Szeretem az alaszkai teleket. Sokan idegenkednek a hidegtől és a hótól, engem azonban egyáltalán nem zavar, hiszen itt nőttem fel, ehhez szoktam hozzá. Nagyon örültem, amikor Jay elhívott magával, és eszemben sem volt nemet mondani. Suzy-t kora reggel elvittem anyáékhoz, aztán berámoltam kisebb túlélőfelszerelést a hátizsákomba. A kesztyűimet leszámítva minden Columbia márkás rajtam. Én erre esküszöm, mert nagyon megbízható túraruhákat gyártanak... vagyis nem csak a túraruháik, hanem minden sportruházatuk kiváló minőségű. Persze nem olcsó, de van aminél a minőség miatt jobb megfizetni kicsit a drágább árfekvésű dolgokat. Miközben Jay mellett sétálok, visszafojtott lélegzettel hallgatom a történetet. Bár a sálamat a szám elé húztam, hogy ne közvetlenül lélegezzem be a hideg levegőt, kikerekedett szemei árulkodnak rémületemről. - Kész szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Vagyis hát... a fizikumodnak hála! Másnak ennyitől biztosan szétmentek volna a lábai, de a térdszalagjai tuti odalettek volna. - Csóválom meg a fejemet, majd egy pillanatra hátra fordulok. - Szerintem ez a bagoly követ minket. - Jegyzem meg. Nem zavar egyébként, nem félek a baglyoktól, csak kicsit meglep a dolog, mert eddig még soha nem követett egy bagoly sem, amikor kirándultam. Biztos kíváncsi, és nem tart annyira az emberektől. - És... mesélj! Végül hogy alakult a karácsonyod, elutaztál? - Fordulok vissza Jay felé. Ha jól emlékszem, az ünnepek előtt amikor találkoztunk a lépcsőházban, akkor azt mondta, hogy lehetséges, hogy elutazik karácsonyra. - Én már 23-án elmentem Anchorage-ba. Tudod, mondtam, hogy idén mi megyünk a bátyámékhoz, mert tavaly ők jöttek hozzánk. A fiatalabbik bátyámmal mentem, anyáék csak másnap jöttek utánunk, mert apa még 23-án éjjel ügyelt a kórházban. Nagyon jó volt a karácsony, csak kár, hogy olyan gyorsan eltelt. Szívesen maradtam még volna, csak tudod... jön a Szilveszter, és futószalagon jönnek majd a vendégeim bulifrizurát csináltatni, szóval lesz munkám bőven az év utolsó napjaiban is. Ezért is örülök annyira, hogy elhívtál magaddal. Jót tesz a friss levegőn való testmozgás. - Csacsogtam, de csak visszafogott orgánummal, hiszen nem akartam volna megzavarni az erdő... és az itt élő állatok nyugalmát.
Ez a sarki kommandós felszerelés kevés nőn áll ennyire vérpezsdítően, mint a kedvenc fodrászomon. A nagy fehérségben akár el is veszhetne, ha bújócskázósat akarna játszani valaki olyannal, aki nem rendelkezik az öt érzék hatszorosával. Okos fejecskéjével figyel arra, hogy ne szívjon be több hideget, mint amennyit tolerál a belső értékrendszere. Én pedig történetekkel melegítem fel a hangulatot. - Ha térden kapott volna a találat, lehet, hogy most te lennél a gyorsabb, én meg csak játszanám a falábú kalózkapitányt. De ennyit a túlélőhorrorról, amiben a hős sebekkel, de természetesen győztesen bukkan fel a film végén! A pozitív végkicsengés ellenére is látom, hogy nem annyira kedvelt téma ez Iris számára, a sokkolás pedig az ő esetében nem oly gyönyörködtető, mint másnál. - Szerintem fészket is rakna a csini kis sapkádon. Ha nem lépkednék melletted ily szorosan, több mint testőrt játszva. Egy szavába kerülne, hogy levadásszam a szárnyas hógombolyagot, de ez a csaj sokkal békésebb típus. Támadásra kész szemekkel fürkészem azért a huhogó rémet és fejben ráküldök egy eléggé agresszív üzenetet, hogy ha lehet, messzebb mondja a mondókáját. - Igen, a fehér karácsonyt felcseréltem egy kicsit színesebbel, meglátogatva a Nagy Almát. Tudod, a család nagy úr és időnként nem számít a távolság - hangzik a hivatalos verzió. Valójában visszalátogattam Minneapolis-ba, hogy homlokommal csókoljam meg az új hazám földjét a Farkaslak biogazdaságában. A családomat hosszú évtizedek után láttam újra, hisz a Fülöp-szigetekről nem egy délutáni matiné volt átruccanni. Innen lényegesen egyszerűbb és mint autó elektronikáját az akkumulátor, úgy töltött fel a szívem igazi otthonában tett látogatás. - És mesélj az éneklős szettről, mennyire élvezi a kicsi? Az én szüleim inkább a földöntúli béke szigetén leledzenek, talán a korból eredően is. A mostohatesó viszont hasonlóan aktív, csak épp az autók bűvölésében. Bevallhatom, sok trükköt tőle lestem el a gépszörnyetegek lerobbanásának elhárításáról. Mese habbal, ami nyomokban igazságot is tartalmaz. A szüleim ősöregek, anya pici fia pedig, ki az új házasság szülötte, teljességgel hidegen hagy. - Milyen fazonokat nyíratnak a hajukba? Nekem az év utolsó napjára a frizura kimerül egy kéken vagy zölden csillogó papírparókában. Amit képes voltam már felhelyezni a kopasz kobakra, de nem ragaszkodom hozzá. Iris nyilván szakértője a témának, meg általában a fejtetőn viselt szőrzetnek, amit én ritkán engedek meg magamnak. Most éppen akad, egészen hosszú, talán még a két centit is eléri. Szinte a szememet verdesi, botrányos... - Így van, a város friss szmogja nem érhet fel egy tüdőbontóan tiszta hegyi légkúrával. Csak álljunk meg egy pillanatra egy nagy... Széttárom a karomat, hogy egyetlen kivételt tegyünk és szippantsunk a jóból valami hatalmasat, de ekkor hallok meg valami nagy mordulást. Mintha éhes lenne a hegy és gyomorkorgást hallatna, de sajnos ez sokkalta rosszabbat jelenthet. Olyat, ami ellen még az én képességeim sem védenek feltétlenül, hisz ha megindul a hideg vízkása, akkor a vérfarkas is csak úszhat a boldogságban, nemhogy egy halandó. Szemeimet előre szegezem és aggódva keresem a megoldást, meg egyáltalán a problémát is, hogy melyik irányból várjuk az átkot és merre lesz az áldás...
