Véres összecsapás... Szeretem a véres összecsapásokat. Bár még nem vagyunk túlságosan elegen ahhoz, hogy nagy nyugalommal dobjak be pár farkast a darálóba. Ha a jelenlegi létszám lecsökken, akkor aztán nézhetek... - Én nem akarok nyílt háborút. Jobban szeretem a csendes egymásnak feszüléseket. Amikor az ember sosem tudhatja, mi környékezi meg az álmában, s talán ez lesz az utolsó éjszakája... És különben is. Egyelőre csak a Protektort lesz alkalmam megismerni, ha minden jól megy. Pontosan ezért lenne szükség olyanokra, akik kockázatok nélkül tudnak információkat szerezni. Egy-két egyetemista, aki tudja a barátjáról, vagy tanárjáról, hogy kiváltképpen sokat marad túlórázni az intézmény területén. - De valahogy annyira sablonos lenne az egész, még akkor is, ha a saját ötletem. Kémek és zsarolás? Tényleg nem tudok ennél jobbal előrukkolni? Kérdeztem, bár igazából nem vártam rá választ. Lehet, hogy ezt nem is most kellene kitalálnom, egyelőre az is elég lenne, hogyha azt tudnám, hogy pontosan mit tehetnek és mit nem tehetnek meg velünk az Őrzők. - A mágiájukat nem lehet kijátszani? Te jobban ismered őket, és tisztában vagy azzal, hogy én erre nem vagyok nyitott... Aztán hirtelen bevillant valami... Valami, ami eddig az alkohol okozta sötét és mély zsákban bujkált, és most úgy döntött, hogy megnyomja odabent a vészcsengőt. Megtorpantam a megvilágosodástól, szembe fordultam Trishával és elnevettem magam. - Gabriel! - nevettem fel - Beszéltem vele a kocsmában erről. Arról, amit mondtál. Szerinted nem lehetne belőle valami... Szellemirtót csinálni? Jó, ez rendkívül hülyén hangzott, és éppen semmi elképzelésem nem volt róla, hogy ugyan majd ki fogja őt ilyenekre tanítani, de az másodlagosnak tűnt.
Kuncogtam a feltételezésen, vagyis az előadásmódján. - Az őrzők nem szellemek. Nagyon is élnek. De értem, mire gondolsz. Ezt csak akkor tudjuk, meg, ha próbát teszünk vele. De még nem találkozta olyan farkassal, aki értett volna a mágiához. De ha Gabe képzi magát, leás a dolgok mélyére, talán többet tudhat meg az őrzőkről, mint azok a kémek, akik ott is vannak. Ha kikövetkezteti a lépéseiket esetleg ... Amúgy a zsarolás igen jó fegyver, ha megtaláljuk a legérzékenyebb pontot. Örültem, hogy tele van tervekkel és lelkesedéssel, még ha a terveket magukat ő nem is tartja nagyra. Szerintem nem a módszer, hanem a kivitelezés a lényeges. A legjobb módszer is lehet rossz, ha elszúrjuk, és fordítva: valami elcsépelttel is lehet nyerni, ha rendesen odatesszük magunkat. Jó volt hallgatni a terveket, és jó volt vele együtt baktatni hazafelé. De én kis önző azt szerettem volna, ha még utána is velem marad egy kicsit. Persze ma már aligha akar dolgozni ... annyira tán ő sem fanatikus. - Kérsz esetleg egy teát, ha hazaértünk?
- Jó-jó, tudod, hogy értettem na. Számomra akkor is olyan érinthetetlennek tűnnek, hogy akár emberek is lehetnének. Ezért kellene a tanulatlan újoncokra ráharapni. Először. Védekeztem, bár mondta, hogy értette, mire gondoltam. De ettől függetlenül heves voltam, beleéltem magam a tervezgetésbe. Miközben magyaráztam, gesztikuláltam is hozzá, ahogy az az itáliai temperamentumomhoz illendő. Bár erről leszoktam az évek alatt, csak olyankor mutatkozott meg, amikor lelkes voltam. Mert amikor idegességemben kellett volna hadonászni a kezeimmel, akkor nem a mondanivalóm hangsúlyozása végett tettem, hanem a másik testének meggyötrése céljából. - Majd ezt még megbeszéljük. Csak akartam, hogy tudd. És... És... Jaj, Trisha, nem tudom, de forr a vérem és borzasztóan szeretnék már kezdeni valamit magammal. Miközben vallottam, megborzongtam, mintha a bennem tomboló hév kivetült volna, és áramütésként végigcikázott volna a testemen. Már látszódtak a város fényei a távolban, elég közel voltunk már. - Csak egy teát? Na jó... - kérettem magam - Kérek. De szigorúan csak egyet, és csak teát! Kacsintottam rá, magam sem tudom miért, majd a további boldogságomat és örömömet egy tartós mosollyal fékeztem meg, hogy ne zúdítsak rá a nőstényre mindent. Legalább is egyszerre. Rég volt már ilyen, és rájöttem, hogy még nehezen tudom kezelni a valóban pozitív élményeket.
