A pontos dátum felemlegetésére alig láthatóan bólintok. Nem akarok bővebb fejtegetésbe borulni, hogy mennyi mindent változtatott meg az 1699-es esztendő. De igaza van, az év helyes. Én egészen biztosan nem feledem el azt az időszakot, s nem gondolom, hogy Keelut eként tenne, hiszen mindig is jó eszű fiatalember volt. - Ameddig a józan esze életben tartja. Felelek könnyedén az életkorral kapcsolatos kérdésére. Mondanám, hogy én magam sem tudom, hogy meddig élhetnek azok, akiket nem gyűr maga alá ez a túlvilági hatalom, ami bennünket, az Elsőket mozgat. A farkasok egyébként is a saját fejetlenségük áldozataivá válnak, bár inkább előbb, mint utóbb. Nem hibáztatom azért, hogy valamivel később lepleződött le előtte a származásom. Magam is hasonlóan tudatlan voltam egészen addig, amíg a fehér ember fel nem fedezte az anyaföldünket. Szőkék, vörösek, fakó bőrrel, kerekded szemekkel... Majd később éjfekete bőrű, szurkos emberek, többségük láncon, erősen, mint egy bika. Beletelt néhány évszázadba, mire magam is észhez tértem, megismertem és kiigazodtam a világ egészén.
Amikor odaérünk a tetemekhez, a kérdésemre kérdéssel felel. Soha nem voltam vérengző fenevad, igazság szerint talán egyikünk sem volt az soha. Éppen ezért egészen fiatal korom óta teljességgel hidegen tudnak hagyni az olyanok, mint a vér fémes csábítása, vagy a préda félelmének nyelvemen való lüktetése. Mélyet szívok az erdő tiszta levegőjéből, engedem, hogy minden környező szag átjárja az orromat, s ezáltal az érzékeimet. - Letűnt korokat érzek. A bennem élő ragadozó természetesen örömmel venné, ha vadászatának eredményeképpen jutalmul kaphatna bármilyen vérből, de ez egy folyamat. Ami akkor kezdődik, amikor becserkészed a prédát, a saját mancsoddal vetsz véget az életének, és azért táplálkozol, hogy élhess. De önmagában utoljára még nagyon ifjú koromban ragadott el bármiféle késztetés arra, hogy pusztán ennyitől alakot váltsak és rohamra induljak. Hullák vére? Harc és munka nélkül? Inkább kiábrándítóan sekélyes. Hallgatom, amit mond, és figyelem a mozdulatait. Látom rajta, hallom a hangján, egyszerűen érzem, hogy miként gyengül el fokozatosan, mint a férfiak szoktak a csinos női ölekben, és egyszerre kedvem volna visszakézből akkora pofonnal illetni, mint a kölyökkutyát, amikor a gazdája cipőjét rágja. De csak atyai szigorral és végtelen türelemmel szorítom össze az állkapcsomat, és azon jár az eszem, hogyha még egyszer megteszi nyíltan a szemem előtt, tőből fogom letépni a karját, amivel meg merészelte tenni a mozdulatot. De erőt mutat. Képes ellenállni, és bár ez a világon semmit nem old meg, mégis reményt plántál a lelkembe: nincs veszve minden. Befejezi a mesét, én pedig követem a tekintetét az ég felé. Némán tűnődöm néhány pillanatig, aztán bármiféle sóhaj vagy rákészültség nélkül szólalok meg. - Ez... teljes mértékben szégyenteljes és elfogadhatatlan. - nem célom ezzel bármi újat mondani neki, egyszerűen csak kifejezem a nemtetszésemet. Megint. - A Gyermekem vagy, nem pusztán egy sokadik, hígvérű leszármazottam Keelut. Ennél kicsit többet vártam. Feddem meg, majd óvatos léptekkel mellé szegődöm, hogy véletlenül se érjen a cipőm a testekhez vagy éppen a hóval színezett vérhez. Nem fog neki tetszeni, amit mondani fogok. De akkor legalább kiegyenlítjük a számlát, mert én sem voltam elalélva az ő beszédétől. - Első vagyok, Fiam. Egy a legöregebb farkasok közül. Egy vérvonal feje. És mint olyan, tudod miért vagyok még mindig életben? - hagyok neki némi időt, hogy elgondolkodhasson - Azért, hogy felügyeljem az örökségemet, hogy védjem az emberi fajt a farkasok féktelenségétől. Tudod mi történik azokkal, akik túlfeszítik a húrt, Keelut?
Lehunyom a szemem, s az energiamezőkben Ikina után tapogatózom. Akárhány év telt el, még mindig úgy érzem, hogy ismerem, hogy hozzám tartozik, mert belőlem lett, s mint olyan, azt teszek vele, amit akarok. Jogomban áll elvenni tőle azt, amit tiszta szívvel neki ajándékoztam, újra begyűrni a saját szörnyetegembe, elvéve ezzel az ereje legutolsó morzsáját is. Csak demonstrációt tartok. Az energiáim újfent előtörnek, szinte meg kívánják olvasztani a havat körülöttünk. Láncra verem Ikinát, s úgy húzom magamhoz, mint egy kutyát, egészen addig szólítom, míg a Fiam ízelítőt nem kap a hatalmamból. Megint. Azt akarom, hogy érezze a rettegést, érezze azt, hogy milyen lenne az élete a farkas nélkül, hogy micsoda űrt hagyna maga után, ha Ikina nem létezne többé, ha nem szólna többé a hangja, ha nem vinné előre tűzön-vizen át a bestia négy masszív mancsa. Rá akarok ijeszteni. - Az esélyt, amit kaptál, mostantól bármlyik percben elvehetem tőled. Újra halandóvá tehetlek, és te lehetsz az üldözött préda a farkastársadalom szemében, hogy valaki a te véreddel oltsa a szomját. Nem lesz többé Ikina, Fiam. Megöregszel és meghalsz, gyengén és elesetten, elvisz a rák, átszakítja a tüdődet egy golyó... Széttép egy régi ellenséged. Megértetted? - egy utolsót még húzok Ikinán, az utolsó erős rántást végzem el rajta, majd eleresztem, mielőtt túl késő lenne, mielőtt valóban megfosztanám őt a farkasok életétől, majd mint aki jól végezte dolgát, összedörzsölöm a tenyerem, az energiáim pedig visszazárom a pajzsom mögé - Nem ezzel a fogadalommal eresztettelek szabadon. Az elhatározásod megvan, ez mindenképpen dicséretes, de sajnálom, hogy 1775 óta vársz erre az alkalomra. Hány életet vettél el? Amikor meghagytam, hogy Álmokat adj... Hánytól fosztottad meg a világot? - szegezem neki a kérdésáradatot némileg indulatosabban - Most már tudod, mit veszíthetsz. Én pedig egyébként is a városban időzöm, és akár tetszik, akár nem, nem szabadulsz tőlem. Segíteni fogok. Szóval... - térek vissza újra a nyugodt közönyhöz - Milyen elképzeléseid vannak a felhagyással kapcsolatban? Érdeklődöm, hiszen ha van bármilyen építő jellegű javaslata, az csak jó. Nem kell egyből a radikális módszerekhez folyamodni, vele nem tudnám megtenni. Már tudja, mire vagyok képes, már tudja, hogy mit veszíthet általam, és ha kell, akkor megteszem. Még akkor is, ha átkozni fogja a viszontlátást.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A vérszomjam... az én átkom. Talán a legnagyobb, amit valaha rám mondott az élet vagy a szellemek. Vérfarkas létem első komolyabb akaraterő próbája... addig azt hittem, hogy elviselni az omega életet, az lesz a tetőpont... de tévedtem, hatalmasat. Életemben nem ez volt az első, de mindenféleképpen a legmeghatározóbb és leghatalmasabb baklövésem. Engedtem, hogy a fiatalkor hóbortjai megragadjanak és beleékelődjenek a tudatomba. Akkor már ugyan több voltam, mint száz éves, de farkashoz képest még mindig fiatal. S azóta tart ez... azóta jártam a véresebbnél véresebb csatákat, hogy aztán tudjam oltani a szomjamat. Mondjuk, ez így nem teljesen volt igaz. Nem csak a vér vonzott ilyenkor... hanem a kalandvágy is. Hogy láthassam a történelmi eseményeket, hogy átélhessem őket, később pedig elmondhassam: igen, ott voltam, amikor Waterloo-nál Napóleon vereséget szenvedett... ott voltam, amikor Nagysallónál megfutamítottuk az osztrákokat, szégyenteljes vereséget mérve rájuk... ott voltam, amikor a mai repülőgépek gyenge elődei először emelkedtek a levegőbe... s ott voltam, amikor Erwin Rommel egyetlen hadosztállyal okozott akkora zűrzavart a francia hadseregben, melyre azóta is kevés példa lehetett.
Ám ez most nem volt felmentő tényező s Ikina is csendben lapult. Jól tudta, helyettem viszem most el a balhét... helyette állom most apám lesújtó pillantását, elfojtott haragját. Kettőnk közül ugyanis ő volt az, akiben erősebb volt a vér igénye. Ha rajtam múlt volna, talán mostanra már semmi sem marad meg a vérszomjamból... egyszer kétszer elgyengülök, engedek, de sose tér vissza olyan erősen, mint egykoron... de nem, Ikina vágyott rá, hogy újra érezhesse a pofájában az édes ízt. Ez a késztetés vitt rá engem, hogy újra és újra éljünk még mostanában is a dolognak, még ha már erősen vissza is fogom magam. Rendes körülmények között a nő testét is teljesen kiszipojoztam volna, de mégis megelégedtem egyetlen falással... de nem, most nem kezdtem el vádaskodni. Nem tudtam megfékezni a farkasomat abban határozottan, hogy ne csinálja... hogy elég volt... nem, ezt a balhét közösen kell elvinnünk Ikinával... a testvéreknek ez a dolguk... ez a kötelességük.
A szavait némán hallgatom, nem mondok rájuk semmit. De nem, nem azért, mert leperegnek rólam, mint a falra hányt borsó. Nagyon is megragadnak bennem, szemem rebbenése jelzi, hogy nem hagynak hidegen a szavai. Egyszerűen nem mond semmi olyat, melyre érdemben tudnék reagálni. Tisztában vagyok vele, mivé lettem... micsoda szörnyeteg, micsoda gyilkos forrotta ki magát belőlem. Már akkor átestem a tűzkeresztségen, amikor megharapott... de azóta mi mindent csináltam, te jó ég. Voltam milicista, sorgyalogos, rohamosztagos, tanktüzér, kommandós, vadászpilóta, rögtönzött mesterlövész... igen, határozottan sok mindent szívtam magamban gyilkolás terén. S igen, tisztában voltam mindezzel... de mégse produkáltam azokat a jeleket, melyek ilyenkor talán normálisak lennének. Nem néztem rá könyörgően Kilaunra, kérve a megbocsátását... nem bántam meg a színe előtt minden egyes rohadt bűnöm, amit elkövettem az életben. Mert jól tudtam, ez nem fog tisztára mosni. Attól én még egy rohadt gyilkos maradok életem végéig, akármit mondok. Már rég kinőttem abból, hogy a szavaimra hagyatkozzak csak... nem, ez már egy olyan volumenű dolog volt, ahol már a tettek kellettek.
