Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
Miért jár mindig a szám, és miért kell nekem állandóan bizonyítani, hogy vagyok olyan bátor és ügyes, mint bármelyik pasi a rendőrőrsön? Egyszer ezért fogom megütni a bokám, az fix. Mindegy is. Egyelőre éljem túl ez a röhejes éjszakát. Legalábbis az a nagy terv, hogy kihúzzam az elhagyatott házban ma éjjel, aztán hajnalban tipli haza. Ha idő előtt megfutamodok, bukom a fogadást. Ezt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak. Csak egyetlen árva éjszakáról van szó, amit fotó dokumentálnom kell. Bizonyíték híján nem fognak nekem hinni a srácok, hogy tényleg ott dekkoltam reggelig. Én is hallottam a csodás kísértethistóriákat erről a vityillóról. Nem riasztanak el, de ha odaértem, és válogathatok, Bloody Mary szellemét nem kérem, inkább valaki másét, aki élő korában is nagy filantróp volt. Egy valamire való kísértet rendel! Futva közelítettem meg a régi épületet a zuhogó égi áldásban. A csizmám hangosan cuppogott a sárban. Pufi kabátom szőrmés kapucniját jól a fejembe húztam, de az eső így is az arcomba csapott, és eláztatta a hajam elől. A zseblámpám ide-oda rebbenő fényében megcsillantak az esőcseppek. A távolban mennydörgés bosszús morajlása hallatszott. Körülöttem az ágak vadul lengedeztek a viharos szélben. Valamivel muszáj volt leküzdenem a félelmem. - Tökös csaj vagyok! Tökös csaj vagyok! Tökös csaj vagyok! – mantráztam kitartóan pörgő nyelvvel a nem éppen hagyományos affirmációt, amivel amúgy az agykontrollos tréningeken kooperálnak. Végre megpillantottam a sötétségből kibontakozó épület magányos, komor alakját. Nyitott ajtóval várt. Meggyőződésem volt, hogy a szél tárta ki, és nem ő maga, mint abban az animációs mesében, a Rém romban. Diadalittasan, mint egy maratoni futó, berongyoltam. - Tökös csaj…! - toppantam be jó nagy lendülettel, harsányan, boldogan, és mindjárt meg is állt bennem az ütő. A hang a torkomban akadt, ahogy a zseblámpám fénycsóvája rávetült az előszobában ácsingózó ázott fickóra. WTF? Égő. Nem tudtam, hogy lakják ezt a helyet. Óvatosan felmértem a srácot. Arra azért figyeltem, hogy ne világítsak az arcába. Nem bunkónak neveltek. Néhány opció felmerült bennem a láttán. 1. Hajléktalan. 2. Ő is fogadásból van itt. 3. Ő a kellékkísértet. Az első és a harmadik teóriám nyomban megdőlt. Nem volt szakadt, csak ázott. Kísértethez képest pedig egészen élő volt, szilárd matériából gyúrták. És én még nem láttam olyan asztrállényt, amelyik beleizzadt volna az esőkabátjába, és zseblámpával villog. - Helló! Ugye nem itt laksz? Bebatyna, ha igen. Akkor le kéne fizetnem, hogy hadd maradhassak. Pénz nincs nálam, csak néhány szelet csokoládé, két kisüvegnyi citromos zöld tea, néhány pótelem, meg a mobilom lapult a hátizsákomban. A 4. lehetőség a fazon személyét illetően sistergő, tüzes nyílként hasított a fejembe. Mi van, ha ő a pszichopata sorozatgyilkos? Fegyvert nem látok nála. Ha rám támad, nincs mese, meg fogom fegyelmezni.
- A f*szom... - rezzen össze Rúben cseppet sem prózaian, amikor a tátongó ajtó-szájban felbukkant a valkűr. Mert női mivoltáról ha felületesen, pillanat-alapon megszemlélt tekintete nem talált meggyőző bizonyítékokra, hangja azonban elárulta. Pláne amiben fennen hirdette, hogy Ő egy tökös csaj. - Hell... - sikerült ijedelmében ennyit kipréselnie magából. Nem tartozott a szívbajos alakok közé, ám tekintettel a hely elhagyatott mivoltára... a Creamer's Field-i madármegfigyelő turisztikai központ egész közel volt az elhagyatott házhoz. Mivel azonban a madármegfigyelők szenvedélyüket a hobbijukban élték ki, roppant kevésszer fordultak meg a romos házban. Rúben is csak kényszerűségből, mivel a vihar kint érte a lesen. Nem lett volna ebből semmi gond. Ám két dolog közre játszott. Egyrészt a megszaporodott vadállattámadások és a párzási időszak miatt a nemzeti parkban csak este tízig lehetett tartózkodni. Másrészről a lezúduló hirtelen eső nehézkessé tette, hogy a terepen kint levő emberek időben távozzanak. Rúben amúgy is afféle "fekete bárány" besorolást kapott volna a vadőröktől. Egy éve tanulmányozott egy itt "nyaraló" sarki lúdcsapatot, így alapjáraton a bogaras besorolást kapta. Hát még ha meglátták volna a hátizsákjában rejtegetett kettő lúdtetetemet. Kedvenc ludai két napja tértek vissza Közp-Amerikából. És bár senki sem hitt Rúbennek, de ő tudta, hogy betegek. Kettő pont a mai este dobta fel a talpát. A szenvedélyes biológus semmit sem akart a véletlenre hagyni. Így még az eső leszakadta előtt a zsákjába tömködte őket. -...ó...- fejezi be a félbemaradt mondatot. - Meg is őrülnék, ha itt kellene laknom. Nincs igazán áram és komfort Valamikor ekkor zördül fel a meglepő zene.
So get out, get out, get out of my head And fall into my arms instead I don't, I don't, don't know what it is But I need that one thing
Rúben idesesen nyúlt a zsebében rejtező telefon után. Mert tisztában volt velel, ki hívja. És azzal is, hogy miér4t. Futó kalandjai mindig is voltak, bár ennyire tartós, mint Tim, még senki. Egy balszerencsés leánybúcsún ismerkedett meg a metlákocsma felszoolgálójávaal, És m ind a main apig nemsikerült meggyőznie rőla, hogy a puncivadászok csapatában játszik. And you've got that one thing
- Hello Tim - köszöntötte hívóját, s egy méretes dölglött ludath húzott elő táskájából, rögtönzött "talkótársa" képletes" beleegyezésére.
Ez volt az első elmés kérdés, ami az eszembe jutott ijedtemben, hogy itt lakik-e. Társaságra én sem számítottam. Élő emberére legalábbis. Ahogy jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy nem sokkal előttem érkezett. Hüm… Pörögtek az agyam fogaskerekei rendesen. Az is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha a fickót a kedves kollegák kérték meg, hogy rejtőzzön el, és hozza rám a frászt úgy éjfél tájt a hecc kedvéért. És mi van, ha ő az… De ezt valamiért nem tartom valószínűleg. A sorozatgyilkosunk már rég a város sűrűjében éli a la vida loca-t, nem hiszem, hogy visszafelé haladna. De ezt az ötletet még korai lenne elvetni. Vagy ha nem is gyilkos, lehet, más kaliberű bűnöző, aki itt rejtőzik, én meg rátörtem. Bakker, mostanában vonzom az ilyen helyzeteket. Az elméleteim sorra megdőltek. A sorozatgyilkosról elég szegényes leírás készült a moteltulaj vallomása alapján, de ez a srác legfeljebb csak alkatilag hasonlít rá, arcra nem. És ahogy jobban szemügyre vettem, nem is a kollégák bérelték fel a szivatásomra. Mindez azért megnyugtatott. Minden esetre nem fogok aludni, és rajta tartom a fél szemem. Még a végén kirabol és meglép a Snickers szeletekkel. Hát, ez legyen a legnagyobb bajom. Másnap tuti jót röhögnék rajta. A kapucnit lehúztam a fejemből. A kabátom nehezebb volt, mint általában. Hiába készült vízlepergető anyagból, azért mégiscsak megszívta magát az esőben. - Oké, világos. – duruzsoltam, miközben beljebb léptem az előszobában, és becsuktam az ajtót magam mögött. A viharnak kint a helye. – Úgy fest, átmenetileg lakótársak leszünk. – fordultam ismét az ismeretlen fickó felé, mire megcsörrent a mobilja. A számválasztásból feltételeztem, hogy a barátnője csöröghetett rá. Ha lenne párom, én Joan Jett-től az I Hate Myself For Loving You-t társítanám a pasi telefonszámához. A csaja hívja, erre a srác meg halott ludakkal kezd játszani. Micsoda egy perverz. Az előszobában terjengő sötétség jótékonyan eltakarta a felsejlő vigyoromat. Nem tudom mihez szeretne kezdeni a tetemekkel. Vacsihoz csak nem készülődik ilyen fapados körülmények közt. Ha meg vadorzó, hát váljon kedves egészségére. Nem én vagyok a rend őre, hogy felelősségre vonjam a tettéért. Minden esetre nem olyannak tűnt, mint akit feszélyez a jelenlétem. Én sem zavartattam magam különösebben. Nem akartam fültanúja lenni a telefoncsevejnek, úgyhogy felfedező útra indultam a régi lakban, és magára hagytam az előszobában. Az emeletet is bebarangoltam. Hiába lépkedtem óvatosan a padló nyekergő deszkáin, odalent hallhatta merre járok épp. Minden helyiségbe benyitottam, és bevilágítottam. Bujkáló kollégák után kutattam. Szerencséjükre egyet sem találtam. Körülbelül 10-15 perc múlva tértem vissza. Addigra lehet, hogy a ludas lakótárs kényelembe helyezte magát valahol máshol.