Este van, este van, ki-ki nyugalomba', feketén bólintgat az eperfa lombja ásít az égbolt a fejünk fölött. Szeretem ezt az időszakát a napoknak, különösen szabad ég alatt. Szabadon, amilyen sosem voltam, de amilyennek néha a csillagokat és a holdat bámulva mégis éreztem magam. Ezért is kértem meg Dereket, hogy ne kérdezze hová megyek,. ne akarjon utánam jönni. Bízzon bennem.. nem, ezt nem kértem tőle, hiszen én sem bízom meg benne, nem várom hát el, hogy ő tegye. Vagyis de, elvárnám én, el is várom. Épp csak nem kapom és jobbnak látom nem felbosszantani magam rajta. Nem megyek az út közelébe. Szinte milliméterre pontosan a város határvonalán sétálok, kedvtelve taposva ezt a sávot. Még ki is tárom karjaimat oldalra, oldalsó középtartásba, s csendesnek nem nevezhető magányomban hangosan kacagok, mint egy eszehagyott. Mert május van. Mert már nem szabadna annak lennem, ami vagyok. Talán holnaptól nem is leszek az. És nem tudom, hogy emiatt örüljek-e, vagy legyek nagyon dühös. Van önálló véleményem és ha másnak nem is, de legalább magamnak számít. Ezért jöttem el, ezért kellett kiszabaduljak onnan, ahol nem látnak szívesen, de ahol mégis maradni szeretnék valaki miatt, aki talán meg sem érdemli. Meg sem érdemel. Lassan állok neki levetni a ruhákat, melyeket viselek. Élvezem, hogy már mindkét kezemet tudom használni, gombjaimat nem sután, hanem könnyed természetességgel tudom a gomblyukakból kibújtatni. Lekerül a kabát - Dereké - a szoknya, a blúz és a kardigán, majd a fehérneműk is mennek a harisnya után. Egy alacsonyabban lógó faágra terítem holmimat, mintha csak szárítani akarnám jó háziasszony - szép vicc - módjára azokat. Nem akarom tönkretenni egyiket sem, tőle kaptam őket, s mocskosul szentimentális vagyok még akkor is, ha egyébként szerintem ez a világ legocsmányabb szoknyája. Hiába, nem az ízléséért szeretem. Nem szeretem! Váltok, hagyom előrobbanni belőlem a tömzsi, alacsony, kisnövésű, vaskos nőstényt, a városhatáron kívülre szökellve képében. Orrlikaim kitágulnak, nagyot szimmantok a levegőből, magamba kívánok inni mindent, amit farkasösztöneimnek tartogat az éj. Vajon miféle meglepetés ér ma itt? S vajon - bármi is lesz az - tudatom-e Derekkel valaha? Majd kiderül.
Nem vagyok a legjobb bőrben, így hát okosabbnak ítéltem farkas alakban, városhatáron kívül tölteni a napokat, legalább gyorsabban regenerálódom, és nem futok még egy kattantba, aki nagyon szeret másokat elpáholni. Nem mondom, hogy nem kedvelem a baráti bunyókat, de ennek nem sok köze volt ahhoz, az egyszer biztos. Most viszont inkább maradok nyugton egy ideig, mert egyrészt ez esik jól, másrészt úgysem találtam még meg azt a mocskot, szóval eszemben sincs ugrálni, még a végén idő előtt kitesznek a területről, az pedig nem jönne jól. Nyugodtan heverészek, túl az egyszemélyes nyúl lakomámon. Szétverve még egy jól is bőven elég elkapás tekintetében, eszemben sem jutott nagyobb vadra menni, minek is, ha ennyitől jól lakok jelenleg? Egy őz csak merő pazarlás lett volna, azt pedig nem kedvelem. Meg-megüti a fülem valami szél suttogta eszement kacagás. Valakinek túl sok volt a szesz, vagy csak bolond szegény. Mindenesetre annyira kíváncsi nem vagyok, hogy utána járjak, ha csak egyszerű ember, jobb távol maradni. Eme elképzelésem hamar megdől, mikor az energiák áramlását érzem, s noha a pajzsom felhúzva, szagom attól még van, igaz, ha valaki nem tudja, mit kövessen, ez nem is számít igazán. Ettől még bujkálni nem fogok, sem arrébb menni, még emésztek, ilyenkor kár ugrálni, kínos volna, ha visszajönne a vacsorám. Talán nem erre fog jönni, és nem lesz szükséges megint konfrontálódnom, nem lenne ínyemre napokon belül többször. Ennyire nem vagyok erőszakos fráter, és inkább csak egy valaki lenne, akinek szíves örömest feszülnék neki, kiverve belőle a szart is. Nanááá, hogy erre jön… így ha nem süket és vak a világra, akkor percek múlva meg is láthat egy fa előtt heverészni, nyugodtan, mintha a világon semmi nem történt volna. Akármilyen idős lehet, jelen pillanatban nem érzékelek belőle semmit, de nem is célom bántani, ki tudja, ki errefelé falkatag, a mínusz pontok nem hiányoznak. Szembogaraim megpihennek a kicsi, tömzsi alakon, biztosan nőstény, és nyomokban mintha érezném rajta a falka szagát, de valahogy nem az igazi, hirtelen nem is tudom hová tenni a dolgot.
Szagos vagyok. Hurrá. Sose volt bajom a falkaszaggal, de néha képes vagyok facsarni a saját orromat. Így - meg egyébként is - inkább arra koncentrálok, hogy megérezzem a körülttem heverő erdő szagát, a benne lélegző állatokét. És akkor megakad az orrom és pár pillanattal később a szemem is a másikon. Lustán heverésző vad, de a látszat nem jelent semmit, ezt minden magunkfajta tudja. Nem torpanok meg látványosan, egészen addig sétálok, amíg olyan közelségbe nem érek, hogy az még épp ne legyen zavaró, de jelezze: sem óvatlan, sem gyáva nem vagyok. Pajzsomat csak annyira eresztem le, hogy érzékelhessek a másikból valamit, meztelenkedni védvonal nélkül nem szokásom, nem otthon vagyok. Nem ott otthon. Itt otthon. Ez még mindig bonyolult. Elheverek pontosan szemben maradva vele, mellső lábaimat kinyújtom, pofámat megtámasztom azokon. ~ Közöd nincs a falkához. Próbálom ki, hogy elméjébe tudom-e tolni ennyi pajzsrésen át a szavakat, az egyértelműt. Kínos lenne, ha rosszul érezném felőle azt, hogy semmiféle itteni falkaszaga - nem, mintha másmilyen lenne - nincs. ~ Van neved? A kérdés nem marad ennyiben, az kéne még, hogy egy egyszerű "van"-nal lerázzon. Ez igazából csak szemtelen, kedélyes, szertelen jellemem kivetülése így, felvezetés ha úgy tetszik. ~ Mi az? Az enyém majd ezután. Maximum.
