is elbírnálak, csak félő, hogy előtte még pelust is kéne adni rád, nehogy aztán a pia túlzottan megártson. – nyújtom ki ismét rá a nyelvemet, hiszen tényleg könnyedén kapnám a vállamra, még ha nem is nézné ki belőle senki se. Itt meg senki se lát minket, így még aggódni se kell semmiért. - Igaz is, ha benőne, akkor az szerintem valami orvosi csoda lenne, mi nekünk meg nem túl jó. – kuncogom el magam, miközben tovább szívom a vérét, még ha képletesen is. Történhet bármi, de mi akkor is megtaláljuk a módját annak, hogy ismét minden rendben legyen és olyan legyen, mintha semmi se árnyékolta volna be a kapcsolatunkat. Hiányozna is, ha többé nem láthatnám őt. - Miért kettő együtt nem lehetek? – pimasz mosoly, hiszen mindenféle jelmezt lehet már kapni és amúgy is a showért bármit, nem? Na jó, nem! Azért vannak határok is, de ezt nem mondanám annak. – Mert nem beszéltünk? Nehéz úgy bármit is mondani, ha nem beszél két személy, meg egyébként is nem is olyan nagy szám. Ismered a the Great Alaskan Bush-t? Nahh, ott megtalálsz sokszor, de kötve hiszem, hogy pont egy ilyen bárba akarnál betérni. – mosolyodom el, mert érdekes lenne ilyen helyen látni őt az is fix, meg zavarba ejtő is lenne az is tuti, de tényleg nem tudnám elképzelni egy olyan környezetben. – Kellett a változatosság és még ilyet sose tettem, így gondoltam miért ne?! Őrültség, mi? – nevetem el magam, hiszen jól esik végre kimondani ezeket a dolgokat is.
- Kicsit kényesebb témában, mi? - kérdezek vissza gyanakodva, mert sejtem, hogy mire gondol, de mellé még ez az ábrándos tekintet... ó, hát inkább meg sem szólalok! - Prim, nekem aztán nem kell bemutatnod a problémát, sajnos igencsak ismerős... - nem csináltam abból sosem különösebb titkot, hogy jómódú családból származok, sőt, amíg koriztam, addig is sokak szemében nagy vonzerő volt az, hogy sportolóként hány nulla díszeleg a bankszámaegyenlegemben... Még jó, hogy inkább előbb, mint később úgy is kiderül az, hogy a személyiséged vagy a pénztárcád vastagsága a szimpatikusabb másokhoz. És ebben még semmi alvilági, vagy törvényen kívüli nem volt, úgy, mint mondjuk a bundások igazolvány-hamisításánál... - Ezt passzolnám, már sulis koromban is voltak ugyanolyan potyaleső „barátaim”, mint mostanában. - vonok vállat, igaz, most, hogy ideköltöztem a világ végére, meg jégkorongozás helyett edzősködik, azért nem olyan vészes a helyzet, mint New Yorkban. - A mai emberek erre vágynak, a múlt emberei meg ezektől féltek. Tudod, kísértethistóriák, meg mindenféle mítoszok, legendák... - fűzöm hozzá a gondolatmenethez, azonban ettől függetlenül nem vagyok biztos abban, hogy annyira jó ötlet lenne ez a fedjük-fel-magunk-ország-világ előtt. Egy-két személy előtt még talán, akiben megbízol annyira, de sajnos az emberi természet hajlamos félni attól, amit nem ismer, vagy ért, amivel kapcsolatban pedig így érez, azt rövid úton kiírtani... Elég nekünk a farkasokat pórázon tartani, nem hiányzik még, hogy az emberek is lázongjanak! - Na várj csak, jössz te még az én utcámba... - sandítok rá a nem épp kedves bókja miatt - Amúgy meg sosem sieltél? Nem csak a mediterrán térségben tud leégni az ember. - a hó miatt pont, hogy az északi régiókban is elég nagy az esély, igaz, most május van, és hó sem nagyon akad, de no, részletkérdés. - Ó basszus, mint ha valami esküvőn lennénk... Akarod? Akarom! A tiéd lehet, akár meg is tarthatod emlékbe. De nem valami idióta fazont vágni, eltrollkodni, átfesteni, vagy bármi ilyesmi! - szögeztem le már most az elején, biztos ami biztos, bár ha mégis bejátszana valami hasonlót, hát istenem... B verziónak még mindig lehet rövidebb, a sapka is csodákra képes, és legrosszabb esetben 2-3 hónap alatt úgy is visszanő. Nem olyan nagy érvágás számomra egy fodrászmalőr, mint a csajoknál. - Igaz, pont téged félteni emiatt... - csóválom a fejemet, hisz igaz, feltalálja ő magát, ha úgy van, meg amúgy sem az az otthon ülős, kötögetős típus. Ami pedig Anchorage-ot illeti, csak egy bólintással jelzem, hogy mérget vehet rá, fogok! Igaz, a történethez azt is hozzá kell tenni, hogy valószínűleg ez nem mostanában lesz... A nyár úgy is totál holtszezon a jégkorongban, még az egyetemi órák is kiesnek, unalom a köbön. - Hát, viccesnek nem feltétlenül mondanám, de érdekesnek még fogjuk rá, érdekes. - jegyzem meg, hogy nála alapból nem valami vidámabb téma az, hogy mikor-milyen konfliktusa volt a teremtőjével – teremtőivel. Hála a jó égnek, hogy legalább nem töri le totálisan a dolog, és képes még meglátni az egész előnyét... Néha olyan fárasztó tud lenni az, hogy az embert csupa önbizalomhiányos alakok veszik körbe, akikbe hiába próbálunk némi önbizalmat önteni... Nála legalább ezzel sincs gond. - Mondjuk igaz... bár elég hosszú a lista arról, mi minden kerülhet a karrierünkbe. - nem mint ha annyira vonzanának a különféle drogok, de amikor már a gyógyszereknél is azt lesi az ember, hogy nehogy valami olyan hatóanyag legyen benne, ami miatt elkaszálnak egy doppingteszten... Szép is a sportolók élete! Örülök neki, hogy sikerül nevetést varázsolnom Prim arcára, hiányzott már nagyon egy kis közös komolytalankodás, ennyiből pedig sajnálom, hogy végül nem maradt Fairbanksben... még ha teljességgel meg is értem az okait. Bár még mindig jobb a helyzet, mint ha az ország két ellentétes felében laknánk. Vagy más országokban... kontinensen! - Azért mondtam, ezt neked kell tudnod. Ami meg a veszélt illeti, basszus... olyan világ, vagy hely úgy sincs ahol semmi sem fenyeget. Természeti katasztrófák, balesetek, idióta emberek... - legalább itt most nem dúl háború, de szó mi szó, a veszélyek a mindennapi élet részét képezik, és nem csak a farkasok miatt. - Hát figyelj... mást nem, ha ennyire bizonytalan vagy, akkor várj még vele. Aztán majd meglátod, hogy idővel elmúlik-e ez a lelkesedésed, vagy csak erősödik, akkor majd fogod tudni. - adok egy tanácsot neki, vagy ha nagyon szeretne, akár kereshet olyan munkát is, ahol gyerekekkel foglalkozhat, aztán meglátná, mennyire fekszik neki a téma. - Említettem már, hogy nem vagy vicces? - kérdeztem vissza komoly tekintettel, amikor már a nagyra nőtt csecsemős hasonlattal áll nekem elő... mert oké, hogy sok férfitársam nagyjából annyira életképtelen, de kikérem magamnak, én szerintem azért pár fokkal jobban boldogulok egyedül is. - Na látod! - adok igazat neki, amikor pedig visszakérdez, csak vállat vonok... Mégis, miről beszéljünk, ha semmi különös nem történik? Mondanám, hogy mint ha anyámat hallanám, de vele talán még annyit sem beszélek, mint vele... Másrészt meg, úgy is mondtam már eleget, hiába! - Így név alapján nem ismerős, de majd utánanézek, mi is ez pontosan. - reagálok a szavaira, igaz, amikor folytatja, csak némileg gyanakodva nézek rá - Miért, tán nem valami melegbár? Mert akkor tényleg passzolnám, ha nem haragszol... - teszem hozzá óvatosan, mielőtt még bármi egyebet is mondhatnék arra, hogy mennyire lenne őrültség. - Attól szerintem nem nagyobb, mint amikor én tanítok kisiskolás tiroli törpéket tesire. - vonok vállat. Vagy mint ha én dolgoznék hasonló bárban...