A kis nőstény beszélt, mesélt, Naturalakjaim nem különb, így egész átfogó képet kaptam a falka jelen helyzetéről. Megmosolyogtatott, bár nem tudnám igazán megvallani az okát. Hírét vettem, mekkora az új vezetés toleranciája a kóborokkal szemben, ám ez ugyanúgy nem érintett meg, mint mikor legutóbb Nagojut és Kilaun leszármazottait küldték el hozzám. Itt tartózkodásom ékes példa, mennyire szívleltem meg a felszólítást. Sűrűn jártam az erdőt, szinte már inkább ott laktam, semmint a házban. Ráakadtam Nagojut néhány elkószált farkasára, s bár húgom hiányát nem tették semmissé, törődés sem lobbant bennem irányukba, mégis jól esett látni, hogy élnek. Időm nagyját azonban gyerekes szemtelenségekre fecséreltem, nyíltan dörgölve a falka orra alá jelenlétemet. Félig elfogyasztott tetemek, kedvtelésből elorozott vadak, amikből egyik-másik jól lakhatott volna, ám előbb értem oda. Igazi farkas pedig nem lakmározik dögből, ha csak nem a túlélése a tét. Sose hagytam, hogy meglássanak egyszerű farkasként is medvetermetű alakomban. Lábnyomok, zord, hamar elvesző csapások utaltak rám a tetemek mellett. Valamint helyben hagyott nőstényük sérüléseinek emléke. Azóta egyetlen ivadékommal - sőt, mással - se akadt atrocitásom, így mikor neszét vettem, hogy újabb alak eredt a nyomomba, egyenesen örömmel töltött el a változatosság. Nem kellett többet mutatnom koromból a megszokott kétszáz meg pár évtizednél, hogy biztosra vehessem: ezúttal saját leszármazottam keresett fel. Szagából ítélve köze lehet a múltkori nőstényhez. Egy tisztáson vártam meg, kellemetlen nyugalommal, karba font kézzel, hozzá hasonlóan ember alakban. Ruháimat nemrég öltöttem magamra visszaváltozás után, körülöttem még felfedezhetőek voltak a medveméretű farkas mancsnyomai a sárban és az avarban. - Személyes vagy falkaügy? - kérdeztem, elébe menve mindennek, a köszönést pedig mellőzve.
Csendes kisérője vagyok csak az útnak, amit megteszek, míg rálelek Declan-ra. Mintha várt volna, és reméltem is, hogy így van, hiszen szagom fedhetetlen árnyát, most nem vontam leplezettség alá. Őt keresem, ez tiszta, és érthető, miként ő is a végletekig biztos ebben. Kérdése meg se lep, ahogy besétálok elé, karba tett kezeinek tükröt mutatva saját kiállásommal. Ám választ megelőzőn mérem fel őt, és a környezetét. Van a fickóban valami, amitől kelletlen érzés gyűl bennem. Nem, nem Hárt miatt, vagy az arrogáns nyünnyögés végett. Mintha ismerném, pedig olyannyira idegen, mintha sosem élt volna. Számomra nem is, így miután konstatálom a medve méretű farkas nyomokat, újra ráemelem sötét tekintetemet. - Falka. - reagálok kereken, egyszerűen, reszelősen. Mondanám, hogy személyes, mondanám, hogy szívességből jöttem letépni a fejét, ha már ő sértést ejtett a nőstényemen. De mindent felrúgnék ezzel, amit "visszakaptam". És eszem ágában sincs jelen pillanatban magam alá pakolni, ahelyett, hogy végzem a rám szabott feladatot. Talán máskor, máshol, amikor nem az esélyeimmel játszom. - Nem vagyok a szavak embere, így egyszerűen csak annyit mondok: hagyd el a falkaterületet. Tudtommal, nem én vagyok az első, aki erre szólít fel. De, ahogy elnézlek... nem is én leszek az utolsó. - mondom ezt úgy, mintha csak a mai címlapról beszélnék. Nekem nem érdekem az ő távozása, különösebben telibe szarom, hogy itt van-e. Ami rám vonatkozik, annak helye nincs, és ha úgy alakul - remélem -, lesz lehetőségem revansot venni rajta. Akár a halálommal is. Ez sosem érdekelt. - Véremből kifolyólag nem fogok neked könyörögni. Egyébként sem. Ha nem érted a szót, az a te bajod. - nem számít, hogy lepereg róla, csupán nyomatékosítani kívánom benne, hogy itt lesz az ideje, ha tényleg elcuccol innen. Ha ennyire bejön neki a hely, az időzóna, vagy csak a havas hegyek, átmászhat a legközelebbi városba is, engem végtelenül hidegen hagy.
A jelenlegi felállást tekintve, kijelenthetem, hogy atyai türelemmel hallgattam végig mondandóját, figyelmen kívül hagyva hasonló testtartását, mancsnyomokon végigsikló tekintetét. Kíváncsi lennék, falkájából, s az itt portyázók közül hányan ismerik a - valós - legendát, miszerint a Legerősebb a leghatalmasabb farkas (volt) a világon. Nincs fenyegetés kisugárzásomban, ám hosszas szellemlétem átka rajtam ül: képtelen vagyok oly' jól megjátszani magam, mint Testvéreim, vonásaimon, magatartásomban ott ül az a büszkeség és magabiztosság, amit valódi kilétem jelent. Se ő, se más nem képes bennem félelmet vagy halvány félszt ébreszteni. Bölcs belátás pedig sose jellemzett, legfeljebb a Tupilek által felkínált alku tekintetében, hiába nem keltem útra, hogy utódom megkeressem. Ismernek a Nagy Szellemek. Ha most kellett visszatérnem, ha ide kellett visszatérnem, az utódom is itt van valahol. Elmosolyodtam utolsó szavaira, már-már nyájasan. - Én értem a szót, ti nem értitek a tettet. A szavak elszállnak a cselekvés nyomot hagy, nem fogom szajkózni azt, ami egyértelmű. Ha a feljebbvalóid nem fogják fel, úgy remélem - egy sincs, akit valamely Testvérem örököséül szánt - valaki hamarosan felnyitja a szemüket. - Finoman felszegtem állam. - Amennyiben nincs más mondandód, távozhatsz. Add át üdvözletem a ripityára tört Muszkli nősténynek. Bocsájtottam útjára, a magam helyéről egy tapodtat se moccanva. Ő érkezett "audienciára" nem én kerestem fel, hát menjen dolga végeztével. Úgy vélem, egyértelmű voltam én is, ha pedig a puszta üzengetésen valaha másnak más feladatot is adnak velem szemben, hasonlóképp állok elébe.
Nem vagyok az a béketűrő fajta. Így is nagyon nehezemre esik, hogy ne verjek be ennek a málé szájú baromnak egy akkorát, hogy átsüvítsen az erdőn. De még szívom a tüdőm, még bírom az ellenállást, amivel hadakozom önmagamban. Pedig már attól kiver az ideg, ahogy megszólal, és próbálja a szavakat, valami baszott nagy, elszart gyönyörbe tömöríteni. Mindig is utáltam az ilyen figurákat, sajnos ez alól ő sem lett kivétel. Több rétegben sem, de ezt kár szajkódni. Ő mégis megteszi, és ha már az nem csűrte volna fel az agyamat, hogy úgy beszél, mintha ő szarta volna az erdőt, és innentől kezdve az egész az övé... Hárt említése azért jó pár kereket megpörget a fejembe. Tudom, hogy erre játszik, ismerem a fajtát. De tőlem szívélyesen meg is kaphatja rá a választ.
Töredéknyi az idő, míg végig pörög bennem a lüktetés, nem számít mit reagál, az se számít, ha itt helyben kell széttépnünk egymást. A falkának nem lenne ínyére - talán -, de még ez se hat meg. Ott termek előtte, nincs egy lélegzetnyi másodperc sem, ahogy megtaszítom a mellkasánál fogva, erőből - belőle -, és kedves szokásomhoz mérten üdvözlöm - mászok a képébe. Nem érdekel, mennyire veszi fel, nem érdekel mit gondol. Az egész pali vérhidegen hagy. - Velem te nem szarakodsz. - dörrenek rá - Sem jogod, sem lehetőséged nincs itt lenni. És azért, mert éppenséggel érzed rajtam a nőstény szagát, végképp nincs jogod őt a pofádra venni! - nyomulok tovább, akkor is ha meg akar állítani; arcomon groteszk-torz formák kelnek életre. - Kurvára büszke lehetsz magadra, hogy nálad jóval fiatalabbal tetted azt, amit. De még inkább emelem kapalom férfiasságod piedesztálja előtt, hogy egy nősténnyel tetted! Hős vagy. - ezt a piedesztál szót biztos Hárttól tanultam, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy minden szinten egy konténernyi hulladéknak tartom. Az ilyet, nem is tudnám másnak tekinteni. Akkor is neki mennék, ha történetesen tudnám, hogy ki ő. Még meg is dicsérhetne. Hű vagyok a véremhez. - Holnap hajnalra a színedet se lássam a területünkön. Különben elég nagy szarba leszel. - csak ezután lépek el tőle, hacsak nem cselekszik másként.