Különösképpen nem zavartatom magam a nőstény megjelenése okán, miért is tenném, itt csak olyanokba futhatok bele, akiket nem ismerek, kínos lenne állandóan azon görcsölni, hogy juj, most épp kihez lesz szerencsém, vagy épp szerencsétlenségem. Egész derűsen figyelem, ahol leheveredik velem szemben, békés borostyánjaim azért felmérik, vajon mire lehetne számítani a részéről, de túlzottan nem idegeskedek annak okán, hogy leheveredett. Elég nagy a placc kettőnknek is, nemde? Idegbajos sosem voltam, nem fogom elkezdeni most sem. ~ Ámen. Ha rajtam múlik, nem is lesz. Te viszont nem tűnsz ilyen szerencsésnek.~ Éppenséggel az is lehet, hogy ez a dolga, jófejkedve bevágódni, aztán leadni az infókat rólam. Igazából nem érdekel, mert nem azért jöttem, hogy egy alfa előtt fejet hajtva ugráljak, ahogy mások fütyülnek. Nekem más dolgom van itt, és az senkinek sem érdeke, hogy közben belekeveredjek az itteni körforgásba. ~ Van ám, több is.~ Nem tehetek róla, de mulattat ez a tömör szűkszavú lényegletörése, nincs nekem semmi bajom azzal, ha valakinek ez a stílusa, én felőlem aztán nyugodtan. Pláne, ha szórakoztatónak is találom. ~ Elijah. A tiéd?~ Hasraesni nem fogok attól sem, ha nem közli, hisz ez csak név, ami engem illet, a sokadik a sorban, és még csak nem is volt szándékomban felvenni, az előző életemben szíves örömest lubickoltam volna még jó ideig, ám ettől megfosztottak.
A vigyor csak elméleti síkon marad meg, lévén farkaspofával elég nehéz kivitelezni az ilyesmit. Mindenesetre remekül szórakozom azon, ahogy reagál arra, amit a falkáról mondok. Ha olyan óvatlan hülye gyökér lennék, amilyen nem vagyok, akkor ezen a ponton állnék neki kifakadni, hogy milyen szar is az itteni falka. Viszont egyrészt nem vagyok ekkora marha, másrészt meg azért annyira nem szar. El lehet lenni vele. Már amennyit nekem sikerült megismerni - egyelőre - a vendégszeretetükből. És Derekért meg amúgy is megéri, csak meg ne tudja a majomja, még a végén elbízza magát. ~ Nos, én elég szerencsés vagyok, de ja, nem ilyen téren. Hogy ez most azt jelenti, hogy falkatag vagyok vagy nem jelenti azt, azt nem kötöm az orrára. Mindent neki sem kell tudni, ahogy senkinek. Elvagyok én a magam titkaival, egyébként is legyen mindenkinek, úgy az igazi szerintem. ~ Múlhat máson rajtad kívül? Hülye kérdés, melyre ha hülye választ kapok, akkor is mentünk vele valamire, hiszen beszéltünk róla. Elleszek azzal is. ~ Van ám, egy azaz egy darab. Dobom vissza ugyanazt a labdát, amit kaptam az imént. Kivárok kicsit, mielőtt folytatnám. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok tanulékony. ~ Jasmine. A Minniet hagyjuk, nem vagyunk olyan nexusban, hogy azzal jöjjek elő. Viszont a nevemet szeretem és sose volt szükségem álnevekre, s ha lehet, eztán sem óhajtanék felvenni egyet sem. Nem nagyon tudom elképzelni azt a szituációt, aminek kapcsán muszáj lenne. ~ Mi bajod van a Falkával? Levontam a következtetéseimet. Tán baj belőle lenne? Majd kiderül.
~Addig jó, míg valamilyen téren az vagy.~ – Én a magam részéről erről már letettem, nem is hajszolok semmit az életben, egyedül csak a „kedves barátomat” vágyom megszorongatni a vég előtt, aztán nyugodtan térek át a másvilágra. Valószínűleg úgyis az lenne, lévén falka szinten nem feltétlenül fogják jó szemmel nézni, hogy az egyik tagjuk ellen működöm. ~Hogyne múlhatna? Nem tűrik mindenhol a magányosokat. Egyes helyeken egészen erőszakosan olvasztják be a farkasokat, bár engem ne kérdezz, annak mi értelme. – Esetemben kiváltképp nem lenne sok, lévén az ilyen reakció rövid úton egészen messzire kergetne az adott területről. ~Az pont elég. – Régen vezetéknevem sem volt, ugyanakkor eddig három tagú névvel sem rendelkeztem, most ez jött, sejtem én az okát, de mélyebben sosem gondoltam bele, fölöslegesnek tartom a múltba való képzeletbeli visszautazgatást. ~Bájos név. – A neve igen. Hogy ő mennyire az, nos, azzal még nem vagyok tisztában, mindenesetre idővel kiderül, ám ha nem, akkor sem fogok falnak menni kétségbeesésemben, lévén mély ismeretségeket nem szándékozom kötni, tekintettel arra, hogy kihasználható és sebezhető lennék általa. Ezt soha többet nem fogom megengedni magamnak. ~Ezzel speciel semmi. Az őslakos falka tagja voltam is, bár nagyon rég. Inkább összességében falkaorientáltnak nem érzem magam. – Nem kifejezetten zavar, hogy ezt tudja rólam más, el fogom mondani a falka küldöttjének is, hogy egyelőre nem forog a fejemben a csatlakozás gondolata, túlzottan idegennek érzem. Meglátjuk, hogy később alakul-e majd más irányba. Nem tudhatom előre. ~Ugyanakkor, ha kikérdezős játékot akarunk, akkor jó volna felfedned, hogy téged küldtek, hogy kifaggass, vagy olyan mélységében mégsem kerültél még közel hozzájuk, hogy hasznossá is tegyenek? – Valami köze van hozzájuk, de ha ilyen direktbe az utálatom felől kérdez, azért jobbnak érzem óvatosabbnak lenni.