Hogy megijedtem-e, amikor újra Ikinát akarta kihúzni a testemből? Hogy rettegtem-e? Igen, de messze nem annyira, mint legelőször. Farkasom feje ezúttal a hátamból emelkedett ki, ahogyan kétségbeesetten igyekezett kapaszkodni a testembe. A félelem újra belemarkolt jéghideg kezével a gyomromba, de mégis... a kezem rengését leszámítva nem adtam neki jelét. Újra elmaradt a könyörgés, újra elmaradt mentegetőzés... semmit sem oldottam volna meg vele. Csak hallgattam az intelmeket és tudtam, rajta táncolok azon a bizonyos határon. Azon a határon, Élet és Halál között. Ugyan nem halok bele az elvételbe, de a lényemnek mintegy 310 esztendeje lenne oda... egyenlő a halállal. S amikor szólásra nyitottam a számat, csupán egyetlen szócska hagyta el, de magában is megállta a helyét. - Megértettem. Semmi ígérgetés, semmi felesleges cséplés... csak az értelem jelzése. Aztán eresztett, ma már másodjára... s nagyon reméltem, hogy nem csinálunk ebből rendszert.
Amikor jönnek a kérdései, én csak az egyikre reagálok, de szerintem az elegendő válasz lesz arra, mennyire is egy szörnyeteg lakozik a külsőm mögött. - Túl sokat ahhoz képest, mint amennyit megóvtam, atyám. Akárhogy is tekintettem magamra, nem tudtam teljesen rossznak minősíteni a lényemet... sokkal inkább hajaztam a semlegesre. Mert minden gyilkolás mögött, minden egyes rossz cselekedetem mögött ott lapult a védelmezés is... megóvtam a milicista farkasokat attól, hogy csürheként szétrohanjanak és egyenként vadásszák le őket, vagy esetleg a falka nyúzza meg őket árulásért... megóvtam a hajó legénységét attól, hogy kalózok prédájává legyenek, meghaljanak vagy rabszolgává váljanak... tettem róla, hogy mind a magyar, mind az angol katonák bátorsággal a szívükben harcolhassanak és békében menjenek el, ha elesnek a csatatéren... megóvtam tőle Görgey-t, hogy fájdalomtól ordítson a sebe miatt... megadtam a békés halált Jean-Baptiste-nak, megóvva a kíntól utolsó perceiben... a német katonákat a lövészárkokban, amikor inkább kirohantam a csatérre és pergő géppuskatűz közepette terítettem le a vérfarkasokat még a senki földjén, mielőtt beugranak hozzánk és vérfürdőt rendeznek... amikor szembenéztem a halállal és ha kellett, egyedül rohantam neki a szövetséges állásoknak, csak hogy kiszabadítsuk a bekerített alakulatokat... segítettem Kate-nek, hogy a tapasztalataimat átadva önmagát óvhassa meg a vérfarkasoktól szorult helyzetekben... amikor azt a szőke lányt nem hagytam elrabolni Indiában... amikor az utolsó pillanatban kaptam el a nepáli társam kezét, felfele menet a Himalájára... amikor kitartóan vigyáztam a társaimra Irakban... s immáron, ha munka közben is, de hatodik éve védem meg az embereket saját hülyeségüktől, amikor óvatlanul mennek neki a hegyeknek. Igen, határozottan voltak jó cselekedeteim az életben... még ha nem is annyi, mint amennyi rossz.
Igen, jól tudtam, mit veszíthetek: az esélyt, hogy vérfarkasként változtathassak az életemen. 2008-ban válaszút elé érkeztem. Vagy folytatom ezt a hedonistának is nevezhető életmódot, vagy lenyelem a békát és másként indulok tovább... az utóbbit választottam és a rögösebbet is... s most, hogy rászántam magam... most, hogy égre kezembe tudtam venni a gyeplőt, hatalmas csatát megnyerve önmagam ellen... most, hogy újra viszontláthattam Adélaide-ot... nem, nem most fogom elbaszni végleg az egészet. El fog jönni a nap, amikor fizetnem kell a múltam miatt... de még nem jött el. - Mióta itt vagyok Fairbanks-ben, pár dolog kikristályosodott - mondom az érdeklődésére. - Egyrészt nem kell feltétlenül nagy mennyiségű vér. Amit most nyeltem le... egy hónapra elegendő mennyiség, maximum kettő. Ám van egy lényegi probléma. Sajnos ez nem olyan, mint amikor valaki a dohányzásról vagy az alkoholról akar leszokni. Ha csak leülnék és mondogatnám magamban, hogy nem nyúlok hozzá, nem nyúlok hozzá, nem lenne megoldás. Megpróbáltam... de fél évnél tovább nem bírtam ki... azt pedig nem kockáztatom meg mégegyszer, mert túlságosan elveszthetem a kontrollt és akkor akárki meghallhat, ha nincs valaki velem, aki megállít. Emlékszem, akkor majdnem egy kisgyereket öltem meg a nyílt utcán... az utolsó pillanatban fogtam vissza magam és változtattam célpontot.
Sóhajtok egyet. - Az állatvér átmeneti megoldás, főleg a nagytestűeké. A vérfarkasoké még annál is kevesebbet használ, de valamennyit csillapít... viszont a saját vérem egyáltalán nem - igen, ebből rájöhet, hogy önmagam is megmartam olykor, hátha használ. - A legbiztosabb megoldásnak azt érzem, ha lassú leszokást próbálok meg. Bizonyos időközönként, egyre csökkenő mennyiség, míg szépen lassan ki nem tisztulok a kényszertől... mindezt úgy, hogy nem emberi élet bánja. Basszameg, úgy érzem magam, mint egy kicseszett Twilight regényben... - Vagy találok valakit, aki hajlandó megengedni, hogy időről időre megcsapoljam úgy, hogy nem ölöm meg közben... vagy szerzek néhány vércsomagot valamelyik orvostól. De nem tudom mennyire játszik az utóbbi, főleg úgy, hogy a kórházak vérhiányban szenvednek. A tekintetem átvándorol a hegyekre. - Mindenesetre, atyám... már az is egyfajta leszokási kísérlet, hogy mostanában az emberek megmentésén dolgozok, semmint a megölésükön - mutatok ujjammal a magaslat felé. Elvégre, ki mondaná meg, hogy én öltem meg a porul járt turistákat a hegyekben?
Tisztán érzem, hogy valóban megértette, amit mondtam. Nem, valóban nincs szükségem újabb hamis ígéretekre. Egyszer hittem neki és elbukott. Vajon ilyen érzés lehet az is, amikor bennem csalódik valaki? A második, ingerült kérdésemre adott válaszára ellenségesen húzom el a számat. - Sejtettem. Csak ennyit fűzök hozzá, semmivel sem többet. Talán költői kérdés is lehetett volna, hiszen ezzel a függőséggel, ezzel az olthatatlan vággyal az emberi vér iránt hogy is várhattam volna egyebet? Csatamezők véráztatta földje, cuppogós, bűzös sár és fertő. Amiben olyan élvezettel dagonyázhatott, akár egy közönséges haszonállat. Elfog a kényszer, hogy vegyek egy zuhanyt. Meredten és mozdulatlanul tornyosulok fölé, miközben hallgatom azt a bizonyos tervet, amit előad, hogy a város és a környezet milyen hatást gyakorolt a gondolataira. Gondolkodik, ez teljességgel remek, talán még le is nyűgözne, ha éppen az élet értelméről való filozófiai diskurzust folytatnánk, azonban a téma eléggé kényes. És nem is igazán tudom, hogy a düh, az undor vagy a segíteni akarás lázong intenzívebben a lelkemben, míg a szavai az én fejemben is konkrét gondolatokként manifesztálódnak. - Eleve rossz az attitűdöd, kedves Fiam - osztom meg vele a nézeteimet - Ha egy dolgot sikerült megtanulnom, az minden bizonnyal az, hogy az elhatározás és az önkontroll fabatkát sem ér, ha nincs mögötte valós akarat. - magam is, hiába voltam mindig is tisztában azzal, hogy megtagadtam önmagam, hogy letértem a helyes útról, legfeljebb csak bűntudat maradt hátra, mert az őszinte, belső akaratom mindig másfele vitt, mint ami helyes lett volna - És én el fogom érni, hogy akard, és ne csak azért próbálkozz, mert tudod, hogy nem helyes. Talán most először csendül valamiféle valós biztatás és szeretet a hangomban. Furcsa ez, a szeretet. Egy megpecsételt kötődés, amit akkor sem tehetnék semmisség, ha a szemem előtt mészárolná le az egész várost, és a saját kezemmel kellene véget vetnem az életének. Nem tudok róla semmit, mégis érzem, hogy ismerem. Talán mindenkinél jobban. Ahogy tovább fejtegeti az elkeseredett kísérleteit, belesajdul a lelkem, s valóban fordul egyet a gyomrom. Micsoda önpusztítást végzel magadon, Fiam? A harag gyűlik bennem, ám ez inkább önmagam irányába manifesztálódik. Rengeteg gondolat siklik át az elmémen, a helyzethez való hozzáállásom pedig szinte mondatról mondatra hullámzik. Instabil, ingatag, de minden esetben intenzív. Nehezemre esik megvárni, amíg mindent befejez és elmond. Az utolsó mondata azonban robbantja a puskaporos hordót, és fáj, hogy ugyan úgy hazudik magának, mint én szoktam. - Még hogy a megmentésén... - csattanok fel, s ha még mindig guggol, úgy hát egyszerűbb megragadnom a nyakánál, felemelnem és egész egyszerűen nekihajítani annak a sziklafalnak, amelynek a tetejéről lezuhant a két ember. - Nem mondom, furfangos álcája annak, hogy mindig tűzközelben maradhass és észrevétlenül élhesd ki a beteges, korcs vágyaidat. - átlátok rajta, így senkinek nem tűnik fel, így felelősség és gyanú nélkül űzheti ezt a mámoros borzalmat... Miután elhajítom, egész egyszerűen felé sétálok, hogy megragadjam megint, és ha nem jön magától, hát a hóban húzzam oda a tetemekhez megint. Fogom a nyakát, a fejét eddig vészesen közel tolom az áldozatokhoz, hogy érezze a kihűlő vér páráját, egészen iszonytató közelségből - Embert keresni, akár egy prostituáltat a vágyaid kielégítésére?! Mint egy lepukkant állat, mint egy hiéna, mint egy dögevő keselyű... A saját húsodat marni, szűkölve a vérért, mint egy közönséges KUTYA?! - rivallok rá, és szorítok rá még erősebben a nyakára - Vércsomagot szopogatni, mint valami cukorkát? Hogy az étvágyad miatt halhasson meg még több ártatlan nő, gyermek és felnőtt férfi, mert a szívük helyett a te emésztő csatornád pumpálja a vért? Oh, ne nevettess Keelut, magadat csapod be, engem versz át, ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy ez segíteni fog! Lassú halál, kegyetlen halál... Akkor inkább most helyben kitépem a szívedet! Hördülök rá a farkasom hangján, aztán olyan hirtelen eresztem el és lépek el mellőle, mintha áramütés ért volna. A kabátom ujjával tehetetlenül végigtörlök a homlokomon, a saját Rémálmaim éledezve közelítenek meg, hogy behálózzanak és felzabáljanak, hogy ne tudjak gondolkodni, hogy megint ösztönből cselekedjek, merő indulatból. - Bármennyire is röstellem az irányodba jelenleg tanúsított viselkedésemet, és a viszontlátás örömének sárba tiprását, ez... tarthatatlan. Ostobaság! - valahol a lüktető szívem mélyén bízom benne, hogy elfogadja ezt egyfajta bocsánatkérésnek, még akkor is, ha egyáltalán nem lenne kötelességem ilyet tenni, de mégis... Hátat fordítok neki, képtelen vagyok ránézni, és nem az undorom miatt, hanem azért, mert nem akarom még ennél is jobban elragadtatni magam - De hogy ne mondhasd azt, hogy a vádaim alaptalanok, megmondom mi lesz. - először is rágyújtok - Van még néhány elintézendőm, mielőtt belefoghatnánk bármibe is. Addig csináld a te módszereid szerint. Aztán meglátjuk, mennyit sikerül elérned vele. Viszont utána addig nem tágítok mellőled, amíg akár az én módszereimmel, de véget nem vetünk ennek. Nem mondom, hogy könnyű lesz... Nem mondom, hogy nem fogod gyűlölettől telve üvölteni és átkozni a nevemet, de ha ez kell hozzá, hát el fogom viselni. Addig is... - fordulok vissza felé, és kifújom a füstöt - Minden héten látni akarlak. Időt akarok veled tölteni. De nem ilyet. - utalok az elmúlt néhány percre keserűen, mert máshogy jelen pillanatban nem vagyok képes.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A szavaim őszintén visszhangoztak a saját koponyámban is. Megkérte, hogy mondjam el, amit akarok, hát megtettem. Egy ideje már foglalkoztatott az, miként lehetne elejét venni mindennek. Igen, talán egy időgép lenne a legmegfelelőbb, hiszen akkor megakadályozhatnám, hogy eluralkodjon rajtam a háború során a vérszomj. De mivel ezt még nem találták fel, a Doctor Who pedig csak a tévében létezik, így ez nem volt járható út. Én pedig tisztában voltam már vele ennyi idő után, hogy tüneti kezelés nélkül nem fog menni. Akármekkora önuralmam is lett, akármennyire is makacskodtam... a testem vágyakozása, mint valami drogra... hát basszus, inkább tölteném egy bizonyos nő ágyában ezeket a vágyódással való időszakokat... ha nem kívánna ő is a világ másik felére.
