A megdöbbenésemet már csak az örömöm tudta felül múlni, amikor odalépett mellém, és szeretetteljesen képen nyalt, és a hangja úgy mászott bele a fejembe, mintha valaki egy rakás mézet csöpögtetett volna végig a gondolataimon, ami egészen a szívemig lecsurgott. Aztán, amikor elérte a célállomást, a ketyegő nagyot dobbant, majd egyre hevesebben és vadabbul vert. Bármennyire is örültem, valahol mélyen ott rágott egy tonnányi kétség, hogy mikor esünk egymásnak megint. Mert már itt Fairbanksben is annyiszor volt így, annyiszor éreztem közel magamhoz, aztán egy szempillantás alatt távolabb került mindenkinél. Még arra is megvan az esély, hogy évtizedekig fogunk játszadozni egymással. Nekem valahogy bele kell törődnöm abba, hogy már nem az a "kislány", akit útjára eresztettem, amikor még Todd élt. Megváltozott, megerősödött, és én úgy éreztem, hogy már nincs szüksége sem a támogatásomra,sem pedig a szeretetemre, hogy megállja a helyét a világban. De ez lenne a lényeg, nem? Ha majd meghalok, tudnia kell, hogy az élet nélkülem is megy tovább, és ha csak nem lesz belőlem testetlen szellem, akkor bizony többé nem lehetek majd vele. Hosszú távon jobban járt, de rövid távon önzőbb voltam annál, minthogy ebbe beletörődjek, ha már egyszer utánam jött Chicagóból. ~Én is szeretlek, Tara. Borzasztóan...~ Válaszolom hasonló lágyan, és édesen, mint ahogy ő felelt nekem, és bár látom, hogy visszatért a lakomához, mégis érzem, hogy igazából nem vágyik jobban arra az őzre, mint adott esetben rám. Felkelek, és a pofámat az övéhez dörgölöm, és közben egyáltalán nem zavar, hogy esetleg véres leszek még jobban, ha már az őz teteme felett találtunk egymásra. Aztán én is megnyalom az arcát, aztán a füle tövét. ~Lehet, hogy változtam, és lehet, hogy nem vagyok a régi már. De amit irántad érzek, az soha nem fog megváltozni. De nem tehetem közszemlére mindenki előtt, érted? Benito már megkapta a magáét, és megfenyegettem, ha nem bánik veled méltóképp, megölöm. Ezekről te nem tudhatsz, de vannak, akik szerint így is egy puhány senki lettem, nem kockáztathatok többet nyíltan. De a háttérből intézkedem, csendben. El tudod ezt fogadni? El tudsz engem így fogadni?~ Abbahagytam a nyalakodást, és egy hosszasat nyüszítettem. Aztán leültem a fenekemre, és úgy változtam vissza emberré,ahogy ültem. A szűkölés gondterhelt sóhajjá szelídült, meztelen bőrömet csípte a hideg, a szemeim pedig egyre zavarosabban tükrözték vissza a teliholdat, mígnem a tükörkép lassan és csendesen megindult lefelé az arcomon.
A kaja rossz ötlet volt. Nem azért, mert nem voltam éhes, hanem mert mikor Cas hozzám dörgölődött, alaposan összekentem vérrel. Úgy betaláltak a szavai, hogy még a saját nevemről is megfeledkeztem egy röpke pillanatra, nemhogy arról, hogy előbb lenyaljam a pofám... De megtette ő azt helyettem, amitől kicsit zavarba is jövök. Kölyök koromban is kikértem magamnak, ha ezt csinálta, meg amúgy is fura ez így évszázadok múltán. Mégsem ellenkeztem. Annyira jól esett. Jesszusom! Miért ilyen bonyolult ez? Az egész! A múltat már nem kapjuk vissza, a kapcsolatunk romokban... és azok után amit mondd, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lesz e elég erőm helyrehozni. Vagy azt, hogy akarom e én ezt még. Castor olyan nekem mint a drog. Ha elég távol tartom magam tőle, gyötörnek az elvonási tünetek ugyan, de képes vagyok létezni. De ilyenkor, mikor ennyire a közelemben van, képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Azt is elhinném, ha azt mondja, hogy zöld az ég, vagy a veréb neve zsiráf. Ez a dolog alapjaiban van elcseszve, nem az idővel ment tönkre. Tudom jól, és igen, el akarom engedni őt, csak nem vagyok képes rá. Figyelem, mikor a hatalmas farkasból hozzám képest kicsi alak körvonalai rajzolódnak ki a sötétben. Sosem láttam még őt ennyire sebezhetőnek, és meghasad a szívem amiért így kell látnom őt. Ő sóhajt, én meg halkan nyüszítek, miközben kis ívben a háta mögé kerülök, leülök. Két mellső lábamat átvetem a mellkasa előtt, és jól kihúzom magam, hogy a bundámmal melegítsem a hátát. Ha nem lenne túl kényelmetlen, talán még a fejemet is az övére hajtanám, így viszont csak a felett bámulok magam elé. Érzem könnyének sós illatát, mire újra felnyüszítek. Nem fog tetszeni neki amit mondani fogok. ~ Ha most azt felelem: elfogadom, holnap arra a tudatra ébredek, hogy hibáztam. Mert akármilyen szépnek tűnik ez a pillanat, el fog múlni egyszer, és akkor újra szembe kell nézni mindennel ami fáj... ~ a magyarázatom hagy pár kérdőjelet maga után... Két mély lélegzetvétel után kibököm a többit is. Kellett egy kis szünet előbb. ~ Szeretlek Castor. Úgy értem, szerelemmel szeretlek. Erre jöttem rá a múltkori energia összegabalyításból... Tehát nem, nem fogadhatom el, hogy csak egy töredékedet kapjam meg, mert abban sem vagyok biztos, hogy az egészet akarom...~ Felteszem, ezen nem fog meglepődni. Még soha nem mondtam ki, igaz néhány héttel ez előttig még én magam se tudtam róla, de ettől még ki volt írva a homlokomra. De ha még meg is lepem ezzel... igazából nem számít. Nem a kezét kértem meg. Éppen ellenkezőleg.
Odajön hozzám, átkarol, melegít, és szeret, ahogy én is őt. De ennél kiszolgáltatottabb, megalázóbb helyzetet szerintem a legrosszabb rémálmaimban sem tudnék elképzelni. Ki vagyok terülve, nyitott könyvként vesz körül az a sok zavar, és fájdalom, ami keresztülfolyik bennem, és érezhető az ellenállás is, miszerint nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy elveszítem. Most, hogy ott ülök gyakorlatilag az ölében, szinte érzem a levegőben azt a pattanásig feszült csendet, ami mindig azt sugallja, hogy valami olyan fog történni, amitől még jobban összezuhanok. Ismertem már ezt az érzést a különbség az volt, hogy most teljesen alkalmatlan voltam arra, magamba fogadjam, és némán álljam a sarat. Bármi is lesz, félek tőle, félek az elutasítástól és tisztában vagyok azzal, hogy a padló és én nagyon közelről meg fogunk ismerkedni. A pillanat varázsáról a beszél, a mi pillanatunkról, lemondóan. Mint egy hisztis kisgyerek, úgy szeretném ütni a földet, és kitépni a még ki sem serkent fűcsomókat, hogy nem és nem! Miért lenne törvényszerű, hogy holnap reggelre elmúljon mindez? Talán a négy fal magánya és a sötét éjszaka csendje beleszól abba, amit most érzünk? Ellentmondások halmaza... Ha nem kellek neki, akkor miért van itt, miért jött utánam, és miért gondolta meg magát kétszer is? Csak lehajtom a fejem, és tehetetlenül sóhajtok, és figyelem, ahogy egy könnycsepp lyukat éget a hóba. De ami utána következett... Nem, a szívem nem vert hevesebben, sőt, talán még ki is hagyott párat. Az ijedtségtől minden izmom, idegszálam megfeszült, mozdulatlanná dermesztettek a hallottak. - Tara...? Ennyi futott ki rekedt hangon a számon, és amikor újra erőt vettem magamon, kibontakoztam az öleléséből, megfordultam, és masszív, eltakarhatatlan döbbenettel bámultam a szemébe. Én hülye, én barom állat, én utolsó, meggondolatlan f@szfej! Évszázadokig egy rakás hazugságban éltem, és egy olyan hamis morális illúziót lebegtettem a fejem felett, aminek igazából sosem kellett volna léteznie, erre tessék! Ezer és egy kérdésem válaszolódott meg nagyjából fél perc alatt. Emlékek áradata, lopva elkapott pillantások, atyai érintések ezrei csillantak fel, mint valamiféle halál közeli élmény és elöntött a bűzös, ragacsos érzés, ami azt diktálta, hogy egy utolsó, vak szemét vagyok, mert mindvégig ott volt a szemem előtt minden, de éééén hülye abba kapaszkodtam, hogy ő a lányom, a legmerészebb álmaimban sem fordulhat elő, hogy az összetartozásunkon kívül többet érezzünk egymás iránt. Egy önző s*ggfejként neveltem fel a gyerekemet, mert ebből a szempontból az ő oldalára soha nem gondoltam, mert amíg én eldöntöm, hogy a lányomként szeretem, ő sem táplálhat többet soha. Hogy én mekkorát tévedtem! - Soha... én... nem... úr isten, Tara, nem tudom, mit mondjak, vagy mit mondhatnék! Össze vagyok zavarodva... De még hogy! Annyira, hogy az arcomat a kezeimbe temettem, és ha megpróbálkozott volna azzal, hogy esetleg faképnél hagy, akkor úgy marok bele a bundájába, mintha soha nem akarnám elengedni. Hirtelen annyi dolgot kellene tisztáznom saját magammal, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Én mit érzek? Amit én éreztem, az is ez volt, amire ráhúztam a saját boldog világom illúzióját? Vagy nem? És mi van Patrsihával? Úr Isten, ne... Nem, nem, nem. Fogalmam sincs... Most szeretnék visszarohanni Duncanhez, és megkérni őt, hogy tépje ki a szívemet, mert annyira nem vagyok bátor, hogy saját magam tegyem meg. - Egyszer azt álmodtam, hogy szeretkezünk. - böktem ki végül szinte fuldokolva - Utána pár napig undorodtam saját magamtól, aztán elmúlt. Én... Én... Abban a hitben éltem, amióta vagy nekem, hogy ilyen nem fordulhat elő! A lányom vagy! Nem biológiailag, de... Akkor is abba temetkeztem, hogy ez így van, így is marad, és ez így kell, hogy legyen. És most, most, hogy ez kiderült, elképzelésem sincs, hogy milyen hitben éltem eddig, hogy valóban atyai szeretetet éreztem, vagy mást, amire ráfogtam, hogy az. És el is hittem, évszázadokig! Önvád, önvád, önvád. Többre nem futja, csak könnyekre, aorta szakadásra, és nyöszörögve agonizálásra. Rómeó biztos kiröhög, de ennél többre most nincs kapacitásom.