Próbáltam olyan kedves lenni a telefonban, amennyire azt a helyzet megengedte, persze nem vittem túlzásba a dolgot, de nem is szerettem volna, ha már alapból negatív jellemzőkkel könyvel el magában. Bár ki tudja, alapjáraton hogyan áll az ilyesmihez a Surával való találkozása óta, mert bár Annabelle nem mondott rólam semmit, azért a Vörös Hold, a megszaporodott kóbor, idős farkasok, mind-mind olyan dolgok, amiknek az együttállása túlságosan is nagy véletlen lenne. Persze más a rejtély ezen oldalán állni, én tudom a megoldást, én tudok mindenről, míg ő csak a látottakból építkezik. Bár aztán ki tudja, nem ismerem, így tartogathat még meglepetéseket. A helyszín kiválasztásában is kompromisszum késznek mutatkoztam, csupán a szállodát szerettem volna elkerülni. Szó sincs arról, hogy tartanék tőle, de biztos, ami biztos alapon szerintem mindkettőnk számára előnyösebb, ha egy teljes mértékben semleges terepen ejtjük meg a kis találkozónkat. Éppen ezért javasoltam az elhagyott házat, gyalog is kényelmes séta a lovardától és teljes mértékben biztonságos terepnek ítéltem. Karórámra pillantok, már nincsen sok hátra a megbeszélt időpontig. Szeretek jóval előbb érkezni, berögzült szokás, mindig is késés ellenes voltam, de ilyen korban az ember mit várjon magától? Az épületbe nem merészkedem be, persze nem azért, mert tartanék a számos kísértethistória valamelyikétől, hanem most egyszerűen sokkal kényelmesebb idekint. A ház háta mögé visznek a lépteim, itt valamikor pompás rózsakert állhatott, ma már azonban csak kórók, elburjánzott gaz, rozsdás, alig álló rózsakapu, egy jobb napokat is látott fém asztal, a hozzá tartozó két székkel. Zsebre dugom a két kezem, a hűvös délutáni szél a barna tincsekkel játszadozik. Várok. Türelmesen várok, hiszen mást úgysem tehetnék. A kis kerti bútorok mellett állok meg, tekintetem a házat pásztázza. Valaha pompás építmény lehetett, lehunyom a szemem és szinte hallom a gyerekkacajt, látom magam előtt a rohangáló lurkókat, a bosszankodó dadust, a teázó szülőket. Halovány mosoly szökik ajkaimra, felnyitva szemem a képek szertefoszlanak, a görbület azonban továbbra is ott csücsül az arcomon. Pajzsom laza, tartom magam a háromszáz körüli kóbor nőstény álcájához, persze sokáig valószínűleg úgysem lesz rá szükségem. Nem rejtek el mindent a másik elől, érezheti a felőlem áradó halovány jókedvet, nyugalmat, ezzel is próbálom a tudtára hozni, hogy békés szándékokkal érkeztem.
Ha választanom kellene, hogy egy órát lent töltök a Hotel gyerekmegőrzőjében vagy egy feltételezett vérvonal alapítóval töltöm az éjszakát, hát... Mindenki tudja, mennyire rajongok a habszivacslabdákért. Minden esetre igyekszem nem késni, és a múltkoriból okulva lehetőség szerint nem a legdrágább öltönyömet magamra aggatni, tehát nem azt, amiért egy átlagember öt évet gürcöl, hanem azt, amelyikért csak kettő és felet. Fekete, ahogy a nyakkendőm és a Bestiám is, csupán az ing rikít fehéren, semmi egyéb. A pajzsomat nem vonom fel, megtanultam, teljességgel felesleges, hiszen ha arra vágyik, hogy nyöszörögve agonizáljak a lábai előtt, úgyis azt fogom majd tenni. Hogy egy kicsit paraszt módon állok hozzá az egészhez? Nem kisfiam, nagyon paraszt módon. Legalább is a bensőmben burjánzó elégedetlenségtől nagyjából egész nap hányni tudtam volna. Annyi év, annyi erő, és ezek meg... Áhh, úgysem tudnék újat mondani ezzel kapcsolatban. Pontos vagyok, mint mindig. Ebből nem szoktam engedni, legyen szó barátról vagy esküdt ellenségről. Sokat elárulhat az emberről, miként kezeli a találkozóit. Azzal sem fárasztom magam feleslegesen, hogy halkan lopódtok, meglát, meghall, mielőtt én észrevehetném. Már csak azt nem tudom, hogy ő milyen ultimátummal fog megajándékozni ma este, de a harmadik ilyennél én tényleg felmondok. Nem, nem mondok fel, de az ember egy idővel megtanul mindenhez humorral hozzáállni. A következő lépés már a masszív őrület. Az első, amit megérzek azon kívül, hogy valóban nőstény, az a lappangó jókedve és nyugalma. Nem érzem tőle jobban magam, a Bestiám fújtatva rúgkapál, köszöni szépen, nem kér ismétlést a múltkori élményből. Én ezzel szemben igyekszem nyugodtnak tűnni, Duncan tudja, hol tartom a végrendeletemet. - Miss Belfort! - köszöntöm kissé kimérten, amikor belátható távolságon belülre kerültem hozzá, mély levegőt veszek és szeretnék sírni a gondolattól, hogy ez a törékeny és aprócska hölgy micsoda játékszerként bánhat velem, amikor csak akar. Remélejük, hogy nem akar - Remélem, nem várattam meg túlságosan. - reméli a nyavaja, de ezt diktálja az udvariasság - Szeretnék a lényegre térni, ha nem bánja. Nem kedvelem a felesleges köröket, remélem, hogy ez nem okoz problémát. Még egy halovány mosolyt is sikerül eszközölnöm, és hiába ő az erősebb, én vagyok az Alfa, még mindig tartom magam ahhoz, hogy amíg valamelyik el nem tesz láb alól, addig itt én dirigálok. Tehát tényleg remélem, hogy nem bánja, hogy kissé arrogáns vagyok, nem neki szól a stílus, csupán hosszú évtizedek megszokása ez. A rutin. Aztán ha nem tetszik neki, úgyis értésemre adja majd.
- Mr. de Luca! - biccentek a hím felé fordulva, aprócska mosolyra húzódik ajkaim párosa. Úgy tűnik hiábavaló volt minden próbálkozásom, mind a beszélgetéskor mutatni igyekezett kedvesség, az energiáim.. Nem szeretnék játékszerként bánni vele, szeretném, ha tudná, hogy nem célom ártani neki, mégis tartok attól, hogy akárhogyan erőlködöm, nehéz lesz erről meggyőznöm. - Egy cseppet sem - rázom meg a fejem erősítve ezzel is a szavaimat, a kérését hallva pedig egyből bólintok. - Mi sem természetesebb. Nem kívánom sokáig rabolni az idejét. - Továbbra sem adom fel, hogy valamennyire jó színben tűnjek fel előtte, tiszteletben tartom, hogy itt valóban ő az Alfa, drasztikusabb lépést is csak abban az esetben eszközlök majd, ha a helyzet megkívánja. Ennek szükségét most azonban egyáltalán nem érzem. - Nos, mint azt már Annabelle említette, a Kölykömmé tettem. Ezzel azonban közel sem az volt a célom, hogy elragadjam Öntől a falkája egyik tagját - kezdek bele, egyenesen a közepébe csapva, hiszen ő kérte így. Pontos okot nem fogok neki adni, miért cselekedtem úgy, ahogy, önszántamból legalábbis nem, ha kérdez, válaszolok, addig azonban csak tényeket közlök. - Foglalkozni szeretnék vele, mint ahogyan a többi utódommal is, biztosítani kívánom a vérvonalam jövőjét. Gondolom az elmúlt időszak eseményeit tekintve nem volt nehéz rájönni, ki is vagyok valójában. - Csak percek kérdése volt, mikor teszem biztossá a szerintem már meglévő felvetést, miszerint magam is egy vérvonal feje vagyok. - Segíteni fogok Annabelle-nek az új farkasával kapcsolatban, találkozni fogok vele, tanítani, edzeni, de ne aggódjon, Annebelle továbbra is a falkája tagja marad. - Pár lépést teszek felé, továbbra is igyekszem fenntartani a szemkontaktust. - Nézze, Mr. de Luca. Fogalmam sincsen, miként fogja kezelni ezt az egész helyzetet, de szeretném, ha tudná, hogy nem célom ártani a falkának, sőt. Nem kívánok falkatag lenni, de nem árt tisztában lennie azzal, hogy segítő szándékaim vannak. Az már a maga döntése, hogy él-e velük, avagy sem.
Ha nem is a felém áradó béke és barátságos nyugalom hat meg igazán, akkor az, hogy szemmel láthatóan alkalmazkodik az igényeimhez, és nem kíván dróton rángatni. Ez eddig abszolút pozitív, de tanulva a múltkori esetből, inkább vagyok továbbra is óvatosan távolságtartó, mintsem tökéletesen fesztelen társaság. Csupán biccentéssel jelzem számára, hogy köszönöm és hogy akkor akár kezdheti is. - Nem, valóban nem volt nehéz. Szinte már vártam, mikor talál meg még valaki Önök közül. Mosolyodom el cseppet sem őszintén, és nem titkolt célom éreztetni vele az iróniát is a témával kapcsolatban. Fogalmam sincs, hogy ezek a... Ezek a... szóval, "ők" mennyit pletykálnak egymás közt akár rólam vagy bármi másról, mindazonáltal Sharma már felkészített, hogy ne lepődjek meg rajta, ha még tizensokan kopogtatnak. - Annabelle nem volt lelkes. - jelentem ki, és meglehet, hogy csupán a köztünk lévő "feszültség" volt az oka annak, hogy nem ujjongva mesélte el az átharapását, mégis úgy érzem, hogyha mást nem, legalább ennyivel én is oda tudok szúrni az idősebbnek - Miért? Miért nem volt lelkes, miért harapta át... Ilyesmi. Megköszörülöm a torkom, és miután Miss Belfort a beszéd végére ért, én is belekezdek. - Nézze, maga sokkal segítőkészebbnek tűnik, mint a kolléganője, akivel már volt szerencsém értekezni. - utalok itt Surára - Ezért elmondom, hogy mi itt a probléma. Maguk hatalmas és misztikus ködbe burkolózva próbálnak "nem jelen lenni" a városomban. Egy olyan városban, ahol eddig nem tűrtük meg a kóborok jelenlétét. És most mind azt várják, hogy csináljak magamból hülyét a falkám előtt azzal, hogy megváltoztatom a saját törvényeimet? Vagy mindenkit beengedek vagy senkit. Kissé gyanús ez a kivételezés, nem gondolja? - nekem igazából teljesen mindegy, csak szerintem így egyik fél sem jár a legjobban. Mármint azzal én is égek, hogy titkolózom, ők meg egyszerűen gyanút keltenek maguk körül, és igazából sokkal egyszerűbb lenne, ha felfedhetnénk az igazságot, de ugyebár ez nem opció - Persze már így is finomítottam a feltételeimen. A hasznot hozó kóborok maradhatnak. Ha valóban segít a vérvonala tagjainak, azt haszonként fogom elkönyvelni. De lenne itt még valami... Lépek egy kicsit közelebb a nőstényhez, a világért sem fenyegetném, egyébként sem vagyok abban a helyzetben, de azért ezt is illik elmondanom, nem? - Ha kérhetem, fogják vissza magukat az átharapdálásaikkal kapcsolatban. - oké, ez pimaszra sikeredett, belátom - Egy jól működő rendszert építettem ki, és azzal, hogy megkavarják a vérvonalakat, nem teszik könnyebbé senki helyzetét. Ez érthető, ugye? Hát, ha nem érthető, legfeljebb repülök egy sort vagy a lábai előtt fogok vonaglani, de... Ezek olyan problémák, amiket senkivel (azaz tényleg senkivel) sem tudok megosztani, hiszen nem beszélhetek a kilétükről, és ha már önként keres fel valamelyikük, akkor muszáj vagyok a nyakába zúdítani mindazt, ami nyomaszt a hétköznapokban.