Már lassan azt nézném, hogy Castor még érinti-e a lábával a földet, vagy már felette lebeg pár centivel. Forr a vére? Kezdeni akar valamit magával? Nem bírtam nem mosolyogni ezen, de ez valami széles jókedv kivetülése volt nálam is. Elragadott a lendülete. Amikor elkezdett incselkedni a teával, legszívesebben nyakon szórtam volna egy adag hóval. - Mi az hogy csak? - néztem vissza rá, és megtorpantam, mint aki ezen fennakad, és ha ő is megtorpant, akkor csak azért is megráztam egy felettünk lévő ágat, hogy ráhulljon egy kis hó. - Mást is szeretnél? De ha nem hívlak meg teázni, akkor nem szólsz egy szót sem? Nem tudok igazán felháborodott lenni, fülig vigyorgom majdnem az egészet, alig pár pillanatra sikerült valami félmorcos képet vágnom hozzá. - Ha így akarod, akkor teát kapsz, és csak egyet. - húzom fel az orrom. Olyan jól esik játszani kicsit! Sértett, de királynői méltósággal vonulok pár lépést, aztán úgyis elnevetem magam megint.
*Már nagyon régóta nem mozdultam ki a városból, így már pont ideje volt elmenni valahova. Ráadásul Spirit, a kutyám is ki akart már mozdulni, és addig ugrált reggel az ágyamon, míg fel nem keltem. Még mindig nem értem, miféle csodával határos módon bírja ki mellettem. Mármint Spirit. Azt hittem, a farkasoknak nem lehet háziállatuk. De másfél éve már, hogy hozzám csapódott, és azóta egy lépésre sem hagy el. Persze Hayden az más tészta... Akárhányszor is próbálok közeledni hozzá, mindig ellök magától. Mit ártottam neki, hogy ennyire utál? Az egyik útszéli parkolóban megállok, kiengedem a kutyámat a hátsó ülésről. Nem kell pórázra kötnöm, nem fog tőlem elszökni. Elindulok a fák közé, először csak sétálva, majd felgyorsítok. A tisztásra már futva érkezek meg. Lefékezek, és nekidőlök egy fának. Időközben Spirit is megérkezik hozzám, fogai közt egy bottal. Mindig annyira boldog, ha kihozom az erdőbe... És az öröme mindig átragad rám is. Leguggolok mellé, és elveszem tőle a botot, majd eldobom szinte a tisztás túlsó felére. Spirit már ugrik is, én pedig helyet foglalok egy farönkön. Már szinte el is felejtettem, mennyire szeretem ezt a helyet...*
Spirit elfut a botért, aztán nem hozza vissza, hanem beveti magát az erdőbe.
Hiába tudatosodott bennem a veszély nagyon is az elmúlt napokban, muszáj néha kimozdulni. A holdtölte óta pedig úgy vonz az erdő, ahogy még semmi sem vonzott. Olyan élmény volt benne farkasként létezni, ami mélységesen felkavart, de a jó értelemben. Így hát hosszas hezitálás után megint kijöttem. Már kigyalogolni is eléggé hosszú, és megterhelő volt, a legközelebbi buszállomástól, de élveztem a hóban taposni. Hideg is volt, de nagyon. De nem bírtam ki, és Trisha jóvoltából mér mindenkinek volt ide is megfelelő meleg ruhája. Éppen ott tartottam, hogy kiértem pont arra a tisztásra, ahol a holdtöltekor átváltoztunk, majd elindultam onnan tovább, találomra. Nem mehettem sokat, talán száz métert, amikor csaholást hallok a hátam mögül, és hamarosan morgást is, és egy farkaskutya bukkan elő nemsokára a fák közül. Úgy vicsorog rám, mintha meg akarna támadni, de nem jön közelebb. Gabe mesélt a kóbor kutyákról, amik megtámadtak egy nőt itt az erdőben, így aztán nem is csodálkozom nagyon. De ez az állat nagyon ápolt, nincs lefogyva ... akkor viszont hol a gazdája? És én mit csináljak vele? - Menj vissza a gazdádhoz! - szólok hozzá, bár ugye nem érti. És mér utál engem ennyire? Mert farkas vagyok? Érzi? Gabe-től féltek. Akkor érzi. Értem már. Akkor most morogjak vissza, vagy mi van?