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Szeretnéd kipróbálni vagy megtapasztalni, hogy én mit is értek alatta? – kérdeztem meg egy pimasz és sejtelmes mosoly keverékével az arcomon. Fogalmam sincs, hogy mióta éreztem ennyire jól magam, hiszen könnyedén elérte Jackson, hogy a világgondjait magam mögött hagyjam minden egyes lépéssel és a jókedv, meg a bolondozás uralkodjon el inkább. Csak megadóan emeltem fel a kezemet, hogy igaz, de nem is ragoztam tovább a témát. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett könnyű felnőnie. Mármint elég megnézni a mai fiatalságot mindenkit megbélyegeznek valami miatt. Az egyik azért, mert jómódú családból származik, a másikat azért mert szegényből, a harmadikat az esze miatt és így tovább. Fura belegondolni, mert nem rémlik, hogy mi is ilyenek lettünk volna fiatalnak, de ki tudja, lehet csak berozsdásodtam és megkopott ez az emlék. - Talán azért félnek, mert nem ismerik. Mindenki fél attól, amit nem ismer, vagy amihez borzalmas emlék köti. Ilyenek a pókok, a kígyók…. – kezdek bele, majd egy aprót az ajkamba harapok, mintha csak vissza akarnám tartani azt, amit gondolok, de végül nem járok sikerrel. – Ostobaság reménykedni abban, hogy egyszer talán nem kell titokban élnünk? Hogy még egyszer nekünk is lehet még ennél normálisabb életünk? Hogy az emberek kinőttek a boszorkányüldözésből és a többi kísérletezős ízéből, ha valami fura és szokatlan dolgot találnak? – nem pillantok rá, miközben beszélek, csak a tájat fürkészem, vagy olykor a lábam elé nézek, hogy nehogy hasra vágódjak. Szép mutatvány lenne farksaként, az is tuti. - Nem tudom miről beszélsz. Nem mondtam volna, hogy egy nem csak szülinapi túra, hanem búcsú is? – adom elő úgy, mint aki vérmesen komolyan gondolja. Tényleg képes lennék így elköszönni, mint valami kis levelet írni, vagy éppen szó nélkül, de most szó se volt erről. - Síelés közben tudomásom szerint az emberek viselnek sapkát, de javíts ki, ha tévednék. Másrészt meg ahhoz eléggé veszélyes terepre kéne menned, hogy most síelni tudj. – mosolyodom el ismét, hiszen nyár van. Még ha rövid ideig is, de nyár van és a hó eléggé csak a hegyek között található meg, nem pedig itt a közelünkben. - Úgyse akarsz esküvőt, akkor legalább valami hajazhat rá, nem? – kuncogom el magam újfent, majd egy aprót bólintok. – Azért ha nem gond nem tenném el emlékbe a hajadat. Annyira még dilis nem lettem. – teszem még hozzá poénkodva, majd teljesen komolyan bólintok egyet. – Értettem, de maximum majd kapsz valami cuki sapit. – nyújtom ki rá a nyelvemet, ha annyira rosszul sikerülne a haja, de még mindig fenntartom, hogy akkor ördöngösség nem lehet, meg már vágtam hajat. Nem mindig könnyű pozitívumot meglátni, ahogyan voltam letörve úgy, mint a bili füle is, de megtanultam, hogy nem kesereghetek mások döntései miatt örökké. Még akkor se, ha fáj. Ennek köszönhetően pedig megpróbálom élvezni az életet, ami egészen jól megy. Szórakozásból jut olykor, de legalább senkit se engedek annyira közel, hogy ismét megsebezhessen valaki. Sebek beforrnak, de én tanultam is közben a hibákból. Nem jó csak úgy hagyni, hogy a szívünk olykor hevesebben dobbanjon, nagyon nem… a szép dolgok után csak a pokoli üresség és fájdalom marad sokszor, kivéve a szerencséseknél… - Ahogyan mindenkinél, aki olyan munkát végez, vagy olyan pályára készül. – értek vele egyet, hiszen mindennek megvan a buktatója, így nem árt olykor észnél lenni és nemcsak úgy élni, mintha semmi se számítana. Igen, ezt nekem se ártana olykor a fejembe vésni, de ez farkasoknál mégis csak könnyebb helyzet. Mosoly, nevetés könnyedén jelenik meg a percek múlásával és ekkor még inkább ráébredek arra, hogy még inkább hiányzott Jackson. A találkozás vele, a hülyülés. Szerintem soha nem lesz olyan „barátom”, mint amilyen ő volt. Ő legalább sose felejt el, vagy ha mégis, azért olykor eszébe jutok és mindig van miről beszélgetni, viccelődni. Néha még szavak se kellenek. - Lehet az lesz, előbb talán meg kellene kicsit helyre billenteni a dolgaimat, mielőtt ilyenbe vágom a fejszémet, azt hiszem. – mosolyodom el, majd nyomok egy puszit sietve az arcára. – Köszi, hogy meghallgattál. – teszem még hozzá igazán hálás arckifejezéssel és már azt hiszem, hogy tudom is mit kell tenni. Úgyis legtöbbször éjszaka dolgozom, így nappal könnyedén elérhetem majd, hogy valami ilyen helyen segítsek és gyerekek közelében lehessek. Aztán pedig a többi jönni fog magától, nem? Nagyon remélem. - Nem, még sose mondtál ilyen fájó dolgot nekem. – kapom a kezemet a szívemhez, mintha most törte volna ripityára a szívemet a kijelentésével. Majd bevetem az őzike nézésemet is, hogy megenyhítsem ismét, ami biztos pár percen belül használni is fog, ha meg megpróbálná eltakarni a szemeit, akkor sietve próbálom meg elvenni onnan a kezét, miközben előtte sétálok, csak hátraarcban, hogy őt figyeljem. - Csak vigyázz, nehogy valaki rajta kapjon és utána ebből szülessen az újabb hecc. – kacsintok rá, miközben kicsit hátra sandítok, hogy nehogy most meg hátast dobjak. Újabb nevetés tör a felszínre. – Olyannak ismersz, aki olyan helyen dolgozna. – bár nem kizárt a hecc kedvéért. – Inkább felnőtt bárnak hívnám, ahova előszeretettel térnek be a férfiak. – nincs ebben semmi szégyellnivaló, hiszen nem a testemet árulom, csak táncolok, meg felszolgálok. - Ez komoly? – kérdezem meg meglepetten, mert ezt nem is sejtettem, de abban a pillanatban már borulnék is, mire sietve kapok Jackson keze után. Pont azelőtt, hogy végre ismét normálisan mellé léptem volna, hogy én is előre felé sétáljak. Hát ennyit erről. Abban meg csak reménykedni tudok, hogy nem rántom magammal, hanem mind a ketten talpon maradtunk.
