Furcsa az élet… És egy ilyen bölcsességre tizenhét kerek évemmel sikerült szert tennem. Remek, mire eljutok a háromszázig, tuti, hogy becsavarodok. Mondjuk, nem mintha sok esélyem lenne rá. Viszont jelen pillanatban nem igazán tudok a négy fal között rostokolni, ezért kijöttem ide, sétáltam a fák alatt, elmerültem a gondolataimban, és legalább háromszor elcsúsztam az áprilisi havon. Ó, ugyan már, ez most komoly? Na, de miért nem akarok visszamenni egyhamar? Két oka is van, hadd összegezzem gyorsan. Az első az oposszum. Ha ez a kis szemétláda nem Nagy Sándor, vagy Napóleon reinkarnációja, hát akkor nem tudom, kicsoda. Az egy dolog, hogy minden egyes nyomorult egyetemista szerint meg kellett volna döglenie, de még mindig él. Soha ne higgyünk a furcsán beszélő, véreres szemű alakoknak, akik a saját zoknijuk szagán nevetnek… De valóságos hadjáratot indított ellenem. Minap is alszok csendesen, Ashről álmodok szépeket – lentebb kifejtem –, éppen megcsókolom álmaim nőjét álmomban, erre nem átváltozik farkassá? Fölébredek egyből, mit látok? Az a hülye oposszum éppen a számba próbál belemászni gőzerővel. Aztán megijedt, megharapta az orrom, és mindennek a tetejébe lepisilt. Aztán visszavonulót fújt, mielőtt kinyírhattam volna… A problémáim másik gyökere Ash. Nem tudom, mit gondoljak róla. Oké, az egy dolog, hogy egyáltalán nem értek a nőkhöz, és valószínűleg én vagyok a legbénább emberi lény Fairbanksben ilyen téren, de… Ennyire csak nem vagyok idióta, igaz? Jó, belementem a fogadásba, és ha mákom van, kapok egy randit. Ha nem, akkor egy félig megkopasztott, valószínűleg marha dühös farkassal kell együtt élnem a következő pár hét valamelyikében, és elfoglalok egy kandallót, mert nálam nincs fűtés. Na, mindezekkel a problémákkal felvértezve gyalogoltam ki idáig. Azt hiszem, meghúztam a bokámat is, de csak jöttem tovább, és már alig-alig érzem… Jó, nem fogok hazudni, fáj, mint a rohadt élet, de ha valaha is esélyt akarok álmaim – és farkasom – álmainak hölgyénél, akkor lehet, ideje lenne megemberelnem magam. Első lépés: nem szórakozunk az ínszalag-húzódással, és nem mondjuk ki, ha fáj. Csak leülünk szépen az egyik stabilabbnak tűnő pontra, ami egy szikla, letakarítjuk róla a havat, és nézünk ki a fejünkből.
Kellett egy kis lazítás ebben az őrületben... Hihetetlenül üres a ház most, hogy egyedül vagyok és Silas elment. Éppen ezért az üresség miatt nem is kapcsol ki az egyedüllét. Csak további felelőtlen, kósza gondolatokkal bombáz, melyek szépen lassan behálózzák elmémet és az őrületbe kergetnek. Szóval fogtam magam és a tavasziasodó időjárás örömére a természet lágy ölén dobtam le ruháimat, hogy megfuttassam magam, farkasom láncait ledobva, átadva neki kicsit a gyeplőt... addig sem kell Darrenen, Olenen vagy épp a közelgő akción járatni az agyamat. Ja igen és említettem már... Darrent? A lényeg, hogy ki tudja mi óta futottam már és lassan elégnek éreztem, na meg egy enyhébb izomgörcsöt a bal bokámban, hála annak a szerencsétlen szakasznak, ahol sikerült egy sziklára csak félig ráugranom. Visszatérve a ruháimhoz, ráérős tempóban húztam fel a bugyit, erőszakoltam magamra a farmert, majd a sportcipőket... épp a fűzőkkel babráltam, mikor közeledő energiákat, majd lépteket sikerült kiszúrnom. Az isten b'ssza meg! Sietősen fűztem be cipőmet, majd pillantottam körbe. Hol a felsőm? Ahogy szinte belátható közelségbe ért a bokrok túlsó felén a srác merthogy, ekkor már kiszúrtam, hogy Sam az, akinek sikerült pont "jókor" (kinek mi, ugye...) erre járnia... Szóval, ahogy közel ért, mintegy ösztönösen fontam össze karjaimat kebleim előtt, takarni próbálva azt, amit egyébként nem szégyellek, de... mégiscsak egy kamasz srác, én meg majd megkapom, hogy... Nem mintha Jerseyben nem játszottam volna el a gondolattal, hogy mi lenne, ha. Na de hol a francban van az a tetves felsőm?! Kék pántos top, kék pántos top, bújj e... lö kék pántos top, pont ama szikla mellett hever - valószínűleg a szél vagy pár szemtelen kisállat kavarhatta oda. Szusszanva űzöm tova a pánikot - hülyeség az egész. Egy falka vagyunk, ilyenből nem csinálok gondot, mint a meztelenkedés. - Khm... - tápászkodok fel és igyekezve nem a sikoltófrászt hozni a srácra lépek elő melleim előtt továbbra is karba font kézzel, félmeztelenül a bokrok közül. - Szia Sam! - széles mosolyom őszinte a felettébb érdekes szituáció ellenére is, egyáltalán nem látszik, hogy zavarban voltam pár másodperccel ez előtt. - Megtennéd, hogy odaadod magad mögül a felsőmet? - Ha van egy kis esze, talán még vissza is él a zsákmánnyal. Én tuti azt tenném fordított helyzetben, nem érdekelne a kora. Na jó... talán egy egészen kicsit igen.
Éppen az élet nagy kérdésen töprengek, mint például azon, hogy mégis mi a fenét kezdjek az oposszummal, és mégis hogyan hozzam rendbe azt a hibát, amit Ashnél valószínűleg teljesen akaratlanul vétettem. Olyan dolgokat mondtam, amiket még csak nem is gondoltam komolyan, és ez szépen, lassan megőrjít, attól tartok. Miközben elmerülök ezekben a gondolatokban, azért érzem, hogy valaki erre jár, de azt is, hogy ugyanabból a falkából jöttünk, így nem aggódok. Nem hiszem, hogy engem keresnének. Ezért is lepődök meg, amikor Yetta felbukkan a susnyásból, és főleg még hogyan… Arcom egyből olyan vörösre vált, mint egy érett alma, amikor felmérem a helyzetet, aztán csak lesütöm a szemem, és hallgatom, amit mondd. A köszönésre visszamondok egy „Szia”-ra hasonlító valamit, de alig lesz belőle több zavart hablatyolásnál. Ugyan már kölyök, ne legyél ennyire meglepődve, láttál már női mellet életedben, ha máshol nem, hát azon a több tucatnyi piros karikás filmen, ami a gépeden van… Jó, mondjuk a való életben persze kimaradt a dolog. Lányos zavaromban még csak meg sem fontolom, milyen előnyöket nyújtana számomra a helyzet. – Természetesen! – mondom, és már ugrok is, hogy visszaadjam azt a felsőt. Mondjuk egyből a rossz lábamra érkezem, és végighasít rajta a fájdalom, de nem szisszenek fel. Nem szabad elfelejteni, mostantól kemény leszek, mint a kéthetes… na, az. Fölmarkolom a toppot, és rövid huzavonát követően, ami egy valószínűleg kanos mókus és köztem alakul ki, vissza is viszem a nőhöz. És közben még csak nem is bicegek, ami azért egészen jó eredmény. Bár látna most Ash… Bár lehet, körberöhögne, amiért nem használtam ki a helyzetet. Én már régóta nem tudom megmondani, mit csinálna. – Itt is van – nyújtom át diadalittasan a ruhát. – És hogy-hogy itt kint találkozunk? – kérdezem, megelőzve, hogy ő tegye föl a hasonló kérdést. Akkor válaszolnom kéne, és nem tudom, melyiken nevetne nagyobbat. Azon, hogy engem, aki mégiscsak egy vérfarkas, egy nyomorult oposszum kiűzött a lakóhelyemről, vagy azon, hogy éppen átesek a nagy, kamaszkori fellángoláson, és arra még rátesz egy lapáttal a hülye farkasom. Mindeközben még mindig érzem saját magamon az oposszumpisi igencsak kellemetlen szagát, ha csak haloványan is. Hiába, legalább féltucatszor lezuhanyoztam azóta, de a túlérzékeny orrom még így is kiszúrja. Lehet, el kellene süllyednem, mielőtt ő is észreveszi.