*Spirit eltrappol a bot után, de eltűnik a fák közt. Ilyen először fordul elő, így meg is lepődök ezen. Hamarosan megérzem, hogy valaki van a közelben. Farkas. Betolakodó. Ujjaim az övem mellé rakott ezüstkés markolatára kulcsolódnak. Nem vagyok a közelharcok híve, de sosem lehet tudni... Ha az észérvekkel nem megyek semmire, nem fogok elfutni, hanem megvédem magam. De adni kell a most érkezőnek egy esélyt. A tisztás túlsó felére nézek, ahol a fák közül egy srác jön ki. Nem sokkal később meghallom Spirit morgását. Visszahúzódok a fák közé, de mivel a kutyám még mindig morog a másikra, ezt én is megelégelem. Érzem a srác tanácstalanságát, így úgy döntök, hiába tartozik a másik falkához, segítek neki megszabadulni Spirittől, még mielőtt kárt tesznek egymásban.* - Spirit, vissza! *A kutya kénytelen-kelletlen hagyja ott a srácot, és visszaüget hozzám. Én pedig érdeklődve figyelem a másikat. Na erre mit lépsz, kicsi farkas?*
Erre viszont nem számítottam, hogy a kutya gazdája egy másik farkas. Már megint belefutottam egybe. És ráadásul távol mindentől, még nagyobb bajban vagyok, mint amikor Vincent rám akadt a városban. Mi a fenét csináljak? A kutyát mindenesetre visszahívta, nem pedig rám uszította, és ő se jön közelebb. Ezek szerint nincsenek támadó szándékai? Hát nekem meg aztán pláne nincsenek. S ez jó így ezt a viszonylagos békét nem kéne elrontani. Akkor talán mehetnék is ... De akkor beugrik, amit Vincent mondott arról, hogy ne akarjak préda lenni azzal, hogy elfutok. Mondjuk nem futnék, hanem csak úgy mennék, de akkor is megfontolandó. Menjek vagy maradjak? Szóljak vagy ne? Végül, intek egyet. - Elnézést a zavarásért! És lassan, de megfontoltam megpróbálok a távozás hímes mezejére lépni. Én igazán udvarias voltam ... Mondjuk ha lassan is távozom, biztos érezni, hogy kissé megint csak meg vagyok illetődve, de hát mit tehetnék, amikor ő is valami évszázados vénség?
*Szegény kölyök... Látszik rajta, hogy zavarban van. Pont annyira mint én, nem számítottam rá, hogy találkozok itt egy betolakodóval. Főleg nem ilyenkor, ilyen időben. Spirit körülöttem kering, néha a másikra néz. Látszólag már megbékélt a srác jelenlétével, mivel már nem morog. Aztán leköti magát valami mással, a hóban kezd el ugrálni, mint valami kölyök.* - Nem zavarsz. És nem muszáj elmenned... Ha esetleg attól tartanál, hogy ártani akarok neked, akkor előre megnyugtatlak, nincsenek ilyen szándékaim. *Erre a gondolatra halkan felnevetek. Én, mint az ártatlan kölyköket terrorizáló farkas... Nem vagyok az a fajta ember, aki ok nélkül nekiugrik másoknak. Inkább Hayden szokott mindenkire ok nélkül rászállni, még rám is. Na tessék, megint azon gondolkodok, mit ártottam neki. El kell őt felejtenem, ha már ennyire utál engem... Visszaülök a farönkre, amiről nemrég keltem fel. Érdeklődve figyelem a tisztás túlsó felén álló, de már távozni készülő farkast. Csak arra figyelek fel, hogy Spirit, aki nemrég még ellenségesen fordult felé, most a farkást csóválva közelít hozzá. Sosem fogok tudni kiigazodni ezen a kutyán...*
Milyen kedves ez a nő! Egészen más, mint Vincent. Ő olyan szemét módom beszólogatott nekem, és élvezte, hogy zavarban vagyok, és nem merek visszavágni. Némi hezitálás után közelebb ballagok. Ha ezt mondja, akkor hinnem kell neki, Nincs rászorulva arra, hogy hazugságokkal csaljon csapdába, mert nem lenne esélyem ellene sem harcban sem menekülésben. Mikor Spirit viselkedése is megváltozik irányomban, azt már sokkal oldottabban fogadom, Hagyom, hogy megszaglássza a kezem, és aztán megvakargatom a nyakát kicsit. Nos, itt állunk, de nem nagyon tudom, mit mondhatnék. Végül győz az udvariasság, és a rutin. - Liu vagyok. Eddig jó, bemutatkozni illik. Aztán újra néma csend egy ideig. S végül egy óvatos kérdés. - Mit gondoltok rólunk a falkában?