- Ejha, szülinapi torta helyett idén ez lesz a meglepi? - kérdezek vissza kíváncsi tekintettel, hogy vajon mennyire is értette komolyan, vagy épp poénnak az előbbi ajánlatot? Vagy csak elfogta a nosztalgia a kedvenc kis erdei faházunk közelsége miatt? - Biztosan, bár pont az említett kettő nem tud különösebben lázba hozni... te talán félsz tőlük? - kérdezek vissza, mert vicces lenne, vérfarkas létére, ha két ilyen kis jószágtól rettegne, de az is tény, hogy a csajok többségét a rosszullét kerülgeti tőlük. A húgomról legalábbis biztosan tudom, hogy utálja mindkettőt. - Őszintén, Prim? Szerintem az. - húzom el a számat, pláne, hogy ez a kérdés nem csak rá vonatkozhat, hanem ránk, őrzőkre ugyanúgy. Lehet, hogy néhány közeli ismerős előtt felfedjük magunkat, akikben megbízunk, de azt, hogy teljesen hétköznapi tény legyen az mindenki számára, hogy hahó, mi is itt vagyunk...! Azt már nem tartom túl valószínűnek, bár ki tudja? Lehet, hogy én tévedek. Néhány évtizeddel, évszázaddal ezelőtt még a bőrszín miatt is milyen intézkedések voltak, ma meg? Teljesen természetes, hogy nem vagyunk egyformák. - Vagy ha te meg is éled még ezt, azt nem tartom valószínűnek, hogy az én életemben bekövetkezne ilyesmi. - de ha mégis, akkor sem valószínű, hogy felfedném magam, pláne úgy, hogy még a informátorként a mágikus világ ismerői között is igyekszem észrevétlen maradni, érthető okokból. - Nem bizony... ha ezt tudom, valami búcsúajándékkal is készültem volna. - vonom fel a szemöldökömet, sejtem én, hogy nem komolyan gondolta, de basszus! Ne ijesztgessen azért...! - Igen, sapkát viselnek. De a napszemüvegnek hála, egész jó mosómedve-mintásra lehet barnulni. - rajzoltam az arcomra a már említett szemüveg körvonalát. Oké, persze, nem most volt a síszezon, de na, amennyi fényt látott a fejtetőm, nem tartom kizártnak, hogy megkapná a nap így nyáron. - Akar a halál. - ráztam meg a fejemet - Még hogy én önszántamból meghívjam az egész rokonságot és jópofizzak velük egy álló napon keresztül? Köszi, de kihagynám. - rázom meg a fejem nyomatékosítás gyanánt. Azt nem mondom, hogy soha nem lesz, de hogy mostanában nem, az tuti biztos. Ha meg lesz is, előbb tudnám elképzelni azt, hogy hirtelen felindulásból – döntésből – esünk be az anyakönyvvezető elé, csak úgy spontán. Vagy mondjuk valami olyan katartikus esemény után, mint például egy túlélt Vörös Hold Alignak-megszállással, vagy valami komoly baleset megúszása néhány karcolással, amikor szembesül vele az ember, hogy milyen könnyen vége szakadhat egy életnek... Tekintve azonban, hogy milyen egysíkúan nagy a nyugi mostanság, nos... senkinek sem kell ezen görcsölnie. - Még. - teszem hozzá vigyorogva, ahogy a sapi említésére is csak felemelt hüvelykujjammal jelzem, hogy okés, megbeszéltük. De aztán tényleg cuki legyen...! - Megnézném mondjuk a fiúkat, milyen képet vágnának, ha cowboy kalapban toppannék be edzést tartani nekik. - játszok el azért egy pillanatra a gondolattal, pláne, mert az inkább a déli régiókra jellemzi, a jégkorong meg inkább észak... Bár, amilyen marha tud lenni néhány játékos! - Na igen, ez is igaz. - nem csak a sportolóknál áll ez a helyzet, hanem az állások többségére, már ha nem magánvállalkozó az ember. Rendőröknél is elég hülyén mutatna a lopás az erkölcsi bizonyítványban, vagy a korrupció az egészségügyiseknél... - Nos, akkor meg mire vársz? - kérdezek vissza, szélesen elmosolyodva a puszira - Ugyan már, bármikor! - még csak köszönni sem kell, mondhatnám, hogy természetes. Pláne, hogy ilyen ritkán találkozunk, szépen is nézne ki, ha még ilyenkor sem lenne időm arra, hogy meghallgassam. Egyébként is érdekel, hogy mi van vele, hogyan alakulnak a dolgai, és ez is ahhoz tartozik, nem igaz? - Na, ezt örömmel hallom. - mármint nem azt, hogy a „lelkébe” gázoltam, hanem hogy rosszabbat még sose mondtam... persze képzelem, ez is csak amolyan kegyes hazugság, hisz kizártnak tartom, hogy egy ilyen komolytalan megszólalással mondjuk überelni tudnám a tisztásos beszélgetésünket arról a bizonyos őszről... Azonban elég meglátnom az őzike tekintetet, hogy már seperjem is jó messzire a régi emlékeket, és helyette csak látványosan hátat fordítsak neki menekülés gyanánt - Könyörgöm, csak ezt neee! - szólalok meg nevetve, bár ha még sokáig nem bír magával, bevetem én is az elárvult kölyökkutya tekintetemet, aztán meglátjuk, meddig bírjuk nevetés nélkül! - Mit ne mondjak, néha azért vannak meredek húzásaid. - feleltem, miután egy flegma vállrándítással lereagáltam azt, mi lesz, ha bárki meglát - Óóó. Vagy úúúgy. - teszem hozzá vigyorogva, na, majd ha legközelebb Anchorage-ban járok, majd beugrok hozzá látogatóba! - Mi komoly? Az, hogy tesitanárként is dolgoztam? Igen. - nézek rá némi értetlenséggel, igaz, addigra már eltűnt New Yorkból, mire lesérültem és ilyesmire adtam a fejem, de hát na, végzettségemet tekintve nem csak jégkorongedző vagyok, az csak egy plusz szak amit elvégeztem az egyetem végén. Mielőtt azonban még ennek hangot adhatnék neki, Prim már meg is botlik, az én kezem után kapva kapaszkodó gyanánt, s bár nem sok híja volt, hogy magával rántson, valami csoda folytán azonban mégis sikerül talpon maradni. - Hékás, arról nem volt szó, hogy te már előttem elkezdted az ivást! - jegyzem meg poénkodva, miközben fogom, amíg újra rendesen talpra nem áll.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Szerintem sokkal menőbb egy ilyen ajándék, mint egy torta, de nyugodtan javíts ki, ha tévednék. – nem is rossz ötlet, és ami poénnak indult az erőteljesen átváltozott komollyá. Simán képes lennék feléleszteni ezt a hobbimat is, ha akarná. Amúgy is ez csak egy kis fotózás, nem értem, hogy páran miért vannak úgy oda, vagy az akt festészetért. Néha tényleg nem értem az embereket ilyen téren. - Nem rajongok értük, de azért erős kifejezés lenne a félés. – pillantok rá. Na jó, a pókokkal ki lehet kergetni a világból, nem tudtam ezt levetkőzni farkasként se, de ezt azért nem kötném az orrára, ha elfelejtette, hogy miként voltam képes egykoron is olykor sikítani, ha megláttam egyet és érte kiáltani, hogy csináljon vele valamit. Néha nem gond, ha egy-egy emlék kicsit megfakul. Bólintok egy aprót arra, amit mond, de nem mondok már semmit se, hiszen pontosan tudom, hogy túlzottan is nagyálom lenne ez az egész, meg lehet akkor se lenne jobb, vagy magam sem tudom, hiszen ki tudja, hogy mit művelnének velünk, mire el tudnák fogadni a dolgokat. Egy aprót sóhajtok, majd amikor ismét megszólal, akkor elmosolyodom. - Szerintem én se élném már meg, hiszen áldozatokkal jár minden változás, nem? – utalok itt arra, hogy ha ki is derülne, akkor tuti fájdalmas lenne ez a változás és lennének haláleseteket is. Bármennyire is szép álom, de inkább lehet tényleg maradjon csak az és nem több. Így is olykor nehéz azoknak is elmondani, akik számunkra fontosak, pedig az csak pár személy, nem több. - Vigyázz még a végén kiugrik a szíved és milyen ajándékkal? – rebegtetem meg a szemeimet, miközben tovább szívom a vérét. Ezek után pláne nem fogok szó nélkül lelépni, ha tudom, hogy még ajándékot is add. Nem mintha terveztem volna, egészen megszeretem Anchoraget