Nem a helyzet okozza leheletnyi zavarom, hanem ahogy látom zavarba jönni Samet. Fene gondolta volna, hogy léteznek még igazi fiatalok! Manapság már egy szál bugyiban is előronthatnék, nem a zavarukat lepleznék, hanem azt kérdezgetnék, mennyiért vállalnék egy menetet. Ehh... elcsesztük ezt a világot rendesen. Az elpucoló Sam után pillantok. Valami nem stimmel a sráccal. Mármint... a zavarán túl, igen! Csak nem jövök rá, hogy mi. - Köszi! - szélesedik ki mosolyom és nagy kegyesen fordítok neki hátat, majd úgy veszem fel a felsőt. A melltartó persze smafu, (pedig igazán megtanulhatnám már, hogy ebben a hidegben nem árt) fene gondolta volna, hogy bárki is erre jöhet pont most! Miközben hajamat előre igazítva fedetlen hátamat mutatom a srácnak és a felsőt erőltetem magamra, kapok egy kérdést is, melyre apró szusszanás után válaszolok, kissé megereszkedő vállakkal. - Megfuttattam kicsit a hófehér bundás kisasszonyt... - Elégedett mozdulattal perdülök meg és ha Sam helyet foglalt volna időközben, akkor szórakozottan huppanok le mellé. - Hja. Kellett már ez kicsit. - Fejtem tovább, bár magam sem értem, miért. Nem akarom vele terhelni a srácot, mert nem rá tartozik, mégis szívesen beszélnék róla valakivel. Valakivel, akinek nincs olyan tenyérbemászó képe és nem elemez ki, mint James tenné - szerintem - ilyen esetben. - Na és te miben sántikálsz? Azon túl, hogy gyanútlan nőket lesel meg... - nevetek, cukkolva kicsit, de hangom inkább játékos, mintsem bántó. Gyanútlannak meg aztán végképp nem lehetne engem titulálni.
A mosolyára és is elmosolyodom, de még mindig csak haloványan, zavartan. Most biztos azt hiszi, hogy leskelődni jöttem ki ide, vagy… Vagy valami még rosszabbat. Remek, így kell elintézni magamnak egy újabb problémát. Miért nem tudtam annál a nagy fenyőnél másik irányba fordulni? Akkor most nem lennék ehhez hasonló bajban, de hát úgy tűnik, nem szokásom az előre gondolkodás. Közben próbálok nem odafigyelni, amikor fölveszi a fölsőjét. Bár ekkor már nincs is sok minden, amit láthatnék. A szavai mögött viszont még én is érzem a problémát. Én akkor szoktam a farkasom futtatni, ha már tele van a hócipőm a világgal, és csak egy vad rohanás képes elűzni a gondolataimat. Mostanában ez meglehetősen gyakori, tekintve, hogy Ash és én milyen barátságos találkákkal örvendeztetjük meg egymást. Ekkorra már ismét ott ücsörgök a szikla szélén, lábam kalimpál a talán méternyi mélységben. – Valami baj van? – kérdezem hát, és eltökéltem, hogy ha kedve lenne, meghallgatom. Talán ha hallok másoktól is valamit, az segít elfelejtkezni a saját bajaimról egy rövidebb időre. Vagy éppenséggel bagatell marhaságnak fog tűnni az én bajom az övé mellett, ami szintén sokat segítene. Így, vagy úgy, de valamerre csak kilök. és hátha tudok még segíteni is neki, ami szintén üdvös lenne a számomra. Elvégre Ash is azért képelt fel a múltkor, mert nem gondoltam a falkára, mint családra… Nos, akkor itt vagyok, úgy gondolok rá, mint egy közösségre, aminek két tagja leül egy szikla szélén. Talán még büszke is lenne a szőke lány, ha látna. – Meséljen, hátha tudok segíteni. vagy legalábbis megpróbálhatom… A kérdését követő mondatra aztán felsóhajtok, és ismét leszegem egy pillanatra a szemem. – Nem is szokásom… – mondom. Mondjuk nem bánnám, ha kicsivel gyakrabban előfordulna, de hát az ember abból él, amit kap, az meg esetemben egészen szegényes. Hiába, nem lehet minden tökéletes. De mikor ismét fel tudom emelni a tekintetem, már válaszolok is. – Kijöttem ide gondolkodni egy picit. Hátha más megvilágításba helyezi az egyedüllét a dolgokat. DE azt hiszem, nem tette.
- Valami baj mindig van, csak néha kisebb, néha pedig nagyobb. Sosem szűnnek meg, főleg, mert magunknak generáljuk többnyire őket. - Vonok vállat flegmán, közben helyezkedve a kövön. Kedvem lenne az ölébe fektetni fejemet, de tisztában vagyok vele, hogy ennyire nem vagyunk közeli viszonyban, na meg ki tudja, a kamasz fejében mi menne le egy ilyen megmozdulásra. Hát még a testében. - Hát, hol is kezdjem... A pasik idióták. Ne vedd magadra, de tuti, hogy egy teljesen más bolygóról jöttetek, vagy ha nem is mindegyikőtök, de a java mindenképpen. - Horkanok fel nevetősen, hajamba túrva, igazítva kócosságán kicsit, már amennyivel ujjaimmal ezen lehet segíteni. - Áruld már el nekem, mi játszódik le olyankor bennetek, ha egy nő bejön nektek, de van pasija... pasi-szerűsége, aki számotokra nem szimpatikus és ezt hangoztatjátok is, de a nő meghódításáért mégsem tesztek semmit csak tépitek a szátokat a másik pasival kapcsolatban. Hm? - sandítok felé szinte már kislányosan, kérdőn. Egy tizenévestől kérek tanácsot... Fantasztikus. - Talán mert nem egyedüllétre van szükséged. Látod, nekem is sikerült belerondítanom most, akaratlanul is. Én nem hiszek a szellemekben és a Sorsban, de errefelé elég sokan, ahogy tapasztalom. Furák ezek a hegyi népek... minden esetre, ha szeretnél beszélni róla, szívesen meghallgatlak és segítek is akár! És nyugi, köztünk marad. - még a kezemet is nyújtom, kisujj esküre a srác felé barátságos, szórakozott mosollyal.
Egy halk sóhajjal jeleztem, hogy ennél jobban nehezen érthetnék egyet vele. Nekem sem lett volna semmi bajom, ha nem generálom magamnak ezt a marhaságot. És lássunk csodát, Ashley most utál, én az önsajnálat pöcegördébe süllyedek, és élet-halál harcot vívok egy oposszummal. Jó, ez utóbbi valószínűleg a leggázabb dolog, ami farkassal történt azóta, hogy egyáltalán elkezdődött az egész, de akkor is… Valahogy az Ashley-téma jobban izgat, mint az, hogy háborút vívok Hannibál reinkarnációjával. – A jelenlévők mindig kivételek – mosolyodok el, amikor azt mondja, ne vegyem magamra. Aztán megvonom a vállam, és figyelem, ahogy elhelyezkedik mellettem. Kár, hogy nem bukok a nálam idősebb nőkre, pedig akkor most határozottan élvezném a helyzetet. Így csak egy picinykét feszélyez a tény, hogy milyen helyzetben találtam rá. De már amúgy is felajánlottam a segítségem, nem szegem meg a szavam. – Egyébként nem sértődök meg, saját magamon tapasztaltam, hogy tényleg idióták vagyunk. Csak néhányan kevésbé mint mások. A kérdésére felsóhajtok. Határozottan nem én vagyok a legjobb ember ennek a kitárgyalására, de úgy tűnik, ma nem a legjobb napunkat éljük. Szóval ugyanúgy megpróbálhatok segíteni, mintha pszichológus lennék. Aztán tudja a fene, talán még hasznos is leszek. – Hát… Ilyesmit én magam még sosem éltem át, de azt hiszem, az lehet az oka, hogy a másik pasi nem tudja, mit tehet a nő jelenlétében, és mit nem. Próbálja felmérni a másikat, gondolkodik a következő lépésén. De közben fél is megtenni azt. Vagy a nőtől magától fél, vagy a gondolattól, hogy rossz lépést tesz, és elveszíti – mondom, és próbálok nagyon okosnak tűnni. Én ilyen lennék a helyében. Sőt! Ilyen is vagyok. Csak az esetünkben nincsenek „másikak” csak én, meg a barom remény, hogy talán, egyszer… A szavaira ismét egyetértően bólogatok. Talán van lehetőségünk segíteni egymásnak, és így máris van értelme a napnak. Viszont nem könnyű rávenni magam arra, hogy megnyíljak valaki felé, hiába a falkám tagja már egy ideje. Aztán elátkozom magam gondolatban. Mégis mi a fenéért akadt ki Ash? Hát pontosan ezért, te vadbarom! Pontosan ezért. – Van egy lány – sóhajtok föl csendesen. Közben érzem, hogy pirosodok el, és ismét káromkodok magamban. Gyerünk, Sam, legyél már tökösebb! – Ashley. Nem tudom találkozott… találkoztál-e már vele. Darren Northlake a beharapója. Na, szóval… Nem is tudom, hogyan mondjam. Én kedvelem. Tényleg. De minden esetben, amikor találkozunk, katasztrófa a vége. Legelső alkalommal sikerült átváltoznia, amikor beszéltünk. Másodjára vettem neki ajándékokat, a végén meg eljutottunk addig, hogy felképelt. Nem tudom, mit tegyek, vagy tegyek-e egyáltalán valamit… De a farkasomra jó hatása van. Valamiért, valahogyan megnyugtatja, és emberként is okos, és normális esetben egész elbűvölő lány. Én pedig… Azt hiszem, belezúgtam. Tessék, ezt is kimondtam. Immár az egész képem olyan vörös, mint a cékla. Nem szokásom nekem az érzelmeimről beszélni, inkább magamba fojtom őket. De most örülök, hogy megtettem.