Egyetlen pillanat alatt suhan át valamiféle árnyék az arcomon, mintha ott sem lett volna. Nem tetszik a mosolya, a szavakból csöpögő irónia szinte égeti a bőrömet. Értem én, hogy nem igazán van ínyére ez a dolog, miért lenne, teljesen jogos. De elhiheti, ha a Szellemek nem hívtak volna, valószínűleg másfelé tengetném a mindennapjaimat. Arról nem is beszélve, hogy hiába egyre nyilvánvalóbb a jelenlétünk, én sem lennék most itt, ha a szükség nem így hozta volna. Azonban mivel átharaptam Annabelle-t, muszáj volt megejteni ezt a kis találkát. Én sem rajongtam érte túlzottan. - Ugyan, Mr. de Luca… - csóválom meg kissé a fejem - Feltétlenül muszáj körbejárnunk ezt a témát? - érezhető némi megdorgálás a szavaimban, nem gondoltam volna, hogy olyannal áll ellő, hogy Annebelle nem volt lelkes. Nekem nagyon is annak tűnt. Elkeseredett volt, összetört, szinte mindent feladott, amikor először bukkantam rá. Új életet, új lehetőséget adtam neki, megmutattam neki, hogy igenis fontos, hogy egyáltalán nem haszontalan, merthogy elmondása szerint az utóbbi időben nagyon is annak érezte magát. Így hát ha nem szükséges, ezt a dolgot nem boncolgatnám jobban, legalábbis Annebelle lelkesedését. Ha valóban arra kíváncsi, miért haraptam át, akkor fogalmazzon egyértelműen és választ is kaphat. - Senki sem kérte arra, hogy csináljon magából hülyét - kezdek bele, miután végighallgattam - Nem kívánunk jobban belefolyni az itteni dolgokba, amíg nem szükséges, és eddig nem volt szükséges. Csupán valamilyen szinten jogot formálnánk a leszármazottainkra egy-egy edzés erejéig. Nem az a célunk, hogy tönkretegyük a falkát, éppen az ellenkezője - Azt hiszem ezt már az előbb is elmondtam, de ha kell, hát elmondom még egyszer és még egyszer. - Az én értelmezésemben ez hasznot jelent. - Azt hiszem, bátran beszélhetek minden Testvérem nevében, mert bár céljaikat nem ismerem teljes mértékben, azért vagyunk még mindig ezen a mocskos földgolyón, hogy fenntartsuk az örökségünket. Közelebb lépését egyáltalán nem érzem fenyegetésnek, egek, hogyan is érezhetném? Minden bizonnyal ő is tisztában van azzal, hogyha úgy akarom, akkor szinte egyetlen pöccintés is elég lenne, hogy pár pillanatig élvezhesse a repülés nyújtotta szépségeket. Azonban erre semmi szükség, nem vagyok erőszakos fajta, amíg nem provokálják ki belőlem. A kérésre legszívesebben felnevetnék, pedig nem sűrűn szoktam kinevetni másokat és nem is a hímen kacagnék, csupán ezen az egész helyzeten. Így azonban csupán egy mosoly és egy lemondó sóhaj marad. - Természetesen érthető. De nézzük logikusan a dolgokat. Itt vagyunk már pár hónapja - egek, lassan egy éve! - és eddig hány átharapás történt? - Én megvárom, amíg válaszol, szeretném, ha ő mondaná ki, hányról tud, hányszor fordult elő, hogy megkavartuk a vérvonalakat? Egyetlen egyszer. Legalábbis én nem tudok többről. - Nem szoktunk csak úgy szórakozásból átharapdálni, mellesleg. Szóval ilyen miatt ne aggódjon, ebből nem lesz probléma.
Rövid kacajjal, megadóan (megadóan?) emelem fel mindkét kezem. Na most vagy a tyúkszemére léptem, vagy van itt még olyan dolog, amit nem tudok. Persze utóbbiban szinte teljesen biztos vagyok, még akkor is, ha nem pont itt, ebben a helyzetben, de már nagyon-nagyon rég éreztem magam ennyire... Tudatlannak és kiszolgáltatottnak. És ez nem tetszik, egy cseppet sem. - Nem, nyilván nem muszáj. - mert végső soron azt teszünk, amit ő, amit ők mondanak - Csupán tettem egy észrevételt. Persze a röpke közös múltunk árnyékaiban nem csoda, ha Annabelle úgy érkezett az irodámba, hogy már beléptekor legszívesebben kirohant volna, csak hogy ne legyen a közelemben. De volt választása, senki sem kérte, hogy maradjon itt, én persze örülök neki, hiszen remek szakértelemmel járul hozzá a tisztségéhez, de azért ne engem utáljon, mert rossz farkasba szeretett bele. Tudom, én nem engedtem érvényesülni a románcukat, de egy Testőrtől nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy inkább az egész falkáját kiadja csak azért, hogy a nősténye életben maradjon. Szar ügy. - Akkor nem tudom, mit várnak. - jelentem ki komolyan és őszintén, azt hiszem, hogy ez az első olyan mondat, ami bár roppantul dühít, mégis egyfajta "segélykiáltás" lehet az éjszakában - Oldjam meg, tiszta sor. Engedélyeztem, hogy foglalkozzanak az utódaikkal, ha akarnám, se tudnám megtiltani, ezzel tisztában vagyok. Van, aki tud magukról, van, aki nem. Mi ugye nem mondhatjuk el, hogy kifélék maguk. De sok a kérdés. A családom szemébe kell hazudnom. Jelentem ki végül olyan erőteljes éllel, hogy magam is meglepődöm rajta. Pedig ez akár roppantul pozitív szemlélet is lehetne, hiszen ki ítélne el bárkit azért, mert nem akarja arcon köpni azokat, akiket nevel és egységben tart. Legalább is én így gondolom, és éppen ezért vagyok borzasztóan érzékeny azokra az esetekre, amikor valaki engem próbál a sajátjaim közül átvágni vagy megkerülni. Egyébként valóban roppant hasznos volna, ha erős és szívós farkasokat kapnék a közbenjárásuk által, bármennyire szeretném, nem vitatkozhatom azzal, hogy mentorok ide vagy oda, azért egy Alapító mégis csak Alapító. Na de milyen áron szerzek ilyen hasznot? - Praktikus Alfának gondolom magam, Miss Belfort, ezért tekintek inkább a jövőre. - nem érdekel, hogy hány átharapás történt eddig, de a farkas már csak ilyen: vérszemet kap, csak hogy túl tudjon teljesíteni valakin, aki előtte jár - De rendben van, úgy veszem, hogy Önnel is kötöttünk itt egy megállapodást. - amit persze akkor rúg fel, amikor akar - És értékelem az együttműködését. Bár nem hangzik túlságosan lelkesnek, mégsem hazudok, egy ilyen helyzetből nem igazán tudnék sokkal többet kihozni, nem igaz? Ha nem folytatja valamiféle megszólalással, egy darabig csak nézem, és azon gondolkodom, hogy milyen kicsinek és törékenynek látszik. Elképesztő a maga módján. Végezetül megnyalom a szám egy gyors mozdulattal, néhányszor megrágom a levegőt a fogaim közt, mire kibukik belőlem valami olyan, ami egy ideje már fúrja az oldalamat. - Tud valamit az... enyémről? Nem szívesen fogalmaznék konkrétan, mert már kiejteni is sértő, mintha ezzel valóban elismerném, hogy akad még élő rokonom, aki felettem áll. És mégis, valamiféle óvatossággal vegyes kíváncsiság vezérel engem is, és a Bestiát is, hogy ki az, akitől eredünk, és hogy vajon azért nem jött-e el eddig, mert nem tart rá méltónak, vagy éppenséggel valami olyanra készül, amitől végleg kitérek a hitemből.
Nem tetszik a kacaj, nem tetszenek a mozdulatai. Meglehet, hogy Annebelle nem volt lelkes, de vajon azért, mert én átharaptam, vagy azért, mert az Alfájával kellett találkoznia? Nem szeretném ezt tovább boncolgatni, tett egy észrevételt, rendben, legyen hát. A kis kirohanását (?) hallva halk sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem olyan lebecsmérlő, vagy olyan stílusú, amikor az emberek azt szokták kifejezni, hogy mennyire elegük van a dologból. Nem, egyáltalán nem. Együtt érző vagyok és teljes mértékben megértem, hogy egyáltalán nem egyszerű az a helyzet, amibe belecsöppent. Általunk. - Nézze.. Én megértem, hogy igencsak kellemetlen helyzetbe hoztuk. De higgye el, nekünk sem sokkal könnyebb. Nem tudom, hogyan oldhatnánk meg ezt a helyzetet úgy, hogy egyikünk se jöjjön ki rosszul a dologból - dörzsölöm meg orrnyergem. Őszinte vagyok, talán érezheti is a hangomból, hogy engem is zavar ez a kialakult helyzet és szeretném, ha megoldódna, de valóban nem tudom, hogyan lehetne. A hazugságról pedig azt hiszem, mindannyian tudnánk mesélni. Néhány szerencsés kivételével egyik utódunk sem tudja, hogy tulajdonképpen vérvonalának alapítójával hozta össze a sors. Persze ez még változhat, de nincs rosszabb, mint a családod szemébe hazudni.. Pontosan ezért érzem át Mr. de Luca helyzetét, megoldást azonban sajnos nem tudok rá kínálni. Olyat legalábbis nem, ami mindkettőnk számára elfogadható volna. - Ez csak természetes - bólintással kísérem szavaimat, megértem és elfogadom, hogy egyáltalán nem lelkes. Senki sem kérte ilyesmire, sőt, talán az lenne a furcsa, ha nem így tenne. Mindenesetre én lezártnak tekintem ezt az egészet, még akkor is, ha aprócska lyukat továbbra is maradtak az ügyet illetően. Nem szólalok meg, a találkozónk lezárását is meghagyom neki, ha ő úgy gondolja, végeztünk, akkor majd szól. Kérdését hallva aprócska mosoly bújik meg szám szegletében, de nem sokáig időzik ott, lévén Tipvigut-ról lesz téma, még akkor is, ha csak pár perc erejéig. - Nem sokat - ismerem be halkan - Az ideérkezésünkkor találkoztam vele, de azóta nem láttam. A várost valószínűleg nem hagyta el, de nem tudom, mit csinál és merre - őszinték a szavaim, csak úgy, mint a találkozásunk egész ideje alatt. Sajnálom, hogy így eltűnt, ahogyan azt is, hogy nem tett még nála látogatást. Nem tudom, készül-e egyáltalán valamire, vagy csupán nem tart igényt ránk, a Testvéreire, mindenesetre elszomorító, hogy nem mutatkozik.