*Most, hogy biztos abban, hogy a másik nem fog nekem ártani, Spirit eltrappol a hóba. Egy ideig követem őt a tekintetemmel, majd áttérek a farkasra. Nem csodálkozok azon, hogy bizalmatlanul közelít hozzám. Lehet, hogy nem vagyok egy gyilkos alkat, de akkor is két különböző, ellenséges falkához tartozunk. Most, hogy közelebb jött hozzám, figyelmesebben is végigmérem őt. Nem tűnik annyira veszélyesnek, de hát a látszat néha csal...* - Én Ariane, de hívj csak Ariának. *Amióta csak az eszemet tudom, mindenki így hív. Nem igazán kedvelem a teljes nevem, valamiért mindig is túl hivatalosnak találtam. Csak ritkán fordult elő, hogy engedtem bárkinek is, hogy a teljes nevemen szólítson. A kérdésére eléggé meglepődök. A falkában hallottam ezt-azt, de nem túl sokat. De ha már rákérdezett, illik válaszolni.* - Gondolom, azt már tudod, hogy az Alfánk meg szeretne tőletek szabadulni... Mást pedig nem igazán tudok mondani. *Halottam párszor, hogy a betolakodókról volt szó, de nem szokásom hallgatózni, így tényleg nem mondhatok sokat. Nem tehetek róla... Nekem nincs róluk negatív véleményem, a többiekét meg még nagyon nem ismerem.*
Nos, ha ezen a kényes kérdésen minden vicsorgás nélkül túl vagyunk, akkor nagy baj tényleg nem lehet. - Igen, ezt elég nyomatékosan közölte. Mint ahogy a miénk meg azt, hogy nem megyünk. - bólintok sóhajtva egyet. - Nagyon szép hely, nekem tetszik, csak roppant hideg. - teszem hozzá. Ez egy kisit kínos így, hogy itt állok, és nem tudom, mit mondjak, ő meg csak válaszolgat valamit szűkszavúan. Persze, ha kérdezne ... elvégre nem nagyon mondhatok neki semmit, ahogy feltételezem ő se nekem. A tárgyalás a nagyok dolga, verekedni meg nem akarunk (szerencsére, mert elpáholna). - Igaz, hogy innen erednek a vérfarkasok? - kérdem aztán. Ez amolyan semleges téma, de mégis mindkettőnket érinti. És hátha megtudok valami érdekeset. Ha így van, akkor ez a vidék minden hidegsége ellenére roppant fontos, és tisztelendő.