- Valahogy úgy! - nevetek fel könnyedén a srác éleslátását illetően. Helyes kölyök. Mármint nem úgy... úgy is az lesz idővel, ahogy felnő, ehhez kétség sem fér, de jelen pillanatban az eszét dicsértem és a dolgokhoz való hozzáállását. Nem csoda, hogy nem jön ki a kortársakkal - ha jól vettem ezt ki a James és közte múltkor lefolyt beszélgetésből -, ha ennyi vénség között szocializálódott! - Nekem valahogy folyton az idiótákba sikerül belenyúlnom úgy fest... - kuncogom, noha csak egy általános sztereotípiát tartok életben a párválasztási szokásaimmal, mely szerint: A lányok a rossz fiúkkal randiznak, de a jók mellett állapodnak meg. Szerencsére még nem dobta elém az élet azt a "jót", aki mellett megállapodnék. Lehorgonyoznék. Elkötelezném magam. Brrr... borzalmas szavak ezek, lépjük is át a dolgot! - Szóval szerinted Darren fél tőlem?! - szalad ki a meglepett mondat elkerekedő tekintet keretében ajkaimon. Pillantásom a srácon, és lefagyok, mikor rájövök, mit is mondtam ki. Miért? Miéééért, te buta liba?! Pont egy kölyökkel szemben nem tudod befogni a szádat, mikor annyi mindenkit, több száz éves farkasokat átejtettél már életedben puszta szavakkal és gesztusokkal... Grráh! - Khm... mármint... - hajamba túrok, lesütöm a tekintetemet. - Ebből már nem jövök ki jól, mi? - sandítok fel sűrű pillák alól a srácra nevetős, cinkos mosollyal. Nem kell kérnem, valahogy megérzem - a fehér bundás farkas megérzi - hogy megbízhatok benne és nem fogja kiadni. Valami új vette itt kezdetét kérem, amit szövetségnek erős lenne nevezni... barátságkezdemény. Igen, azt hiszem titok-társak lettünk, leszünk, ha ő is mesél magáról valamit a kérdésem kapcsán. És lám, így is lesz. Türelmesen végighallgatom, hagyva, hogy kifejezze magát, kifejtse gondolatait nyugodtan... majd pislogok apró, bazsalygós mosollyal, mint valami sárkányfűárus a mesében. Hát ez ééédes! De most komolyan! Engem megvett, Ashley meg nem tudja, mi való neki... fura a mostani fiatalság, határozottan fura. - Ashley... érdekes lány. Amennyire én tudom, most a nagy kiképzése mindennél jobban leköti. Hogy erős és hatalmas farkas legyen, noha bőven van száz éve erre, ő sem lesz egyik percről a másikra szuperhíró. - Vonok vállat aprón, ahogy a srácot fürkészem tekintetemmel. - Az edzés és a durva viselkedés is egyfajta tagadás. Sokféle oka lehet... csalódott már egy srácban és ezért nem akar közelebb engedni, esetleg a családjával történtek miatt nem szeretne megkedvelni, mert attól fél, hogy elveszíthet... - Ötletelek én, egy kész párterapeuta veszett el bennem! Vagy csak sok időt töltöttem az elmúlt napokban Jennyvel.
Az egyetértését egy apró mosollyal fogadom. Nekem valahogy nincs sok kedvem nevetni, pedig lehet, az segítene. Jó, most nem fogok belemenni abba, mennyire felszabadítja az embert a boldogság, mert az nyálas hülyeség lenne, arra meg szerintem egyikünk sem vevő. Még gondolatban sem. Majd előadom Sue-nak, ő úgyis szereti az ilyen dolgokat. Addig biztos nem hagy nyugodni, amíg nem nézek meg legalább egy Én kicsi pónimat... Érzem a vesztem. Már éppen válaszolni készülök az idiótás megjegyzésre, amikor kiejti Darren nevét. Felvonom a szemöldököm, és semmi mással nem jelzem, hogy meglepett. – Áh, ugyan. Amit elmondunk egymásnak, az kettőnk között marad – legyintek nyugodtan. Aztán ismét apró vigyor kúszik az ajkaimra. – Úgy tűnik, mindkettőnk problémájának forrása a Northlake-klán. Egyébként nem arra gondoltam, hogy tőled félne – de veszett fura ez a tegezés –, inkább attól, milyen reakciót adnál arra, ha közvetlen ostromba fogna. Nesze Sammie, jól megmondtad. Azért párterapeutának nem kellene mennem, mert még én sem tudom, mit beszélek. Azért remélem Yetta nem fog haragudni rám, ha kiderül, hogy semmit sem konyítok semmihez azon felül, hogy ne tudjam befogni a nagy lepcses számat. Nem örülnék neki, ha még ő is megutálna emiatt, ahhoz kezd túlságosan kicsúszni a lábam alól a talaj. Elég nekem egy oposszummal háborúzni, na! Figyelem az arcát, miközben beszél, és hallgatom, amit mond. Tetszik az a bazsalygós mosolya. Nem is tudom, miért voltam vele bizalmatlan akkor, amikor beült hozzánk a teraszon... De legalább megtudtam, hogy jófej, és megbízhatok benne. És a tanácsai jók. Jobbak, mint amiket eddig kaptam bárkitől, beleértve Sue-t, pedig ő aztán tud mondani jó dolgokat. Hiába, nők, egymást értik, én meg csak sodródok az árral... – Ezt próbáltam már mondani neki én is – sóhajtok föl csendesen. – De meg sem hallgat. Egyébként lehet abban valami, amit mondtál. A legutóbbi pasija... A lényeg az, hogy nem működött jól a dolog közöttük. És én ezt megértem. Tényleg tudunk barmok lenni néha. De legalább egy esélyt adhatna, hogy bebizonyítsam: nem mind vagyunk azok. Mert tényleg nem. Csak sok a hülye, aki lerontja a renoménkat... Rossz érzés tehetetlennek lenni, Yetta. Na tessék, még a végén eldalolom egész szomorú életem neki. Szívem szerint megölelném a nőt, de nem merem, és már a gondolatba is beleborzongok. Mégis mire gondolna, ha megtenném? Nem vagyok én olyan, aki rányomulna egy nála idősebb nőre. Vagy bárkire, nézzen ki bármennyire jól... Nesze, már pirulok is. Basszus, Sammie!
Elgondolkozok a kölyök szavain kissé, elvigyorodva ott, amikor a probléma forrásaként Northlake-éket jelöli meg. - Már csak Olennek kellene csatlakozni hozzánk, ő meg Jenny-vel kavarog valamit... - kuncogom, hogy szusszanva, széles "kisbéka" mosollyal pillantsak fel a majdhogy nem tiszteletbeli Nacrosh-ra. - Igen? Pedig a csajok szerintem többnyire díjazzák, ha egy pasi tudja, hogy mit akar és nem tart attól, hogy ezt ki is mutassa valahogy. - Szélesedik ki mosolyom, s bizony, jól érzi, ha úgy gondolja, hogy ez nem csak Darrennek szól. Igaz, én nem vagyok Ashley és nem látok bele a fejébe sem, de hát néma gyereknek anyja sem érti szavát: ha nem adja jelét annak, amit érez, akkor honnét a fenéből kellene nekünk kiszúrni, kiolvasni? Na ugye! Fő az önbizalom. - Elhiszem Sam. Sőt... elég sokat megéltem már ahhoz, hogy kimondjam: tudom, milyen idegőrlő tud lenni a tehetetlenség. De talán - örök optimista vagyok - mégsem olyan lehetetlen a helyzet. Mindig van még egy lépés, csak meg kell azt találni. Ami pedig Ashley-t illeti, majd kitaláljuk ezt a lépést. - Igen, közösen, ugyanis nem titkolt tervem, hogy puhatolózok nála kicsit. Mármint... a srác előtt nem titkolom, hiszen az ő élete, ha nem szeretné, akkor nem fogok beleszólni még ilyen minimálisan sem. Na meg barátok vagyunk, miért tennék ilyesmit pont a háta mögött? - Viszont lassan hűvösödik, nekem meg be kellene még vásárolnom. Van kedved velem tartani? - firtatom, egyúttal ellökve magam a szikláról, feltápászkodva. Remélem, hogy velem tart a kölyök, ha nem is a boltig, legalább a kocsiig. Akkor felajánlom, hogy a farkaslakig elviszem. Akárhogy is, ez a beszélgetés itt még nem ér véget, az okfejtés tovább folytatódik utunk során, sőt, talán el is terelődik más, kevésbé komoly témák irányába.