is. - Uhhh, és te is sültél már úgy le? Francba, hogy nem láttam, pedig akkor lett volna egy mosómedve uraság ismerősöm. Milyen menő lenne már! – kuncogom el magam, hiszen komolynak megmaradni jelenleg eléggé nehéz lenne, nem is kicsit. - Ki mondta, hogy legyen nyilvános? – kúszik egy cinkos mosoly az arcomra. – Elszökni, összeházasodni és kész. – szerintem ennek is megvan a szépsége, én se akarnék sose felhajtást, ha egyszer ilyenre adnám a fejemet netán, bár kicsi esélyt látok rá, hiszen egyszer voltam mennyasszony is és tudjuk mi lett a vége. Végül kicsit megrántom a vállaimat, hogy igazából oly mindegy, mert egyikünket se fenyeget semmilyen hasonló veszély. - Ha cowboy kalap, akkor ahhoz olyan felszerelés is dukál és ha egyszer úgy mész dolgozni, akkor mindenképpen szólj, mert látnom kell!! – mosolyodom el, mert azért biztosan érdekesen festene benne. - Rajta vagyok, ne aggódj. – bár azt kötve hiszem, hogy valaha bármi is totálisan helyén lesz az életemben, de nem is kell. Az úgy túl unalmas lenne, ha mindig minden rendben lenne, nem? Már idejét se tudom, hogy mikor unatkoztam ilyen milyen, de legalább nem is kell aggódnom, hogy mostanában fogok. - Miért ne? Félsz, hogy netán elcsábulsz, nem tudsz ellenállni egy ilyen nézésnek? – kérdezem meg mosolyogva, majd pedig nyomok egy újabb puszit az arcára. - Nem menekülhetsz úgyse előlem. Én vagyok az őzike szemű démon. – teszem még hozzá játékosan és kicsit még meg is pöccintem az orrát, hogy nekem aztán ne fordítson hátat, de persze nem annyira, hogy fájjon is neki. Kuncogás pedig olykor megjelenik, hiszen ezt már tényleg nem bírom ki csak mosolygással. Mi se vagyunk százasok. - Most miért? Mi ebben a meredek? Bár attól függ, hogy honnan is nézzük a dolgokat, milyen helyzetbe fészkeli be magát az ember. – felelem kissé pimaszul, mert tényleg kicsit az, de szerintem annyira vészesen nem. – Kíváncsian várom azt a pillanatot, hogy te besétálj oda. – szerintem sose jönne el, ahhoz túlzottan nyuszii, legalábbis sose láttam még semmi hasonló helynek a közelében. - Nem erre értetettem, hanem… - de már befejezni nem tudom, mert majdnem borulok és magammal rántottam kis híján őt is, de szerencsére sikerül megállítani mind a kettőnket és talpon maradnunk. - Tudod, valahogy ki kell bírnom veled! - mosolyodom el, majd pedig elengedem őt, amikor sikerült végre biztonságosan megállni a lábaimon. – Egyébként meg elrontottad a mulatságot, lehet így akartalak levenni a lábadról, vagy csak letérdelni készültem, hogy megkérjem a kezed. Igaz, nincs szökőév, de hát írek se vagyunk. – rántom meg a vállaimat, miközben továbbra is bőven van pimaszság a hangomban. De nem is mi lennénk, ha ebből a helyzetből is nem kerítenénk valami idióta dolgot.
- Na ja, kár, hogy nem csak a lopás, de ilyen miatt is ugorhat az ember karrierje, úgyhogy inkább nem gyűjtöm a terhelő bizonyítékokat. - legyintek, volt is példa rá az utóbbi néhány évben is, nem is egyszer, úgyhogy akármilyen jó poén is lenne, inkább a jégkorongozás mellett maradnék, ha lehet. - Szóval akkor nem sikítanál olyat, ami a holtakat is felverné, ha az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy valami szép, nagy, kövér pók sétálgat a lábadon? - kérdeztem vissza vigyorogva, annak tudatában, hogy egész hétvégés kirándulást beszéltünk, szóval sanszosan lesz benne némi alvás is, ha pedig lesz, valami ilyesmi csínt is el lehet lőni a régi idők szép emlékére. - Még jó, hogy dolgoztál kórházban, legalább tudod, mit kell kezdeni vele, hogy a helyén maradjon. Passz, az ajándékot majd megálmodom, ha tényleg költözni szándékozol, így hirtelenkénben nincs ötletem. - de az biztos, hogy valami emlékezetes lenne, ami, ha másnak talán semmit sem mond, neki biztos többet mondana annál, mint ami. Mint mondjuk valami régi fénykép, vagy CD, vagy akár valami komolyabb. A jó munkához úgy is idő kell, a szülinapi ajándékokat sem 5 perc alatt szoktam megálmodni, hogy mi legyen. - Aha, volt már rá példa, nem is egyszer. - vontam vállat, régebben családostól is egészen gyakran jártunk síelni meg snowboardozni, mielőtt még egyetemre kerültem volna, bár utána is volt rá példa, hogy a haverokkal elugrottunk a téli szünetben. Mert ugyebár az után az ominózus első decemberen kívül időm az annyi volt, mint a tenger, pláne, hogy haza egyetlen egyszer sem mentem New Yorkba a diplomaosztó előtt. - Igaz is, az se hangzik rosszul. - ismerem el, talán még ilyenben is benne lennék, ha úgy adódna. Csak semmi túlhajtás, agyonszervezés, stressz, meg a többi. - Persze, meg tehenet ne vigyek be a jégre? Aztán a napi feladat a srácokkal, sétáljanak az edzés végéig vele tíz kört a jégen, meg vigyék vissza a tanyára ahonnan kölcsönvettük. - gondolkoztam hangosan, s bár nem állnak tőlem távol a hülyeségek, ilyet szerintem azért én sem játszanék be, már csak azért se, mert főleg magammal tolnék ki... - Igen, félek. Most örülsz? - vallom be, mert mit szépítsünk, úgy is ismer már annyira hozzá, hogy tudja, arról nem is beszélve, hogy hazudhatnék, úgy is egyből venné a lapot. - Nem-e? - kérdezek vissza, és miután elhessegetem a kezét, a kezemmel teszek is egy csiribú-csiribára hajazó mozdulatot, hogy vegye a lapot. Lehet, hogy vérfarkas, és lehet, hogy nem vagyok túl tapasztalt őrző, ettől függetlenül azonban szerintem nem lenne lehetetlen meglépnem az orra elől. Mondjuk ott a Villanás és Illanás kombó, nem elég, hogy elvakítom egy kis időre, de még szagnyomok alapján sem bukkanhatna a nyomomra. Esetleg némi Bénítással megspékelve? Az energiáimat meg alapjáraton nem érzékeli. - Ebben? Áhh, semmi. - ráztam a fejemet, a megjegyzését hallva pedig még jóízűt is nevettem rajta - Igaz, ott a pont. - bólintottam rá. - Én meg arra, hogy milyen képet vágsz majd, ha meglátsz. - vonok vállat a kíváncsiságát hallva, ha másért nem, egyszer már csak ezért benézek majd, csak járjak arra... - Hanem akkor? - kérdezek vissza, miután Prim megbotlik, és még épp talpon maradni is sikerült mindkettőnknek. Igaz, amikor meghallom, hogy miért, egyből csalódottan biggyesztem le a szám szélét. - Ó, az elsőt már rég sikerült, ami meg a másodikat illeti, huhh... hát, velem lehet alkudozni, innen nem messzire úgy is egész szép a panoráma, rá lehet látni az egész környékre, a naplementét is megvárhatjuk, csak hogy még giccsesebb legyen... Gyűrűt is hoztál? - szívom tovább a vérét, amikor kapcsolok hirtelen, és fordulok is ismét felé - Te, Prim, csak nem ezért emlegetted az előbb ezt a megszökni és összeházasodni témát? - kérdezek rá gyanakodva, biztos ami biztos.