Úgy tűnik, vannak még, akik nem értenek a szép szóból, pedig mennyivel több türelmet és megértést tanúsítottam, mint hajdanán! Sokkal higgadtabb lettem az elmúlt évszázadok alatt - magamhoz mérten. Azt azonban továbbra sem vagyok képes tolerálni, hogy bárki kísérletet tegyen arra, hogy megszabja, mit tehetek, mit nem, mihez van jogom vagy épp nincs. Mikor már közvetlen előttem állva szónokol, s épp nősténye említésén háborog, nemes egyszerűséggel, visszakézből adok neki akkora pofont, hogy a legközelebbi fa adja a másikat. Elképzelhető, hogy megrepedt az állkapcsa, mert bár visszafogtam magam, a tökéletes finomhangolással nem pepecseltem sokat. Így is jóval többet beszélhetett, s "mászhatott arcomba", semmint azt korábban bárki megengedhette magának velem szemben. Mondom, az évszázadokkal elnyert türelem. Nos, ennyire futotta belőle. Ha a repülés-becsapódás kettőse ellenére is végigmondta sérelmeit, meghallgattam, mivel kapkodástól mentesen ballagtam után. - Jól mondod, nőstény. Egy vérfarkas. Semmi okom nincs, hogy kevesebbet nézzek ki belőle, mint egy hímből, vagy egy nála idősebb farkasból. Túlélte, nem? Siránkozott tán miatta, hogy most elpuhult, semmire se vezető nézetekkel untatsz? Vagy te lettél a falka szó-szóló erkölcscsősze, aki a mai liberális felfogásba fejest ugorva dorgál meg azért, ami évszázadok óta az életformánk része? - Feltűrtem ingem ujját. Semminemű kabátfélét nem viseltem, engem ez a vidék szült, még ha eme testemet nem is, így hát méltatlannak éreztem volna jobban felöltözni. Kiváltképp úgy, hogy javarészt farkasalakban kóboroltam a vidéken. - Ha így van: csodálom, hogy eddig életben maradtál. Torka után kaptam, nem hagytam neki lehetőséget kitérésre, legfeljebb alkaromra marhatott rá, ha mindene volt a tiltakozás. - Se te, se más nem parancsol nekem, Germán Ivadék. - Éreztem a hasonlóságot, a vonal súgását onnan, ahová rajtunk kívül csak keveseknek van bejárása. - Elengedlek. Utána fél percet kapsz, hogy visszarohanj a falkádhoz, s nem érdekel, holnap, vagy aztán miképp térsz vissza, itt leszek, ebben biztos lehetsz. Azzal elengedtem, ám kezemet ott tartottam, hogy neki kelljen kilépni a megszűnt szorításból.
Mi a fasz ez...(?) Suhan át agyamon a gondolat, ahogy tenyeréről édes csókot kap arcom bal félteke. Az állkapcsom roppan, törik, szinte szilánkjaira. Testem pedig jótékonyan hatol bele abba a koros fába, ami utamat állja. Meghajol kissé, miként a földet érem. Nem üvöltök, pedig érzem én a csontok mozaikosodását. Indokolatlan - számára bizonyára az - mosolyra húzom ajkaim, már amennyire tudom, mialatt feltornászom magam két lábra. Önön véremet nyalom le szám széléről, míg ő elém ér. Pofázik, feleslegesen, mert kurvára telibe szarom. Bármi is legyen... hibrid, tank, vagy simán kőgólem... engem nem fog összefosatni. Hogy is...? Előbb röhögnék azon, hogy kicsinál, mint hogy sírjak. - Nem is kell többet kinézni. Ez csak téged minősít. - köpöm rá vértől ittas nyálamat, miközben már ujjait érzem torkomon, hogy annál fogva rángasson a magasba. De cuki, igazi erőemelő, komolyan. Lenne helye a cirkuszban. Csak, hogy kár volna azt hinnie, hogy ettől majd elfutok. Nem várok rá, nem várom, miként dönt, mit tervez. El se enged, nem is akarom... de már kapom is el gégémet kóstoló karját két tenyérrel, s marok belé, húsz karommal, mélyen, átmetszőn, ahogy fogást szerzek rajta. Ezzel együtt csavarom meg erővel, északnak balomat, délnek jobbomat forgatva, hogy előhívjam fekete bőre alól a rózsaszín húst, a vajszín csontokat. Megfagyó pillanat, egy szívverés sem hal el... Úgy taposom lágyékán, ahogy azt illik, lépcsőnek használva altesti ékszerét, hogy feljebb jutva önön testén végül térdkalácsommal törjem könyökét. Felfelé. Kevésbé sem finoman... Nem bírom, ha taperolnak, sorry. - Jobb, ha befogod. - rúgok rá egy lendületeset, mielőtt még reagálni tudna, akarna. Repülj csak te is cica. Peregnek a tizedmásodpercek, az adrenalinom pedig épp ilyen sebességgel pörög fel. Mondanék többet, de sosem a verbális fegyverek híve voltam. És egyébként se nagyon megy most a szavak formálása. Természetes hát, ahogy utána lépek, szarok rá arra is, ha ma vettem utoljára levegőt. Velem ez nem fog kutyázni...
Máris kevesebb a szájtépés, zúzott állkapoccsal, ez már jobban kedvemre van. A köpet, amit kapok, csak azt vonja maga után, hogy még torka előtt egész fejét ragadom meg, félig átváltoztatott kezemmel, hogy teniszlabdának tűnjön markomban és beleverem a fa törzsébe, lyukat ütve vele rajta. Talán egy enyhébb agyrázkódás is várta őt, esetleg erősebb... Pajzsom lejjebb vándorolt, két évszázad helyett már hármat mutatva, ami így is messze elmaradt valódi koromtól. Semmi pillanat alatt váltok fogást fejéről torkára, s még mindig peche van. Látom mozdulni a kezét, szinte a sajátomnak észlelem izmai rándulását, zsigereimben cikázik a fizikai erő, amit mozgósít, így nem képes meglepni. Egyetlen leszármazottam mondhatja csak el magáról, hogy kezet emelhetett rám, mióta visszatértem: Sakari. Ezt a listát pedig nem óhajtom bővíteni. Oldalra lépek, hogy egyazon lendülettel, továbbra sem eresztve vágjam a földbe, tovább növelve törött csontjai számát. Szemem karmazsin színben, úgy fürkészem. Keresem a félelem legapróbb jeleit, de eddig nem leltem, ami bennem elégedettséget szül. - Lassú vagy - közlöm magától értetődően. - Tízig se jutnál a számolásban, már összeseprem veled a tisztásra hullott leveleket. - Nyoma sem volt bennem nagyzolásnak, tényt közöltem, azok magabiztosságával, akik tisztában vannak vele, mire képesek. - Mondd, Germán... él benned méltóság? - kérdeztem szinte szeretetteljesen, halkan, de csak szinte. Visszahoztak, hogy a megfelelő időben végleg meghaljak, miközben a leszármazottaim életével is játékoz űznek. Nincs ínyemre, véget akarok vetni ennek, s érzem, szorít az idő, így hát nincs perc, amit elkótyavetyélhetek finomkodással. Az amúgy sem a sajátom, Eeyeekalduké a megtiszteltetés, amit a kedves, érző szív jelent. Az enyém a harag, az enyém az erő. Négy évszázad... őt... hat... hét... nyolc. Súlyos terhű árként lobognak körülöttem energiáim, hogy akadálytalanul szemrevételezhessem őt, nem foglalkozva azzal egyelőre, hogy neki mindez mekkora kínokat jelenthet. Mintha egy frissen beharapottra zúdítanának négyszáz évet, annak minden erejével. Medveméretű farkasként állok felette, s ha az eddigi örvény nem tette volna meg, hát most kérlelhetetlenül, játszi könnyedséggel rántom elő belőle farkasát, hogy a fekete képében nyögje tovább erőm súlyát. ~ Élhetsz ~ mennydörgi hangom elméjébe az "ítéletet". A félelem, vagy gyáva megadás első jelére megfosztottam volna ajándékától. Felhúztam pajzsomat, mindössze négy évszázadot hagyva elől: barátkozzon a gondolattal. Testvéreimnek továbbra se leszek kedvence ezzel a hóbortommal. Hiába, a rejtőzködéssel eltöltött századok hiánya szinte mindig megbosszulja magát. Elvétve akadt alkalom, amikor nem, sajátjaim előtt azonban legfeljebb percekig tartott a titok.