A bátyjának említése újabb vigyort csal elő belőlem. Hát igen, úgy tűnik, hogy az a család felforgatja a dolgokat maga körül. Nem mintha bánnám. Kedvelem Ashleyt, Jenny egész érdekes látványt tud nyújtani néha, és Darrennel is jóban lennék, ha valaha is beszélnénk anélkül, hogy menekülőutat kellene keresnek öt percen belül. Hát igen, szívás, amikor az ember rányomult egy háromszáz éves, ereje teljében lévő farkas lányára... A következő szavaira csak biccentek. – Hát igen, én csak egy tizenéves vagyok – mondom. Tényleg szeretnék neki segíteni, és utálom a tényt, hogy képtelen vagyok rá. Legalábbis egyelőre. Aztán ki tudja, lehet megnövök előbb-utóbb, és még értelmes tanácsokra is lehet majd számítani tőlem... Az lenne ám a nap! – Én ezért paráznék. De aztán... Nem tudom, egy több száz éves ember gondolkodásába nem tudok belelátni. Hallom az Ashről szóló szavait, és egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Az utolsó mondata mégis felvillanyoz. Tudom, hogy nem csak a levegőbe ebszél, hogy tényleg segíteni fog nekem, ha tud... Így csak még jobban szégyellem, hogy én nem lehettem nagyobb hasznára. Na jó, ezután kötelezően ki fogom takarítani a házát. Kétszer! Legalább. – Köszönöm, Yetta – mondom. Kedvem támad előrehajolni, és megpuszilni, de leküzdöm. Ezt legfeljebb Sue-val merem megcsinálni, és őt két éve mondhatom a barátomnak. Nem akarom elijeszteni a nőt ennyire gyorsan, főleg most, hogy tudja a titkomat. Nem, óvatos leszek majd. Meg aztán, örülök annak, hogy lett valaki a falkán belül is, akit barátomnak hívhatok. – Persze, szívesen – mondom, és föltápászkodok, majd elindulok a nyomában. Már majdnem a kocsinál vagyunk, túl pár vidámabb témán, amikor megtorpanok, és lesütött szemmel nézem a földet. – Te, Yetta, úgy... Mit is akarsz vásárolni? Mert szívesen cipekedek, meg minden, csak ha fehérneműt is, meg miegymást, az – fülig vörösödök –, na szóval az nem az én szakterületem... Azzal már megyek is tovább. Szívesen segítek neki bevásárolni, szívesen segítek bármiben. Elvégre, mi most már titok-társak vagyunk. Az olyasmi, mint a barátság, csak jobban kisegítjük a másikat...
„Az éjszaka álmomban ismét Manderley-ben jártam” – King kezd ezzel egy regényt, ő meg valami másikból emeli át. Nem is tudom, mindenesetre a mai reggelemre rohadtul találó. Hideg verejtékben fürödve ébredtem, és a kezem még mindig remeg ha csak belegondolok abba, mik jártak a fejemben. Egy pillanatig még Asht is kerestem, oda akartam húzódni hozzá, mint azon a bizonyos éjszakán ő hozzám, de természetesen a lány nem volt sehol. Talán több száz mérföldre van most, Kubában vagy Kanadában, és vadászik arra, akit meg akar ölni. Egyedül feküdtem az ágyamban. Álmomban visszalátogattam New Yorkba, abba a régi házba, ahol a kölykökkel éltem. Lucy ott ült a térdemen, és hangosan követelt valamit... Már nem emlékszem egészen pontosan, mit. De nevettem és odaadtam neki. Aztán az egész dolog elkorcsosult. A kislány feje hátrahanyatlott, torka felszakadt, és rám ömlött a vér. Vel rontott be az ajtón, de aztán összezuhant, és csak vonszolta magát. A fél lába leszakadt. Kiléptem az ajtón, és mindenütt halottak hevertek. Közöttük pedig megláttam magamat, farkas alakban. Belenéztem a saját szemembe, de nem láttam mást ott, csak egy vad állatot. És ekkor felébredtem. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Fölkeltem és elindultam, hogy keressek valamit vagy valakit, aki ezt az álmot elűzi a fejemből. De Yetta nem lakott a farkasokkal, Doktor Howardhoz nem akartam lemenni, elvégre fene tudja, ki mellől ugrasztanám ki, Ash túl messze volt, és ha zokogva felhívom, hát átnyúl az éteren és leszabja a golyóimat. Marad Sue. Mondjuk rohadtul fog nekem örülni hajlani ötkor, főleg úgy, hogy nem is mondhatok el neki mindent. De fenébe az egésszel, most nagy szükségem volt arra a mosolygós arcára, vagy legalábbis valakiére, mert úgy éreztem, hogy szét fog robbanni körülöttem a világ. Elindultam hát, át az erdőn, a mocsarat a biztonság kedvéért még mindig elkerülve. Még túl élénken él bennem a találkozás Odette-vel, márpedig jó régen volt a dolog. Most csak próbálok belefeledkezni a természetbe, miközben az autóút felé tartok. Jókora kerülő, de hát Istenem, legalább a fejem kiszellőzik ennyi idő alatt. Ha már ez sem, akkor ott gáz van.
A hűvös esti szél az arcomat takaró koponyás kendőbe vágott, ahogy haladtam robogva az úton. Szememet egy egyszerű, motoros szemüveg védte. Ahogy számítottam, reggelre, vagy kora délelőttre a kollégiumban leszek már, és lejelentkezhetek a Protektornál, vagy valami itteni fejesnél. Bár a new yorkiak ragaszkodtak ahhoz, hogy repülővel, vagy kísérettel menjek, nem vagyok oda az ilyesfajta bánásmódokért. Ha motorral akarok jönni, akkor motorral jövök, és ez a 73 óra utazás számomra nyaralás. 4244 mérföld, bezony. Jó, nem egyhuzamban toltam le az egészet. Muszájból meg kellett állni. Nem mondom, hogy könnyű út volt, de én élveztem. Mostanában elég kevés dolog van, amit élvezek. Még azt is bevállaltam volna, hogy szó nélkül érkezek a városba, de sajnos végül értesítették az ittenieket. Na mindegy, legalább készülnek egy új tanítvány érkezésére. A hajamat összeborzolta a menetszél, de nem zavart. Éjjel szeretek száguldozni, legalább ilyenkor kevesen mászkálnak. Nagyobb gázt adtam a kicsikének, és a néma utat csak motorom morgó hangja szelte át. Valamiért túlságosan nyugodtnak éreztem magam, és fel akartam pörgetni az eseményeket. Ha kell, akkor adrenalinnal pezsdítem fel a vérem. Az út alatt rengeteg időm volt átgondolni a közeljövőre terveimet. Először is, egy Mentor. Kipuhatolni az itteniektől, ki a legjobb, legrátermettebb, és azt meggyőzni arról, hogy jó tanítvány vagyok. A másik, megtalálni Samet! A két legfőbb cél, a két legfontosabb feladat. Megtalálom, elkapom, és kivallatom. Aztán majd eldöntöm, mi legyen a sorsa. Tudtam róla egy s mást, igaz, nem mindent. Azt tudtam pl., hogy itt Falkába verődött. De hogy pontosan miért, és hogyan került ide, arról fogalmam se volt. Csak következtettem arra, hogy menekül. De itt több lehetőség is felvetődött. A szülei elől... vagy előlem. Bár nem hittem, hogy tud arról, hogy élek. Tudtam, hogy most, a találkozás lehetősége, ebben a kis porfészekben fog megtörténni. A Sors útjai kifürkészhetetlenek, ahogy bölcs Mentorom mondta egykoron. A Sors egy marha nagy pöcs, válaszoltam erre mindig. Gondolataim kavarogtak, és a kis terveimet szövögetve haladtam fölfelé, egy magasabb domb tetejére, mikor a fákra esett motor lámpán fénye. Csak egy futó pillantás volt, és mégis, ereimben megfagyott a vér. Az arc, az alkat, akit ott megpillantottam, bár teljesen más volt, mégis, azonnal felismertem. Nem, ez... ez nem lehet! "A Sors útjai kifürkészhetetlenek..." A fény eltűnt az alakról, elnyelte az erdő sötétje, ahogy tovább hajtottam. Megráztam a fejem, és egy hirtelen rántással, szinte kaszkadőri mutatványnak is beillő mozdulattal megfordítottam a motort. Nem, biztos délibáb, a szemem csapott be, az ide jövetel izgalma totál megrészegített. Vagy... Muszáj leellenőriznem! Az út szélénél leállítottam a motort, nem messze ott, ahol látni véltem a fiút. Kikapcsoltam a fényeket. Kitámasztottam a motort, majd szép lassan leszállva a géplovacskáról, szememmel végig pásztáztam a sötét, túlságosan is némának tűnő erdőt. Nem húztam le arcomról a kendőt, mert ha esetleg tévedek, és nem Sam volt az, jobb, ha nem tudják, a kilétem. Leemeltem a védőszemüveget, majd a kormányra akasztva, az erdő felé indultam. Igyekeztem csendben haladni, figyelmem továbbra sem lankadt. Biztos csak képzelődtem, a híres hegyi levegő lehet az egésznek az oka...