- Mert ez nem lehet úgy megoldani. Jelentem ki, és azért a lelkem mélyén elégedett vagyok, hogy még ha ilyen szar helyzetben is, de nekem van igazam. Hogy meg tudtam fogni valakit az Alapítók közül. Olyan időket élünk, amikor már az ilyesmi is ünnepszámba megy. Magam is bólintok, biccentek, nem tudom hova ragozni. Persze kérdéseim lennének. Például, hogy ha ennyire visszás az egész helyzet, egyáltalán minek vannak a városban? Vagy miért fedték fel magukat akár előttem? De nem terhelem ezzel a nőstényt, nem feltétlenül azért, mert sajnálom vagy jót akarok neki, de lássuk be, még mindig fényévekkel szimpatikusabb, mint a másik volt. Fogalmam sincs, hogy mit vártam válaszul, és arról sem igazán, hogy miért tölt el valahol csalódottsággal az, amit hallanom kellett. Persze azt sem tudom, hogy egyáltalán mit reagálnék, ha az én ősömmel találnám szembe magam, ámbár amennyire fontos számomra a család, talán őt tudnám tisztelni. Talán őt elfogadnám, és talán még fejet is hajtanék neki. De úgy látszik, hogy erre nem lesz lehetőségem, vagy csak nagyon sokára. - Értem. - szólalok meg némi tűnődés után, majd egy hosszabb szünet után folytatom - Köszönöm. Nagyon kellemetlen felböfögni ezt az egy szót, mintha elakadt volna a torkomban és gombóccá változva befészkelte volna magát, hogy ő márpedig nem akar onnan kijönni. Nem szoktam köszöngetni semmit, amit igen, azt olyanoknak, akiket ismerek és akik az általam kiszabott feladatokat teljesítették. - Akkor, ha nincs más hátra, ne raboljuk egymás idejét feleslegesen. Amit megbeszéltünk, ahhoz tartom magam. Minden jót, Miss Belfort. Talán elnézi nekem, hogy nem hajtok fejet és nem úgy fordulok el tőle, mintha valami... Felettem álló volna, még akkor sem, ha ez voltaképpen így is van. Én már azt is roppant nagy előrehaladásnak könyveltem el, hogy egyáltalán idáig sikerült eljutnom.
//Gratu és köszönöm *__* És ha nincs más hátra, akkor a játékot is köszönöm, és még egyszer bocsi, hogy rajtad csattant az egész //
Azt hiszem nem voltam mintaértékű testvér. Nagyon nem. Mióta is vagyok a városban? Május óta... május óta tengetem a napjaimat az ősi földön. Május óta, én pedig gyakorlatilag keresztül kasul bejártam már az egészet. Mindent, ami megmaradt a valamikori területeinkből. Beharapásunk helyszínét, Tupilek könnyeit, vagy akármelyik nevezetesebb környéket. Több száz év telt el azóta, amikor Alignak halálát követően szinte elmenekültem innen, de... egyszerűen vannak dolgok, amik sosem mennek ki az ember fejéből. Pláne úgy, hogy nincs nála élesebb érzékekkel rendelkező vérfarkas a világon. Elég egy apró rezdülés, egy növény, mely azóta is megterem ott, egy illat... egyetlen egy apró jel, ismerős érzés s máris tudom, igen, itt már jártam. Rengeteg minden égett bele a tudatomba és bár szokás mondani, hogy megtelik egy idő után az agy... nos, szerintem minden egoizmus nélkül jelenthetem ki, az enyém ugyan nem. Világéletemben információkkal dolgoztam, melyek számítógép híján az agyamban raktározódtak el és elő is tudtam őket hívni. Volt ám még hely. Na, de elgalandoztam, miért is voltam rossz testvér. Mert nem kerestem a testvéreimet. Sőt, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy kerültem őket. Semmi ellenérzet. Csupán szerettem volna először a környék dolgaival képbe kerülni. Felmérni a várost, a falkahelyzetet, bármit, amit csak kell. Rólam pedig tudni kell, hogy az ilyesmit lassan, de leginkább alaposan végzem. Persze, így se tudtam elkerülni az összefutást... hogy megpillantsuk egymást az utcákon, vagy bármely nyílt helyen. De én ekkor csak vigyorogtam egyet, majd odaintettem, hogy majd később beszélünk és eltűntem. Még nem jött el az idő, hogy odaálljak a testvéreim elé... egészen mostanáig. Már közeledett a tél, én pedig kellőképp informálódottnak éreztem magam. De vajon kit keressek meg először? A válasz adta magát... annak, akinek tettem korábban egy ígéretet. Így hát tárcsáztam a számát, amikor kiderítettem. - Találkozzunk két nap múlva, a város határában levő elhagyott házban, nem messze a lovardától, Árnyak anyja. Nem mondtam el, ki vagyok. Bíztam benne, hogy ez a névtelen telefon felkelti Eska figyelmét, főleg a megszólítás, amivel a tudtára akartam adni: tudom, ki ő igazából. Mindenesetre én már aznap reggel odamentem a megbeszélt helyre, befészkelve magam az elhagyott objektumba. Semmi különöset nem viseltem, kényelmes szabadidőfelső volt rajtam meg farmer. Valahol azért izgatott is voltam azért persze, hiszen olyan régóta váratott már magára a viszontlátás. Kíváncsi voltam, vajon mennyit változhatott azóta Eska. Féltem tőle, hogy talán túl sokat, hiszen mégiscsak 500 év telt el... mióta pont ezen a helyen láttam őt utoljára az eltávozásom napján. Sajnos az idő már csak ilyen, rajtunk hagyja vasfogát. De akárhogy is lesz, egy valamit aligha halványíthat el: örülni fogok, hogy viszont láhatom őt.
Mostanában valahogy istentelenül sokat csörög a telefonom, kettő van, az egyik az értelmes egyedeknek, a másik mindenki másnak, az tartozott a jelmezkölcsönzőmhöz. Volt egy harmadik is, de az leginkább a testvéreimhez tartozott. Tekintettel arra, hogy egy nap leforgása alatt kétszer csörrent meg az előbbi, kicsit ráncoltam a szemöldököm. Az egyik a helyi Alfa volt, úgy tűnik, ideje randiznunk, a kérdés már csak az, hogy mennyire járok majd sikerrel nála, de elég hamar kiment a fejemből a randevúnk közeledő időpontja, mert kaptam egy másik furcsa hívást. Meglehetősen a magasba szaladt a szemöldököm, mikor meghallottam a szöveget, és csak pislogtam magam elé, nagyjából a testvéreimen kívül tudomásom szerint egyetlen farkas van, aki tudja, ki vagyok, de az ő hangját megismerném. Következésképp a telefonáló egy még meg nem jelent testvérem. Annyit mondtam, hogy rendben, és megnéztem az időpontot, hisz csak a két nap volt fixen megadva, következésképp ehhez kell igazodnom. Jártam már itt azóta, és emlékszem, mi történt itt, akkor is ezért jöttem, s most… úgy hiszem, vagyis, inkább szeretném remélni, hogy most is ezért teszem. Könnyed lépteim még emberi alakomban is nesztelenül simulnak a természet hangjai közé, sokáig nem látszom senki számára sem, előbb látni akarom, tudni, hogy ki az, érezni a bizsergést a tetoválásom egy régóta sajgóan mozdulatlan pontján. Már azelőtt megsúgja, mielőtt meglátnám, a lelkemről mintha eszement gyorsasággal gördülne le egy hatalmas szikladarab. A ház némán hívogatja láthatatlan valómat, a fa nyikordul, ahogy belököm az ajtót, s ez az a pillanat is, amikor, hagyom, hogy az árnyak kiköpjenek magukból. Ajkaim rezzenéstelenek, egyelőre nem tudom, mit kellene éreznem, tennem, gondolnom, csak azt tudom, hogy hiányzott, és hogy sokaknál ezerszer jobban vártam az ő viszontlátását, egy részem bizonyosan azt remélte, hogy nem kell ennyit várnom rá. Nem kell elém fáradnia, vagy hangot adnia, hogy megtaláljam, mint ahogy az is biztos, hogy sokkal hamarabb kiszúrta az érkezésemet, mint én őt, de ez így van rendjén. Nem szólalok meg akkor sem, amikor végre vakítóan kék tükreim befogják az alakját, hozzá képest egészen be vagyok öltözve a krémszínű szövetkabátomban, lábaimon farmer, s világosbarna csizma, szőke tincseim egyenesen terülnek el vállaimon. Odalépek hozzá, nem tudom, hogy van-e már valaki, akivel találkozott, de talán úgy volna rendjén, hogy tőlem köszönt el utoljára, és engem üdvözöl elsőnek. Talán… Nem is tudom, mindig szerettem volna, hogy valakinek én legyek a legfontosabb a testvéreim közül, de ez sosem volt így, valahogy kikerültem a kusza, szövevényes kapcsolati rendszerekből, mert túl fiatal voltam a legtöbbekhez. Hozzá is. Némán lépek elé, s emelem meg karcsú ujjaimat, hogy arcára fonjam őket, közel lépve, homlokom az ajkának támasztva. A magasság különbség okán más nem jöhet szóba, pedig legszívesebben a homlokához érinteném a sajátomat. Ismer, tudja jól, hogy nem fogom kimondani, amit érzek, attól még tény, hogy hiányzott, és igen, örülök, hogy végre láthatom. Különös módon értelmezi a még találkozunk szópárost. Szavak mégsem jönnek a számra, kicsit úgy érzem, mintha elrontanék vele valamit, talán félek, hogy a jelenlegi harsány, nagypofájú mivoltom határozottan nem az, amire emlékszik, s ki tudja, így lehetséges, hogy nem is kedvelne. Furcsa, nem szoktam hozzá, hogy létezik olyan, akinek valóban érdekel a véleménye.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Az egykori nappali egyik ablakát foglaltam be, lábammal betámasztva a falat, másikat pedig sután lógatom. Tekintetem kifele réved a ház körüli tisztásra. Mereven ülök, mint valami szobor, minden felesleges pótcselekvés hiányában, karjaimat karba téve. Akárhányszor lehunytam a szemem valahogy mindig megelevenedett a múlt, láttam magam előtt a tájat, évszázadokkal ezelőttről. Ahogy ott állok én, a búvalbélelt, magában és majdhogynem az egész világban csalódott vérfarkas, a távozás szélén, s pont Eska búcsúztat el. Ha belegondolok így utólag, rájövök mindig, hogy hallgatnom kellett volna rá. Lehetnek akármilyen rosszak az állapotok, a helyzet, kevés lehet jobb gyógyír a fájdalomra, mint azok, akiket testvérének tart az ember. Főleg nekem, aki számára a beharapás egyet jelentett az elszigeteltségből való kitörésből. Igen, talán ha maradok és nem rágom magam, hanem feléjük fordulok, minden jobb lett volna... minden... boldogabb? Kötve hiszem. Számunkra sosem volt opció a felhőtlenség. Nem, sajnos ez egy kötelező rossz volt az életemben, amin átmentem az elválásunkat követően. A halálom pár évre rá, meg mindaz, ami jött utána. Talán a maradásom megóv ezektől, de akkor nem tanulom meg a leckét... és valahol nem lennék büszke magamra, amiért olyan mélypont után most itt lehetek úgy, hogy el is értem valamit ebben a hosszú, nehéz életben. Mert így volt. De ennek ellenére szeretek eljátszani a gondolattal... mi lett volna, ha végül bólintok neki és visszasétálok vele a többiekhez... vajon... valami megváltozott. Kissé elrévedt a tekintetem, most újra kintre fókuszáltam. Kimondottan azt nem láttam, hogy mi okozza a változást... csak érzékeltem a végeredményt. Halk neszek jutottak el a tudatomig, egy ponton mint ha megrezegtek volna a levelek egy bokron... mindezt úgy, hogy nem érzékeltem arra állatot. Apró jelek, én pedig lassan elkezdtem bizakodni, hogy talán ő lesz az... hogy elfogadta az invitálásomat, még ha eléggé ködös is volt. Ez a tudat pedig bearanyozni látszott a napomat. Mindazonáltal csak akkor lehettem ebben biztos, amikor hónapok után újra éreztem az égető érzést a tetoválásomon... majd hirtelen a semmiből ott termett az ajtóban. Halk kuncogást hallattam, aurámba derű vegyült, melyet biztos megérzett ő is. Hiába, annak idején nem véletlenül volt olyan nehéz rátalálni Eskára, ha igazán el akart bújni. Hallottam a közeledő lépteit, ahogyan a régi gerenda megnyikordul a talpa alatt. Egyre közelebb és közelebb, mígnem hallottam, hogy átlép a küszöb felett és egy légtérbe kerültünk. Ekkor másztam le az ablakból, majd fordultam felé. Más volt a külseje... más jegyeket véltem felfedezni a kisugárzásában... de még mindig felfedeztem benne azt a nőt, akit régen ismertem. Végigmértem őt a tekintetemmel és tetszett, amit láttam, de ez még mindig csak a külcsín volt. Hamarosan pedig ott állt előttem, arcomon éreztem az ujjait. Örökké szigorú vonásaim megenyhültek, ahogyan rámosolyogtam, majd csókot nyomtam a homlokára, amikor közelebb húzódott. Derekára fontam a karjaimat, hogy üdvözlő ölelésben részesíthessem rég látott testvéremet. Őszintén szólva nem gondolkodtam előre, hogy milyen is lesz a találkozás, de most már mertem volna kijelentéseket tenni. Éreztem Eska őszinte örömét, mely számomra is boldogabbá tette a viszontlátást. A találkozást, melyre talán illendő lett volna hamarabb vállalkoznom, de így alakultak a dolgok... a dolgaink, mert biztosan neki is megvan a maga története. Nem is szólalok meg, csak hagyom, hogy megéljük a viszontlátás pillanatát. Olykor egy mély, jelentős csend többet ér, mint száz kimondott szó. Nem is kellett megszólalnia egyikünknek sem. Hiányzott, akárcsak az összes többi testvérem, de mégis ő kapta a jogot, hogy először találkozzunk. Járt neki. - Sajnálom, hogy eddig várattalak - suttogtam a fülébe. - Jó újra látni téged, Eska.