Terhes a levegő, ahogy utána nyúlnék, elkapnám... érzem gyerekjáték. De mégsem. Pillanatok alatt reagál, elhinni sem tudom, hogy gyorsabb, vagy akár képzettebb, mint én. Mindhiába; kár a kételyért, kár mindenért, mert olyan szépséggel taszajt a talajba, hogy majdnem átreccsenek a föld magján. Még ízlene is, az a felburjánzó, édes fájdalom, ha nem épp ebben a helyzetben volnék. De tőle nem kell, és bár félelmet keres, bújik bőrömbe, nem talál. Sosem éreztem olyasmit, talán azt se tudom milyen... Harag táplál, méreg issza át ajkaim, midőn vérem sebesebb folyamba kezd fogaim alól. - Komolyan kezdem az hinni, hogy - lököm fel magam, először négykézláb, majd térdből lábra - lenyeltél egy száz tagú szónok egyletet. - fújok, fújtatok, de kevésbé sem hatnak szavai rám. Fennköltek, én pedig nem a seggéből másztam ki, hogy azt higgye mi van... Lepereg. Számba se veszem a létezésének fikarcnyi morzsáját sem. Lüktet bennem a bestia, robbannék, akarnék... de súlytól kezdek roskadni. Mintha fojtana, mintha kétszáz, négyszáz... majd nyolcszáz kéz nyomna el, maga alá taszítva. Fuldoklok a mázsás teher alatt; belém ivódik az évszázadok gyökere, kúszik. Mintha süket volnék, tompa némaság; ökölbe szorított kézzel csapok a talajba. Megrian hát az ezer éves föld, repedésével kísérti meg sorsomat. A kurva életbe... Gondolat sem kell, még csak annyi észre sincs szükségem, amennyi van, hogy tudjam kivel állok szembe. De nem dermeszt a tény, sőt... megtisztel, hogy egy nálam sokkal több az, ami képes eltiporni. Lám, Sangilak légy hát büszke ivadékodra, véredre, hisz a helyét erővel állja meg. Még akkor is, ha tehetetlen; és bár hagyni nem... de kénytelen vagyok engedni a Legerősebbnek, hogy előhívva farkasom, immáron négy lábon magasodjak előtte. Nem volnék kis példány, de medveméretű alkatára akaratlanul is fel kell emeljem fejem, melyen most hangja robban át. Kegyes, igazán. Bár, öltél volna meg! Nem reszketek, nincs miért (meg azt sem tudom, hogyan kell); csak a testemet súlytó idő, és vaskos sebhelyek azok, amik sajognak bennem. Csak fújtatok, állok szilárdan, mozdulatlan szobraként a testnek, mi még nekem is jócskán a kétszeresem. Állok addig, míg nem hagy magamra, s csak akkor lépek először, ha alakját a homály alól se érzékelem tovább...
Véremből iszik most az avar, ahogy emberi formámban fekszem el rajt, csupán hátammal díszítve a meghajolt fa oldalát. Fejem rá dől, tekintetem a kormosodó eget pásztázza. Órákig nem mozdulok; s bár áldozat nem... de fáradt: Az igenis vagyok.
//Ha részedről is ennyi, akkor köszöntem a játékot ^^ Élveztem //
Bakancsom alatt ropogott a frissen hullott hó, ahogyan felfelé baktattam az enyhén emelkedő hegyoldalon. Kezemmel hajtottam félre az utamba lógó ágakat, mert ugyan volt kitaposott ösvény valahol a hóréteg alatt, régen nem járhatott erre senki, mert ágak, kidőlt rönkök tarkították a vékony erdei útszakaszt. Nem volt konkrét célom a felfelén túl, élveztem az erdő csendjét, a hó ropogásának jellegzetes hangját, ahogyan cipőm talpával találkozott. Nem túl gyakori, hogy emberi alakban járjam az erdőt, de olykor bizony kifejezetten jól tud esni a dolog, éppen ezért döntöttem most is emellett, minthogy négy mancsomon rohanjak bele a sűrűjébe. Ha megunom a gyaloglást, még mindig válthatok, de most erre volt szükségem és kifejezetten jól is esett. Fogalmam sem volt, mióta baktattam már, de ilyenkor nem is az idő számított. Jól esett kicsit szabadulni a darázsfészekből, ahol éjjel-nappal nyüzsögtek az energiák, mert habár semmi bajom nincs a dologgal, olykor-olykor szüksége van a farkasnak is egy kis magányra és nyugalomra, távol a falka zajától és vibrálásától. Szépen lassan előbukkant a másik oldal, egy kisebb kiugró részre sikerült felérnem, a Nap sugarai megcsillantak és visszaverődtek a fehérségen, de mivel közel a Naplemente, már nem volt olyan vakítóan éles a fény. Leheletem sűrű párafelhőként tört utat magának a hűvös levegőben, tekintetem a látnivaló felé kalandozott el. Nem voltam soha olyan ember, aki képes volt órákig gyönyörködni a látnivalóban, vagy kiült a teraszra csak azért, hogy egy üveg sörrel a kezében nézhesse végig a naplementét. Szép volt, igen, ezt nem tagadom, de különösebb figyelmet soha nem szenteltem neki igazán. Most sem terveztem túl sokáig itt időzni, hamarosan úgyis sötétedik és habár már egészen jól kiigazodom az erdőségekben, kár lett volna egy esetleges eltévedést megkockáztatni. Leültem egy kiálló nagyobbacska kőre, míg kifújom magam és szusszanok egyet, hogy aztán újult erővel vágjak neki a hazafelé vezető útnak. Vagyis a kocsimig vezető útnak, de tekintve, milyen mélyen befúrtam magam az erdőbe, visszafelé is szép séta vár még rám. Nem számítottam hasonló kirándulni vágyó illetőkre, éppen ezért nem is figyeltem túlzottan a környezetemre, farkasom megszokott figyelme azonban ezúttal sem lankadt, nyugisan ugyan, de éberen figyelt.
Úgy látszik, megpihent. Jól is teszi. Tudom, hogy nem volt alkalmam minden, a városban időző leszármazottammal megismerkedni, ám egyrészt a dolog most még megért egy utolsó tesztet, másrészt egyébként is nagyon belejöttem már az utóbbi időben abba, hogy kiderítsem, merre korcsosult vagy éppen virágzott ki az erő, ami tőlem ered. És mivel az idő egyre jobban sürgetett, nem tehettem meg, hogy csak úgy, véletlenül meghívok mindenkit egy kávéra. Radikálisabb módszerekre volt szükség. Némán, elrejtőzve követtem emberi lépteinek útját, gondoskodva arról, hogy ne olvashasson a mancsaim nyomából, bármerre is jár, s hogy fülét ne érje a fagyos hó ropogása, az ágak reccsenése talpaim alatt. Néhány percig hátulról figyeltem a széles hátát, és a levegőt, amit füstölve lélegzett ki. Azon gondolkoztam, milyen irányból közelítsem meg Őt, neki milyen Álom jusson ma este, ha már ilyen jól kapóra jött a lemenő Nap utolsó néhány, és meglehetősen erőtlen sugara. Ha lett volna nálam egy pénzérme, akkor egészen biztosan feldobtam volna, így azonban be kellett érnem magával a helyzettel. Nyugodt volt, legalább is annak tűnt, vérontás nyomairól semmi sem árulkodott, így aztán amellett döntöttem, hogy ma, vele talán kissé kíméletesebb leszek.
A nap pedig teljesen sötéten hagyta maga mögött a tájat.
Apró zaj zörrenti meg a közeli bokrokat. Fiatal vér szagát hozza a szél. Aztán egyszeriben csak ott termek előtte én, a Kölyök, vércsatakos vállal. Félek. Nem értem, mi történik körülöttem, meg sem állok igazán a négy lábamon. ~ Segítség? ~ A vékony, gyermeteg hangomban még a segítségkérés is bizonytalan. Nem tudom, megtehetem-e egyáltalán. Ez-e a helyes szó, s ha igen, illik-e ilyesmire gondolnom egyáltalán. Tisztes távolságra vagyok tőle, észre sem veszem, csak bukdácsolva próbálom felmérni, hogy hol vagyok, mi történik, és hogy ki vagyok egyáltalán. Emberként sem lehetek talán még kamasz korú sem. Remélem, hogy ez csak egy rossz álom, és hogy anya hamarosan felébreszt majd, és mint minden reggel, most is friss narancslével fogad az ebédlőasztalnál, mielőtt iskolába visz. ~ Segítség? ~ Ismétlem meg még egyszer, és ha egyszer, valamiért, véletlenül észre veszem az Idegent, hát rettegve vetem bele magam a sűrű növényzetbe. Nem vagyok gyors, nem lehetek, ilyen állapotban még az emberi lépteivel is gyorsan utolérhet, ám úgy tűnik, hogy akár több perces hajsza után is, az utolsó pillanatokban valahogy mindig kicsúszom a kezei közül....
//Azt hiszem, hogy összehoztam életem legmenőbb kezdőkép párosítását xDDDD//
Már éppen szedelődzködtem volna, hogy induljak, amikor a Nap alábukott a láthatáron, teljes sötétséget hagyva maga mögött. Így jóval nehezebb lesz visszabotorkálnom az autómig, mint arra számítottam volna, remélhetőleg ma este nem lesz senkinek sem szüksége rám. Felállva a szikláról fordulok, amikor neszezés üti meg a fülem, farkasom pedig egy szívdobbanásnyi idővel hamarabb kapja fel a fejét a friss vérszagot megérezve, mint én. Homlokom ráncolva lesem a bokrokat, izmaim megfeszülnek és akkor sem lankad gyanakvásom, amikor fiatal farkas bukkan elő. Megsérült, talán éppen most született? Lelki szemeim előtt megelevenedik az a sok Kölyök, akikkel még Sacramento-ban foglalkoztam, olyan kis elesett és gyámoltalan volt mindegyik.. A saját Kölykömre is ilyen állapotban találhatott rá valaki, amikor bemarták és magára hagyták. Mégsem csupán a saját emlékeim, mik felélesztik az apai ösztönöket bennem, amúgy sem hagynék egy Kölyköt errefelé kószálni, pláne így, hogy fél és minden bizonnyal a saját világáról sem tud semmit. - Itt vagyok, én segíthetek - guggolok le, mégse tűnjek hatalmas óriásnak a szemében, de úgy tűnik mit sem ér, mert ijedten veti magát a sűrűségbe, én pedig egyből lódulok is utána. Farkasom is megiramodik, energiáimmal próbálom elérni a kis farkast, próbálva körül ölelni őt, a nyugalom illúzióját csepegtetve zavart energiái közé. ~ Én segíthetek, ne fuss el. Nem kell félned, nem foglak bántani ~ próbálkozom újfent, ezúttal már elméjébe küldve a szavakat. Lehet ezzel csak jobban megrémisztem, de talán sikerül elérnem, hogy legalább megtorpanjon. Minduntalan kicsúszik a kezeim közül és lassan kezdem úgy érezni magam, mint valami futóbolond, aki kerge-marha módjára rohangál körbe és körbe. Mekkora ciki már, hogy egy kisfarkast nem tudok elkapni? ~ Ha nem rohansz el, megmutathatom, hogy éppen olyan vagyok, mint te ~ mivel hallom a hangját, tippre már nem újszülött, de lehet így sem mondtam neki túl sokat. Akár így, akár úgy, de nem fogom magára hagyni és ha ezzel sem sikerül megállítanom, hát más módszerhez kell folyamodnom, mert az egyáltalán nem pálya, hogy majd a végtelenségig fogok rohangászni utána.