A hozzászólást Elijah Naveen Harper összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 23, 2016 10:53 pm-kor.
~ Inkább, mintsem a napon olvadjanak el. Vonnék vállat, hogyha alakilag nem lenne ez teljesen lehetetlen. Igazából ez a megjegyzésem is olyan mellékes volt, mint amilyennek hangzott, nem kell benne értelmet keresni, mert nem volt. Falkaügyben én nem akarok megérteni semmit, vagy legalábbis ez a látszat, a többi meg a jövő zenéje egyrészt, másrészt pedig történelem. ~ Köszönöm. Válaszolok neki, miközben még mindig a közeledés szakaszában tobzódom, na nem udvariatlanul, de kíváncsian írok le lineáris vonalakat az orra előtt, mindig egy kicsit a közelébe téve patám helyett tappancsaimat. Utálok egy helyben ácsingózni, ugyanis. Ahol már kényelmesnek, de még nem sértőnek ítélem, ott leheveredem, szemközt a hímmel. ~ Nem vagyok olyan helyzetben, hogy küldözgessenek bárhová. Nemrég érkeztem csak, s ami azt illeti nem is kívánnék mélységében belefolyni a falkapolitikába, ha nem muszáj. Vetítem ezzel előre, hogy nem én vagyok az ügyeletes paprikajancsi, aki ki fog adni minden itt elhangzott információt. Már csak azért sem, mert akármit is mondjak ennek a Falkának, én sose leszek igazán a tagjuk. Behódolhatok, de mindig magányosnak fogom érezni magam a bostoni falka és a szadista apám nélkül. Lélekben. Meg egyébként is. Van ez így. ~ Egyébként miért nem vagy falkaorientált, hogyha már voltál is tag náluk? Nyugi, lakat a számon, nem vagyok senkivel olyan nexusban, hogy eláruljam neki miylen kóborral találkozom és pláne miről beszélgetek. Hallgatja, hogy tökéletesen komolyan gondolom a szavaimat, semmi hazugság-szaguk nincs. Innentől kezdve meg rajta múlik, hogy válaszol-e egyáltalán. Amondó vagyok, hogy inkább kérdezzek, semmint heverésszünk itt kukán. Ha majd a háta közepére sem kíván, akkor szól. Nem tartok tőle, hogy ne tenné meg.
Megmosolyodnám a közeledését, ha képes lennék rá jelen formámban, ugyanakkor édes, ha úgy gondolja, nem veszem észre. Ellenben nem mozdulok, miért is tenném, nem tartok tőle, nem fenyegető, nem veri a mellényét, hogy milyen erős, nem több a soknál, egyszerűen csak olyan, amilyen. Talán kissé szemtelen és nehezen emészthető, de ez önmagában senkit sem tesz unszimpatikussá. ~Ezt mélységesen meg tudom érteni.~ Benne lenni a falkapolitikában nyakig, nem olyasmi, ami nem járhat gyakran bajjal. Én ugyan csak tark voltam erre ifjúságom derekán, de ettől még láttam ezt-azt már életem során. Eleget tárgyaltam a világon a legkülönbözőbb falkákkal, mikor a területükön haladtam át, vagy maradtam hosszabb-rövidebb időre. ~Kétszáztizenhat éve vagyok magányos. Szerinted? Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, és nem biztos, hogy megbékélnék a gondolattal, ha másként kellene lennie. Nem mintha titok lenne, el fogom mondani annak is, aki azért jött, hogy felmérje, milyen veszélyeket rejthetek.~ Ami azt illeti, a koromnál fogva elég sokat, lévén bőven erőm teljében vagyok jelenleg, és ennek tudatában is vagyok. Méreteim okán sem mondhatni, hogy elhanyagolható jelenség lennék, de mivel ártani nem akarok a falkának, miattam nem kell aggódniuk. ~És te miért nem vagy falkaorientált, ha már rajtad van a szaguk?~ Kölcsönkérdés visszajár mondhatni. Őszintén szólva nem hiszem, hogy olyan remekül érezné magát ettől a gondolattól. Az viszont biztos, hogy én nem mondanám el egy árva fűszálnak is, hisz szinte senkit sem ismerek erre, és senkiben sem bízom maradéktalanul. ~Elég volt belőlük egy időre? Hisz határon kívülre keveredtél.~ – Sok oka lehet, hogy egy nőstény akaratán kívül falkába kényszerül. Fogoly éppenséggel nem lehet, akkor nem engednék szabadon kószálni. Én még azokat sem értem, akik szerelemtől fűtötten teszik ezt meg, én Symara miatt sem voltam hajlandó csatlakozni. Azt nem tudom, mit tettem volna, ha Callát valaha beharapják… nem is fogom már megtudni, lévén nem az életem része.
Bűntudatom volt, amit talán a kis fekete nőstény istápolásával igyekeztem csitítani, miközben magamnak se szívesen vallottam be, hogy így próbálom jóvátenni önnön büszkeségem és gőgöm szülte hibám. Valamint a mostani látogatásommal. Továbbra sem hagytam el szülőföldem, hiába határozott így a falka - a legtöbb, amit megtettem, hogy elkerültem figyelmük pászmáit. Ezzel együtt az elkerülhetetlent is halogattam: útra kéne kelnem, hogy utódom felleljem, ha csak nem akarok még egy strigulát bukott apaságom vásznán. Utódaim közül az egyetlenek, kiknek kívánsága számít... Előttük Testvéreim járnak, s most elsősorban Nagojut - be nem vallott bűntudatom forrása, aki miatt az erdőt járva épp a Protektort kutattam fel. Beképzeltség nélkül állíthatom, gyerekjáték volt. A mi érzékeinkkel, a Szellemek útmutatásával nehezen rejtőzhet bárki is. Csak akkor fedtem fel jelenlétem, mikor megbizonyosodtam egyedüllétéről. Helybéli feltámasztásom miatt viszonylag sokan tudják titkomat, ám ez nem jelenti azt, hogy felelőtlenül kívánnám növelni e téren a létszámot. Késztetésem, vágyam van ez iránt, hogyne volna! Természetemmel ellentétes ez a visszafogottság, a rejtőzködés, mégis kénytelen vagyok belátni szükségszerűségét, s kiélvezni az ehhez hasonló pillanatokat, amikor teljes valómat felvállalva állhatok meg valaki előtt, egyenes háttal, az Ősök büszkeségével lelkemben. - Üdvözletem, Protektor - köszöntem, tőle pár méterre megállva. Kezemet kényelmesen kulcsoltam össze hátam mögött, állam leheletnyit felszegtem. Nem volt bennem gőg, csupán az a magabiztosság, amit önmagam ismerete nyújtott. - Remélem akad pár szabad perced, fontos ügyben jöttem. Udvarias, már-már előzékeny voltam, hangomban mégis ott rezgett az esetleges ellenkezés várható rosszallása.