A döbbenet amivel rám nézett... Hát mit mondjak? Jobb lett volna, ha leköp. Én azt hittem, abból az energiaösszegabalyodós történetből már ő is leszűrte ezt. Ha tudom, hogy nem így van, akkor talán kussoltam volna, és csak annyit mondok, hogy lelépek a falkából. Azt hiszem, most fetrengek abban a szarban amit kavartam. Csak meg ne fulladjak benne... ~ Semmit sem kell mondanod... ~ áh, hiába mondom, hogy ne mondjon semmit, akkor is mondani fog, ha már kikívánkozik belőle. Végül is az lenne a legjobb. Vagyis... a fenét... Áh! Most hirtelen nem tudom, hogy a hallgatás, vagy a beszéd a megoldás. Az ő kételyei, meg kérdőjelei engem is megzavarnak. És akkor még rohadt enyhén fogalmaztam. Szeretnék mondani neki valami "hey, azért még nincs itt a világ vége", vagy hasonló klisét, csakhogy lehet azzal többet ártok, mint segítenék. Szóval csak ülök a fenekemen, és jobb híján a mancsaimat nyalogatom. Én mosom kezeimet. ha-ha. Nem, valójában semmi vicces nincs ebben. Kínomban nevetek. Eddig is értettem az idióta helyzetek teremtéséhez, de most azt hiszem levizsgáztam... Ledermedek egy mancs nyalogató mozdulat közben, amikor arról beszél, hogy egyszer álmodott valamit... Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy megsértődjek, vagy megkönnyebbüljek azon, hogy ő nem emlékezik arra, minden esetre amíg azt eldöntöm, tetőtől talpig elönt a csalódottság. Ha egy kicsit is figyel rám beszéd közben, akkor már a reakciómból rájöhet, hogy az bizony nem álom volt... Illetve lehet, hogy álmodott is róla, én úgy értem, hogy egyszer igen, megtörtént. Viszont: a tekintettel a téma kényességére, és Castor reakciójára, gy érzem, hogy a helyzet nem követel verbális megerősítést is. Tehát maradok a síri csendben a mérhetetlen csalódottságommal. Nem az zavar, hogy Castor nem a számításaim szerint reagál, hisz nem is számítottam semmire. Se viszonzásra, se agonizálásra, se haragra, se szavakra, se semmire. E helyet... Említettem már, hogy bár köpött volna le inkább? Én is emberi alakot öltök, míg ő a kezeibe temetkezik. Ott térdepelek a hóban mögötte, ha eddig még nem ment arrébb. - Ne csinálj úgy, mintha ez a te hibád lenne. Vagy mintha általánosságban véve hiba lenne. Ez csak úgy... megtörténik és kész....... Cas, hagyd ezt abba. - ha eddig nem nézett rám, akkor én fordítom magam felé az arcát., úgy folytatom. - Nem várok tőled semmit. És neked sem kell felpiszkálnod a csörgőkígyót, ha létezik egyáltalán. Az előbb azt mondtam el neked elég burkoltan ugyan, hogy elhagyom a falkát, és téged is, csak ez úttal megmondtam a dolog miértjét is, ami egyébként csakis rám tartozik. Te ezért nem tartozol felelősséggel, én meg tudom kezelni. Öhm, ennyi. Nem tudom mit mondhatnék még.
Beszélek, szétesem, milliónyi apró szilánkra, és ahogy végre elhallgatok, és a mancsnyalogató farkas megmerevedő testtartása eljut az agyamig, a hideg kiráz, és egyszerre ver le a víz. A hőmérséklet baráti alapon is nulla közeli, de engem lever a víz. Csak egy tekintetet kaptam, de nem azt a fajta nem törődöm, folytasd csak tekintetet. Nem szólal meg, nem adja legapróbb jelét sem annak, hogy cáfolja, vagy megerősíti, amit mondtam. Hallgatás beleegyezés alapon pedig nekem marad más választásom, mint feltérdelni és belekapaszkodni a farkas vállaiba. - Nem... Ó, nem... Ugye nem... Elsápadok, és rám tör a fullasztó zihálás. Érzem, hogy nem tudok sokáig egy helyben maradni, de jelenleg nem tudok megmozdulni. Helyesen koordináltan biztosan nem... Ez most komoly? Megd*ugtam Tarát? Valaki hozza már azt a kva repülősót! A kezeim közt alakult újra emberré, aztán megfogta az arcomat, és jött az, amit hallani sem akartam. "...elhagyom a falkát, és téged is..." Eltátottam a számat, és már konkrétan tényleg fogalmam sem volt róla, hogy a bennem kavargó érzések közül melyik a fajsúlyosabb. A kétségbeesés? Az undor, amit saját magammal szemben érzek? A tehetetlenség? A dac és a ragaszkodás? Förtelmes, undorító masszának éreztem magam, és a zokogás úgy bukott ki belőlem, mintha valaki a hátamat nyúzná. - Mi az, hogy nem tartozom felelősséggel, Tara?! - kiabáltam már-már artikulátlanul - Ne mondd nekem azt, hogy nem tartozom! Tudod, hogy ez hazugság! Belekapaszkodtam a vállaiba, és odamenekültem a nyakához, mint egy gyerek, akire ráhozták a frászt. Már nem akartam üvölteni, csak érezni még egy kicsit a nőstényt. Azt hiszem, hogy remegtem egy cseppet, bár nem hiszem, hogy a hideg miatt. Ha csak nem taszított el magától, egészen odakucorogtam a karjai közé, és közben arcon tudtam volna köpni magam, amiért "úgy" hozzáértem a testéhez, és még csak nem is emlékszem rá. Ennyi volt. Ennyit rólam, meg a hősiesen zengett szavaimról. Az elveimről. Lósz@rt! Apa meg a lánya, mi? Castor b@zdmeg... Ki vagy te? Senki se... Egy senki, hiteltelen és műanyag. Lehunyom a szemeimet, mélyen magamba szívom Tara illatát, aztán gondterhelten sóhajtok egy párásat Tara nyakához. Igen, már tudom. Emlékszem. Valahogy így kezdődött akkor is. Úgy 150 évvel ezelőtt... Fáj a fejem. - Ezek után végképp nem engedhetlek el. Így nem tudlak. Képtelenséget kérsz tőlem... Rengeteg dolgot szeretnék tisztázni magammal kapcsolatban. De félek, nem lesz rá időm. Ha most valóban el akar hagyni, akkor meg is teszi és bennem egy életre ott maradnak a megválaszolatlan kérdések, ami farkasok közt szólva rohadtul nem kevés. Bár, ha így folytatom, akkor nem érem meg a 400-at. Sőt, a 351-et se. De talán... Esetleg jobb lesz nekünk egymás nélkül... Abba marad ez az örökös kergetőzés. Minden szépen abba marad, kisimul, és nem marad más helyette, csak a fájdalom. Ahogy realizálom a képet, újra rám tör a sírás, és hogy őszinte legyek, semmi, de semmi kedvem nincs a falkához visszamenni. Eddig tartott a szép jó világ, gyanítom, hogy most semmihez nem tudnék jó képet vágni, semmi hasznom nem lenne. Csak felrúgnám a szabályokat, hidegvérrel ölnék meg mindenkit, akinek nem tetszik a képe, aztán jönnének az Őrzők, megreguláznának, a falkát szétzilálnák az Őslakosok... Ha az, hogy Tara és köztem csak szülő-gyermek kapcsolat van illúzió, akkor az is, hogy érdemes vagyok a boldogságra. Mert itt van, itt volt a kezemben, és megszűnt létezni. Tényleg semmire sem vagyok elég jó, csak arra, hogy diktatórikusan vezessem a csordát, és ne tűrjek meg semmilyen ellentmondást. - A csörgőkígyónak már tök mindegy. Az én "világomban" nem volt helye. Mert bemagyaráztam magamnak, hogy nem helyénvaló. És most színt vallasz, a büszkén hangoztatott idealista és erkölcsös kis világnak lőttek, és semmi más nem maradt a helyén, csak az érzelmeim, amikről fogalmam sincs, hogy mit képviselnek már... Hogy is várhatnám el, hogy megértse? Nem fogja... Tehát, nekem nem maradt más választásom, mint mindent egy lapra tenni, és nem elengedni őt válaszok nélkül. Ennyi jár nekem, nem? Ha már kitépi a szívemet, legalább tudjam, hogy milyen állapotban viszi magával... Egyszerűen felnyúltam a tarkójához, és a könnyáztatta arcomhoz akartam húzni az övét. Érezni akartam őt úgy is, hogy józanul, mindenre emlékezve hogyan hat rám. El akartam érni az ajkát az enyémmel, és megcsókolni őt. Egyszerűen, ha nem történik "semmi", akkor "csak" egy csók, és megbizonyosodhatok arról, hogy minden, amit eddig éreztem, az a Teremtői kapocs volt. Legfeljebb megtörlöm a számat, de érzelmi alapon nem beszélhetünk részemről komoly hűtlenségről. De ha többet... Akkor már mindegy, hogy megcsókoltam-e vagy sem. Mert ha nem, akkor a jövőmet is úgy fogom élni, hogy máshogy szeretem, legfeljebb nem világosodok meg, és marad a hazugságban élés. És ha még csók is társul mellé... Innentől nem számít, hiszen ha Patrishára gondolok, akkor csók nélkül sem gondolom, hogy örülne annak, ami várja majd. Ha így alakul... Nem akarok tovább illúziókat üldözni. Az igazat akarom.