// Az tuti. Bár egy kicsit ijesztően nagy a fejed. xD//
Minden mondatát hallom, de nem áll szándékomban reagálni rájuk, vagy éppenséggel lelassítani a tempón. Az apró, sebesült kölyökfarkas képében száguldok hát továbbra is a növények közt, a hím pedig utánam. Megmosolyogtatnak a reakciói, a zsörtölődés, ami felőle árad. Reménnyel tölt el, hogy segítő szándékkal viszonyul egy ilyen helyzetben lévő, látszólag zavart, és elesett fajtársához. Hagyom, hogy elérje a szívemet a felőle közvetített, barátságos otthon nyugalma. Szeretem, amit érzek.
A kölyök egy utolsó ugrással az egyik bokor mögött tűnik el újra, pedig a felnőtt hím már majdnem elcsípte. Talán még érezte is a combja bundájának puhaságát. De nem csak a teste tűnik el, hanem ő maga is. Semmi sem marad. Csak az üres, sötétbe boruló erdő, ahol a fák olyan sűrűn kapaszkodnak egymásba, hogy a lustán emelkedő Hold fénye ide már nem hatol be. Nincs szag. Nincs energia. Nincs semmi, csak a férfi, és a hirtelen nyomasztó egyedüllét.
Nagyjából egy percnyi rejtőzködés után zörren csak meg a növényzet, néhány méterrel balra a férfi mellett. Ha felém kapja a tekintetét, immár magasan hordott, lila fényben csillogó szempárral találkozik össze a tekintete, és ha csak nem mutat rögvest ellenséges reakciót, úgy lassan, magam is békés szándékot mutatva felé, előlépek a bokrok és a fák takarásából. Egészen eddig a pillanatig abban próbálok olvasni, hogy vajon mire gondolhatott, mit érezhetett. Csapádba csalva érzi-e magát, gondol-e arra, hogy talán egy távoli rokon trükkjébe sétált bele. ~ Valóban éppen olyan vagy, mint én. ~ Küldöm a szavakat a hím elméjébe, és ha továbbra sem ellenséges, hát egész egyszerűen helyet foglalok. Tudom, a fényviszonyok nem a legkedvezőbbek, még így, a farkas szemén át sem, de a semminél több, így elidőzöm kissé a vonásain, tapogatom az energiáit, megpróbálva felderíteni, hogy vajon felismerem-e benne valamelyik saját kiválasztottamat. ~ Rossz emlékek? ~ Teszem fel a kérdést, már-már csevegő hangon, ám cseppet sem tolakodóan. Ha akarom, úgyis válaszolni fog, ha nem most, akkor később. Egyelőre egy -számomra - pozitív kezdet után igazán kár volna elrontani a találkozót azzal, hogy a kényszerítés eszközeihez folyamodok.
Tényleg már csak a sértett, dacos toppantás hiányzik, meg, hogy elkezdjek hangosan is puffogni, miért nem tudom elkapni a kisfarkast, de mivel nem teszek le róla továbbra sem, így nincs időm ilyesmi gyerekes hisztire. Karom nyújtom, ujjaim vége már szinte érinti a bundáját, vagy csak én képzelem oda az annyira áhított puhaságot? A válasz elmarad, mert a következő pillanatban a csöppség megszűnik létezni, én pedig ott állok egyedül, a semmi közepén. Értetlenül ráncolom homlokom, a sötétség, a nyomasztó egyedüllét súlyos satuként fogja körbe ziháló mellkasomat, a hideg levegő égeti a légcsövem és a tüdőm. Hátam az egyik fa vaskos törzsének vetve emelem az égnek az arcom, mintha csak a Holdat kutatnám, fényére áhítoznék, pedig tudom jól, idáig már nem ér el sápadt fénye. Farkasom magasra csapott fülekkel figyel, éppen úgy nem nyeri el a tetszését a helyzet, mint az enyémet. Valami más, mintha sűrűbb, nyomasztóbb lenne a sötétség, az a fajta, amiben legszívesebben összekuporodnék a földön és csendben várnám, amíg újra kisüt a Nap. Neszre kapom fel a fejem, a kékszín tekintetben zöldes örvényt fakaszt farkasom felszínen való ólálkodása. Megfeszülnek az izmaim, ahogyan kissé ellököm magam a fa törzsétől és az érkező, lilaszín tekintetbe fújom immár mocsárzöld színben világló íriszeim. Inkább mondható védekezőnek a reakcióm, a magatartásom, feleslegesen nem szoktam agresszorkodni és bármennyire nem tetszik a jelen helyzet, egyelőre nem kardoskodom, majd ha okot ad rá az idegen. - Valóban? - kérdezek vissza, hiszen a hasonlóságot sok nézőpontból lehet tekinteni, nem mindegy, miben vagyok éppen olyan, mint ő. Feszült izmaim lazulnak kissé, amint békés szándékát megérzem, amint látom helyet foglalni, farkasom figyelme azonban nem lankad, ő sokkal inkább csapdába csalva érzi magát, mint én, fel-alá járkál, tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a másik hímről. Távoli rokon trükkje, csapdája talán, de nem érzek ellenséges szándékot felőle, szóval vagy nagyon jól csinálja, vagy csak szimplán jól szórakozik rajtam. Jelen helyzetemben egyéb elképzelhető variációra nem igazán futja, de talán megcáfol. - Attól függ, milyen nézőpontból tekintek rá - hiszen nem mindegy, hogy Mentor szemmel tekintek egy hányattatott sorsú Kölyökre, vagy Teremtőként arra a farkasra, akit saját Kölykömmé tettem. Előbbi esetben rossz emlék, utóbbiban önző mivoltom felülkerekedve már nem annyira. - Milyen néven szólíthatlak? - túl „ajtóstul a házba” effekt lenne, ha egyből a ki vagy, mit keresel erre és mit akarsz kérdéskörrel indítanék, így maradok egy ildomosabb verziónál. Már nem mintha annyira szólítgatni akarnám, de ha már volt olyan kedves és megajándékozott egy Illúzióval, legalább a nevével szeretnék tisztában lenni.
~ Bizonyos szempontból mindenképpen. ~ Hangom mosolygósan magabiztosan csendül a gondolatai között. Természetes, hogy különös számára a helyzet, és voltaképpen számomra is kellemesen megnyugtató, hogy inkább igyekszik tartani az óvatos távolságot, mintsem egyből, olyan ostobán és követelőzően nekem ront - mint oly' sokan mások. És hogy a fenti kijelentésemet alátámasszam, a következő válaszom alatt furcsán eltorzult mozgást vélhet felfedezni farkasalakom pofáján. Akár a rajzfilmekben, úgy tátogom a saját beszédem, és úgy tűnhet, hogy nem gondolati úton folytatom a társalgást, hanem a szavakat kiejtve. - A nevem nem kell, hogy számítson. Lehetek számodra Rokon, egy másik Illuzionista. Nevezhetsz Atyádnak, Ősnek, de akár Álmodónak is. Talán itt sem vagyok igazán. Akárhogy is, én csupán egy elv vagyok, egy gondolat, a Példa, az Elöljáró, egy Illúzió és azért vagyok itt, hogy küldetést adjak neked. Eddig ültem. Most jött csak el az ideje, hogy felkelésem mozdulatával nyomatékosítsam azt, hogy felette állok, bár az energiáim még mindig rejtem előle. Továbbra sem vagyok ott, ám azt nem tudhatja, hogy ez az Illúzió része vagy hatalmamban áll szinte tökéletesen leplezni az erőm, nem létezőnek tüntetve fel magam. Közelebb lépek hozzá, szőrborzoló morgással cirógatva végig saját torkomat, ínyem villantva felé, ám a szándék nem támadó. Lassan haladok, mintha csak be akarnám kebelezni, de nem más ez, mint provokáció. Van hited, fiam? Van hited bízni az ismeretlenben, egy régi mondában, abban a furcsa és megmagyarázhatatlan jelenségben, amely előtted áll? Vagy az ismeretlentől való félelmed okán tovább véded az irhád? ~ Ha meg kéne válaszolnod, mi most életed küldetése, mit felelnél? Mire tetted fel az életed, mi az Álom, ami a lelked égeti, és amiért mindig küzdeni akarsz? Mihez kezdesz az ajándékommal, Illuzionista? ~ Újra az elméjében szólalok meg, provokálva, és ha csak nem tett ellene ezidáig, úgy megugrom kissé, a méz színű bundával fedett mancsommal bal vállára taposok, és saját súlyommal nyomom bele a hátát még jobban a fa törzsébe.