Egyik pillanatról a másikra uralkodik el rajtam a farkasösztön, a veszélyérzet... a kezem gyorsan mozdul... de nem Kilaun felé. Fémes csattanás, ahogyan az oldalamra rögzített elsősegély táska csatja enged, leejtődve a földre. Jól is tettem, ugyanis amilyen erővel csapódtam pár másodperccel később a falnak, azt még az ütésálló táska se tudta volna tompítani és ripityára tőrnek az üvegek benne. Így is fájdalom hasít a hátamba, ahogyan a táskámban levő mászókampók egyike átszakítja a táskát és beleáll a hátamba. Friss vér és seb szaga lengi be a terepet, miközben még annyi időm van, hogy kirántsam a hátamból a hegyes szerszámot. A seb azonnal forrni kezdett és annyira vészes nem is volt, csak kellemetlen. De aztán a tortúrának még nem volt vége, ahogyan apám nekiállt a kioktatásnak, fejemet odanyomva veszélyesen közel a holtestekhez, nem messze egy tátongó sebhelytől... s miközben hallgatom a szavait, valahogy találkozásunk óta először, valahol lelkem mélyén lángol fel a düh bennem.
Mi a faszt képzelsz magadról? Hogy mersz beleugatni az életembe ennyi év után? Te vén buzeráns, lepasszoltál engem egy falkának, míg te mentél a saját fejed után, aztán most visszatolod a beled és nekiállsz ítélkezni felettem?! HÁT BASZD MEG! Hol a faszomban voltál eddig?! Ami miatt ennyire elfajultam? Meg amúgy is, a rohadt életbe, minden keserűségem idején? Hol voltál, amikor azok a rohadékok omega sorba kényszerítettek és megvetettek a másságom miatt?! Hol voltál, amikor a háborúban először kóstoltam emberi vért és a lelkemre kellett volna beszélni, hogy ne engedjek neki?! Hol voltál, amikor árulással vádoltak és menekülnöm kellett?! Hol voltál, amikor újra elfogtak és évekig kényszerítettek engem mások szórakoztatására egy kibaszott arénában, miközben elvesztettem valakit, aki fontos volt a számomra?! Hol voltál, amikor kellett volna az útmutatásod?! Amikor megállíthattál volna, hogy a saját fiam torkának ugorjak?! Hol voltál? SEHOL BASZOD! Erre most visszatolod a beledet és mindenfajta mondvacsinált és valós jogodra hivatkozva nekiállsz belepofázni az életembe! De rohadtul fontos lett most, mi? Lett volna több eszed korábban, akkor most nem itt tartunk! Ráadásul... ráadásul, hát ebbe a kibaszott életbe, hogy merészelsz engem hazugsággal vádolni?!
Ott lappangott bennem az indulat, miközben elengedett, én pedig karjaimat magam alá kapva állítottam meg magam, mielőtt ráesek a sebre. Az orrom így is hozzáért a véres közeghez, némi vér ragadt rám. Azonnal megérintett a szag, de most kevésnek bizonyult, letöröltem, miközben feltoltam magam ülésbe. Nem, nem mozdult elő belőlem semmi. Ez a gyerekes hiszti? Ugyan már... hol volt az? Mélyen, lelkem legeslegmélyén, ahol el volt zárva a rá nehezedő évszázadok dolgai alatt. Az a rengeteg fejlődés, az a rengeteg, véráztatta évtized, melyek most ráborultak lényem ezen létére... talán ő érezhette azt az alig egy másodperces villanást bennem, mely olyan gyorsan pusztult is el, ahogy megszületett. Sosem tört felszínre. Miért kezdjek most el hisztizni? Miért hárítsam ezt rá? Az nem én vagyok. A felelősség ezért az enyém volt, nem hajíthattam másra, mint egy taknyos kölyök, aki fél a felelősségtől. Meg igazából, én se fogalmaztam valami jól. Azt hittem, megkérdezi, hogyan gondoltam mindezt... mert az a két alternatíva csak végső megoldás volt a szememben. Ugyan, ki az a szuicid állat/ribanc, aki önként odatartja nekem a nyakát egy kis szívásra... najó, biztos találnék néhány Meyeren felnőttet, akik idealizálják a világunkat, de köszönöm, nem hiányzott egy kolonc... s ki az az orvos, aki a betegek helyett nekem adná oda az aranyat érő készletet?
De nem, nem álltam neki magyarázkodni. Talán dacból, talán sértettségből, de nem tettem, kérdezett volna rá és lett volna annyi esze, hogy nem vonja kétségbe, hogy miért vagyok abban a szakmában, amiben... majd rájön magától, hogy tévedett és nem kellett volna egyből engedni a sötét énjének. Mert őt elnézve nem csak rám nyomta bélyegét az idő. - Hát, őszinte leszek, atyám, én se ilyen viszontlátást képzeltem el - mondom neki, miután újra magamhoz vettem a lerakott táskát és visszacsatoltam a helyére. - Bár, ennyi idő után nem számítottam rá, hogy lesz alkalmunk rá. Lassan felálltam, miközben arcomra egy grimasz ült ki pár másodpercre. A szúrt seb a hátamon még gyógyult. - De rendben van, idekint megtalálsz. Páratlan napokon nappali, párosokon esti szolgálatban. Emellett atyám... én se akarom, hogy ebből az éjszakából rendszer legyen. Ki tudja, talán lát tőlem valamit, ami akár alá is támaszthatja a szavaimat. Közben benyúlok a sebemhez, s mire kiveszem, vért látok a kezemen. A saját vérem... nem hoz lázba, ahogyan előveszek egy rongyot és beletörlöm a kezemet. - Azért jöttem Fairbanks-be, hogy vége legyen ennek az egésznek. Belefáradtam, hogy a berögződéseim és a vágyódásom irányítson, mint valami narkóst. S atyám... ha én egyszer valamit elhatározok, azt végbe is viszem. Főleg, ha ilyen fontos dologról van szó. Nem csak azért, mert nem tartom helyesnek már ezt az egészet... hanem mert így akarom.
S mint egy végszóra... sikítás hangját hozza felénk az éjszaka...
Az irányomban feltámadt mérhetetlen gyűlölete lassanként kézzel foghatóvá növi ki magát. Valahol megnyugvással és elégtétellel tölt el a gondolat, hogy így érez, hiszen aki túlságosan sokat remél tőlem, azoknak mindig beletörik a bicskája. Én és a hosszú távú elköteleződés két külön fogalom agyunk, és nem azért, mert én nem akarok görcsösen ragaszkodni ahhoz, amit magaménak vélek, hanem azért, mert a Szellemek nem engedik, hogy eszerint élhessek. A vádaskodás jó, barátságos és ismerős érzés, ezzel tudok mit kezdeni. Elnyelem magamban és egy díszes dobozba helyezem, közvetlenül a saját, sosem múló önvádam mellé. Jó helyen lesz ott, remekül ki fogják egészíteni egymást. Éppen ezért nem is veszem sértésnek azt, hogy ezt "merészeli" tanúsítani anélkül, hogy akár egyetlen szót is kimondana abból, ami a gondolatai közt cikázik. Ahogyan azzal sem kezdek el különösebben foglalkozni, hogy már-már vádló csalódottságot vélek felfedezni abban a megnyilvánulásában, hogy ő maga sem így képzelte el a viszont látást, sőt. El sem képzelte, mert lehetetlennek tartotta. Szeretném én is annak tartani, szerettem volna halott maradni, de ha egyszer nem lehetett, hát nem tehetek mást, mint dacos, lázadó kamasz módjára tűröm és minden lehetséges eszközzel igyekszem bebizonyítani, hogy az új esélyem az életre több volt egy egyszerű rossz döntésnél. - Nos Keelut, ez nem csak rajtam fog múlni. Mármint, hogy mennyire lesz rendszer az ilyenekből. Magam sem vágyom rá, ami azt illeti. Csak bólintással jelzem, hogy megértettem és meg is jegyeztem a beosztását, és mintha kötelező volna, úgy osztom meg vele saját tartózkodási helyemet is. - Én javarészt a város szélén, a Ranch Motelben tengetem az időm. Ott megtalálsz. Ha mégsem, akkor hagyhatsz üzenetet a recepción. Bár erősen kétlem, hogy olyan sokat távol lennék, ámbár most is megteszem. Nem mintha attól tartanék, hogy esetleg nem találná fel magát, ha nem talál ott, egyszerűen csak megjegyeztem a dolgot. Aztán végre hallok tőle valami olyasmit is, ami megtöri a lappangó feszültséget és őszinte mosolyra késztet. Kezdetnek elég. A hiba abba csúszott bele, hogy pont a szemem előtt vált gyengévé és volt képtelen megfékezni a narkóshoz hasonlónak titulált vágyódásait. Persze minden indulatom és haragom mögött teljes mértékben tisztán érzem az őszinteséget, ami a szavait színezi, egész egyszerűen félek. Attól félek, hogy más előtt lepleződik majd le helyettem, valaki olyan előtt, aki árthat neki és a gyorsabb megoldást választja a megfékezésére, mint amit én ajánlok neki. Az életét én adtam, és ha már egyszer megmentettem a haláltól, nem akarok másodjára is kudarcot vallani. A másik fontos dolog pedig az, hogyha erre mégis sor kerülne, most, hogy újra rátaláltam, cseppet sem érezném jogosnak, ha valaki más venné el tőle azt, amit egykoron tőlem kapott. Ha már vesznie kellene, vesszen általam. De ezt a világon mindennél jobban el akarom kerülni, bár azt hiszem, hogy jelen helyzetben ezt teljesen felesleges lenne bizonygatnom. Én nem akarok megfelelni neki, én senkinek sem akarok megfelelni és mint Teremtője, talán nem is kötelességem. Csak jól megfontolt érdekem volna fenntartani magamról azt a látszatot, amit Mätthaus iránt érzett egykoron. Aki azóta meghalt, és már soha többet nem fog visszatérni. Válaszolnék, elmondanám neki, hogy örülök, hogy ezt hallom, de egy sikoly vet gátat a megnyilatkozásomnak. Az érzelmi szélsőségektől már kellően felhergelt farkasom felkapja a fejét, s én magam is kissé megemelem a tekintetem, hogy még a feszes visszhangokban rátaláljak a forrásra, legalább is az irányra, amerről jöhetett. A magam részéről nem mutatok különösebb érdeklődést az esemény iránt, tekintve, hogy elég kicsapongó módon állok a segítségnyújtás kérdésköréhez, az ősi erő azonban hajtana. De ezt mindaddig magamba fojtom, míg a Fiam reakciója egyértelműsíti bennem a szándékát és a következő lépéseket. - Azt javaslom, siessünk, ha ki akarod deríteni. Nincs szükségem arra, hogy menet közben vezessen, hiszen ez az otthonom, ismerem mindegy ösvényét és szikláját. Ettől függetlenül átengedem neki a terepet, legalább is, ami az irányt és a tempó diktálását illeti. Ha pedig indokolttá válik a sietség és a két lábon nehezen járható terepviszonyok közt, úgy egy szempillantás alatt változom át farkassá, hogy esetleg segítsem Keelutot a navigációban, vagy hamarabb odaérhessek, és gondolati úton közvetíthessem az információkat. És mindezt azért teszem, mert neki akarok segíteni, és ha ő fontosnak érzi ezt az ügyet, akkor legalább ezzel az "aprósággal" szeretném neki egyértelművé tenni, hogy most nem hagyom magára, most számíthat rám.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát igen, az tényleg nem csak rajta fog múlni... vagy inkább, lehet úgy fogalmaznék, hogy főleg nem rajta. Most egyelőre az én életemről volt szól, amivel... hát bocsánat a kifejezésért, de qrvára csak én tartozok felelősséggel. A múltamért és a jövőmért egyaránt. Igaz, rendes körülmények között most se beszéltem volna a dolgaimról, hacsak nem a teremtőmről van szó... bár... valahogy úgy érzem, még mindig inkább a saját dolgomként kezelem ezt az egészet. Amikor elmondja, hogy hol találom meg, azonnal tudom, melyik helységről van szó, elvégre párszor megfordultam a környékén. Viszont van egy kis bökkenő, ami meglehetősen nehézzé teszi az üzenethagyást. - Milyen névre? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Kilaun néven van bejelentkezve a hotelbe. Bár most csak magamból indultam ki, elvégre rengetegszer váltottam nevet, mire megmaradtam a jelenlevőnél... mondjuk ehhez kellett egy bizonyos nőszemély is, deee... szóval vártam, hogy elárulja a nevet, ha volt egyáltalán. A megnyilvánulásomhoz meg igazán nincs mit fűznöm. Ez volt a krédó, amire feltettem az itteni életemet, még ha a múltamnak szöges ellent is mondok neki. Azokon már nem fogok tudni segíteni vele, akiket meggyilkoltam... akiknek elvettem az életét... s igazából, keveseket leszámítva, lelkiismeret furdalásom sem nagyon volt. Sokkal inkább azért, mert hagytam ennyire elburjánzani a dolgot. Szóval... innentől már lehetett dolgozni, hogy a jövő másmilyen legyen.