Castor nem csak megkönnyezi a történteket, szabályosan zokogni kezd... Halkan káromkodok, és ha nem bújt volna hozzám, hát én húzom Őt magamhoz. Iagzán fel sem tűnik, hogy remeg, én is ugyanúgy reszketek. Egyszerre ráz ki hideg és meleg az érzelmi rengetegben ami elönt. Érzem az övéit is, leginkább az önutálatot, a bánatot, a kétségbeesést, de örülök, hogy az én energiáim rejtve maradtak előle... Ezek az érzelmek bennem a sokszorosukon, ezer fokon tombolnak, és m ár csak egy hajszál választ el az ideg összeroppanástól. Nem akartam megbántani. Ennyire nem. - Sajnálom... Annyira sajnálom. - nem tudok mást mondani. Ma csak rövid tőmondatokra telik tőlem. Az elmúlt hetek fényében úgy véltem, hogy nem fogja érdekelni, ha elmondom neki, ahogy az se ha kilépek a falkából. Belátom, hogy hibáztam. Ez így nagyon sok volt neki, így pedig nekem is. Igen... tényleg nagyon sajnálom, hogy így alakult. Castor bújik, ölel szimatol, és amikor azt mondja, hogy nem enged el, már én sem akarok menni. De ez egy olyan pillanat, amelyben nem látok tisztán, mert képtelen vagyok reálisan gondolkodni a közelében. Vagy csak túl gyenge vagyok ahhoz, hogy elengedjem, és most hogy mutat egy apró kapaszkodót, meg is akarom ragadni azt. Hogy ez mekkora hülyeség... Megint ez a beteges ragaszkodás hozzá... Nincs értelme tovább húzni ezt. Valamikor fel kell tenni azt a pontot az i- re, még akkor is ha belepusztulok, és ez a valamikor éppen most van. Tudja ezt ő is, én is. Csak ne fájna ennyire... A hátát simogatom, így próbálom nyugtatni őt is, meg talán egy kicsit magamat is. Szinte hallom hogy kattognak, recsegnek a fogaskerekek a fejében, és egyáltalán nem tetszik. Inkább beszéljen, vagy kiabáljon rám újra artikulálatlanul, borítson ki egy fát, dobja el a szarvas tetemét, vagy ugorjon a torkomnak amiért belepiszkítottam a cukormázas életébe, csak ne agyaljon. Abból méh nem sült ki sok jó... és hamar rá kell jönnöm, mennyire igaz ez... - Nem! - félig lehunyt szemeim felpattannak a döbbenettől, mikor keze a tarkómra csúszik, és megkísérel úgy is magához húzni. A döbbenet ijedtséggé alakul, mikor rájövök, hogy mit akar, aztán dühvé, amint beugrik a miértje is. Ha önszántából nem eresz, akkor farkas alakba bújok, hogy kiszabaduljak, ha megy ez átváltozás nélkül is, akkor majd csak aztán alakulok át. gy vagy úgy, de farkas alakban lökök rajta egy nagyot, remélem akkorát, hogy elboruljon. ~ Milyen játékot űzöl, mondd?! Minek nézel te engem? Lehet hogy benned csak pislákol valami, de bennem tombol! Hát ennyi vagyok neked? Egy kísérleti patkány?!~ Amikor legutóbb kísérletezősdit akart játszani velem, megtudtam, hogy szeretem. Most meg ő akarja megtudni, hogy ő nem így érez. Ez nem fair. Egyáltalán nem az. Biztos távolba hátrálok tőle. Ha közben felpattan, akkor is. Nem áll ki még egy próbát az önuralmam. tudom, hogy most kell rúgni még egyet a labdába ahhoz, hogy elég messzire guruljon... ~ Tégy meg egy szívességet mindkettőnknek: Lépj tovább, mint mindig. Hagyj! És én is hagylak téged. ~ Nem várok válaszra, angolosan eliszkolok onnan, vissza a kocsimhoz. Itt már nem maradtak szavak. Csak a remény, hogy elég nagyot rúgtam a labdába. Próbálkozhattam volna erősebben is.
Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a dolog nem úgy sült el, ahogy azt a kicsi Castor elképzelte. A mindent leleplező csók helyett hamarosan karmos farkasmancsokat kaptam, ha nem is a pofámba, de a mellkasom környékére. Annyira szét voltam zilálva, hogy nemhogy védekezni, de még magamat megtartani sem volt semmi erőm. Bárki könnyűszerrel levadászhatott volna. Milyen kár, hogy az Őslakosoktól távol eső helyen vagyunk... Szerintem boldogan menetelnék a halálsorra. Ennek ellenére, ahogy padlót fogtam, a szörnyetegem meghúzta a vészcsengőt, és kérdés nélkül jött, hívás nélkül. Keretes szerkezet pipa. Megint farkasként álltunk egymással szemben, ennek ellenére a helyzet kissé más volt. A szavai fájdalmasan hatoltak a tudatomba, minden egyes szavával kitépett egy darabot belőlem. ~Dehogy vagy kísérleti patkány! De ha már úgyis itt hagysz, és ki akarsz törölni az emlékezetedből, akkor nem mindegy, hogy egymásnak eséssel vagy egy csókkal búcsúzunk el? Mindkettő ugyan annyira fáj, és én tudni akarom az igazat!~ Döngöltem bele a gondolataimat az övébe, és baromira szar volt, hogy mindezt farkas alakban kellett megtennem. Mert nem akartam gondolatban üzengetni neki, kiabálni akartam, üvölteni, de ehelyett csak kaffogtam össze-vissza, mint egy veszett dög. A szívem zakatolt, és tettem pár lépést felé, de ekkor újra megszólalt. Azt akarja, lépjek tovább, és hagyjam békén. Hát hogy kérhet ilyet tőlem ezek után? Hogy? Ráborítja a rideg valóságot a fejemre, és amikor magyarázatot keresek, még én hagyjam őt békén? Na nem, ezt annyiszor eljátszotta már velem, most nem fogom hagyni. Futni kezd, és én rohanok utána, mint a szél. Sokat fejlődött, koránt sem annyira egyszerű a játék, mint évekkel ezelőtt. De egyelőre nem is akartam megállítani, hanem követtem a kocsiig. Aztán nemes egyszerűséggel fogom magam, és ha csak valamilyen úton le nem bénít, addig küzdök, amíg a karmaimat bele nem mélyesztem a hozzám legközelebb eső gumiabroncsba. ~ Hát nem érted meg? ÍGY ne kérd, hogy elengedjelek. Nem tudlak. Képtelen vagyok rá... Csak ennyit kérek, egy választ, nem többet... ~ Nyilván valóan dühös. Meg is értem, de jelenleg ez zavar a legkevésbé. Sőt, valahol belül még mosolygok is, bár fájdalmasan. Mosolygok azon, hogy mennyire forró fejű, mennyire tüzes és szép. Most az sem érdekelne, ha nekem esik. Hogy kifejezzem felé az elszántságomat, visszaváltozok megint, emberi formát veszek fel, széttárom a kezeimet, és ugyan ennél megalázóbb helyzetbe aligha kerülhetek, mégis megteszem. - Kérlek. Tisztában vagyok azzal, hogy elég esélyes, hogy nekem ront majd, megpróbál kárt tenni bennem, de bevállalom. Nem érdekel, nem fogok védekezni, felőlem akár meg is ölhetne. Most egyébként sem gondolom magam annyira életképesnek, mint úgy általában.