Enyhén billentettem oldalra a fejemet a válaszát hallva, kíváncsi voltam, ki lehet ez az idegen, miféle játékot játszik velem, egyáltalán játéknak tekinti-e mindezt, vagy egészen mások a tervei? Nem tudtam róla semmit, éppen ezért nem lankadt továbbra sem figyelmem, tekintetem a rossz látási viszonyok ellenére is a hímet pásztázta. Következő szavai és a jelenet, a tény, hogy mesékbe illően mozgott a szája, bevallom derekasan, csak még inkább összezavart. Nem is az illúzió, sokkal inkább a szavak. Hitetlenkedő, apró fújtatás, mi fejrázásom kísérte, ujjammal masszíroztam meg az orrnyergem, mintha magam sem volnék teljesen tisztában azzal, mit higgyek és mit ne. Mi ez az egész? Valaki rohadt szar poénnal játszadozik velem, merthogy jelen pillanatban nem igazán fordul meg a fejemben, hogy ez több lehet valaki nagyon viccesnek tartott szórakozásánál. Valami mégis visszatart, valami, ami nem engedi, hogy egyből hátat fordítsak és itt hagyjam a fenébe, valami zsigeri késztetés, hogy várjam ki a végét. A homlokom ráncolva figyelem, ahogyan morogva, ínyét villantva közeledik felém és hiába nem támadó a szándék, mégis enyhén feszülnek meg az izmaim, ugrásra készen várra, mi kerekedik ki ebből az egészből, mit akar egyáltalán. Össze vagyok zavarodva és habár vonásaim felett sikerül uralkodnom, könnyedén olvashat energiáimból. Farkasom éppen annyira nem tudja hogyan kezelni a kialakult szituációt, mint én magam, de furcsa mód nem érzi úgy, hogy fenyegetve lennénk, ez az egyetlen talán - és a hátam mögött álló fa -, mi megakadályoz abban, hogy hátrálni kezdjek az egyre közeledő farkas elől. Kérdésére kérdéssel válaszolnék, kifejtve kicsit, mennyire nem kóser jelenleg számomra ez a helyzet és talán meg is tenném, ha nem ugrana felém. Ösztönös a mozdulat, mivel felém lendülő mancsának „könyöke” felé kapok, szorosan fonva ujjaim a lába köré, míg másik kezem alkarját a pofája alá igyekeznék beékelni, mintha csak attól tartanék, acsarogni, állkapcsát csattogtatni támadna kedve. Ne támadjon, nem viselem amúgy sem jól, ha valaki ennyire a képembe liheg. Tekintetemben ismét felviláglik farkasom mocsárszín írisze, morgásomban pedig bundásom véleménye is kiütközik; ez a helyzet nem igazán nyeri el a tetszésünket… - A te ajándékoddal? - kérdésbe ágyazva ismétlem szavait, egyelőre nem igazán akaródzva válaszolni neki. Felesleges lenne újfent feltennem a „ki vagy” kérdést, hiszen már válaszolt rá. Rokon, Atya, Ős, Álmodó és sorolhatnám, miket mondott az előbb. Mi a..? Nem. - Ez tuti csak egy rossz vicc - hopsz, hogy ezt mégsem gondoltam? Most már mindegy. Akkor sem tetszik. Ha még mindig a fának préselt, hát megpróbáltam lelökni magamról, nem támadó szándékkal, szimplán csak mintha kezdett volna kicsit szűk lenni a hely, kevés a levegő…
Ha minden egyes felgyülemlett érzését és gondolatát füzetlapok sarkára rajzolnám, majd pergetni kezdeném a lapokat, ide-oda ugráló vonalgombócként elevenednének meg leszármazottam legbelsőbb kétségei. Nem várom el, hogy meghajoljon. Nem várom el, hogy egyből térdre hulljon előttem, hiszen nem volna méltó hozzá. Bárki, akárki elmondhatná neki azt, amit tőlem hallott, és ő megadná magát neki. Ez pedig nyilván se nem célom, se nem érdekem. Hagyom, hogy rászorítson a vállát támasztó mancsomra, sőt, még kimondottan óriási ellenállást sem tanúsítok akkor sem, amikor szabad alkarját a torkomnak feszíti. Nem nyomom le, éppen csak kitartom a nyomást, mialatt az ametiszt szemű farkas vigyorgássá szélesíti vicsorát. Lassan törekszem előre. Finoman. Hogy a másodpercek lassúsága alatt kezdje érezi: fárad. Hogy én még mindig lélegezni fogok, akkor is, ha az eltolni próbáló karja remegve kiáltana megadásért. ~ Valóban. Valóban csak egy rossz vicc. Más esetben nem volna olyan sürgető, hogy ilyen drasztikus eszközökkel derítsem ki, érdemes vagy-e az életre. ~ Számítok rá, hogy ettől esetleg csak még indulatosabb és ellenállóbb lesz, legalább is az eddigiekből kiindulva hajlok afelé, hogy ha elég sokáig ingerlem, idővel felrobban, és addig védi majd magát, amíg csak erejéből telik. Eddig azonban nem kívántam eljutni, úgyhogy az unatkozó király közönyével szálltam le róla, és indultam meg az erdő felé. ~ Segítettél rajtam, mikor elesett, és sebzett voltam a szemed előtt. Nem sebeztél, mikor úgy hihetted, könnyedén felülkerekedhettél volna rajtam. Nem felejtem el, Illuzionista, hogy nem maradtál közönyös, hogy nem ontottál hiába vért. Te nem láttál engem, de én ismerem az arcod. Sosem fogod tudni, mikor látsz majd megint, ott leszek mindenhol körülötted. Minden magányos farkasban, minden halandó emberben. Beszélj hát velük úgy, mintha velem beszélnél. Mert sosem tudhatod, mikor térek vissza, hogy megtudjak rólad mindent, amit akarok. Testőr. Farkas. Álmodó... ~ Szavaim úgy váltak egyre halkabbá és visszhangosabbá, ahogyan távolodtam tőle. Ha követett is, hát gondoskodtam arról, hogy érzékeit megfosszam a jelenlétemtől annyira, hogy ne követhessen. Bármit is mondott, azt figyeltem, és megjegyeztem magamnak, hogy legközelebb, ha találkozunk, a felemlegethessem neki a szavait. Vagy a némaságát.
//Na, most akkor én magadra hagylak egy kis sokkal, ha nem bánod. xD Illetőleg ezennel kérvényeznék egy második felvonást, amikor és ahogy neked jó O.o Addig gondolkodj <3 //
//Ja! És ez lőn a 400. hsz-em, csak itt és csak neked szeretettel! //
Kezd egyre bizarabbá válni az egész helyzet, ami csak még egy lapáttal rádob, hogy olybá tűnik, vigyorog immár, nem is vicsorog és nem tudnám eldönteni, melyik a jobb. Egyik sem. Ez az egész helyzet nem tetszik és akkor még jön az érzés is mellé, hogy fáradok. Nem célom megfojtani, szimplán csak a pofáját tartanám tisztes távolban magamtól, de borzasztó a tény, hogy ebben a helyzetben már ezt sem bírnám olyan túl soká. Fasza. És én még könnyed esti sétát terveztem! - Fasza. Egyre biztatóbb a helyzet - morogtam összeszorított fogakkal, homlokomra hideg verejtékcseppek ültek ki és nem feltétlenül csak attól, hogy kezdtem elfáradni az erőlködésben. Dühös voltam, sarokba szorítva éreztem magamat, az ilyesmi pedig olyasmi, amiért épeszű farkas minden bizonnyal egy sem rajong túlzottan. Ráadásként akkor még itt ez az egész szituáció, cseresznyeként a tetejére pedig a tény, hogy a hím azon törekszik, érdemes vagyok-e egyáltalán az életre. Hallható a fellélegzésem, amikor leszállt végre rólam, úgy kaptam levegő után, mint víz alól felszínre bukkanó, pedig még csak nem is fojtogatott… Figyeltem szavaira és hiába vártam megvilágosodást, az messziről elkerült, sőt. Rég volt részem olyasmiben, hogy valami ilyen szinten összezavarja a gondolataimat, ennyire letaglózzon, szokatlan és határozottan kellemetlen érzés volt, talán ez is közrejátszott abban, hogy nem jöttek a szavak. Mit mondhattam volna? Mégsem küldhettem el a fenébe, pedig egek, nagyon szívesen megtettem volna. Energiáim ezúttal is sokkal beszédesebbek voltak, ott vibrált bennük a kimondatlan „cseszd meg!”, amit azért úgy szívesen utána kiabáltam volna. Alaposan belenyomkodott ebbe a furcsa, ragacsos masszába, amiből minden bizonnyal addig szabadulni sem fogok tudni, amíg tényleg vissza nem jön. Pompás. Néhány perccel a távozása után farkas valómat magamra öltve kezdtem vad vágtába, mintha csak zavaros gondolataimat szeretném leelőzni, magam mögött hagyni. Nem jártam sikerrel.