Akármennyire is volt halk a kuncogása, nem maradtam rá süket, mosolyt csalt számító, megannyi hazugság rágta ajkaimra. Egy idő után akkor is meglelne, ha rejtőznék, és nem a képességeink miatt, hanem mert előtte próbálnám leplezni magam. Így megy ez, egymás ellen nem használhattuk sosem, amivel nekem nincs semmi bajom, bár azt hiszem, nem sok ember van a világon, akinek jutott tizenkét testvér, akik előtt mondhatni nyitott könyv. Nem csak én voltam más, ő is, de az lett volna fura, ha most indián vérünk minden büszke öregségével állunk egymással szemben, beleőszülve az évszázadok roppantó súlyába. Nem panaszkodom, noha a szőke sosem jött be, de kezdem megszokni, alig múlt egy éve, hogy ebbe a testbe bújhattam, előtte minduntalan mediterrán bőröket kaptam, néha visszasírom őket. Végigfutott rajta ezüst tekintetem, hisz hagytam, hogy a felszínre kerüljön a farkasom, és visszaköszönjön a szemeimben. Nem panaszkodhat, ami azt illeti, igencsak szemrevaló férfitestet bitorol. Néha nem érzem éppen igazságosnak, hogy azok, akik közelebb álltak hozzám, meglehetősen finom falatok az értékítéletem szerint. Először Tipi, most meg ő. Borzasztó. Ám soha, egyetlen testvéremmel sem tettem olyat, ami egy egyszerű embert mélységes megrökönyödésre késztetne. Ki tudja miért, de zavart, hogy ennyire szigorúak a vonásai, mintha a normálisnál sokkal jobban meggyötörte volna az élet, mintha nem találná, vagy nem is keresné benne a szépet. A boldogság nekünk nem jár, tudom jól, de néha lehetne legalább egy kicsit jó. Megkapom azt., amit én nem tudok adni neki, de így talán jobb is, mindig ő volt az idősebb, én meg a pici, a gyermek, de szerencsére sosem a legkisebb, bár a többiekhez képest mindig is túl fiatal. Mostanra ezek a határok már rég elmosódtak, nyolc évszázad távlatából mit sem számít 10-20 év. Megemeltem karjaimat, hogy a nyakát fonjam körbe, lehetne romantikusnak nevezni, de sosem volt köztünk olyasmi, ami erre utalt volna, a barátok is szoktak ölelkezni, a testvérek pedig pláne. Nem feltétlenül kellett ennek a pillanatnak hamarabb jönnie, Tipviguton kívül egyetlen testvéremet sem láttam az évek tengerében, őt is csupán véletlenül. A szellemek nem akarták másként, mi pedig sokkal inkább függünk tőlük, mint bárki, és fényévekkel jobban, mint szeretnénk. Ritka az, amikor én nem beszélek, durrogtatok ostoba, értelmetlen poénokat, most azonban nem mondok semmit, csak elmerülök a jelenben, kevés az igazán jó, tartalmas pillanat, meg kell ragadni őket. Mosolyom ritkán ilyen őszinte, bár ő ezt nem láthatja, de hiszem, hogy érzi, ki, ha ő nem? - Ugyan már. Ne sajnáld, így kellett lennie. Csóválom meg a fejem, és mosolyogva nézek fel rá, számomra itt és így tökéletes, nem kell másként lennie, és kész. - Téged is jó újra látni, Chulyin! Tán magával ragadott valami nagyobb csoda, hogy eddig várattál minket? Kérdezem őszinte kíváncsisággal, hisz a legtöbbünk már év eleje óta itt volt, ő ahhoz képest meglepően sokat késlekedett. Vajon hogy bírta a tetoválása égető valóját?
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
A szigorú arcvonás a részemről sajnos már amolyan szakmai ártalommá vált. Lehet korábban is, még fiatalon meglehetősen koravénnek számítottam, vagy akár még magamnak is valónak egy idő után, amikor feladtam a többiek felé való közeledést jóidőre. Persze nem mindig voltam ilyen. Csak egyszerűen az évszazádok az én részemről állandó felelősségben teltek. Andrzej testében az óriási falka irányítása, majd Michelle és Petrov tanítása, Altairként az aszaszin élet velejárói, éjjel-nappali készenléte, most pedig Varenként a jelenlegi. Egymagam koordinálok egy háttérszervezetet, mely az egész világ előtt titokban van, ráadásul felelek érte, hogy az őrzők állandóan megfelelő információkat kaphassanak, melyen akár az életük is múlhat. Olyan fajta élet volt ez, melyben már a mindennapi életben sem volt megengedhető a lazaság, hiszen annyira felemésztette a szabadidőt is. Ráadásul egy vezetőnek megvannak a maga kötelességei és bár hiába vagyok semleges farkas, igenis betartattam a szigort, a rendet a beosztottjaim és a Rend által fogadott testvéreim között. Csakis így tudtunk eredményesen működni, nekem pedig tartanom kellett ezt a színvonalat. Nem is tudom, talán Herol bőrében voltak utoljára teljesen gondtalan, felhőtlennek nevezhető időszakaim, de még ott is megvolt a mindennapi dolgok íze... talán csak inkább egyensúlyban volt a kettő. Aztán amikor az ember hosszú éveket tölt ilyen állapotban alapból átrakódik más időszakaimra is és ennek volt köszönhető, hogy Eska szembesülhetett a tekintetemmel. Holott nem neki szólt, csupán kicsit lassan megy az olvadás és erre figyelmeztettem is magam. Most nem lesz szükség erre az oldalamra. Testvér mellett voltam, akit szó szerint nem láttam már évszázadok óta, ilyenkor igazán ki lehet húzni azt a bizonyos karót és elhajítani a szoba sarkába, képletesen. Meg is tettem, hiszen végül már mosolyogtam Eskára. S már csak ezért is örültem a viszontlátásnak. Elég jól bírtam a hajtást meg az ilyesmiket, de nekem is szükségem volt rá, hogy kicsit kiengedjek. Minderre pedig nincs is jobb lehetőség, ha egy kedves személlyel tesszük ezt a múltból. Ahogy ott álltunk ölelkezve a nappaliban szépen lassan leengedtem magamról ezeket a dolgokat magamról és már csak a pillanatnak éltem... a viszontlátás pillanatának. Rég volt már ilyen örömben részem, már csak ezért is örülök, hogy Eska eljött és ilyen szívélyes fogadtatásban részesített. Nem kell látnom a mosolyát természetesen, így is süt róla. - Mint oly sok mindennek az életünkben, nemigaz? De ezt inkább nem is kell részletezni, mindketten ismerjük, most meg inkább maradjunk kicsit a jelenben még, mielőtt jönnének a múlt súlyai. Amikor rám emeli a tekintetét és így pillog fel rám... hát nem tehetek róla, de módfelett bájosnak találom. Valahogy fel is idéződik bennem egy pillanatra egy kép a múltból, amikor még kislányként nézett fel rám hasonlóan. - Volt egy ügy, ami már lassan egy évszázada húzódott. Tartoztam egy barátom emlékének azzal, hogy igazságot tegyek érte - egy újabb csalódás volt az életemben ez az egész, de attól, hogy nem beszélek róla, még megtörtént, szóval kár lenne titkolni. - Meg még szerettem volna elintézni pár dolgot, mielőtt elétek állok - vallom be neki. - Régóta itt vagy már? Mondjuk azt inkább nem teszem hozzá, hogy míg Moriarty-t levadásztam és elértem Fairbanks határába a vállam kis híján leolvadt a tetoválásom égető hatásának. Csodáltam azt is, hogy egyáltalán addig kibírtam.