*Gondoltam, hogy a másik falka nem fog csak úgy félreállni. És most, hogy ezt az egyik tag mondja, csak lemondóan megvonom a vállam. Gondolom, egyik alfa sem fog csak úgy félreállni a másik útjából.. És egyik sem nyugszik addig, amíg be nem bizonyítja az igazát. Ajj. Kicsit kínos ez a helyzet, hogy bármit is kérdez, nem tudok neki normálisan válaszolni. Szeretnék kicsit beszédesebb lenni, de mégis mit mondhatnék? Viszont a kérdésére felkapom a fejem. Igyekszem felidézni magamban a mentorom szavait, hogy mit is mondott erről.* - Igen, ez igaz. *Csak rövid vonakodás után válaszolok, mert hát nem akarok neki hülyeséget mondani. De hirtelen nem is akarok neki túl sokat mondani, nehogy ráunjon az egészre. Ha érdekelni fogja, szívesen elmondom neki, amit tudok, de addig csak semmi felesleges beszéd. Amúgy is egy elég szűkszavú típus vagyok...*
Szóval azon a földön állok, ahonnan a fajtánk származik. Ez valóban felemelő érzés. Nem csodálom, hogy Vincenték ragaszkodnak hozzá. De felemelő érzés ide vagy oda, hideg van, és én már jó ideje eljöttem, és még ugyanannyi idő, mire visszagyalogolok. - Nekem ideje indulnom vissza. Remélem, mehetek is ... - Viszlát, Ariane! Nem vagyok benne biztos, hogy nagyon viszont akarom látni. Nem mintha bármi bajom lenne vele, de a két falka találkozásai mindig kockázatosak. Még biccentek neki egyet, aztán sarkon fordulok, és távozom. Igyekszem határozottan lépni, de nem sietni. Ez nem megfutamodás. De minden pillanatban számítok valami olyasmire, hogy mégsem enged el, vagy nem is tudom. Csak akkor fogok igazán megnyugodni, ha már elég messze leszek a tisztástól.
*Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet leülni erre a farönkre. Kezdek fázni, csakúgy, mint Spirit, aki most a lábamhoz simulva próbált felmelegedni. Aztán amikor a másik kijelenti, hogy menni készül, mind én, mint a kutya felkapjuk a fejünket. De ha menni akar, nem fogom visszatartani, nehogy azt higgye, hogy itt akarom tartani, amíg megfagy, aztán kicsinálom. De amikor elbúcsúzik, már biztos vagyok benne, hogy nincs értelme itt tartani, ha menni akar.* - Viszlát, Liu. *Amikor sarkon fordul, a tekintetem a hátába szegezem, és addig nem is veszem le róla, amíg el nem tűnik a fák között.*
Formába kell jönnöm, mert eléggé lerobbantam az elmúlt hetekben. Két nap kellett hozzá, hogy kialudjam magam rendesen. Persze azért felkeltem közben, de alapvetően 48 órából 36-ot tötlöttem alvással. De ennyi azért elég volt. Pár nap edzőtermi gyakorlás után nekivágtam megint az erdőnek. Akkora a hó, hogy idekinn mindig már a gyaloglás is lefáraszt. De mikor elérem "A tisztást" (már szinte hazajárok ide), akkor megpihenek kicsit, aztán egy kis területen nekiállok, és módszeresen letaposom a havat, hogy legyen gyakorlóterep. Mikor kész, a dzsekimet levetem és egy fa tövébe teszem, majd nekiállok edzeni. Egy ideig mennek a formagyakorlatok, aztán kiszemelem az egyik vastagabb törzsű fát, és párszor megsorozom. Neki az év világon semmi baja nem lesz ettől, nekem ugyan kicsit lejön a bőr a bütykeimről, de hát ez hamar be fog gyógyulni. Jó másfél óra gyakorlás után érzem csak úgy, hogy lassan ideje lesz visszaindulni. Elballagok a dzsekimért, lehajolok, és ekkor csörtetést hallok a bokrok közül. Nem túl hangos, de "valami jön". Felegyenesedve várom, és rövidesen megvillan egy ezüstszürke bunda, és egy farkas rohan át a tisztás szélén. Rám se hederít, ránézésre menekül. Na de mi elől? Egy ilyen hajszában azért általában a farkas szokott hátul lenni. Most akkor én is fussak, vagy mi van?