// Köszönöm a 400. hsz-t és a játékot is, imádtam! A továbbiakról pedig akkor értekezzünk. //
Szokták mondani, hogy jóból is megárt a sok... és milyen igaz! Akármennyire is imádtam, hogy az áprilist ezúttal Oroszországban töltjük, pláne úgy, hogy szerintem a három évvel ezelőtti téli olimpia óta nem jártam a nagyszüleimnél, de azért nagy kő esett le a szívemről, amikor elindult a gépünk visszafelé, és ezúttal senkinek a halálhíre nem fogadott Fairbanksben. Szép és jó a családlátogatás, annak fényében meg különösen, hogy végre Mayával és Naomival is összeismerkedhettek az ősök, meg nagyokat beszélgettünk esténként a kandalló mellett teázva, de időről időre mégiscsak szóba került a közelgő születésnapom, hogy aztán rekordidő alatt torkolljon veszekedésbe azok után, hogy mindunatalan ott kötöttünk ki: de mikor házasodunk már végre össze? Mert nem hogy nagyanyámék, de ennyi idősem már anyámék is túlestek rajta, és amúgy is, így vallás, úgy vallás, a szomszéd unokája, meg a szokások, illem, hagyományok, a jól bevált lelki terror. (De még akarunk táncolni az esküvőtökön... Tényleg? Még jó, hogy őrzők vagytok, az öregedéslassító tetoválás csodákra képes!) Csoda, ha ezek után nem vártam azt a bizonyos kerek 30.-at? Ha kérdezte is valaki, hogy mit kérek, normális választ biztos, hogy nem kapott – vérfarkas regenerációt, a láthatatlanná válás képességét, pálmafákat függőággyal a hátsó udvarra, sivatagi rókát, meg hasonló komolytalan válasszokkal kerültem ki az igazságot. Mit kérek? Csak hogy egy napig mindenki hagyjon békén, nyugton! Ha Savannah itt lenne most, biztos csak csóválná a fejét, meg nyakon vágna vagy kétszer, hogy fejezzem be a hisztit, de nincs itt, szóval... Bár a napján, pénteken kivettem egy nap szabit és otthon maradtam – mégiscsak kevesebb az emberrel találkozok a házunkban, mint a Carlsonban, és valljuk be, szívesebben is töltöttem Naomival és Mayával az időt, mint az idegesítő kollégákkal – szombat-vasárnapra azonban úgy döntöttem, hogy kimozdulok otthonról. A friss levegő úgy sem árt, némi adrenalin, meg amúgy is, ki akartam próbálni valami olyat, ami eddig kimaradt az életemből. Igaz, aztán hamar be kellett látnom, hogy idefent északon mégiscsak jóval kevesebb a lehetőség, mint New Yorkban, így, miután Celestét kifaggattam, mit tudna ajánlani, és hideg idő lévén a vadvízi evezés meg a sziklamászás kiesett, végül egy rövid, két napos túlélőtúra mellett döntöttem. Azt még talán én is túlélem, nagyvárosi gyerek létemre, nem igaz? Pláne, ha némi segítség is akad mellé, abból a fajtából, aki az egyik legjobb túlélő a vadonban. Nem is vacakoltam sokáig, még péntek délután felé küldtem neki egy üzenetet, ha pedig ráért, már mentem is, hogy pakoljak. Ha meg nem... hát, pakolni akkor is pakoltam, max. előbb ráunok a túrázásra, és előbb hazajövök.
Ezer éve nem láttalak, megvagy még, te bajkeverők gyöngye? Mit szólsz a szombat reggel 8 órához, félúton a háznál? „Játszós ruhát” meg bakancsot ne felejts el hozni! Remélem, nincs más programod a hétvégére, ha mégis, mondd le. A kedvemért? Légyszi? Ha hozol sütit, viszek vodkát!
A hozzászólást Jackson Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 11, 2017 12:42 am-kor.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Megfordult a fejemben, hogy beköszönök Jacksonnak, hiszen mégis csak születésnap, meg ezer éve nem láttuk egymást, de aztán mindig elvetettem, hiszen nem voltam abban biztos, hogy túl jó ötlet lenne, vagy éppen örülne nekem ténylegesen. Meg eleve biztosan inkább a családjával vagy a barátaival ünnepel, így inkább elvetettem a betoppanást, mert valahogy mostanában nem mindig vagyis elég gyakran nem éppen jól sültek el az ilyen spontán találkozásaink. Amikor rezegni kezdett a telefonom, hogy üzenetem jött, akkor kíváncsian kerestem elő a táskámból, miközben az utcán egyre inkább kezdtem kipakolni a táskám tartalmát, nem is én lennék, ha nem pont most tűnt volna el a telefon a női táskák mélyveremében, meg ez annyira rám vall, hogy ki kell pakolnom a fél mélyvermet, mire előkerül az aprócska készülék. Sietve dobálok vissza mindet, majd pedig kíváncsian nézem meg, hogy kitől jött az üzenet. Mosoly könnyedén kúszik az arcomra, majd még egy aprót fel is nevetek. Most már tuti mai napra jobb he kerülöm ezt az utcaszakaszt, mert a dilis sétáló szerepét szerintem könnyedén elnyertem az elmúlt percekben. Ujjaim pedig fürgén járnak a billentyűzeten, rövid, de annál tömörebb választ kapott.
„Készítheted a vodkát, lesz sütemény. És boldog XXX kedvenc nagypapim.”
Direkt írtam úgy, főleg, ha már idén jött ki egy újabb film ilyen névvel, mármint a folytatás. Pár pillanatra megtorpantam, majd fejben összeszegeztem, hogy mi is van otthon, végül pedig sietve vettem az irány ismét a bolt felé, hogy még egy-két alap anyagot összepakoljak. Otthon pedig jöhetett a sütés és a pakolás a hátizsákba. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem csak egy kis sétát tervezett, ha már így írta. Otthon pedig firkantottam egy cetlit Harvardnak, hogy ne várjon, nem fogok hazajönni hétvégén, de kaját talál a hűtőben, ahogyan van sütemény is. Azzal a lendülettel pedig kora hajnalban magam mögött is hagytam a házat és a várost is. Kicsit csípős volt az idő, de hát ilyen korán mégis mit vár az ember?
Egy darabig kocsival eljöttem, onnantól pedig már gyalog folytattam az utamat. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje is gyalogolhattam, amikor meghallottam a kicsit hevesebben verő szívverést és a léptek zaját. Én pedig azzal a lendülettel egyre halkabban lépdeltem, majd pedig szép lassan sikerült mögé kerülnöm. Egy darabig figyeltem őt, de végül megszólaltam mosolyogva. - Csak nem kapuzárási pánikot kaptál és emiatt elrohantál? Látom még a járókereted is elhagytad a nagyrohanásban. – kérdeztem meg tőle játékosan, majd ha megfordult, akkor sietős léptekkel szeltem át a köztünk lévő pár lépést és könnyedén öleltem meg őt és még két puszit nyomtam az arcára is. – Boldog születésnapot Tökfilkóm. – grátiszként pedig még a haját is összekócoltam, ha nem viselt sapkát. – Nos, mi a terv? Merre szökünk meg? – direkt kérdeztem így, viszont biztos voltam abban, hogy érteni fogja, hogy csak viccelünk, ha pedig valamerre mutatott, vagy mondott, akkor máris folytathattuk az utunkat, mert gondolom, ha két napra kellett tervezni, akkor nem lesz rövid a táv, amit megszeretne tenni. – Milyen érzés belépni a vének birodalmába? Hogy vagy? – kíváncsiskodtam könnyedén, hiszen miért ne? Eleve ritka volt az a pillanat amikor mi normálisan tudtunk beszélgetni és nem pedig egymás vérét szívtuk; most pedig volt mivel, amíg meg nem esz érte.
„Mondja ezt az, aki kor alapján minimum dédnagyanyám lehetne? Én még jó ideig nem akarok nagyapa lenni, úgyhogy üss a szádra! Akkor szombaton találkozunk!”
Nagypapi, még mit nem! Így is közelebb vagyok a 18-hoz, mint ő, bár igaz, száz év múlva is így lesz, és akkor meg ő lesz az, akit külső alapján mindenki közelebb tippelne hozzá, de ha már kettőnk közül ő a vérfarkas... Másrészt meg a fenéket, eszem ágában sincs olyan bulit tartani, mint ha valami nyugdíjas otthonban lennénk! Annyi erővel bemehettem volna az egyetemre, aztán Keldron társaságában csendben olvasgathattam volna, az is legalább annyi izgalmat tartogatott volna. Így vagy úgy, az üzenet kiküldve, a rendezvous lebeszélve, nem is maradt más hátra, mint összepakolni hétvégére, meg boldogítani még egy napig a lányokat. Utána úgy is övék az egész ház hétvégén!