Amikor a sikítás elhangzott, azonnal felkaptam a fejem és fordultam a hegy felé. Kiszakított az eddigi, ,,meghitt" családi megbeszélésből s előugrott belőlem a munkás ember... ah, hát ez most nagyon kommunistán hangzott. ~Mert egy nyavalyás kommunista vagy~ - röhög Ikina magában. ,,Mondja a vérnáci." ~Szarjál sünt.~ - Csak tudnám, miért mászkálnak ilyenkor ennyien a hegyekbe - jegyzem meg apám szavaira, nem is várva rá választ. Azzal rohanni kezdek az egyik legközelebbi, felfelé vezető ösvény irányába. Közben kezemet a rádiómra tettem és aktiváltam. - Charlie 3 a többi Charlie rajnak, hol vagytok? - Itt Charlie 1, az északi hágónál. - Itt Charlie 2, most indultam a központból ellenőrzésre. - Charlie 4 és Charlie 5 közeledik az általad megadott ponthoz, öt perc. Az információkból leszűrtem, hogy most bizony egyedül vagyok elérhető közelségben. Naszép. Közben felértem az ösvényen és az az amúgy émelyítő magasságot lesajnálva loholok arra, amerre éreztem a bajt. Sajnos nekem nem volt meg az a luxus, hogy farkassá változhassak. Akkor hátra kellene hagynom a felszerelést, ami később megbosszulhatja magát.
Korábban már mondtam, de ilyenkor a farkasérzékeim fokozottan jól jöttek. Egyedül a sikoly forrására irányítottam őket, akárcsak valami lokátort, hogy minél hamarabb megtaláljam. De a hallás és a szaglás, mely segítségemre volt, az csak egy töredék volt... ugyanis akadt egy fontosabb, ami ilyen esetekben jött kapóra. Ez pedig az emóció. Egy vadállat megérzi, milyen érzelmi folyamatok játszódnak le az emberekben. Tudják, mikor fél valaki, mikor boldog, mikor retteg... s ezt a képességet én, vérfarkasként birtokoltam. Egy kívülálló nem tudhatja, de én igen, gyakorlatilag mennyire világítanak ilyenkor a hely egyes pontjai az érzelmi túltöltöttségtől. Kevesen vannak fent rajta s éppen ezért könnyebb kiszűrni őket... főleg, ha az általuk gerjesztett rettegés olyan erős, hogy gyakorlatilag úszik benne a vidék... s én most ezt használtam fel, ahogyan igyekeztem megtalálni az epicentrumot. Ugyan nem ismertem annyira a terepet, mint atyám, ki itt született, de azt azonnal láthatta, hogy avatottan mozgok az ösvényeken... a rengeteg memorizálásnak meglett az eredménye. Viszont hálás voltam neki azért, hogy próbált segíteni.
Amikor rátértünk az egyik ösvényre, hirtelen belém hasított a felismerés. De hiszen ez... nem, nem volt hiba a navigálásomba, erre kellett menni. ~Ez egy veszélyesnek ítélt ösvény, senki se léphet rá.~ - üzenem Kilaunnak. - ~Akárki is az emberünk, az életével játszott, amikor ide jött.~ Aztán, mint hogy a sors alibit akarna szolgálni a szavaimnak, a semmiből hirtelen előtűnik előttem egy két méter hosszú hézag. Gond nélkül ugrottam át, ennyivel egy iskolás is megbirkózik helyből, nemhogy nekifutásból. ~Erről beszéltem.~ Aztán már elég közel éreztem a pánik forrását. Még két-három ilyen ,,csapdán" kellett átugranom, mire megtorpanhattam. Az egyik különösen ingatag ösvényen voltam, de innen nem kellett tovább menni. A széléhez sétálva lenéztem... s tíz méterrel lentebb egy kétségbeesetten kapaszkodó nőt láttam. - Segítség, segítsen valaki! - kiabálta rémülten, de ezt nem most hallottam először tőle idefele jövet. - Kapaszkodjon, mindjárt lemegyek magáért! - kiabáltam le. - Kérem, kérem siessen! Kezdek fáradni! - Csak ne engedje el a kapaszkodót! S ekkor már dobtam le a táskámat meg az egészségügyi felszerelést a földre. Villámgyorsan nyitottam ki az előbbit és rámoltam elő a felszerelést. 5 percem sem lesz, úgy éreztem, szóval a tőlem telhető leggyorsabban pakoltam össze valami rögtönzött dolgot.
Mi az, hogy milyen névre? Ja! A nevem. Tényleg. - Killian Kenway. A Killian egészen a Kilaunra emlékeztet. Bár nem kért magyarázatot, pusztán egyetlen egy nevet, amin a Motelben kereshet, de valahogy mégis szükségét éreztem ezt a csekélységet hozzátenni. Hiszen eléggé eltávolodtam Matthäus Krüger nevétől, bár abban is szerepelt K... Sőt, később majdhogynem minden felvett és használt nevemben. A megjegyzésére válaszolnék, de nem hagy időt. Visszakérdeznék, hogy drága Fiam, miért teszel fel költői kérdéseket, ha még választ sem vagy hajlandó várni rá. A felesleges beszéd sosem volt a kenyerem, de ezen most túl tudok lépni. Úgy látszik, hogy fontos számára, hogy megtaláljuk a hang forrását és lehetőleg időben oda is érjünk hozzá. Mielőtt túl késő lenne. Farkasalakban megtámogatva követem őt az ösvényeken, hol kissé kiugorva elé, hol mögötte lemaradva. Te jóságos Szellemvilág, most valóban mentőkutyává avanzsálva loholok a saját kölyköm után? Mit meg nem teszek, hogy csak egy falatot is visszanyerhessek a percekkel ezelőtt elvesztett Apa-képemből. Amit menet közben a rádiós műszerébe kommunikál, számomra továbbra is idegennek hat, de nem is érzem úgy, hogy dolgom lenne vele. Nekem semmiféle koordináták nem kellenek, úgy ismerem e földeket, mint a tenyeremet és ahogy látom, azért Keelut is tanult nem is keveset. Ez dicséretre méltó, bár az az elképzelésem, hogyha ezt most szóvá tenném neki, akkor nem igazán értékelné, mert a munkavégzéssel és a biztonságos haladással van elfoglalva.
Nem foglalkoztatnak a halandó felől felénk pulzáló érzelmek. Csak a lépteimre figyelek, ugrok, amikor kell vagy éppen lassú léptekkel lopakodva kísérlek meg egyben a célhoz jutni. És közben fel-felpillantva, óvó tekintettel lesem a két lábon járó Fiamat, mert az ő biztonsága iránti elköteleződésem nem csak az emberi felemet, de a farkasomat is előre hajtja. ~ Nahát, még ilyet! ~ - üzenek vissza Keelutnak, amikor az ösvény veszélyességéről figyelmeztet és arról, hogy milyen felelőtlen volt az erre tévedő turista - ~ Hidd el nekem, pontosan tudom, hogy mire számítsak. ~
Amikor a kiáltások már egészen közelről hasítják át a levegőt, lelassítok és hagyom érvényesülni a Gyereket. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy most mégis mia a fenét csinálhatnék azon kívül, hogy hagyom dolgozni és úgy nézem végig, mint egy színházi előadást. Ez a munkája, feltételezem, hogy pontosan tudja, mit csinál, és ha még fel is ajánlanám a segítségemet, akkor vagy megsértődne vagy azt felelné, hogy útban vagyok. Így hát csak magam is az ösvény szélére sétálok, és leülök, majd míg a Fiam a munkáját végzi, csak ráérősen kezdem nyalogatni a bal mellső mancsomat, és várok arra, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Elmosolyodok a nevén való elmélkedésén, miközben felidéződik bennem az előző, általam ismert álneve. - Megint K, atyám? – mosolygok, miközben magamban elismerem, hogy tényleg van átfedés a két név között. – Hm… Kenway… hol hallottam én már ezt a nevet? A név csak név, de mégis ez alapján azonosítanak minket. A Kenway viszont tényleg elgondolkoztat. Elég sok névre emlékszem a múltamból, főleg azokéra, akikkel huzamosabb ideig egy helyen voltam. Kenway… Kenway… nem a hajóskapitányt hívták így véletlenül, akinél szolgáltam anno? Rohantam, ahogy tudtam. Atyámmal való rövid beszélgetésünk nem folytatódott. Inkább nem álltam neki okoskodni, elvégre ő tényleg itt nevelkedett. Itt született, lett férfivá, miközben valószínűleg bekóborolta az egész zónát. Jól ismerhette… igaz, azt nem tudta, hogy időközben mely ösvények omlottak be vagy lettek átminősítve. Nem tudhatta, szóval inkább megtartottam magamnak az információt. Könnyű előnyből okosnak lenni. Mondjuk ha belemerülök a magyarázatba, akkor a végén még nem figyelek oda és bezuhanok valamely szakadékba… aztán nesze neked nagyokos hegyimentő, szép álmokat odalent. Végül viszont ezt elkerültem, igaz, olyan hirtelen tűnt el az ösvény, hogy én is a szélén álltam meg. Odalent volt a póruljárt… ah, basszus, még szerencse, hogy olyan élesek az érzékeim, mint amennyire. Az időskor ajándékai… na, tisztára mint valami tata. Nagyerünk.