Talpam alatt ropog a hó, fák ágai reccsennek, ahogy átvágok az aljnövényzeten. Mozgásom kecses és gyors. Szaporán veszem a levegőt, szívem hevesen kalapál, hogy a testem bírja az iramot. A ruhám nem gátol az erdő átszelésében, hisz eredetileg is azért indultam, hogy egy kis mozgással formába tartsam a testem, de az események más fordulatot vettek... A vízmosásnál kocogtam ráérősen, miközben a folyó zúgását hallgattam és a téli táj szépségen gyönyörködtem, mikor valami mozgást véltem felfedezni a távolban. Messze volt ugyan, de a sziluettet azonnal felismertem. Egy farkast láttam a vízparton és épp valamit evett. Tudom, nem valami okos dolog megzavarni egy prédáját fogyasztó fenevadat, de mégis tovább mentem felé. Valami nem stimmelt. Mikor közelebb mentem már láttam is, hogy mi. Az ordas nem halat evett és nem is egy szarvast, hanem egy ember -már ami maradt belőle- feküdt a kövek közt. - Hé!- üvöltöttem el magam. Igazából abban a pillanatban, ahogy kirajzolódott előttem a szörnyű kép azonnal egy szó ugrott be: vérfarkas! Az ordas rám emelte a véres pofáját, majd futásnak eredt. Én is rohanni kezdtem és bár nem volt sok remény, mégis bíztam benne, hogy tehetek valamit, de elkéstem. Ekkor megszállt valami. Sok jót nem hallani a farkasokról -már gyermek korban felkészítenek erre, hisz Piroskát is megette egy-, de élőben látni, az valamit eltör az ember lelkében. A megfontolt és óvatos jellemem egy csapásra eltűnt és csak az járt a fejemben, hogy elkapjam és megbüntessem azt, aki kiontotta egy ártatlan (?) ember életét. Persze nem gondoltam teljesen át a következményeket, csak üldözni kezdtem a farkast... Néha megpillantom, néha elrejtik a fák. Nagyon gyors, de apámnak hála elég jól olvasok a nyomokból, így egy picit lemaradva, de tartom az irányt. Aztán akár egy feldühödött bika kirontok egy tisztásra. Gyors helyzetfelismerés: egy félmeztelen ember törli a véres kezét a hóba. Kétségem se volt, hogy ő az, hisz az egész helyet körbelengte a vérfarkas szaga. Na meg az Őrző radarom is jelzett. A pillanatnyi megtorpanás után, úgy rontottam neki a meglepett fickónak mint egy tehervonat és a hóba döntöttem. - Megvagy!- sziszegtem olyan undorral és gyűlölettel, hogy még magam is meglepődtem. Persze lehet előbb kérdeznem kellett volna, vagy felmérni az esélyeim, de egyenlőre csak az adrenalin hajt...
És tényleg jön valami. Egy lány. Kivágódik a tisztásra, és már érzem, hogy őrző. Elég halványan, de az. Az őrzők mióta kergetik a farkasokat? Mármint egyáltalán mióta vág a profiljukba a normál, állati farkasok vekzálása, merthogy ezek szerin előle futott az a szerencsétlen pára. "Megvagy!" Kiáltja, és rám ront. - Mármint én!? Annyira nem értem a helyzetet hirtelenjében, hogy ennél értelmesebb kérdés nem telik, és a nem túl nagy súly, de hatalmas lendület alatt hanyatt elterülök a hóban. - Mért? Engem kerestél? Még mindig nem jutok tovább a meglepett érdeklődésnél, bár a helyzet eléggé bizarr. ~ Lehet nem csak Tru dilis? Az őrzők fiatal korukban mind megzakkannak?
Ugye van a rózsaszín köd, ha az ember szerelmes. És milyen köd lepi el az ember agyát, ha dühös? Nem tudom, de az tuti, hogy jó vastag. Mindenesetre ezért az apám tutira nem dicsérne meg, de ugyebár mikor majd erre rájövök, akkor jön az, hogy késő bánat. Most mindenesetre úgy érzem magam, mint egy magányos hős, aki igazságot akar tenni. - Ne tedd az ártatlant, te kutya!- förmedtem rá szikrákat szóró tekintettel. Ha én ilyeneket mondok, tényleg igazán dühös vagyok. Egy, imádom a kutyákat; kettő tudom, hogy ez nagyon sértő megszólítása lehet egy vérfarkasra nézve és normális esetben sose tenném... de most kiakarom ugrasztani a "nyulat" a bokorból. - Téged; és most azt is megbánod, hogy valaha a teliholdra vonyítottál!- mondtam kemény tekintettel. Alapjában véve semmi bajom nincs azzal, hogy valaki vérfarkas eddig a pillanatig. És anno, pont ezért vállaltam el, hogy Őrző leszek. Közben az öklöm meglendült egyenest a férfi járomcsontját véve célba...