Ahogy a motor elrobog melelttem, picit összehúzom magam, de nyugodtan folytatom az utamat utána. Még messziről is hallom a gép zúgását, a berregését, és valamiért nyugtalanít. Pedig alapvetően nincsen vele semmi bajom, sőt, egészen kellemesnek találom a hangját. Most azonban keveredik bele valami, egy szag, ami nyugtalanságra ad okot. De még túl gyenge, nem tudom, miért… Lehet, hogy csak vaklárma. Igen, az a legvalószínűbb, hogy csak vaklárma az egész. De aztán visszajön! Belevetem magam a fák közé, hozzásimulok az egyikhez, és úgy várok. Tudom, hogy az ismeretlen engem keres, ez most már egészen egyértelmű. Márpedig utálom, ha ismeretlenek keresnek a sötét erdőben? Ki nem? Olyan érzése lesz tőle az embernek, hogy mindjárt meg fog dögleni, csak pár pillanat kérdése. Viszont amikor elég közel ér, hogy beazonosítsam a szagát, fordul velem egyet a világ. Nem, ez nem lehet, ilyesmi nem történhet meg! Most még talán lenne lehetőségem elfutni, összepakolni, hagyni pár levelet Doktor Howardnak, Yettának, Ash-nek, és mindenek előtt Sue-nak. Igen, ezt fogom tenni. Csak sarkon perdülök, és… – Üdv, Velkan – lépek elő a fa mögül. Nincs értelme bujkálni, még akkor sem, ha valószínűleg be fog nekem mosni egyet. Fene az egészbe, azt hiszem, az a minimum. Közben azért átkozom magam, amiért nem az egyszerűbbnek tűnő eshetőséget választottam. Mondjuk mentségemre szóljon, hogy kezd elegem lenni a futásból, elvégre az elmúlt években mást sem igazán csináltam, csak rohantam anyámék elől, elbújtam, és reméltem, nem találnak meg többé. Most viszont a múltam, olybá tűnik, utolér, én pedig nem akarok elmenekülni előle. Fene az egészbe, a srácnak minden joga megvan ahhoz, hogy pofán vágjon. Talán neki van hozzá a legtöbb. Pár lépésnyire állok tőle, és látom, hogy próbálja elrejteni az arcát. Öreg hiba, ha az ember farkassal néz szembe. Testhelyzetem nyugodtságot sugall, két hüvelyujjamat a zsebembe akasztva állok ott, pedig az ideg majd’ szétvet. De ezt neki nem kell látnia, és legfőképp tudnia. Elég, ha azt tudja, hogy nem fogok elfutni, történjen bármi az elkövetkező percekben. És tudni akarom, mi történt vele, de még fontosabb, hogy mi történt a többiekkel. Különösen Lucyval. Az a kislány soha nem ártott senkinek, és félek, akaratlanul is bajt hoztam rá. Nem, ez utóbbiban biztos vagyok. Inkább csak remélem, hogy minden okés vele.
Pár lépést haladtam a fák közt. Kutattam az alak után. Nem akartam elrejteni magam, mert ha ő az, akkor felismer, és ezt akartam. Azt akartam, tudja, hogy itt vagyok, hogy keresi egy árnyék. Egyre nagyobb harag gyúlt bennem. Pedig, a lehető leghiggadtabban akartam ezt a dolgot elintézni. Ahogy meghallottam a hangját, megpördültem. Farkas szemet néztem vele. Végigmértem. Kicsit fura volt látnom, hogy nem változott sokat, talán annyit, hogy egy csöppet megnyúlt, mióta utoljára láttam. Még mindig nem voltam hozzá szokva a lassabb öregedéshez a farkasoknál. Sem az Őrzőknél. Amint megláttam, feltörtek az emlékek. Lehúztam arcomról a kendőt, nem volt értelme a rejtőzködésnek, de ezek szerint már messziről is kiszúrta, hogy én vagyok. Helyes. - Üdv Samuel! - ritkán szólítottam a teljes nevén, a régi időkben, és ha így tettem bárkivel, az illető tudhatta, hogy most nem vagyok túl jó kedvemben. Vagy épp ő nincs jó helyzetben. Közelebb léptem hozzá, nem voltam fenyegető, de nem is voltam a leghiggadtabb. Lassan felemeltem a kezem, majd a mutatóujjammal ráböktem a mellkasára, s elmondtam néhány szót. A Rettegés volt az egyik első varázslat, melyet igyekeztem elsajátítani tanulásaim során. Igaz, még nem tudtam sokáig alkalmazni, alig 4 másodpercig hatott. De ez bőven elég volt arra, hogy pofán vágjam a srácot, annyira, hogy a földre küldjem. Ha ez sikerült, fölé guggolok, megfogom a fölsőjét, fölrántom ülő helyzetbe, és egy újabbat bemosok neki, de tartom. Nem mondtam semmit, nem árult el semmit az arcom se. Csupán belül voltam dühös, fortyogtam. Egy újabb ütés sorozatot mértem az arcára, legszívesebben addig vertem volna, míg felismerhetetlen nem lesz, de mikor az első vér kiserkent a szája szélén, hirtelen elengedtem, és felálltam. Elléptem tőle, úgy pörgött a szívem, hogy muszáj volt mély levegőket vennem, mert különben megint nekiállok a sorozatos püfölésének. Igyekeztem lehiggadni, és felé pillantottam. Végignéztem rajta. Az arca kezdett szép foltokat felvenni, a vékony vércsík pedig szép lassan folyt le a szája szélén. Ha még magánál van, de nem mozdul, felé lépek, és kinyújtom a kezem. - Állj fel! - mondom szárazon. Ha elfogadja a segédkezet, felrántom, de nem engedem el. S egy hirtelen mozdulattal megölelem. Megpaskoltam a hátát, s közben megkérdeztem: - Remélem tudod, hogy gyűlöllek, amiért elhagytál bennünket? Elengedem, s a szemébe nézek. A haragom nem múlt el, de tudhatta azt is, hogy mint barátot, nem felejtettem el. Még mindig ő volt Lucy mellett a legfontosabb személy az életemben, de ugyanakkor egy olyan szakadék alakult ki köztünk, amit sürgősen be kellett tömni, különben a barátjából halálos ellenség is válhat.