Castor követ. Tudom, érzem, habár a szél idő közben megfordult, és én azzal szemben futok. Nem kellenek spéci érzékszervek ahhoz, hogy tudjam. Láttam azt az elszánt tüzet a szemében, amiről még egy halandó is levenné, hogy mi következik: fogócska... és én nem adom olyan könnyen a bőrömet. Hallom, hogy az autó motorja még jár, és az esélyeimet kezdem latolgatni. Castor jóval gyorsabb nálam, lehetetlen, hogy be tudjak vágódni a kocsiba, aztán meg elhajtani mielőtt ő is beugrik, vagy feltépi az ajtót... Bassza meg, már a sarkamban van! De "azért egy próbát megér" alapon megpróbálok még bejutni a kocsiba. Emberi alakkal nem húzom az időt, így is mire megtalálja jobb agyaram a kilincset jelentő pöcköt, már szakad a Golf bal első gumija. ~Neked elment az eszed!~ vicsorgok rá. Hogy a fenébe megyek haza pótkerék nélkül?! Úgy tűnik, ez őt abszolút nem érdekli. Persze, hogy nem, őt hajtja tovább a vesszőparipája. Miért nem lehet csak úgy... hagyni? Értem, hogy össze van zavarodva, de én sem különben. Besokallt? Én is. Tényleg ekkora önző seggfej? Az! Csak tudnám hogy akkor mégis miért akarok engedni neki?! A fenéért kellett ennyire túlbonyolítani ezt. Lehetett volna jóval egyszerűbb is, ha befogom a pofámat. Legközelebb majd kétszer is meggondolom, mielőtt bárki orrára kötnék valamit. Kár, hogy jelen esetben csak hátráltat ez a gondolatmenet, előre nem visz. Amikor visszaalakul emberré, és kérlelni kezd, én elindulok felé, de nem tudom, hogy megütni akarom, amiért ekkora kretén, vagy magamhoz húzni, hogy ennek ellenére megadjam neki amit kér. Túl jó kutya vagyok, ezt is mondták már. Közvetlenül Castor előtt alakulok vissza emberré. A hideg máris csípi a bőrömet, de harminc fokban is ugyan így reszketnék, szóval a hőmérséklet már csak ráadás, és egy remek indok. Felegyenesedek, ránézek, ám nem megyek már közelebb hozzá. A döntést meghoztam: Ha akarja még, idejön és elveszi. Ennyi. Már annyira mindegy nekem is, hogy maroknyi büszkeség nélkül megyek el, vagy még annyival sem. Nem arról van szó, hogy nem akarom érezni. Hát persze, hogy akarom. Csak nem így. Nem kísérletképpen. Vannak dolgok amiket jobb egyszerűen csak annyiban hagyni. Miért nem képes erre ő is? Min változtat az, ha rájön, hogy igenis, csak teremtői szeretetet érez, vagy éppen ellenkezőleg? A falkából kiléptem, vele is végeztem, és jómagam nem akarom megtudni az eredményt, mert akármi legyen az, csak szenvedést okoz. Ugyanakkor az sem lenne jobb, ha meghátrál most, hogy már megadtam magam. Végül is... a tőrt már belém szúrta. Hogy megforgatja, ott hagyja, vagy kihúzza belőlem az nem számít, mert mindhárom opció kib@szottul fájdalmas lesz. Ha eddig nem tett semmit, most én tárom szét kissé a karjaim, olyan "nah-mi-lesz?" formában.
Talán mégis hatott a kérésem? Lassan felém közeledett, átalakult előttem, és csak ott álltunk néma csendben egymás előtt, olyan pucéran, mint ahogy megszülettünk. Hirtelen minden olyan kihaltnak és csendesnek tűnt, én pedig elveszettnek éreztem magam ebben a rohadt hatalmas világban. A szél borzolta a bőrömet. Láttam, hogy reszket, de reszkettem vele én is. Igaza volt, nekem elment az eszem. És nem, valóban nem érdekel, hogy miként megy haza, tekintve, hogy én most nem akarom, hogy haza menjen. Nem is tudom, hogy mire vártam. Én, aki annyi nőt csókoltam, és érintettem 350 év alatt, most lezsibbadtam, és képtelen voltam megmozdulni. Kissé lehajtottam a fejemet, és hangtalanul sóhajtottam. Aztán megnyaltam a szám szélét, és aztán attól jöttem még jobban zavarba, hogy úgy töketlenkedek, mint aki most veszti el a szüzességét. Ha igaz is, hogy "úgy" értem hozzá majd 2 évszázada, ahogy, most miért félek egy csóktól? Csak egy csók, szájösszetapasztás, és kész. Jelentőségteljesen belenéztem a szemeibe, természetesen annyi minden kavargott a tekintetemben, hogy még listázni is hosszú lenne... Aztán hirtelen, vibráló érzelmekkel és zavarral előre léptem, és az alkarjáért nyúltam, majd határozottan húztam teljesen közel magamhoz, lehunytam a szemeimet, és megtettem azt, amit percekkel ezelőtt nem engedett meg. A szívem vadul kalapált, a pajzsommal már réges-rég nem foglalkoztam, félelemmel vegyes, önutálattal fűszerezett izgalom lengett körül, legalább is az alapján, amit fel tudtam fogni saját magamból. Mert aztán már csak az összetapasztott ajkaink maradtak, nem tolakodtam tovább, mint ahogy nyitányként illendő lenne. És persze vártam, vártam arra, hogy történjen valami, csak a kérdőjelek, és az aggodalom múljanak el, jöjjön az a bizonyos válasz, aztán a folytatásba azt hiszem, hogy nekem lesz a legkevesebb beleszólásom.
Atya... úr... isten... Tényleg ez történik? Hülye kérdés, mert magam is tudom a válaszát, csak olyan nehéz elhinni... Azt, hogy itt van, józan, és azt hogy akarja is. Igaz, hogy csak egy kísérlet, amit nem lenne szabad elfelejtenem... mégis ezt teszem, mikor közelebb húz magához, és megérzem arcomon a leheletét. Ha az agyam egyik nagyon eldugott kis szegletében -ami képes még józanul gondolkodni- azt reméli, hogy nem fog elcsattanni az a csók, akkor Castor zavaros, baljósan elszánt tekintete biztos eltiporja a remény utolsó szikráit is. Én -mármint az összezavart, idióta Tara és vidám farkaskutyája- pedig lélegzetvisszafojtva várok, hogy megtörténjen végre. Már nem a "hagyd magad, hamarabb szabadulsz" elv játszik, mint amivel ide álltam elé. Ez már az igazi, "gombóc van a torkomban, a gyomrom egy pimponglabda méretével vetekedik, a vérem meg kétszázzal száguldozik az ereimben" féle várakozás, amit Castor végre betetéz azzal, hogy lehunyja szemeit, és elfogyasztja azt a maradék kis távolságot közöttünk. Egy röpke pillanatra megfagy a vér az ereimben, a szemeim nagyra nyílnak, még a Golf monoton zúgását sem hallom... aztán az első lélegzetvétellel rám szakad az egész világ. Az ő érzelmei, az enyémek, a hideg levegő, a teste melege, az illata, és az ajkai az enyémeken. Lehet hogy kicsit szűk látókörű vagyok, de itt és most számomra ennyi a világ. Castor nem mélyíti el a csókot, hát én veszem a bátorságot ahhoz, hogy megtegyem. Oldalt döntöm a fejem, kissé elnyitom a szám, és ha ő is megteszi, ostromolni kezdem. Előbb csak -meghagyva a dolog kísérletező jellegét- lágyan kóstolom, cirógatom nyelvét az enyémmel, aztán körözni kezdek. Lassan, mert nem akarom elveszteni a kontrollt magam felett. Pedig mennyire szeretném... A többi már csak rajta múlik. Ha csak egy szikrányi lelkesedést is észlelek a dolog iránt, én is lehunyom a szemem, átkarolom, még közelebb húzódok, vagy csak úgy átadom magam a hévnek ahogy kell. Ha benne a szikra írmagját sem lelem, akkor inkább elhúzódok tőle mielőtt túl messzire megyek.
Nem értem. Ezer meg egy impulzus érkezik felém, mint a villám, és ahelyett, hogy mindent kiürítenék magamból, hogy a lehető legtisztábban lássak, egész egyszerűen nem tudok szelektálni. Befuccsoltam, össze vagyok zavarodva, és ez eleinte a csókomban is érezhető. Még mindig csak az ajkunk ér össze, de ez alatt a néhány másodperc alatt rengeteg dolog jár a fejemben. Először is, be kell lássam, hogy szerelmes belém. El kell fogadnom, és így hozzáállni az egészhez, ahelyett, hogy azon rágom magam, hogy "de hiszen ő a lányom". Mert azon rágtam, de rájöttem, hogyha így gondolkodok, akkor hiába kaptam meg a lehetőséget a válaszok megszerzésére, ez nem fog menni. Ez nem lenne fair, bár ebben a kib@szott helyzetben azt hiszem, hogy semmi sem az. El kell engednem ezt a tényt, és ez valamikor akkor sikerül, amikor nem csak csókra tartja az ajkait, hanem nyitja is. Hangos szusszanással engedek a dolognak, és abban a pillanatban önt el a teljes káosz, amikor nyelve hegyét a sajátomon érzem, finoman, ismerkedőn. A szívem majd kiugrik, a testem egésze zsibbad, hirtelen minden forró lesz a szégyentől. Mert bizony, elönt a szégyen, hogy a csók kiteljesedését támogatom, mi több, élvezem is. Hiba (?) volt, hogy átkarolt, és testét az enyémhez préselte. Már amennyiben hibának lehet nevezni azt, hogy többet adott nekem, mint amennyit kértem belőle, és bennem nem volt annyi tartás, hogy megálljt parancsoljak. Éreztem, hogy ennek ellenére nagyon óvatosan halad előre, és mindig csak annyit tesz, amennyit a megerősítésemig nem tart túlzottan tolakodónak. Kis lépésekben haladtunk, de haladtunk, és igazából fogalmam sincs, hogy mennyi ideje kóstolgathattuk egymást, de amikor egy csipetnyi öntudatra ébredtem, azt vettem észre, hogy már nem csak ő lép, hanem én is. A hónalja alatt nyúltam fel, alkaromat és tenyeremet ráfektettem a gerince vonalára, a másik kezem a dereka köré csavarodott miközben belemerültünk a csókba, részemről pusztán néhány heves, izgatott zihálással megszakítva. Igen, nyugodtan érezhette azt, hogy nem fogom elengedni. Jó, nem maradunk így örökre, egyszerűen csak nem hagyhatom, hogy kilépjen az életemből. Mindenhol, ahol hozzám ért a bőre, égette a húsomat, csontig hatolt a belőle áradó vágy. De mi van velem? Mi lenne... Azon már rég túl vagyok, hogy ostobaságot csináljak, az ezüstgolyó után epekedni pedig ráérek akkor is, amikor túl vagyunk ezen az egészen. Nem is tudom. Hogyan lehetne jellemezni azt, amikor 225 év tévedése ráömlik az ember nyakára, napvilágra kerül, és valamit kezdeni kellene vele? Sehogy.. Én legalább is nem találok rá megfelelő szavakat. Ha eddig még nem lökött el magától, akkor hirtelenjében azon kalandozik el a fantáziám, hogy felkapjam, és feltegyem a kocsi motorháztetőjére. Talán meg is tenném, de bármennyire akar magával ragadni a gondolat, és hajt a hímek ösztöne, vissza kell fognom magam. Menni akar. El akar hagyni, és joggal nevezhet egy mocskos, szemét dögnek, ha úgymond... Elfajulna a búcsúnk. Nyilván érdekelni fogja majd a válaszom, bár szerintem elég egyértelmű. Csak egy pillanatra húzom el a szám az övétől, és szomorúan nézek bele a szemeibe úgy, hogy a homlokunk összeér. - Már tudom... De igazad van. Nem érdemled meg azt, ami ezek után várna. Könyörögtem már eleget darlin', többet nem fogok. De már tudom, és hidd el, hogy ami majd most következik, eléggé fájdalmas lesz ahhoz, semmivel se szenvedjek kevesebbet, mint Te. Ó igen, mert hát minden álom véget ér egyszer... Komolyan, egy percig is azt mertem remélni, hogy most majd megoldódik minden? Dehogy. A neheze most kezdődik. Tara elhagy, nekem már nem csak a hiányát kell megemésztenem, és emellett szembe kell néznem a békés otthon hamvaival, amire én gyújtottam rá a tüzet. Gratulálok, Castor. Még úgy akartam volna csak egy falatnyit a nőstényből, de magamtól már nem fogok lépni semmit, csak addig tartom magamhoz szorítva, amíg elege nem lesz belőle. Az angol erre az érzésre használja a bittersweet kifejezést azt hiszem.