A táskám majd széttépve álltam neki előkészülni, miközben Kilaun távolról szemlélt. Előkerült a kötelem, mely ezúttal remélhetőleg csak biztosító szerepet fog betölteni. Megfelelő szikla hiányában egy hosszúnak is nevezhető fémdarabot húztam elő a táska oldalából, melynek a végén kampó volt. Kalapáccsal vertem be a hegyfalba egy stabilabb ponton, de három olyan elemi erejű csapás volt, hogy beleremegett a közeg. Ráraktam a kötelet a kampóra, majd megrángattam, persze csak félgőzzel. Nem fordul ki, szóval meg fog tartani. A kötél másik végén egy kapocs van, melyet a testemen levő hevederen csatlakoztatok egy megfelelő pontra. Oké, lezuhanni már nem fogok. A táskámból aztán előkerültek a mászókarok. Két fémdarab, megtőrve 45 fokban, a vége pedig éles karomban végződött. Meg tudtam volna mászni nélkülük is, de tél volt és csúszott. Éppen ezért néhány tartozék felkerült a csizmámra is, hogy megkönnyítse a fennmaradást. Odaálltam a szakadék szélére. Alattam több száz méteres mélység… gyerekjáték. Hátrahagytam minden felesleges dolgot.
Vettem egy mély lélegzetet, majd megfordultam, letérdeltem és megkezdtem a mászást. A lábamon levő tartozékoknak köszönhetően jobb volt a tapadás a lábamnál. Könnyebben haladtam, másztam lefelé, a mászókarokat keményen belevágva a jeges sziklába. Viszonylag gyorsan haladtam… ám sikoltást hallottam. Lenézve láttam, hogy a lány keze alól kitört az, amibe eddig kapaszkodott… már csak fél kézzel lógott. Megszaporáztam a tempót, s lassan már leértem hozzá. - Adja a kezét! Halálra volt rémülve, csoda, hogy eddig tartani tudta magát… az élni akarás csodákra képes. Viszont amikor már nyújtotta felém a kezét, hirtelen kitört a másik keze alól is a szikla… s hátborzongató sikítás közepette zuhant alá. A mélység mintegy kinyújtotta a karját, hogy magához húzza, lerántsa a biztos halálba…
Fémes csattanással rántottam ki a karokat a hegyből és zuhantam utána. A kezét már az első méteren sikerült elkapnom… aztán a kötél megfeszült, ahogyan elérte a maximális hosszút. Hatalmasat rántott rajtam a heveder, ahogy a nő súlya lerántott és fejjel lefelé lógtam a kötélen, a lány pedig a karomba kapaszkodott két kézzel. Basszus, ilyen helyzetben is már régen voltam! Najó, fel kéne… nem tudtam viszont mit csinálni. A lány még a szokottnál is jobban megrémült és annyira izgett-mozgott, hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. - Ne engedjen el! Ne engedjen el! - Nyugodjon meg, ezzel nem megy semmire!!! - Ne engedjen el, nem akarok meghalni!!! Hát bazdmeg! Első gondolatom az volt, hogy ledobom a francba aztán nem szórakozok vele… de aztán eszembe jut az elhatározásom… hogy legalább addig, míg szolgálatban vagyok, életeket mentek s nem elveszek. Vettem hát egy mély levegőt és megerőszakoltam magam. Lehunytam a szemem, majd segítségül hívtam atyám erejét. Koncentráltam… majd amikor kinyílt a szemem, illúzióba ejtettem a lányt.
A nyugalom képzetét ültettem el elméjében… hogy nincsen semmi baj, minden rendben van. Nincs életveszélyben, biztonságban van. Nem létezett más a fejében innentől, csak könnyedség, nyugalom. A ficánkolása megszűnt, így már nem akadályozott a mozgásban. Vettem egy újabb mély levegőt, majd nekiálltam megfordulni. Felültem, a lábammal pedig rásegítettem. Lendületből csaptam bele a mászókart a falba, amikor már újra megfelelő helyzetben voltam. A lányt, aki eddig lógott a kezemen, felhúztam a hátamra. - Kapaszkodjon belém és véletlenül se engedjen el! Így is lett, a lány belém kapaszkodott, miközben elindultam felfelé… s talán öt perc múlva visszaértem oda, ahonnan indultam…
- A szokás hatalma. Hogy mégis hol hallhatta a Kenway nevet, arról őszintén szólva elképzelésem sincs. Egy vállvonással reagálom le a dolgot, de igazság szerint semmi affinitásom sincs ezzel a névvel bárkire emlékeztetni. Minden esetre azt sem szeretném, hogy puszta megszokásból Matthäus-nak szólítson, mert... Nem vagyok már Krüger. Krüger meghalt, kétszeresen is.
Futunk, óvatosan lépdelünk, át a veszélyes terepen, de azért azt be kell vallanom, hogy négy lábon minden bizonnyal sokkal inkább tűnik gyerekjátéknak ez az akadálypálya, mint két lábon. De persze én megértem, hogy miért nem vált alakot, ennek ellenére nem féltem sem őt, sem pedig magamat. Ahogy odaérünk és kényelembe helyezem magam a szakadék szélén, nyalogatva a mellső mancsomat, néha azért félre-félre tekintek, és figyelem, hogy mit ügyködik Keelut. Megfordul a fejemben az a megvetésre méltó gondolat, hogy nekem aztán nem érne ennyi macerát egy ember élete. De igen, persze, látom és felfogom ennek az egésznek a jelentőségét, a súlyát. Valóban jót tesz, kompenzálja a számomra még mindig érthetetlen és megmagyarázhatatlan vérengzését azzal, hogy igyekszik legalább annyi életet megmenteni, amennyit kioltott. Bár az az érzésem, hogy elég nagy lemaradásban van, de az igyekezetet látom, és értékelem - még ha azonosulni nem is vagyok vele képes. Figyelem, ahogy leereszkedik és amikor hallom, hogy valami csattan, már én is felpattanok, fel-alá kezdek járkálni a peremen. Kész, vége, ennyi volt... A szívbaj kerülget, hiszen nem akarom temetni a Fiamat... A kötél végül fájdalmasan feszül meg és rándul egyet, én pedig jobb híján csak felvakkantok, bosszúsan, jelezve, hogy ha legközelebb a szívbajt kívánja hozni rám, előtte legalább jelezzen. Nem akarom megzavarni azzal, hogy gondolatban szólok hozzá. Egyszerűen csak visszaülök a helyemre és onnan figyelem, hogy miként mászik fel, a hátán a bajba jutott nővel.
Amikor felérnek, akkor sem mozdulok meg, csak a fejemet fordítom feléjük. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel véget ért a találkozásunk, hiszen nem látom értelmét annak, hogy asszisztáljak addig, amíg valami biztonságos helyre nem kíséri a nőt, akit az imént mentett meg. ~ Szép munka volt Fiam. ~ Nem kezdek el hajbókolni a teljesítménye előtt, ennek ellenére a szavaim nagyon is őszinték, és úgy vélem, hogy egy olyan indítás után, mint amit nemrégiben abszolváltunk, már ez a megnyilvánulásom is hatalmas előrelépésnek mondható. ~ A jövőben azonban leszel szíves mérlegelni, mert ha megtudom, hogy munka közben haltál meg, roppantul sértve fogom érezni magam. ~ A hangomban bujkál némi viccelődésnek szánt él, mindemellett részben komolyan is gondolom a dolgot.
//TBH, fogalmam sincs, hogy most mit kellene kezdenem így az NJK-val, szóval ha nincs valami mentő ötleted, akkor szerintem a következő már lehet záró //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A sziklafal mellé guggoltam le, majd helyeztem el a nőt annak aljában. Hátát a falnak vetve telepedett meg, ahogyan üresnek is nevezhető tekintetében még mindig az a földöntúli nyugalom sütött, amit én szórtam rá a kötélen lógva, s nem nagyon akart szabadulni belőle. Hiába, fokozott pánikhangulatban mindenkire jobban hatnak az illúziók, jobban kikezdhető az emberek amúgy általában gyenge mentális védelme. Az ilyeneket gyerekjáték volt elkapni, s ha az ember tudná, hogy a farkasok között mennyi préda van... elképesztő. Mindenesetre hamarosan beszüntettem az illúziót. A delíriumos állapot még jó darabig benne maradt volna a nőben, mint valami utóhatás, de más várt rá. Ismét megérintettem az elméjét, s most az álmosság érzetét ültettem el benne. Ahogyan szépen lassan elálmosodik, pihennie kell, ő is akarja. Valójában nem volt az, de az állandó plántálás miatt az agya szépen lassan magáévá tette az érzést, mint ha csak az övé lenne. Kicsiket kezdett pislogni, le lekókadt a feje... míg végül beállt az alvó állapot. Innentől már be is szüntethettem az illúziót... nem volt szükség rá. ~Köszönöm, atyám... de az éjszakának még nincs vége.~ Akárhogy is, a kimentés és a megmentés között volt különbség. Megtehettem, hogy málhás zsákként lekocogok a hegyről, de számolnom kellett valamivel. Amilyen területen eddig végigjöttem, az még egy képzett hegyimentőnek is feladja egymaga a leckét... de úgy már teljesíthetetlen, hogy terhet cipel. Szóval ha leadom a jelentésem, akkor érezni fogják, hogy itt valami szar van a levesben. Ilyenkor kénytelen voltam emberként gondolkozni, miközben elővettem a rádiómat. - Charlie 3 Charlie 4-5-nek. Túlélőt találtam a hegyekben, a Vörös 2-es zónában. Kimentését kérem. - Vettem, Charlie 3, azonnal szólunk a központnak, kapcsold be a jelződet. Mi végeztünk a holtestek begyűjtésével, visszatérünk a bázisra. - Nyissatok egy hideget, míg visszaérek. Charlie 3 kiszáll. Visszaakasztottam a heveder pántjára, majd sóhajtottam egyet... se ebben az állapotban kaptam meg Atyám üzenetét, ami a nehéz helyzet ellenére is kuncogásra késztet engem. Óóóó, ha az öreg tudná, hányszor voltam ilyen helyzetben az elmúlt években... ha lenne postaládája, mostanra már tele lenne ilyen üzenetekkel. ~Elsők között leszel, akit értesítek a dologról.~ Nekiállok összepakolni a felszerelésemet, minden visszakerül a táskámba. Igaz, a kampós cölöpöt sikerült olyannyira belevernem a falba, hogy a kihúzásához már Sangilak vére kellene. Talán jobb is, ha otthagyom, talán egy kolléga hasznát veszi majd később, ha valami idióta megint erre jár. ~Nyugodtan idejöhetsz, ez már nem kell fel egy ideig, mire a többiek meg ideérnek, legalább fél óra.~
Nos, részemről biztosan vége van. Én nem fogok ma több munkát a Fiam nyakába aggatni, azt hiszem, hogy kissé átértékeltem a közelében való vérontást. Megdicsértem, mert elismerésre méltó volt, amit tett, még akkor is, ha jelen állapotomban teljességgel feleslegesnek tartom a bolondok védelmezését. De ha neki ez kell, ha ettől remél valamiféle "megváltást" vagy úgy érzi, számára ez hasznos és kielégítő, akkor teszek neki egy apró szívességet és megpróbálom nem lelombozni őt. Amikor azt mondja, hogy nyugodtan odamehetek, emberi alakban biztos megvonnám a vállam. De így farkasként csak peckesen szegem fel a fejemet, mert nem látom okát annak, hogy egy lépéssel is közelebb menjek a nőhöz. Csak ülök ott, a szakadék peremén, türelmesen és rezzenéstelenül. Mint azon a napon, amikor Keelutot farkassá tettem és végignéztem, miként temeti el az elvesztett társait. Végső soron most is hasonló volt a szituáció. Figyeltem a mozdulatait és végignéztem, hogy egy számára fontos cselekedetet hajt végre. Ha tehetném, most elmosolyodnék. ~ Nem áll szándékomban megvárni a munkatársaid érkezését, Fiam. Bár nem sietek sehová, mégis talán jobb, ha utamra indulok. ~ Csak most állok fel négy lábra, megrázom a bundámat, hogy minden szőrszál a helyére kerüljön, és csak azért megyek közelebb a Fiamhoz, hogy ahogy elhaladok mellette, finoman nekidörgölhessem az oldalam a combjának. ~ Tudod, Keelut... ~ - torpanok meg egy pillanatra - ~ Örülök, hogy élsz. ~ Halk morgással támogatom meg a gondolatban küldött üzenetet, és ha csak nincs más mondanivalója, úgy nekiveselkedem, hogy a veszélyes ösvényeket visszafelé is meghódítsam.