Csak egy szokásos munkanap volt ez is, azt leszámítva, hogy kihagytam az egyetemre való látogatást. Talán valami belső megérzés, fentről érkező sugallat vezetett ehhez a döntéshez, nem tudom. Őszintén megvallom, egy ideje már nem is kutatom okát a miérteknek, s talán éppen ez a legnagyobb problémánk. Ki tudja! Abban biztos vagyok, hogy a nyáron önnön önzőségem nagyobb teret kapott, mint az eddig elmúlt több, mint tizenöt évben bármikor. Szolgálatkész, hűséges őrzőt nevelt belőlem mentorom, olyat, akinek ez az élete, s minden előtt áll - ha csak egy hajszálnyival is, de előrébb van - az őrzői hivatás teljesítése. De kérdem én, nem érdemel meg mindenki némi személyes teret? Szabadságot? Ha másnak lehet, nekem miért ne lehetne?! Vezetőjéről ítéltetik meg a falka. - mondta egyszer nekem valami magát rettentő bölcsnek gondoló bundás, de azt hiszem, azok az idők már réges régen elmúltak, mikor ezeket a szavakat érvényesíteni lehetett. Szóval mindenki önző. A saját dolgai fontosak, azokat védi, kik hozzá közel állók... nincs ez másként esetemben sem.
Éppen ezért (is) érint kellemetlenül, mikor a meditációra, saját magam fejlesztésére/szinten tartására szánt időbe nemes egyszerűséggel gyalogol bele Sangilak. Egyszerű farmert, kényelmes dzsekit viselek, alatta egyszínű pólóval. Haladnék a szokásos hely felé, de a másik mondhatni, utamat állja, hát én magam is megtorpanok, kivéve kezeimet zsebeimből, ahogy rá pillantva realizálom, ki is került elébem egészen pontosan. - Hogyan is mondhatnék nemet a Legerősebbnek...! - Jelenik meg apró, szinte már majdhogynem ironikus mosoly szám sarkában. Mert míg ő azt üzeni "nem kéne", addig az én hangsúlyom pontosan azt hordozza magában, mennyire rohadtul szívesen küldeném el, hogy tépjen sorszámot, ha annyira akar valamit.
Megrándul szám sarka kelletlenségétől, szemem kissé összehúzom. Pontosan érzékelem, micsoda rákfenéi vagyunk mi Tizenhárman ennek a vidéknek - de még saját magunknak is -, ostobaság volna ilyesmin fennakadni. Méltatlankodjatok csak, legalább biztosan megadtok minden segítséget ahhoz, hogy ez az áldatlan állapot mielőbb véget érjen és mind megpihenhessünk - ki így, ki úgy. - Mindig lehet próbát tenni, ám valóban jobb nem nyújtani az ilyen találkákat. - Nekem sincs ínyemre. Hajdan szimbiózisban éltünk mágiahasználó testvéreinkkel, mióta viszont saját - haha, majdnem - lábamon járok-kelek ismét, az a visszás helyzet fogad, hogy egyszerű kiszolgálóinkká váltak. S ezt mi magunk alakítottuk így - én is, eszemben sincs felmenteni magam. Tehetnék egy-két gesztus az egyenlő felekké válás érdekében, ám a felettem elsuhant századok vaskos nyomot hagytak rajtam is, így kéréseim inkább tényként tálalt utasításként hatnak. Talán egy másik korban, Atyánk fenyegetése nélkül másképp lehetne. - Mennyit tudsz jelenlegi helyzetünkről? - kérdeztem inkább előbb, hogy felmérjem, mennyire frissek a tőlünk származó értesülései. Csak akkora képet kell kapnia, amekkora szükségszerű. Nem tudom, mennyire jó taktika ez, hallgatni a legtöbbről, féligazságokat elejtve, miközben lehet, a teljes tudás birtokában mind előrébb lennénk... Bölcsebb Testvéreim majd felmérik mindezt, nekem más feladat jutott.
Megadnék én minden segítséget, talán többet is, mi erőmből telik, ha látnám értelmét. De maradjunk annyiban, eddig a mérleg kellemetlenkedőbb oldala felé húz a nehezék... és nem úgy tűnik, maholnap szándékoznak rajta a mélyen tisztelt ősfarkasok változtatni. - Alakulhatott volna másként is. Aznap, mikor közületek az első betette újra a lábát ebbe a városba... - Nem ül vád vagy hárítás hangomban, egészen egyszerűen tényt közlök, affélét, amin már kár lenne szépíteni bármit is. Foglalkozzunk a jelennel inkább - meg a jövőnkkel, már, ha még van olyasmink...! Tarkómat vakarom, mielőtt válaszolnék kérdésére. Tartásom érezhetően kevéssé feszült immáron, mint a találkozás pillanatában. Nem tartok tőled Sangilak, miként nem tartok egyik testvéredtől sem. Talán kellene, meglehet, hisz ki vagyok én? Csak egy egyszerű őrző a kétlábon járó legendákkal szemközt. - Még április előtt a Teremtő beavatott néhány dologba azzal kapcsolatosan, mégis miként állíthatnátok meg az öregeteket, de... ha az ösztöneimre hallgatok, mindez vajmi apró töredéke a teljes képnek. Vagy talán tévedek? - Visszaadom a vezetői címemet menten, ha kiderül, hogy a harcosösztönök csalókák bennem, de több ponton visszás vagy épp hézagos nekem az ittlétükkel kapcsolatos kép.