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Nem hiszem, hogy ebből bajod származna, hiszen én nem árulom őket, az meg, hogy te mihez kezdenél, de ha nem, akkor nem. – rántom meg a vállaimat, mert én aztán nem fogok semmit se erőltetni, de azt azért nem hiszem, hogy ezen múlna a karrierje. Azért annyira egyikünk se lehet béna, hogy kijusson a világhálóra, vagy a sajtónak. - Én sose tettem ilyet, így nem értem, hogy honnan veszed, hogy most tennék. Lehet összekeversz valakivel, nem? – pislogok párat ártatlanul, de bele se akarok gondolni, hogy képes lenne ilyet bejátszani, mert ha igen, akkor tényleg még a holtak is felkelnének, meg utána majd ő is „retteghetne”. - Igen, meg háborúban is, így még kevésbé profi eszközök nélkül is sok mindenre képes vagyok. – egy kisebb sóhaj kiszökik az ajkaim között, hiszen nem volt éppen békés az a világ, amiben felnőttem és amiben „nővér” voltam. Idővel enyhültek a képek, de igazából ma is tisztán emlékszem azokra az időkre, amikor egy-egy sérült katonát el kellett látni, vagy éppen felkészíteni a halálra, mert megmenteni már nem lehetett. Sietve rázom meg picit a fejemet, hogy ne merüljek el jobban a múltban ilyen téren. - Na, akkor lehet még bekötik egyszer a fejed? – pillantok rá pimaszul. – Azért ha megtörténik, akkor legalább engem hívj meg. – teszem még hozzá, mert azt tényleg megnézném, ahogyan igent mond. Ha csak mesélné, úgy tuti nagyon-nagyon nehezen hinném csak el. A tehenes megjegyzésére meg hangos nevetésben török ki, mert aki ezt kibírta volna nevetés nélkül, annak tényleg nincs humorérzéke egyáltalán. Magam előtt látom az egész dolgot. – Miért ne? Kicsit másabb edzés, pásztor módra történő edzés, az újítás, aminek köszönhetően sikert sikerre halmoznak…. – lendülök be úgy, mintha valami riporter lennék csak, de aztán végül a nevetésem is csillapodik kicsit, de nem is tudom mi hihetetlenebb a helyzet, vagy az, hogy őt egy tehén közelében lássam cowboy cuccban. Azt hiszem mind a kettő. Amikor viszont azt mondja, hogy igen fél… akkor egy pillanatra meglepődök, mert nem hittem volna. Hirtelen tényleg megszólalni se tudok, mert úgy ért, mint villámcsapás derült égből. Na, most légy ügyes. – Úgy szokták tartani, ha el is csábul valamire az ember, akkor az azért van, mert mélyen legbelül valamilyen szinten vágyik rá, vagy hiányzik. – mondom alig hallhatóan és könnyedén rájöhet arra is, hogy hirtelen én is kicsit tanácstalan vagyok, vagy inkább zavarban vagyok. Kicsit azt hiszem mind a kettő. – Legalábbis mások szerint. – teszem még hozzá, mielőtt még a végén esetleg még zavarba ejtőbb lehetne a helyzet. - Hééé, ez nem fair. Én se használom ellened a bundásom. – nyújtom ki a nyelvemet. – Maximum egyszer tettem meg, de azt is elfedted, ha jól rémlik. – mosolyodom el, hiszen egyszer tényleg kicsit megharaptam, megjelöltem, amit már egy tetoválása fed, legalábbis a legutolsó alulöltözött találkánkról ez rémlik. – Tényleg képes lennél rá? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen érdekel, hogy használná-e ellenem, még akkor is, ha nem lenne igazán oka rá. - Na majd meglátjuk, hogy kinevet a végén, csak aztán nehogy véletlen bűnösök útjára tévedj. – kacsintok egyet rá, miközben a pimaszságot le se tagadhatnám, hiszen mind a mosolyomban, mind a hangomban benne van. - Nem hittem volna, hogy gyerekekkel foglalkoztál, ennyi. Meglepődtem. – rántom meg a vállaimat az egyensúly megtalálása és az újabb agyhúzás között. - Jó tudni, hogy az első már sikerült. – kuncogom el magam, mintha nem is a múltra érteném a dolgot, pedig tudom, hogy arra gondolhat. – Ha azt mondanám, hogy hoztam, akkor máris nyúlcipőt vennél? Ha igen, akkor nem-nem hoztam. – felelem eléggé határozottan, mint aki tényleg komolyan gondolja, hogy egy ilyen túrára hozott azt. Egyébként meg nem éppen voltam én se olyan típus, aki csak úgy hozzámenne bárkihez is. Egyszer már elég szarul jártam, a szerelemmel meg többször is, így azt hiszem nem meglepő, hogy nem házasságra készülök én se. – Ellenedre lenne, ha igen? Tudod, néha a nők is kezükbe vehetik a dolgokat. – lököm meg őt a csípőmmel, majd intek a fejemmel, hogy ideje tovább mennünk, mert még holnap estére se érjük el különben a menedékházat.
Jó pár órája mehettünk, amikor is nem éppen bizalomgerjesztő átjáróhoz értünk. – Biztos vagy abban, hogy erre kell menni? Szerintem ezt a hidat ezer éve senki se használta, hogy átjusson a túlsó hegyhez. – mondom teljesen komolyan, miközben kicsit közebbe sétálok, hogy megnézzem mekkora szakadék is lappang alatta. Az alját se látom, igazán remek lesz, ha tényleg erre kell menni, de hát fokozzuk az izgalmakat, hiszen úgyis csak egyszer élünk és ha ezen átjutunk bármilyen formában, de legalább élve, akkor már szerencsések lehetünk. A visszaútra meg kereshetünk valami hosszabbat, vagy valami másik irányba lévő várost is. Remélem van nála térkép, ha netán leszakadna a híd, akkor legyen másik útvonal is. – Szóval, erre megyünk, vagy másfelé? – pillantok rá kérdőn, miután egy-két lépést visszasasszéztam a szakadéktól.
- Hát... - ha nem a média kaparintja meg valahogy, akkor max. otthon akadhat valaki a nyomára. Igaz, csak egy hajszálnyival jobb, de még az is bőven elég kínos lenne - Köszi a lehetőséget, de inkább passzolom. - hagyom annyiban, helyette inkább azzal a gondolattal játszadozva, hogy milyen gyerekes csínnyel hozzam a frászt Primre a későbbiekben. És úgy tűnik, hogy meg is van, hiába próbál itt nekem színészkedni, szempillát rebegtetni, meg hasonlók, egy bizony már megjegyeztem magamnak. Pókok. Egy farkas aki parázik a pókoktól, mi meg itt vagyunk naaagy, sűrű erdő közepében. Szép is lesz ez! - Az jó, mert elsősegélydobozt szerintem nem hoztam. - hiába, fő a pozitív hozzáállás, két nap alatt csak nem törjük össze magunkat úgy, hogy szükség legyen rá, pláne úgy, hogy Primnél veszélyesebb lényből nem sok mászkálhat errefelé... Maximum idősebb farkasok. - Szerintem előbb fogják fáslival azért, mert összetöröm magam, mintsem hogy oltár elé álljak, de... tudod, hogy van ez, soha ne mondd, hogy soha. - vonok vállat, igaz, amikor meghallom, hogy ő is szeretne ott lenni, meglep egy kissé, de - Ezen aztán ne múljon, majd szólok. - teszem hozzá, már ha nem zavarná, idegesítené, keltene rossz érzéseket benne, vagy ilyesmi. Bár attól, hogy kapna meghívót, még nem jelenti azt, hogy el is kell jönnie, akkor is, ha semmi kedve. - Naná, képzelem, ha szerencsétlen patás menni se bír a jégen, tolhatják... - teszem hozzá magam is nevetve, mert jah, már csak így magában a kép is elég röhejes, elképzelni, ahogy egy csapatnyi játékos tol egy szerencsétlen, hason fekvő tehenet a pályán... Azt meg melléképzelni, én hogyan mutatnék tetőtől talpig cowboy felszerelésben, hát... az is megérne egy misét. A kockás ing meg a farmer még csak hagyján... de a többi! Szerintem felérne egy büntetéssel maga a látvány. Nos, amilyen lazán, csipkelődve, poénkodva dobta be Prim a kérdését, látom, úgy meglepte az, amit hallott. Széles vigyorral, csendben derülök a reakcióján, azon meg pláne, hogy ilyen könnyen sikerült néhány szóval zavarba hoznom. - Passz, lehet. A pszichológia sosem volt erősségem. - vonok vállat, mielőtt visszakérdeznék - Szóval mások szerint... és szerinted? - kíváncsiskodok egy sort, csak ha már így külön kiemelte, hogy mások szerint. Aztán lehet, hogy két perc múlva már bánni fogom, hogy sosem tudom befogni a számat, amikor kéne, de majd utólag tanulok az esetből. Vagy ha annyira hangulatot gyilkolnánk, van még vodka! - Így közvetlenül nem, az igaz... de az, hogy kapásból kiszimatolod a hazugságot, vagy sokkal jobban érzékeled az érzéseimet, nem számít ilyen „csalásnak”? - kérdezek vissza, mert tudom, nem direkt ellenem irányulnak ezek, de mégiscsak a