A lelkesedés... köszöni szépen, él és egyre virul. Nem is fogom vissza magam már. Ki akar ép ésszel gondolni a jövőre, ha egyszerre pusztul el, és kel életre a jelenben? Mert velem most pont ez történik, és a kutyát nem érdekli már a holnap, vagy az azt követő évszázad amikor nagy valószínűséggel ezt az egy hibát fogom leböjtölni. Amíg ő átkarol, én is fogást váltok rajta, mellkasa előtt nyúlok fel, és amíg az egyik kezem a tarkójára csúszik a másikkal a hajába markolok. Úgy kapaszkodok belé, mintha soha többé nem akarnám elengedni, és úgy csókolom, ahogy azt a vágyam diktálja. Heves, követelő, 1000 fokon tomboló szenvedéllyel. Nem, ez már nem a kísérletező kíváncsiság, már a kéjvágy fűt, pörget előre. Az az apró elektromos feszültség, amit korábban Castor közelében éreztem, egyenesen villámlásokká nőtte ki magát odabent. Minden csapással összerántja az izmaimat, ekkor előbb csak élesebben szívom be a levegőt, majd mikor már fokozódik, halkan ajkaiba nyögök, de a kéjvágy csak nő és egyre nő, én meg éppen csak vonaglani nem kezdek, mikor Castor abbahagyja. Csalódottan felnyüszítek, de úgy, hogy a farkasom is elásná magát szégyenében. Ennyi? Ez komoly? Dehát ő is akarja még! Tudom, érzem! Azt mondja, már tudja... De mit? Jah a teszt. B@ssza meg, nem akarok még felébredni! Miért rontja el? A francba. - Nem akarom tudni mire jutottál. - utálom magam amiért hangom még a hideg zuhany után is rekedt a vágytól. És utálom őt is, amiért elrontotta pillanatot. Túlságosan is fel vagyok ajzva ahhoz, hogy felfogjam, mit mondott. Nem is nagyon figyeltem a szavakra, csak az ajkait néztem egy darabig. Elhallgatott, de nem tesz semmit. Nem folytatja, de nem is hátrál... ez az időhúzás meg pont elég ahhoz, hogy összekaparjam önuralmam apró szilánkjait. Ennyi. Elszállt a pillanat. Lemondó sóhajjal bontakozok ki karjai közül. Még szó nélkül nyitom a kocsi ajtaját, benyúlok a ruháimért, és csak akkor jövök rá, hogy mennyire fojtogat a harag, amikor már kapkodom magamra a ruháimat. Rögtön nadrág- ing kombóval kezdek, mert innen úgyis tusolni megyek. - Persze, ez csak egy kis jelentéktelen teszt volt. Hát rohadj meg a kísérleteiddel együtt... Nem vagyok labor patkány, heh? Akkor ez itt most mit bizonyított? Elegem van belőled, meg a beteg játékából is. - fröcsögtem, dohogtam, köpködtem, lényegében tök mindegy melyik szót használom, mindegyik arra utal, hogy milyen rohadt dühös vagyok rá meg erre a cirkuszra.
Tessék! Hát megint kezdődik, b@sszameg! Hát mit akar tőlem? Mit?! Én hülye, próbálom a helyzethez képest a legdiplomatikusabb lépést választani, hogy ne okozzak neki fájdalmat azzal, hogy továbbmegyek, mint amit kértem, bármennyire éreztem, hogy akarja, hogy akar engem, és ezt az egészet. Ezt kapom? Látszik, hogy éltében nem pasizott annyit, hogy felfogja, hogy jelen esetben annyira kiszolgáltattam magamat, hogy a csókszünet után elég lett volna, ha újra csókba kezd, és megadtam volna magam, mert nem tehettem volna mást, mert egy gyenge, jellemtelen FÉRFI vagyok, akit úgy vihetett volna be a bokorba, ahogy akar. De nem, ő megsértődik, leáll hisztizni, mint egy kislány, és már vetődik is a ruháiért, és kioszt, mint egy dedós gyereket. - A lóf@szt van eleged... Morogtam, és megragadtam a karját, kitéptem a kezéből az épp tartott ruhadarabot, és nekinyomtam a kocsi oldalának. Nem játsszuk többet ezt a játékot, főleg nem fél órán belül másodszor. A szemeim vörösen izzottak fel, ahogy megragadtam a csuklóit, és kieresztettem magamból az egész estés fergeteget. Nem akarja tudni? Hát rohadtul sajnálom, most megtudja. Elsöpörtem, ráborítottam minden vággyal és kétséggel fűszerezett szívdobbanást, az egész testemmel ránehezedtem, és újra célba vettem az ajkait.
Iszonyatosan dühös vagyok, csalódott, felajzott, és még nagyon sok minden amire nem találok szavakat így hirtelen. Meg tudnék fojtani valakit. Castort, magamat, bárkit, csak enyhüljek, vagy tomboljak (?) magam sem tudom már, hogy mit akarok. Castor bizonyítási vágyának prédája lenni biztosan nem. Pedig éppen ezzel a céllal lök neki a Golfnak, és jön egyre közelebb. Megpróbálom eltolni, persze. Csakhogy Castor megint nem abban a hangulatban van, hogy elviseljen bármily nemű ellentmondást, és a végtagjaimba sem fektethetek túl sok bizalmat, mert remeg kezem lábam. Tehát a próbálkozás elég gyenge volt, és esélytelen. Az alfa megmakacsolta magát, még vadállat is bejelentkezik mikor vörös tűzben izzanak fel szemi. Még küzdök, bár már magam is belátom, hogy nincs menekvés. De mitől is? Mit akar ezzel bizonyítani? Ha ez megint olyan alfa cirkusz akar lenni, én esküszöm... Ó, te jó ég... Konkrétan sokkot kapok az érzelemhullámtól amit felém küld. Abba kell hagynom az ellenkezést is, míg beazonosítom, hogy mi-micsoda, Castor addig már oda is szegez a kocsimhoz, és támad. ~Mondd ki!~ Követelem csak gondolataimon keresztül, mert én ugyan ki nem nyitom a szám most, hogy az ő ajkai is rátapadtak. Csak ennyit kérek, aztán megadom magam. Nincs több fogócska.
- Mit? Mit akarsz hallani...? Suttogtam az ajkától milliméterekre, és úgy gusztáltam végig a szemeitől az ajkáig, mintha most látnám először. Éreztem, ahogy az állatias ösztön és a rideg, halandós valóság egyszerre mozdulnak, lökődnek kefelé odabent. Talán nem is kellett volna fognom Tara csuklóját, mert a felé zúduló kavalkád egymagában elegendő lett volna ahhoz, hogy teljességgel lebénítsa. De nekem tetszett így, jó volt, hogy éreztethettem vele, hogy én vagyok az úr, annak ellenére, hogy nem akarom bántani. - Akarlak... Nem tudom, hogy nem láttam eddig, de kellesz! Morogtam szinte összeszorított fogakkal, és a "kellesz" szóra eleresztettem az egyik csuklóját, és rácsaptam az autó tetejére. Közben éreztem, hogy olykor hozzá-hozzáér az ajkam az övéhez, nyaktól lefelé meg már ne is beszéljünk távolságról. A Telihold, a reménytelenség, a vadászat hiánya, a szégyen, a vágy, a forróság, a döbbenet, a csalódottság, a lelkiismeret furdalás és a szeretetnek egy olyan formája, amit nem ismertem, mind gócként tömörültek össze a gyomrom tájékán. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy most mi következik, vagy mi nem, de lassan kezdek belezuhanni egy falatnyi őrületbe, amit jelenleg Tara ajka jelent, de ha azt nem kaphatom meg, hát találok magamnak más célpontot. - Sze-ret-lek. Szótagoltam el az ajkai felett ércesen és lassan. És nem hazudtam. Azt hiszem, hogy miután minden olyasmit kimondtam, ami ebben a helyzetben elvárható, nem vártam, hanem megcsókoltam megint. Ha most is eltolt, akkor többet nem próbálkozok. Akkor majd összecsókolózok egy medvével.