Lévén, már nem volt olyan zimankós az idő, motorral mentem, ameddig olyanok voltak az útviszonyok, hogy miután – az autóösszetörős incidens óta – kedvenc járművemet biztonságba helyeztem, gyalog induljak neki az erdőnek, a már jól ismert útvonalon. Jártam erre már korábban többször is, így nem tartottam attól, hogy eltévednék út közben, maximum az idővel csúszok el egy kissé, de annyiért meg csak nem fogja leharapni Prim a fejem. Csak nem most, amikor szülinapom van...? És úgy tűnik, nem is kell sokat várnom rá, még a megbeszélt faházig se jutok el, amikor az oly jól ismer, ismerős hang megüti a fülem. - A francba, most lebuktam! Ennyire nyilvánvaló? - temetem az arcom a tenyerembe túldramatizált mozdulattal, mielőtt egy fintorral lereagáltam volna a járókeretes megjegyzését. - Kikérem magamnak! Nekem aztán biztosan nem lesz, még nyugdíjas őrzőként is fittebb leszek, mint amerika lakosságának nagy része. - jelejtettem ki, ha nem is olyan brutálra gyúrt nagyapa leszek, mint amilyenekkel manapság van elárasztva a net, de amíg élek, addig tuti nem állok le a sporttal. Ha meg nem tudom folytatni, nos, szerintem úgy sem húznám sokáig nélküle, szóval... - Köszönöm! - fogadtam és viszonoztam egy azon lendülettel mind az ölelést, mind a puszikat, pláne, hogy tényleg egészen rég találkoztunk utoljára, és a fenébe is, hiányoznak azért a közös beszélgetések, hülyülések... még talán a veszekedések is. - Ázsiában még sosem voltam korábban. Mit szólsz Kínához? - feleltem halál komolyan a komolytalannak szánt kérdésére. Ha már ő is ilyen ugratósra veszi a figurát, rajtam aztán ne múljon... és belegondolva, tényleg jó buli lenne valami hosszúhétvégés, távolabbi kiruccanás is, kár, hogy annyi macerával járna...! Így jobb híján egyelőre csak így kicsiben, maradjunk a közeben, aztán meg ki tudja... mire az üveg aljára nézünk, lehet, már kínaiakat fogunk látni itt fent északon is. Vagy tényleg ott ébredünk, nálunk sosem lehet tudni, ugyebár... - Passz. Milyen érzés? - kérdezek vissza szemtelenkedve, hisz tisztában vagyok vele, hogy a nők örök 18 évesek, de attól még na... legalább háromszor annyi idős mint én, csak ne hívjon vénnek! - Megvagyok, köszönöm kérdésedet. Túléltünk egy újabb szezont, otthon is minden rendben, és végre ennek a nyomorult tollas-tőrös-álmos mellékhatásnak is vége, szóval pláne öröm, boldogság van. És feléd mi újság? Még mindig Anchorage? A macsek még megvan, vagy küldjek másikat helyette? - kérdeztem vissza, bár akármiről is szeretne mesélni, kíváncsian, érdeklődve hallgatom, miközben megindulok mellette az erdei ösvényen, a már sokat emlegetett faház felé.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
„Biztos vagy ebben? Mármint abban, hogy ebbe bele akarsz jobban merülni? Félő, hogy a végén még megállsz a növésben… Másrészt meg még kinézetre még mindig jobban tartom magam, mint te… Vénséges Morlám… ”
Reménykedtem abban, hogy ismeri a végtelen történetet és be fog ugrani az, hogy kit is hívtak így, de ha nem, akkor sincs gond. Biztos vagyok abban, hogy nem akarja tovább ragozni azt, hogy én hozzá képest mennyire vén vagyok, hiszen mégis csak van múltunk és nem hiszem, hogy arra akarna gondolni, hogy akár a dédanyja is lehetnénk, de mégis virgoncabb vagyok, mint az övé, ha még egyáltalán él. Nem, ez még nekem is sok lenne, nemhogy neki. Ennyire azért már ismerem.
Sietve indultam neki az útnak, hiszen nem akartam elkésni. Inkább érjek oda korábban, mintsem késve. Legalább akkor megehetem őt is, amiért állandóan várni kell rá, vagy szívhatom a vérét tovább, hogy tényleg kezd lelassulni, mint a nagypapik, akik azt hiszik még erejük teljében vannak, de közben nem. Talán ezért is szerettem ennyire Jackson közelében lenni, mert tudtam jól, hogy nem fog besértődni az ilyen hülye megnyilvánulásiamon, vérszívásaimon, míg más simán megtenné. Helyette inkább ő is visszavág valamivel. Meg egyébként is már nagyon hiányzott; régóta nem láttuk egymást. Hiányzott a sok hülyéskedés, a beszélgetéseink, meg talán kicsit a veszekedéseink is, de azt inkább kihagynám most, mégis csak a születésnapja van. - Legközelebb már tudom mit veszek neked, valami drámakurzusra belépőt. Ott megtanulhatsz tökéletesen színészkedni. – csipkelődtem vele továbbra is széles mosollyal az arcomon. - Képzelem majd, ahogyan 120 éves korodban is lehagyod az akkori fiatalokat futásban, vagy éppen majd kiadod magad 40 évesnek. – kuncogom el magam, hiszen tény, hogy fittebb lehet, ha addig is őrző lesz és nem történik semmi se. – És beszeretnél majd kerülni a történelembe is, vagy menyinek is fogod magad kiadni? – kérdezem meg kíváncsian, miközben egyre közelebb sétálok hozzá, de igazából egyiket se gondoltam komolyan. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz mondjuk 40 év múlva, hiszen megannyiszor bizonyította már nekünk is az élet, hogy felesleges tervezni, mert úgyis egy egyszerű „tollvonással” keresztbehúzza a számításainkat. Csak elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy köszöni. Az ölelése pedig remekül esik, hiszen régóta nem volt már ennyire békés szerintem a mi találkozásunk se. Azért a végén még kicsit összekócolom a haját, ha éppen nincs túl rövidre lenyírva. - Ismerek egy-két remek helyet ott, ha tényleg szeretnél oda elmenni, akkor csak egy szavadba kerül és máris útra kelhetünk. – pillantok rá komolyan, hiszen ha ez az egyik pontja a bakancslistájának, akkor csak szóljon és szívesen felcsapok idegenvezetőnek. Szerintem egészen remek helyeket ismerek. Sőt, nem egy olyat is, amit egy hétköznapi ember nem is láthatna, mert a sötétség ott is sok mindent rejt. Pont én ne tudnám, aki versenyzett is ott? Bár ki tudja, hogy még miként fog alakulni ez az este - hétvége, lehet hogy teljesen máshol fogjuk idővel találni magunkat, mint ahol terveztük. - Remek érzés, mert még mindig úgy érzem magam, mintha tinédzser lennék és a világ a lábaim előtt heverne. Kívánhatnék ennél többet? Lehet nevet kellene változtatnom Pajkos dédnagyira. – próbálom a lehető legkomolyabban előadni a dolgot, de a végére már egyre nehezebben megy, de azért sikerült. Az is tuti, hogy pár másodperccel később már hangosan nevetek, mert még az ötlet is eléggé abszurd. Még akkor is, ha éppen egy kicsit kétes bárban vagyok táncosnő, vagy olykor pincérnő. – Milyen szűk szavú vagy, nem hiszem el, hogy más nem történt veled. Bakancslistáddal mi a helyzet, vagy a barátokkal és hasonló dolgok? – próbálok tovább faggatózni, mert ha azt hiszi, hogy két-három mondattal le tudhatja ezt a részét a beszélgetésnek, akkor nagyon is téved, viszont a családjáról inkább nem faggatom, meg nem is nagyon akarnék elmerülni a mélységekben ilyen téren. – Igen, még mindig Anchorage-ben vagyok, egészen megszerettem a várost annak ellenére is, hogy egy-két dolog miatt utálom azt a helyet. – rántom meg a vállaimat. – Még szép, hogy megvan és néha megfordul a fejemben az is, hogy esetleg megint valamit, valakit örökbe fogadnék, hiszen ne legyen már ő se árva. Na, meg akadt egy új lakótársam is, az egyik hozzád hasonló, Havardr, talán ismered. – pillantok rá kérdőn, miközben egyre inkább kezd elnyelni minket az erdő. A lépteink alatt olykor az avarban található faágak vagy tavalyról itt maradt termések ropognak, de nem túlzottan érdekel. – Egyébként miért pont ezt választottad születésnapodra? Miért nem valami távolabbi helyet? – kérdezem meg tőle minden habozás nélkül, hiszen ha bárhova el akart volna utazni, akkor simán vele mentem volna, ahogyan a túrázásba is belementem.