Tudom én, hogy nem nekem szól, hisz semmit sem vétettem ellene, sem most, sem máskor, ám nem csodálkozom azon, hogy mind fáradt, meggyötört, túl sokat látott lelkek vagyunk. Én magam is olyan terhet cipelek, amiről nem vágyom beszélni senkinek sem. Megannyi fájdalmas év és momentum, mellette villanásnyi boldogsággal, mi mondhatni kósza reménysugár a végtelen lét borzalmában. Tudjuk, sosem lehetünk felhőtlenül azok, nekünk nem jár, sokkalta fontosabb feladatra rendeltettünk, amiért mindent fel kell áldoznunk. Jobban tetszik a mosoly, legyen bármennyire is kényszer szülte, a legjobb játékos, a legtöbb maszk tulaja én vagyok, nekem minden rezzenésem hazugság, olyannyira, hogy olykor önmagam is becsapom velük. Az én mosolyom mindig őszinte, csak én tudom, hogy belül már rég elszenesedett, kietlen pusztaság honol, nincs a máz mögött semmi, ami érdemes volna a figyelemre. - Sajnos nagyon igaz. Hajtom le a fejem, nem szívlelem, hogy a sorsunkkal más játszik, hogy már rég elhunytak mondjanak áldást vagy átkot sorsunkra, kedvük szerint irányítva minket. Igazságtalan, és sokszor gondoltam már úgy, nem érte meg, Elsőnek lenni, egy vérvonal fejének. Túl nagy az ár, túl kevés az öröm. Ezen bűnös gondolatok azonban elsüppedtek némileg, mikor is összetalálkoztam újra a Hollóval, s eljutottunk eddig a pontig, hogy ölelkezve álljunk egy egykor volt élet romjain, kivételesen nem a sajátunkén, bár lábunk nyomát kétségkívül számtalanszor tette magáévá itt is az anyaföld. Bájos. Ritkán gondolnak annak, mert ritkán akarom, hogy annak lássanak, törékenynek, egyszerűnek, annak az egykori kislánynak, akinél majd mindenki idősebb, okosabb, erősebb, nagyobb volt. Most már mindez a múlt homályába vesző árnyék csupán, s szeretem, hogy nem számít. - Ezek szerint sikerrel jártál. Nem kérdés, hisz szavaiból kitűnik, hogy így van, máskülönben még most sem lenne itt, köztünk, várva, hogy a szellemek végre elárulják, mi célja van annak, hogy ismét itt kell beszívnunk az éltető levegőt. - Értem. Hazudom, hisz nincs így, én rohantam, ahogy tudtam, mintha csak dróton rángattak volna, tudom, hogy nem így volt, mégis, vágyott vissza egy részem, a kiskamasz, a játékos, az, amelyik szeretettel emlékezett a kezdetekre, ám nem az, amelyik elárulta Alignakot, majd útjára engedte testvéreinek nagy részét, míg végül őt is elszólította az élet. - Majdnem egy éve, azonnal jöttem. Felelem gondolkodás nélkül, s igen, ott a tüske, hogy miatta, miattuk, akik még nem érkeztek meg, vagy ily későn, céltalan lézengés csupán az életem. Kerestem elfoglaltságot, jobbára találtam is, de a nagy egészet nem látom, és nem is érthetem. Szeretném már végre tudni, miért vagyunk itt, és elmenni, amint lehetséges. Nem vágyom maradni, arra a lélekre emlékeztet, aki sosem mert szeretni, mert tudta, átok ül rajta, így nem teljesülhet be. nem olvadhat fel valaki érzéseinek kereszttüzében, nem tapasztalhat meg valami nagyon fontosat. Mostanra már nem bánom, nem érdekelnek az érzése, nem vágyom rá, kiölték belőlem az évek, ám sokáig másként volt, sokáig próbálkoztam. Eredménytelenül. Ma már nem teszem. - Lemaradtál a Vörös Holdról, rendkívül izgalmas, meglepetésekkel tarkított este volt… Nem is biztos, hogy hallott róla, fogalmam sincs, csupán azt tudom, hogy nekem új volt, de az, hogy én nem tudok valamit, nem jelenti azt, hogy mások sem.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Lehet inkább nem kellene feltétlenül magyaráznom, mit miért csinálok, mi áll a háttérben, de hát az már nem is én lennék. Már a puszta létem is tagadja ezt a fajta dolgot. Túlságosan összetett, túlságosan sok. Világéletemben olyan voltam, aki magyarázatokat keres a dolgokra, alátámaszt. S akkor még ott volt a vérvonal, mely felruházott a képességgel, hogy szinte mindent lássak ezen a világon. Az a mérhetetlen információ rengeteg, ami napi szinten ért, túlságosan is sok. Túl telítetté teszik a mindennapokat ahhoz, hogy egyszerűen lehessen állni a dolgokhoz, hiába szoktam már hozzá az évszázadok alatt. Na igen, mondhatjuk, hogy néha eléggé bonyolult személyiség tudok lenni. - Ilyenkor nem szeretem, ha igazam van. Néha az ár túlságosan nagy volt. Nem teheted, amit feltétlenül akarsz, de ha mégis, a fejedre koppintanak. Sokan már az egyszerű vérfarkas létbe is beleőrülnek, nem bírják elviselni a terhet, ami a vállaikra nehezedik. De még az ő életük is eltörpül az mellett, amit alapítónak jelent lenni. Sokan beleőrülnének mindabba, amit nekünk kellett kiállni az évek során. S egyszerűen csupán azért, mert nem tudnak tovább látni egy bizonyos ponton. Igazából én a mai napig nem értem néha, hogy voltam képes eleget tenni a teendőimnek. De aztán rájövök... alkalmazkodtam, ennyi. De most nem akartam ezzel a gondolattal foglalkozni. Most túlságosan jónak éreztem mindent, reménykedtem, hogy a falak egy darabig kívül tartják az őrült külvilágot, míg minden visszaáll a normál dolgokba a viszontlátás örömét követően. S mégis, a képességem nem hazudtolta meg magát. Éreztem, hogy valami nincs rendben Eska körül. De mint mondtam, nem adok hangot neki. Nem most. - Bár ezt mondhatnám. Sikerrel jártam, mert elkaptam, aki után kutattam. De egy újabb bukás nekem, amiért nem megfelelőt tettem egykoron a kölykömmé. A mai napig ott él a tudatomban az utolsó párbeszédünk a fejünkben, miután megfosztottam őt a farkasától. Ahogyan engem szid, amiért olyan sorsa lett, amilyen. Bármennyire is magának köszönhette a sorsát, mint teremtő felelős voltam érte, hiába nem az én utasításomra kezdte el gyilkolni az őrzőket. A felelősség az enyém, mint akármely leszármazottam esetén. Megérzem Eska szavaiban a lódítást. Sajnos vannak dolgok, amiket akarva akaratlanul is észreveszek. Rendes körülmények között rühellem, ha hazudnak nekem, mindennél hamarabb kiszagolom. Most viszont nem hozom fel. Talán azért nem, mert legszívesebben én is jöttem volna hamarabb és nem csak azért, mert a tetoválás szét akart olvasztani már lassan. Látni akartam már a testvéreimet így 500 év után. De vihar után köpönyeg, így alakult. - Még mindig nem lehet tudni, miért? Azóta foglalkoztat ez a kérdés, hogy decemberben felizzott a tetoválás. Az a nyavalyás kérdés. Miért? 500 éve éltünk szétszórva a világon, mindenki a maga életét élve, teljesítve a kötelességet, de aztán hirtelen hátraarc és jöjjünk, izibe, mert fontos. De miért? Annyira rohadtul nem lehet fontos, hogy én is itt vagyok már május óta de még egy mentális üzenet se jött a szellemvilágból, hogy végre felvilágosítsanak. Köszönöm szépen! Talán még jobban morognék az egész miatt, de legalább cserébe találkozhatok a testvéreimmel, mint Eskával. - Hallottam jópár pletykát a történtekről. Mi történt pontosan? Az ügynök elég részletes jelentést tett, de Eskától akarom hallani a pontos történéseket. Hiába, sokkal többet adtam még így is a szavaira.