Elhúztam számat kerteletlenül őszinte szavaira. Nem sértett, csak a valóságot közölte, amin felháborodni annyi lenne, mint homokba dugni a fejem, így hát ezzel a grimasszal tudtam le a dolgot. Kérdésem fontosabb, mint a múlt ezen szeletének vizsgálata - elmúlt, változtatni képtelenség rajta. Öcsém említésére előbbi grimaszom őszintébb mosollyá halványodik, s nem is leplezem előtte. Miért tenném? Természetes, ha valaki szereti a Testvéreit, akkor is, ha olykor akadnak szelídebb-hevesebb viták - melyik család mentes ettől? - A lényeg mindenképp ez - feleltem némileg talán kitérőn, nem teljesen szándékosan. Egyszerűen hozzászokunk ahhoz, hogy eleinte rébuszokban beszéljünk. - Egységet és ebből fakadó áldozatot várnak tőlünk, jelen találkánk szempontjából ez a legfontosabb. Széthúztuk, mi hajdan egy akarat volt, s most ráadásul testben is csonka körünk. Közös gyász, közös igyekezet, hogy az elvesztettet visszahozzuk. - Nagojut halott - vetettem elé az igazságot a korábbi ködösítést sutba dobva, egyik pillanatról a másikra. Hagytam korábban, hogy a szeretet halvány nyoma kiüljön arcomra, a gyásznak, hiánynak, bűntudatnak viszont nem engedtem. Az gyengeség, ami nem válhat sajátommá. - Idén a holtak halottak maradtak, semmi sem hozza vissza őket, ám Húgom kapott egy lehetőséget a korábbi visszatérésre. Szükségünk van a segítségetekre, hogy amint felleljük a lányt, aki hajlandó az áldozatra, visszahozzátok őt, ahogy velem is tettétek. Vad hévvel követeltem a hajdani Tetoválómestertől, hogy szabadítsák nyers valómat újból a világra, hadd tapossam szülőföldem porát, ám energiáim most még vehemensebb követelésről tudtak volna tanúbizonyságot tenni, ha nem rejtem őket pajzsom mögé. Égett még bennem tetoválásom fájdalmának utóíze. Borzalom, amit legközelebb csak akkor akarok tapasztalni, mikor Atyám megbékítése érdekében végleg megpihenünk.
Aprót bólintok szavaira a magam megfontoltnak azért nem feltétlenül nevezhető komótosságával ízlelgetve szavait. - Egység, áldozatok, utódok... ez mind szép és jó, de ne áltassuk magunkat, a kivitelezésére az esély Sohanapján Szerda és Közel Lehetetlen Péntek közé datálható. - Tártam szét kissé karjaimat, cáfoljon meg, ha tud, de szerintem az idei április eléggé az elhangzottakat támasztja alá, élő példaként szolgálva. Talán ha többet tudnánk, a részletek között felfigyelnénk olyasmire, mit egy "belsős", hozzájuk hasonló nem szúrt még ki... ki tudja! A bizalom törékeny kincs, én tudom jól. Nem is azt várnék tőlük, csupán érdemi együttműködést a közös célért. Szólnék, de belém fojtja a szót tömör megjegyzése. - Őszinte részvétem. - Bukik ki belőlem az egyszerű, talán klisésnek nevezhető, mégis valóban őszinte frázis. Állkapcsom akkor feszül csak meg csupán, mikor a halottakat említi. Na nem mondja...! - mégis lenyelem epés megjegyzésemet irányába. Az nem fog előrébb vinni bennünket. Tarkómig simítok, ujjaim rövidre nyírt tincseim közé szántanak, ahogy a hallottakat rendszerezem, majd nemes egyszerűséggel annyit közlök. - Rendben. Egyetlen egy feltételem van, Legerősebb és a szellemek látják lelkem, nem fog tetszeni, de csak így működhet mindez! - Eddig se poénkodtam el a szituációt, ám most, ha lehet, még az eddigieknél is határozottabban állok a másik előtt, tekintetem is arról árulkodik, tisztában vagyok a lehetséges következményeivel kérésemnek. - Mindenről tudni akarok. Visszamenőleg is, onnantól kezdve, hogy újra érezhetted a levegőt áramolni a tüdődben Sangilak. A sötétbe boruló holdról, az energiáktól vészjósló hajnalról, a tollakról és a tőrökről az álmokban... a mi halottainknak nem jár második esély. Azoknak, akik ugyan úgy Alignak megfékezésén fáradoztak, szóval azt hiszem, ez egy fair ajánlat. - Harag és indulat nincs szavaimban, keserűség annál inkább. Nem magam miatt csinálom ezt, nem azért igyekszem megkapaszkodni az utolsó fűszálban is. Talán belátja a Legerősebb is, hogy ez nem csupán a vezetők játszmája, nem dughatják tovább fejüket a homokba, mintha holmi kis privát klub lennének. Élet és halál tinédzserlelkű urai.
Elhúztam számat, miközben magamban egyelőre kelletlenül igazat kellett adnom neki. - Vagy ez, vagy végignézzük az örökségünk pusztulását. Büszkék, olykor dölyfösek vagyunk, ám azt egyikünkről sem állítanám, hogy ilyesminek hidegvérrel, érzéketlenül tudna szemtanúja lenni. Mi alkottuk, általunk, belőlünk létezik. Hagyni elpusztulni annyi, mint a saját művünket leköpni. Kurta biccentéssel fogadom részvétnyilvánítását, miközben elnyomom magamban a nyughely képét, hogy szárazon folytathassam mondandómat, jövetelem okát. Leplezetlenül nem örültem, mikor közölte: feltétele akadt. Hátam mögött megvakartam tenyerem. Hozzászoktam, hogy még akkor is, mikor szellemként léteztem, utódaim tették, amit mondtam, vagy ha nem, hát rendere utasítással bírtam őket jobb belátásra. Nem volt "ha", "amennyiben" és társai, aki feltételt próbált szabni, azt mind ahányan eltapostuk. Hosszú be- majd kilégzés közepette vettem tudomásul, s nyeltem le, hogy ezúttal párja-nincs fizikai erőm alkalmazása jóval több kárt, mint hasznot teremteni. Szövetségesre van szükségünk, arról nem is beszélve, hogy többek közt neki is köszönhetem ittlétemet, jelenlegi formámat. - Bátorságodat hajszál választja el a pimasz vakmerőségtől, Protektor - néztem keményen a szemébe, karmazsinvörös tekintettel. Állkapcsom finoman megfeszült. - S ha nem a kétségbeesésből szólna, az ősök nevére mondom neked, kettétörnélek, mint egy könnyű gallyat. - Lehunytam pár másodpercre pillantásomat. - A tudás súlyos teher, Protektor, s talán csak még inkább elmélyíti aggodalmaidat. Felőrölhet. - Örömest megkérdeztem volna, mikor látta egyáltalán utoljára a falka Atanerkjét, ám az ő fejére is épp elég problémát hoztunk, így inkább megkíméltem attól, hogy visszavonult életét még többeknek magyaráznia kelljen. - Talán valóban több segítséget tudnál nyújtani annak birtokában, ám ha közben tönkretesz, s más kerülne helyedre emiatt, akkor mindent előröl kéne kezdenünk, erre viszont nincs időnk. Miért vágyod azt, aminek már töredéke is életeket követel?