Igaza van, tényleg jobb lenne abbahagyni. Nem mint ha olyan veszély fenyegetne, mint amit említ, de a végén még rosszakat álmodnék, az meg senkinek sem hiányzik, hogy a kialvatlanság miatt végigmorogjam az egész hétvégét neki. Így is, ki tudja, mennyit fogunk aludni? Már ha fogunk egyáltalán. A rémálmok azonban elkerültek az éjjel, hála az égnek, így másnap frissen, üdén, kipihenten vágtam neki az erdőnek, egyenesen a megbeszélt találkahely felé sétálva, amíg fel nem bukkan mögöttem a settenkedő... - Viccelsz? Az bármikor jöhet! Informátorként úgy sem árt, ha konyítunk valamicskét ahhoz is. Igaz, a ti érzékeiteket úgy sem lehet egykönnyen átverni... - hiába, ilyen hallással, látással meg szaglással nehéz labdába rúgni mellettük, igaz, nem lehetetlen. Igaz, Prim még bundások közt is előnyben van, hisz egy darabig együtt is laktunk annak idején. - Simán! - vigyorgok büszkén, igaz, messze van az még, de tekintve, hogy a fiatalabb generációk egyre puhányabbak, ezt már én is érzékelem a magam zsenge harminc évével... képzelem, milyen katasztrofális lesz a helyzet, ha tényleg 120 leszek! - Még szép, hogy be! - jelentettem ki büszkén, az embernek nem árt, ha vannak céljai. Azt meg, hogy melyik történelembe... a jégkorongéba mondhatni, már sikerült azzal, hogy egyetemistaként megkaptam az egyik, fiataloknak szóló nívós díjat; aztán meg a balesetem is elég emlékezetesre sikerült... remélem, sikerül még visszatérni és a pályán is több maradandót alkotni. Ami meg az őrző létet illeti, egyszer még krónikás leszek, ha addig élek is. - Miért, te sosem álmodoztál ilyesmiről? Híresnek lenni, vagy bekerülni a történelemkönyvekbe? - passzoltam vissza a kérdést, ha nem is szeretne olyan nevekkel versenyezni, mint a történelem legnagyobbjai, de akár az élet egy-egy területén? Mondjuk a fényképészettel? - Istenem, erről sosem fogsz leszokni? - hessegetem el a kezét grimaszolva az ölelést követően, csak ne kócolgassa úgy a hajam, mint valami ovis hülyegyereknek, abból a korból azért már rég kinőttem. - Komolyan? - kérdezek vissza némileg meglepetten - Na, akkor ha egyszer odáig jutok, már tudom, kit viszek. Azt nem ígérem, hogy mostanában, mert a szabadságaim nagy részét már ellőttem erre az évre, de majd... - nem felejtem el, az biztos, és amúgy is, előttünk az egész élet! - Ezt most fejezd be. - szögezem le, ahogy meghallom, milyen témával rukkol elő már megint, mert nemmm akarom hallani, s ha folytatja, tuti, hogy a fülemre tapasztott kézzel indulok meg az ellenkező irányba, jelezve, hogy elég ennyi a témából. - Mert mit meséljek? Túléltük a vörös holdat, ezúttal az én rokonaimat látogattuk meg Oroszországban. Jó volt újra látni a nagyszüleimet, pláne, hogy tavaly sem sikerült időt szakítani az útra, de mit ne mondjak, jóból is megárt a sok... örülök, hogy újra itt vagyunk. A szezon véget ért, a csapattal még mindig nem vagyok elégedett, de úgy tűnik, egyedül kevés vagyok hozzájuk, ha nem akarják összekapni magukat, akkor ha a fejem tetejére állok, se nyernek bajnokságot. - feleltem némileg letörten, hisz olyan nagy tervekkel érkeztem, és persze, tisztában vagyok vele, hogy míg a játékban jó vagyok, az edzősködés teljesen más téma, de azért abban reménykedtem titkon, hogy jobb lesz a helyzet. - Akkor ezek szerint a Teremtőd még mindig nem tért vissza... Vagy valami más is történt? - kíváncsiskodok, mert nem én lennék, ha nem, amikor azonban az örökbefogadás kerül szóba, egészen felszalad a szemöldököm. - Örökbe fogadni? Kutyát, macskát, mit szeretnél? Hozok én neked! - élek egyből a lehetőséggel, hisz ahhoz képest, hogy úgy indult a képlet, hogy Naominak van egy szem szőnyegcirkálója, és ennyi, azóta már egy kész állatfalkával élünk egy fedél alatt. Úgy, hogy egyikünk sem az az elborult agyú állatvédő típus... jó, mi? - Az a Havardr aki Fairbanksből jött át ide? Mert akkor ismerem... úgy-ahogy... névről, meg látásból. - azt azért túlzás lenne állítani, hogy barátok lennénk, de lévén, egy protektorátusnál szolgáltunk, nem vagyunk teljesen idegenek egymás számára. - Majdnem egész áprilisban az oroszoknál voltunk, nem hiszem, hogy elengedtek volna hosszabb időre, ha meg messzire megyünk, az utazás sem egy-két óra. - tudom, igazán gyakorlatiasan kiábrándító válasz, de ha egyszer ez volt az igazság! Majd máskor hódítjuk meg a világot ketten.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elmosolyodom azon, amit mond. Kész csoda, hogy nekik nem tartanak drámaszakkört, pedig biztosan hasznos lehetne számukra. Inkább csak elraktározom, hogy már a hecc kedvéért is lehet, hogy beíratom egybe, biztosan van Fairbanksben is valami ilyen, vagy majd Anchorage-be és akkor többet látnám, talán… - Azért megnézném azt, ahogyan versenyzel majd az akkori fiatalokkal, ha ilyenre adod a fejedet, akkor mindenképpen szólj! – kuncogom el magam és még kicsit játékosan vállon is lököm őt. Kicsit talán meglep a válasza, de nem teljesen. Tényleg el tudnám képzelni azt, hogy idővel róla fognak olvasni a gyerekek, vagyis a sportolok, vagy példaként fog szerepelni, hogy nem adta fel és milyen remek edző lett belőle. Bár az is igaz, hogy most fogalmam sincs, hogy miként zárták a szezont, de ha rajta múlna, akkor biztosan mindig nyernének. Kicsit talán csodálom is, hogy ekkora a kitartása és nem adja fel. - Azt hiszem, hogy nem, vagy magam sem tudom. Néha vonzott a művészet, mármint a fényképezés ilyen területe, de mindig inkább névtelen művész maradtam. Szeretem a pörgést, de ami velejárna az lehet mégse nekem való lenne, vagy eljátszani a tragikus halálomat. – rántom meg a vállaimat egy kisebb töprengés közepette, mert gyerekként még álmodoztam, de az meg teljesen másabb világ volt. Meg legtöbb esetben a névtelenek a legnagyobb hősök véleményem szerint. - Valld csak be, ha nem csinálnám többet, akkor azt hinnéd, hogy valami baj van, vagy hiányozna is már. – nevetem el magam, ahogyan a haját igazgatja a kisebb kócolásomat követően. - Igen, rövid ideig ott éltem, meg versenyeztem is, így van bőven ismeretségem is. – kicsit ábrándos is lesz az arcom, ahogyan feldereng előttem a múlt. Szerettem ott lenni, talán össze kellene pakolnom és visszamenni oda, elvegyülni ott a tömegben, még ha nem is lenne egyszerű, de legalább tudom, hogy barátok még mindig várnának ott tártkarokkal. Amikor ismét mesélni kezd, akkor néha hümmögök vagy éppen bólintok egyet, hiszen biztosan jó lehetett hazamenni, ahogyan annak is örülök, hogy nem esett baja a vörös holdkor, mert itt se volt, de amúgy se. De akkor ezek szerint pedig még minden rendben van velük. – Örülök, hogy jól vagytok. – fűzök hozzá csak ennyit, hiszen fogalmam sincs, hogy mit is kéne mondani. Sose voltam túl jó ebben, meg igazán nem is akarok belefolyni ezekbe a dolgokba. Fairbankset se véletlenül kerülöm, hiszen véletlen se akarok összefutni Liammel. Azok után nem, mert talán mások szemeláttára is képes lennék lekeverni neki egyet. - Nem, semmit se tudok róla már több, mint egy éve. Úgy tartják, hogy okkal történik minden, talán ez a büntetésem azért, mert megöltem egy farkast. – utalok a sajátomra, hiszen az átharapásommal megtettem. – Emlékszel, hogy majdnem csatlakoztam anno a falkához? Nem tettem meg, így pedig kiderült, hogy mennyire is vagyok fontos másoknak. – keserűen nevetem el magam, hiszen sose mondtam azt, hogy amiről egykoron beszéltünk az totálisan zátonyra futott. Nem akarom többé azt a hímet látni, igazából egyet se olyan értelemben. Nem akarom azt, hogy a szív valaha olyan értelemben újra dobbanjon, mint egykoron tette Jacksonnal kapcsolatban, vagy éppen Matt-el, vagy netán Liammel… - Tudtam, hogy rád számíthatok, de nem ilyenre gondoltam. – harapok bele az alsó ajkamba, miközben egyre beljebb érünk az erdőben és az avar a talpunk alatt ropog. – Ténylegesen örökbefogadáson gondolkozom, egy árvaházi kislányt. – nem nézek rá, miközben kicsúszik az ajkamon, mert én is tudom, hogy őrültség, de olykor mégis megfordul a fejemben, hogy befogadhatnék egyet. Nem lennék tökéletes, viszont talán még se lenne annyira borzalmas velem és esélyt kaphatna egy jobb életre a gyermek… Vagy inkább tanulnom kellene a saját hibámból, hogy igazán újabb esélyek nem is léteznek? - Igen, de ha jól tudom, akkor rövidebb ideig nem is itt élt, hanem hazatért és nem rég jött vissza. – avatom be a dolgokba, hiszen ez nem titok. – Akkor igazán nem barátkoztatok össze. – gondolkozom hangosan, mert hirtelen én is úgy érzem, hogy a másik őrzőt nem ismerem annyira. Legalább nem került szóba a közös ismerős – vagyis én - se, de azt nem is bánom. - Nos, magunkat ismerve sose mond, hogy soha. Eléggé sok vicces, fura, szokatlan és őrült helyzetben találtuk már magunkat, nem? – pillantok rá széles mosollyal az arcomon, majd előveszem a kulacsomat. – Kérsz? – kérdezem meg tőle, ha kért, akkor neki adtam miután ittam, ha nem kért vizet, akkor csak visszapakoltam a helyére. – Hoztam vattacukrot is neked, mert tudom szereted. – szólalok meg ismét, miközben az égre pillantok fel. – Mondtak azóta valami újat az orvosok? – kérdezem meg teljesen érdeklődve, mert reménykedek abban, hogy kapott valami pozitív visszajelzést az utolsó találkozásunk óta.
Kezdőlap
//
//
A továbbiakról pedig akkor értekezzünk. 
//
”