// Ennyit tudtam, ne haragudj Kárpótlásul egy (nem)ivós játék? //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mélyet sóhajtottam. Egy élet megmentve... micsoda szélmalomharc... lenne, ha valóban vezeklés céljából csinálnám ezt az egészet. Valószínűleg ez is dolgozott bennem, de igazából volt egy lényegi motivációs rugó bennem. Voltaképpen ez is egy leszokási manőver. Hogy most nem azért rohanok valaki után, hogy letépjem a karját, fejét, derékba törjem, vagy valami hasonló... hanem azért, hogy életben tartsam, kirántsam annak a halálnak a torkából, ahová én taszigáltam két kézzel a népeket. Ugyan a vérszomjamat ez nem csökkentette, de módfelett megdobta az ellenálló képességemet, szomjasabb időszakokban... amikor inkább visszacipeltem az embereket, mint hogy földre vágjam őket és zabálni kezdjek. Volt már erre példa, hazudnék, ha az ellenkezőjét... bár inkább a hullák esetén. De nem számottevő, ez pedig az évek függvényében biztató volt. Akárhányszor öltöttem fel a hegyimentők ruháját, már másként igyekeztem gondolkodni, mint korábban... ez ugyan naponta csak pár óra, de minden nagy dolog kicsiny, tapogatózó lépésekkel indul. ~Mondjuk igen... kissé vicces látványt nyújtanánk a kollégáknak... már ha valamelyik nem zúg le a szirtről ijedtében.~ Hát igen, azért egy farkasba belefutni nem pont szívderítő látvány ilyen területen. Tény, igazából a farkasok nem támadnak emberekre, csakis, ha veszélyben érzik magukat, de a terep túl kicsiny és az embernek nincs meg az a biztonságérzete, mint amikor több felé tud menekülni. Amikor meghallom apám, talán búcsúzásnak is szánt szavait... hát mondhatjuk, hogy kissé megrendülök a gesztustól... évtizedek óta talán először. ~Köszönöm, atyám... 130 éve te vagy az első, aki ezt mondja nekem.~ S még akkor sem teljesen, mert Jean-Baptiste is csak utalt rá, hogy visszajöhettem volna korábban is... talán... talán Adélaide volt, aki ténylegesen mondta, még a szökdösésem idején. Viszont amikor látom, hogy távolodni készül, eszembe jut valami. ~Atyám, egy pillanatra!~ - szólok még utána. - ~Ne értsd félre, de tudnom kellene valamit. Tudod, én már nem vagyok magánzó. A helyi falkába tartozom és mióta megvolt az egyesülés, fokozottan kell figyelnünk a magányosokra és az újonnan feltűnőkre... szóval, hagy kérdezzem meg, mennyire publikus, hogy itt vagy Fairbanks-ben?~ Akárhogy is, voltak szabályok, amiket nekem is be kellett tartanom. Castor pedig biztosan tudni akarná, hogy egy vérvonal alapító él is virul, ereje teljében, ráadásul az ő városában. Ám ha ez nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet árulni... hát akkor az bizony a jelentésemet befolyásolná jelentősen.
Elgondolkodtató lenne a jelenet, ha a kollégái így bukkannának ránk. Felsejlik, micsoda hőstörténet születhetne abból, hogy az emberi szemek előtt Keelut képes lenne engem elzavarni, legyőzni, és micsoda történetek keringének róla a halandók világában, hogy nem retten meg a farkasoktól, hanem bátran legyőzi őket. Persze minden bizonnyal az alapítói büszkeségem nehezen viselne egy ilyen helyzetet, bár talán képes lennék megtenni, ha bármi múlna a dolgon. De amíg csak egy mese hősévé válna tőle, addig nem kísérleznék hasonlókkal, ha nem muszáj. ~ Ennyi munka épp elég volt mára, azt hiszem. ~ Felelm neki egészen vidám megállapítással, amikor pedig megköszöni a vallomásomat... A szívem kissé elszorul. 130 év... Az ő életének egyharmada, nekem csak egyetlen szemvillanás, egy lusta pislogás az esti fényekben, és mégis... Pontosan tudom, hogy miről beszél. Magam is ilyen kárhozatban tengődtem egészen addig, amíg újra rá nem találtam Abigailre, most pedig nem tudom lemosni magamról a fekete mázat. A Fiam, hogyne érintene meg a tragédiája? Minden "rossz szokása" ellenére az én vérem, nem tudnám megtagadni, ha akarnám se. De nem felelek neki, nem jut eszembe semmi, ami kifejezhetné a gondolataimat, és nem túl elcsépelt vagy mézes-mázas felelet. Csak bólintok, és már mennék is, amikor feltart. ~ Köszönöm az őszinteséged Fiam. Ha egy mód van rá, ne híreszteld el, hogy találkoztál velem. Ha mégis szorulna a hurok, hírét viheted, hogy egy háromszáz év körüli kóbor vagyok, de a valódi kilétemet ne fedd fel. Ha nem muszáj. ~ Nem várom el - még ha meg is tehetném -, hogy meghaljon miattam. Ettől függetlenül még mindig jobb volna, ha egész egyszerűen utánam küldene mindenkit, akit esetleg érdekel a kilétem, a többit pedig onnantól már önállóan is képes vagyok megoldani. ~ Hamarosan látjuk egymást. ~ Jelentem ki búcsúzóul, mielőtt eltűnnék a rengetegben. Valamivel távolabbról a vonyításom rezzenti össze a fák kopasz ágain pihenő havat, amikor már leértem a biztonságosnak nevezhető zónába. Búcsúzom, és egyúttal ünneplem is a viszontlátást, a hazavezető úton pedig azt próbálom fontolgatni, hogy pontosan mit is kezdhetnék én magam a gyermekem életében felmerülő, egészen sajátos problémával.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~És akkor gondold el, én még hajnal ötig itt vagyok, ha nem történik semmi eget rengető.~ Lehet ő csak lendítene erre, hogy ugyan, mi történne, de basszuskulcs, volt ám már rá példa, hogy műszak vége előtt fél órával szóltak rám, hogy azonnal menjek ki, mert baleset történt. Na az megint egy olyan eset volt, amikor legszívesebben megfojtottam volna az áldozatot. A rohadt életbe, ki az a barom, aki hajnalban megy ki a hegyekbe és akkor képes eltörni a lábát?! Igen, végül megtudtam, de meg is kapta utána a magáét tőlem, még ha szóban is... egek, de rég basztam már le úgy valakit, mint akkor! Mondjuk a mérgem ki is jött ezzel, szóval megérte. ~Rendben van. Majd kitalálok valamit... bár nem tudom, mennyire szúrtál szemet eddig a többieknek.~ A felderítőink szét vannak szórva egész Fairbanks-ben, szinte lehetetlen úgy bejönni a városba egy addig ismereten farkasnak, hogy ne vegye észre egyetlen őrszemünk se. Már nem oszlott meg a figyelem, nem kellett egymásra figyelni kizárólag... a figyelmünk már az olyan kóborlókra fordultak, mint amilyen apám volt... s sosem lehet tudni, hogy most éppen nem figyelt-e meg minket a Hajnali köd egyik gyermeke. ~Vigyázz magadra... pfff, na nézd, ki beszél~ - csóválom meg vigyorogva a fejem, nem kevés öniróniával. A pokol előbb befagy valószínűleg, mint hogy ennek a vérfarkasnak baja legyen. Szóval búcsút intettünk egymásnak, én pedig már a távolból hallottam az elköszönő vonyítást. Halványan elmosolyodtam, majd én is vonyításra nyitottam a számat... de hát na, jelenleg nem farkastorkon voltam, így valami elképesztően gyér meg farkastalan valami jött ki a torkomon... s ha Kilaun ettől nem kap röhögőgörcsöt, akkor valószínűleg semmitől. A búcsúzás után én csak mélyet sóhajtottam, miközben lehuppantam az ösvény szélére, lábamat lógatva a mélybe. Újfent elővettem egy cigarettát, elvégre az előbbi veszendőbe ment, majd rágyújtottam. Kifújtam az első füstcsomót, majd felnéztem az égre. Kilaun az Álmodó... az elsők egyiket... atyám... annyira hihetetlen. Az élet visszaadja nekem a nőt, akit szerettem, még ha inkább menekült is... odarakja mellém az unokámat, ki viszont inkább lenne a Föld másik oldalán... s most idehozza az atyámat is, ki kis híján végez velem. Ah... annyira hihetetlen... szörnyű gondolat, de megfordul a fejemben... de érzem, vigyáznom kell vele. A farkas, aki a halál gyomorszájából rántott vissza engem annak idején... s most majdnem a hóhérom is lett. Nem ilyenként emlékeztem rá... s bármennyire is fájt, innentől jobb, ha óvatos leszek mellette...