Nos, ha eddig azt hittem volna, hogy mi majd kibontunk egy sört, leülünk megbeszélni a dolgot, és közben szalonnát sütünk, az akkor oszlott apró darabokra, amikor a teljes nevemen szólított. Egészen addig a pillanatig azonban nem félek, nem igazán amíg hozzám nem ér, és el nem mormolja azokat a varázsszavakat. Abban a pillanatban elemi erejű rettegés kerít a hatalmába, de valahogy sikerül a helyemen maradnom… Aztán képen vág, én pedig elterülök a földön. Mégsem emelem föl a kezem, hogy védjem magamat. Amikor végre leszáll rólam, felülök, és kiköpöm a számban felgyülemlett vért, meg három fogamat is. – Na, ezt megérdemeltem – vigyorodtam el bágyadtan, de le is hervadt a képemről a kifejezés, mert fájt. Felrepedtek a rohadt ajkaim is. A srác ökle még mindig olyan kemény, mint amilyenre emlékeztem. A segítő kezet viszont elfogadom, és egy pillanatra megrettenek, amikor nem enged el. De aztán megölel, és egy pillanatra minden olyan, mint régen volt. Ja, csak nem sokáig. A jó dolgok sosem tartanak örökké, igaz? Zárszavaira csak a lábam vizsgálom, és egy darabig nem bírok megszólalni. Aztán felnézek rá. – Ja, akkor már ketten vagyunk. Örülök. Szar dolog egyedül utálni magamat. Még nem teszem fel a kérdést, ami foglalkoztat. Úgy döntök, várok kicsit, pedig a szavak ki akarnak törni a torkomból, ordítani akarom őket. Egyrészt azt, mennyire örülök annak, hogy él, másrészt azt a kérdést, ami most rágcsálja az idegeimet. De még nem. Félek ugyanis a választól, rettegek attól, amit mondhat. Elvégre nem láttam egy kisméretű, izgő-mozgó poggyászt csüngeni a motorról, és ez az, ami igazán megrémiszt. Mi van, ha elhoztam annak a szegény, ártatlan kislánynak a pusztulását? – Vel… – szólalok meg halkan, és abban a pillanatban befogom, ha látom, hogy feszélyezi a téma. Márpedig csodálkoznék, ha nem így lenne. A rohadt életbe, engem is feszélyez, pedig nekem éveim voltak hozzászokni a gondolathoz, hogy megöltem mindenkit, akit valaha is kedveltem. Most mégis mit várok? Reményt, semmi mást, azt hiszem. – Figyelj, meg kell kérdeznem: mi van a többiekkel? És Lucy? Ő él még? Teszek egy lépést hátra, nem akarom túlfeszíteni a húrt, sem nála, sem máshogyan. Mert félek, túl messzire megyek ezzel az ártatlannak szánt kérdéssel. De nem érdekel, jelen pillanatban egyáltalán nem. Tudnom kell, és kész. Ha ezért még inkább elver, az részletkérdés.
A vigyorára nem reagálok, a kezem még mindig ökölbe szorul. Nem vagyok vicces kedvemben, és a legkevésbé készültem fel erre a találkozásra, itt és most. Oké, hogy számítottam rá, hogy ez lesz, de nem így terveztem. Fairbanksben ő lesz az első, akivel összefutok, ennek a lehetősége elég kicsinyke volt. Erre tessék. Nem akartam laposra verni, elvégre valahol örültem, hogy viszont láttam azt a gyerekes pofázmányát, de dühített, és gyanakodtam rá még mindig. Ennyi évnyi várakozást, rettegést, csalódást nem lehet csak úgy félre söpörni, és egy öleléssel megoldani. Nem, ezt nálam nem lehet így megjátszani. Valahol vissza akartam hozni a múltat, valahol arra vágytam, hogy megint ott legyek a családom körében, Lucy és Sam pedig mellettem. Egy régi emlék jutott eszembe, mikor épp hot-dogot majszolva, ültünk otthonunk tetején, és a város mögött kezdett lebukni a nap. Lucy Sam és köztem ült, majd a srác vállára hajtotta a fejét. Sam pedig zavartan bámult hol a városra, hol rám, hogy most mit csináljon, én meg csak vigyorogva mutattam a levegőbe hüvelykujjamat. De ez a múlt, visszamenni nem lehet, és az az otthon sem létezik többé, ahogy a hot-dog és a lebukó nap sem. - Én nem örülnék a helyedben. - mondtam komoran. Nem szóltam semmit, csak figyeltem, az arcát. Régen láttam, és egy pillanatra se vettem le róla a szemem. Nem terveztem, hogy meggyógyítom, vagy hogy csökkentem a fájdalmát, sőt, inkább azt terveztem, hogy még párszor megruházom az este folyamán. Az persze függ sok mindentől... Észrevettem, ahogy a motor felé pillant, és az arcára kiülő bizonytalanságot is. De nem szóltam. Mikor megszólított, összefontam a mellkasom előtt a kezeim. Vártam, mit akar. Én megadom az első labdába rúgást, de ne számítson semmi jóra. A kérdései mégis úgy vágnak belém, mint vajba a kés. Ezekre számítottam, de akkor is. Más elképzelni, ahogy megkérdezi, és más az, mikor valóban ott vagy. Megfeszült az állkapcsom, a harag kiült arcomra, a szemem lángolt, s legszívesebben megint megütöttem volna. - Érdekes, hogy az elmúlt pár évben nem igazán érdeklődtél utánuk! - mondom hidegen, de nagyon vissza kell fognom magam, hogy nehogy neki ugorjak megint. A hangom rekedt, nem akarok üvölteni, pedig legszívesebben ezt tenném. - Halottak Samuel, mindannyian. Mégis mire számítottál? Halottak, a szüleid kinyírták őket, ahogy téged kerestek! Senki sem maradt! Senki! - a kelleténél jobban felemelem a hangom az utolsó szavaknál, és mély levegőt veszek hogy higgadtságot erőltessek magamra. Gombóc kerekedik a torkomban, ahogy a véres képek megelevenednek a szemem előtt. - Csak hárman maradtunk a bandából. Te, Lucy, és én. - mondom végül csendesen, és elfordítom róla a tekintetem - De Lucy, ő... - nem tudom befejezni a mondatot. Még mindig fáj, ha arra gondolok, mi lett belőle. Fájt, és egyszerűen képtelen voltam elfogadni. - Lucy is olyan szörnyeteg, mint amilyen te vagy. - a szemébe nézek, és határtalan dühöt érzek. Ha Sam nincs, talán soha nem történik ez meg. Talán akkor még mindenki élne, Lucy egy édes kislány lenne, és... - Miért mentél el szó nélkül Sam? - kérdezem végül - Lucy kis híján bele betegedett abba, hogy eltűntél. Fogalmad sincs arról, mit okoztál! És a bennem lévő harag elönt, és érzem, ahogy kitör belőlem. - Gyűlöllek, amiért a nyakunkra hoztad a vérfarkasokat! Ha legalább lett volna vér a pucádban, és szembe szállsz velük! Vagy tudod mit, még annyit se! Csak legalább figyelmeztettél volna minket! De nem, te csak egyszerűen fogtad magad és leléptél! Most meg itt, védelem alatt éled a kis tyúkszaros életed! Ökölbe szorul a kezem, ha tekintettel ölni lehetne, Sam már sokadjára esne össze holtan. De ezzel a képességgel sajnos nem élek.
– Tudod, hogy értettem – húzom el enyhén a számat. Nos igen, ez nem a vidám beszélgetéseink egyike lesz, az ismét bebizonyosodott. De jó pap holtáig tanul, a növendék meg holtáig remél, hogy még azelőtt kijut onnan, hogy ráöltenék a reverendát. A haragja, és főleg az ezt követő szavai úgy vágnak végig rajtam, mint a korbács, egyszerre szítva föl a haragomat és a bűntudatomat. Ő azt egyáltalán nem tudhatja, mennyire érdeklődtem utánuk az elmúlt években. nem volt itt! Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy ezt hozzávágjam, amikor elárulja a hírt. Halottak. Mind halottak. Vörös köd ereszkedik a szememre, az agyamra, mindenre. Nem tart pár pillanatnál tovább, de azon kapom magam, hogy alig pár centire állok tőle, és halovány lila segédfogalmam sincs, miként szeltem át a távolságot. Viszont azt pontosan tudom, hogy mi hozott vissza ebből az állapotomból. Lucy él. És vérfarkas. A rohadt életbe. De legalább él. – Tudod, merre van? – kérdezem csendesen. Ha nem, hát nem baj. Neki nem kell tudnia arról az elhatározásról, ami csak egy pillanat eredménye volt, de tudom, tovább fog tartani annál, sokkal-sokkal tovább. Egyedül viszont képtelen leszek erre, az ő segítségét meg ezek után nem merem kérni. Majd beszélek Ash-vel, igen. Ő talán megérti majd. De meg fogom keresni azt a kislányt, ha kell, előásom a föld alól is… Ő nem halhatott meg. Életben kell lennie! Ha mégis, akkor a vére az én kezemen szárad, márpedig azzal a tudattal nem lennék képes tovább élni. Nem, bármit elbírok, de ezt nem… – Vel, ha még életben van, esküszöm, visszahozom. A kérdésére számítottam, és az elmúlt két és fél évben emésztettem is magam rajta eleget. Viszont a vérnyomásomat nem éppen az alsó kategóriában tartják, az biztos. Mégsem teszek támadó mozdulatot, csak az önutálattól és a saját magam iránt érzett haragból szorul össze a kezem, de olyan erősen, hogy a körmeim vért fakasztanak. – Szerinted én kedvtelésből tettem? – kérdezem, és a hangom furcsán érzelemmentes. Nem állok messze az ordítástól, még úgy sem, hogy egy kibaszott gombóc fojtogatja a torkomat. – Azért mentem el, mert nem akartam ott lenni? Ti voltatok az egyetlen családom, Velkan! De bepánikoltam, oké? Azt hittem, ha minél hamarabb lelépek, majd engem követnek, és titeket békén fognak hagyni. Nem kalkuláltam bele azt, ami történt. És azt hiszed, én annyira imádom magamat érte? Nem telik el nap anélkül, hogy ne rátok emlékeznék? Éjszaka, hogy ne rólatok álmodnék… Most nyáron akartam visszamenni New Yorkba, hogy megnézzem, mit tudok nektek segíteni. Nem szólok neki Ash-ről egy szót sem, ez nem az a beszélgetés. De azért az én életem sem olyan rohadt kényelmes, mint ahogy ő azt hiszi. Sőt… Minden nap visszavágyok hozzájuk. De oda már soha nem mehetek vissza.