Tehát valóban nincs más mód...? Ez lenne az egyetlen megoldás? Feláldozni a szeretteiket, a családtagjaikat még Tupilektől is meredek kérés volna, igaz, ismereteim a vénségről csupán szóbeszédekre, legendákra korlátozódnak, azok meg, mint a mellékelt tizenhárom ábra is mutatja, bizonyos esetekben kissé torzítanak a jellemrajzok kapcsán. - Minden tisztelettel... ez nem bátorság, csupán egy végzetes helyzet szülte végzetes megoldáskeresés. - Ilyen időket írunk most, s ami azt illeti, kezdek kifogyni mind az ötletekből, mind pedig a lehetőségekből, hát jobbkor nem is jöhetett volna a lehetőség, mit a Legerősebb mondhatni, tálcán kínált. Talán feltételek nélkül is felkerestem volna valamelyikőjüket a kéréssel, ám így mégiscsak hatékonyabb a dolog, úgy vélem. (S lám, jogász énem, szinte már majdhogynem előző életem, sem tűnt el úgy fest nyomtalanul bennem.) - Efelől nincsenek illúzióim, de ha előrébb jutunk vele, megéri az árat. - Felelek arra, felőrölhet a tudás hatalma. Véleményem szerint nem kár egyetlen veszteségért, ha megmentünk vele tízet, vagy még többeket. Nem, még vezető beosztásom ellenére sem. Harcos vagyok, nem gondolkozok másképpen Protektorként sem hát. Sőt! Egy vezetőnek hatszor annyi terhet kell cipelnie a sajátjaiért, ha úgy adódik, véleményem szerint. Na meg... - Ne az miatt aggódj, Legerősebb, aki már megbékélt a halál gondolatával évek óta. - Nem hitegetem magam, szinte biztos vagyok benne, ha nem teszünk pontot ennek a végére, a jövő április egyben utolsó is lesz számomra. - S hogy miért vágyom tudni? Kiút keresésből. Egyszerű a halandói kíváncsiságból, hogy megértsem a miérteket. Tiszteletből... - Tekintek a karmazsin szempárba eltökélt határozottsággal. Minden őrző ismeri őket, a történeteiket... S kérdem én, kölyök fejjel melyik harcos tanonc ne azonosulna Sangilakkal, képzelné magának a legendás erejét?
Komoran bólintottam szavaira, s felesleges lett volna ezt tovább magyaráznia, vagy beszélnünk róla. Mi is épp ezt a végzetes megoldáskeresést hajszoltuk, pontosan annyi sikerrel, mint ő. Összehúztam kissé szemem, s csupán leheletnyivel emeltem meg állam, ahogy korosodó vonásait fürkésztem. Komolyan gondolta minden szavát, se fellengzés, se gőg nem hatotta át azokat. A sokat megéltek tekintete nézett vissza rám úgy is, hogy életemnek alig egy töredéke az övé. S lám, évek ide vagy oda, most mindnyájunkat egyformán sürget az idő. Elégedetlen grimasz árnyéka suhant át arcomon megbékélése hallatán. Élesen szívtam be a levegőt, pár pillanatig ki se eresztve, örökkön bennem élő, nyers haragom halvány parazsat köpött energiáim forrongó örvényébe. Kezem ökölbe szorult. - Nem kenyerem olyanra vesztegetni titkainkat, akinek a szeme előtt már önnön ravatala lebeg. - Dühít, hogy míg mi megakadályozni igyekszünk e vidék lakóinak halálát, addig van, aki csak úgy beletörődik. Megbékélt vele... De követőit gondolom életre buzdítja. - Miért pazaroljam szavaimat a halottra? Mordultam, lehunytam szemem, majd sötét szemem mélyére száműztem a karmazsin pillantást, bár nehezemre esett uralkodni magamon. Küzdjetek, éljetek, vigyétek tovább történeteinket, mindazt, ami most zajlik. - Testvéreim ügyében jöttem, de személyes feladatom is akad számodra. - Elhagytam a kérést, mert ezen már nem múlt Húgom sorsa. - Feltételed szerint lesz, személyesen felelek minden kérdésedre, amiket heti egyszer történő felkeresésemmel ejthetsz meg mindaddig, mag ki nem fogysz belőlük. Ám ha ennek vége, azt akarom, hogy beszélj. Adj tovább mindent, miután beteljesítettük az alkut, s ne nézz kort, tapasztalatot. Élj. És meséld el, miképp lett újra egy az, ami évszázadokkal ezelőtt széthullt. Atyám holtan akarta látni, nem egy alkalommal, s ebbe belegondolva, tudat alatt talán személyes dacom is, hogy arra ösztökélem, dobja sutba beletörődését. Olyasmit testálok rá, ami hosszabb életet kíván, Kilaunéihoz hasonló meséket, őszinte, igaz maggal.