farkaslét előnyei, és akarja őket, akarva-akaratlanul. - Yupp, jól emlékszel. Miért, tán sajnálod? - kérdezek vissza, nem mint ha komolyan ilyesmit feltételeznék róla, ám amikor meghallom a kérdését, csak hitetlenkedve rázom meg a fejemet. - Mert, használtam már ellened? - igen, amikor olyan csúnyán elfajult a vitánk, hogy megmart, de akkor is csak azért, hogy magam védjem, nem azért, hogy neki ártsak. Szerencsére hamar vége is szakadt az egésznek akkor. - Mert, ha oda tévedek, akkor mi lesz? - már csak azért sem engedek a pimasz kötekedésének, ami pedig a tanári pályafutásomat illeti - A balesetem után a doki nem javasolta a játékot még jó ideig, aztán mivel New Yorkban telített a piac edzők terén, így lettem iskolás tesitanár. De szerintem már meséltem erről, Maya osztályát is tanítottam, azért ismertem már korábban. - mármint korábban, mint hogy tudtam volna, hogy a tulajdon lányom... Ha mást nem, akkor tuti említettem neki, amikor elmeséltem, hogy apa vagyok. - Nyúlcipőt, viccelsz? A kengyelfutó gyalogkakukkot is röhögve hagynám le... - nevetek jót rajta, mert képzelem, majd pont gyűrűvel a zsebében mászkál, igaz, amikor meghallom a következő kérdését, nem is tudom, mit felelhetnék elsőre, így egy darabig semmit, azon túl, hogy a csípővel jött arébblökést vállal viszonzom. Mint két rossz óvodás, olyanok lehetünk. - Őszintén, Prim, nem tudom. Egyfelől biztos zavarna, mert mégis csak illene a férfinak feltenni a nagy kérdést, de másrészt meg, ahhoz azért nem kis bátorság kell, hogy valaki elszánja magát erre a kérdésre, az pedig valahol igencsak dícséretes. - fejtem ki kicsit bővebben a véleményemet, mielőtt megigazítanám a házizsákom pántját, és nagyokat bólogatva szaporáznám a lépteimet. Igen, igen, vettem a lapot, a lábam járjon, ne a szám...
- Hát tényleg meg akarjuk nézni azt a kilátót, meg a faházban akarunk aludni, akkor igen, erre... Vagy kerülhetünk egy nagyot, de akkor egy hét múlva se érünk oda. Amúgy meg ne parázz, annyira nem is néz ki szarul. - jegyzem meg, bár inkább győzködöm magamat ezekkel a szavakkal, mintsem Primrose-t. Szemezek is vele jó darabig, csatlakozva a másik mellett a sziklaperem szélén, meglesve, milyen mély a szakadék – hát elég mély ahhoz, hogy fájjon, ha leesünk – vagy milyen állapotban vannak a hidat alkotó kötél és deszkák. - Vagy ha ennyire be vagy tojva, vissza is fordulhatunk. Sátrat te se hoztál, mi? - kérdezek vissza, mert ha vissza is fordulunk, sötétedésig akkor sem érünk vissza a városig, az már tuti, de kényszeríteni sem fogom, hogy átjöjjön, ha fél tőle. Csak provokálom egy kicsit, hátha nála is olyan jól hat, mint nálam, ha már olyan egyformák vagyunk jellemre.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Akkor reméljük, hogy nem töröd össze magad, mert neked nagyobb szükséged lehet rá, mint nekem valaha. – kár lenne ezen mit szépíteni, hiszen a gyógyszerek se igazán hatnak, meg összevarrni se lenne túl egyszerű a sérülésemet, de nem is értem mit aggódunk, hiszen ő tud gyógyítani, így ha szar lenne a helyzet, akkor még mindig jöhet a „tündérpor” trükk! - Igen, erre van eléggé nagy esély, de sose lehet tudni. Mi se hittük volna, hogy valaha még látjuk egymást, erre nézz meg minket! – tárom szét a karomat, hiszen most is itt vagyunk a sok szarság ellenére is, ami történt. Annak ellenére is, hogy részben egyelővé tett egyszer a földdel és fájt minden porcikám, de az élet megy tovább… Csak bólintok arra, hogy majd szól, ha netán mégis beadná a derekát, azt meg én se tudom, hogy elmennék-e rá, de így legalább eldönthetem, s nem utólag tudom meg. - Vagy tesztek alá valamit, amivel tud menni a jégen. Szerintem ezzel díjnyertesetek lennétek a youtubeon. Egyébként meg a fiaidból kinéznék ekkora őrültséget, de belőled nem. Te azért általában tudod, hogy hol a határ. – mosolyodom el, hiszen ez az igazság. Nincs mit szépíteni rajta, bevállalós tud lenni, de azért minden őrültségre őt se lehet rávenni és ez nem is baj. Néha kell komolynak is lenni, vagy ismerni a határunkat. Nemhogy a tehén nem jöhetne szóba, de még szerintem a cowboy öltözet se, pedig szerintem nem állna neki rosszul. Nahh, majd Halloweenkor. Először csak egy bólintást kap válaszul, hiszen én se pszichológusnak vagy filozófusnak készültem, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzak Amikor viszont ismét visszakérdez, akkor csak hümmögök egy sort eleinte, majd pár percig némaságot választom. – Szerintem is. Úgy hiszem, ha meglepő dolgot tesznek az emberek, akkor legtöbbször azért teszik, mert titkon hajtotta őket valami. – rántom meg végül a vállaimat, de mégis én mit tudhatnék erről? Engem is vonzott a kaland, ahogyan a tánc is hiányzott, erre pedig egészen addig rá se jöttem, amíg abban a bárban el nem kezdtem táncolni. Véletlen keveredtem oda, de még se mentem el az első adandó alkalomkor. Maradtam. - Héé, de ritka az, amikor ennek ellenére is bárkinek az orra alá dörgölném, hogy hazudik-e. És egyébként is, csak kaptam azt az ajándékot, nem tudom kikapcsolni, mint ti, hogy nem használjátok az erőtöket. – világítok rá egy fontos tényezőre, hiszen tényleg nem lehet csak úgy nem törődni a remek szimatunkkal, vagy a beszédes energiákkal, amikor lehetőségünk van. Oké, lehet figyelmen kívül hagyni, de akkor se mindig könnyű, hiszen ott a kíváncsiság is. - Kicsit talán, hiszen egy tőlem kapott „ajándékot” elfedtél, de egészen kis pofás tetoválás lett. – villantok egy pimasz mosolyt, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem jó az a tetkó is rajta. Másrészt meg nem hibáztatom azért, hogy inkább elfedte. - Nem, még sose, mármint csak úgy nem, legalábbis nem tudok róla. – rántom meg a vállaimat. – Sajnálom, nem tudom mi ütött belém. – nincs mentségem. Az emberek változnak, átvernek, eltűnnek az életemből, de ő legalább maradt és azt is tudom, hogy sose hazudna nekem, így nem is értem, hogy minek kérdeztem azt meg. Akkor egy idióta vagyok. - Akkor majd kitárul előtted egy új élet, ami nem ereszt csakúgy el. – mosolyodom el ismét, hiszen engem is rabul ejtett valamilyen szinten. Oké, nem vagyok maffia tag, vagy rabló, gyilkos, de attól még én is bűnöző lennék a törvény szemében, hiszen vettem már részt illegális futamokon, vagy verekedésekben. – Tudod, néha én is felejthetek el dolgokat. – mi farkasok se tárolhatunk el minden halott információt. Szelektálunk mi is, hogy mi számunkra érdekes és megtartandó információ és mi kevésbé az. Lehet mesélte, fogalmam sincs. - Akkor én nem leszek a prérifarkas a meséből, mert csak én járnék mindig rosszul. Az meg nem hiányzik. – kuncogom el magam, mert nem szeretném összetörni magam ilyen módon. Mosoly meg csak szélesedik, amikor viszonozzam a korábbi lökésemet, csak ő a vállával. Komolyan, mint a dedósok, de ettől szép az élet, hogy néha tudunk gyerekesek is lenni, mint a dedósok. - Értettem és ne aggódj, többet nem kísértelek ilyen dolgokkal se, maximum csak az őzike szempárral, mert olyan téren nem tudok semmit se ígérni. – adom az ártatlant, de azt se fogom ellene használni, ha csak nem muszáj, mert olyan a helyzet. Nem akarom elijeszteni se, meg azt se, hogy ideje korán véget érjen ez a túra.