Hogy én mit akarok hallani, az nem számít, szemben azzal amit majd hallani fogok. Meg lehet fogalmazni ezt millióféleképpen, mi meg aztán értünk ahhoz hogyan kell félreérteni a másik szavait. Bár nehéz félre értelmezni bármit is úgy, hogy gyakorlatilag az ajkaimba beszél, és még levegő sincs közöttünk. Ezért részben hálás is vagyok, mert amikor azt, mondja, hogy akar, fordul velem egyet a világ. Beleszédülök az illatába, forró leheletébe és a szavakba egyaránt, holott igazán még fel sem fogom a súlyát. Csak szédelgek, remegek, levegő után kapkodok, és már összeestem volna, ha nem vagyok odaszegezve a kocsihoz. Azt hiszem erre értette korábban, hogy érzelmi nyomásra kibukok. Nem tudnám megcáfolni ezt, vagy bármi mást, amit most állít. Addig semmiképp amíg ilyen közel van. Ajka megint az enyémhez ér finoman, amire ez úttal már apró csókot lehelek. Hisz kimondta, tartom hát a néma alku rám eső részét: nem ellenkezek többet. A már felszabadult kezem a hátára siklik, de meg is állok félúton valahol a lapockái közzé, mert Castor valami olyat is mondd, amire abszolút nem számítottam. Persze reakcióra nem hagy időt, újabb ostromot indít az ajkaival, és ha akartam is bármit felelni a szavaira, hát már elfelejtettem. Nem csak azt, úgy minden mást is. A hideget, a sáros földet a talpam alatt, talán még lélegezni is. Hogy a szívem kihagyott, egy ütemet, vagy többet, az biztos. De aztán bepótolja a vén ketyegő, mert ahogy mélyül a csók, úgy ver egyre hevesebben az is. ~a kocsi... szállj be.~ és már kapok is a kilincs után. Vagy beülünk, vagy maradunk kint, nem számít, akkor is szeretkezni fogunk. Én akarom, ő akarja, nem tart vissza semmi.
Oké. Akkor most eldőlt, ugye? Mert most még meggondolhatom magam, most még le tudom gyűrni a farkasom diktálta ösztönöket, és el tudom nyomni valahogy azt a lángoló felismerést, ami évszázadok mélyéről tört elő. De nem, Tara már nyitja a kocsiajtót, és jobbnak látom, ha ő megy előre. Talán gondolkodnom kellett volna? Nem, azt hiszem, hogy azt már nem tudok. Tudom, annyiszor eldöntöttem már az elmúlt percekben, hogy nem fogok agyalni, mert arra majd ráérek holnap reggel. De mégis, néha még halovány pislantásokkal felcsillant odabent a józanság, meghuzigálta a fülemet, én viszont úgy csaptam le, mint egy szúnyogot. Gyakorlatilag olyan volt minden, mintha mágnessel húztak volna Tarához. Ahogy távolodott, én úgy követtem, még akkor is, ha egy pillanatra kellemetlen volt a Golf belső terének szagát megérezni. A motor még mindig kerregett, így biztosított nekünk sajátos vibrálást. De az ilyen apróságok kit érdekelnek olyankor, amikor tennem kell a dolgomat, még annak ellenére is, hogy marhára kényelmetlen volt a helyzet, de nem érdekelt túlságosan. Nem dramatizáltam túl a kezdést. Szerintem mindketten annyira ki voltunk már élezve erre a pillanatra, hogy a romantikus, odaadó szarságoknak már nem kellett helyet adnunk. Ennek ellenére, hogy az érkezésem határozott volt, mégsem akartam neki fájdalmat okozni. Egy pillanatra megálltam, ahogy az első hangos sóhaj elhagyta az ajkaimat. A bal combjáért nyúltam, belemarkoltam a húsába, aztán finoman, mintha csak üvegből lenne, olyan odaadással húztam végig az ujjaim hegyét a belső combjától indulva a térdhajlatáig, onnan pedig a vádlijáig. A bokájához közelebb eső részen ráfogtam a lábára, egy vonalba emeltem a köldökömmel, és abba kapaszkodva löktem rajta még egyet. Az egész gerincem belebizsergett, és mintha a kocsiban hirtelen pár fokkal melegebb lett volna. A fejemet hátravetve ismételtem a mozdulatot még néhányszor, aztán abba hagytam. Eleresztettem a lábát, a kezem pedig a Vénusz dombjára vándorolt, majd onnan felfelé, egyenesen a nyaka vonaláig. Aztán már a testem többi része is követte a mozdulatot, rásimultam, és újra megcsókoltam, de hiba volt. Mert minden egyes csókkal csak jobban lángra kapott valami odabent, és egyre hevesebben akartam bevégezni isten adta kötelességemet. Így hát kinyomtam magam kissé, és feszesebb tempót diktálva szeretkeztem vele, mert úgy éreztem, hogyha nem mozgok elég gyorsan, ha nem vezetem ezt le valahol, akkor felrobbanok. Így is csodálkozom, hogy nem vetettem szikrákat... - Szóljha... nemjó... Deja'vu-m van. Mintha ez már elhangzott volna egyszer.. De még milyen régen... Tara felgyújtott, lángra lobbantott, mintha benzinnel öntöttek volna le. A vérem pezsgett, az, hogy ő az enyém volt, az én vérem, hogy hozzám tartozott, egész egyszerűen feltüzelt, és nem tudtam ellene tenni semmit.
Az Amazon. Fiatal, gyönyörű, vad és zabolátlan. És az enyém, csak az enyém. Ó, hogy gondolhattam, hogy majd az öcsémnek adom oda? Nem, Benito, mi dispiace, de az ajánlatomat ezennel visszavonom!
És egy nagy sóhaj, egy újabb nyögés, ami megerősítette a gondolatomat...Lihegve mélyedtem el a tekintetében, ahogy teljességgel Őbenne pihentem meg.
Donna Mia...Megfontolt, tiszteletre méltó, gyönyörű és érett. Bölcsebb, fondorlatosabb, mint amilyen én valaha leszek. Ő az, aki ápol, aki szeret, és aki anyaként büszkén vonul végig mellettem. Csodálom, mert A Nő, a szó szoros értelmében, és rengeteget köszönhetek neki. De itt, és most megszentségtelenítek mindent, amit Patrisha valaha adott nekem. Megölöm egy darabját, hogy én élhessek.
De ezt már nem tudom visszacsinálni. Nem én akartam Tarából kiszedni a vallomást. Nem én győzködtem magam arról, hogy "egymásba gabalyodtunk", mint ahogy azt Patrisha próbálta belém erőltetni. Én ellenkeztem, lenéztem őt, amiért Philippe, a teremtője egyben a szerelme is volt. Erre tessék... Hát mit csinálok...?
Újra heves, gyors ritmusú rohamba kezdek. Olyanba, ami végleg kitöröl belőlem mindent. Nem marad már semmi ebben az apró autóban, mint Tara, én, és az erotika. Mint a filmekben... Az ablakok már párásak, de még csak most kezdtük. És nem akarom, hogy vége legyen még. Ha akarja, akkor bármikor,bármiben átengedem neki az irányítást, de még egyszer lehajolok, megcsókolom, magamba szívom őt, és megosztom vele magamat a vérünkön keresztül még mélyebben, még erőteljesebben.
+18 Nos... a kocsiban már nem futunk le több fölösleges kört, aminek igazán örülök. Annyira vágytam rá, erre, hogy az már fáj, egy perccel sem akartam tovább húzni. Így már szinte önkívületben sikoltok fel mikor végre belém hatol. Egyszerre ráz ki a hideg, meleg és fut végig édes borzongás a legapróbb porcikámig. Mennyire más vele, mint az ember férfiakkal akikkel voltam. Rájuk vigyázni kellett, óvatoskodni, hogy ne törjenek. Castor olyan, mint én, így erre semmi szükség. Úgy érintem, fogom, markolom ahogy akarom, nem kell attól tartanom, hogy kárt teszek benne. Élek is a lehetőséggel, egyelőre még csak a felkarjában marok, éppen csak nem vájom karmaimat a bőrébe. Kell egy kapaszkodó a valósághoz, amit jó erősen megszoríthatok, különben szét esek. Ez a fogódzó jelenleg izmos karokat, széles vállakat, kockás hasfalat, és még megannyi hús-vér testrészt jelent Castoron amit elérek ebben a lehetetlen testhelyzetben. De hamar rájövök, hogy nem akarok én valóságot keresni, hisz nem is lehetnék jobb helyen, mint ezen a vékony mezsgyén, valahol a téboly és a Pokol tüze között. Szinte már érzem, hogy nyaldosnak a lángjai, de kit érdekel hogy pokolra száll a lelke, ha az oda vezető út ennyire édes?! Castor könyörtelen tempót kezd diktálni bennem, erre a ritmusra ringatom a csípőmet alatta. Minél többet ad magából, annál többet akarok még belőle. Mit "akarok"?! Követelek! Parancsolom mohó csókkal, ringó csípővel, ölelő karokkal, a hátát karistoló körmeimmel. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Amint akad egy tiszta pillanatom, átveszem az irányítást. Addig mocorgok, míg ő ülő helyzetbe nem kerül, én pedig szemből fészkelődök az ölébe. Egyik kezemmel az ülés háttámlájába kapaszkodok, másikkal Castor hajába markolok valahol a tarkójánál, így kezdek lovagolni rajta. Ha az ekkorra már folytonossá vált sóhajok és nyögések ellehetetlenítik a csókot, akkor a nyakához fúrom az arcom, vagy csak ízlelem vállától a fülcimpájáig, majd visza-vissza térek arrogáns ajkaihoz. Ahogy a tomboló szenvedély egyre közelebb gyötör az orgazmushoz, olykor- olykor megharapom azon a ponton ahol éppen járok, de hogy milyen erősen, azt nem tudom, már nem vagyok ura magamnak. Így viszont az állig behúzott pajzsom is elpárolog, amivel óhatatlanul is Casre zúdítom az összes, eddig rejtett, vagy elfojtott érzelmemet. Az iránta érzett szerelmet, a rajongást, a félelmet, a dühöt és ezt a perzselő szenvedélyt, amitől mindjárt megőrülök, vagy egyszerűen csak felemészt.