Látom a benne forrongó vegytiszta dühöt, az elfojtott szilaj késztetést az indulatos tettre, mely mindannyiunkban ott él a jelen helyzetet illetően - kiben így, kiben úgy öltve testet - s nemcsak, hogy látom, de tisztelettel keveredő csodálattal adózok neki érte. Tekintetem szinte ellágyul, bele gyermekien szelíd fény költözik, különös disszonanciában markáns vonásaimmal, mit nem épp finom hegyű tollal írt képemre az Élet. - Ne keverd össze az elfogadást a halálvággyal, Legerősebb. Hálátlan volnék, ha el akarnám dobni magamtól azt, amiért más az életével fizetett. Az, akinek te is köszönheted az ittlétet. Akinek a tanítványa vissza fogja hozni a testvéredet, ha minden jól alakul. - Zsembe túrva cigarettásdoboz és öngyújtó kerül elő flegmán. Talán nem volna illendő pont egy ősi farkas előtt ez a könnyedség, de... maradt bármi is, mi szent még ezen a vidéken? Aligha. - Bár nem volt nagy dobra verve... de gondolom hallottál az esetről. - Régi nóta, nem fáj ettől kevésbé. - Nem Sangilak, én rohadtul nem készülök a halálra! Randevúzunk már egy ideje, s ha én kellek neki, cserébe tízért, ki tovább élhet, mártíromság vagy sem, ha képes maga alá gyűrni, hát vigyen. Több embernek is elegendő lenne mindaz, mit megéltem. És nincsenek lezáratlan szálaim. - Veszem fogaim közé a cigarettát, hangom rosszallóvá válik, s bár általánosságban szólok, egyértelmű, hogy neki címzem a hangsúlyt is, nem csupán szavaimat. - De azt egy pillanatig se gondolja senki, hogy nyugton ülve várom az elkerülhetetlent, mint valami elkényelmesedett úrilány... - A harcos lelkek gőgje ez, utolsó leheletig küzdeni, kiállni egy igaznak hitt célért és értékrendélt. Derogál fajtánknak a párnák közt érkező békés, nyugodt halál. Fogaim között a koporsószeg, rágyújtanék, de megállok a mozdulatban mikor szól a hím, s leengedem kezem, benne a szál cigarettával. Megereszkednek vállaim - szinte már atyai a mozdulat -, ahogy rá tekintek, hallgatom az évszázadokat megéltet. - Ha nem tudnám, ki vagy, most meggyanúsítanálak, hogy összejátszol a nejemmel... - Ingatom meg kissé fejemet, majd nemes egyszerűséggel zsebre vágva a potyára elővett bagót nyújtom tenyeremet felé. - Ha még mindig verni fog a szívem, mire ennek vége, másra sem lesz gondom, csak hogy továbbadjam mindezt.
Tekintetem zord maradt szavai nyomán. Emlékeztem arra, aki az életét adta érte, akit hónapokon át, kérlelhetetlenül ostromoltam, vadul követelve, hogy legyen második anyám, s mágiájával adjon életet nekem, miközben mástól elveszi azt. Ugyanakkor... - "Ha minden jól alakul..." Ezen a ponton, Protektor, felejtsd el ezt. Aki itt meginog, vagy kételkedik, vagy a kudarc legkisebb esélyét fellebbenti, mások bizonyosságát taposhatja el. Tudom, hogy nem könnyű, az elmúlt évek tükrében, s talán a józan ész mondatja veled, hogy számolj a bukás lehetőségével is, de már nincs mit veszítenünk. - Láttam, mi a beígért sors, mi vár ránk, ha nem teljesítjük az alkut, így szavaimban semminemű nagyzolás nem vegyült. - Visszahozzátok a Húgomat, amint a megfelelő személyt felleli. Nincs "ha". Se időnk, se kedvem aggályoskodásra, vagy óvatos megfontolásra fecsérelni a drágává vált perceket. A hajdani hevesség a kényszerű tettrekészségben öltött formát, serkent mihamarábbi előmenetelre ügyünk kapcsán. - Meglátogattam nyughelyét. - Hangomban nemes egyszerűség csendül, magától értetődő természetesség. A halottak és a nagy szellemek, mind földi létük, mind örök vándorlásuk során megérdemlik a tiszteletet és a kegyeletet. Ha e tekintetben változott is a világ, én megtagadtam a hozzá való idomulást. S nem csak ebben. Szavaira ezúttal egyetértően bólintottam. Lelkemben halkan rezdült az öröm, amit afölött éreztem, hogy a Harcosok útja a századok viharával sem kopott meg. Ha másban esetleg nem is, ebben közösséget tudtam vállalni vele. Ennek ellenére kérem - szinte utasítom arra -, amire, míg ő kedvtelve szívja az izzó szálat, orrfacsaró bűzt eregetve. - Nem kenyerem asszonyokkal egyezkedni - szám sarka megrándult -, abból férfinak jó még nem sült ki. Nem ismételtem el a "ha"-ra vonatkozó intelmem. - Még látjuk egymást, Protektor. - Ez volt az én elköszönésem a maga kétséget kizáró módján, hisz kérdései és Nagojut révén még egészen biztosan keresztezik egymást útjaink. Felvethetném, hogy csak abban az esetben, ha a falka el nem üldöz, megunván szemükben ülő gerenda mivoltomat, ám ennek lehetőségét a feltételes móddal együtt vetem el, s hagyom magára a férfit, hadd eméssze találkánkat.
//Ha nincs más, akkor ez záró lett. ö.ö Köszöntem szépen ebben az esetben, imádtam, mint mindig! //
Nincs ínyemre ez a falkatagság. Nem a banda a gáz, hanem a rang. Részemről lealacsonyítónak érzem, és semmiképp sem jelképes számomra. Úgy... semennyire. Alom alá kotorható jelző, azt jól van. Talán nem is csoda, hogy kaptam az alkalmon, hogy tegyek magamért valamit. És nem csak magamért. Nem volt titok - még előttem sem -, hogy ez a Declan, akinek most a sarkára kéne lépnem egy kicsit, mit tett Hárttal. Nyilván nem tetszett. Oly' annyira nem, hogy kissé felkapatva indultam meg. Koordinátáim ugyan nem voltak, csak egy támpontom: az erdő. Nekem pedig ennyi épp elég volt. Ha kell napokon át szaggatom a fákat, leszarom. Akkor is meglesz. De igen... hátrább az agarakkal, meg ökrökkel, szamarakkal, egyebekkel. Elsősorban nem azért küldtek a fickó után, hogy kicsipkézzem. Ehhez pedig - akarva, akaratlanul - tartottam magam. Főleg akaratlanul.
A hegyoldalnál állítom le a Camarot. És nem is szarakodok. Egy percet sem. Sietős, kemény, határozott léptekkel indulok meg befelé. Bokrok mellett, fák alatt, bele a sötét gyomorba. Egyenlőre emberi formámban, így egy fokkal tán diplomatikusabb tudok lenni. Ellenben; nem kértem segítséget, hátszelet, sem egyebet. Ha egy háborút sikerült fél karral megoldanom, akkor ez sem lehet túl nehéz. Az emlékeim még úgy is frissek, néha még felpattanok éjszakánként: mintha fegyver dörgéseket hallanék... Mintha az átalakulások csontropogtató vészjelzése verne sátrat a fülembe.
Declaaan... Declan cica gyere ki játszani! Nem, azért a gondolatnak hangot nem adok, nem vagyok öt éves. Viszont a farkasomat késséggel engedem el. Szaglásszon csak, keresse a bolhást. A pajzsom is csak féltávon remeg, ugyanis hiszem, hogyha a "Hegy nem megy Mohamad-hez..." Szóval, még csalinak is megteszem.
Kezdőlap
//