- És valami halaszhatatlan randid van, ami nem várhat egy vagy két hetet? – bököm oda, mielőtt még befejezhetné a mondatot, majd újra a „hídra” – ha ezt az ízét lehet annak nevezni egyáltalán – még egy-két foka, vagy lépcsője is hiányzik. – Nyugodtan hitegetheted magad, de mind a ketten tudjuk az igazat. – állok mellé és úgy fürkészem én is azt, ami vár ránk. Végül is ezt volt a terv és a szülinapos dönt, akkor megyünk. Ennyi, nem most fogunk meghátrálni, csak kéne egy kis erőt gyűjteni ahhoz, hogy megtegyük az első lépést. - Nem sátortáborba készültem, hanem kilátót nézni és faházba. – pillantok rá komolyan, majd nagyot sóhajtok. – Én aztán nem, de gondolom megint a hölgyeké az elsőbbség, mi? – teszem fel a költői kérdést, de mielőtt még észbe kaphatna elkapom a kezét, ujjainkat összefonom és máris magammal rántom, hiszen ha sokáig itt tökölünk, akkor még ránk esteledik és tuti nem jutunk át ezen a foghéjas hídon. - Na, annyira talán még sincs rossz állapotban. – állapítottam meg olyan 5 lépés után, de abban a pillanatban fura hangot adott ki. – Öhmm, tévedtem? – pillantok hátra Jacksonra, majd néha nagyobbakat lépve – hiszen az üres helyeket valahogy meg kellett oldani -, de lehetőség szerint egyre sietősebben haladok, mert tényleg egyre zajosabb lesz a híd is és nem éppen biztató hangokat ad ki. – Ugrás? – teszem fel a kérdést, amikor is a végén pont két foka is hiányzik, majd ha totojázni kezdene, akkor egyszerűen magammal rántom, mert alig, hogy megkapaszkodnunk a hegy peremében, kiszakad a helyéről és darabokra hullik a híd. Bele se merek gondolni abba, hogy mi lett volna, ha még jóval távolabb járunk és akkor adja meg magát. Akkor talán úgy tört volna darabokra, hogy egy része mgé megmarad a hídnak és azon fel lehet mászni? Passz, de nem is akarom tudni, inkább örülök annak, hogy még éppen átértünk, mielőtt elfáradtak volna a kötelek és a gerendák. Sietve húzom fel magam, és ha kell segítség neki, akkor természetesen segítek neki, felhúzom. – Ezt is túléltük, de haza már nem erre fogunk jutni, meg szólni kell a térképészeknek is, hogy itt már nincs átjáró. – török ki végül nevetésben, ahogyan a földön fekszek eme meredek mutatvány után. Még mindig alig hiszem el, hogy pont átértünk és csak utána szakadt le. Lehet tényleg olykor léteznek az őrangyalok, vagy mások szerint a védőszellemek, magam sem tudom. De akkor se bírok megmozdulni, csak feszek ott a földön, mint valami idióta és nevetek...
- Reméljük! - értek egyet vele, nem mint ha nem lennék hozzászokva a kisebb sérülésekhez, de mégis, kinek hiányoznak? Szerencsére azokat még mágiával is egész jól lehet gyógyítani, ahol meg már az sem segít, az elég szar helyzet. - Jajj, ugyan már! Azt hitted, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? Vagy megléphetsz...? - kérdeztem vissza poénkodva, még ha igaza is van abban, hogy azért mióta mindketten Fairbanksben voltunk, tényleg voltak már nagyobb mosolyszüneteink is, amikor inkább kerültük, mintsem kerestük volna a másik társaságát. - Az ötlet nem rossz, bár így kapásból ötletem sincs, mivel lehetne megoldani... zoknit a tehénre? - gondolkozok hangosan, jégkorit mégsem adhatunk rá, hogy mutatna? Hátha Primnek van valami nyerő ötlete, ami pedig a hülyeséget illeti, mit ne mondjak, a „fiaimból” én is csont nélkül kinézek hasonlót... már a többségből. - Engedj a kísértésnek, előbb szabadulsz? - kérdezek vissza a szavait hallva - Vagy sosem szabadulsz... - javítok némileg, mert saját magamból kiindulva, meg hogy mióta hasítom a jeget, nos, szerintem 80 év múlva is ugyanúgy a napi rutinom részét fogja képezni, mint manapság, szerintem az agyamra is menne, ha hosszabb távon le kéne mondani róla... nem hiába voltam olyan mogorva akkor is, amikor a sérülésem után eltiltottak tőle. - Csak kaptad, mi? Ennyi erővel én is mondhatnám ugyanezt, mert nem ezzel születtem... - nálam max. a tetoválásom hatása az, amit nem lehet kikapcsolni, de lévén, Prim amúgy sem mágiaérzékeny, sok értelme nem lenne magyarázni. - Bocs, máshol hülyén mutatnának a szárnyaim. - vonok vállat, nyilván, ha már az én hátam is olyan szinten tele lett volna tetoválva egyetemista koromra, mint Naomié, valahogy csak megoldotta volna a tetoválómesterünk, de beérem én az őrzősökkel is, meg azzal az egyik kicsivel, ami van. - És mielőtt megkérdeznéd, nem, máshová sem kérek másikat! - teszem szóvá, mielőtt nagylelkűségében még kedve támadna felajánlani. - Na ugye! - tárom szét a kezeimet, miután megválaszolja a kérdést, a sajnálkozását hallva azonban csak legyintek, felesleges, ennyin még én sem sértődök meg. Legalábbis most biztosan, rosszabb napjaimon meg, amikor már a létezés puszta ténye is fájdalommal tölt el... inkább hagyjuk. Azon sem akadok fenn különösebben – kivételesen – hogy ilyen „fontos” dolgot elfelejtett, holott már meséltem róla neki. - Sebaj, korral jár. - jegyzem meg szemtelenül, arra meg már most mérget vehet, hogy majd felhasználom még ellene, ha úgy adódik... - Na ja, amiket szerencsétlen túlél, lehet, abba még egy vérfarkas bicskája is beletörne. - igaz, jó régóta nem láttam egy részt sem, de azért gyerekkoromból rémlettek a történetek, meg hogy milyen meredek dolgokat csinált a lököttje. - Ámen. - mondtam ki a végszót, ezennel lezártnak tekintve az ásó-kapa-nagyharang témát.