Csak egy röpke, suta sóhaj érinti meg orcáját, jelezve néma lemondásomat a helyzetünk felett. Sem eddig, sem most, sem pedig eztán nem lesz jobb, miként is lehetne. Mi nem azért tapossuk a Földet, hogy a saját boldogságunkat hajszoljuk, nekünk feladatunk van, és nem engedhetünk meg olyasmit magunknak, hogy bármi letérítsen minket az útról. Megkérdezném, hogy ő mit tett, amivel kiérdemelte a szellemek haragját, és meg kellett halnia. A mai napig csodálkozom, hogy sokan közülünk meg kellett, hogy tapasztalják a szellemek létét, nekem pedig sosem sikerült olyat tennem, amiért rászolgáltam volna. Nevetséges, hogy a legnagyobb simlis az, aki megúszta ezt is, de talán köze lehet ahhoz, hogy életem nagy részét láthatatlanul töltöttem, arra viszont még ők sem képesek, hogy olyan hatalommal ruházzanak fel bárkit, hogy a Hajnali Ködöt láthassák, mikor ő nem akarja. Kivéve a testvéreimet, de mi egymásnak úgysem árthatunk. - Nekünk ez jutott, fölösleges keseregni rajta, változni nem fog. Olykor…szívesen nyújtanám a kezem, hogy leszakajtsák róla a bilincset, vagy adnám át ezen terhet valaki arra érdemesnek, hogy nyugodtan, végül beleőszülve egy teljes élet maradékába, halhassak meg. Egész életemben a szerelmet hajszoltam, mert nem kaphattam meg, s mióta az átok megsemmisült, minden olyan helyzetet kerülök, ami megérinthetné a lelkemet. Félek az ismeretlentől. Ki hinné, hogy nyolcszáz fölött még van olyan. Van, nagyon is. - Ne emészd magad fölöslegesen, nem lehet minden döntésünk jó, mi sem vagyunk tökéletesek. Én senkitől sem vettem el farkasát, senkit nem hordtam le, hogy pocsék módon éli meg ezt a létet, mert nem volt hozzá jogom, mert nem voltam mellettük, nem akartam. Eska, a Hajnali Köd, az örök magányos, egyedül van akkor is, ha vannak körülötte, az én életem sosem szólhatott arról, hogy valahol sokáig megüljek a fenekemen, még akkor is utazgattam, ha a nevem, a férjem, mindenem egy adott országba szólított. Nyughatatlan, játékos, örökkön változó lelkem nem tűrte. Tudom, hogy érzi, de kíváncsi lennék, hogy akkor is rájönne-e hamis szavaimra, ha nem úgy akarom. Ám sosem állt szándékomban kipróbálni, a testvéreink előtt nem kell alakoskodnunk, játékokat játszanunk, bár bevallom, nekem ez olykor kifejezetten nehezemre esik. - Senki nem tud semmit. Én a magam részéről már nem is találgatok, bár kifejezetten unom, hogy csak múlik az idő eseménytelenül. Furcsa, de valahogy nem óhajtok eltávolodni, túl sok az az ötszáz év olyantól távol, aki mindig is, noha kimondatlanul, de kedves volt a szívünknek. Nem vagyok az érzelmes pillanatok híve, eljátszom, ha kell, de épp eleget hazudtam már szerelmet életem során, hogy ne akarjam megtenni, ha nem muszáj. Most azonban nem esik nehezemre, ha csak rövid ideig is, de játszani a sebezhetőt, és megengedni, hogy egyszerű, gyenge nőnek lásson, amilyen igazából sosem voltam, és soha nem is lehetek. - Alignak nem bírt a szellemvérével. Összecserélgette a vérvonalakat, én megkaptam a drága Annakpokét, az ellenfelem pedig, aki egyébként egy taknyos kölyök, Kilaunét, és nem ám akármilyen mértékben, olyan erővel, mintha ő maga művelte volna. Szóval inkább arról volt szó, hogy megszállta random szerencsétlenek testét, és azokban támadt ránk. Nem halt meg senki, de nem múlt sokon a legtöbb esetben. Én könnyen megúsztam, de például Annakpok is elég gyatrán nézett ki, az őrá támadó majdnem meg is halt, Kilaun sem járt jobban, szintúgy a támadója… sorolhatnám még. Senki sem úszta meg, aki itt volt közülünk. Remélhetőleg elég érzékletes voltam, ami azért vele szemben valljuk be, elég mókás kifejezés. Mindenesetre eztán azért már eleresztettem, nem szerettem volna, ha esetleg kényelmetlenné válna a dolog. - Egyébként, szerintem a szellemek arra várnak, hogy mind megérkezzünk a városba, biztosan együtt kell itt lennünk, hogy megtudjuk, miért jöttünk. Ki tudja, mikorra fog egyáltalán megvalósulni…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Hogy mi vezetett oda, hogy nekem is el kellett pusztulnom egyszer? Igen, pusztulnom. Talán erős kifejezés, de ennél találóbb nincs. Annak a valaminek, ami voltam első életem végén, pusztulnia kellett, hogy valami más léphessen a helyére. Valami olyasmi, mely sokkal inkább méltó az első létre. Elvakultam, megtörtem, megtagadtam mindazt, aminek lennem kellett volna. Én voltam az, ki a legélesebben látja a világot, mégis vakká váltam. Kellett hát a halál, mely elragadott, hasonlóan, mint Teremtőmet egykoron. Majd visszatértem... és mi a vicces az egészben? Nem megtörten, elgyötörten a sorsomtól... hanem erősebben, mint valaha. A halál nem csak büntetés volt, de lehetőség, ugródeszka is, hogy onnantól lehessen is hova menni. Hogy legyen valami, amiben megtalálhassuk a saját érvényesülésünket, mert hosszútávon csakis így lehet elviselni ezt az egészet létet. - Félek a kesergés is olyan dolog, mely kihal az emberből az évszázadok során és már csak az marad, hogy menni kell előre. Persze, voltak időszakaim, amikor keseregtem. Jópár olyan dolog történt az életemben, mely miatt elcsüggedtem, nem tudtam, mit csinálhatnék... aztán persze megráztam magam és megtettem a következő lépést, eddig pedig nem volt olyan, amikor ne ez történt volna. Ennek kellett történnie. Alapító vagyok, ki más viselkedne így, ha nem én? - Igen, ebben sajnos igazad van. Csak tudod ha már én is tévedek valamiben, ott nagyon nagy baj van. Még ha ez most nagyon egoistán is hangzott. Akárhogy is, én vagyok az a 13 közül, akinek megadatott, hogy mindent észrevegyen a legapróbb jelet, neszt, hangulatváltozást, vagy bármi mást észrevegyen. Minden egyes rezdülés olyan visszhangot vert a koponyámban, mint ha gránátot dobnának. S pont ezért, mert egyszerűen azt is észreveszem, amit nem akarok, megvan a lehetőségem a megfelelő döntés meghozatalára. Olykor bár lassú vagyok, de megfontolt és azt a döntést hozom, ami a legjobb. Hiszem én, hisz mint Eska is felhívta rá a figyelmemet, mindenki téved. De akkor is bosszant! - No és mi a te feltételezésed? - kérdezem, hiszen őszintén érdekel, mi lapulhat az ő fejében. Akárhogy is, egy a sorsunk, csak mi láthatjuk olyan szemmel a világot, amilyen volt a mi valóságunk. Akármennyire is érthetnek meg minket, ez tipikusan olyan dolog, melybe egy kívülálló nem szólhat bele az okoskodásaival. S valakik, akkor talán a mi feltételezéseink adhatják meg a választ arra a bizonyos kérdésre. Mely szerintem mindannyiunkat foglalkoztat egytől egyig. Miért? Talán hogy Alignak szétcsapjon köztünk és végre bosszút állhasson? Nem, ennyire még a szellemek se lehetnek egyetlenek. De mégis, ahogyan hallgatom Eska beszámolóját a történtekről, hirtelen nem tudok másra gondolni. Ez volt hát a módja annak, hogy szembesüljünk a múltunkkal? - Szóval atyám még mindig nem felejtette el nekünk a történteket - morgom, hangomból érezheti a megvetést, helye nem volt már benne annak a szeretetnek, melyet korábban érezhetett belőlem Alignak felé. - Csak azt kapta, amit megérdemelt, nem többet, nem kevesebbet. Belátja? Nem, neki vissza kell jönnie és másokat bábnak használva bevégezni azt, ami a saját erejéből nem telhet. Másokat bábnak használni... még mindig ott tartunk, ahol 500 évvel ezelőtt. Nekem 100 év elég volt a Szellemvilágban, hogy megváltozzak, de úgy tűnik egyes dolgok tényleg nem akarnak megváltozni soha - hangomban indulat feszül, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan halad is tovább, ahogy lenyugtatom magam néhány mélyebb lélegzetvétellel, kissé megborzolva vele Eska szőke fürtjeit. - Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod... ahogy annak is, hogy a többiek megúszták. Najó, azért én tisztában voltam vele, hogy Eska nem egy törékeny nádszál, de egyikünk se sebezhetetlen. Mindenesetre nem megyek most át aggódó testvérbe, mert azzal tényleg ledegradálnám őt, az meg egyikőjükkel se célom. Az ölelés megszakad végül, hagyom is hogy menjen. Fura, hirtelen nem tudnám megmondani, meddig álltunk így a nappaliban. Csak azt tudom, hogy nem zavart egyáltalán a dolog, sokkal inkább volt kellemes. Mi más lett volna, ha egy rég látott, kedves személlyel találkozunk? De már tényleg válni kellett, hiszen a mértékletesség is egyfajta erény. - Akkor lassan meg kellene nyilatkozniuk - mondom, ahogy teszek pár lépést hátra és hátamat a falnak döntöm. - Jó lenne, mert fúrja a kíváncsiság az oldalamat. Azt pedig kétlem, hogy csupán valami családi reunion állna a háttérben. Persze a viszontlátásnak örülök, de ennél nagyobb kártyajátékosoknak ismertem meg az odaát levőket.
- Ettől ne félj, én még jó vagyok benne, ha arra van szükség. Ám hogy valóban elcseszett sorsom romjain keseregjek? Arról szó sincs, soha nem is volt rá példa, hisz valós érzéseim ködfátyol mögött siránkoznak, hogy egyszer kieresszem őket. Nem kellenek, a hideg, egyszerű számítás, a másokhoz való idomulás kell nekem, könnyed maszk mindegyik, amiket magamra szokásom húzni. Azt sem tudom, már valójában ki vagyok. Talán most, mellette vagyok a legigazibb, hisz amilyen nehezen engedtem el akkor, olyan könnyű most ölelésbe hajtanom a fejem, s örülnöm annak, hogy itt van. Sosem szerettem úgy, hisz nem voltam képes szeretni senkit sem, de ha lettem volna, talán kialakulhatott volna bennem valami. Évszázadok múltán, mikor már nem csak a kislány voltam mindenki szemében, hanem felnőttem. - Lehet, de tökéletes te sem lehetsz, tévedni mindenki szokott, s nem másokkal, inkább önmagukkal kapcsolatban. Nem kell emiatt ostoroznod magad, úgy hiszem. Hagyd pihenni az elméd, néha neked is kijár. Simítom meg finoman az arcát, eddig nem is tudtam, hogy ennyire kedves a lelkemnek a személye, hiányzott, persze, mint mindegyik testvérem, de úgy tűnik, ő is kicsit jobban, és erre talán nem is vagyok felkészülve. Vannak benyomások, érzetek, amikkel egyszerűen nem szeretek szembesülni. Az én lelkem nem finom, nem patyolat, soha nem is volt, nem kell a könnyed köntös, a kellem, a báj, az nem én vagyok, s ekképpen olyan sem lehetek, akinek egykor megismert. Már nem vagyok az a lány, tönkretettek az évek, tönkretettem önmagam. Saját sorsomra vontam örök, visszavonhatatlan pecsétet, belenyomva a halál címerét a vörös viaszba. - Talán naiv elgondolás, de abban bízom, hogy van valami komolyabb feladatuk számunkra, valami új, valami, ami célt ad, s nem csak ténfergést a mindennapokban. Lehet, hogy más másként érzi, én így, és nem is hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna. Olykor úgy hiszem, már nincs miért, pedig még nem is ismerem a szerelmet sem, de