Semmi mást nem érzek, csak az egyszerre mozgó testünket, és valamiféle elszánt őrületet. Az, hogy Tara karmol és belém mar, csak hergel, és amikor szabadulni akar alólam, hát nemhogy megengedem, hogy felülkerekedjen, de még a derekánál fogva fel is rántom. Mindezt egy hörgésbe áthajló sóhajtás kíséri, és amíg helyezkedik, addig végiggusztálom a testét. Felcsúsztatom a kezeimet a derekától egészen a melleiig, ott eljátszadozok egy kicsit velük, és az Ősökre esküszöm, a diadal jár a fejemben, mindamellett, hogy piszkosul magával ragadott az egész helyzet. A hajamat markoló alkarját még elérem, odafordítom a fejem, és ráharapok a hús és a puha bőr alatt erőteljesen feszülő izmokra. A kezeim a fenekére vándorolnak, hogy a mozgását segítsem. Most ő uralkodik rajtam,ő irányít, én pedig csak a kezeimmel segíthetek könnyebbé tenni számára a helyzetet, és tartani a ritmust. Hamarosan kissé előre dőlök, a mellkasára lehelem minden élvezetemet, majd ő is odaborul, és harap, nyal, ahol ér. Én már nem tudok semmit tudatosan csinálni. A levegőt is csak azért kapkodom zihálva, mert a reflexek diktálják, és nem azért, mert tudatában vagyok annak, hogyha elakad a levegő, megfulladok. A hasfalam megfeszül, ebből eredően a kisebbik Castor is még keményebb lesz, ezzel nyújtva mindkettőnknek nagyobb élvezetet. Talán nagyobb eséllyel találom meg, és izgatom Tara g-pontját ebben a szögben, és ebben a felállásban. Izzadok, és a testnedveink közt a saját vérem fémes szaga tolakszik be az orromba, amint Tara szinte önkívületi állapotban mart bele a vállamba. Felnyögök, de a fájdalom, a vér és a rajtam lovagló nőstény még erőteljesebben löknek a vég felé. Belemarkolok Tara fenekébe, és szégyentelenül, semmit és senkit sem kímélve adom az energikus, kíméletlen tempót. Az érzelmeink keveréke, az egyre fokozódó élvezet már szinte tarthatatlan. Ami Tarából árad, befogadom, magamba szívom, és megmártózok benne, és csak remélni tudom, hogy ő is ezt adja viszonzásul. Amíg ő harap, karmol, és meglovagol, addig a jobb kezem a csiklója felé kúszik, csak hogy biztosítsam azt, hogy ha törik, ha szakad, de elélvezzen. Én már nem bírom. Egyszerre akarom érezni mindenhol, mindenét, az energiáit, az ízét, az illatát, az érzelmeit, a teste minden pontját. Apró, izzó kis ponttá gyűjtök össze mindent, és már azt sem veszem észre, hogy gyakorlatilag üvöltök. Amikor úgy érzem, hogy minden a helyén van, és Tarára sem kell sokat várni, még ebben a kényelmetlen helyzetben megpróbálok én is lökni, mialatt a bal kezemmel serényen táncoltatom az ölemben, míg végül teljességgel kifeszülök, mint az íj idege, hátravetem a fejem, hátradőlök az ülésre, és először hangtalanul, majd hihetetlenül felszabadult sóhajjal élvezek belé, de még ekkor is lököm, tolom egyre feljebb, hogy a gyönyörömnek egy cseppje se vesszen kárba, hogy teljesen kifacsarjon, pár perc múlva pedig mindkettőnket összemocskoljon.
Vérzek. Tarával össze vagyunk tapadva, ennek ellenére magamhoz húzom, hogy ne szálljon ki belőlem, hanem feküdjön a mellkasomra, és ketten pihenjünk kicsit. A szívem úgy kalapál, hogy az egész mellkasom mozdul vele, és ha minden igaz, akkor a sóhajaim már a nyakát, vagy a vállát cirógatják, az egyik kezem pedig meghitten játszik a hosszú, csatakos, fekete hajzuhatagával. Úgy érzem magam, mint egy részeg. Szédülök, úgy érzem, ki vagyok merülve, de kedvem lenne nevetni. Nem tudom, miért, de így érzem. - Ugye elmentél? Fogalmam sincs, hogy miért suttogok, egyszerűen így esik jól. Eleget üvöltöttünk,és sikoltottunk, és most, hogy valamelyest öntudatra ébredtünk, rájöttünk, hogy így is remekül halljuk egymást.
Tényleg fizikai képtelenség már az amit művelünk, vagy én nem tudom már követni az eseményeket? Könnyen meglehet mindkettő. Az egész annyira vad és ösztönös. Ahogy a fenekemre markol, és ő is besegít mély lökésekkel, teljesen úrrá is lesz rajtam az őrület, bár ha az még csak most ér el, nem tudom, hogy mi volt az ami korábban pörgetett. A hangerőt már meg sem kísérlem szabályozni, úgy törnek fel torkomból a nyögések mint egy utolsó szajhának: élesen, gyakran, ellenben rohadt őszintén. Az, hogy Castor is hangot ad a gyönyörnek, még inkább feltüzel, és tovább pörget. Ennél gyorsabban már nem tudok mozogni rajta, a Golf kasznija, vagy a lengés csillapító már így is a végét járja, egy- egy tiszta pillanatban észlelem, hogy keményebben koppan. Ráérek máskor is sajnálni a járulékos veszteségek, jól tudom. Nem is szentelek több figyelmet rá. Hogyan is tudnék, mikor Castor keze a csiklómra csúszik, és simogatni, izgatni kezd. Nem bírom tovább. Túl sok ez így egyszerre. Vérének illata, annak íze a számban, az elszabadult energiák, az érzés, ahogy jár-kel bennem, és simogat a csiklómon... Hamarosan megérzem azt az ismerős vibrálást az ölemben, ami már az orgazmus előjele, még néhányszor fel-le mozdulok Castoron, aztán a gyönyör összerántja minden izmomat. Hagyjuk a fenébe a tűzijáték elméletet, a valóságnak ahhoz semmi köze. A orgazmus maga a black out, egy bomba, egy robbanás, ami fénysebességgel küld át másik dimenzióba, és azt még a jó ég se tudja, hogy meddig tart az utazás. Ahogy én sem. Fogalmam sincs meddig élvezek, vagy mi történt közben. Erről majd csak akkor kapok utalást, amikor "vissza térek". Castor ekkor már egészen hátra feszítette magát az ülésben. A szerszáma lüktet, élvez, de még egyre csak mozog bennem. Én pedig beleborzongok a látványába. Arc izmai megfeszülnek, a nyakán egészen kidudorodnak az erek, a torkából már szinte állati hang tör fel. Sosem láttam még ennél szebbet. Később, mikor már csak mozdulatlanul pihegünk, és kezd tudatossá is válni, hogy mi történt az előbb, Castor magához húz, és rádőlök. Meleg van. Átkozottul meleg van. Ez az első gondolatom miután rebegtem valami "aha" félét a kérdésre. Iszonyat fülledt a levegő a kocsiban, de túl jól "fekszem", ahhoz, hogy tegyek is valamit ellene. Csak ki nyújtom az egyik kezem, és végighúzom a tenyeremet a hozzám legközelebb eső ablakon, olyan "Titanic"-osan. És, kábé ennyit a romantikáról is. Na nem mintha annyira bánnám. Nem mondok semmit. Az élmény csontig hatolt bennem, és most rohadtul nincs humorom kielemezni, hogy mi a fene volt ez, és hogyan kerültünk ide. Most csak "fekszek", hallgatom a szívverését, és csak úgy vagyok. A többi ráér még pár percet.