A gyors mozdulat, ahogy előttem terem, nem lep meg, bár feszültnek érzem magam. Ha megtámad, akkor megtámad, de minden képzettségemet beleadom, hogy sebet ejtsek rajta, vagy minimum kitépjem a szívét. A kérdése váratlanul ér, de megingatom a fejem. - Ha tudnám, szerinted itt lennék? - kérdezek vissza. - Azért nem vagyok a nyomában, mert téged is megakartalak keresni. Rólad több infot derítettem ki, mint róla. De meg fogom keresni, nekem elhiheted. Azonban, ami ezek után jön, döbbenettel tölt el. Fogadalmat tesz? Nekem? Ez abszurd! Normális vagy, te szerencsétlen??? A düh elönt, és a következő mozdulat, bár nincs tervbe véve, megtörténik, istenesen hasba rúgom. - Te mégis mi a faszt képzelsz magadról? - üvöltöm dühtől eltorzult arccal felé - Azt hiszed, csak úgy... Ám közbe vág, és a következő szavai még nagyobb haraggal öntenek el. Álljunk meg te kis pondró! Itt most nehogy előadd nekem a lelkiismeretes férget! Közelebb lépek hozzá, és újfent bemosok neki egyet. Dühít a hangja, dühít a bűnbánata, és dühít a tehetetlenség, amit éveken át éreztem. Megfogom a felsőjét, és rázni kezdem, az arcába üvöltöm a belém fojtott haragot, az éveken át tartó fájdalmat, amit lenyeltem, a kétségbeesést... - Ha a családod voltunk, miért hagytál minket ott Samuel??!! Ott hagytál minket mi voltunk azoknak az állatoknak a főfogás! Hinni? Hinni a templomban kell, hinni a Télapóban, meg a Húsvéti Nyusziban lehet, de nem vérre éhező Fenevadak cselekedeteiben! Felelőtlen voltál, és életek kerültek a tévedésedbe!!! FÖLFOGTAD SAMUEL??!! MEGÖLTED A CSALÁDODAT!!! - úgy vágom pofán ismét, hogy még az én kezem is elzsibbad tőle. - Segíteni??? Mégis, mi a frászt tudtál volna? Rózsát viszel a nem létező sírjukra? Vagy ezzel akartad a lelkiismereted nyugtatni, nemde? Mert ez az, semmi több! Ezért akarod megkeresni Lucyt is, hogy a kezed mocskát lemosd! - Elvetted a húgomat, elvesztettem miattad mindent, amit felépítettem, elpusztítottál mindent, amiért éltem!!! - üvöltöm, az éjszaka némán fogadja be kiáltásomat. Még soha nem éreztem ilyet korábban, még az apám se érte el, hogy ennyire gyűlöljem, pedig ő aztán ért az ilyesmihez. A kezem remeg, ellököm, és elfordulok tőle. Gyűlölöm, tajtékzok a dühtől, de ekkor valami olyat mondok, ami engem is meglep. - Tudod mi a legszörnyűbb ebben az egészben? - szólalok meg végül, hangomban érezni, hogy fáj - Hogy mindezek ellenére, bármennyire is gyűlöllek, és gyűlölöm a fajtádat, vártam, hogy lássalak. Valahol mindvégig azt reméltem, hogy a régi barátomat egyszer újra láthatom... Felé pillantok, a szemem sötéten csillog rá. Arcom keserű szomorúságot tükröz. - Lucy, és te maradtál nekem a családomból. A legjobb barátom voltál, de nem tudom, hogy valaha is az leszel e újra. Túl sok év telt el remény vesztetten, és helyette harag költözött a szívembe. Kezemmel beletúrok a hajamba. Fogalmam sincs mit tegyek. Addig verném, mígnem egy beazonosítatlan húscafat lesz a gyerekből, de képtelen vagyok rá. És az a legdühítőbb benne, hogy fogalmam sincs, miért. - Ha valóban megakarod találni Lucyt, én melléd állok. - mondom komoran. - De arra készülj fel, hogy ki fogom használni a benned lévő lehetőségeket. Ki fogom használni a farkasodat! A vérét veszem, ha kell. Minden piszkos munkát elvégeztetek vele. Esszenciát lopok! Megőrjítem. És ha ne adj isten, a szüleid fogságában van a húgom - közelebb lépek hozzá, olyan közel hajolok, hogy szinte már összeér az arcunk - szó nélkül kiadlak nekik Lucyért cserébe. Ezt jobb, ha észben tartod Samuel!
– És mit tudsz róla? Bármi nyom... – szólalok meg. Igen, ha kell, hát a kislány egy elhagyott zoknijával fogok nekimenni a világnak, de lássuk be, az meglehetősen esélytelen lenne. Azonban, mielőtt folytathatnám, dühtől eltorzult arccal üvölt a képembe. A rúgását nem látom közeledni, ezért a fájdalomtól összegörnyedek, és onnan nézek fel rá. Közben a farkasom szinte őrjöng, de még képes vagyok visszafogni. Aztán üvölt, és mielőtt bármit tehetnék, éppen csak kiegyenesedett formámban, ismét támad. Basszus, nem lesz ez így jó, a farkasom tűrőképessége is véges… Hagyom, hogy végigmondja a szövegét, és fogadom azt a nagy pofont is. Vért köpök, de nem teszek semmit. Viszont amikor ismét ütésre emelkedik a keze, elkapom a csuklójánál fogva, és megszorítom. Nem, nem egyszerű emberi erővel, hiszen úgy sokkal erősebb nálam… Most a farkasom erejét használom. Szemem sárgán villan, és úgy is marad. Csak egy kicsit kell még erőszakoskodnia, és félek, már nem leszek képes visszafogni az állatot magamban. – Szerinted én csupa jó szívvel tettem? – kérdezem sziszegve. Nem merek hangosabban beszélni, utat engedni a haragnak és a szégyennek, amelyek dolgoznak bennem. – Azért jöttem el, mert hittem, hogy akkor van esélyetek… Faszom sem gondolta, hogy azok az állatok így is, úgy is nektek rontanak. Szóval leszel szíves venni egy nagy levegőt, lenyugodni – mondom ezt én! –, és normális ember módjára beszélgetni… Nem vettem el tőled a húgodat. De visszaadhatom neked. Legalábbis megpróbálhatom, még akkor is, ha beledöglök közben. Aztán elengedem a csuklóját, és reményeim szerint még el sem törtem. Távolabb sétálok, elfordulok, és hangosan zihálva próbálom az akaratom a farkasomra kényszeríteni. Ahogy hallom a szavait, a dög szinte magától hátrál meg, és az én elmémre is nyugalom ereszkedik. Nem a legnagyobb, amit életemben éreztem, törékeny, mint a porcelán, de nyugalom. Nos, talán beszélhetünk immár emberek módjára is. – Én is vártam, hogy újra lássalak, Vel – mondom, és próbálom figyelmen kívül hagyni a következő szavait. Nem sikerül, de senki sem mondhatja, hogy nem próbáltam nagyon erősen. Visszafordulok felé, szemem immár normális színt vesz fel, úgy nézek rá. – Ez csak rajtunk múlik. Meg azon, hogy mit teszünk. Arcom szinte kifejezéstelen, amikor a szavait hallgatom. De magamban eldöntöm, hogy őt nem viszem magammal, ha a lány keresésére indulok. Nincs szükségem arra, hogy megkérdőjelezze minden lépésem. Ha Ashley segít, elég lesz vele elbírni. De egyedül képtelen lennék végigmenni ezen az úton. Rá szükségem van. Vel meg… Remélem, az eredmény majd megbékíti. – Ha a kezükben van, nem kell nekik adnod engem. Magamtól megyek. Önként és dalolva – mondom. És így is gondolom. Nem számít, mennyire gyűlölöm őket, Lucyért bármit megtennék. Szerencsétlen kislány, ott van valahol kint…