- Bocsánat, farkas! - szúrom közbe még mindig roppant szelíden. Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy valami komoly defekt alakult a kis hölgynél. ~ Mért én fogom ki mindig a diliseket? Na, azért az ütés már tényleg túlzás. Úgy védem a támadást, hogy a tenyeremet teszem az ütés útjába, és Mara ökle abba zúg bele, majd benne is marad, mivel ráfogok, és kissé megszorítom, hátha a fájdalomtól észhez tér. Közben lassan kielemzem a hallottakat. Mi az, hogy ne adjam az ártatlant? mit követtem el már megint? Tudtommal semmit, de erre azért megesküdni nem mernék. Aztán ha a fájdalom kellően eltereli a figyelmét a kis fúriának, akkor megpróbálok vele helyet cserélni. Úgy mégiscsak könnyebb lenne a helyzetem. De még egyenlőre csak egy újabb kellemetlenségnek érzem ezt az egészet, nem gondolom, hogy komolyabb gond lenne.
- Oh, bocsánat.- mondtam egy gúnyos mosollyal.- Milyen kis érzékenyek lettünk.- néztem rá megjátszósan. Itt teszi nekem az érzékeny virágszálat, csak mert nem úgy szólítom, ahogy őurasága jónak gondolja, aztán majd ha nem figyelek az én szívemet is kitépi mint a vízparti áldozatáét. Megakartam ütni, de blokkolta. Nem elég, hogy farkas (plusz férfi) erősebb és nagyobb nálam. De még ő a farkasbőrbe bújt Jackie Chan is?- gondoltam ingerülten. Most már rájöttem, hogy talán okosabb lett volna felmérnem az ellenfelem, de egyet tudtam, nem adom fel! - Mi volt a bűne!?- kérdeztem összeszorított fogakkal. Igen, éreztem az ujjait az öklöm körül, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa amit érzek. A következő pillanatban átpördít, fölém akar kerülni, de én behúzom a térdeim és lelököm magamról. - Csak nem jól laktál már?- kérdezem és egy jól irányzott rúgással próbálkozom.
Na most akkor kinek a bűne? Eddig ott tartottunk, hogy én követem el valamit. És mivel laktam volna jól? Persze ezt már egy rövid repülés közben kérdezem magamtól. A rúgás elől hátralépek. Mért laktan volna jól? Mióta eljöttem a hotelből nem ettem. - Ami azt illeti elég éhes vagyok ... mért, Azt akarod, hogy megegyelek? - kérdezek vissza kissé kényszeredetten nevetve. Mit kell csinálni egy rohamot kapott őrzővel? Talán ha kissé megfürdetném a hóban? - Na, gyere! - csalogatom remélve, hogy rám támad majd lendületből. Ha így tesz, akkor oldalra lépek le, és még rásegítek a lendületére, megtolom, és remélhetőleg elveszti az egyensúlyát, akkor pedig kíméletlenül belenyomom a hóba, hogy egy kicsit lehűljön a forró feje.
Hát ezt nem hiszem el!- gondoltam idegesen. Mindig úgy képzeltem, hogy a farkasok, ezáltal a vérfarkasok is a természet bölcs fiai, de ezt a srácot mindennek nézem, csak bölcsnek nem. Azt hittem van benne annyi tartás, hogy bevallja a tettét, de persze inkább gyáva nyúl és tagad. - Te most tényleg ilyen "gyp"-s vagy, vagy csak megjátszod a h;;lyét?- kérdezem szem forgatva. Itt játszadozik, ahelyett, hogy nyíltan színt vallana. Sajnos tudom, hogy úgysem tenné meg. Túl egyszerű volna... - Próbálkozni lehet!- válaszolok az evős megjegyzésére, majd én is leutánzom az ő műkacaját. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz "jól" cselekedni. Tulajdonképpen most kezdek rájönni, hogy nem a leghelyesebb amit teszek, de egyet tudok a farkasokkal kapcsolatban: sose mutass félelmet! Tudom, hogy nem kéne ön bíráskodnom, de már nem hátrálhatok. - "Na, gyere!" - Gondolom felesleges megemlítenem, hogy add fel magad!?- kérdezem felhúzott szemöldökkel. Fogalmam sincs mi ilyenkor a protokoll, de valahogy ki kéne ütnöm, hogy legalább segítséget hívhassak. Megindulok felé, de gyorsabb mint azok az átlag emberek akikhez szoktam. Majdnem el is vágódom a hóban, de sikerül visszazökkentenem magam, aztán becélzom egy marok porhóval a szemét, hogy elvonjam a figyelmét és megpróbálok kirúgni a lábát. Kell az a szusszanásnyi idő, hogy hívhassam a többi Őrzőt...
Kezdőlap
// 
//