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A nap már jócskán túl volt a delelőn, én azonban még mindig az erdőt jártam. Jó volt kiszabadulni a város zajából, kihasználni visszakapott érzékeimet. A látás, hallás és beszéd képességeit. A fák közt baktattam fölfelé a domb oldalban. Morrighan a fejem fölött elsuhant, majd az egyik magasabb tölgy ágára lecsüccsenve károgott egyet felém. Egész nap csak az erdő védelmében jártunk, mint akik most térnek vissza bölcsőjükbe. A tavasz eljövetelét nem csak varjam költésre hajlamos viselkedéséből vettem észre, nem csak az egyre hosszabb nappalokból, hanem most, hogy az erdő mélyét jártam, éreztem az éledő, lüktető életet. Ami ilyenkor tavasszal oly erősen dobban, mint mikor ráismer áldozatom arra, hogy valójában kivel áll szemben, s egy hatalmasat üt félelmében a szíve a mellkasában. Megálltam egy pillanatra, majd lenéztem. Meredek domb volt, de a fák takarásából, messze, nagyon messze kilátszott a város. A hajamba belekapott a szél. Összeborzolt, de nem bántam. Szakállas pofámra mosoly került. Jól éreztem magam, nyugodt voltam. Mikor felnéztem várakozó varjamra, csak intettem neki, s aztán ő tova is szállt. Végül elértem a helyre, amit kerestem. Itt a hegyoldalban egy kisebb kiszögelés állt ki a sziklákból. Magasan volt a lenti oldalhoz képest, tökéletesen rálehetett látni a tájra, ugyanakkor kevés bátor halandó volt, aki megközelítette volna. Ugyanis egy vékony sziklaperem vezetett csak hozzá, az erdei állatok, akik ide jöttek pihenni, a magasabb sziklákról másztak le, de ha ott próbálkozott volna egy halandó, s megcsúszik, nem adtam volna esélyt arra, hogy nyaktörés nélkül végzi. Morrighan a perem végére szállt. Néztem, ahogy kecsesen leszáll, s aztán visszanéz rám. Sokszor jöttem ide ki, mert az itteni, alaszkai hegyi farkasok előszeretettel aludták itt a nappalaikat a kiszögellésen. Még éreztem illatukat a levegőben. Bestiám türelmesen várakozott bennem. Élvezte a kint létet, ma már nem egyszer átalakultam, hogy ő is átmozgathassa tagjait. Levettem a fekete pólómat. Mellkasomon a II. világháborús hegem finoman hullámzott, ahogy egyenletesen vettem a levegőt. Átdobtam a kiszögellésre a pólót. Morrighan károgva odébb röppent, kis híján őt találtam el. Pajzsom teljesen leengedve hagytam, így ha bárki a közelünkbe férkőzött, azonnal megéreztem, meg persze ha a megfelelő széljárás is segít, akkor a szag előbb elér hozzám. Nem vagyok már kölyök, figyelek én mindenre. A nap finoman cirógatta a bőrömet, de a levegő hideg volt idefönn, ennek ellenére nem fáztam, sőt! Finn vagyok, az ilyen idő kifejezetten a kedvencem! Halk dallamot kezdtem el dúdolgatni, ahogy magabiztos, fürge léptekkel elindultam a peremen a kiszögellés felé. Morrighan minden egyes lépésemet figyelte. Ezüstösen villant meg a szemem hirtelen, s egy könnyed ugrással a sziklán landoltam. Leültem a szélére, s a mélybe lógatva lábamat, dőltem neki kezeimnek. Morrighan az ölembe röppent, elfészkelte magát. Simogattam a fejét, s közben a tájat fürkésztem, a fenyők tetejét, a hegyek csúcsait, a messzi város összemosódó foltjait. Az erdő hangjait csak az én dúdolt Omnia - The Well dallamom szakította meg, de úgy hangzott, mintha mindig is ezek közé a hangok közé tartozott volna.
A szakállas, vállas "hegyiember" fütyörészve vezeti a kocsit, én pedig az ajtónak könyökölve figyelem a vidéket. Arcomon mosoly, szememben ragyogás jutalmazza a látványt. Norvégia is gyönyörű táj volt, de Alaszkának így is megvan az az egyedi gyönyöre, amit Eurázsia tundrái nem adhatnak vissza. Előveszem a telefonom és megpróbálok mobilnetre lépni, de nincs hozzá térerő - ezt pedig örömmel nyugtázom. Ez tényleg az a hely, amit nem hódíthat meg semmilyen emberi kütyü. A fák egybeolvadva suhannak el szemeim előtt. Abban a reményben keresgélek szemeimmel, hogy esetleg láthatok valamilyen állatot. Itt-ott mintha látnék is valamilyen elsuhanó árnyat, de konkrét sziluett sehol sem tűnik fel. Meglepetésemre a sofőr abbahagyja a fütyülést és bekapcsolja a rádiót. Éppen a nap hírei mennek. Tekintve, hogy utálom a híradókat megpróbálom ezt is kizárni. Aztán ijesztő hangokat kezd kiadni a gépjármű. Sam, a sofőr szitkozódik egy sort mellettem és félrehúzódik. - Fene beléd Lucy! Azt hittem, hogy a múltkor Mike megjavított! - fújtat ingerülten az öreg terepjáróra. Kiszáll és durván becsapja maga mögött az ajtót, majd a motorháztetőhöz megy, hogy felnyissa. Alkalmat találva arra, hogy élvezzem egy kicsit a környéket én is kiszállok. - Mi a gond? - Ha én az tudnám! - rivall rám, majd látva megszeppent képem bocsánatkérő bűnbánattal néz rám. Hagyom, hogy bíbelődjön a járművel, addig is úgy vélem körülnézek. Közlöm vele, hogy sétálok egyet. Szerencsére Lucy annyira lefoglalja, hogy csak mormog. Mikor végre tudatosul benne, hogy mit mondtam, csak annyit mond: - Aztán el ne tévedjen, mert nem keresem meg! Nem biztos, hogy komolynak szánja, ennek ellenére magamhoz veszem a hátizsákom is, hogy legalább ne a cuccommal lépjen le. Otthagyom az országutat, ami a városba visz, az erdőért. Beszívom a párás hegyi levegőt és érzem az erdő jellegzetes fenyőillatát. Addig megyek, amíg már eltűnik az út, ha visszafele tekintek. Vélvén, hogy így engem sem lát senki elengedem magam. Odamegyek az egyik fához, végigsimítok a törzsén, majd hozzábújok és nekidöntöm a homlokom. - Szia! - köszönök neki, mint egy régi barátnak. - Még új vagyok a környéket, de nem kell tőlem félnetek. - Érzem, hogy a hely szellemei leellenőriznek. Szelíden várok, míg végül ártalmatlannak találnak. Végigsimítom a durva kérget, mely mégis olyan érzést kelt bennem, mintha valaki bőrén simítanék végig. - Gyönyörű vagy - mosolygok a fának, majd tovább megyek. Hasonló dolgot csinálok még pár fával. Beszélek velük, megérintem őket. Egy idő után annyira ellazulok, hogy elkezdek magamban keringőzni és szökdécselni, egyik fától a másikig. Felnézek az égre, ahol egy fehérfejű rétisas száll. Gondolatban neki is köszönök, majd még beljebb megyek az erdőben. Egy pillanatra felvillan bennem, hogy vajon Lucy megjavult-e már, de értékesebbnek tartom ezt a kis erdőjárást, és nem is gondolok arra, mi lesz velem, ha itt hagy a "hegyiember". Valami vonz és egyre inkább eltávolodok az úttól, és már nem is érdekel, hogy visszamenjek. Egyszerűen nem akarok. Valami a mellkasomban húz egyenesen előre és egy pillanat után már farkasöntudattal járok az erdőben. Szimatolgatok, ismerkedem a hellyel, akár egy új lakó. Az erdő dallamos csendjébe egyszer csak dúdolás fonódik és a fülembe mászik. Kíváncsiságomnak eleget téve indulok meg lassan a hang felé és kezd megint visszaszorulni a farkasöntudat. Valahol már talán kezdek is aggódni, hogy itt hagy a nehezen megkeresett sofőröm.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Halkan folytatom a dallamot, a szívem egyenletes lüktetése adja a dobok hangját, képességem lángokat varázsol körém, tündér leányok, és satyr fiúk táncoló alakjait. A múltam táncai, druida tanítóm szavai halkan csengenek elmémben. Bestiám nyugodtan leng körbe. Hiányzik Írország, hiányoznak azok a régi, tánccal és avatásokkal teli napok, a tanulás. De ezt visszasírni már nem érdemes. Elmúlt, s én viszem tovább az örökséget. S akad, aki tőlem tanulva, tovább vigye. Morrighan hirtelen fölpattan, én pedig kiszakadok képességem varázsából, Bestiám érzékeit használva hegyezem fülem. Kiegyenesedek, s a szikláról mozgást látok a fák közt. Élesebb a szemem, mint egy egyszerű emberé, s egy nő látok közeledni a fák közt. Morrighan szótlanul felröppen az ölemből, én pedig felguggolok, s a szikla peremébe kapaszkodok, s mint egy vadászó Fenevad, figyelem a nő mozdulatait. A vérem pezseg, érdeklődéssel nézem, s a dallamom átvált egy egészen más dalba. Omnia - I don't speak human énekétől gyorsabban ver a szívem. Hátamon a Káosz csillag befeszül, ahogy izmaim is. Figyelek, éberen, mintha most akarnék ráugrani az áldozatra. Morrighan annak a fának az egyik ágára röppen, ami legközelebb áll a nőhöz, s kösztésképen károg egyet. A másik is farkas, érzem. Illatát felém hozza a szél, s meglehetősen finomnak találom. Nem hagyom abba dallamot, mert valahol érzem, hogy ez csalogatta a közelembe. Kissé előre dőlök, hogy illatát még inkább magamba szívhassam. Alakja kecsesen mozog a fák közt. Bestiám ugrásra kész, ha kell azonnal támadok, de egyenlőre csak kivárok.