- Nem tudok róla semmi biztosat... Azt lehet tudni, hogy folyamatosan változtatja a helyét, s utoljára Egyiptomban láttak egy hozzá hasonló kislányt. De mire elutaztam oda, már semmi nyomára nem leltem... Hogy most hol járt utoljára, kikkel van, milyen vérvonalúvá vált, vagy bármi... Semmit nem tudok róla. - hangom fagyosan cseng, de valahol kiérezni belőle az aggódást, a csalódottságot. Ahogy elkapta az újabb ütésre felemelt kezem, kiakartam rántani magam a szorításából, de a szeme villanásából azonnal tudtam, hogy farkasa képességeit használja. Éreztem a szorítást, a fájdalom a karomba vágott, én pedig fog csikorgatva néztem farkasszemet a sráccal. Nekifeszítem a kezem, kiakarom rántani, de úgy tart, mintha betonba álltam volna. Szavai elérnek a tudatomig, s az ész is ezt sugallja, hogy nyugi van, higgadtság. Igazából nem érdekelne, ha most nekem ugrana, talán valahol ezt vártam. Hogy még több okom legyen kizsigerelni a srácot. De elenged, én pedig érzem, ahogy a csuklómba újból vér tolul, s erősen zsibbadni kezd. Mély levegőt vettem, s szavaim olyan idegenül, mégis oly közel csengtek, hogy nekem is fura volt hallani. Ám a válasza valamiért, mégis... örömmel tölt el. De nem mutattam felé semmit, és nem szólaltam meg. Igen, azon pláne sok múlik, hogy mit teszünk. Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna erre. Tudtam, most, hogy Sam újra a közelemben van, nem fog totálisan a düh uralni, és bármennyire is azt akartam, hogy szenvedjen, a múltat eltörölni, nem lehet. A rosszat... s a jót sem. Sokáig néztem rá, figyeltem, vajon mégis, mi az ok, hogy egyáltalán él még ez a vakarcs. Miért kellett pont most összefutnom vele. Elfordítottam az arcom, és kiráztam a kezemből a zsibbadást. - Remélem, minél előbb megtaláljuk, hogy a szavaid bizonyítást is nyerjenek - mondtam rekedten. Rá néztem, majd közelebb léptem hozzá. - Nem számítottam rá, hogy pont te leszel itt Fairbanksben a fogadóbizottságom. - mondtam, s bár cseppet se voltam vidám, érezhette, hogy már lehiggadtam kellőképpen ahhoz, hogy normálisan beszéljünk - Mit kerestél amúgy itt az erdőben? Vadászol? - kérdeztem, mintha csak azt kérdeztem volna, holnap szerinte sütni fog-e a nap.
– Hogyan került Egyiptomba? – vontam fel a szemöldökömet. Nem állt össze a kép. Tizennégy éves lehet maximum, teljesen esélytelen, hogy magától mászkáljon a nagyvilágban. Abba bele sem akarok gondolni, mivel kereshetne egy hozzá hasonló korú lány pénzt egy ilyen utazásra. Akkor viszont kell, hogy legyen vele valaki. Ha viszont így van… Hát nem tudom, mibe ugrunk bele, ha utána eredünk. lehet, fel kell majd hívnom Odette-t, hogy segítsen ki. Nála erősebb farkast csak a falkában ismerek, viszont nem tudom, merjem-e ott bedobni ezt a tényt. Minden kurva bonyolulttá vált így hirtelenjében. – És ne aggódj. Ki fogjuk deríteni. Nagy hely a világ, de… Nekem van tapasztalatom abban, hogyan kell eltűnni. Ami azt jelenti, talán abban is, hogy megtaláljam a másikat. Nem akarom bántani, de úgy tűnik, a farkasom fellépése éppen jókor jött, és normálisabb mederbe tereli a mi kis társalgásunkat. Ahogy összekaparom magam, már sajnálom, hogy nekimentem, de remélem megérti, hogy alig-alig tehettem ellene valamit. Egyébként is, valószínűleg ez az első olyan alkalom életemben, amikor megvédtem magam. Amikor a farkas meg én együtt dolgoztunk. Nocsak, ez a bestia talán képes lesz idomulni hozzám? Remélem igen, mert különben benne vagyok egy újabb ilyen után a slamasztikában. Mert mi van, ha a suli folyosóján tör rám, nem pedig egy majdnem üres erdőben? Ahol a farkast összezavarja a sok száz dobogó szív, a vér dübörgése… Mi van, ha bántok valakit? Sue-t, példának okáért. Nem, az nem történhet meg. Nem élném túl. – Én is remélem. De azt jobban, hogy nem az ő kezükben van – mondom. Anyám nem tűrne meg mást, még egy tizennégy éves lányt sem apám közelében. Rettegek attól, milyen állapotban találnánk rá Lucyra, ha az ő befolyásuk alá került volna. Jóságos Isten, akkor asszem tényleg lenne okom megölni őket, és megszabadítani magamat tőlük. Következő szavai viszont apró mosolyt csalnak az ajkaimra. – Hát, én sem számítottam rá, hogy itt fogunk találkozni. Mármint a városban. De a sors útja kifürkészhetetlenek, azt hiszem. Az utolsó kérdésére nem válaszolok azonnal. Nem tudom, mennyire merjem beengedni az életembe, és a világomba. Márpedig, ha elmondom neki, hogy hová tartottam, akkor nemhogy beengedem, hanem beleerőszakolom egy székbe és lenyomom a torkán a bort, amit csak erre az alkalomra tartogattam… Veszélyes lenne. De a fenébe az egésszel! A bizalmat nem lehet úgy újjáépíteni, hogy közben titkolózunk és hazudozunk. Akkor játszunk nyílt lapokkal! Azt nem mondom el neki, miért vagyok itt kint egészen pontosan. De a célomat tudhatja, nem valami titkos az. – Egy barátomhoz tartottam. Egyszerűbb lett volna átvágni a mocsáron, de… – Nem, Odette-ről egy büdös szót sem! –, de örülök, hogy erre jöttem.
Vállat vontam, és ingerülten feleltem kérdésére: - Honnan a f@szomból tudjam? Gondolom a Beharapója rángatja magával mindenhova. Biztosan van valaki, aki segít neki. Nekem se tiszta minden, és lesz a kisasszonyhoz jó pár kérdésem, ha végre megtaláljuk. Hogy miért épp többes számban beszélek? Még nekem is meglepő, de olyan természetesen ejtem ki a szavakat, hogy az már engem zavar. Nem tudom, miért adok neki esélyt erre az egészre, hisz ugyanakkor a haragom, a gyűlöletem nem múlt el. Nem hagyom, hogy elmúljon még. Fene essen ebbe a gyerekbe! - Akárhogyan is lesz, megtaláljuk! Utolsó mondatára kis híján elnevetem magam. Hát ezt a szöveget mindenki szájából visszahallom? Az úr útjai... bah, hánynom kell! Várok, amíg válaszol. Sejtem, ő sincs teljes bizalommal felém, de ez most egy cseppet sem érdekel. - Messze van a barátod? - kérdezem, de igazából nem várom meg a választ, biccentek a fejemmel, hogy kövessen. A motorhoz visszasétálok, majd a csomagok közül felé dobok egy sisakot, ha nem béna, könnyedén el is kaphatja. Felülök a motorra, beindítom, közben a fejemre húzom a védőszemüveget. Emlékszem, gyerekként sokszor ábrándoztam Samnek, és Lucynak, hogy egy napon, veszek egy motort, lesz oldalkocsija, és mi hárman azon a kis motoron végig utazzuk az államokat. Szabadban sátorozunk, megnézzük a híres helyeket, végig utazunk a 66-os úton. De ez csak álom marad. Sőt, már az sem. Hisz nincs se Lucy, se oldalkocsi... se régi barátság. Ha Sam mögém ül, kicsit bepörgetem a kicsikét. Ha ellenkezne, a tekintetem mindent elárul, nem tűröm, hogy most itt szabadkozni kezdjen, szóval jobb, ha elfogadja a segítségem. - Merre vigyelek? - kérdezem, miközben a szemüveget is a szememre teszem. - Kapaszkodj! - teszem még hozzá, ha válaszolt, s ha érzem, hogy a vállamban, vagy a derekamban megkapaszkodik, gázt adok, s elindulok abba az irányba, amerre irányít. A száguldás némi örömmel tölt el, sőt, egyenesen megnyugtat. Az nem különösebben érdekel, Sam hogy vészeli át az utat, de hányni remélhetőleg nem fog. Ahogy haladunk az úton, már látni a felbukkanó nap fényeit. Az ég pereme vérvörösen izzik fel, és valamiért örülök. Hogy miért? Még magam sem tudom pontosan.
Kezdőlap