Eljutottunk oda, hogy egyikünk sem tud/akar mondani semmit. Csak figyelem, ahogy oldalra tartja a kezét, és letöröl egy tenyérnyi párát a kocsi ablakáról. Én a keze után nyúlok, puhán megfogom, és odahúzom magamhoz, majd finoman, ráérősen végigcsókolom az összes ujját. Aztán nagyot sóhajok, és arra gondolok, hogy mennyire jó volna most elaludni. De baromira nincs kedvem hajnalban pucéran, Tarával az ölemben arra ébredni, hogy Mr. Westmoreland, a kedvenc képregényhősöm a falatnyi zseblámpájával kopog az üvegen, hogy mégis mit csinálunk itt. Szegény, szegény én... Beáll a csend, és szinte annyira zúg tőle a fejem, mintha üvöltenénk. Ő nem szól, én se szólok. Jó ez így. Vagy nem? A francért kell agyalnom. Csendben vagyunk, kész. Ha valamelyikünknek mondandója lesz, majd mondja. Kész. Bár, ami azt illeti, nekem lenne mondandóm. Illetve inkább kérdéseim, kéréseim, franc se tudja, de tény, hogy szívesen fogadnék néhány tanácsot, mondjuk egy kívülállótól. Na ja, és honnan szerezzek kívülállót? Ha ez otthon kiderül, az összes p*csös egy hímként fog gyűlölni, mert "elvettem" tőlük vágyaik tárgyát. Na bumm. Érdekel? Nem. - Na és... Mikor indulsz? Piszkálódom Tarával egy kissé, amikor számításaim szerint vagy 10 perce nem szólaltam meg. Még mielőtt a szívére venné, halkan felkuncogok, magamhoz szorítom, és megsimogatom a hátát, hogy érezze, hogy csak vicceltem. Nem megy innen sehova... Ennek ellenére... - Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, én sem, de ennek ellenére... El kell intéznem pár dolgot. Adsz nekem időt? Csak egy kicsit... Kértem szépen, de ennek ellenére azt hiszem, hogy ki kell békülnöm Duncannel. Hogy miért? Mert látni akarom. És mivel Duncannél lakik, így elég szar lenne, ha csak rontanám a háza levegőjét. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor kivel és mit fogok csinálni. De nem akarom, hogy Tara azt gondolja, hogy most akkor ennyi volt, és felejtsük el a történteket, mint 180 évvel ezelőtt. Máshogy akarom, pontosan még nem tudom, hogy hogyan, de máshogy. Nagyon sokba fog ez nekem kerülni, és Tarának is. Az se biztos, hogy elbírja, vagy egyáltalán vállalja, hogy hét bőr le lesz róla nyúzva, de rólam minimum a duplája.
Azt hiszem, akkor voltam utoljára ennyire jól, amikor először ébredtem arra, hogy megszabadultam a ráktól. Ennek már több mint kétszáz éve, de jól emlékszem rá. Gyakran visszasírtam azt a néhány pillanatot, amikor nem érzed a fájdalmat, nem hiányzik semmi, csak az az elképesztő béke van, és csak Castor hangja szökik be a udatomba. Félig már alszok, szemeim lehunyva, de széles vigyorra húzom a szám. Mindketten jól tudjuk, hogy nem megyek innen sehová. A várost egyébként sem akartam elhagyni, "csak" a falkát és Őt (a kettő végülis ugyanaz). Belefáradtam már. Nem akarom folyton újra kezdeni, és mindig csak "majdnem" elérni valamit. Öreg vagyok én már ehhez a bohóckodáshoz. - Már ott vagyok. - lusta vagyok megemelni a fejem, hogy megcsókoljam, szóval csak veszek egy mély lélegzetet, hogy beszívjam az illatát. Egyenlőre ez is megteszi. A másik téma amit felvezet... hát abban már semmi vicces nincs. Időt kér. Nade mihez? Úgy értem... ez akkor most mi? Jah igen, ez már a valóság. Jó reggelt... - Persze. Időnk az van bőven. - A pihenésé viszont lejárt, tehát felülök, de nem szállok le róla, csak már a szemeibe akarom mondani a többit. - Ha ragaszkodsz hozzá, akkor maradok a falkával, viszont a szállodába nem fogok beköltözni. Ezt még most szeretném tisztázni... Tudom, hogy kockázatos, de tudok vigyázni magamra.- igen, tudom, hogy ez mennyire nevetséges kijelentés az elmúlt hónapok fényében... Több zűrbe keveredtem, mint egész eddigi életemben, de mentségemre szóljon, hogy nem szánt szándékkal. Így alakult. Node most, hogy a delíriumnak abszolút becsókoltak, jöhet a fekete leves is. - Jobb lenne, ha ez köztünk maradna. - gondolom ő is így érti az időkérést, csak megerősítést adok/várok. Ha ügyesek vagyunk, nem fogják kiszagolni, hogy lefeküdtünk egymással, a folytatás ötletét pedig még elméleti síkon sem akarom felvetni, bár rohadt nehezemre esik. Most még nem, hisz gyakorlatilag még bennem van. Majd holnap fog ez nagyon bántani, amikor a papírok felé görnyedek az Upperben, a számok helyett pedig az előző jelenet képei villannak fel a lapokon. Remek.
Maradjon köztünk? Ennyi? Azt hiszem, hogy most rajtam van a sor, hogy teljesen paff legyek. Jó, oké, nem megy sehova, csak a hotelbe nem jön vissza. Na de akkor... most... ennyi??? Ha nem ült volna fel, biztos, hogy én nyomom fel, hogy a szemébe tudjak nézni. Őszintén szólva elképedtem. Így akarja? Legyünk egy kétszáz évente fellobbanó románc? Akkor mégis minek paráztam, de most komolyan? Felsóhajtok, és játékosan letörölgetem az izzadtságot a mellkasomról. Funkciója nincs, tisztább nem leszek tőle, de élvezem, hogy csúsznak az ujjbegyeim a mellkasom bőrén. - Letagadni nem fogom... Mondtam határozottan. Nem írom ki a homlokomra, de ettől függetlenül ha valamilyen úton-módon kibukik, igazat fogok mondani. Csak így már végképp nem tudom eldönteni, hogy mi a szándéka velem. Korábban azt mondta, hogy nem elégszik meg egy részemmel, de abban sem biztos, hogy teljesen akar-e. Én meg abban nem vagyok biztos, hogy azon kívül, hogy megvoltak a nagy vallomások, és lehullottak a gátlásaink, volt-e valami értelme ennek az egésznek. Már most felsírnék, ha arra gondolok, hogy nemsokára el kell engedjem, és ki tudja, hogy mikor kapom meg megint. De azt hiszem, hogy ha marad, akkor ez már csak rajtam múlik. Mit tehetnék? Még így is, hogy teljesen ki vagyok merülve érzem, hogy a vérem felforr a gondolatától, attól, hogy kötődik hozzám, és kötődni fog mindig is. Megdörzsölöm a szemeimet és a homlokomat. - Akarod, hogy holnap meglátogassalak? Azaz ma, csak egy kicsit később. De a holnap az az alvástól-ébredéstől számít az én szótáramban. Én akarom. Bár, abban szinte biztos vagyok, hogy semmit nem fogok aludni. Azt hiszem, hogy innentől kezdve kár lenne bármiben is "maradnunk". Úgysem tudjuk majd ahhoz tartani magunkat, és csak félreértések forrása lenne. Sok mindent el kell rendeznem magamban és magam körül, és ha valami nem úgy sül el, ahogy el kellene, lehet, hogy mindketten pofára esünk.
A falkát illető témára nem reagál. Abszolút semmit. Szóval akkor most "a hallgatás beleegyezés" elv lép életbe, vagy a "nagy lóf@szt, később még visszatérünk rá.."? Képtelenség kiigazodni rajta. De az, hogy nem fogja letagadni, kimondottan jól esik. Oké, nem vigyorgok, és ebből amúgy se vesz észre semmit, mert ekkor már visszatuszkulom az energiáimat is a fal mögé, szóval megtartom csak magamnak az örömöm. A "nem tagadom" az már jó, nem? Mondjuk relatív, hogy mi a jó ebben a helyzetben... A fenéért ilyen bonyolult?! Ahhoz képest, hogy mennyire szeretném áltatni magam abban, hogy ne reménykedjek a folytatásban, szinte azonnal rávágom az igent a holnapi találkozás ötletére. Bár lehet, hogy nagy hiba volt. Túl sok minden történt nagyon rövid időn belül, az lenne a legjobb ha hagynánk még időt ennek, hogy leülepedjen, és tisztán lássunk mindketten. Jelenleg csak azt tudom, hogy szeretem, és hogy túl jó volt ez a szex ahhoz, hogy ne akarjam megismételni. Ennek nem is lenne akadálya, ha halandó emberek lennénk, nem pedig egy ősöreg alfa és a nála valamivel fiatalabb "alattvalója". Így viszont... Mondtam már, hogy túl bonyolult? Nem állom meg, hogy ne csókoljam meg újra. Csak röviden, és ha ő sem melegedik bele, én sem mélyítem el annyira. Érezni akarom még egy kicsit, aztán zsebkendőért kell matatni, felkászálódni, felöltözni, kereket cserélni (már ha van pótkerék a csomagtartóban), és megveszek egy cigiért! De... áh... - Nem akarok még menni.
- Hát akkor ne menj... Mondom halovány mosollyal, miután viszonoztam a röpke csókot. Aztán utána végigsimítok az arcán, és érzem legbelül, hogy közeledik az elválás. Mármint... Egyelőre csak a fizikai közelség csökkenésével járó elválás. Pedig úgy elüldögélnék még... De mocorogni kezd, zsebkendőt kutat, így készségesen lesegítem magamról, ha odáig jutunk, aztán kérek én is egy zsepit, már ha talált eleget. És basszus... Mehetek vissza a cuccaimért az isten tudja már, hogy hova. - Hazaviszlek, ha eljössz velem a cuccaimért. Aztán a hotelből küldetek valakit a kocsiért. Persze, meg majd gondolja, hogy hagyni fogom, hogy ha még esetleg van is pótkereke, hogy egyedül álljon neki ilyen állapotban kereket cserélni. Meg a kis... Apropó "kis". Kezelésbe veszem a "nem is olyan kis"-t, ha kaptam zsebkendőt. Ha végeztem, akkor kiszállok a kocsiból, és úgy csap arcon a hideg, mintha üvegajtónak ütköztem volna. Ennek ellenére mély levegőt veszek, és kinyújtózom. Valahogy egész máshogy látok most mindent, még a szokottnál is élesebb és részletgazdagabb a környezet. - Vagy megvársz itt? Ha esetleg előkerült valahonnan egy doboz cigi, akkor kiskutyafejjel, és felé tartott kézzel jelzem, hogy igényt tartanék egy szálra magam is.
Kezdőlap
//