Megmerevedek. Egyrészt, a dallam olyanra vált, amit nagyon jól ismerek. Másrészt érzem egy másik farkas jelenlétét. Feltekintek a varjúra, egy pillanatra meglazulok, amíg lágy hangon köszönök neki, és addigra már tudom is merre kell tekintenem. Felnézek a sziklaperemre és ott feszül készenlétben a Másik. Én is megfeszülök, de szemem inkább kíváncsi meglepetést sugall, mint ellenszenvet. Amíg nem kapom egyértelmű jelét a támadásnak, addig nem tartok tőle. Bár igaz, nem voltam elég óvatos. Ha az ő territóriumára hatoltam be, akkor bajban lehetek. Talán annyi lehet az esélyem, hogy szuka vagyok. De ha nem az "ő" territóriuma, hanem egy egész falkáé, amire nem figyeltem, akkor gyorsan kell megtalálnom a visszafele vezető utat. Melynek maximum sebességével, és nem a merre-létével lesz bajom. Így hát várok. Nem érzem a szagát, inkább ő érzi az enyémet. A hegyi szellő felé viszi pézsma és fenyőkéreg illatom. Felmérem magamnak kinézetét, és úgy vélem megzavartam. Habár az ő öltözete sem szokványos, az enyém még kirívóbb a pagan stílusommal, a hajamban lévő fonatokkal és tollakkal, a faragott nyakláncok, a fekete szaggatott trikó, kifordított barna bőrnadrág és szandál után. Megnyalom az ajkam és figyelő tekintettel várakozom. Nem engedem fel a pajzsom, hiszen nincs mit rejtegetnem, és lehet, inkább csak feszültséget keltene.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A nő észrevesz, s most jobban megvizsgálhatom. Szép testalkatot rejt, ám ami még inkább megfog, az a nem szokványos kinézet. Futó virág tetoválása a karján, madár tollak a raszta haj fonatokba rejtve, s az a nyugodt, bár kissé ijedt tekintet. Talán egy hozzám hasonló? Nem tudom biztosra. Túl kevesen maradtunk, mi druidák, hogy biztos lehessek a dolgomban. De nem kizárt. S a bizalmatlanságom is visszafog, hogy örömködve a nyakába boruljak. Ráadásul nő, a nőkkel a baj van, max. sexre jók. De a nemrégen történt események által egy darabig nem igazán hagyatkoznék a "gyengébbik" nem képviselőire. Ha le is rovom tiszteletem előttük, nem azt jelenti, hogy behódoltam. Bőven elég volt most egy ideig nekem a hölgyekből. Inkább pénzért veszek ilyen téren gyönyört, utána meg kirugdosom őket az ágyból, vagy felfalom. Ám a fák közt ácsorgó hölgyemény, némileg felkelti az érdeklődésem. Bestiám fülel, s ha engedném, ki is törne, hogy célba vegye a nőszemélyt. De nem engedem, továbbra is mozdulatlanul figyelem. Jobb alkaromon egy fekete bőr csuklópánt díszeleg, de most se kifestve nem vagyok, se férfiszoknyát nem viselek. Egy bakancs, meg egy farmer van rajtam, ennyi. Végül, hogy azért mégis a tudtára adjam, hasonló gondolkodásunkról, először a jobb, majd a bal tenyeremet emelem fel a levegőbe. Egyikben a kelta tűz, másikban kelta Hold minta ékeskedik. Nem tudom, mire következtethet ebből, az is lehet, elszalad, mert totál hülyének néz, de ezt nem tartom valószínűnek. Végül úgy döntök, hogy ne menekülhessen, egy könnyed mozdulattal egyenesedek ki. A hajamba belekap a szél, Bestiám ezüst szeme tükröződik íriszeimből, ahogy egy könnyed, akrobatikus mozdulattal ugrom le a szikla peremről. Kicsit többet zuhanok, mint amennyit vártam, de ügyesen érek földet egy újabb sziklán, s onnan már gyerekjáték a leszáguldás. Még élvezem is, ahogy Fenevadam erejével összedolgozva ügyeskedem kőről-kőre. Végül egy utolsó ugrás, átfordulok a levegőben, s egy könnyed mozdulattal landolok a füves talajon. Ahogy kiegyenesedek, Morrighan felszáll az ágról, majd a vállamra röppen. A zsebemből némi mag és kukorica kerül elő, amit előszeretettel felcsipeget a tenyeremből, én meg közben az idegenhez sétálok. Nem túl jó helyen jár, megállok tőle pár lépés távolságra. Elegendő az egérútra számára, nekem viszont arra, hogy könnyedén elkaphassam ha arról van szó. - Üdvözlöm Vándor! Nem láttam még errefelé a vidékünkön. Milyen szél fújta ide? Lassan körbejárom és végigmustrálom egész lényét. Nem érdekel, ha zavarba hozom. Idegen, és most úgy kell viselkednem, mint egy Falka tagja, aki védi a területet az idegenektől. S bár lehet, én viselem most az Omega címet, ezt a másik nem tudja. Másrészt akkor is jogom, sőt kötelességem védeni a territóriumot, mely Falkámé. Érzem, hogy a másik idősebb, ezért is adom meg neki a tiszteletet magázódással, de Fenevadam hideg és fenyegető kisugárzása azonban óvatosságra inti a vendéget. Ugyanakkor az a kíváncsiság is bennem lapul, ami az illatával együtt beleégett az elmém mélyébe.
Miután a Másik megmutatja a tenyerét nem is gondolok a menekülésre. Beszélni akarok vele. Így nem vág fel senki a tetoválásával, ha nincs jelentősége - azon kívül, hogy jól néz ki. Megvárom, míg a közelembe jön. Határozottan érzem, hogy nincs szükség a kötözködésre. Én vagyok a betolakodó, csak válaszolnom kell a kérdéseire, aztán várnom a fejleményt. Farkasom izgatottan ficánkol belül, és tekintve, hogy nem tudom behatárolni, miért, inkább nem törődöm vele, azt sem akarom, hogy bármilyen formában megmutatkozzon. Nekem most ez nem hiányzik. Egyértelmű, hogy Loboncos nem egyedüli a környéken, szóval csak elmotyogok magamban egy fohászt Fenrirnek. Továbbra sem használom a pajzsom, és a másik sem, ezért egy kicsit megfigyelem, amit akarok, nem sok mindent, nehogy tolakodó legyek. És azt hiszem kezdem öregnek érezni magam. - Köszönöm a szíves üdvözlést. Torin Oak vagyok. Európából érkeztem. Éppen átköltözöm Fairbanks-be, hosszabb-rövidebb időre, még nem tudom. Rövid bemutatkozásom úgy vélem éppen kielégítő. Nem mondok el mindent, de a lényeget már így az elején eldarálom, mutatva készségem. Közben a varjút nézem egyfajta kapaszkodóként, mintha ő lenne az egyetlen állat, akiben megbízhatnék a környéken. Ahogy elkalandoznak gondolataim a helyzet elemzésével egy pillanatra átvillan íriszemen a borostyán szín. Torkomban érzem, hogy a farkasom szólna. Valami nyüszítő-morduló keveréket, de visszatartom. Hisz "én csak egy ártatlan kiránduló vagyok" - arcomon egy szórakozott félmosoly árnya suhan át erre a gondolatra... milyen abszurd feltevés.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Morrighan felborzolja kissé a tollát, de kedvesen néz apró, fekete szemeivel a nőstényre. Ő nem olyan távolságtartó, s bizalmatlan, mint én. Néha ezért megkopasztanám, de most inkább hagyom, hogy némi "kapaszkodót" nyújtson az idegennek. Én továbbra is szikla szilárdan vizslatom, tekintetem nem árul el semmit. A szavaira gúnyos mosoly kerül fel képemre, s közelebb lépek hozzá, s kissé lejjebb hajolok, hogy szemünk találkozzék. - Egy magányos farkas, aki "csak úgy" átköltözik? Mindennek oka van, hölgyem. Másrészről meg, nem ajánlom, hogy sokáig maradjon egyedül. Tudja, vannak olyan Bestiák ezen a környéken, akik szó nélkül a torkának ugranak, csak mert nem idevaló. A mostani helyzet igaz talán jobbnak tűnik a városban, de a magányosokra nézve, nem biztos, hogy a Falkák egyesülése pozitív. Ha ellenállnak, nem sok jót lehet számukra jósolni. Pláne, ha még szálkává is válnak az Alfa szemében. Bár, elnézve itt az előttem álló nőstényt... Farkasom megrázza magát bennem, figyel a másikra, körbe-körbe járja. Nem tetszik neki, nem bízik benne, valamiért mégsem úgy tekint rá, mint egy prédára. Ne bízz senkiben Natan! Ne feledkezz el arról, mi történt a közel múltban. Ne engedj magadhoz senkit! Morgó, elégedetlen hang tör fel torkomból, ahogy összeráncolom szemöldököm, s megrázom a fejem. Látom a villanást a szemében, Bestiájának megmutatkozását, s fenyegetően morranok rá, de egyenlőre nem támadok, csupán figyelmeztetem. Tudja, hol a helye!
Megadóan felemelem a kezeim és egy félmosollyal, enyhén félredöntött fejjel megrándítom a vállam, olyan "bocs, nem tehetek róla" mozdulattal a villanásért. Kezdem nyugodtabban érezni magam. És habár nem mutatom, de önmagamban alsóbbrendűként tekintek a Másikra, tekintve, hogy megvetem az oktalan öldöklést. - Manapság már senki nem költözhet Alaszkába, mert gyönyörű vidék? A szürke farkasok számára ez a földi paradicsom, miért ne akarna egy ilyen helyen élni egy vérfarkas is? - kérdezem és közben magamban szórakozok, hogyan lehet mindent agyon bonyolítani? Aztán arra gondolok, hogyha ez itt ennyire bizalmatlan és van erre egy egész falka, akkor oka van a bizalmatlanságra, ebből pedig következik, hogy feszült lehet a környéken a helyzet. Igen, hozzászoktam a "jajj, de jó, új tagjelölt" felfogású falkákhoz Norvégiában. Át kell állnom erre a gondolkodásra. Itt ölnek... de miért is? Elmélyülten körültekintek az erdőn, szinte megfeledkezve a Másikról. - Való igaz, nem voltam túl óvatos. Lehet maga meg fog ölni pár percen belül, ha arra jut. Lehet, ha itt lett volna egy egész falka - direkt feltevésként említem, mintha nem lenne egyértelmű - már cafatokba lennék. De nem szívlelem azt az életstílust, hogy ne merjek sehova sem menni, nehogy bajom essen, miközben egy szobában kuksolok. Ha az élet azt a sorsot szánja, hogy elpatkoljak, akkor a szabad ég alatt szeretnék - mondom a végén már ellágyultan és közben felnézek az égre, mire Farkasom odabent szinte rám üvölt, hogy miért tárom fel a torkom. Remélem a másik fogja az adást, és a mozdulatot teljes megadásnak veszi. Bizalmatlanságra bizalom.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Az évek bizalmatlanná teszik a szürke farkasokat. - felelem nyugodtan. Akkor észak szülötte ez a nőstény, akárcsak én? Valószínű, ha tudnám, mire gondol, kinevetném. Az öldöklés Bestiám természetének vele járója. S bár tény, druidaként máshogy kell gondolkodnom, Fenevadam természetét nem tagadhatom meg. Ez olyan, mintha megpróbálnám rászoktatni arra, hogy vegetáriánus legyen. Szavaira felnevetek. - Egy férfi életében a fontos pillanatok a szabad ég alatt történnek. -mosolygok rá. - Egy nőnek miért ne lenne így? Morrighan a tollát igazítja, én meg végül engedek a tartásomon. Megöljem? Most? Miért? Egyenlőre azon kívül, hogy Falka területre tévedt, nem tett semmit. Legalábbis nem vizelte körbe a territóriumot, hogy ne, itt vagyok. Ráadásul felajánlja a torkát, néhány percig nézem, majd egy félmosoly jelenik meg szám sarkában. Nyakához hajolok, alig pár centi választ el a bőrétől, a húsától, vérének édes ízétől. Bestiám türelmesen, mégis éberen vár. Tudja, hogy én döntök, a nő felajánlott torka az én éhségem felcsigázója. Nem érintem meg, mégis, szinte érzem, hogy a borotvaéles fogaim a húsába mélyednek. Lehunyom a szemem, s mély levegőt veszek, magamba szívom illatát, hogy ne felejtsem el. Aztán szép lassan kiegyenesedek, Morrighan károgva röppen fel az égbe, én pedig egy könnyed mozdulattal fordítok neki hátat. - Az erdő gyermekei megférnek egymás mellett. - mosolyogva mondom. Hátat fordítok neki annak ellenére, hogy idegen. A Káosz Csillag mintát így most megcsodálhatja, ugyanakkor nem ezért fordítottam hátat. Egy régi éneket dúdolok, miközben megsimítom az egyik tölgy törzsét, s megvakarom a háborús hegeket mellkasomon. Wardruna - Helvegen dallamai szállnak a szellővel, én meg érzem, ahogy az erdő lüktetése a fa törzsén át érződik.
Éreztem a lélegzetét a nyakamon, éreztem a vágyát, de a halált nem. Megfordul én pedig végigmérem a káoszcsillag minden részletét. Hallgatom egy ideig a dallamot, ami az erdő rezgésével rezonál. Maradnék még hallgatni, de nem akarom, hogy Lucy itt hagyjon. És valamiért ezt a Hímet sem akarom itt hagyni. - Lassan mennem kell. A végén itt hagynak - mondom, de nem mozdulok. Részben azért mondom, hogyha elindulok vissza, ne legyek tiszteletlen és ne higgye azt se, hogy menekülök. Másrészt pedig nem is akarok elmenni. Túlságosan tetszik a dal.
Kezdőlap
//
Kárpótlásul egy (nem)ivós játék? 
//
//