úgy gondolom, jobb így nekem, nem illik hozzám. Soha, senkit sem tudnék kétkedés, rafináltság nélkül, lecsupaszítva önmagamat szeretni, márpedig a nagy betűshöz az kell. Láttam számtalanszor, éreztem, mikor engem szeretett úgy valaki, s máig ég miatta a pofám. Nem mindegyikért, de egyért igen, a legutolsó férjemért, a halott gyermekem apjáért. Az egyetlen lélek, akinek bocsánatkéréssel tartozom. - Hogy felejtette volna el? Nem tudott bosszút állni eddig, mind élünk, s tudod, keresve sem találhatna jobb alkalmat a próbálkozásra, mint mikor mind egyben vagyunk itt. A halálának évfordulóján, ott, ahol megöltük. Én nem hagynám ki. A következőt sem. Őszintén, nem várom azt a napot, egy részem fél tőle. Olykor eszembe jut, hogy engem miért nem büntettek még halállal? Miért nem kellett a szellemek közt bolyonganom? Hisz sosem voltam szent, a feladatom sem mondhatni, hogy szépen végeztem volna. Pocsék teremtő vagyok, és mégis végigéltem az összes évemet. Nem mondom, hogy jó volt, mert igazán boldog nagyon rövid ideig voltam, s akkor is biztos lehettem abban, hogy nagyon rövid ideig fog tartani. Így is lett. - Tudod… rossz pénz nem vész el. Pillantok fel rá mosolyogva. Nem érzem sértve önmagam, nem voltam sosem domináns, hogy egy ilyenre kikeljek magamból, nem fontos. Szerencsére nekem még csak bajom sem igazán esett, nemhogy komoly. Ami igen, azt is magamnak okoztam. Talán ha nem Kilaun meséin növök fel, ha nem ismerem az Álmodó trükkjeit, elhittem volna, hogy elemészt a tűz, de így képtelenségnek tűnt. - Ohh, nem, biztos nem egy békés családi vacsi a céljuk. Az valóban túlságosan egyszerű lenne. Nagy dolgok készülnek, és ha tehetném, nem lennék itt, mikor megtörténnek. Dőlök mellé a falnak, karommal az övét érintve, ruhástul persze, de még így is közelebb érzem magamhoz, mint méterekkel arrébbról. Csupán arról van szó, hogy túl rég láttam, és egyszerűen közel vágyom lenni hozzá, ennyi az egész.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Remélem annyira azért nincs rá szükség gyakran. Hogy szégyen lenne az ilyen szintű "gyengeség"? Nem, egyáltalán nem az. Lehet engem most túlságosan lágyszívűnek nevezni, de ismertem az emberek természetét. S bár mi már jó 800 éve nem vagyunk emberek, de egykor azok voltunk, örököltük előző életünkből az ő létükből való gyengeségeket. S bár mi voltunk a legerősebbek ezen az egész világon, nekünk is kellett, hogy legyenek nehéz pillanataink. Magam nevében is beszélek, mert nekem néha volt egy-két olyan napom, amikor rám szakad a majd egy évezredes múlt és olyankor ne keressenek... még akkor se, ha pár óra után úgy állok talpra, mint ha mi se történt volna, mert tudom: túl sokan számítanak rám ahhoz, hogy begubózzak. S reméltem Eska se ilyen, nem, nem nézném le érte, csak régen mindig ő volt a jókedvű közülünk... csak hát... 800 év az 800 év, vagyok ennyire realista. - Sajnos az én elmém nyughatatlan, Eska. Ha egy bogár leesik a fáról és halkan puffan, még azt is megérzem - kicsit túlzás, de igaz; ilyen az örökké érdeklődő természet. - Tudod, ha csak annyiról lenne szó, hogy tévedtem és nem lett volna belőle nagyobb gond, akkor nem ostoroznám ennyire magam... de nem tudok úgy, hogy őrzők tucatjai fizettek miatta az életükkel. Hiába, ez voltam én. Mindig, minden körülmények között vállaltam a felelősséget a tetteimért, az utódaimért, vagy akár a beosztottjaimért... vagy éppen a másik testvéreimért, akik az aszaszinok voltak. Ilyen voltam, nem tudtam, de nem is akartam más lenni. Nem önként lettem vérfarkas, de alapító igen. Bár Alignak adta a parancsot, de végül én kezdtem el beharapnom másokat. Az alapítói életet pedig komolyan vettem. Nem csoda, mert mára szinte ez maradt az egyik sarkalatos pont az életemben, mely segített célt adni. Magasztos gondolataimból Eska húz vissza, amikor megérint. Jól esik az érintése, halvány mosoly meg is jelenik az arcomon pár pillanat erejéig. - Remélem én is, még ha megvannak még a saját feladataim és kötelességeim. A tetoválás a vállamat is majd leégette, annyira sürgős volt nekik, hogy jöjjek. Ezek után remélem valami nagyon fontos van a háttérben. Bár ahogy nézem már eléggé a türelmed végén vagy. Félig meddig csipkelődés volt a részemről, de éppen annyira megállapítás is. Mondjuk ebben nincs semmi meglepő. Már majd egy éve itt van a városban és még mindig váratják őt a szellemek a nagy válasszal, melyre a kérdés amúgy roppant rövid is: miért? Annyi év, annyi szétszórva töltött időszak a világban, miért pont most? S bár nagyon örültem a lehetséges viszontlátásoknak, mint most Eskának, de a választott életvitelem megköveteli tőlem, hogy a világ egyes pontjain megjelenjek. Egyelőre még nem okozott fennakadást, de ami késik, az nem múlik, szokás mondani... ez a mondást meg én is alátámasztom. - Tudod, miután elváltunk azon a napon, életem legsötétebb időszaka jött. Életemben először csalódnom kellett egy leszármazottamban és nagyon, de nagyon rossz időben jött. Kifordultam magamból és ezért kellett meghalnom. Utána majd száz évet töltöttem odaát, de nekem elég volt ahhoz, hogy egészebb emberként, megszabadulva a mocsoktól térjek vissza. Száz év... atyámnak 500 állt rendelkezésére eddig és semmi változás, pedig voltak közös tényezők a halálainkban - bármennyire is szörnyű beismerni, de a zsarnok és az én elmúlásom is valahol el tőről fakadt. - Mert nem tettél olyat, Eska, ami szükségessé tette. Amennyire én észrevettem, nagyon ki kell fordulnod magadból, hogy halállal büntessenek téged. S hogy ez mikor jön el, azt odafent döntik el. Kinél mi - utána összevonom a szemöldököm. - Miért mondod ezt? Nem állok neki biztosítani Eskát, hogy biztos nem úgy van, ahogy mondja, biztos jó teremtő volt. Oka van annak, hogy így beszél magáról és őszintén tudni akarom, miért véli így. Ha volt valami, amit megtanultam, azaz, hogy kerüljük el a felesleges okoskodást, míg nem ismerjük a pontos körülményeket. Eska pedig felnőtt nő volt már, nem kis csitri, jobban tudja, milyen élete volt eddig, mint én. Érzem körülötte, hogy valami nincs rendben, hiába közvetít szemén keresztül szememnek sok mindent az agyam, ezek csak benyomások és nem lehet belőle felépíteni teljesen az embert. Arra meg, amit a túlélésével kapcsolatban mondott, megint megjelenik egy halvány mosoly. - Hááát... te meg tudod, milyen vagyok. Szeretem látni a nagy dolgokat - nézek rá, mikor már együtt támasztjuk a falat, majd finoman megbököm a könyökömmel. - Valóban nem látnád legszívesebben? Ha valóban olyan nagy lehet, mint amit mondasz, talán újdonságot hozhat a hosszú, szürke éveinkbe. Nem zavart még mindig a közelsége, de miért lenne így. Egykoron egy törzs tagjai voltunk, ahol tipikusan mindenki ismert mindenkit. Mi ráadásul kiválasztottak voltunk, szűk csoport, akiknek emiatt közös az előéletük. Az ilyen embereket pedig egyáltalán nem zavarja a másik közelsége... főleg akkor nem, ha volt köztük eredendő szimpátia.
Nem válaszolok, hazudhatnék, de nem lenne értelme, ő jó eséllyel rögtön átlátna a szitán, vagy legalább gyanús lenne számára a helyzet. Nem erőlködök hát. Hogy gyengének tartom-e magam? Sok szempontból igen, de úgy hiszem, ez nem baj, nem vagyunk sebezhetetlenek, nem vagyok tökéletesek, soha nem is lehetünk, a tökéletesség egyszerűen nem létezik. Ha mindünket összegyúrnánakk, akkor talán közelítenénk hozzá, de el nem érhetnénk soha. - És van értelme magadat ostorozni? Nem te tetted, lehetőséget adtál a kezébe, amivel visszaélt. Ám akármennyire is bánod, azokat az őrzőket már senki és semmi nem fogja visszahozni. Nem tehettük meg, hogy leragadunk a múltban, egy esemény fogságában, ha így lenne, én a lányom halálával belekövültem volna az időben. Nem hiszem, hogy annál nagyobb tragédia történhet velem valaha. - Valóban fogytán vagyok már, nem szeretem a tétlenséget, nem szeretek egy helyben lenni, s közben semmit sem csinálni, nincs értelme. Vannak terveim, nekem mindig vannak terveim, csak éppen a megvalósulások sokszor késik, most is úgy érzem, hogy talán túl nagy fába vágom a fejszémet, de majd az idő eldönti, hogy jól tettem, vagy elszámoltam magamat. - Nem ismerem a halálod körülményeit, de az övét túl jól, és tudod, ha ellenem fellépne az összes kölyköm, valamint a testvérem leszármazottai is, hogy az életemre törjenek, hát isten bizony a bosszúra szomjaznék amíg csak van rá lehetőségem. Valamint, nem úgy tűnik, mintha… Lassulnak le a szavaim, és kissé megütközve nézek rá. Basszus, basszus… basszus! - Na, álljunk meg egy szóra. Szerinted… van abban ráció, hogyha mind itt vagyunk, Alignak képessé válhat arra, hogy visszatérjen? Engednék ezt a szellemek? Annyi idő után sem változott, csak nem követnének el ekkora hibát. Ettől függetlenül lesápadok, nem akarom elképzelni, nem akarom, hogy esetleg még egyszer részt kelljen vennem ilyesmiben. Soha, egyszer sem vettem el még a farkasát sem egyetlen leszármazottamnak, nemhogy még egyszer meg akarjam ölni a Teremtőm testvérét. Én mindig úgy gondoltam, hogy az egyszeri döntésünkért vállaljuk a felelősséget, s ha valaki érdemtelen a farkasunk ajándékára, úgy az életre is az. - Mert így van. Egyetlen kölykömmel törődtem csupán, a többit lepasszoltam, nem fértek bele az életembe, nem tudtam róluk gondoskodni. S persze ott volt az átkom is, újra és újra csak az járt a fejembe, hogy ha valakit komolyabban megszeretek, el fogom veszíteni, még ha nem is fizikailag a vérem. Nem így lett, azt veszítettem el, aki vér volt a véremből, hús a húsomból, egy darab a szívemből. - Való igaz, hogy hozhat újdonságot, de semmiképpen sem pozitívat, nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy ezt higgyem. Kellemetlen változásokra pedig ki vágyik? Én ugyan ugrottam, amikor hívtak, kíváncsi voltam erre a földre, látni akartam mihamarabb, de ez már nem az a hely, nem a mi otthonunk, már másoké, és nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Sóhajtottam, majd nekidőltem a vállának, egyszerű, könnyed mozdulattal, mintha támaszt keresnék az élet sodrása elől, noha ő is tudná, hogy képes volnék egyszerűen eltűnni, és nem tudomást venni erről az egészről, amíg le nem zajlik. - De legalább most már itt vagy Te is. Mosolyodom el, és még szóba kerülhet ez-az, de lassan ideje, hogy ki-ki menjen a dolgára, és felkeresse más testvéreit is, ahogy éppen kedve tartja.
//Nagyon szépen köszönöm! Szerintem zárhatunk, megbeszéltük a lényeges dolgokat, de bármikor szívesen újrázok. ^^//
Kezdőlap
//
Szerintem zárhatunk, megbeszéltük a lényeges dolgokat, de bármikor szívesen újrázok. 
^^//