- Miért, nem lehet? - kérdezek vissza a randis kérdésére, mielőtt ismét a híd felé fordítanám a tekintetem, tovább morfondírozva azon, hogy menjünk, vagy sem... vagyis, menni azt kéne, szóval inkább csak a bátorságot gyűjtöm még hozzá, mert igaza van Primnek, nem mondanám túlságosan bizalomgerjesztőnek az állapotát. - Jól van na, csak megkérdeztem! A nők úgy is mindig minden vackot maguknál hordanak, meg sokkal körültekintőbben pakolnak... - morogtam az orrom alatt csendesen, nekem legalábbis mindig sikerült kifelejteni ezt-azt bőröndömből, ha utazni kellett. Mondjuk nem mint ha olyan nagyon földhöz vágott volna valaha is... - Nos, ha már ennyire szeretnéd, meg te hoztad fel. - intek a híd felé - Nézd a jó oldalát, még mindig könnyebb vagy mint én. Hátha legalább téged elbír. - aztán csak én dobom fel a pacskert... vagy őt se bírja el és én úszom meg? Reméljük, hogy azért kibírja mindkettőnk súlyát ez a mérnöki csoda. Ha nem is rögtön utána, de néhány lépéssel lemaradva azért én is követem a függőhídon, miután úgy ítélem meg, hogy elbírja kettőnk súlyát is, ám amikor csak visszapillant felém, hessegetem tovább, majd csevegünk a túloldalon, most inkább haladjon! Nem csak ő, én is egyre sietősebbre veszem a lépést, ahogy egyre inkább nyikorog meg recseg ez a vacak, az adrenalinszint meg ezzel együtt emelkedik a véremben... - Muszáj lesz. - nézek Primre a híd végéhez érve, majd amint, hogy elrugaszkodott, már ugrok én is utána, épp az utolsó pillanatban, mielőtt leszakadna alattunk. Hála az égnek, sikerül fogást találni a szikla peremén, még ha fel is sérti a tenyeremet, de inkább ez, mint hogy a fejem loccsanjon a mélyben valamelyik sziklán... - Uhh basszus... Ez azért ki volt centizve. - húzom fel magam immár a vízszintes terepre, hogy nemes egyszerűséggel lehuppanjak a földre, amíg a szívem megnyugszik annyira, hogy ne akarjon kiugorni a bordáim közül. - Szóljon a halál nekik... És túl, bár még mindig alig hiszem el! - nevetek én is megkönnyebbülve, miközben vetek egy pillantást le, a mélybe, mitől is menekültünk meg, a következő pillanatban pedig már dobom is le a hátizsákomat, hogy én is leheveredjek a fűbe Prim mellé, amíg szusszanunk egyet.
|| Hála az égnek... :DDD Ezért dobtál te!
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Miért ne léphetnék meg? Mondj egy jó okot, hogy miért ne tehetném meg. – pillantok rá eléggé kihívóan, hogy ne akarja elsumákolni a kérdésemet. Azt meg nem hiszem el, hogy képes lenne a humbukját bevetni azért, hogy megtaláljon merre is vitt a szívem, vagy éppen csak a lábaim. Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy magam mögött hagyom ezt a vidéket. - Hmmm, nem is rossz, vagy valami szánkóféleség, csak nagyobban? Majd bedobom a fiúknak, ha arra járok. – vágok ártatlan mosolyt és ismerve engem úgyse lehetne biztosra állítani azt, hogy meglépnék-e egy ilyet vagy nem, de ettől érdekes a dolog még inkább, hogy vajon rá fogom-e venni a fiait ekkora marhaságra. - Pontosan, de olykor szerintem nem baj, ha engedünk a csábításnak. Néha nem kell mindent elkerülni, vagy megpróbálni szabadulni mindenből. – rúgok bele egy apróbb kőbe, ami sietve gurul végig az ösvényen, amit már mások is kitapostak. Fürkészően pillantok a hegyek irányába, majd pedig a mellettem baktató férfira siklik a pillantásom, hiszen nem hittem volna azt se, hogy vele fogok ismét túrázni, vagy éppen ilyenekről beszélgetni. - Jól van, akkor kötekedj, ahhoz úgyis mindig remekül értesz. – vágom be a durcás arckifejezésemet és még a karomat is összefonom magam előtt, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát, vagy csak nem engedik meg neki, hogy azt csinálja amit szeretne. - Csak aztán nehogy egyszer a szárnyaid el akarjanak szökni, mert rájönnek, hogy nem jó emberre kerültek rá. – nyújtom ki a nyelvemet rá, mert egyikünk se mondható angyalinak, ugyanakkor mind a ketten szinte ugyanannyira tudunk dilisek lenni, durcásak vagy éppen gyerekesek lenni. - Ajjj, a francba! Pedig gondolkoztam azon, hogy az újjal is megajándékozlak és ha nem harapok? – és még kicsit meg is rebesgetem a pillámat. Nehezemre esik nem elnevetni, de szerencsére sikerrel járok és úgy adom elő, mintha komolyan gondolnám a kérdésemet. - Awww, a kis sunyi! Mindjárt felhívom a nagyidat, ha már a kort emlegeted. – vágok vissza pontosan azzal a dologgal, amibe bele se akar gondolni. Hahh! Emlegesse csak a koromat valamilyen módon és örökre megbánja, na jó, ha nem is örökre, de rövid időre tuti a „rémképek” miatt. Csak bólintok, de nem felelek rá semmit se, hiszen az a mese se éppen arról szól, hogy bemutassa a valóságot. Bár melyik mese szól arról? Szerintem eléggé kevés.
- Téged ismerve? Háááát…. – húzom el kicsit a kezdést, de ha szeretné, akkor nagyon szívesen befejezem, de szerintem már ez a nyitás is elárulta, hogy nem túlzottan nézem ki belőle ezt a fajta romantikát, vagyis a túlzott romantikát. - Ebben van igazság, de nem minden nő törékeny porcelán. – világítok rá egy apró dologra, mert én kb. semmit se érnék ezekkel a dolgokkal. – Gondoltam, hogy te legalább magadról tudsz ilyen téren gondoskodni, de ha nem, akkor maximum elhúzlak magammal, azon ne múljon. – játszadozom el a gondolattal, ahogyan fogaim közé kaparintom„őt”, a pólóját, és feltakarítósat játszunk, amíg olyan állapotba nem kerülnék, hogy tudom vinni is őt, vagy nem viszem biztonságos helyre. - Hát nahh, miért nem tudsz mértéket tartani? Miért kell felfalnod mindig annyi mindent? – forgatom meg a szemeimet játékosan, majd pedig hamarosan már neki is vágunk, mert a végén tényleg besötétedik és még én is olykor megkapaszkodom. Nem szeretnék leesni és tényleg nem stabil, mint pár pillanattal később ki is derül. - Igen, eléggé az volt és még a szíved is éppen hogy a helyén maradt. – mosolyodom el két nevetés közepette, ami inkább megkönnyebbülés jele, mintsem valami remek vicces helyzeten való nevetés. A fém fémes illata pedig eléggé hamar eljut hozzám, de még se ugrom elsőre, hiszen nem tudok annyira vészesnek, de aprónak se. - Pedig ideje lenne, hogy még nem ütött az órád. – fordulok az oldalamra, hogy lássam őt. – Remélem tudod, ha csak én haltam volna meg, akkor visszatértem volna idővel kísérteni téged. – vágok extrán cuki fejet, majd közelebb kúszok hozzá, majd kinyitom a táskámat és kiveszem a vizet. – Nahh, muti a kezed nagyfiú. – nyújtom ki a kezemet, majd pedig ha megkaparintottam így vagy úgy a sérülését, akkor sietve öntök rá vizet, hogy kimossam belőle a koszt. Még a végén elfertőződik. – Remélem gyógypuszit nem kér az uraság. - Utána pedig előveszek egy ruhadarabot és tépek belőle egy darabot, hogy bekössem, ha csak nem akarja saját magának begyógyítani. – Emlékszem, amikor anno elcsaltalak a parkba, majd pedig egy parti várt, amit nem úsztál meg szárazon. – dereng fel előttem egy régi emlék arról, ahogyan most is itt heverünk. Volt ott minden, vízzel fröcskölés, vagy éppen süti csata a baráti társaságunkkal. Rövid ideig nem moccanok meg, sőt, ha sokáig időzünk, akkor újra visszafekszem az égboltot bámulva, különféle dolgokat belelátva a felhőkbe. – Nos, folytatjuk az utunkat, vagy itt töltjük az időnket? – töröm meg végül a csendet, ha nem tette már meg ő hamarabb, vagy nem rángott magával.
Kezdőlap
